szerzői archívum

MQ2018FRISSAmikor „bebírtam” Tagyonba, és vállaltam, hogy életem végéig „gyüttment” leszek, maroknyi ember volt az, aki valóban szívesen fogadott és segítséget adott ahhoz, hogy valóban boldogan valósíthassam meg vidéki álmaimat. Nos, a kert az eltelt 10 év alatt elismerést váltott ki a látogatókban, és a barátok is megmaradtak, hovatovább, a kapcsolatok még szorosabbra fűződtek.

 

Így került képbe Szabó Laci barátom is, aki egymaga képes oly mennyiségű munkát elvégezni, mint egy francia borászati szövetkezet. Ebből kifolyólag az évtizedek alatt a családi örökségül meglévő aprócska kis pince egy komoly, európai mércével is mérhető borászattá fejlődött. Csakhogy az idők változnak, így a Gergely Borház a gyerekek bevonásával nem csupán remek borokat alkotott immáron, hanem szálláslehetőség teremtése mellett vendéglátással is foglalkozni kezdett. Az így létrehozott épületben nem egyszer 100-200 fős vendégsereg fordult meg jeles alkalmakkor, mint például esküvők, vagy a Balázs áldással kapcsolatos sokadalom.

 

IMG_0579A borház környezetében kialakult egy „törzsszurkoló” csapat, mely nem mást jelent, minthogy esténként felmegy az ember fia egy fröccsre, és majdnem biztos, hogy barátra lel. No és olyan hidegtálakra, hogy szem nem marad szárazon.

 

Okszerűen adta magát, hogy a nyáron megpróbálkozzunk valami komolyabb kulturális rendezvénnyel, valami komolyzenei koncerttel, vacsorával egybekötve, hisz számtalan alkalommal beszámoltam arról, Laci barátom pompás állapokat tart, és bizony egy-egy borjú áldozatul eshet a gasztronómia oltárán.

 

Eldöntötté vált tehát, hogy 2018. június 2. napján, illetve 2018. június 16. napján megejtjük a rendezvényt, ahelyett, hogy a tányérokat trendi módon „megcsíkozzuk” valami gániz mergával, olyan étkeket alkotunk, mely mellett nem feszengve kell üldögélni, hanem kívánja a bort. Nem mellesleg a gazdaság pont saját állatállományának értékeit szeretné felmutatni.

IMG_0572 IMG_0570

 

Így menüsor a borjúból készült levesre, sültek koncentrál, természetesen nem maradhatnak el a sütik is. A főétel különlegessége, ha lehet ilyet állítani, nem más, minthogy kemencében készül. Ez ad az ételnek valami olyan pluszt, mely nem elhanyagolható.

 

FRISSEN_MIDA zenei műsort mindkét alkalommal a Mandel Quartet szolgáltatja, mely önmagában kiemelkedő művészeti eseményt jelent. A „MAGYAR TÁNCZOK FRISSEN” címet viselő előadás során Mandel Róbert – tekerőlant, Andrejszki Judit – ének, csembalo, Kállay Gábor – ének, blockflöte és Szabó Zsolt – viola da gamba formációban lép fel az együttes.

 

A műsor:

 

Ø  Táncdallamok a felsőhoróczi Vietórisz Tabulatúráskönyvből (1680)

Ø  Táncok és dalok a Kájoni Kódexből (XVII. század)

Ø  Művek a soproni Stark-féle virginálkönyvből (XVII. század)

Ø  Magyar tánczok a Nouvelle Collection d’Hongroisesből (1808)

Ø  Tételek a párizsi táncoskönyvből (1558)

Ø  Pozsonyi táncok (1800)

Ø  “Pestini” Hungarici Saltus seu, Pesti Verbunk (1800) 

Ø  Táncok a Lőcsei Virginálkönyvből (1670)

Ø  Hajdútáncok és énekek (1601)

 

IMG_0584Az este a muzsika és az étkezés felváltva követi egymást. A borászat olyan tételeket mutat be, melyek csak részben forgalmi tételek, lesznek közöttük olyan kedvenceim is, melyek rejtett kincsek. A lényeg nem más, minthogy a Nivegy-völgy termőhelyi értékeit jelenítsük meg. A borfogyasztás okszerűen nem esik limit alá.

 

Mandel Róbert régizenei együttese, a Mandel Quartet, eredetileg 1981-ben alakult. Az együttes akkori tagjai azzal az elhatározással alapították meg az együttest, hogy a reneszánsz és barokk kor ritkábban hallható gyöngyszemeit a szokásostól eltérő, különleges hangszerösszeállításban szólaltassák meg. A három évtizeden át töretlenül népszerű kvartett a világ legjelentősebb fesztiváljain szerepelt, több mint 3200 koncertet adtak Brazíliától Mexikón át az USA-ban, valamint szinte az összes európai országban, sőt Izraelben és Oroszországban is. Játékukat 31 CD őrzi, jelentősebb rádió- és televíziófelvételeiket tízmilliók hallhatták és láthatták.

 

Az együttes alapítója és vezetője organológusként és hangszerrestaurátorként mindenekelőtt a részben elfelejtett késő középkori és reneszánsz instrumentárium legkülönlegesebb hangszereit kívánta újrafelfedezni, közöttük is a zenetörténet egyik legellentmondásosabb történetével rendelkező tekerőlantot. A tekerőlant (vielle, Radleier, zanfona, ghironda, hurdy-gurdy) az európai középkor legfontosabb templomi hangszereként kezdte karrierjét, majd az orgona térhódítása okán az egyházi zenéből kiszorulva a korabeli tánczene kedvelt zeneeszközévé vált. Vándorok és énekmondók is szívesen játszottak rajta, hiszen a tekerőlant hangja mellett jól hangzott az ének. A francia arisztokrácia a 18. században fedezte fel magának a később státusz-szimbólunként is kezelt hangszert. A francia forradalom után szétszéledt udvari tekerőlantosok Európa keleti országaiba menekültek, ahol legtöbbször a helyi népzenészekkel közösen muzsikáltak. Utódaik még a 19. század legvégén Bécsben rendszeresen játszottak, sőt a környező országokban is gyakran léptek fel. A hangszer történetében változást a huszadik század vége hozott, amikor fiatal múltmentő zenészek, köztük az elsők között Mandel Róbert is, megmentették a feledéstől ezt a csodálatos zeneszerszámot, és koncertjeiken népszerűsítették. Mára tízezrek játszanak már tekerőlanton, és többek közt Mandel Róbertnek is köszönhetően a világ különböző pontjain fesztiválokon, workshopok alkalmából és más zenei eseményeken is gyakori vendég ma a tekerőlant. 

 

Az együttes 2015-ben új tagokkal folytatta munkáját, így már a különböző koncertprogramok keretein belül nemzetközileg is elismert művészek közreműködésével a formáció akár 4-8 tagú reneszánsz együtessé is alakítható. Az együttes repertoárját és különleges programjait elsősorban Mandel Róbert hangszere, a tekerőlant középpontba állításával alakítja ki, ezzel a világ többi régizenét játszó együttesétől alapvetően különböző hangzás jellemző az együttesre. Műsoraikban elsősorban a magyar és a közép-európai renszánsz udvarok kevésbé ismert gyűjteményeiből válogatnak, de alkalomadtán kortárszenei kísérletekben sőt színházi- és filmprojektekben is részt vesznek.

 

Jelen esetben nem fogunk „vetíteni”, de az biztos, hogy a lakomát kísérő zene bizton élményt jelent majd.

 

A vacsora és a koncert együttes ellenértéke 12.000.-Ft/fő, mely korlátlan étel és borfogyasztást tartalmaz. Mivel az esemény logikusan felveti a szállás iránti igényeket, igyekszünk ezt is megszervezni.

 

Évek óta beszélek az interneten barátaimmal, ismerőseimmel, mekkora igény volna ilyen kulturális eseményekre, meglátjuk, valóban van igény, vagy csak a verbalitás a fontos.

Tisztelt Olvasóim,

 

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem számos olyan személyt és szervezetet kért fel tanulmányok, kisebb esszék megírására, akik az utóbbi időszakban bármely oldalról megközelítették a deviza alapú hitelezés problémáit. A felkért személyek jelentős rész vette a fáradtságot, és elkészítette munkáját.

Időközben a Acta Humana folyóirat szerkesztősége “szétesett” és általam nem ismert okokból Trócsányi úr vált teljhatalmú vezetővé e körben. Holott esszémre elég megnyugtató lektori vélemény érkezett olyan hiteles személyek részéről, kik véleménye számomra erőt és kitartást ad, a néhány nappal ezelőtt kapott sablon levél közölte, az Egyetem és az Acta Humana vezetősége nem tartja munkámat olyan színvonalúnak, mely megjelenítést érdemel.

Tekintettel arra, hogy lassan fél év eltelt az esszé megszületése, lektorálása óta, és az írásban ismertetett érveimet számos perben érvényesítem, úgy döntöttem, a köz javára, megismerhetőségére fordítom azzal művemet, hogy azt szerzői jog védi, így abból való idézés csak a szerzőre való hivatkozással tehető meg.

Kérem, mindenki olvassa el, gondolkodjon el rajta, és használja fel saját ügyében, ha szükséges.

Azt senki ne várja, hogy az írás tartalma majd megoldja az ügyét, hiszen ez a néhány oldal csak a jogi probléma kis szegmensét öleli fel.

Tisztelettel:

Dr. Marczingós László

ügyvéd

esszé ML szerkesztett 2017_06_26

Nincsen semmi szakmai vagy morális alapom, hogy kritikát mondjak bármely világhírű zenész felett. Ugyancsak nem mérvadó, hogy adott esetben nekem valami tetszik, avagy nem tetszik. Pláne azért, mert nagyon nem vagyunk egyformák. Így kiszakadni kívánván saját furcsán elvont jogtudományi valóságomból, nem objektivitásokat keresek, hanem merem magam teljesen elengedni, és érzések, érzelmek felől megközelíteni két olyan koncertet, előadót, mely okkal meghatározó életemben.

 

Vegyük először a MÜPA-ban megtartott Sokolov koncertet. Majdnem másfél évtizede próbálok elmerülni a hangversenytermek világában, hallottam, tudtam, hogy az orosz zongorista az egyik legnagyobb művész, de valahogy visszatartott az a fétisszerű rajongás, ahogyan megnyilvánultak róla. Furcsa volt számomra, a legtöbben a ráadások magas számát emelték ki, nem az alap-koncert színvonalát. Meg valahogy ezt a furcsa szellemiségű Művészetek Palotáját sem szeretem. Ennek ellenére eljött az idő, hogy meghallgassam Sokolov koncertjét. Éreztem már magamat annyira befogadóképesnek (és volt jegyem is), hogy észrevegyem akár a technikai csúcsokat, akár a harmóniát.

 

Ehhez képest a művész klasszikusan egyenes vonalú, egyenletes mozgással berobogott a hangszeréhez, leült, és elkezdett valamit játszani. Ugyanis előre csak azt tudtuk, előbb Mozart, majd később Beethoven lesz terítéken.

 

Én nem igazán vagyok Mozart fan. Néha roppantul idegesít, infantilisnek tűnik, néha meg megmagyarázhatatlanul komoly és koravén. Néha olyan, mintha a barokk zene egyenes leszármazottja, interpretálása lenne, néha meg olyan, mintha a romantikusokhoz csúszna át. De érdekes módon, Mozartot és Beethovent nem igazán lehet összekeverni, összetéveszteni. Pont ezért volt számomra furcsa Sokolov teljesen saját egyéniségét előtérbe helyező előadásmódja, a művek megformálása. Mozartot Beethoven-szerűvé, Beethovent pedig Mozart-szerűvé varázsolta át. De a ráadás Schubert, Chopin és Schumann darabok is összeolvadtak számomra.

 

Ugyanis első ízben hallgatván a művészt is észre lehetett venni, billentései, pedálkezelései, dinamikája – összegében a technikája – oly egyediek, ismétlődőek, hogy néha manírrá váltak fülemben. A valaha látott legfelkészültebb művészt láttam magam előtt néhány karnyújtásnyira, és előadásmódja szinte eltaszított magától, mert a precíziós, mértani előadása tökéletes zenévé transzformálta a muzsikát. Nem voltam képes Mozartnál feloldódni, hiszen a kotta minden sorában volt egy tipikus sokolovi megoldás.

 

Beethoven e-moll szonátája szüntette meg bennem a görcsöt, majd a c-moll szonáta rendben lezárta az estét, de a ráadások visszarepítettek a valóságba. Ugyanis a közönség a mennyiségre hajtott. Ha nincsen legalább 5 ráadás, akkor nem este az este. Sokolovot nem nagyon érdekli a közönsége, nincsen egy pillantása a hallgatóságra, nincsen egy grimasz, egy izzadtságcsepp, egy mosoly, egy bánat, csak van a tökéletesség, ami szinte gépiesnek hat egy idő után.

 

Nem hiszem, hogy akár Mozart, akár Beethoven olyan gondolatok mellett írhatta meg bármely művekét, hogy majd jön valaki a XX-XXI. században, és behúzza egy síkra az összeset. Azt szeretném hinni, e géniuszok nem a könyvtárnak írtak, hanem a hallgatóságnak. Hiába jön létre valami nagy alkotás, ha azt nem képes az előadó átadni befogadásra a közönségnek. Az átadás mindenképpen feltételez valami olyan aktív cselekvést, mely túlmutat a zene pontos megszólaltatásán. Ha az előadóművész a többletet abban találja meg, hogy technikai bravúrjait, hangsúlyait szinte öncélúan mutatja be, akkor a közönség soraiból két fajta rajongást válthat ki: azokét, akik olyan zenetudományi műveltségben élik mindennapjaikat, hogy egy hang modifikációját is kiérzik, lejegyzetelik, és felkiáltanak, ez zseniálisan ideillő volt, vagy azokét, akik illőnek tartják a lelkesedést. A többiek meg ott ülnek a székükben, és vagy a mennyiségre hajtanak, vagy közömbösen kivárják a koncert végét.

 

Ha valamit megtanulhattam a másfél évtized alatt, akkor az nem más, minthogy a világon vannak tökéletes mesterei a zeneművészetnek és vannak muzsikusok. Olyanok, akik számára a hangszer nem a cél, hanem az eszköz. Akik nem saját nagyságukat kívánják még magasabb polcra helyezni, hanem „az asztalánál sem halnának meg”, művészetük lényegét abban keresik, hogyan képesek a mű szubjektív értelmezését átadni annak a hallgatóságnak, akik miatt kiálltak a színpadra. Persze, a szórakoztatásnak van bizonyos művészeti határvonala, ahol a színvonalat nem lehet feláldozni a könnyen megszerezhető szimpátia kapcsán, ám én nem hiszem azt, hogy lenne a világon olyan zeneszerző, akinek egyetlen művét is eltartott kisujjal kellene eljátszani.

 

Sokolov koncertje számomra nem csalódás, hanem egy furcsa tapasztalat. Hiába van meg minden eleme a zsenialitásnak, az egész mégsem áll össze olyan szerves egységbe, mely miatt még egyszer jegyet váltsak. Ugyanis a lényeg veszett el az előadásból: a muzsika és a közönség.

 

A másik esemény a gödöllői Művészetek Házában megtartott Romantikus Est elnevezésre hallgató koncert volt. Nem rejtem véka alá, Jávorkai Ádám miatt tettem meg oda-vissza 400 km-t, hiszen évente alig van néhány alkalom, amikor élőben tekinthetem meg őt. (Van még néhány ilyen művész azért…)

 

A színházterem alig éppen alkalmas szimfonikus zenekari előadásokra. Ezt leszámítva, kellemes este volt. Kezdjük a végéről. A második részben Rimszkij-Korszakov Seherezádé c. műve volt hallható, mely kellemesen elbűvölt, de ez nem is igazán nehéz, hiszen bájos darabról van szó. Horváth Gábor karmester igen látványos és aktív módon szabályozott zenekara fegyelmezetten, néhol igen bátran szólaltatta meg a darabot. Csakhogy a körülmények az igazi kiugrást, hangzást lehetetlenné teszik, mert az egész terem tompa.

 

Az első rész azonban Dvorak h-moll csellóversenyéről, és Jávorkai Ádám előadásáról szólt. Itt teszem hozzá azonnal,  legkedvencebb darabomról van szó, melyet valóban nagyon sok előadásban élveztem végig ezidáig. És itt a világ legjobb előadói versengenek egymással, hiszen talán nem is létezik olyan magára valamit adó művész, aki ne akarná repertoárjára venni e csellóversenyt. A zsenik között „szakmailag” különbséget tenni lehetetlen, hiszen ki akarná versenyeztetni Perényit, Isserlist, Rostropivicsot, Mischa Maiskyt, vagy akár Jávorkait. Ez számomra gyakorlatilag lehetetlen, de nem is feladat, nem is opció.

 

Sokkal inkább az a kérdés, hogyan lehet egy művet megfogni, abból mely érzések, gondolatok kerülhetnek terítékre, mitől lesz az emlékezetes előadás.

 

Dvorák életéről nagyon szegényes információim vannak, de ez talán nem lustaságomnak, hanem a magyar zeneoktatás hiányosságainak köszönthető. Az internet pedig semmit nem ér, hiszen agyba-főbe másolja mindenki a butaságot és a felületességet. Ha meg kell kapaszkodnom valamiben, akkor az legyen inkább Szabolcsi Bence és Tóth Aladár bármilyen leírása.

 

Sokan szeretnék Dvorák drámaiságának okát abban keresni, hogy első három gyermeke a születést követően szinte azonnal elhunyt, de alig olvasni arról, 1878 és 188 között hat gyermekük születtek, akik megélték a felnőttkort. Minden bizonnyal kihatással van valaki életére egy ilyen tragédia, és a Stabat Mater is nyilván ebből táplálkozik, de amerikai útját nem tudom, mennyire hatotta át. 1891-ben vállalta el amerikai állásajánlatát, és lett a new yorki Zenei Konzervatórium igazgatója. Úgy olvasni mindenhol, hogy állandó anyagi gondokkal küzdött, de az amerikai fizetése mintegy harmincszorosa volt a prágainak. A családdal töltött időszak nagy valószínűség szerint pozitív élményekkel teli lehetett, hiszen a szakma és a közönség is a vállán hordozta, inspirálta a közeg, és olyan zenei motívumokat fedezhetett fel, melyek alapvetően kihatottak műveire. Ugyan hazatért Amerikából a család, de 1894-ben újra felkerekedett és nekifutott egy majd fél éves szakmai kihívásnak, mely valószínűleg már nem adott neki annyit, mint előző útja. Már nem egész családja kísérte el, csak felesége és legidősebb fia. Erre az időszakra esik a koncerten előadott h-moll verseny, melyet a szakírók szomorúnak, merengőnek tartanak. Én nem…

 

Sok művész olyan elánnal, feszültséggel adja elő a művet, hogy az nem egyszerűen szomorkás hangulatot, hanem egyenesen megkeseredettet, világvége hangulatot áraszt. Erre a Gödöllői Szimfonikusok olyan optimista hangulatban adták elő a művet, hogy azon kifejezetten meglepődtem.

 

Számomra az Újvilág szimfónia és a csellóverseny igen kedves, majdhogynem könnyen fogyasztható. Szabolcsi Bence és Tóth Aladár úgy emlékeznek meg Dvorákról, hogy Szmetánához képest kevésbé elkalandozó, Brahms hatására zártan gondolkodó és szerkesztő művész. Azt gondolom, ez segíti a művek befogadását, hiszen a zenei információkat nem szórja szét, hanem egységesen kezeli, egy gondolat, érzelem menten – számomra teljesen logikusan – vezeti.

 

Más előadókhoz képest Jávorkai Ádám egészében más elképzelés mentén ad elő. Nem tudom, hogy az alaphangulat mennyire köszönhető a karmesternek, de erősen gyanítom, inkább a szólista határozta meg az előadásmódot. Ugyanis az interneten is fellelhető előadás (Szegedi Szimfonikus Zenekar) látásmódja erősen megegyezett a gödöllőivel.

 

Ha az első, Allegro tételben, a hangszeres szóló előtti csaknem 4 perces felütés zilált, akkor az intenzív cselló kezdet már feszültséggel teli, ám ha az eleje valóban kellemesen merengő, akkor az első cselló hangok sem lehetnek agresszívek. Jávorkai Ádám másoktól megszokott előadástól nagyban eltér. Nem kívánja szinte kettéfűrészelni a húrokat, csak annyira nyomatékosít, hogy a művet addig nem ismerő személy számára is egyértelmű lesz: most a cselló fog mesélni.

 

Amikor szóltam Sokolov tökéletes hangszerkezeléséről, akkor már az járt az eszembe, mit mondjak majd Jávorkai esetében. Mivel volt szerencsém néhány alkalommal szinte testközelből élvezni játékát, azt kell megjegyezzem, a tökéletes hangszer-biztosságon túlmenően igazán „bevállalósan” játszik. Steven Isserlis ilyen számomra. Ketten az etalonok. Ugyanis náluk nincsen manír, nincsen öncélúság, kiadnak magukból minden érzést, érzelmet, gondolatot. Az Allegro tétel utolsó harmada lehetne valóban elmerendő, de itt egyértelműen optimista hangulatú, visszafogott feszültségekkel teli. Amit mások „húrokat recsegtetve” játszanak, az itt teljesen tiszta, erőteljes hang, de nem több az elegánsnál. Ezzel együtt a tétel lezárása kifejezetten a boldogság érzését idézi fel számomra.

 

A középső (Adaggio) tétel a világ egyik legszebb darabja. Ehhez mérten tudom megemlíteni Brahms 3. Szimfóniájának Poco Allegretto tételét. Sokan úgy játsszák el e részt, hogy a cselló sír. Ezt egyértelműen megfigyeltem, főleg Mischa Maisky előadásában. Jávorkainál ez sokkal árnyaltabb képet fest. Inkább bizonytalansággal áthatott bizonyosságot mutat. Olyan, mintha nagyon tudná, el kell indulni valamerre végre, nem jó az, ahogyan vannak a dolgok, de amíg nem lehet tenni semmit, addig a dolgok jelene nem megnyugtató. A zenekar és a szóló szinte soronként váltanak hangulatot, egyszer a zenekari szólam bizakodó, a cselló bizonytalan, majd fordul az egész. Ha jól érzem, akkor így vált kifejezhetővé a vívódás.

 

Azért imádom Dvorákot, mert soha egy felesleges hangot nem hagy a darabjaiban. Elmesélte, megmutatta, majd lép tovább. Soha nem válik unalmassá, azonnal jön egy újabb gondolat, majd egy lezárás, etc. Számomra nagyon emberi az egész. Most okoskodhatnék egy sort, hogy a cseh népzenének, avagy az amerikai kutatásainak, tapasztalatainak milyen hatása van, de nyilván alaptalan találgatások lennének ezek. Dvorák szerette az egyszerűséget, az életszerűséget. Ha a zenekar vissza-visszatér is egy témához, ahhoz a szólóhangszer odateszi a maga változatait, újabb gondolatait, mintha a zeneszerző újra feltenne magának egy kérdést, és másként válaszolná meg, majd megint másként. A való életben is teljesen így van.

 

Számomra ez a mű semmilyen szomorúságot nem jelent. Egyszerűen adott egy helyzet, mely egyszerre kellemes és kellemetlen a számára, latolgatja a lehetőségeket. Pro és kontra. Ám soha nem érzem azt, hogy a felidézett hangulatok, emlékek negatívak, kellemetlenek lennének. Az egész mű nagyon elegáns.

 

A harmadik (Allegro moderato) tétel körbezárja a darabot, számomra kedvesen, hiszen nem kell túl sok mindent magamnak magyarázattal ellátnom. Ráadásul kedves mindenki másnak is, mert a dallam könnyen megjegyezhető, dúdolható, azonosítható. Jávorkai csellóját itt sem érzem búsnak, tragikusnak, inkább várakozó feszültséggel telinek. A mesét tovább meséli. Ott érzem magamat Dvorák (és Jávorkai Ádám) mellett, aki belefeledkezve emlékeibe és a jelenbe, azon vacillál, indulni kellene, sürgetőleg int, hiszen előtte a jövő.

 

Jávorkai Ádám előadásai nagyon személyesek. Lehetséges, hogy távolra visz a valóságtól, de erre megesküdni nem tudnék, hiszen a többi karnagy és szólista előadása mennyivel lehet hűebb nála? Kell egyáltalán hűnek lenni a valósághoz? Vagy mindenkit megillet a jog, hogy kiragadja a hangjegyek közül a számára éppen aktuális érzelmeket? Perényi vajon fiatalon és érett korában ugyanúgy játszotta el ezt a darabot? Nem tudom.  

 

A másik érdekes élményem: példának okáért, egy orosz előadó mindig mindent másként ad elő, másként viselkedik. Az oroszok soha nem tudják, akarják levetkezni gyökereiket. Minden előadásukban benne van oroszságuk. A világ nemzeteinek tradíciói, vallásai, hitvilága minden előadóban igazán mélyen lakozik. Jávorkai Ádám pont úgy őszinte, ahogyan édesapja, avagy a legkiválóbb cigányzenészek. Tökéletesen képes tolmácsolni értékrendjét, szemléletét, optimizmusát. És ez benne a vonzó. Kár is tagadnom, akár ő, akár fivére, Jávorkai Sándor olyan erővel szippantottak be világukba, hogy rájöttem, saját sötét, álnok világomból úgy tudok legkönnyebben szabadulni, ha hallgatok egy kis cselló-szót. A muzsika nem egy elvont valami lesz, hanem kézzel fogható valóság. A Muzsika nem egy elit előjoga, hanem mindenki élménye. A Sokolov hangversenyhez képest Jávorkai Ádám előadása inspirál ahhoz, hogy tanuljam a zenét a mélyebb megértés kedvéért, míg a zongoraművész inkább elrettentene attól. És ez a különbség a leglényegesebb!

 

A mai napon vettem kézhez a Fővárosi Törvényszék Gazdasági Kollégiumának 9.G.44.974/2015/16. sz. alatti, elsőfokú ítéletét. A határozat indokolása olyan kérdéseket vet fel, melyek mellett a józan ésszel el nem lehet menni.

 

A per 2012-ben indult, olyan időszakban, amikor még Gárdos ügyvéd úr sem tudta, hogy mi az a kirovó-lerovó pénznem, és az effektivitási kikötés. Azt majd csak 2013. őszén ismeri fel. A Kúria is csak 2013. novemberében kérdezi meg az MNB-t, hogy mit is kell deviza alapú hitelen érteni, majd decemberben jön rá a Kúria Polgári Kollégiuma, hogy 2005-ben, és 2008-ban a felperesi fogyasztó mit is gondolt, mit akar, de leginkább, milyen jognyilatkozatot tett.

 

Azaz, egy logikai időutazás részesei vagyunk, mely során a Kúria semmilyen jogerősen befejezett ügyet nem vet össze más üggyel, nem alakít jogelemző csoportot, így összefoglaló vélemény sincs, majd okszerűen nem alakítanak jogegységi tanácsot, csak megszületik valahogy a 6/2013. PJE határozat.

 

Az érintett ítéleti indokolás a 6/2013. PJE határozat szellemiségét követi úgy, hogy az eljáró bíró nem hivatkozik arra, hiszen önálló támadási felületet szolgáltat az, ha az Alaptörvény 25. cikkének (3) bekezdése alapján a bíróságokra úgy lesz kötelező a PJE határozat, hogy a jogegységi határozat megszületésének körülményi súlyosan jogsértőek, így az joghatás kiváltására nem is alkalmas.

 

Az ügyben eljáró bíró igen felkészült, igen magasan művelt jogász, akinek szakmai tapasztalatához kétség sem fér. Klasszikus jogtudása és érvelési képessége támadhatatlan. Ehhez képest megdöbbentő életszituációkat kreál az ítéleti indokolás.

 

A valóságban a fogyasztó bement a Raiffeisen Bankba, és afelől érdeklődött, hogyan kaphatna némi kölcsönt, mellyel szorult anyagi helyzetét rendbe tudná tenni. e körben teljesen indifferens, hogy likviditási problémát oldott meg, avagy jövedelmet pótolt. A banki ügyintéző elmondta, hogy adnának ilyen jövedelemigazolás mellett 410.000.-Ft összeget, fedezet nélkül, de valami szuper ötlete van a banknak és azért lesz „csak” 10,95% a kamat, mert a bank deviza alapon tart valamit nyilván. A sofőr munkakörben dolgozó fogyasztó csak nézett ki a fejében, és arra összpontosított, ha felveszi a kölcsönt, hány hónap alatt hány forintot kell visszafizetnie, és mivel eleve nem egy hazárdőr, vagy csaló, érdekelte, képes lesz-e egyáltalán teljesíteni kötelezettségét. Erre a banki ügyintéző kiszámolta a havi törlesztőrészlet összegét, és bólintott emberünk, „okés, ez menni fog”. Majd letettek elé egy rakás papírt, hogy „itt tessék, kérem aláírni, és már meg költheti is a pénzét.” A fogyasztó aláírta a „kölcsönszerződést”, egy rakás ászf-et, melyről semmit nem tudott, meg tájékoztatókat, az összes papírt beletették egy szép dossziéba, és lehetett távozni, mert jött a következő ügyfél.

A magyar társadalom jelentős része funkcionális analfabéta, de legalábbis komoly szövegértési problémákkal küzdenek az emberek. A bankban a pult két oldalán hasonló kaliberű emberek ülnek. Egyikük sem ért azon kívül semmihez, hogy a minimálbérhez közelítő fizetésért megpróbálják letudni a napi 8 órát, majd szaladni a gyerekért az oviba, bevásárolni, megszenvedni mindennel és túlélni a holnapot. Olyan emberek ezek, mint a bírók. Húsból-vérből valók, egyikük sem végzett jogi- vagy közgazdasági egyetemet, nemzetközi bankárképzőt, és nem tagjai azon banki elitnek, akik kitalálták a „deviza alapú hitel” fogalmát.

 

2005-ben talán még nem, de 2008-ban már jelentős közpénzből adott a PSZÁF olyan fogyasztói tájékoztatókat, melyet később a Kúria tisztességtelennek tartott, így semmisnek, majd a jogalkotó törvényi vélelembe foglalta a tisztességtelenséget. A bankok nem voltak képesek megdönteni e vélelmet, ami valahol szomorú, ám igen tanulságos. Ha egy ilyen kölcsönügyletben erőfölényben van a banki oldal, ráadásul kiderül, hogy eljárása (tájékoztatása) egészében semmis, akkor miként kellene vélekednünk a fogyasztó helyzetéről és lehetőségeiről?

 

Nézzük, hogyan érvelt a bíróság:

 

„A pénzintézet alperes a vele szerződő fél kölcsönigénylését elfogadva, azzal egyezően foglalta írásba a kölcsönszerződés létrejöttével is járó szerződéses ajánlatot.”

 

„A szerződéses jogok és kötelezettségek úgy voltak meghatározottak, ahogy a felperes kölcsönigénylése azokkal egyezően a szerződés létrehozását kérte.”

 

„A felek közötti szerződéses kötelem a szerződés aláírásával jött létre, azzal a tartalommal, amely megegyezett a szerződéses iratban és az általános szerződési feltételekben írtakkal.”

 

Sajnos így totális a logikai káosz. Ugyanis ez a valóságban azt jelenti, bemegy a fogyasztó a bankba, ahol egy ártatlan arcú banki tisztviselő ül a pultban. A gonosz fogyasztó húz egy sorszámot, majd rövid várakozást követően odaül a bankár elé…

https://www.youtube.com/watch?v=r9RTLKuUxCw

 

Ja, ez nem pont így volt, de lényeges, hogy mielőtt megszólalhatna a bankár, közli a sofőr, kérek 2.628,88.-CHF-et, amit tessenek nekem átváltani vételi árfolyamon 410.000.-Ft-ra, ugyanis arra van szükségem, nem a frankra. A megszeppent bankár remegő kezekkel papírra veti e sorokat, alkot egy kölcsönigénylést, melyet felterjeszt jóváhagyásra, majd kinyomtat egy papírt, és azt mondja, itt tessék aláírni.

 

Csakhogy a bíróság azt mondta, a szerződéses kötelem a szerződés aláírásával jön létre. A szerződés az egyetemen tanultak szerint úgy jön létre, hogy valaki tesz egy ajánlatot és a másik fél azt elfogadja, pontosabban, közli az elfogadást. Ezen nincsen mit aláírni, mégis létrejött a felek között a szerződés. A szerződés, mely maga a felek konszenzusa, egyetértése, váltja ki a kötelmet. A szerződés és a kötelem nem azonos fogalmak. A kötelmet nem lehet aláírni, egy okiratot igen. Egy szerződést lehet aláírni, ha az okiratban megfogalmazott, nem pedig szóban. Csakhogy, ha a sofőr, a fogyasztó tett egy ajánlatot a banknak, és a bank azt elfogadta, akkor a szerződés létrejött, aláírás nélkül is.

 

A bíróság gondolata az, hogy a fogyasztó, egy kemény, határozott ember: https://www.youtube.com/watch?v=SREDBbcXjww

 

Ezzel szemben a fogyasztó pont nem az a személy, aki meghatározza a banki ügymenetet. Pont ezért találtak ki nálunknál sokkal okosabb emberek olyan jogi normákat, melyek védik a bankokat a fogyasztóktól. Ja, bocsánat, nem, fordítva, a fogyasztót a bankoktól. Ilyen furcsa szabály az 1997. évi CLV. törvény, a fogyasztóvédelemről.

 

7. § (6) A hitelező köteles a fogyasztót a fogyasztási kölcsönszerződés megkötésekor minden olyan szerződési feltételről tájékoztatni, amely jogszabály alapján válik a szerződés részévé.

 

8. § A tájékoztatásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy a fogyasztó rendelkezzen

a) az áru- és szolgáltatásválasztás megkönnyítéséhez, továbbá az áru és a szolgáltatás használatához, az áru fenntartásához szükséges megfelelő ismeretekkel az áru és a szolgáltatás alapvető tulajdonságairól, jellegzetességeiről, az áru és a szolgáltatás minőségéről, áráról, díjáról, valamint az áru használatára vonatkozó utasításokról és használatával járó veszélyekről,

b) a jogai érvényesítéséhez szükséges alapvető ismeretekkel.

 

A jogszabály pedig valóban meghatározta a szükséges, lényeges szerződéses elemeket. Ilyen volt a Ptk. 523.§ (1) bekezdése alapján a meghatározott kölcsönösszeg, a (2) bekezdés szerint a kamat, a Hpt. 210.§ (2) bekezdése alapján pedig az összes költség, díj, egyéb teher. Ha a felek ezen feltételekben nem állapodtak meg, hiányzik a konszenzus, akkor szerződés sem jöhet létre e feltételek kapcsán. Ám mint a fogyasztóvédelmi törvény, mind a Hpt. ehhez un. szankciós semmisséget társít. A jogalkotó egyszerűen kinyilvánította azt, hogy ha ezen lényeges feltételek hiányoznak, akkor az a szerződés is semmis, ami  egyébként – maradék elven – létrejött volna a felek között.

 

A bíróság a kényelmetlenül életszerűtlen helyzetet tovább fokozta:

 

„Való tényként állapíthatta meg a bíróság, hogy a felek között egyrészt 2008. július 11-én, másrészt 2005. szeptember 14-én létrejött az a két külön kötelmet keletkeztető, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 523. §-ával nevesített szerződés, amelynek tartalmát olyan szerződési feltételek töltötték ki, amelyek a Ptk. 205/A. §-ában írtak szerint általános szerződési feltételnek minősülnek.”

 

„Az általános szerződési feltételek kinyilvánították, hogy a kötelmet meghatározóan a felperesnek deviza alapú fogyasztási kölcsönre volt szüksége.”

 

A fenti érvelés a Kúria rosszhiszemű kifigurázását jelenti, ha ezt én követném el, azonnal azzal vádolnának, hogy a bíróság méltóságát megsértem.

 

Ugyanis a bíróság nem mást deklarált, hogy a kölcsönszerződés csak és kizárólag általános szerződéses feltételekből áll. Ehhez akkor idézzük fel, hogy a szerződés úgy jött létre, hogy a fogyasztó ajánlatot tett a banknak, amely szervezet képviselőjén keresztül a kapott ajánlatot elfogadta. Ergo, a fogyasztó általános szerződéses feltételeket alkalmazott a bankkal szemben. Na igen, hacsak úgy nem lehetett.

 

„A felperes szerződéses nyilatkozatával kinyilvánította, hogy az általános szerződési feltételeket, az Üzletszabályzatot, az általános üzleti feltételeket az alperestől átvette, az abban foglaltakat megismerte, magára nézve kötelező erejűnek tekintette.”

 

Ezt már nem értem. Ha a fogyasztó tett ajánlatot kölcsönigénylésével, és az egész szerződés ászf volt, akkor a fogyasztónak miért kellett átvennie a banki ászf-et, hiszen a fogyasztó azt maga határozta meg, nem? Nem úgy kellene érvelni, hogy a bank elismerte, hogy a fogyasztótól átvette annak ászf-jét?

 

Ha pedig mégsem a fogyasztó diktálta a feltételeket, hanem a bank, és az ászf a banké volt egészében, valamint az egész szerződés ászf volt, akkor hogyan határozhatta meg a szerződés tartalmát a fogyasztó, ha MINDEN EGYES FELTÉTELT a bank diktált. Ez az alábbi módon képzelhető el a gyakorlatban. Bemegy a fogyasztó a bankba:

 

-      Jó napot kívánok! Kovács János vagyok. – mondja a fogyasztó.

-      Jó napot kívánok! Itt tessék aláírni. – válaszol a banki ügyintéző.

-      Itt? Természetesen. – válaszol a fogyasztó, és aláírás után távozik is.

 

Ugyanis ha nincsen egyedileg megtárgyalt része a szerződésnek, akkor azt sem lehetett megtárgyalni, hogy a fogyasztó egyáltalán mit akart. Fatális félreértések esetében odáig fajulhat a dolog, hogy a fogyasztó megveszi egy elírás folytán a koronaékszereket fél áron.

 

Másfelől ezekkel az ászf-ekkel külön gond van. A törvényszékek vezetői ugyanis kérdéseket tettek fel egymásnak 2016-ban! Nem 2005-ben, vagy 2008-ban, hanem karácsony előtt! Ugyanis nem értették azon dolgokat, melyeket a fogyasztó evidensen tudott még akkor is, ha csak átlagos fogyasztó volt.

 

A DH. törvények hatálya alá tartozó szerződések érvénytelenségével kapcsolatos

perekkel foglalkozó konzultációs testület 2016. november 9. napján tartott üléséről szóló Emlékeztető emeli ki:

 

2.) Ki terhel a bizonyítás, ha az adós az általa aláírt okiratban elismeri, hogy az alá nem írt ÁSZF-et (hirdetményt, üzletszabályzatot, kondíciós listát stb.) átvette, megismerte vagy elfogadta? Van-e jelentősége annak, ha ezt a nyilatkozatot közjegyzői okirat tartalmazza? (a Fővárosi Törvényszék Polgári Kollégiumának felvetése)

 

„A régi Ptk. 205/A. §-ának (1) és (3) bekezdései értelmében általános szerződési feltételnek minősül az a szerződési feltétel, amelyet az egyik fél több szerződés megkötése céljából egyoldalúan, a másik fél közreműködése nélkül előre meghatároz, és amelyet a felek egyedileg nem tárgyaltak meg; az általános szerződési feltételnek minősítés szempontjából közömbös a szerződési feltételek terjedelme, formája, rögzítésének módja, és az a körülmény, hogy a feltételek a szerződési okiratba szerkesztve vagy attól elválasztva jelennek meg.”

 

Azaz a fogyasztó is meghatározhat ászf-et, ahogyan arra az ítéleti indokolás utal.

 

„A régi Ptk. 205/B. §-ának (1) bekezdése szerint egyrészt az ÁSZF alkalmazójának kell lehetővé tennie, hogy az ÁSZF tartalmát a másik fél annak tartalmát megismerje, másrészt az ő érdekében annak megállapítása, hogy az ÁSZF a szerződés részévé vált, így a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése alapján a perben alapvetően a pénzügyi intézményt terheli annak bizonyítása, hogy lehetővé tette az általa alkalmazott ÁSZF maradéktalan megismerését, továbbá hogy azt a fogyasztó kifejezetten vagy ráutaló magatartással elfogadta.”

 

Amikor a fogyasztó kialakította azon kölcsönigénylését, melynek elfogadásával a szerződés létrejött a felek között, akkor azon blanketta nyilván tartalmazta a fogyasztó által meghatározott áfsz-et, és az azért vált a szerződés részévé, mert a bank azt alaposan megszívlelte, és a külön erre szakosodott igazgatóság jól fizetett tisztviselői eldöntötték, elfogadják eme ászf-eket.

 

„Egyrészt, mivel a nyilatkozatok általában maguk is a blanketta részét képezik, azt a fogyasztó magára nézve nem külön aláírással, hanem az egyedi szerződés aláírásával fogadja el kötelezőnek, ezért sem a tartalmát nem tudja befolyásolni, sem arra nem képes, hogy a nyilatkozat megtételét külön megtagadja. Az a körülmény azonban, hogy a fogyasztó nyilatkozata e miatt esetleg nem felel meg a valóságnak, mert az ÁSZF megismerhetőségét a pénzügyi intézmény nem tette lehetővé, egyértelműen a blankettát kialakító pénzügyi intézménynek róható fel (egyrészt, mert nem tette lehetővé, hogy a nyilatkozatot a fogyasztó külön tegye meg, másrészt, mert az általa kialakított tartalmú nyilatkozattal szemben nem tette lehetővé az ÁSZF tartalmának megismerését), ezért a fogyasztó e körülményekre – mint a másik fél felróható magatartására – hivatkozva [v. ö. régi Ptk. 4. § (4) bekezdés] vitathatja az általa megtett nyilatkozat valóságnak megfelelőségét is, és számára lehetőséget kell biztosítani az ellenbizonyításra.

 

Másrészt, a nyilatkozat sok esetben az ilyen módon a szerződés részévé tett további ÁSZFeket tartalmazó okiratokat nem jelöli meg egyediesítve, ezért a fogyasztó nem tudja ellenőrizni, hogy valamennyi, a pénzügyi intézmény által a szerződés részévé tenni kívánt ÁSZF megismerését lehetővé tették-e számára. Ha a nyilatkozatból nem derül ki egyértelműen, hogy mely további ÁSZF-ekre vonatkozik, akkor a pénzügyi intézményt terheli annak bizonyítása, hogy konkrétan mely okiratokat tett megismerhetővé a fogyasztó számára; a fogyasztó ilyen általános jellegű nyilatkozata ugyanis – az okirat bizonyító erejének terjedelmére is tekintettel – nem alkalmas annak bizonyítására, hogy konkrétan mely ÁSZFek váltak a szerződés részévé.”

 

A contrario érvelve, ha a bankot terheli annak bizonyítási kötelezettsége, hogy az ászf a szerződés részévé vált, akkor jelenperben a fogyasztót terhelte az a kötelezettség, hogy bizonyítsa be, ő erőltette rá az ászf-jét a bankra. Ám ennek a fogyasztó valóban nem tett eleget, így okszerűen nem válhatott az ászf a szerződés részévé. Csakhogy akkor nincsen szerződés, nincsen kötelem.

 

„A felperes a szerződés aláírásával nyilvánította ki, hogy az árfolyam- és egyéb kockázatokról szóló tájékoztatót átvette, és az abban írtakat tudomásul vette.”

 

„A felperes az általános szerződési feltételek szerint is megkapta a kölcsönszerződéssel kapcsolatos azon tartalmú tájékoztatást, amely az ügylet esetleges kockázataival kapcsolatos volt, így különösen arról, hogy az adott deviza magyar forinttal szembeni árfolyamának alakulása a kölcsön forintban való visszafizetésének terheit egyaránt növelheti és csökkentheti. A szerződéses feltétel szerint az adós az esetleges árfolyamveszteséget is figyelembe véve képesnek mutatkozott a fizetési kötelezettségek maradéktalan és pontos teljesítésére. A felperes a szerződés aláírásával nyilvánította ki, hogy az árfolyam- és egyéb kockázatokról szóló tájékoztatót átvette, és az abban írtakat tudomásul vette.”

 

Ez újra érthetetlen, ugyanis, ha a fogyasztó tett ajánlatot, ő határozta meg az ászf-et, akkor miért őt kellett figyelmeztetni az árfolyamkockázatra. Hiszen a bíróság pont úgy indokolt, hogy a fogyasztó a CHF és egyben HUF összeg meghatározásával saját magát (önként és dalolva) kívánta megkárosítani. Pont ezért nem lesz a szerződés jóerkölcsbe ütköző, hiszen a társadalom értékítélete nem tartotta ezt a magatartást elfogadhatatlannak.

 

Sőt, a fogyasztó különösen méltánytalannak érzi a Kúria és a jogalkotó deklarálását a különnemű árfolyamok alkalmazása kapcsán, hiszen a semmisséggel kapcsolatos törvényi vélelem megfosztotta attól a lehetőségtől a fogyasztót, hogy pusztán számítási módjával tisztességtelenül juttathasson a banknak, önzetlenül és a visszterhesség szándéka nélkül, jelentős összeget.

 

Igaz, a perben felmerülő árfolyam-kockázati tájékoztató egy deviza ügyletre vonatkozott, nem a fogyasztó által penge módon kitalált deviza alapúságra, vagy deviza nyilvántartásra. Ugyanis a banknak mindaddig eszébe sem jutott, hogy egy forint kölcsönt úgy szolgáltasson, hogy azt egy matematikai művelettel átszámítsa devizára.

 

Ott ült a bankban a fogyasztó, és a következő párbeszéd hangzott el:

 

-      Értse meg kisasszony, az effektivitási kikötés nélkül az élet nem ér semmit! Ha nem tudunk kiróni és leróni dolgokat, akkor az értékállandósági elvárás nem értelmezhető!

-      Maga pimasz! Mit képzel magáról! Hogy jön ahhoz, hogy a várandósságomat a szájára veszi!

-      Grosschmid Béni is megmondta…

-      Nem ismerem az urat…

-      Nem az a lényeg, maguknak addig kellene alkalmazni a különnemű árfolyamokat, míg rá nem jön majd a Kúria, hogy az tisztességtelen…

-      Mindkettő lány lesz…

-      …és kötelezik arra magukat, hogy ismerjék el azt a tisztességtelenséget…

-      Kikérem magamnak, és tisztességes lány volnék!

-      …melyért valójában én lennék a felelős.

-      És akkor a nevére is veszi, és tartásdíjat is fizet?

 

Most persze kiderült a turpisság, hogy a 410.000.-Ft nem egyenlő 2.628,88.-CHF-fel, hiszen az MNB árfolyamon számítva az csak 410.000 /158,8 = 2.581,86.-CHF. A 47.-CHF különbség pusztán malőr. Ugyan ez csak a folyósításkor +1,82% terhet jelentett, de az a statisztikai hibahatár alatti rész, így nem kell figyelembe venni.

 

Ezért lehetett az, hogy a kamat 10,95%, a kezelési költség 3,6%, a téháem meg 20,31%, mert az nyilvánvalóan mindent elnyel.

 

Azzal meg nyilván nem kell egy ítéleti indokolásban foglalkozni, hogyan lehet a szerződésben meghatározott kölcsön összege 2.628,88.-CHF, amikor nyilvánvalóan nem az. A bíróság valószínűleg úgy értelmezte, hogy a fogyasztó titkos, rejtett fenntartása kívül esik a szerződésen, nem terhelhető ezzel a bank.

 

„A szerződéses rendelkezések alapján a kölcsön összegét egyértelműen meg lehetett határozni svájci frankban és forintban is, a szerződéses megállapodásban megjelölt árfolyammal számolva.”

 

No persze, csakhogy 3 összegünk van:

 

410.000.-HUF

2.628,88.-CHF

2.581,86.-CHF

 

Melyiket kellene szolgáltatnia a banknak, és melyik összeggel tartozik az adós?

 

„Mindkét kölcsönszerződés egyértelműen rögzítette, hogy a szerződések svájci frank összeggel nyilvántartottak. Ebben az esetben az elszámolás történhetett a szerződésben meghatározott devizában. A kölcsön összegének folyósítása, a törlesztő részletek megfizetése forintban fizetéssel volt előírt. Elkülönült egymástól a kölcsön összegének meghatározását jelentő megállapodás, illetve a törlesztés módjának és tartalmának meghatározása. Az adós is követhetőnek tartotta nyilvánvalóan az elszámolás rendjét, hiszen kölcsönszerződést teljesítve részben törlesztett. A kölcsön összegét mindkét kötelemben az adós felperes igényével egyezően határozták meg.”

 

Old school ügyvédek hivatkozásaként hallottam utoljára azt, hogy a szerződés azért jött létre, mert az adós átvette az összeget és megkezdte a törlesztést.

 

Csakhogy a bíróság a fenti kristálytiszta logikát az alábbi megállapításával agyonnyomja:

 

„A bíróság a per tárgyalása után való tényként állapíthatta meg, hogy a svájci frank összeggel kifejezett kölcsön forintban folyósítással előírt szolgáltatását szabályozó egyes szerződéses feltételeket az alperes egyoldalúan, a vele szerződő fél közreműködése nélkül, előre határozta meg úgy, ahogy a felperes kinyilváníthatta, elfogadja-e az ajánlott szerződéses tartalmat.”

 

Akkor most mégsem a fogyasztó határozta meg a feltételeket? Mégsem a bank fogadta el a fogyasztó ajánlatát? Ha fordítva volt, akkor hol van a bank ajánlata? Hol van annak a tartalma, az ahhoz fűzött lényeges szerződéses feltételeket meghatározó, elmagyarázó passzus? Hol van a fogyasztó ajánlatot elfogadó jognyilatkozata? Hol van a jognyilatkozatok értelmezése? Hol van a bíróság azon tevékenysége, hogy a fogyasztóra kedvezőbb értelmezést fogadja el? Hol van az ehhez köthető, Pp.8.§ és a Pp.3.§ (3) bekezdéséhez köthető kioktatási kötelezettség?

 

„A kockázatfeltáró nyilatkozatban kinyilvánítottakkal ellentétben álló bizonyítékot a felperes a per tárgyalásán nem jelölt meg, további bizonyítási eszközzel a bizonyítási érdekkel összhangban álló perbeli kötelezettséget nem teljesített.

A bíróság felek perbeli nyilatkozatával állított tények valókénti elfogadásánál az okiratok tartalmát, a kihallgatott tanúk vallomását, e bizonyítási eszközökből fakadó bizonyítékokat értékelhette és mérlegelhette a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 206. § (1) bekezdése szerint.”

 

Milyen szabály alapján terheli a fogyasztót bizonyítási teher a „kozkázatfeltáró nyilatkozat” kapcsán? Amikor az okirat tartalma nem a fogyasztó jognyilatkozata volt, hanem azon tény aláírása, hogy egy papírt átadtak az adós részére? Ha van 6/2013. PJE határozat, mely deklarálja azt, hogy anno, 2005-ben mi volt a fogyasztó akarata, miért volt az az akarata, illetve mit mondott, milyen jognyilatkozatokat tett, akkor a „kockázat-feltáró nyilatkozat” miért nem a 6/2013. PHE határozat szövegét tartalmazza?

 

Nézzük meg a tanúkat:

 

  1. Tanú:

A felek közötti vitáról annyiban van tudomásom, hogy előzetesen utánanéztem, milyen szerződéssel összefüggő a jogvita. Arra a bírói kérdésre, hogy vallomásommal mennyiben tudom felidézni a 2008. július 11-i ügyletkötés körülményeit illetve azt, hogy a felek a választottbírósági szerződésüket milyen tárgyalás eredményeként, milyen egyeztetés következményeként kötötték meg, a válaszom a következő:

 

Az úrra (a felperesre) és az ügyre konkrétan nem emlékszem. Nem tudom felidézni az arca alapján, hogy a felperessel találkoztam-e illetve mikor találkoztam. Általánosságban tudok a feltett kérdésre választ adni, így tudom elmondani, hogyan zajlott le az ilyen szerződések megkötése általában. A fiókba bejövő ügyfél tájékozódhatott e banki termékről. Abban a fiókban, ahol először megjelent, megkaphatta azt a tájékoztatást, amelynek alapján nyújthatta be hitel-kérelmét.

 

  1. Tanú:

 

A személyes tájékoztatás alkalmával lehetett a szükséges iratokat áttekinteni, ezzel együtt az általános szerződési feltételeket, az Üzletszabályzatot és a kondíciós listát is. A szerződéskötéshez tartozott ezen túl annak a kockázat-vállalási nyilatkozatnak a bemutatása és aláírása, amely a szerződés részét képezte. A tanú ugyanakkor nem tudott arra választ adni, hogy a felpereshez intézetten konkrétan milyen módon hangzott el a tájékoztatás, de tájékoztatás e vallomás szerint minden bizonnyal volt. A kihallgatott tanú vallomása is arra utalt, hogy szerződéskötéshez szükségesen bemutatott általános szerződési feltételek, Üzletszabályzat és kondíciós lista a kalkuláció elvégzésével kapcsolatosan is átadott volt az ügyfélnek.

 

Tipikus eset, hogy a tanúk nem emlékeznek semmire. Ez egyrészt okkal fordul elő, másfelől a bankok rájöttek, hogy nem érdekük az alkalmazottak emlékezőtehetségének felfrissülése. Ugyanis a bank okirattal bizonyít, a fogyasztó pedig az okirattal szemben, annak valótlanságát köteles bizonyítani. Ha a tanú emlékezetkiesésben szenved, akkor a fogyasztó elesik annak lehetőségétől, hogy tényállítását tanúk vallomásával támassza alá.

 

Azaz a vallomások általánossága, a tanúk emlékezetének kiesése olyan sikertelenség, mely a bíróság álláspontja szerint a fogyasztó terhére esik. Csakhogy ez így unfair. Ugyanis bejött így a banki remény, kell egy papír, vagy kettő. Végy egy közjegyzőt, aki nem emlékszik majd semmire, habár neki kellene azt igazolni, hogy a közjegyzői törvény előírásainak eleget tett, de majd azt mondja, az igazolja, hogy közjegyzőként eleget tett a kötelezettségének, hogy ő maga a közjegyző. Azaz a közjegyző de jure és de facto nem hibázhat, és minden úgy van, ahogyan azt mondja.

 

Végy a magánokirathoz két olyan okirati tanút, akik nem is voltak ott, de állítják a perben, hogy mindenki előttük írta alá, illetve nem emlékeznek semmire, és végy két banki vezetőt, akik soha nem találkoztak ugyan az adóssal, csak aláírók voltak, de határozottan emlékeznek, hogy minden körülmények között ott voltak az operában.

 

„A 2005-ben és a 2008-ban megkötött szerződések külön kötelmeket alapítottak, a felperes jogállításából fakadó jogkövetkezmények ezért egyébként is külön-külön lettek volna alkalmazandók az egyes szerződéses kötelmekben. A felperes perbeli állításával ellentétben az árfolyamkockázattal összefüggő tájékoztató nem lehetett „banki bűncselekmény elkövetési magatartásának egyik eszközcselekménye”. A felperes állításával ellentétben – a Hpt. 210. § (2) bekezdésében írtakkal egyezően – a fogyasztó felperesre mint adósra hárított költségeket a szerződés nevesítette. A szerződéses tartalom a Hpt. 210. § (2) bekezdésében írtaknak eleget tett.

 

A felperes állításával ellentétben a szerződéses kikötések nem tartalmaztak olyan rendelkezéseket, amelyek oly mértékben tisztességtelenek lettek volna, hogy azok már a felperes jogkövetkeztetését igazolva a nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközés szintjét is elérték volna. A két szerződés nem törvényi tiltással ellentétben jött létre, nem sértette a szerződéskötéskor irányadó és kialakult erkölcsi normákat. A felek kölcsönösen eleget tehettek a jóhiszeműség és tisztesség általános alapelvi követelményéhez igazodó kötelezettségeiknek, jogaikat ezzel összhangban gyakorolhatták. A szerződés a felek között mindkét alkalommal úgy jöhetett létre, ahogy a felperes igényelte az ajánlatával szerződések létrehozását. E perben bizonyítottan az alperes a szerződéses szabadsággal vissza nem élhetett. A felek akaratával egyezően jöttek létre a szerződéses kötelmek. A felek közötti jogügyletek társadalmilag nem voltak elítélendők, és utóbb sem váltak azzá. A szerződéses jogok és kötelezettségek meghatározása nem szolgálta a törvény által tiltott cél elérését. E perben bizonyítottan a felek szerződésével elérni kívánt cél, a vállalt kötelezettségek jellege, az ellenszolgáltatás meghatározása, a szerződés tárgya az általánosan elfogadott erkölcsi normákat nyilvánvalóan nem sértette. A két szerződést a megkötésekor a tartalma miatt az általános társadalmi megítélés egyértelműen tisztességtelennek nem minősítette. E perben bizonyítottan a szerződéses jogok szabályozása a társadalmi rendeltetésükkel nem volt ellentétes. A szerződéses tartalom nem azt a célt szolgálta, hogy a hitelező-vevő viszonyában a pénzintézet alperes a valódi követelését meghaladó vagyoni előnyhöz jusson. A szerződéssel e perben bizonyítottan az alperes nem jogalap nélküli vagyoni előnyhöz kívánt jutni.”

 

A végére csak visszaérkeztünk ahhoz, hogy az okirat szövegét, a konstrukciót és a banki terméket is maga a fogyasztó határozta meg. És pusztán azért, mert a fogyasztó igényelte saját maga tisztességtelen megkárosítását, ezért a perben bizonyítottan nem jóerkölcsbe ütköző a szerződés.

csungo_1Nagyon sokan nagyon sokféleséget mantráznak a “devizás” ügyekben. Ezek közül roppant kevés mantrának van értelme. De most nem is a dolgom, hogy igazságot tegyek, hanem utaljak néhány fontos dologra, majd mindenki kénye-kedve szerint alakítja tovább saját mantráját.

A jelzáloggal nem biztosított kölcsönökre irányadó a fogyaszvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény, mely elég pontosan nevesíti a tájékoztatás lényegét. A Ptk. a lényeges szerződéses feltételek körében alakította ki saját jogelveit.

Én eddig több száz tanút hallgattam ki a különböző perekben, és némelyik egészen megdöbbentő volt, banki részről.

Tapasztalatom az, hogy a bankok, pénzügyi vállalkozások gyakorlatilag semmilyen tájékoztatást nem adtak, de egyszer a bankfiókban, a kuka mellett találtam az alábbi brossúrát, melyet ide kattintva lehet letölteni:

PSZÁF tájékoztató

A tájékoztató önmagáért beszél. A fele nem igaz. Vagy az egész. Ami meg vagy-vagy, arról kiderült, hogy tisztességtelen és semmis.

Csakhogy miért van az, hogy a PSZÁF tisztességtelen tájékoztatót készít? És miért van ezek után az, hogy a Kúria pont a PSZÁF jogutódját, az MNB-t kéri fel a jogegységi döntése előtt véleményalkotásra?

Nem kívánok most semmire választ adni…