‘Nincs kategorizálva’

Nincsen semmi szakmai vagy morális alapom, hogy kritikát mondjak bármely világhírű zenész felett. Ugyancsak nem mérvadó, hogy adott esetben nekem valami tetszik, avagy nem tetszik. Pláne azért, mert nagyon nem vagyunk egyformák. Így kiszakadni kívánván saját furcsán elvont jogtudományi valóságomból, nem objektivitásokat keresek, hanem merem magam teljesen elengedni, és érzések, érzelmek felől megközelíteni két olyan koncertet, előadót, mely okkal meghatározó életemben.

 

Vegyük először a MÜPA-ban megtartott Sokolov koncertet. Majdnem másfél évtizede próbálok elmerülni a hangversenytermek világában, hallottam, tudtam, hogy az orosz zongorista az egyik legnagyobb művész, de valahogy visszatartott az a fétisszerű rajongás, ahogyan megnyilvánultak róla. Furcsa volt számomra, a legtöbben a ráadások magas számát emelték ki, nem az alap-koncert színvonalát. Meg valahogy ezt a furcsa szellemiségű Művészetek Palotáját sem szeretem. Ennek ellenére eljött az idő, hogy meghallgassam Sokolov koncertjét. Éreztem már magamat annyira befogadóképesnek (és volt jegyem is), hogy észrevegyem akár a technikai csúcsokat, akár a harmóniát.

 

Ehhez képest a művész klasszikusan egyenes vonalú, egyenletes mozgással berobogott a hangszeréhez, leült, és elkezdett valamit játszani. Ugyanis előre csak azt tudtuk, előbb Mozart, majd később Beethoven lesz terítéken.

 

Én nem igazán vagyok Mozart fan. Néha roppantul idegesít, infantilisnek tűnik, néha meg megmagyarázhatatlanul komoly és koravén. Néha olyan, mintha a barokk zene egyenes leszármazottja, interpretálása lenne, néha meg olyan, mintha a romantikusokhoz csúszna át. De érdekes módon, Mozartot és Beethovent nem igazán lehet összekeverni, összetéveszteni. Pont ezért volt számomra furcsa Sokolov teljesen saját egyéniségét előtérbe helyező előadásmódja, a művek megformálása. Mozartot Beethoven-szerűvé, Beethovent pedig Mozart-szerűvé varázsolta át. De a ráadás Schubert, Chopin és Schumann darabok is összeolvadtak számomra.

 

Ugyanis első ízben hallgatván a művészt is észre lehetett venni, billentései, pedálkezelései, dinamikája – összegében a technikája – oly egyediek, ismétlődőek, hogy néha manírrá váltak fülemben. A valaha látott legfelkészültebb művészt láttam magam előtt néhány karnyújtásnyira, és előadásmódja szinte eltaszított magától, mert a precíziós, mértani előadása tökéletes zenévé transzformálta a muzsikát. Nem voltam képes Mozartnál feloldódni, hiszen a kotta minden sorában volt egy tipikus sokolovi megoldás.

 

Beethoven e-moll szonátája szüntette meg bennem a görcsöt, majd a c-moll szonáta rendben lezárta az estét, de a ráadások visszarepítettek a valóságba. Ugyanis a közönség a mennyiségre hajtott. Ha nincsen legalább 5 ráadás, akkor nem este az este. Sokolovot nem nagyon érdekli a közönsége, nincsen egy pillantása a hallgatóságra, nincsen egy grimasz, egy izzadtságcsepp, egy mosoly, egy bánat, csak van a tökéletesség, ami szinte gépiesnek hat egy idő után.

 

Nem hiszem, hogy akár Mozart, akár Beethoven olyan gondolatok mellett írhatta meg bármely művekét, hogy majd jön valaki a XX-XXI. században, és behúzza egy síkra az összeset. Azt szeretném hinni, e géniuszok nem a könyvtárnak írtak, hanem a hallgatóságnak. Hiába jön létre valami nagy alkotás, ha azt nem képes az előadó átadni befogadásra a közönségnek. Az átadás mindenképpen feltételez valami olyan aktív cselekvést, mely túlmutat a zene pontos megszólaltatásán. Ha az előadóművész a többletet abban találja meg, hogy technikai bravúrjait, hangsúlyait szinte öncélúan mutatja be, akkor a közönség soraiból két fajta rajongást válthat ki: azokét, akik olyan zenetudományi műveltségben élik mindennapjaikat, hogy egy hang modifikációját is kiérzik, lejegyzetelik, és felkiáltanak, ez zseniálisan ideillő volt, vagy azokét, akik illőnek tartják a lelkesedést. A többiek meg ott ülnek a székükben, és vagy a mennyiségre hajtanak, vagy közömbösen kivárják a koncert végét.

 

Ha valamit megtanulhattam a másfél évtized alatt, akkor az nem más, minthogy a világon vannak tökéletes mesterei a zeneművészetnek és vannak muzsikusok. Olyanok, akik számára a hangszer nem a cél, hanem az eszköz. Akik nem saját nagyságukat kívánják még magasabb polcra helyezni, hanem „az asztalánál sem halnának meg”, művészetük lényegét abban keresik, hogyan képesek a mű szubjektív értelmezését átadni annak a hallgatóságnak, akik miatt kiálltak a színpadra. Persze, a szórakoztatásnak van bizonyos művészeti határvonala, ahol a színvonalat nem lehet feláldozni a könnyen megszerezhető szimpátia kapcsán, ám én nem hiszem azt, hogy lenne a világon olyan zeneszerző, akinek egyetlen művét is eltartott kisujjal kellene eljátszani.

 

Sokolov koncertje számomra nem csalódás, hanem egy furcsa tapasztalat. Hiába van meg minden eleme a zsenialitásnak, az egész mégsem áll össze olyan szerves egységbe, mely miatt még egyszer jegyet váltsak. Ugyanis a lényeg veszett el az előadásból: a muzsika és a közönség.

 

A másik esemény a gödöllői Művészetek Házában megtartott Romantikus Est elnevezésre hallgató koncert volt. Nem rejtem véka alá, Jávorkai Ádám miatt tettem meg oda-vissza 400 km-t, hiszen évente alig van néhány alkalom, amikor élőben tekinthetem meg őt. (Van még néhány ilyen művész azért…)

 

A színházterem alig éppen alkalmas szimfonikus zenekari előadásokra. Ezt leszámítva, kellemes este volt. Kezdjük a végéről. A második részben Rimszkij-Korszakov Seherezádé c. műve volt hallható, mely kellemesen elbűvölt, de ez nem is igazán nehéz, hiszen bájos darabról van szó. Horváth Gábor karmester igen látványos és aktív módon szabályozott zenekara fegyelmezetten, néhol igen bátran szólaltatta meg a darabot. Csakhogy a körülmények az igazi kiugrást, hangzást lehetetlenné teszik, mert az egész terem tompa.

 

Az első rész azonban Dvorak h-moll csellóversenyéről, és Jávorkai Ádám előadásáról szólt. Itt teszem hozzá azonnal,  legkedvencebb darabomról van szó, melyet valóban nagyon sok előadásban élveztem végig ezidáig. És itt a világ legjobb előadói versengenek egymással, hiszen talán nem is létezik olyan magára valamit adó művész, aki ne akarná repertoárjára venni e csellóversenyt. A zsenik között „szakmailag” különbséget tenni lehetetlen, hiszen ki akarná versenyeztetni Perényit, Isserlist, Rostropivicsot, Mischa Maiskyt, vagy akár Jávorkait. Ez számomra gyakorlatilag lehetetlen, de nem is feladat, nem is opció.

 

Sokkal inkább az a kérdés, hogyan lehet egy művet megfogni, abból mely érzések, gondolatok kerülhetnek terítékre, mitől lesz az emlékezetes előadás.

 

Dvorák életéről nagyon szegényes információim vannak, de ez talán nem lustaságomnak, hanem a magyar zeneoktatás hiányosságainak köszönthető. Az internet pedig semmit nem ér, hiszen agyba-főbe másolja mindenki a butaságot és a felületességet. Ha meg kell kapaszkodnom valamiben, akkor az legyen inkább Szabolcsi Bence és Tóth Aladár bármilyen leírása.

 

Sokan szeretnék Dvorák drámaiságának okát abban keresni, hogy első három gyermeke a születést követően szinte azonnal elhunyt, de alig olvasni arról, 1878 és 188 között hat gyermekük születtek, akik megélték a felnőttkort. Minden bizonnyal kihatással van valaki életére egy ilyen tragédia, és a Stabat Mater is nyilván ebből táplálkozik, de amerikai útját nem tudom, mennyire hatotta át. 1891-ben vállalta el amerikai állásajánlatát, és lett a new yorki Zenei Konzervatórium igazgatója. Úgy olvasni mindenhol, hogy állandó anyagi gondokkal küzdött, de az amerikai fizetése mintegy harmincszorosa volt a prágainak. A családdal töltött időszak nagy valószínűség szerint pozitív élményekkel teli lehetett, hiszen a szakma és a közönség is a vállán hordozta, inspirálta a közeg, és olyan zenei motívumokat fedezhetett fel, melyek alapvetően kihatottak műveire. Ugyan hazatért Amerikából a család, de 1894-ben újra felkerekedett és nekifutott egy majd fél éves szakmai kihívásnak, mely valószínűleg már nem adott neki annyit, mint előző útja. Már nem egész családja kísérte el, csak felesége és legidősebb fia. Erre az időszakra esik a koncerten előadott h-moll verseny, melyet a szakírók szomorúnak, merengőnek tartanak. Én nem…

 

Sok művész olyan elánnal, feszültséggel adja elő a művet, hogy az nem egyszerűen szomorkás hangulatot, hanem egyenesen megkeseredettet, világvége hangulatot áraszt. Erre a Gödöllői Szimfonikusok olyan optimista hangulatban adták elő a művet, hogy azon kifejezetten meglepődtem.

 

Számomra az Újvilág szimfónia és a csellóverseny igen kedves, majdhogynem könnyen fogyasztható. Szabolcsi Bence és Tóth Aladár úgy emlékeznek meg Dvorákról, hogy Szmetánához képest kevésbé elkalandozó, Brahms hatására zártan gondolkodó és szerkesztő művész. Azt gondolom, ez segíti a művek befogadását, hiszen a zenei információkat nem szórja szét, hanem egységesen kezeli, egy gondolat, érzelem menten – számomra teljesen logikusan – vezeti.

 

Más előadókhoz képest Jávorkai Ádám egészében más elképzelés mentén ad elő. Nem tudom, hogy az alaphangulat mennyire köszönhető a karmesternek, de erősen gyanítom, inkább a szólista határozta meg az előadásmódot. Ugyanis az interneten is fellelhető előadás (Szegedi Szimfonikus Zenekar) látásmódja erősen megegyezett a gödöllőivel.

 

Ha az első, Allegro tételben, a hangszeres szóló előtti csaknem 4 perces felütés zilált, akkor az intenzív cselló kezdet már feszültséggel teli, ám ha az eleje valóban kellemesen merengő, akkor az első cselló hangok sem lehetnek agresszívek. Jávorkai Ádám másoktól megszokott előadástól nagyban eltér. Nem kívánja szinte kettéfűrészelni a húrokat, csak annyira nyomatékosít, hogy a művet addig nem ismerő személy számára is egyértelmű lesz: most a cselló fog mesélni.

 

Amikor szóltam Sokolov tökéletes hangszerkezeléséről, akkor már az járt az eszembe, mit mondjak majd Jávorkai esetében. Mivel volt szerencsém néhány alkalommal szinte testközelből élvezni játékát, azt kell megjegyezzem, a tökéletes hangszer-biztosságon túlmenően igazán „bevállalósan” játszik. Steven Isserlis ilyen számomra. Ketten az etalonok. Ugyanis náluk nincsen manír, nincsen öncélúság, kiadnak magukból minden érzést, érzelmet, gondolatot. Az Allegro tétel utolsó harmada lehetne valóban elmerendő, de itt egyértelműen optimista hangulatú, visszafogott feszültségekkel teli. Amit mások „húrokat recsegtetve” játszanak, az itt teljesen tiszta, erőteljes hang, de nem több az elegánsnál. Ezzel együtt a tétel lezárása kifejezetten a boldogság érzését idézi fel számomra.

 

A középső (Adaggio) tétel a világ egyik legszebb darabja. Ehhez mérten tudom megemlíteni Brahms 3. Szimfóniájának Poco Allegretto tételét. Sokan úgy játsszák el e részt, hogy a cselló sír. Ezt egyértelműen megfigyeltem, főleg Mischa Maisky előadásában. Jávorkainál ez sokkal árnyaltabb képet fest. Inkább bizonytalansággal áthatott bizonyosságot mutat. Olyan, mintha nagyon tudná, el kell indulni valamerre végre, nem jó az, ahogyan vannak a dolgok, de amíg nem lehet tenni semmit, addig a dolgok jelene nem megnyugtató. A zenekar és a szóló szinte soronként váltanak hangulatot, egyszer a zenekari szólam bizakodó, a cselló bizonytalan, majd fordul az egész. Ha jól érzem, akkor így vált kifejezhetővé a vívódás.

 

Azért imádom Dvorákot, mert soha egy felesleges hangot nem hagy a darabjaiban. Elmesélte, megmutatta, majd lép tovább. Soha nem válik unalmassá, azonnal jön egy újabb gondolat, majd egy lezárás, etc. Számomra nagyon emberi az egész. Most okoskodhatnék egy sort, hogy a cseh népzenének, avagy az amerikai kutatásainak, tapasztalatainak milyen hatása van, de nyilván alaptalan találgatások lennének ezek. Dvorák szerette az egyszerűséget, az életszerűséget. Ha a zenekar vissza-visszatér is egy témához, ahhoz a szólóhangszer odateszi a maga változatait, újabb gondolatait, mintha a zeneszerző újra feltenne magának egy kérdést, és másként válaszolná meg, majd megint másként. A való életben is teljesen így van.

 

Számomra ez a mű semmilyen szomorúságot nem jelent. Egyszerűen adott egy helyzet, mely egyszerre kellemes és kellemetlen a számára, latolgatja a lehetőségeket. Pro és kontra. Ám soha nem érzem azt, hogy a felidézett hangulatok, emlékek negatívak, kellemetlenek lennének. Az egész mű nagyon elegáns.

 

A harmadik (Allegro moderato) tétel körbezárja a darabot, számomra kedvesen, hiszen nem kell túl sok mindent magamnak magyarázattal ellátnom. Ráadásul kedves mindenki másnak is, mert a dallam könnyen megjegyezhető, dúdolható, azonosítható. Jávorkai csellóját itt sem érzem búsnak, tragikusnak, inkább várakozó feszültséggel telinek. A mesét tovább meséli. Ott érzem magamat Dvorák (és Jávorkai Ádám) mellett, aki belefeledkezve emlékeibe és a jelenbe, azon vacillál, indulni kellene, sürgetőleg int, hiszen előtte a jövő.

 

Jávorkai Ádám előadásai nagyon személyesek. Lehetséges, hogy távolra visz a valóságtól, de erre megesküdni nem tudnék, hiszen a többi karnagy és szólista előadása mennyivel lehet hűebb nála? Kell egyáltalán hűnek lenni a valósághoz? Vagy mindenkit megillet a jog, hogy kiragadja a hangjegyek közül a számára éppen aktuális érzelmeket? Perényi vajon fiatalon és érett korában ugyanúgy játszotta el ezt a darabot? Nem tudom.  

 

A másik érdekes élményem: példának okáért, egy orosz előadó mindig mindent másként ad elő, másként viselkedik. Az oroszok soha nem tudják, akarják levetkezni gyökereiket. Minden előadásukban benne van oroszságuk. A világ nemzeteinek tradíciói, vallásai, hitvilága minden előadóban igazán mélyen lakozik. Jávorkai Ádám pont úgy őszinte, ahogyan édesapja, avagy a legkiválóbb cigányzenészek. Tökéletesen képes tolmácsolni értékrendjét, szemléletét, optimizmusát. És ez benne a vonzó. Kár is tagadnom, akár ő, akár fivére, Jávorkai Sándor olyan erővel szippantottak be világukba, hogy rájöttem, saját sötét, álnok világomból úgy tudok legkönnyebben szabadulni, ha hallgatok egy kis cselló-szót. A muzsika nem egy elvont valami lesz, hanem kézzel fogható valóság. A Muzsika nem egy elit előjoga, hanem mindenki élménye. A Sokolov hangversenyhez képest Jávorkai Ádám előadása inspirál ahhoz, hogy tanuljam a zenét a mélyebb megértés kedvéért, míg a zongoraművész inkább elrettentene attól. És ez a különbség a leglényegesebb!

cuk5Kedves ismerősöm, Bernadett, a héten megajándékozott Szegeden egy kosár friss zöldséggel. Temérdek zöld spárga, friss répa, gyökér, cukkini, borsó. Amikor hazaértem, a pincében hűvösre tettem, és ma jött el az ideje, hogy feldolgozzam az alapanyagot. Végre!

Elsőként készítettem egy zöldborsó levest, melyet spárgával ízesítettem, ebben önmagában nincsen semmi bonyolult, de a friss ízek élvezete már oly régen váratott magára.

 

A rengeteg zöld spárgát megpucoltam. A végeket egyelőre külön raktam, mert abból holnap lesz valami – még fogalmam sincsen mi – a szárak többi, nem fás részeiből pedig készítettem egy spárga alapot. Nagy részét lefagyasztottam, jó lesz alaplének, a fennmaradó, sűrűbb részéből pedig készítettem parmezán hozzáadásával egy érdekes mártást.

cuk1 cuk2

A cukkíniket félbevágtam, kibeleztem, és marhanyakból készített – igen rendesen fűszerezett – darált húst helyeztem bele. A tetejére parmezánt szórtam, megsütöttem. Az egész étel nem túl bonyolult, és itt is azt tartottam szem előtt, hogy a zöldségek frissessége, üdesége kerüljön előtérbe.

 

cuk4cuk3 cuk6A fogásokhoz egy érdekes bort választottam, mely Szicília vulkanikus dűlőin termett. A 2009-es évjáratú Rampante 70% Carricante, míg 30% Catarratto fajtákból áll. Nagyon markáns, fűszeres, minerális bor, csodálatosan mély színekkel, tükrösséggel. Nagyon nagy kedvencem.

 

Mivel az időjárás végre emberi, a kert nyugalmában lassan, komótosan fogyasztottuk el az ebédet. Két óra nyugalom, ami kellett.

Immáron ez Don Marcello kertjének 6. ősze. Kezdetben volt némi fűcsomó, kezdetleges bokrok, virágok, fáknak alig nevezhető gallyacskák, ágacskák, de az időhalad. Nagyon sok munka mellett eleinte kevesebb, majd mind több öröm. Segítség összességében alig, de ez így valótlan állítás, hiszen minden nagyobb munkánál akadt szorgos kéz bőven. Sanyi és Ági barátaink tavasszal és ősszel igen sok időt töltenek  velünk, és a gondos kezeknek látszik is az eredménye.

Eddig sem tagadtam, a rózsák a gyengéim. Az évek alatt megtanultam azt, hogy a könyvek tudásanyaga a gyakorlatban alig ér valamit. Együtt kell élni a növényekkel, és napi rendszerességgel ápolni, támogatni őket. A gondoskodás eredménye látványossá cseperedik.

A hosszú hétvége minden reggele sűrű ködöt hozott magával, furcsa fényekkel, illatokkal, színekkel, melyek igazi őszt varázsoltak a kertbe.

Eddig megkíméltek minket a fagyos szelek, viharok, nem is igazán emlékszem, mikor volt október végén ilyen pompás állapotban a kert. Minden növényt imádni lehet, nem sérült semmi.

 

A rózsák az utóbbi napokban nagyon nekiindultak, úgy érezték, itt az idő a növekedésre, a kivirágzásra, ám a hajnali alacsony hőmérséklet miatt már nem mindegyik virág lett tökéletes. Azért nem volt nagy kényszer megtalálni vagy egy tucat gyönyörűséges példányt.

A legszebb bokor már eléri a magasságomat, és a diófával versenyt nő.  Ontja a fehér ártatlanságot magából. A vadszőlő borvörös árnyalatait a köd kicsit átszitálja, de emlékezetes a pillanat, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy csütörtök reggel is ilyen szép lesz, ugyanis lassan, de biztosan bejön a téli hideg az udvarra.

Kérdés, hogy lesz-e még napfény? Megmutatja magát a természet reccsenő hidegben is, vagy szürkeség borul ránk?

Szerencsére délutánra felerősödött a napsütés és végre leülhettünk a szaletli árnyékában egy jót ebédelni barátainkkal. Sült pulyka, kielemezhetetlenül variált mártás, köményes burgonya, és egy kellemesen bíborszínű francia Rosé.

 

 

 Legyen ez a néhány csodás rózsa a kellemetlenül hőséggel teli nyár és szép ősz mementója!

 

Előre le kell szögezzem, nem vagyok zeneértő ember, a zenét csak szeretem. Fiatalabb koromban megőrültem a színházért, és volt olyan hét, hogy 2-3 előadásra is volt jegyünk. Csakhogy nemzetünk nagy színészei már sírba vitték tudásukat és lassan alig-alig marad olyan darab, amit érdemes lenne megtekinteni, hiszen a korábbi és jelenlegi szereposztás között nagyon nehéz korrekt kifejezésekkel leírni a különbséget. De nem is érdemes, mert a mai színházi világban azon témák viszik a prímet, melyek kulturális értéke jóval kisebb, mint a csörgő forintok hangja. Persze, értem én, el kell tartani a színházakat, de a végeredmény tagadhatatlanul az, hogy prózai színészeink java már vidéki kis színházakban keresi a sikert.

 

A másik tényező, mely elfordított a színházaktól, az maga a közönség. Az emberek manapság nem tekintik ünnepnek, eseménynek az előadást, így öltözékük, viselkedésünk gyakran alig különbözik a villamosmegálló átlagától. És sajnos e körben maga az Operaház sem jelent kivételt, ahol a de facto büdös és szakadt, hátizsákos turisták ülnek az első sorokban, mert a „csomagajánlat” része volt az opera belépő is.

 

Tehát „maradt” a komolyzene, mely cseppet sem tekinthető rangsorban hátrébb állónak, sőt! De azt is el kell ismernem, hogy az a polgár, aki nem konkrétan a komolyzene világában nőtt fel, annak azért nem egyszerű a befogadása, megszeretése. Mert ugyan vannak olyan népszerű művek, melyek könnyedebb átdolgozásaik révén számos film kísérőzenéjeként szolgáltak, avagy színpadi előadók lebutítván a nagyközönség részére is befogadhatóvá tették a hallhatatlan műveket, de a valóság az, hogy adott esetben van egy zongora és egy zongorista: az előadás kezdetén bejön egy „frakkos” művész, aki meghajol, leül, majd olyan elevenséggel csap bele a billentyűkbe, hogy a kezdő hallgató szinte megrémül. Ezért tehát nem lehet tagadni, hogy a komolyzene nem a széles rétegek könnyed szórakozását jelenti.

 

Zenei faragatlanságomat felismerve, évekkel ezelőtt kutatni kezdtük  neveltetésünk reményében mindent, melyet remek eseményeknek tartottunk, így kerültünk Jakobi László védőszárnyai alá, akihez bizalommal fordulhattunk a legjobb eseményekre szóló jegyekért. És különösen nagy köszönettel tartozunk Vásáry Tamásnak, aki konkrétan „A Zongorán túl” c. koncertsorozatának egyes állomásaival évről évre közelebb hoz minket a zene megértéséhez, befogadásához. Jó, persze, engem – mint olyat, aki örökké vágyott a hangszer kezelésére, de soha nem adatott meg annak lehetősége – különösen érdekel maga a hangszer, annak felépítése, technikája és az összes hang, melye abból „kijön”. Így lehetek azon amatőrök egyike, aki az első sorból szereti nézni, hallgatni a koncertet, és nem az ikszedik, vájt fülűeknek fenntartott távolságból, ahol a hangok esszenciája tobzódik. Elismerem, engem érdekel a zongora billentyűjének koppanása, a húr hangja, és egy sor olyan „zaj”, mely önmagában a hangszer kezelésének sajátja. Mondjuk például a hárfa esetén számos olyan mellék-zaj hallható, mely bizonyára kerülendő, de mégis csak ott van. Nekem pedig ezzel együtt zene a zene.

A Festetics Palota hangversenyei pont ezért tökéletesek, mert a terem és így a közönség is kisebb, a hallgatóság szinte pontosan ott ül a hangszerek mellett, és ez a közvetlen fizikai kapcsolat teljesen lebontja azt a falat, melyet az „idegen szívű látogató” és a művész között egyébként egy nagy hangverseny teremben kiépül.

 

Vásáry Tamás egyébként is csodálatos előadó, aki a zongora mellett – állítom – legalább 30 évet fiatalodik, mindamellett azon ritka személyek egyike, aki a világ legegyszerűbb módján képes verbálisan megfogalmazni mindazt, amit a zenészek hallanak, éreznek, és nekik mindez a világ legtermészetesebb dolga.

 

Tehát fenti csekély előképzettség után érkeztünk meg a Mandel Quartet 30. jubileumi koncertjére, mely a szokásosnál is családibb hangulatban zajlott. Számomra is – bérletesként – egyre több az ismerős arc, „belakottabb” a helyszín, így minden adott volt egy nagyszerű élményhez. De azt azért mégsem gondoltam, hogy szinte dübörgő sikert, kolosszális élményt tud okozni a reneszánsz zene és a tekerőlant!

 

Számomra a reneszánsz művészet a megelőző és azt követő korokkal szerves egységben érdekes. Az építészet, festészet, szobrászat, etc. terén igyekeztem minél többet megtudni, megtapintani, élőben látni, de a zene terén jócskán lemaradásban voltam – és vagyok is egy jó darabig. Hallván a darabokat, visszatért a régi szokásos téma, tulajdonképpen az összeset ismerem, ám nem tudom személyhez, zeneszerzőhöz kötni a dallamot, arról pedig nem is beszélek, hogy Tielman Susato életéről még annyira sem tudtam eleget, hogy tegyem valahová. Most persze böngészem a könyveket…

Az általános műveltség manapság egyre nagyobb kihívás, és a porosz oktatási módszer mellőzése – bárki bármit mond – egy sor félművelt egyént hoz létre a legjobb esetben is. Anno a jogi kar felvételijén egyik alappillér volt azon kérdések köre, hogy a zenét – irodalmat – más művészeti ágakat hogyan lehet tárgyukat tekintve párosítani. Amikor megpróbáltam megfelelni a kihívásnak a felkészülés során, hogy szinte fabatkát sem ér a ’70-es, ’80-as évek oktatása, hiszen ez a tudásanyag már messze meghaladta az érettségi szintjét. És ahhoz képest most hol is tartunk?

 

Nem lehet szerepem, hogy a Mandel Quartet tagjainak művészetét értékeljem, mert ahhoz én senki vagyok, de outsider-ként leszögezhetem, emberként, zenészként olyan boldogságot árasztanak magukból, hogy innentől kezdve nem is lehet a harmóniát kétségbe vonni. A gondolat szárnyain simán visszarepültem bármelyik toszkán városkába, kastélyba, vagy ne szaladjunk messze, Ozorai Pipo várába – habár a nemes úr, Zsigmond király hadvezére kicsit megelőzte a reneszánsz korát. Mondhatni halálával beköszöntött a reneszánsz Itáliában – de ez így egy kicsit durva…

 

Legutóbb, Vígh Andrea hárfa-koncertjén éreztem azt, hogy a dallam, a zene átemelt a napi valóságon és arra a néhány elröppenő percre valahová máshová, másként kerültem. Ha a hárfa lágysága elérhette mindezt a katarzist, akkor a tekerőlant ugyanilyen hatása már-már csodaszámba ment. Ugyanis Mátyás királyunktól úgy jutottunk el későbbi évszázadokig, hogy az alkalmazott hangszerek folyamatosan adekvátak voltak, és egy pillanatra sem jutott eszembe az, hogy a tekerőlant valami idegen test lenne a zenében. Habár furcsa, hogy ennyire nélkülözni kell az eszközt a napi életben. Ennyi erővel a citerát is ki kellene dobni…

 

Márta István csembaló játéka kifejezetten játékos volt, és volt egy olyan tétel is, melyhez Mandel Róbert tájékoztatása szerint Kállay Gábor bele is írt néhány sort, én bizony felfedezni véltem a csembaló  ”feleselgetésében”, ám az is lehet, nagyon messze állok az igazságtól. A dobok, ütőhangszerek állandó feszes ritmust jelentettek, melyek között szép számmal akadt olyan ritmus is, mely a mai zenében tökéletesen idegen, de ez adta a dolog szépségét. Kállay Gábor konkrétan fél méterrel előttem fújta hangszereit, így úgy éreztem magam, mintha a zenészek között én lapoztam volna a kottát. A hegedűként megjelenő, tökszerű testtel rendelkező hangszer nevét nem ismertem, és ez talán nem szégyen, soha az életemben nem láttam ilyet. Most már tudom: rebec. Néha a hangereje beleolvadt a tekerőlantéba, így nagyon kellett figyelnem hangzására. Érdekes volt.

 

Jakobi Lászlót most láttam először játszani, mely szintén műveltségem hiányára utal. De igyekszem bepótolni mindent. Megtanultam közben a cselló, a rebek és a hegedű kialakulásának állomásait, de így utólag érdekes logikai játékot ad a rebek és a cselló együttes játéka. Szerintem volt ilyen a koncerten.

 

Végül, de nem utolsósorban Mandel Róbert és a tekerőlant. Na itt van végem. Egyszerűen el nem tudtam képzelni, hogy ebből a hangszerből ilyen dallamokat lehet kicsiholni. És ennyire virtuóz játékot enged meg! Ráadásul néha nyomasztónak ható monoton hangzása egyáltalán nem volt bántó még akkor sem, amikor csak más hangszerek alá dolgozott.

 

Sajnos a koncert kissé rövid volt belelendült igényeimhez képest, ám az a gesztus, hogy az esemény végén mindenki koccinthatott egy pohár buborékos itallal a Quartet egészségére, tökéletesen zárta le az estét.

 

Összességben tehát kijelenthetem, hogy a Mandel Quartet nyert magának egy új rajongót, aki megpróbálja tovább adni a sikert és az örömet, hátha eljuthatunk egyszer odáig, ne minden szökőévben legyen egy rangos koncert idehaza.

2019. november
H K S C P S V
« júl    
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
252627282930  
Don Marcello