február 26th, 2013 | Author: donmarcello
Öcsém “nyomására” az utóbbi időben ismerkedem a buborékos borokkal. Csapongok jobbról balra, ami a kezem ügyébe esik, azt megízlelem. Ebből nem más következik, minthogy érteni nem értek hozzá, de kedvelem. A sor egyik végén olyan remekek állnak, mint a klasszikus nagy Champagne márkák, például a Bollinger, Taittinger vagy egyik nagy kedvencem, a Pol Roger. De ott van a másik “líblingem”, a kevésbé ismert Bourdaire-Gallois. A másik oldalon a hazai borászatok általam ismert próbálkozásai, mint például Kertész Zoltán Carla pezsgője. Mindegyik más és más. Most azonban egy olyan tétel akadt a kezembe, mely vetikálisan és horizontálisan is átrendezte az agyamban a hangyákat. Ugyanis amikor megkóstoltam, szinte felkiáltottam, hogy ez nagyon jó!
Az Antech márka számomra nem mondott semmit, ám a Bor és Más Kft kipróbálta idehaza, így legutóbb Franciaországban én is megnéztem, mire becsülik azt a pezsgőt, mely nem Champagne. Nyilván sokra, pláne úgy, hogy az ára csak a töredéke a nagy Champagne márkáknak. A most kóstolt tételről csak azt tudom, hogy az a szőlő, mely az alapját képezi az italnak, számomra ismeretlen. (Mauzac Blanc)
A pezsgő első látásra alig megkülönböztethető egy átlagos Champagne-tól. Ugyanis az illata kellemes, harmonikus, a buborékok klasszikusan elegánsak. Maga a készítési technológia is megegyezik, de ebben nem vagyok egyelőre járatos, így nem bonyolódom bele találgatásokba. Ami talán azonnal feltűnő, az a buborékok mérete, intenzitása. Az Antech sokkal szebben nyelte el a széndioxidot, mint magyar “társai”. Ám kevésbé elegánsan, mint a “nagyok”. Ezt csak úgy tudom jellemezni, egyszer volt szerencsém egy pohár Taittinger Comtes de Champ-hoz. Nos, abban a bubik tényleg krémesek voltak. Szinte nem is beszélhetünk buborékokról. Az Antech nem közelíti meg az exkluzivitás eme fokát, de cseppet sem okoz csalódást. Sőt!
Aki kezdő buborék imádó, annak meleg szívvel ajánlom, mert az ára roppant barátságos és ehhez képest igen kellemes felvezetést nyújt a kicsit túlfetisizáltnak tűnő, ám valójában tényleg nagyon jó pezsgőkhöz.
Az Antech gyümölcsös, nem élesztős, kellemes illatú és ízű ital. Persze, lehet tematikus kóstolást követően különbségeket tenni, de ott még nem tartok, esetleg soha nem is jutok el addig. Addig is élvezet minden megkötöttség nélkül.
Posted in 
február 23rd, 2013 | Author: donmarcello
Az első Ákos borom. A névválasztásnak nálam némi felütése van, de bizonyára csak az én fülemben cseng hamisan. Hallottam már a pincészetről, mivel lesem Lukács Szabolcs elejtett mondatait. Pont itt volt az ideje, hogy a poharamba kerüljön a nedű.
Az élmény tárgya egy 2008-as évjáratú soproni Zweigelt. Az 5 éves kor önmagában meggyőző, a címke eltúlzottan szerény, de erre szoktam azt mondani, hogy tőlem cerkával is ráírhatja a dugóra, csak tudjam beazonosítani.
Nem igazán bírok nagy összehasonlítási alappal a soproni Zweigeltek kapcsán, így biztos amatőr megállapításokat teszek. Ez a bor olyan, mintha nem is lenne rokona a villányi vagy más magyarországi Zweigelteknek. Ugyanis itt egy lekerekedett, nem tanninos, nem nyers, nem savas borról van szó. Észrevettem, hogy az utóbbi időkben Sopron egyre kifinomultabb borokat ad.
A bor szinte olyan bársonyos, mint egy nagy Merlot. A bor olyan testes, mint egy nagy Cabernet Sauvignon, olyan kellemesen fűszeres, mint egy nagy Cabernet Franc. Megtévesztheti az ártatlan fogyasztót. Az sem biztos, hogy ha nem tudom mit iszok, felismerem a fajtát elsőre. Az éghajlat, terroir, mind-mind formálják a nyilván türelemmel és tökéletes technológiával készített bort. A palackot 4 nap alatt szopogattam el. Nem esik össze, a gyümölcsösségéből veszít az oxidáció során, de nem borul fel. Még az utolsó korty sem válik keserűvé, alkoholossá.
Én annak ajánlanám ezt a bort, aki nem szeret elemezgetni, csak meghúzni egy jó pohár bort és élvezni azt. Nem kell ételhez társítani, önmagában is remek. Ám elég nehéz ahhoz, hogy csak a bősz ivás bora legyen. Aki viszont eleve programozott egy maximálisan visszafogott mennyiségre, az vegye elő nyugodtan beszélgetéshez, vagy csak az íróasztali munka mellé, ahogyan én is tettem.
február 15th, 2013 | Author: donmarcello
Érdekes jelenség az, amikor a pernyertes jogi képviselők lógó orral hagyják el a tárgyalótermet, míg pervesztes felperes és ügyvédje szinte indiántáncot jár. Lehet ez is a mottója az esetnek…
A Kutatási és Technológiai Innovációs Alapról szóló 2003. évi XC. törvény nem mindenki által ismert, habár a hazai vállalkozások nagy része befizetője az Innovációs alapnak járulék formájában. A Kutatási és Technológiai Innovációs Alap (a továbbiakban: Alap) a kutatás-fejlesztés és a technológiai innováció állami támogatását biztosító és kizárólag ezt a célt szolgáló, az államháztartásról szóló 2011. évi CXCV. törvény szerinti elkülönített állami pénzalap. Az Alap rendeltetése az, hogy kiszámítható és biztos forrást jelentsen a magyar gazdaság technológiai innovációjának ösztönzésére és támogatására, tegye lehetővé a gazdaságban és a társadalmi élet egyéb területein hasznosuló kutatás és fejlesztés erősítését, a hazai és külföldi kutatási eredmények hasznosítását, az innovációs infrastruktúra és annak körébe tartozó szolgáltató tevékenységek fejlesztését.
Az Alapból olyan kedvezményezettek kaphatnak támogatást, akik a kiírt pályázatokon hirdetnek ki nyertesnek. Pályázaton kívül nyújtott támogatások összege nem haladhatja meg az Alap tárgyévi kiadási előirányzatának 3%-át. Emellett vannak még kivételek, melyet az évek során bővítenek, de a lényeg marad:
Az Alap a magyar gazdaság versenyképességének és innovációs teljesítményének javítását szolgálja. Az Alap pénzeszközeit a gazdasági társaságok által közvetve vagy közvetlenül megvalósított kutatási és technológiai innovációs tevékenységekre kell fordítani.
Ehhez képest furcsa jelenség az, hogy az alapot néha zárolják, néha megnyitják, néha furcsa célokra költenek, néha meg azokat nem fizetik ki, aki támogatási szerződések kapcsán pont jogosultak lennének.
A minap tehát úgy veszített pert a Genetic Immunity Kft a “fél kormánnyal” szemben, hogy a bíróság megállapította, a 2009-ben nyertes “poratka-pályázat” alapján létrejött a támogatási szerződés a felek között, így a bíróságnak már nem lehetséges létrehozni azt a szerződést, mely létrejött. 4 év óta megy a vita, mely kormányokon keresztül ível lát. Közben a cég dr. Budai Gyula kormánybiztosnak szinte “személyes ellenségévé” vált, pusztán azért, mert a társaság kiált a jogaiért.
http://index.hu/belfold/2011/01/22/egymilliard_forintert_kutattak_a_poratkakat/
http://www.origo.hu/itthon/20110201-helyreigazitas-a-genetic-immunity-ugyeben.html
Most ott tartunk, hogy a támogatási szerződés alapján az Alap kezelője, az a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség megtagadta a szerződés teljesítését, mondván az Innovációs Alap üres. Érdekes hivatkozás…
Az alábbi letölthető dokumentumok igen érdekesek. Szólnak arról, hogy az NFÜ elnökhelyettese szerint az innovációs társadalmat valakik kiéheztették, hogy nincsen elegendő pénz az alapban, hogy furcsa módon kellett akadályozni a jogosultak érdekérvényesítését, etc.
Végül a Magyar Államkincstár alapot érintő mérlegét is közreadjuk, hogy lennie kellene ott pénznek. Kérdés az, hogy ott is van-e, avagy köddé vált. Illetve elfogtunk egy feljelentés, mely arról szól, hogy a BRFK-nak illene büntetőeljárást lefolytatnia az ügyben, mert alapos a gyanú, hogy ismeretlen tettes kiürítette az alapot valamilyen zárolás címszó alatt.
http://index.hu/tudomany/2010/07/02/zavart_keltett_az_innovacios_alap_befagyasztasa/
http://www.vg.hu/gazdasag/gazdasagpolitika/mostohagyerek-marad-a-kf-319728
Akit érdekel a téma, az most érdekes dolgokat olvashat az alábbiakban:
február 10th, 2013 | Author: donmarcello
Amikor végigrohantam a Palazzo termein, már igen türelmetlen voltam. Monty Don zseniális BBC alkotásának képei, zenéje ott lüktettek az agyamban. Mozart Varázsfuvola nyitányát a rendező társította, de mennyire illik annak ellenére, hogy évszázadok választanak el tőle!
A jobbra lévő képen a palota egyik terméből elénk táruló látványt örökítettem meg, mely semmit nem ad vissza a kert élményéből, ám felsejlik, hogy valami nagyon átgondolt és ápolt valami fogadhat minket. A napfény sajnos délben kapott el, így a fényképezés szempontjából rosszabbkor nem is látogathattam volna be a kertet. A szinte tökéletesen felülről érkező napfény kifehérít mindent, így vártam, hátha halad egy kicsit nyugatra a nap, és hagy nekem is valami menekülő utat.
Kilépvén a palotából, egy árnyas, hűvös, magas fallal körülhatárolt térbe lép be a látogató. Előttünk egy barokk kút, a palazzo grottóiból ismert megoldásaival, mindent a szimmetria ural. Balra is egy lépcső, jobbra is. A falakat a ficus repens alkotta zöld lepel fedi. Csodálatos növény, idehaza nem láttam még soha, de vágyom rá. A kőfalra erős ágaival kapaszkodik, melyet dús levélzet fed összefüggően. Gyanítom, nálunk nem bírná ki a hideg telet.
A bal oldali lépcsősoron lépdeltem egyre lassulva. Már nem kellett sietni, hiszen ott voltam. A kezemmel végigsimogattam a “falat”, gyönyörködtem az mélyzöld környezetben. Ha felnéz az ember, szinte elnyomják a fák, a sövények, fogalma sincsen, mire számíthat a lépcsősor végén. Monty Don filmjéből tudtam, hogy egyszer, hirtelen bukkan elő egy opera díszletnek megfelelő homlokzat, melyet szobrok, szökőkutak szegélyeznek, de ebből még semmi nem volt érezhető.
Mindkét oldali lépcsősor ugyanoda vezetett. A két oldalról átölelő bokorsor és fakoronák alagútjából egyszer csak kiértem a vakító fényre. Az út végén ott várt a pompa, mely egyáltalán nem tűnt innen távolról elragadónak. A jobb oldali képen azonban létható egy kámforfa, melyet anno ültettek a bal kézre eső sarokban. Ha majd visszafelé nézünk, a kámforfa koronája eluralkodik az egész kerten, díszletként rejtvén el a mögötte levő eget. Ugyanis a fa hiányában sem igazán látszana a palazzo, hiszen annak szintje mélyebb, talán az ereszvonal lehet egy szintben a kerttel, de majd kiderül talán más képekből. egy a lényeg. Még tovább sem lépett az ember, máris csodás növények veszik körül. Való igaz, az arisztokraták nem csak a Lago di Como két partján vetekedtek egymással a különleges mikroklíma alatt meghonosított egzotikus növényekkel, ebből jutott a szépséges szigetre is bőséggel. Ha már azt mondtam a palotára, hogy neves építészek megoldása, és még nevesebb festők képei díszítik, mégsem kerített hatalmába hangulata, mert az ugyanis nincsen neki. A kert azonban az első métereken is jobbnál jobb megoldásokat nyújt.
A két oldalról kerülő lépcsősor vonala a murvás utat követően folytatódik egy legszűkebb pontig, majd onnan ismét nyit és két oldalról kerüli meg a “díszletet”. A kerámia cserepekbe ültetett bukszusokat természetesen nem a szentlélek tartja a helyükön, rendes alapossággal, ám észrevehetetlenül drótozták ki a kövezethez.
A csodás építmény legtetején a Borromeo család címerállata, az egyszarvú látható. Körülötte antik szobrokra hajazó alkotások, nem is rossz arányokkal és kompozíciókkal. A három szintre tagolt homlokzat alján vízesések zenéje hallatszik, mely az árnyékban remek felfrissülést hoz a forróságban szenvedő utazónak. A kagyló motívumok és falfülkék kialakítása szinte megegyezik a palota “barlangjainak” megoldásaival. Mindenhol szimmetria, ám a túlzsúfolt látvány mégsem émelyítő. Mosolyt csal az arcomra, és tisztelem benne az iszonyatos emberi munkát.
A jobb oldali kép végre egy kis kéket is fest az égre, mert a jobb szélső lépcsősor árnyékába menekültem. Jól látható a kis medence a vízi növényekkel, a szökőkutakkal. A homlokzat tagolása is mélységben elemezhető. Ügyelt az építész, hogy minden oldalról arányos legyen. Az aprólékos építészi és kertészi kivitelezés miatt a zöld – fehér (szürke) – vörös színek nem lehetnek véletlenek. Ha nem is valamilyen jó értelemben vett nacionalizmus miatt – ámbátor ez sem állna messze az olaszoktól - hanem a letisztultság miatt. A kert szinte átszövi a követ.
Hemzsegnek a szobrok az oszlopokon és lépcsőkön. A barokk stílus látványa mellett ez mégis inkább az antikvitást és a reneszánszot juttatja eszembe. Talán így is szándékoztak.
A hűvös víz permetje több fokkal hűtötte le a levegőt. Az alsó szint barlangjaiba szinte soha nem süt be a nap, hiszen kelet-nyugati irányban pont felette vonul el. A nedves, árnyékos helyen olyan vegetáció érzi jól magát, mely egy szinttel feljebb már talán képtelen lenne megélni.
De lépjünk feljebb a lépcsősoron.
A második szint árnyéka csodás hortenziát rejt a legyezőkagyló belsejében. Normandiában csodálatos példányokkal találkoztam. Ahogyan azonban keletre halad az ember, egyre ritkábban találkozik vele az ember, megváltozik a klíma. A Lago Maggiore klímája, a sok napsütés és az árnyékolt hely azonban tökéletessé tette a feltételeket jelen esetben.
A kép bal oldalán látható a lépcsősor kapu boltívén keresztül felfutó vonala, mely alulról építészeti megoldás, ám fentről egy festmény klasszikus kereteként szolgál.
Sajnos, szemmagasságban fotózván leginkább a szobrok hátsó felével találkozhatunk, de merre néznének a pufókok, ha nem arra, melyre érdemes. Minden szem észak – észak-nyugat felé tájol, hiszen a hegyvonulat ott adja a leghatásosabb hátteret.
A magasba kiemelt kert olyan mélységi tagolást ad, mely sokdimenzióssá teszi a képet. A távoli hegycsúcsok szinte karnyújtásnyira fekszenek, a párát kékké festi a tó vízén visszatükröződő napfény, ám az előtérben a kert zöldje mindent felülír.
Sokszor szül értelmes és értelmetlen vitákat, hogy a divatban a kék és zöld mennyire passzol egymáshoz. Nos, ha tanács kell, akkor forduljunk a természethez, de a bolti eladóhoz.
A kert legmagasabb pontja egy nyitott terasz, melyen végig lehet sétálni a legdélibb pontig, ahol leanderek között vetünk pillantást a mélybe.
Majd látni fogjunk, hogy a kert végén is természetes a szimmetria, és az olasz kertekre jellemző nyírott sövény teszi feszesebbé az összképet. Olyan hatása van az egésznek, mintha egy hajó tatján állnánk. A modern jachtok vége hasonlóan lapos, szépen kidolgozott, ahonnan csobbanni lehet a kellemes vízbe. Itt is olyan érzést kerít a hatalmába, mintha a kis kőkorlát mellett bármikor megállhat egy Riva motoros, melyből vakító fehér ruhában kiszáll egy pár, és leül hűsölni valamelyik fa árnyékába.
(A leanderek itt végre nem voltak tetvesek, mely jelenséggel oly gyakran találkozhatunk idehaza és Itáliában is.)
A kert keleti oldala az, melyre a legelső kép rámutatott. Most visszafelé fényképeztem ugyanaz, pontosabban csak majdnem ugyanazt, mert a távolság meglehetősen nagy, és a kert itt is tagolt hosszában is.
A formára nyírt növényzet talán egy kicsit idegennek hat – sokan nem is rajonganak érte – számomra mégis inkább játékosnak hat. A lenti terasz is szimmetriát vállal fel, melyet néhány növény megtör az oldalak határán. A pázsit zöldje sok figyelmet követel, de az is igaz, hogy nedvességet, csapadékot kap ezen az éghajlaton. Konkrétan gyakori az eső, még a legnagyobb forróság közepette is. A kertészek tudatosan választanak tömegében olyan virágokat, bokrokat, melyek bírják a fényt és a hőt, hiszen lehetetlen mindent egyenként kezelni. Például rózsákat nem is látni. Ha minden elvirágzás után végig kellene menni a bokrokon, ezer kéz sem lenne elegendő egy ilyen kertben. A gyönyörű szép, ám igénytelen növényekre még szép példákat találunk másutt.
Ennél a képnél végre választ kaphatok arra, mit takar ki a kámforfa. A puttó szinte a bejáratra mutat, ahol a lépcsősoron keresztül feljöttem a kert szintjére. A dús lombkoronák szinte tökéletesen elrejtik az épületet, így olyan érzése van a látogatónak, mintha kilépett volna a zsúfoltságból, és mindent maga mögött tudna.
A fenti két szobor diskurál egymással. Van mit megbeszélni, hiszen a látvány megunhatatlan. A távoli kőfejtő fehérsége alatt van Baveno és a kikötő, ahonnan indult a hajó. Bal kézre, a parton, klasszikus luxusszállodák sora található Stresa promenádján.
A nyűgös hőségben alig volt látogató a kertben, mely így élvezhető, akár személyesen, akár képekkel mesélve. Nem szeretném elképzelni, milyen lehet ez a tömegturizmus által átitatva.
A fenti két kép – azt hiszem – önmagáért beszél. A növényzet kialakítása néhol a tökéletes össze-visszaság káoszát mutatja, néha meg pedáns rend uralkodik.
Jól látható egyébként a cserepek kikötése is. A kőfalak mentén vékony fekete csövek, öntözőcsövek találhatóak, melyek nyilvánvalóan kezelhetővé teszik a kertet. A lépcsősor peremén elhelyezkedő gömbformák feszessége milyen remek kontrasztot alkot a mögötte lévő fa lágyságával!
Még egy kép erejéig visszatérek a szobrokhoz. Korábban a jobb oldalról közelítettem meg a témát, most a bal következik. Innen nézve is mozgalmas a kép. Bizonyára mindegyik alaknak illene tudni a jelentését, mert nem hiszem, hogy csak úgy ötletszerűen vetették oda őket. Ha lesz még egyszer időm és lehetőségem, bizony utána kutatok a témának.
Addig is csak csodálom a szépséget. A nap ereje egyébként jól levehető a nyugati égbolt kifehéredésében. Remélem, lesz olyan eset, amikor tavasszal, vagy ősszel vehetem szemügyre a kertet, bizonyára minden más színben, árnyalatban fog tündökölni.
A kert lényege egyébként nem más, mint a rejtett zugok halmaza. Valahogy mindig el lehet bújni egy helyre, ahonnan minden belátható, ám engem nem lát senki. El tudom képzelni a korabeli fogadásokat, amikor a zenekar az alsó teraszon játszott, és a párok fel-alá sétáltak. A luxus csúcsa pedig a felső teraszon elfogyasztott vacsora lehetett.
Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor a látogató már kifelé halad a kertből. Az út a nyugati oldalon vezet az alsó szinten. Csalánvirágok ezer színben pompázó sorfala mellett ülhetünk le egy remek kávéra az árnyékos fal hűvösében, majd mehetünk vissza egy újabb körre, vagy juthatunk ki a kikötő felé. Én a biztonság kedvéért tettem még egy kört, visszamentem a kámforfához, memorizáltam elmémben minden illatot és színt. Végül csak jött értem a hajó és elindultam Stresa kikötőjébe, majd onnan vissza, hogy bejárjam egy másik nagyszerű kertjét a Borromeo családjának, de az egy más írás témája.
A hajóról remek kép tárul a megfigyelő szeme elé, és talán az is jobban el tudja képzelni a hely nagyszerűségét, aki csak ezen oldalon találkozott vele először.
A kert oldala kívülről is befuttatott, árkádokkal szegélyezett. Különböző pálmafajták uralják a sövény előtti teret. Talán érezhető a szédítő magasság lentről, a hajóból fotózván is. Ahogyan megkerüljük a szigetet nyugatról kelet felé, szépen kirajzolódik a szintek tagozódása. Ám ahogyan elölről csak 3-4 tagolás felismerhető, hátulról 10 szint számolható meg. Mindegyik gondosan kivitelezett, aprólékos munkával megépített.
A távolról befogott látvány összemossa a távolságot. Az oly messze lévő Baveno mögötti fehér sziklás rész szinte ráül az Isola Bella tetejére.
A fenti teraszról nem készítettem képet, csak ezt az egyet. Jól látható, hogy az egyszarvú uralja a teret és a magasságot. Mindenek felett áll, átvitt értelemben is jelképezve a család hatalmát.
Az alsó kép látványosan mutatja be, hogy a kis sziget még kisebb ékszerdobozként rejti a teraszokat és a szobrokat. a keleti oldalon jóval nagyobb a hely, így a kert sem lesz szimmetrikus, ellenben létrehoztak egy olyan rejtett részt, melybe a látogatók sem léphetnek be. Az valahol a hátam mögött található.
Monty Don azt mondta, nem először járt a kertben, de nem is utoljára. Ezt én is osztom. Mindenképpen beszámolok még remek kertekről, de az Isola Bella kiemelkedik mind közül bájával.
február 10th, 2013 | Author: donmarcello
Régi vágyam teljesült, amikor utam a Lago Maggiore partjára sodort. A televízióban ugyanis merev szemekkel lestem a „80 kert nyomában a Föld körül”, illetve az „Édenkertek Itáliában” epizódjait. Hja, akit megcsapott a kertészet szeretete… A vágy tárgya mintegy 10 órai autóút, méregdrága környezet, egyben olyan minőség megjelenése, mely hazánktól teljesen idegen.
A Borromeo család saját történelmét a XII. századig vezeti vissza, nem mellesleg kapcsolatot találván IV. Károllyal, mint a Német-római Birodalom (avagy Szent Római Birodalom) császárával. Ez a kevésbé államhatalmi struktúra, mintsem inkább vallási konföderáció nem összekeverendő a Nyugatrómai Birodalommal, Nagy Károllyal és az Ottókkal. A Borromeók igazi jelentőségüket a XVI. századra érték el, amikor az egyházi ranglétrán kardinálisi és érseki ragig emelkedtek Frederico (1564-1631) és (San) Carlo (1538-1584) személyében, Mivel a családban Arona grófi címe is öröklődött, nem mellesleg bankári tevékenységet is folytattak – legalábbis erre emlékszem valahonnan – gyakorlatilag az egész Lago Maggiore és vidéke felett tényleges uralmat gyakoroltak.
Milánó érsekének lenni önmagában kiemelkedő rangot és hatalmat jelentett, mely köszönhető volt annak, hogy a család az ellenreformáció szárnyain ügyesen evickélt. Megúsztak mindent, még Napóleont is. Pedig Bonaparte nem egy kastélyra, vagyontárgyra mutatott rá hanyagul és einstandolta Itáliában.
Sajnos a családi történet inkább olasz nyelven elérhető, így számomra vágyálom marad, így pusztán és kényszerűen „csak” az érdekel, hogy a XVI. századtól tulajdonolt szigetcsoport háttérvagyona vajon honnan eredhetett. Bárhonnan is, az nem volt egy kisszerű lépték, az biztos.
Mivel most csak az Isola Bella kapcsán fogalmazok, elmélkedek, két részre bontom feljegyzéseimet. Az elsőben maga a kicsiny sziget barokk kastélyával foglalkozom, majd sorra kerül maga a Kert, mely az egyik legcsodálatosabb, amit valaha is láttam. Annak ellenére, hogy a barokkért nem repdesem.
A Borromeo-szigetek a Lago Maggiore nyugati nyúlványának, öblének bejáratánál fekszenek, Stresa, Baveno és Pallanza (Verbania) között. Én Baveno hajóállomását választottam kiindulópontnak, akár a kikötőből, akár a közeli Hotel Dino teraszáról remek a kilátás a szigetekre. Előre kell bocsátani, az összes sziget megtekintése egy nap alatt szinte lehetetlen, pláne a forró nyár kellős közepén. Ha valakinek van ideje, akkor sorolja be két külön napra a kerteket, látnivalókat. Ha nincsen, akkor bírni kell tüdővel… A kalap ajánlott!
A hajójeggyel együtt érdemes megvásárolni a belépőket is, talán nem is a fene nagy árkedvezmény miatt, inkább a jegyvásárlások időveszteségének elkerülése érdekében. A hangulatos hajóút első állomása az Isola dei Pescatori, mely inkább a szokásos turista lehúzás, mintsem érdekes, így azt érdemes kihagyni, inkább visszatérni egy vacsora érdekében majd valamikor vagy soha, de erről külön szólnék a későbbiekben.
A hajó az Isola Bellát a barokk palota felől közelíti meg, kicsit túlfut rajta, így kikötést követően bal kéz felé kell kanyarodni. A palotából nyílik a kert.
Az eredetileg kis halászsziget III. Carlo Borromeo idején változott meg. Fokozatosan felvásárolta a sziget telkeit a halászoktól, így biztosította a palota és a kert helyszükségletét. Iszonyatos mennyiségű földet és követ hordtak évtizedeken keresztül a piciny szigetre, mire kialakult mai látképe. Érdekes módon, a kikötő mentén nem adták meg magukat az őslakosok, így furcsa ellentét bontakozik ki helyi jellegzetes építészet és a barokk pompa között. A falu szűk utcáit főleg a kert megtekintése után érdemes végigjárni – nem tart sokáig. Vásárolni az vásároljon, akinek két anyja van, mert a válság hatására az egekig tornászták fel az árakat a kufárok.
A böhöm nagy épületegyüttes építészete nem igazán lopta be magát szívembe, hiszen még a barokk stíluselemeket is furcsán vegyítve alkot néhol disszharmoniát, néha egységet, ám a vízszinthez közeli alsóbb részek meglepően fantasztikusra sikeredtek.
Az értékes festmények és kárpitok a kétség kívüli gazdagságról árulkodnak, ám az inkább hivalkodó, mintsem illő díszítőelemek nem győztek meg. A barlangszerűen kialakított grották valójában ugyanolyan barokk termek, mint a felsőbb szinten, de a falakat és mennyezetet borító kavicsokat, kagylókat mindegy 25 évig illesztgették a helyükre. A termek klímája remek, hűvös, és Baveno irányába remek, festői kilátás nyílik. Tudták, merre kell nézni.
Mivel úgy voltam vele, inkább a kert érdekel, hamar átsuhantam a termeken. A barokk pompa ugyanis ott jelenik meg a maga teljességében, nem az épületekben.
A jobbra lévő képen ügyes megoldást alkalmaztak a boltív lezárásához, míg a jobb oldalon a tömény látvány.
A jobbra lévő képen egy furcsa, középkori stílusú körlépcső található, mely a legmélyebb szintről a tetőszerkezetig tart egy légteret. A bal oldali képen az erősen túldíszített boltozat látható.