Archive for november, 2012

A palack hátoldalán található címkét szeretném idézni minden szócséplés helyett:

Különleges bor, mely a francia Seguin Moreau hordónk másodszori használatával lett érlelve. A palack, amit a kezében tart, egyike a 352-nek, amely összesen született.”

Ennyi is elegendő lenne ahhoz, hogy tudjuk, ez egy jó bor, de nem ez az igazán lényeges. Ugyanis az 5 éves bor már a felnyitását követően azonnal kibontakozik a Cabernet Sauvignon fajtától nem is elvárt lágysággal. A villányi rokonokhoz képest ez nem tanninos, nem durva, hanem a legjobb Merlot-k lágyságához hasonuló jegyekkel bír. A palack tartalmát 4 napra osztottam be, de az is lehet, tovább tartott. A bor nem esett össze, nem borult fel harmóniája.

 

Vida Péter attól teljesen függetlenül az egyik nagy kedvencem, hogy év borásza lett vagy sem. egyszerűen azért, mert minden komment nélkül jók a borai. Bármelyik, bármikor. Kinyitom, megiszom. Nem kell hozzá szöveg, hogy ilyen kézműves, meg olyan kézműves, vagy nagyüzemi. Ismerem a pincét, az tiszta, fegyelmezett, pedáns, miként a borász maga. Az már csak az indok, hogy olyan a pince, amilyen a borásza. Azaz, aki ismeri, milyen ember Vida Péter, az érti, hogy a borai miért olyanok, amilyenek.

 

Persze ez a francia hordó egy jelentős plusz, melyhez Don Marcello rokonságának is köze van. Remélem, folytatódik a sorozat, és még sok-sok éven át komoly együttműködés lesz borász és kereskedő között.

Nehéz dolog úgy írni borokról, avagy egy konkrét borról, hogy az embernek nem hivatása a borászat, vagy annak társhivatásai. Ha az egyszerű ember csak úgy, szereti a bort, és adott esetben megesett vele a szerencse, hogy sok fajta bort kóstolhatott az évek, évtizedek során, akkor szükségképpen kibukik mindenkiből a szakértő.

Mert a bor olyan: szakértővé teszi az embereket. Magyarországon legfeljebb a volumen más. Mert nálunk simán lehet labdarúgó szövetségi kapitány, aki kint volt egy focimeccsen, orvos professzor, akinek egy rokonát már műtötték, miniszterelnök, aki szavazott egyszer életében, vagy bankár, aki már nyitott egy ízben bankszámlát.

Ezért tehát minden esetben a lehető legnagyobb önmérsékletet követelem meg magamtól, amikor egyáltalán gondolkodni kezdek a borról.

Kezdjük ott, hogy a bor egy ital. egy olyan ital, mely az emberiség történelmét elég régóta kíséri, és ha egy földönkívüli idegennek javaslatot kellene tenni arról, mit vigyen magával kultúránkból, én simán a bort javasolnám. Ám, ha az idegen több embert kérdezne meg, milyen bort vigyen, a Föld emberei előbb vitáznának, majd veszekednének, végül képesek lennének háborút kirobbantani, de legalábbis megszakítanának egymással minden kapcsolatot. Ilyennek látom az embereket, ilyennek látom a bor körüli kultúrát is.

Úgy vélem, a bor azért ennyire nem katartikus dolog, és nem is kellene ennyire piedesztálra állítani a hétköznapokban, ugyanis a bor nem feltétlenül jelent társadalmi hierarchiát, hatalmat, féltékenység tárgyát. Csak azzá teszik, és nem is feltétlenül mindenhol.

A családi asztalnál beszéltünk arról, hogy a magyar szabályozás, mely szerint egyáltalán nem szabad inni egy kortyot sem, ha vezetünk – zéró tolerancia – vajon megalapozott, vagy sem. Egyik nézet az, hogy a magyar embert mindentől tiltani kell, így az ivástól is, mert úgy sem képes megállni, hogy csak egy pohárral igyon. A másik nézet szerint a zéró tolerancia butaság, mert aki nem képes megállni, hogy ne igyék, az amúgy is iszik és vezet, tehát azt bünteti a szabályozás, aki képes megállni, hogy az ebédhez csak egy pohár bort fogyasszon el.

Ha kitesszük a lábunkat nyugat felé, jellemzően Itália és Franciaország felé, akkor láthatjuk, hogy a borfogyasztás a lakosság lehető legtermészetesebb gasztronómiai elfoglaltsága. A franciáknál sok helyen automatikusan hozzák délben a kancsó rosét, és sehol nem méregetik ferde szemmel az embert, ha egy pohár bort kér, nem egy üveggel. Ugyanis az éttermek, ahol általánosan elmondhatóan magas a minőség – és nem a tömegturizmus által felkapott helyekre utalok is, mert az más ügy – és a tulajdonos nem is enged meg magának olyan faksznit, hogy a ház bora, jellemzően egy helyi „folyóbor”, ne e legjobb minőség legyen. Volt olyan étterem Dél-Itáliában, ahol gyakorlatilag a palackos bor megrendeléséről is lebeszéltek a ház bora kedvéért. A magyar „gasztromókus” úgy gondolkodik azonnal, melyiken van nagyobb haszon, azt kell a kedves vendéggel itatni, én meg úgy látom, erről szó sincsen, egyszerűen felesleges kinyitogatni egy üveget, ha a házi bor egyszerű, kedves, gyümölcsös és egyébként is pontosan passzol az étterem jellegéhez.

Magyarországon mindent áthat a kapzsiság, a kufár-lelkűség, más zsebeinek turkászása. Nem egyszerűen felháborító ez a jelenség, hanem általánosan szeretném kimondani, a magyar gasztronómia úgy halott, ahogyan van. Egyszerűen alig van olyan étterem, ahol egy tiszta, rendes asztalnál egy korrekt ételt, korrekt áron megehetünk, mert a szélsőségek váltak uralkodóvá. Egy Onyx vagy egy Costes kreációira rákölthetünk akár százezer forintot is, és ha ez valakinek nem fáj, tökéletesen elégedettek lehetünk, vagy lentebb szállunk, és kellemes ebédeket fogyaszthatunk el kettesben 10-15.000.-Ft fejében, mely ugyan járható út, csak nagyon keveseknek, vagy megyünk még lejjebb, de ott a fő jelszó: csak ne mérgezzenek meg!

Azt hiszem kár tagadni, hogy a magyar jövedelmi viszonyok mellett lehetetlenség korrekt vitát folytatni a gasztronómia milyenségéről. Ám közös jelenség az elmúlt 20-23 évben, hogy mindazon folyamat, mely áthatja az egész társadalmat, az a gasztronómiában is ott hagyta a nyomát. Ugyanis nem csupán gyárakat privatizáltak, hanem éttermeket is. A beruházások soha nem saját vagyonból eredtek, mert azok értelemszerűen vagy nem voltak, vagy a gebines réteg egy szeletének álltak a rendelkezésére. Az úgy egyszerű volt.

A recept egyszerű volt: annyi pénz kellett, hogy meg lehessen vesztegetni azt, ki döntött, hogy kinek a kezébe esik le egy étterem tulajdonjoga vagy bérleti joga. Ha csak utóbbi, akkor kellett még egy kis manna, hogy az önkormányzatoknál játsszák el ugyanezt. Utána meg kellett fejni a sörösöket, a borosokat, az összes beszállítót, minimálbérre kényszeríteni az alkalmazottakat, és a régi állami eszközökkel belecsapni a lecsóba. Vannak természetesen kivételek, és vannak becsületes étteremtulajdonosok, feltörekvő tehetségek, ám ezeket meg tudom számolni a két kezemen, vagy csak az egyiken…

A gasztronómia ugyanúgy nyelte magába a tisztátlan eredetű pénzeket, mint mondjuk a kereskedelem. A Vizoviczki-ügy másról sem szól. Budapesten például egymás után nyíltak a trendi helyek, és nem lehetett tudni, honnan jött a pénz. Ahogy jöttek, úgy mentek. Sem tulajdonosi, sem szakmai állandóság nincsen.

És erre nincs is igazán lehetőség, ugyanis kis hazánkban nem egy család akar megélni egy étteremből, hanem sokan. Ugye, alapból kell egy üzlethelyiség. azt ki kell bérelni, mert a gasztronómiai „szakembernek” nincsen arra pénze, hogy megvegye. A tulajdonos kincsekért adja bérbe, mert nem szeretne dolgozni, jobb dolog csak a bérleti díjakból plázázgatni. A „szakember” ezt követően üzletet vezet, így alkalmaznia kell séfet, jobb esetben sommelier-t, és üzletvezetőt, mert ahhoz sem ért. Mindez mondjuk Normandiában úgy néz ki, hogy egy család akár 200 éve tulajdonolja azt a házat, melyben alul van az üzlet és felette laknak. Aranyos volt, amikor egy ízben – egyszer majd írok részletesen róla – a folyosón családi képeket nézegethettem a falon. A régi, megsárgult képeken a felmenők mosolyogtak vissza, majd jött a német megszállás, a felszabadító angol és amerikai katonák (D-nap), és ezt követően néhány angol herceg, akik együtt fényképezkedtek a helyiekkel, majd a felújítás, etc. A szakmai munka folyamatos, évszázados hagyományokra nyúlik vissza, nem látnak mindenben akkora kínt, mint idehaza a legtöbben.

És itt kanyarodunk vissza a borokhoz. Ugyanis a normandiai fogadóst egyáltalán nem érdekli, hogy Párizsban vagy a facebook-on melyik a trendi borász, hogy a borászat kézműves-e, vagy sem, csak beszerzi a jó bort. (Mondjuk Normandia esetében nem egyszerű, mert az első olyan hely majdnem az életemben, ahol nem termelnek bort.)

Amikor ifjú koromban nyálamat csorgattam a D’Artagnan és a testőrök történeteire, azt jegyeztem meg, hogy Porthos bement a fogadóba és közölte, hogy a fogadós hozzon bort. Nem volt itallap, sommelier, kézműves borászat, sem trendi termelő. Volt portói és bordói. Testőr mást nem ivott. Hja, Planchet és a többi segéd vagy azt itta, ami maradt, vagy kaptak valami olcsó vinkót.

Én úgy vélem, ennyire egyszerű az élet, ha a fogadós rossz bort tett a testőrök asztalára, akkor megnyúzták, ha jó volt a bor, máskor is ott váltották a lovakat. A mai kor borszerető szakértője kifinomult, szofisztikált, mely szótól eleve megüt a guta. Lehet mondani magyarul és szépen, de nem, nekünk valami urasabban hangzó szó kell. Ugyanolyan görcsös, mint amikor egyik ügyvéd kollégám – neves, rém gazdag borász jogásza – nagy erőszakkal kipréselt egy óbor kapcsán valamit a száján: „ez a bor olyan gömbölyű”. Hát az. Gömbölyű.

Tehát ha francia lennék, akkor innék portóit, vagy bordóit, de most az utóbbi akadt a kezembe. Meg nem mondom, hogy hol leltem rá, valószínűleg bementem valahol egy áruházban és levettem a polcról. Ennyi, nem több.

 

CHATEAU PEYMOUTON 2005
Saint-Émilion Grand Cru

 

Annyira rossz csak nem lehet. A címként egy kastély, nem is egyszerű Chateau, mert arra rájöttem, hogy amiben nem libák laknak, az a franciáknak már Chateau, ha két emelete és tornya van. De ez valami nagyobb, biztosan recseg a padló és dohos, mely jellemzi a fogadókká átalakított Chateau-kat. Ám az is lehet, hogy ez csillog, és csitti-fitti. Vagy az is, hogy ilyen Chateau nincs is.

Az SCA FAMILLE BEAUMARTIN mezőgazdasági társaság gyenge 500.000.-EUR törzstőkével rendelkezik, ha jól látom, és a Chateau Peymouton csak a másodlagos márkára a cégnek. A fő attrakció a Chateau Laroque. http://www.chateau-laroque.com/

A cég honlapját böngészve kiderül, hogy van Chateau, és rengeteg ablaka is van, és nagy az esély arra, hogy nem is nyikorog a padló. A Chateau Laroque történetét Anglia normann inváziójáig vezetik vissza, ám a 17. században átépítették. A Beaumartin család 1935-ben vásárolta meg a kastélyt. 1962-ben 40 ha területet telepítettek újra, etc, etc…

Jelenleg Saint-Émilion legnagyobb területét mondhatják magukénak, a 61 ha birtok 87%-án Merlot, 11%-án Cabernet Franc, míg 2%-án Cabernet Sauvignon található. Ám a teljes területből „csak” 27 ha a kiemelkedő minőség, így a termékeket megosztották a Chateau Laroque Grand Cru és a Chateau Peymouton között.

Ha az általam nem kóstolt Chateau Laroque tételt nézem, akkor elmondható, hogy a borászat – talán magyar szemmel megvetendő módon – egy fajta bor állít elő. A borokat viszonylag magasan értékelik, nagy rálátásom nincsen, hogy a pontszámok mit érnek a piacon.

A család elsődleges és másodlagos termékei között jelentős árdifferencia van. A „furcsa franciák” a borok átlagárairól diagramokat vezetnek.

Van egy oldal, ahol a régebbi évjáratok árait is megszemlélhettem. Egy 1924-es Laroque 1.000.-USD fölött jár, ám a ’70-es, ’80-as évek borai nem mutatnak növekvő értékeket. A 2005-ös évjárat ára alig 20.-USD-ről indult, mára megkétszereződött. A borok nyeregetnek érmeket a világban, de nagy valószínűség szerint nem a tartoznak a világ legjobb bordói közé. Van olyan lista, mely ugyanazon évjáratot 20.-USD-re teszi, és van olyan, mely 50.-USD-re. Nehéz kiigazodni.

Egy biztos, ha egy ilyen pincészet borát 20-25.-USD áron lehet megvenni, és a pincészet úgy néz ki, ahogy, akkor tulajdonképpen idehaza most mi is történik?

A Chateau Peymouton 2005-ös évjáratának értéke jelenleg 40.-USD körül mozog, a feléért sem vehettem, így megállapítható, hogy a Laroque és a Peymouton között árbeli differencia nincsen igazából. Míg a 100 pontos listán az előbbi 90 pontot kap rendszerint, az utóbbi kicsit alatta.

Félve mondom ki, de majdhogynem teljesen mindegy, melyiket bontom ki.

 

Ha megnézzük a pincészetről készült képeket – melyeket utólagos köszönettel, de a borászat honlapjáról vettem – erősen el kell gondolkodnunk azon, hogy mondjuk a villányi borok árképzését ismervén mennyire lehet egymás mellé illeszteni a magyar és a francia borokat. Ebbe bele sem kezdek, mert 30 oldal alatt össze sem tudnám foglalni a véleményemet, nem hogy kifejteni.

 

A család a zászlósbort jeleníti meg csupán az interneten, a Peymouton minden valószínűség szerint „áruházi” kategória, ám abban elég jó minőséget képvisel.

 

Hét éves borral állunk szembe, melyet az alábbi recept szerint készítettem el.

 

A kacsamellet egész délelőtt vörösborban pácoltam. A hús kisütése nem nehéz, de türelem kell hozzá. A bőrös-hájas részén úgy 15 percig sütöttem, előtte beirdaltam és fokhagymával is vigyázva megtűzdeltem. A hájas része szépen átsült, megfordítottam, és úgy 3-5 percig még sütöttem. Amikor a hús készen van, hagyni kell, hogy kihűljön, és a sütéskor kicsapódott levet a rostok visszaépítsék magukba. Pihenést követően lehet szeletelni, szép rosé lesz a belseje, melyet sajnos a képemen kevésbé látni, mert a telefon csak egy telefon…

Fehér káposztát dinszteltem, só, bors, kömény, felöntöttem egy kis vörösborral, mely jót tett a színének, és beleszórtam finomra vágott szelíd gesztenyét, természetesen megsütve. Balzsamecettel locsoltam meg a végén. A kertben szert tettem némi fügére, végül a burgonyapürét szelíd gesztenye forgácsokkal és szerecsendióval ízesítettem. Természetesen egy profi jobban elkészíthette volna, de nem kergettek meg engem sem a ház körül.

 

Borom 70%-ban Merlot, míg 30%-ban Cabernet Sauvignon. A Merlot lágyságán a Cabernet – érdekes módon – eluralkodik, és a fűszeres, borsos jegyek kerülnek előtérbe. Nem tapasztaltam benne tanninos túlhangsúlyt, de erős borról van szó. Messze nem fárad el a bor, még jó néhány év van előtte. Mondhatnám azt is, hogy 7 évesen már legalább iható. De nem tudnék belőle sokat inni.

A bort illik dekantálni, de nagyon sok ideig nem kell levegőztetni. Lassan eltelt az ebéd óta 6-7 óra, és poharamban nem változott a bor illata, íze. Jó ez a bor!

 

 

 

 

A korábbi, nyilván sokaknak rémisztően unalmas történelmi felvezetést követően jöhetnek a képes beszámolók, melyek mindig esélyesebben a sok-sok lájkolásra, mint a kidolgozott esszék.

 

Ott tartottunk, hogy a Qutb Minar-t, a tornyot 1193-ban kezdték építeni, azaz tulajdonképpen a rajputok legyőzését követően azonnal. A torony mellett nekikezdtek a Quvvet-ul-iszlám Mecsetnek, mely jelentése az „iszlám erőssége”.

Először is nézzük meg, hogyan lehet meglátogatni a nevezetességeket Delhiben. Nyilván lehet gyalogolni, metrózni, tuktukkolni, riksázni, és a szenvedés megannyi módját választani. Én javaslom a bérelt autót, ha már nincsen kéznél egy vendéglátó, ugyanis annak ellenére, hogy szimpátiát ébreszt bennem India, azért nem őrültem meg, hogy végigszenvedjem az egész utazást. Persze, mindent meg lehet indokolni…

 

A sofőrünk, Anil, hindu lévén, ügyesen párosította a látnivalókat. Minden egyes muszlim műemlék mellé önszorgalomból hozzátett egy számára hindu jelenséget, így nem volt egyszerű idegenvezetésnek nevezhető az utazás, sőt, szubjektív mivolta miatt meglehetősen szórakoztatóvá vált. A közlekedés gépjárművel sem mindennapi esemény, a forgalmi dugó kifejezés teljesen értelmét veszítette, hiszen az állandó dugó mellett dugó nem is alakulhatott ki. A helyiek agresszívnek nevezhető vezetési stílusa furcsa módon mentes az agressziótól, egyszerűen ilyen. A duda használata a levegővétel egyszerűségével kötelező, így az állandó, fülsüketítő zaj egyre lassabban monotonizálódik, napokkal később már alig hallja az ember.

 

Egyik délután elszórakoztuk az időt és nagyon későn értünk ki a műemlék együtteshez, így érdemi időnk nem maradt a látogatásra, így másnak korán nekiveselkedtünk a forgalomnak. A korai érkezés egyik előnye a ritkás turista forgalom volt, azonban hátránya, hogy a laposan sütő nap állandó jelleggel vakította a fényképezőt, így a képalkotási lehetőséget korlátozottak voltak.

 

Sok blogon olvasni a belépőjegyek furcsa árszabásáról. A nem indiai rezidens a tízszeres értékét fizeti a helyi erők jegyének, ellenben jutalmul nem kell sorba állni a tömeggel az egyes helyszíneken. Ez mondjuk egy Taj Mahal esetében nem elhanyagolható. A beléptetések soha nem egyszerűen, az állandó katonai jelenlét olyan mértékű motozással társul, mely idehaza már zaklatásnak minősülne. Szerényen megfogalmazva, a katonák simán tikitakit játszanak a férfiemberek golyóival. És illik hozzá mosolyogni…

 

A VIII. századnap rajtutok által alapított Lal Kot település Dhilli néven vált később ismertté, ám a helynévnek bizonyára számos írás, vagy kiejtésbeli alakja lehet ismert. A település anno fallal körülvett, citadellával megerősített lehetett, és Dehli telis-tele van olyan épületromokkal, falmaradványokkal, melyet szinte lehetetlenség felismerni, és beazonosítani a forgalomban lévő útikönyvek alapján. Fogadjuk el tehát, hogy a Qutb Minar és a Quvvet-ul-iszlám Mecset létrehozása vallási, inkább politkai-hatalmi elgondolás terméke lehetett. A tornyot minaretnek nevezik, ám sokan kételkednek ebbéli minőségében. Sokkal inkább hihető az az álláspont, mely szerint győzelmi emléknek épül az afganisztáni Jam minaretjének képére.

 

Hiába igyekszik az ember bejárni nyitott szemmel a világot, az iszlám kulturális kincsen döntő hányadát soha nem láthatjuk, hiszen azok a világpolitika állandó háborús gócpontjain fekszenek, vagy eleve nem szeretik, ha nem muszlim ember teszi be a lábát. Így tehát az egyszerű utazó azon muszlim országok építészeti emlékeivel igyekszik összevetni a Qutb Minart, melyet láthatott, megérinthetett. És ez az összevetés semmire sem jó. Ugyanis keletkezésének kora, körülményei semmihez nem foghatóak saját, személyes emlékeim sorában, másfelől az olyan szent helyek, mint a tunéziai Kairouan hiába lehetnek régebbiek, ilyen építészeti gazdagság nem jellemzi azt.

 

Kezdjük ott, hogy az utazó a toronyra koncentrál, de lényegében egy muszlim mecsetbe lép be. A mecset területén kívül kertek, árkádok húzódnak, sajnos az építmény falai erősen töredékesek, nehezen lehet felismerni az eredeti felépítményt. Felleltem a neten egy nagyszerű japán leírást Takeo Kamiya tollából, akinek alaprajzát (Henri Stierlin “Architecture de l’Islam” könyvéből vette át ő is) is felhasználom, és néhány gondolatébresztő megállapítását.

 

Kérdés számomra az, hogy a mecset helyén állt-e korábban hindu templom vagy csak a máshol lerombolt hindu és jain templomok, avagy a rajput város egyéb falainak, építményeinek köveit hordták össze egy új helyre. Sajnos az alaprajzon látható udvar-szerkezetekből alig maradt valami. Utólagosan saját képeimet is nagyon nehezen illesztem össze emlékeimmel.

 

Az tény, hogy a mecset klasszikus, ám kissé elhanyagolt mogul kerteken keresztül közelíthető meg, az alaprajzon 2. sz. alatt jelzett udvar jó két méterrel magasabban fekszik a külső udvar szintjénél, így egy díszesebb kapun át, lépcsősoron jutunk fel a belső udvarba, melyben a hindu eredetű vasoszlop is található. A belső udvar falain kívül egy látványos árkádsor húzódik, mely oszlopain keresztül remek rálátás nyílik a félbehagyott minaretre, az Alai Minar-ra. Az álló képen látható, hogy a hindu templomokból elhordott oszlopokat egyszerű kőgerendákkal kötötték össze, majd a sarkokat lefedve, három rétegben zárták le a födémet. Stabil, egyszerű, időtálló szerkezet. A belső udvar falai nem engednek bepillantást, egy befelé nyitott kerengőt határolnak, melyet a bejáratoknál kupolával zárnak le. A belső kerengőnél még egy lépcsőfokot feljebb kell lépni, így szemben állva láthatjuk a mecset imahelyének megmaradt boltívmaradványait. A középső rész előtt áll a vasoszlop.

A belső kerengő oszlopai a legszebben díszített hindu, vagy jain motívumokat láttatják, a födém lezárása egyszerűbb.

 

 

Egy kis lazításként érdemes megjegyezni, hogy India városainak is igen érdekes és gazdag állatvilága van. először is van a speciális, sárga indiai kutya, a „kuta”. A papagáj és a mókus. És legutolsó sorban a majom. Papagájos és mókusos képem van, és lesz még egy tucatnyi, mert jó fotótéma egy ideig.

A leírás közepére hagytam a leglátványosabb építményt, magát a minaretet. Ha messziről felnézünk rá, akkor láthatjuk, hogy a torony felsőbb részén megtörik a szabályosság. A leírások azt mondják, hogy angolok restaurálták, és ferdére alakították ki a bordákat, de itt nem egyszerűen erről van szó.

 

A harmadik részén a bordák íve megtörik, csavarodik, így lehet, a torony függőleges, de a tagolás a szemet már bántja. Ha más nem, ez talán hűen árulkodik arról, hogy 8 évszázaddal ezelőtt a mesterek nem a szájukat jártatták, hanem tették a dolgukat, és ez a mai napig fejtörést okos a XXI. század mérnökeinek.

Néhány képet szeretnék mellékelni azt bemutatandó, hogy akár a torony felületének megmunkálása, de még inkább a teraszok alsó szerkezetének csipkézettsége mennyire remekmű. A vörös homokkő Delhiben általános építőanyag, viszonylag könnyen megmunkálható, és az időjárásnak is ellenáll. A mecset falain egyébként látható, hogy a mintázott részt a már megépített falszerkezetre utólagosan rögzítették fel, a földön mintázták, így a muszlim díszítés bonyolultsága nem volt könnyen kivitelezhető. Érdekes, hogy a legóként összerakott falak kapcsán az indiaiak képessége letűnőben lehet, mert ahogyan vendéglátónk fogalmazott, a tetris nem az erőssége e népnek. Azt hiszem, az érszázadok alatt erősen megkopott a képesség, mondom ezt annak ellenére, hogy a műemlékek restaurálása a mai napig mesterek százait igényli. Ám valahogy mégis…

 

 

A vasoszlopról felejtettem el szólni. II. Chandragupta királyhoz (Gupta birodalom, isz. 375-413) köthető kovács remekmű egy Visnu templom tartozéka lehetett, és a rajputok hozhatták Lal Kot-ba. Állítólag nem rozsdásodik, és szerencsét hoz annak, aki hátrakulcsolt kézzel átöleli az oszlopot. Ma már a körberítettség miatt nem is próbálkozhatunk, talán jobb is.

Másfelől a minaret szomszédságában van egy szemnek kellemes látványt nyújtó Alai Darwaza, az 1311-ben épített bejárat.

Az írás végén – csak a szépség kedvéért – néhány általam érdekesebbnek tartott képet mellékelek, mely kapcsán újra azt kell megállapítanom, hogy újra látnom kellene a mecsetet, és újra, alaposabban körülnéznem. Sajnos, ha az utazó ideje erősen korlátozott, akkor a nagy rohanás soha nem tesz jót az alaposságnak.

Az imaterem bejáratának gyönyörű ornamentikája, illetve a befejezetlen minaret tömbje.

Balra egy részleg a mecsetből, illetve jobbra az Alai Darwaza homlokzata és Zamin imám síremléke