Archive for január, 2013

A mai napon régi-régi barátunk, egyetemi csoporttársunk látogatott el hozzánk. Már maga a sztori is döbbenetes, ugyanis a péntek késő délutáni vonat átszállásra kényszerítette az utast Székesfehérváron. Ám az átszállás adatait senki nem tette közzé, senki nem tudott róla, így a pénzt5árnál meg kellett kérdezni, hogy a tapolcai lélekvesztő honnan indul. Nos, a vágányt senki nem tudta megmondani, ám abban biztosak voltak, hogy már egy perccel korábban elindult, így beültem az autóba, és egy óra havas-jeges úton csúszkálást követően landoltam Székesfehérvár pályaudvarán, hogy még egy órát utazzam vissza Tagyonba barátommal. Középkör, sötét középkor ez kérem…

 

Ma reggel viszonylag korán keltem, és előkészítettem az ebédet, a reggelit.

 

Feltettem a burgonyát főni. Találtam némi angol zellert, azt is pároltam.  A terv burgonyával és zellerrel töltött rétes volt. köretként.

 

A borjú bélszínt bepácoltam, ám előtte a mészáros már érlelte a kedvemért. A bélszín törzsre kis olajon kérget sütöttem és félretettem. A gombát apróra kockáztam, és pirítottam, majd pároltam sóval, borssal, friss petrezselyemmel. Amikor készen lett, zsemlemorzsát adtam hozzá, majd egy tojás sárgáját, és szépen eldolgoztam.

 

Szép kelkáposzta leveleit megszabadítottam a vaskosabb résztől, és leforráztam. A maradék káposztát csíkokra szabdaltam és szintén leforráztam.

 

Egy alufóliára bacon szalonna csíkokat fektettem, arra a kelkáposzta leveleit, majd a gomba pépet és a közepébe a bélszínt. Az egészet feltekercseltem, és fixáltam, hogy a tekercs ne essen szét. 180 fokon addig sütöttem, míg a hús maghőmérséklete nem érte el az 52-55 fokot, majd hagytam kihűlni a sütőben.

 

A réteslapokat megtöltöttem a főtt burgonyával, melyet egy kis dinsztelt hagymán, pirospaprikán megfuttattam, majd hozzáadtam az angol zellert és a leforrázott kelkáposzta csíkokat. A tésztát tejföllel megkentem, és a sütőben szép aranyra sütöttem.

 

A hústekercset szépen lehetett szelni, de erre nem értünk rá, ugyanis az előkészített ebéd előtt barátommal felzarándokoltunk a havas határon át a Gergely Borházba Szabó Laci barátomhoz. Szenvedéses túra volt a felül megfagyott, ám alul összeeső hóban. Még szerencse, hogy Laci a pincében megkóstoltatta velünk a 2012-es Zweigelt rosét, a friss Olaszrizlinget és Pinot Blanc borát. Természetesen a majd egy liter kóstolási mennyiség után megváltottuk a világot és világbékét hirdettünk, majd vadász barátunk hazavitt minket, így a bélszíntekercs szeletelése elhanyagolható volt, mint a pockok nemi élete.

 

A kaja zseniálisra sikeredett. Ott volt a szeren. Mind külalakjában, mind ízeiben. Utána készítettem egy belevaló kávét. Klasszikus expresszó, tejhab és reszelt narancshéj. Egy kis 10 éves örmény brandy, és összeállt a világ. A konyha eltakarítása jóval profánabb dolog, de az élmény megfizethetetlen.

 

Estére kétségbeesett italozást tervezek a pincében, hozzá kacsazsírban lesütött kacsamájjal. Majd alakul valahogy a társaság…

Az internet nagy úr. Rengeteg ember cseréli ki nézeteit, teszi közzé álláspontját, világszemléletét, és osztja meg a nagyközönséggel okosságát, butaságát. Ám egy dolog nagyon hiányzik: a tárgyi tudás!

 

Majdnem mindenki két részre osztja az ország lakosságát. Vagy jobboldali, vagy baloldali. Vagy fideszes, vagy kommunista. Vagy jó, vagy rossz. Pedig a közember gondolkodása nem ezen alapszik, nincsenek ilyen vezéreszmék, amikor a lakosság 99%-nak fogalma sincsen olyanokról, hogy liberalizmus, konzervativizmus, etc.

 

A zemberek csak és kizárólag onnan tudják megközelíteni az eszméket, hogy minél kisebb ráfordítással minél nagyobb eredményt érjenek el. ez így még normális is lenne elméletileg, ám az egyszerű emberek szintjén ez nem optimalizálást jelent, hanem a lehető legkevesebb munkával elérhető legnagyobb jólét, hozzávetőlegesen orrhossznyi előretekintéssel.

 

Nagyapáink még tudták, hogy tanulni kell a kölöknek, mert akkor előbbre viheti. Volt tisztelete a tudásnak. Manapság nincsen, mert az elfecsérelt idő, illetve látva-látván nincsen megtérülése az ilyen „úri passziónak”. A tanult emberek zárt egysége megbonthatatlan, és a szűk elitbe nem igazán lehet betörni. Ugyanis a tanultságot összekeverik a jól értesültséggel és a kapcsolatok kiaknázhatóságával. Noi persze, azért kell Oxfordba küldeni a gyereket, hogy az ott megszerzett kapcsolatok révén legyen sikeres. Arról már nem beszél senki, hogy a remek társaság létrejötte mellett némi tudást is felszívnak magukba a fiatalok, melyet az ELTE már nem képes nyújtani.

 

Egyszóval szavazópolgáraink zöme mindent a saját képére formál, mert könnyebb maguk közé lerántani a többieket, mint felemelkedni egy minőségibb szintre. Így tehát a lakosságot nem politikai, ideológiai eszmék osztják meg, hanem a mindennapi csodavárásnak minősülő, demagógia iránti igény.

 

Aki egzisztenciálisan úgy emelkedik ki, hogy élvezi a maga munkája gyümölcsét, nem igazáén lesz jobboldali, vagy baloldali, csak racionális. Felismervén a dolgok törvényszerűségét, szimpátiájával azt tünteti ki, aki a politikai irányítást eme elvek mentén kívánja megvalósítani. Ezek az emberek 4 évente lesznek – kis túlzással – komcsikból akár jobbikosok is, hiszen nem ők mozognak középről, hanem az inga leng ki szélsőségek irányában, mely a „közepet” is kiviszi valamely szélre.

 

Akik tudnák kamatoztatni tudásukat, de már nincsen terük, azok leginkább elhagyják az országot, vagy teljes passzivitásba vonulnak, és a „csak éljük valahogy túl” gondolatokkal fekszenek le minden este aludni. Ezen csoportok tagjainak száma egyre emelkedik.

 

Akik nem képesek megkapaszkodni egzisztenciálisan, vagy nem képesek országot váltani, azok kényszerülnek be bizonyos ideológiák mögé. Ebből a szempontból figyeljünk azokra, akik nem megélhetési politikusok, hanem valóban hisznek valamiben.

 

A legklasszikusabb példa már kiveszik: az igazi szocialista ember, a kommunista, aki a világháborút követően komolyan hitt az eszmében, és tett is érte. Nem a kommunista pribékekre gondolok itt, hanem azokra, akik nem gazdagodtak meg, nem lettek gebinesek, butikosok, hanem a rozsdás Zsiguliban haltak meg. Kevesen voltak, elfogytak.

 

A rendszerváltás után legyártott politikai, ideológiai irányzatok voltaképpen nem jelentenek semmit, mert csak a konc felosztásánál jelentett formai megoldást az, hogy a kondér jobb- vagy bal oldalára álltak. Lényegét tekintve nem látok sok különbséget MSZP, MDF, SZDSZ és FIDESZ között. egy banda, egy eszme, egy butaság.

 

Az igazán hithű embereket lassan, és egyre többen nevezik mélymagyaroknak. Lehet, nem jó a hivatkozás, de elgondolkodtató a dolog, és igen merészen, durván, de a „cigánybűnözéssel” is párhuzamot lehet vonni.

 

Vagy egy deklasszálódott, egzisztenciálisan sértett, kevésbé vagy egyáltalán nem tanult réteg, akik ideológiát keresnek ahhoz, hogy megéljék a mindennapokat. Azon lumpen elemek, mely nagy része lehet „római”, az ideológiát nem történelmi tényekben, vallásban keresi, hanem sajátos társadalmi normarendszert követve egyszerűen nem érzi, érti helytelennek azt, amit az általános társadalmi felfogás annak lát. A tárgyalótermekben nap, mint nap tetten érhető ez a gondolkodásmód. Igaza van annak, aki szociális, szocializálódási kérdésként fogja fel a bűnelkövetést. Nagy igazság van benne.

 

A másik csoport, mely „legszebb” megjelenési formája a futballhuligán, egyszerű eszközökből táplálkozik: kell keresni egy ellenséget, mellyel szemben ki tudják fejezni önmagukat. Lehet az cigány, lehet az zsidó, és tulajdonképpen lehetnének azok a perzsák is, ha tudnák, hogy kik azok a perzsák. Határozott álláspontom az, hogy 2-3 havi rágyúrást követően komoly tüntetéseket lehetne gerjeszteni a perzsák ellen is. Az életben maradás lényegévé tették a gyűlöletet, az ellenkezést, mert ezzel megindokolhatják sorsukat.

 

Való igaz, hogy nem csak a huligánokra jellemző ez a mentalitás. Sokan, nagyon sokan gondolkodnak úgy, hogy rossz helyzetükért más a felelős. És a „más” körében valakit meg kell személyesíteni. Az elvont gondolkodás figyelmen kívül hagyásával a legegyszerűbb megoldás a zsidókat hibáztatni, hiszen néhány ezer év alatt bejött mindenkinek. Népszerű dolog az antiszemitizmus. A legfájóbb az, amikor azért gyűlöli valaki a zsidókat, mert tudnak írni és olvasni, merthogy a történelem folyamán leginkább azt nem vették észre, hogy a vallásgyakorlás körében kötelező írástudás volt az alapja a szociális felemelkedésnek, és megmaradásnak. Nem azért lett egy zsidó bankár, mert a kőtáblában volt egy +1 pont: „A zsidók lesznek a bankárok”, hanem azért, mert predesztinálta a csoportot arra tudásuk.

 

Fájdalmas elviselni azt, hogy valaki többre jut, mint más. Ez irigységet, félelmet szül. És a félelem mozgat mindent. „Lemaradok, elveszek…”

 

A szélsőségek után arról kell beszélni, hogy miképpen jöhetett létre az a bizonyos 2/3-ad. Itt nem a számokról kell beszélni, hanem a jelenségről. A társadalom egyre nagyobb hányada csúszott le a minimumra, avagy annak közelébe olyan korban, amikor ömlött a médiából a technikai, technológiai gazdagság alanyi joga. Manapság is fut szépségipari reklám szlogenje: „Mert megérdemli!” „Mert joga van hozzá!”

 

Komolyan el is hitte a fogyasztói társadalom, mert nem volt annyi esze, hogy a hihetetlenül primitív reklámok mögé lásson. Lustaságában nem is akart. A vélt élvezetek vélt hajszolása spirálba hajtotta a magyarokat. Egy mosónőnek is joga volt Bali szigeteken nyaralni, és ment is, hitelből. Senki nem törődött a következményekkel. És arra még inkább senki nem hajlandó, hogy be kell látnia tévedését, saját hibáját.

 

A mások okolása hajtja fel azon eszmerendszereket, melyek társadalmak pusztulásához vezetnek. Ma a legegyszerűbb hibáztatni Gyurcsányt, vagy Orbánt, vagy magát Istent. Egyre megy a butaság szempontjából. Nem az említett „vezérek” tehetők egymaguk felelőssé 10 millió magyar butaságáért. Politikusainkat a nép emeli pajzsra, visszatérően szélsőséges körülmények között.

 

És nem változik semmi. Ha koszos és züllött a ország, akkor Erdély lesz az etalon, mert Wass Albert gyönyörűen megénekelte. Az, hogy ez sokadrangú náci, senkit nem érdekel, mert ez ma népszerű, és lehet megosztani agyatlan módon. Mert nem szükséges a kép mögé nézni, amikor ott van az álomvilág. Ugyanilyen szemfényvesztés az magyarságkutatás félreértelmezése. Történelmi ismeretek hiányában az Árpád-házat a világ legnagyobbjává tesszük, mert még nem mentünk ki a falunkból, a domb mögé, hogy megnézzük, az a 3 évszázad is kb. 1000 éves lemaradást jelentett a nyugati kultúrához képest. Azt meg ugyan senki nem ismeri, hogy hogyan folytatódott a történelem, mert ugye volt az árpád-háziak, meg utána jött Mátyás, az igazságos, aztán a török, majd a labanc és az oroszok.

 

Ez egész mélymagyarkodás észrevétlenül hatja át a társadalmat. Egyre jobban. És az a legrosszabb, amikor tanult fejek húznak hasznot az egészből. Bocskais, ősz hajú semmittevők, akik egyházi lobogókat lobogtatva kanyarítják vissza az országot a feudalizmusba.

 

Nehéz nem észrevenni saját köreinkben, mennyire csekély azon emberek száma, akik józanul gondolkodnak. És 2014-ben sem lesz változás, nem fog a társadalom megvilágosodni. Miért is lenne így, amikor alkalmatlan rá?

 

Egy lassan 7, azaz hét évvel ezelőtt megszületett írásomat szeretném közzétenni, melyhez a jelentős időmúlásra tekintettel, kis kiegészítéseket fűznék:

 

“Weyregg, az Attersee partján fekvő, 1200 lakosú üdülőfalú, mely kitűnő fürdőhely, de a legnagyobb előnye, hogy Ausztria olyan központjában fekszik, ahonnan 150 km-es körben a lehető legjobb dolgok elérhetőek. Mint például Salzburg, Bad Ischl, vagy Halstadt. Weyregg-ben már több helyen is megszálltunk, de legnagyobb kedvencünk a Gasthof Sonne lett, ahol a tulajdonos, Brigitte Gebetsroither egyszerű, de nagyszerű konyhát vezet, míg a főúrnak két bőrnadrágja van. Egy rövid és egy hosszú…”

Sajnos időközben igen megritkultak ausztriai kirándulásaink, és érzésem szerint a fogadó is megkophatott, mint Ausztria önmagában. A válság kemény nyomokat hagyott rajtuk is. A ’90-es évek felfutását követően minden csillogott-villogott, ám az akkor megejtett felújítások lelakottá váltak, egyben az egekbe szöktek az árak, így az ember komolyan elgondolkodik, hogy vajon osztrák úticélt keressen magának, vagy mondjuk olaszt.

“A fogadó tipikusan osztrák, még a családias étterem részében is. A főnöki törzsasztalhoz csak a kiváltságosok ülhetnek le. Az asztaloknál esténként 3 generáció sörözik együtt, nem meglepő, ha a nagyit az unokája tolja be tolókocsin az asztal mellé. Kezébe nyom egy kiflit, melyet az öreg elszopogat, míg a többiek egyre lehetetlenebb kiejtéssel végigkacagják az estét úgy 20-30 liter sör elfogyasztása mellett. És nehogy azt higgye valaki, hogy ez deviáns magatartás! A szombati buli után vasárnap reggel 9-kor elég megvető pillantásokat vet ránk ugyanazon társaság, hogy miképpen lehet ilyen későn jönni reggelizni, amikor ők már ünneplőben megjárták a templomot.

 

Egyszóval az egész közeg arra ösztökélt, hogy viszek én is magammal vasárnapra ünneplőt, reggel 8-kor már lent vagyok a reggelinél, illetve elkezdtem tanulni osztrákul, hogy megértsem, min is kacagnak akkorákat. Továbbá szabatosan tudjak kérni még egy sört…

 

Március 12-én reggel kényelmesen indultunk el Bécs felé azzal a tudattal, hogy a háztól házig pontosan 500 km-re lévő Weyregg-ig honfitársaink szoros gyűrűjében fogunk haladni, hiszen a magyarok március 15. tiszteletére gyakorlatilag elfoglalták Ausztriát. Azzal a történelmi különbséggel, hogy nem leigázni akartuk őket, hanem azt nemzetgazdaságilag is jelentős vagyont elkölteni, amit itthon nem tudunk, mivel szerintem nincsen mire. A magyarokkal együtt a csehek is beindultak, így a közép-kelet-európai közlekedési kultúra erősen rányomta az A1-es autópálya biztonságára a bélyeget. Ráadásul szakadt az eső, meg a havas eső.

Megjegyzendő, hogy 7 évvel ezelőtti meglátásom nagyon is igaznak bizonyult. Az anno kölcsönökből, adócsalásokból, állami támogatások lenyúlásából származó pénzeket nem idehaza költötte el a magyar, hanem azonnal külföldre vitte. Nem megtakarított, hanem jó magyar módjára a “seggére is csapott”. A fogyasztást idehaza nem tudta az állam normális emelkedésre ösztökélni, az “aranykor” nem fogott hazánk kinézetén, nem fejlődött semmi, ám az igények egy európai magas életszínvonalra még a legalsóbb néprétegek számára alanyi jogi igényként jelentkezett.

Miután szerencsésen megérkeztünk a fogadóba, azonnal lementünk vacsorázni és „bitte schön” megrendeltük a szokásosat. Házi szilvapálinka, nagy sör, ásványvíz. (Hausbrand Zwetschkenschnaps, Zipfer, Mineralvasser) Valamint sonkával töltött gombóc barna, generálszósszal és káposztával (Hascheknödel), valamint Parasztlakoma (Bauernschmaus). Legvégül almás rétes, (Apfelstrudel).

 

Nem könnyű kaja, de szuper. Szépen komótosan feldolgozzuk az ételt, ebben segít a sör és a pálinka, közben megpróbálunk odafigyelni, hogy miről is beszélnek a törzsasztalnál. Lehetetlen feladat! Esti falatok, jó éjszakát!”

 

Szeretném kiemelni, hogy ezeket az ételeket már nem tudnám megenni. Túl nehézzé, zsírossá váltak számomra. Lehet, hogy az ízek, illatok kellemes emléke kapcsán nem átallanám újra megrendelni, és befalatozni, ám nagy nyögés lenne a vége.

 

Mindazonáltal tényként kell leszögezni, hogy 2005-ben e kiváló étkek ára egyáltalán nem volt magas. 6-8 euró, de maximum 10, nem volt kiugró, ismervén a minőséget. Lehet, hogy vénülő gyomrommal már nélkülöznöm kellene ezeket, ám egy biztos, a helyi alapanyag, tradicionális receptek és a magyarra szinte lefordíthatatlan “gemütlichkeit”  varázslatossá tette az alkalmakat.

 

“Másnap reggel bőséges reggeli, majd irány a Loser, azaz a Bad Aussee melletti hegycsúcs, ahol majdnem 2000 méterre fel lehet hajtani autóval egy panorámaúton. Csodálatos környezet, még csodálatosabb kilátás. És a legnagyszerűbb, az maga a fenti étterem. A síelők miatt önkiszolgáló jellege van, azonban a tálcás megoldás nem vesz el semmit a kínált ételek nagyszerűségéből. És mi a legjobb? A gőzgombóc! (Germknödel mit Mohr) Mákkal, sok-sok mákkal! A gombóc szilvalekvárral van töltve, olvasztott vajjal leöntve, melyre mákot szórnak.

 

No ez lebegett a szemünk előtt, amikor megváltottam a jegyet a hegyi szerpentinre. A hozzávetőlegesen 14 EUR szerintem nagyon megéri az élményt, hiszen a csúcson lévő teraszról szinte karnyújtásnyira állnak a 2-3 ezres csúcsok.

 Nos, nyomtam is rendesen felfelé a havon magamat, gyakorlatilag egyes, vagy kettes fokozatban, alapjárat közeli fordulaton, hogy ne csússzon meg a téli gumi. Haladtunk is rendesen, de minél feljebb értünk, annál nagyobb volt a hó az úton. Egy fordulóban meg kellett állnunk, hogy felszereljem a hóláncot. Legnagyobb meglepetésemre valahonnan előkerült egy gyönyörű eb, szinte csak rumos hordó nem volt a nyakában. Benézett a kocsiba, megszaglászta a hóláncot, majd amikor mindent rendben talált, továbbállt.

 

Sajnos, amikor felértünk a teraszra, akkor láttuk meg, hogy azért volt elég nagy a hó, mert a hómaró alig néhány száz méterre járt előttünk. Persze az étterem zárva volt, se Germknödel, se Almdudler, csak hó!

 

Lefelé is elég izgalmas volt, de a havas Alpok rabul ejtő! Persze, akik síelnek, azok ezt tudják, de aki csak azért megy fel egy hegycsúcsra, hogy egyen egy mákos gőzgombócot, annál mások a dimenziók.

 

Végül is nem volt gond, ebédeltünk egy szerényet máshol, majd indultunk Bad Ischl-be, pontosabban a Zauner cukrászdába, de erről majd egy másik alkalommal mesélek.”

 

Idén – oh, bocsánat, tavaly – elmaradt a hó, és a kirándulás is. Pedig így, az emlékekben kutatván, lenne benne ráció és kedv…

 

 

Nem tudom, hogy mikor lesz ismételten időm arra, hogy belakjam a konyhát, próbálkozzak, takarítsam a romokat, élvezzem a pillanatot, mert kegyetlen évnek nézünk elébe. Ilyen kemény nyitás még talán soha nem volt. De maradjunk pusztán a gasztronómiánál…

Tapolcán van egy remek húsbolt, Pápai Hús, vagy mi a neve. Remek alapanyagokat árulnak, melyek minősége még nyilván nem hozza el a csillagot konyhámnak, de az átlagostól jóval eltér a kínálat és a kvalitás, természetesen fölfelé, mely nem is olyan nehéz. Itt vettem más harmadízben kacsamellet, mely nem olcsó játék, hiszen egy pár mell olyan 2.300-2.500.-Ft körül mozog. Az árakat szándékosan próbálom felidézni, hogy vendég szemszögből is megítélhessünk egy fogást, annak költségét és étlapon szereplő árát. A két mell tehát két kifejezetten nagy adag ételt eredményez. Ha egy menüsorba illeszteném, akkor legalább két adagot jelentene egy mell.

A húst vákuumfóliázva értékesítik, így könnyű kezelni. Természetesen megtisztítottam, találtam még benne tollat, és néhány órára jó fajta vörösborba áztattam. Ugye, minden konyhai művelethez kell egy nem kiemelkedően drága bor, de kifogástalan minőségű bor, mely a franciáknál, olaszoknál természetes, idehaza szinte csak hírből ismerni. azaz legyen jó és legyen igen mérsékelt az ára. A bor nem csupán az íz anyagokat viszi bele a húsba, és színezi vörösre azt, hanem savassága miatt eleve megdolgozza azt. A fűszerezés sokkal könnyebben hatja, járja át a húst.  Amíg a kacsa pihent, addig elkészítettem a köretet.

Jó lenne, ha akár a magánkonyhák, akár az éttermek elfelejtenék a rizst és a krumplit, újra megtalálván az összes olyan zöldséget és gyümölcsöt, mely egészségesebb, nem drágább és jobban variálhatóbb. A magukra jobban adó séfek már egy ideje változatos köretekkel dolgoznak, de az átlagember képtelen elszakadni tőle.

Nekem volt idehaza lila káposztám, melyből szinte mindenki párolt köretet készít, szigorúan a krumpli mellé. Mi miért kellene ezt így megvalósítani, amikor más variációi is léteznek. Mondjuk, azonnal itt van a káposztás rétes, sokak kedvence. Persze, az snassz, ha nem variálunk rajta, így dolgozott az agyam, és párosítások jutottak eszembe. Kacsa és meggy, meggy és dió/mandula, kacsa és sütőtök, sütőtök és káposzta. Megannyi egymásnak ellent nem mondó alapanyag.

 

A vörös káposztát lereszeltem, és kacsazsíron dinszteltem. Só, bors ment bele. A diót megtörni nem volt energiám, így mandulát törtem annak gyorsasága miatt. A ledarált mandulát beletettem a káposztába, majd megnyitottam egy sima meggykonzervet, mely még akkor is kedvezőbb talán, ha van friss gyümölcs. Ugyanis nem kell magozni. A meggy jó minőségű, és a levével folyamatosan lehet felönteni a káposztát, hogy párolódjon.

Amikor már egyben volt a káposzta, a mandula és a meggy, még mindig nem volt kielégítő az eredmény, így friss gyömbért és narancs héját reszeltem hozzá. Így már kialakult a töltelék, mellyel elégedett voltam.

 

Néhány nappal ezelőtt vettünk egy mangót, majd csak jó lesz valamire alapon. A sütőtök léte természetes, így különleges chutney készítésének álltam neki. A tököt megsütöttem, a mangót csak szétmarcangoltam, ahogy nevemhez illik. Egy narancs belét felkockáztam, és a három alkotót összefőztem gyorsan. Chili pehely ment bele, hogy érezni lehessen a csípősséget, de ne zavarjon. Az édes-savanyú-csípős élmény önmagában sem rossz. Természetesen ebbe is került friss gyömbér.

 

A kacsamelleket a hájas oldalán beirdaltam, sóval, borssal szórtam, és mivel maradt még gyömbér, azzal is bekentem a két oldalát, illetve a hájas részének vágataiba beletömködtem a rostokat. A serpenyőben a hájas oldalát 10, míg a másik oldalát 3 percig sütöttem, majd jó 10-15 percre betettem a sütőbe, mely a rétes kisütését követően már nem volt, csak 70-80 fokos. A sütéskor még szinte véres hús így a rostok közé visszaszívta a nedvességet.

 

A köretek ára nem volt megalázó. A réteslap és a mangó egyenként 250.-Ft, a káposzta sem lehetett több. Én azt mondom, hogy a húson kívüli összes adalék nem lehetett több mint 1.500.-Ft, így kijelenthető, hogy a képen látható két étel összköltsége fejenként 2.000.-Ft, mely nem kevés. De!

 

Két adagot főzni gazdasági totálkár. Kiskereskedelmi áron vásárolni két valamit gazdasági totálkár. Ha erre szakosodnék, jelentősen olcsóbban lehetne gazdálkodni. Ám így is azt kell, hogy mondjam, az igényes hús és köretek alapanyag-igénye jelentős, így nem kell meglepődni, ha egy ilyen fogás ára 3.000.-Ft körül mozog egy étteremben, hiszen az árrésből kellene eltartani a vállalkozást költségeivel, közterheivel együtt.

 

Ha valaki egy családi eseménykor több fogást tervez, akkor az összes megvásárolt alapanyag 5-6 fogásra valót ad ki, hiszen nem a mennyiség a lényeg, hanem a minőség.

Én inkább a hasamat szeretem, mint értek a sütéshez-főzéshez, de úgy vagyok vele, ha nem próbálom meg, akkor nem is kritizálhatok. Márpedig azt szeretek. Jelen esetben elégedett voltam magammal. Mondom ezt kaján mosollyal az arcomon, azzal a tudattal, hogy az előző két kacsás ételemet szinte csak tisztességből fogyasztottam el. Sajnos gyakorolni kell, nincsen mese.

 

Érdekes módon, bort nem ittunk hozzá, mert lazításként elzarándokoltunk Balatonfüredre és a sétát lezártuk a Karolina legjobb süteményeivel és teáival. Ám ha ajánlanék hozzá valami jó bort, akkor csak a Bor és Más borait ajánlanám, mert az öcsém felé húz a szívem. Majd ő megmondja, hogy mit ajánl, én ugyanis mindent meginnék szívem szerint.

 

És a fenti ötlet nem is olyan tréfa. Ma azon gondolkodtam, miután Károly walesi hercegről készített BBC filmet néztem, hogy álszentség lenne nem a családi kötelékeket erősíteni a gazdaság terén is.

 

Valahogy kis hazánk nem az általánosan elfogadott, tradicionálisértékek mentén szervezte meg az utóbbi 22-23 év gazdaságát. Percemberek ötletelése csak egy gondolatra volt felfűzve, minél nagyobb haszon, minél rövidebb idő alatt, ahol nincsen isten, nincsen etika, nincsen hosszútávú gondolkodás. Az elmúlt két évtizedben a társadalom lerabolta saját morális tartását, jövőjét, és sokan csodálkoznak, hogy anya szült olyan embereket, mint rogán, szijártó, orbán, vagy a másik oldalról is sorolhatóak a nevek.

 

Ilyen emberek bizonyára mindig születnek, csak senki nem tudja, mert nem kerülnek képre, nem adnak mikrofont a kezükbe. Ugyanis a család ül otthon, megvan a saját maga felé megkövetelt igényesség, műveltség, és értékrend. Most a család eleve darabokban van, és még a maradék családot is jogilag darabolják a Ptk. tervezete szerint. Ugyanis attól, hogy valaki elvált, össze sem házasodott, együtt él, külön él, a vérségi kötelékek erősek egy normális társadalomban. A magyar vérségi kötelék manapság csak pogány rítusok félreértelmezése kapcsán kerül említésre. Az egyház azonban a családot csak úgy tudja elképzelni, hogy az óvszert nem ismerik, mindenki befizeti az egyházi adót, pap – némi ellenszolgáltatás fejében – köti a házasságot (Isten színe előtt), és közben nyalunk a költségvetési támogatásért.

 

Én azt mondom, hogy én is, és akárki is, Isten színe előtt esszük meg a magunk kacsáját, és az számomra közömbös, hogy milyen vallás alapján közelítünk a kérdésre. Ha muszlim lennék, nem innék bort, ha keresztény, akkor igen. Ha dzsainista lennék, csak a köretet enném, ha hindu, akkor a kacsát is. Teljesen mindegy, hiszen, a tálat mi alakítjuk ki, mi fogyasztjuk el, de egyre kevesebb beleszólást viselünk el.

 

A Nemzeti Együttműködés Rendszerében a kacsás ételem így néz ki:

 

1., A kacsát egy nagy bankár által tulajdonolt farmról kell venni.

2., A zöldséget a 7 nagy földbirtokostól kell vásárolni.

3., Az energia legyen nemzeti, magyar energia

4., A tányér lehetőleg a Közgép gyárában készüljön.

5., Az adót fizessem be a tányérra, a kacsára, a káposztára.

6., Mondjunk asztali áldást vezérünkre is.

7., A bor kapcsán csak a Párt által elismert szakértő borászoktól vásároljunk, mert a többi bor nem bor.

 

 

Egy normális társadalomban úgy nézne ki a dolog, hogy a tányért a fazekas készíti, a kacsát a szomszéd faluból veszem Mari nénitől, a káposzta a kertben nő, vagy a helyi piacról szerzem be. Az adót megfizetem, mert van miből, van munka, van tisztességes munkabér és megbecsülés. Az áldást mondom, vagy nem mondom, és olyan istennek áldozom, amilyennek akarom, és azt mondok a vezérre, amit akarok. A bort meg a hegyről veszem, ahol a közösség néha összeül, és nem a borról beszélünk, hanem az életről.

 

Azt gondolom, hogy furcsa emberek élnek Magyarországon, akik nem képesek felmérni egy tál étel értelmét. Pedig oly egyszerű az egész…