Több remek cikk jelent meg a hazai kávéházi kultúra kapcsán, sőt, egy még remekebb könyv is foglalkozik e témával. Így nálam sokkal inkább felkészült írók gondolatait – egyetemes értékkel – nem tudom meghaladni, de teljesen szubjektív élményeim alapján megközelíthetem a kérdést.

A rendszerváltás előtt azon emberek, akiknek gondolatait polgári értékek mentén rendezték el, egy álomvilágban élhették túl a mindennapokat. Irodalom, képzőművészet, a valóságba becsempészett pillanatok, érzések, etc. 1989-et váltásnak éreztük, és olyan volt, mintha kinyitották volna az addig bezárt kapukat. Jómagam is örömmel vetettem bele magamat a mélyvízbe, és bizony egyetemi évek alatt külön munkával összekeresett „jövedelmemet” bizony gyakran feláldoztam a Vörös Postakocsi étteremben egy nyírségi menüsoron, Krúdy kedvencein. És bizony egy remek ebéd után illett lassan átsétálni a Ráday utcából a New York kávéházba. A Mélyvíz pedig a New York éttermi része volt, ahová egy lépcsősor vezetett le.

A kávéház – általam értelmezett – rendeltetése nem a folyadék bevitele volt, hanem egy kultúrkörhöz való tartozás kimutatása, avagy pont e kultúrkör meghatározása volt. Hiszen voltak olyanok, akik ott írták műveiket, ott vitatkoztak valóban értelmes dolgokról, és voltak olyanok, aki kibickedtek mindehhez. Ám mégis jobb egy író, költő asztala mellett álldogálni, mint a pártközpontba fényesre nyalni valaki sejhaját.

Ergo, egyetemista létemkor a hangulat magamba szívása volt a lényeg, leülni egy fekete mellé, élvezni a kiszolgálást, elgondolkodni a régmúlt értelmén, fontosságán, avagy pont lényegtelenségén, majd fizetni, borravalót hagyni, és mindeközben rendesen felöltözni, viselkedni, szabatosan, kerek mondatokban beszélni.

A mostani világ megváltozott. Ez a mondat bármely évszázad bármely napján elhangozhatott a múltba merengvén, de valahogy mostanság valóban úgy peregnek az események, hogy az újdonság varázsa arcul csap.

A kávéházakat háttérbe szorítják az olyan típusú gazdasági vállalkozások, mint a Costa, a Starbucks, etc. Én nagyon sokáig ügyet sem vetettem ezekre, mert ha bementem Bécsben a Demelbe, akkor minek nézzem meg a szomszédos, tömegturizmust ellátó gyárat. Ám egy ízben úgy adódott, hogy az La Manche csatornán hajózó komp csak ilyen műintézményt üzemeltetett. A helyi erők minimum fél literes kávékat ittak, abban elhelyezvén 30 dkg cukrot, minimum. Én kértem egy presszót, majd kaptam vagy 3 deci löttyöt, mellyel a tengervizet sem illik szennyezni. Ezt követően kezdtem odafigyelni a valóságra.

A budai pláza fogalommá válik manapság. Olyan társadalmi képet mutat, mely alapjaiban hamis. Olyan, mintha jólét lebegné körbe a mindennapokat, hiszen a mélygarázsában egy 15 milliós autó lassan vér ciki. A budai butikosok kasztját kiszorítja a Fidesz-közeli vállalkozók csoportja, zizegnek a számlatömbök, a barátnők kilóra vásárolják a teljesen értelmetlen, ám baromira drága „brand”-eket, és néha azt érzem, csak a reklámtáska a lényeg. Persze, 1984-ben, ha valakinek volt egy Fanta literes pet palackja, csavaros kupakzárral, az a gimi sztárja lehetett.

Ebben a közegben már nincsen olyan hely – kivéve a Frei, mely megküzdött a nyelvórák asztalfoglalásaival – ahol egy rendes kávét lehetne inni. A Costa alkalmatlan minden értelmes kávéházi mértékre. A legkisebb capuccino is orbitális, az átlagos méret pedig még inkább értelmetlen. Azaz, a fogyasztó nem kávézik, hanem nagy mennyiségű folyadékot visz be, melyet csak a „coffee to go” megoldással lehet még mélyebbre vinni a mocsárban. De kinek a pap, kinek a paplan…

Az én érzéseim azt mondatják, hogy az az ember, aki képes fél liter kávés szart magába önteni, az a kávéháztól és a vendéglátástól oly messze áll, mint én  migráncsoktól való rettegéstől. De azt is konstatálni kell, hogy e híg lötty értéke nem számottevő európai mércével számítottan. Ha elfogyaszt hozzá valaki egy liszttel leöltött cukros bödönt, az sem kerül a gasztronómia csúcsára, de anyagi romlásba sem.

Ilyen körülmények között láttam meg az angolul beszélő hölgyet, aki szambát járt a pult előtt, mire megrendelte a cukros bödönt és a literes kávét. Az egész borzadály ellenértéke lehetett vagy egy ezres, de a hölgy villantott. Egy olyan fekete, érintőképernyős paypass rendszerre alkalmas órát, mellyel vagy egy percig buzerált, mire odaérinthette a leolvasóhoz. És kifizette a kb. 978.-Ft összeget.

Nos, ez a modern világ, melyre azért annyira én nem vagyok kíváncsi. Ugyanis nekem az óra az időt mutatja, és adott esetben – ha van rá anyagi lehetőségem – némiképpen legyen szép is. Ha egy kis összeget fizetek, akkor mindig van nálam annyi apró, hogy a kávémat, újságomat, parkolásomat ki tudjam fizetni, és ne kelljen kártyával bohóckodnom. Ha kávét szeretnék inni, akkor keresek egy kávézót.

A hölgy – bárki is legyen az – az összes dolgot egybemossa, összekeveri, majd kihányja a földre, ugyanis a több értékből (kávé – gasztronómia, kultúra, óra – pontosság, banki rendszerek – technológiai forradalom) teremt egy totális értéktelent. A kávé szar, a sütemény szar, az óra bár mutatja az időt, de a célja nem az, a fizetési módszere indokolatlan, felesleges, vér ciki. A pult előtti szambázástól a fizetés befejeztéig lezajló mozdulatsor számomra csak az idegbajt, a kivagyiságot jelenti. Egy barátom azt vetette fel, hogy a paypass fizetéssel megspórolta a borravalót. Én erre azt mondom, ha nem veszi meg az órát, a kávét, a cukros szart, sokkal többet spórolhatott volna. És e hölgy soha, sehol nem lesz vendég. És e hölgy soha, sehol nem fogja eljátszani azt a „játékot”, amikor valaki borravalót hagy, melynek nem anyagi vonzereje a lényeg, hanem egy gesztus.

A világ nem az értelem felé hajt, és nem az értelmes emberek igényének felel meg. Lehet megsértődni azon, hogy a plebs szót egyre többször használom, de mit mondjunk helyette? Ha valakinek van jobb ötlete, szóljon.

Egy ember – legyen akárki is – viselkedhet normálisan és hülyén is. Kinek mire van igénye. Én nem fogom azt mondani, hogy aki egy liter kávét megiszik, az nem ember. De azt érzem, hogy a lényegest a lényegtelentől megkülönböztetni ugyanúgy nem képest, mint a fontost a nem fontostól. Csakhogy a régi, metróaluljárókban volt, létezett automaták világa a Costa rendszerétől így alig különbözik. És arra jó a paypass óra is. Ám egy kávéházat, szerényebb kávézót nem kell automataként üzemeltetni. Ha pedig erre van igény, akkor hajrá! Csakhogy az nem az én világom és értékrendem.

Amikor a Tanú c. filet nézzük, vagy néztük, a röhögés áll belénk. Avagy Hofi bizonyos humoreszkjei is ugyanezt a hatást váltják ki. Csakhogy a humor minden esetben valami rossz dolgot takar. Magyarországon akkor lesz a polgárság egyre viccesebb, amikor egyre nagyobb a szar.

Ma, 2016-ban, visszaidézőnek a történelmi korok. No nem az aradi vértanúk esete – ne is kerüljön ilyenre sor, de a legsötétebb pártállami idők diaképeit pörgethetnénk le egy diavetítőn, ha még lenne ilyen a sufniban.

A vasárnapi népszavazás - a köznyelvben már lassan csak “savazás” – olyan elementáris ostobaságokat vetett fel, melyet Rogán helikopteres kalandja sem tud elfedni. Történt ugyanis az, hogy a vezér megesküdött a 100% -os részvételre és a 100%-os NEM szavazatokra, mely olyan fegyver volt a kezében, mint a jövő hétvégi lottóötösöm. Kiderült, hogy a vezér boldogságát és nyugalmi állapotát nem zavarták meg holmi közvélemény kutatási adatokkal, mely már előre vetítette az érvénytelenséget, így bíztak a pártfunkcionáriusok a véletlenben és a vakszerencsében.

Csakhogy a részvételi adatok vasárnap délelőtt már tragédiát sejtettek. Nemhogy 100% nem lesz, de annak fele sem. Így bizony azon településeken, ahol erre lehetőséget adott valami függőségi viszony, korrumpált kapcsolat, sógorság-komaság, ott bizony a Párt hatalmasságai bizony letelefonáltak, hogy a Pártközpont elégedetlen a disznó ellési számával, jaj, bocsánat, a részvételi aránnyal.

A bepánikolt polgármesterek aktivizálni is kezdték magukat, és bizony személyes vonzerejüket vetették latba a lakosság savazási (népszavazási) hajlandóságának emelése érdekében. Könyörögtek, rimánkodtak, fenyegetődztek, imádkoztak, és legszebb érvük csak az lehetett, hogy az elvtársak nem ezt várják el, és milyen hátrányos lesz az a helyi elvtársaknak, ha nem lesz központi pártfinanszírozás, nem fognak beszállni a májusfa kőcségeibe, nem adnak majd közmunkásokra pénz, meg nem lesz a pályázati támogatás, melyből 40-50, avagy 90%-ot kell visszaosztani, hiszen akkor a kicsi sem marad meg, és jaj, nem lesz szociális segély.

Így tehát az önérzetes lakosság feleszmélt, és anyujukra nézve közölte a férjem uram, márpedig itt Allah senki nem fog megerőszakolni, ezért elmentek nemmel szavazni.

Persze erről Allah mit sem tudott, miként a saját szarában fog mindenki továbbra is megfulladni, de legalább az elvtársak megtettek mindent, amit lehetett. És ettől szép az élet!

Ezer blogbejegyzés keletkezik állandóan arról, hogy a magyar társadalom miért van halálra ítélve. Kerülgeti mindenki a kását, de senki nem meri tudatosítani a lényeget. Ha ez a magyar társadalom erre képes, akkor a nyilas hatalomátvételkori szituáció gyakorlatilag megegyezik a mostanival: van kit gyűlölni, van kin kitölteni a vélt vagy valós sérelmeket, a legrondább emberi reakciókat lehet kiváltani, és a leggerinctelenebb megoldásokat lehet adni a problémákra.

A nagyvárosokban nem működhetett ez a pártállami élvárás, mert nincsenek meg a személyes kapcsolatok, egy elidegenedett társadalom nem alkalmas a kézi irányításra. De a vidéket az egész jól jellemzi. Ahogyan kutatások arra is utaltak, az a vidék akar olimpiát, melynek valójában az egészhez semmi köze sincsen.