Archive for augusztus, 2013

 

Már régen rágódom azon, hogy írok egy hosszabb bejegyzést a magyar autópályák közlekedési moráljáról, mely – szerintem – a béka feneke alatt keresendő. Sokkal elkeserítőbb azonban az, hogy a morál tulajdonképpen egyenes következménye az emberi butaságnak, a balkáni arroganciának, megfűszerezve a hungarikummal, a „mindenkinél okosabb vagyok, és minden szabályt felülírok” szemlélettel.

 

Mielőtt az autópálya közlekedés jogi, műszaki kérdéseire kitérnénk, néhány dolgot érdemes leszögezni.

 

a)    27 év alatt hozzávetőlegesen 1.200.000 km-t vezettem balesetmentesen.

b)    Volt gyenge autóm is, és erős is, így pontosan tudom, milyen dolog egy Skoda 120L tip. szgk-val lendületből autózni, és milyen az, amikor egy nagy benzines, turbós autóval a gázra lépek.

c)    A mai korszerű és viszonylag korszerű autókkal gond nélkül tartani lehet a 130 km/h sebességet egy autópályán, míg a kamionok sebességhatárolóját hozzávetőlegesen 95 km/h körüli értékre állítják be.

 

A közúti közlekedés szabályairól szóló 1/1975. (II. 5.) KPM-BM együttes rendeletet egy rakás ízben módosították. Korábban ez leginkább a közlekedési bűnesetek bírói gyakorlatának volt köszönhető, aktuálisan pedig a napi politikának, vagy a kormányzat költségvetési terveinek. Azaz a szakmaiság egyre jobban a háttérbe szorul.

 

Anno iszonyatosan nagy szerencsém volt, hogy dr. Pálinkás György bíró kezei között nőhettem fel, így pro és kontra vitázhattam vele 16 éves koromtól kezdve a közlekedési büntetőjog kapcsán.

 

A hatályos joganyag roppant fontos, de a fizikai törvényszerűségek egy cseppet erősebbek. Magyarul szólva, hiába viselkedik valaki jogkövetően, ha az a magatartás megindít, vagy felerősít egy okozati láncot, és a jogellenesség teljes hiányában is egy 40 tonnás kamion talál a sértett a két szeme között. Hivatkozhat a tíz részre szakadt sértett arra, hogy neki joga volt erre meg arra, hogy már nincsen az élők sorában. Ahogyan öregszem, úgy vallom én is egyre inkább a defenzív közlekedési viselkedés előnyeit, ám pont látom egyben a hátrányait is. Amikor az ember letud egy millió km-t baleset nélkül, azért csak felvillan a lámpa: Hé te! – hányszor lesz még szerencséd megúszni ezt a cikis helyzetet is?

 

Nem kell ahhoz őrült módjára közlekedni, hogy balesetet szenvedjünk. Az orosz biztosítók által kikényszerített bizonyítási eszközként bevezetett fedélzeti kamerák képei olyan brutális baleseteket hoznak be a szobánkba, hogy szinte félünk autóba ülni. Azaz lehetek én defenzív, ha a sor úgy akarja, esélyem nincsen elkerülni a balesetet.

 

Azaz a fizikai törvényszerűség melletti okozatossági szabályokat tiszteletben tartva nem tehetünk mást, minthogy igyekszünk a legkisebb mértékre visszaszorítani a baleseti kockázatot. És itt még sehol nincsen a jog, de fordítsuk le:

 

-       ha jön egy két tonnás német monstrum a belső sávban 180 km/h sebességgel, akkor nem megyek ki elé 130 km/h-val, mert ha az elnézi a féktávot, akkor én döglök meg.

-       ha nem tud a gépjárművem felgyorsítani, vagy lassítani úgy, mint a közlekedés többi résztvevője, akkor nem állok le kakaskodni, versenyezni, hanem kiszállok a meccsből, még akkor is, ha a kamionok mögé kényszerülök.

-       ha két kocsi törik, akkor a kisebben utazóknak nagyobb a sérülési kockázata, így mielőtt eszembe jut a jogszabály szövege, felmérem a járművek tömegét.

 

A sort lehetne folytatni napestig, de itt álljunk le azonnal. A mai divatos, magának a fizikai törvények feletti jogot vindikáló autós egyszerűen képtelen felfogni az alapvető szabályokat, és képtelen átérezni, hogy meg is hallhat. Tipikus magatartás az, amikor a kis Opel Corsa (csak példa volt) sofőrje elkezdi leckéztetni a BMW X6 seggig tetovált sofőrjét. Ez nem jogok és kötelezettségek versenye, hanem egy marha fizikai csata, ahol nem kétséges, hogy az Opel vezetője húzhatja a rövidebbet. Ám gyorsan jegyezzük meg, a BMW X6 vezetője, utasai sem ülnek életmentő kabinban, és láttam már a neten 15 méter magasra repülni sofőrt…

 

Azaz – álláspontom szerint – az első fontos feladat az lenne, hogy mindenki mérje fel saját képességét, reakcióidejét, gyakorlottságát, illetve járműve fizikai állapotát, műszaki határait. Nem azért, hogy autózzuk ki a határig kocsinkat, hanem azért, hogy tudjuk, hogyan lehet menekülni, ha a fék kevés. Véleményem az, hogy saját 150 LE-s autómnak jó ha a felét ki lehet autózni fizikailag. Nem is az a lényeg az erőben, hogy mennyire vagyunk gyorsak, hanem az, mennyire kényelmesen viszi a kaszni tömegét, illetve mennyire rugalmas a vészhelyzetben.

 

Ugyanis a közlekedés állandó vészhelyzetek sorozata. elgondolkodom a Nagyvázsony – Veszprém útvonalon állandóan, amikor este, sötétben vezetek haza, hogy az igen szűk és rossz állapotú útvonalon vajon miért kizárt, hogy két egymással szemben 90 km/h sebességgel haladó jármű nem ütközik frontálisan? Nem kizárt, mostanában sok az ilyen szörnyű baleset. Nem is kell hozzá nagyon sok tévedés, hiba.

 

Navigare necesse est – átfordítva, márpedig közlekedni muszáj. Legyen az akár vasút, akár közúti, avagy légi közlekedés. Mindenhol vannak tragédiák. Ugyanis a közlekedési eszközök veszélyes üzemek. Nem csak jogi értelemben, hanem fizikailag is. Márpedig ha abból indulunk ki, hogy veszélyes, akkor aszerint is kellene viselkedni. Pont elég, hogy egy ilyen eszközt terelgetünk, nem kell tetézni a gondot azzal, hogy a veszélyhelyzetet még fokozzuk is viselkedésünkkel.

 

Az autópályához visszatérve tehát, nézzük meg, melyek azok az alapvető normák, melyet nem nagyon kellene kétségbe vonni:

 

3. § (1) Aki a közúti közlekedésben részt vesz, köteles

a) a közúti forgalomra, valamint a közútnak és környezetének a védelmére vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket megtartani;

b) a közúti jelzések rendelkezéseinek, továbbá a forgalom irányítására, ellenőrzésére jogosultak utasításainak eleget tenni;

c) úgy közlekedni, hogy a személy- és vagyonbiztonságot ne veszélyeztesse, másokat közlekedésükben indokolatlanul ne akadályozzon, és ne zavarjon.

 

Szeretném, ha a T. Olvasó a c) pontra koncentrálna. Általánosan tiltja a jog a veszélyeztetést, illetve az akadályozást, zavarást. Amennyiben látszólag jogok ütköznek, azt kell megvizsgálni, melyik jog és kötelezettség az erősebb. Ha én szabályosan közlekedem, indokolatlanul akkor sem akadályozhatok mást. Tehát 110 km/h sebességgel nem tarthatok fel egy 130 km/h sebességgel szabályosan haladó másik járművet. Hacsak az nem indokolt. Indok lehet, egy másik jármű kikerülése, előzése, ha nem lehet a manővert más akadályoztatása, zavarása nélkül megoldani, például.

 

25. § (1) Járművel a forgalmi, az időjárási és látási viszonyoknak, továbbá az útviszonyoknak (az út vonalvezetésének, az útburkolat minőségének és állapotának) megfelelően kell közlekedni; figyelemmel kell lenni a jármű sajátosságaira, az utasokra és a rakományra.

 

Azaz, ha járművem sajátossága az, hogy mások és saját magam veszélyeztetése nélkül nem vagyok képes biztonsággal haladni 130 km/h sebességgel, akkor nem viszem bele magamat olyan forgalmi szituációba, mely egyébként megkövetelné azt. Tipikus esete ennek a lakókocsik furcsa előzési szokása autópályán és azon kívül is.

 

25.§ (2) Járművel az úttesten – az előzés és kikerülés esetét kivéve – annak menetirány szerinti jobb oldalán, az út- és forgalmi viszonyok szerint lehetséges mértékben jobbra tartva kell közlekedni. Lassú járművel, állati erővel vont járművel, kézikocsival, hajtott (vezetett) állattal, valamint lassan haladó járművel – ha az út- és forgalmi viszonyok lehetővé teszik- szorosan az úttest jobb széléhez húzódva kell haladni. Párhuzamos közlekedésre alkalmas úttesten a jobbra tartásra a külön szabályok (36. §) az irányadók.

 

36. § (1) Olyan úttesten, amelyen az azonos irányú forgalom számára két vagy több forgalmi sáv van (párhuzamos közlekedésre alkalmas úttest) – a (2)-(4) bekezdésben említett eseteket kivéve – a külső (jobb szélső) forgalmi sávban kell közlekedni. Más forgalmi sávra ráhajtani csak előzés, balra bekanyarodás, illetőleg megfordulás céljából szabad. Az autóbuszöbölt, az autóbusz forgalmi sávot, a kapaszkodósávot, a gyorsító- és a lassítósávot, valamint a kerékpársávot a párhuzamos közlekedés szempontjából figyelmen kívül kell hagyni.

 

(2) A párhuzamos közlekedésre alkalmas olyan úttesten, amelyen az azonos irányú forgalom számára két forgalmi sáv van, az előzés befejezése után a külső forgalmi sávba vissza kell térni. Ha 3500 kg megengedett legnagyobb össztömeget meg nem haladó gépkocsival, motorkerékpárral vagy -lakott területen – távolsági, illetőleg gyorsjáratú autóbusszal a vezető több járművet kíván előzni, megmaradhat a belső forgalmi sávban feltéve, hogy ezzel a mögötte gyorsabban haladó járművek közlekedését nem akadályozza; ha pedig a forgalom olyan sűrű, hogy a külső forgalmi sávba visszatérni nem lehet, a belső forgalmi sávban folyamatosan is haladhat.

 

A 25.§ és a 36.§ eléggé egyértelmű. Jobbra kell tartani a pályán is. Ez alól csak az a kivétel, hogy a forgalom sűrűsége miatt nem lehet visszatérni a külső sávba. Ez magyarul a sávok feltöltődését jelenti.

 

Fentiekhez képest a kelet-európai autós úgy gondolja, hogy a középsőben halad a legrosszabb esetben is, figyel az átlagfogyasztásra, így a maximális sebességet el sem éri, néha meg sem közelíti. A jobbra tartás szabályát tudatosan megszegi, más és más stratégia alapján. Sokan azt gondolják, hogy a felesleges kormánymozdulatokat illik elkerülni, avagy nem akarnak gyorsítani-lassítani, de a legáltalánosabb marhaság az, hogy nekik ehhez egyszerűen joguk van. Hát közlöm: NINCSEN.

Előszeretettel érvelnek úgy is az autósok, hogy ők előznek. Igaz, hogy az előzendő kamion még 2 km távolságban van, de a dumát jónak tartják, és végül mindent meg tudnak ideologizálni. Ám a jogszabály így rendelkezik:

 

34. § (1) Előzni abban az esetben szabad, ha

a) az előzés céljából igénybe venni kívánt forgalmi sáv olyan távolságban szabad, hogy – figyelemmel az előzni kívánó és a megelőzendő jármű sebessége közötti különbségre – az előzés a szembejövő forgalmat ne zavarja;

b) az előzni kívánó jármű előzését más jármű nem kezdte meg;

c) az előzni kívánó jármű előtt ugyanabban a forgalmi sávban haladó másik jármű előzési szándékot nem jelzett;

d) az előzés során a megelőzendő jármű mellett megfelelő oldaltávolságot lehet tartani;

e) a vezető az előzés befejezése után a járművel a megelőzött jármű elé, annak zavarása nélkül vissza tud térni.

 

Ehhez képest, a legtöbb esetben?

 

-       nincsen meg a megfelelő sebességkülönbség, melyet emlékezetem szerint 20 km/h sebességkülönbségben szoktak tanítani,

-       más jármű gyorsabban halad mögötte, és már megkezdte az előzést,

-       egyébként is mindenki leszarja az indexet, és ezt még csak szebben sem tudom mondani, mert ez a legborzasztóbb dolog.

 

A KRESZ III. számú függeléke tartalmazza a közúti forgalommal kapcsolatos fogalmakat. Eszerint:

 

c) Előzés: járművel az úttesten azonos irányban haladó jármű melletti elhaladás. Párhuzamos közlekedés esetében a különböző forgalmi sávokban folyamatosan haladó járművek egymás melletti elhaladása nem minősül előzésnek.

 

A szabályozás számomra egy érdekes kérdést tartogat: amennyiben egy szgk a jobb külső sávban 130 km/h sebességgel halad zavartalanul, akkor a középső sávban 110 km/h sebességgel haladó járművet hogyan lehet lehagyni. erre három megoldás létezik fizikailag:

 

1., egyszerűen tovább halad a gyorsabb jármű a külső sávban

2., a gyorsabb jármű a középsőbe vált és levillogja a lassabbat, hogy ugyan már tartsa be a jobbra tartás szabályát,

3., két sávot vált, és a belsőben halad el a lassabb mellett.

 

Izgalmas a kérdés ez akkor, amikor a középsőben 110 km/h sebességgel haladó kocsit a belsőben „kikerül” a 120 km/h sebességű autó, de ezzel akadályozza a belső sávban szabályosan, 130 km/h-val haladó járművet.

 

Egy egyértelmű szabályszegést lehet kitapintani, mégpedig a leglassabban, középen közlekedőét, aki megszegi a KRESZ 3.§ (1) bek. c) pontját és a 36.§ (2) bekezdését is!

 

A „cikázásra” kényszerített vezető – szerintem – jogilag és műszakilag is helyesebb megoldást választ, ha folyamatosan halad, ugyanis itt nincsen jobbról előzni tilos szabálya a függelékben idézett értelmező rendelkezés miatt.

 

Sajnos tehát, ki kell ábrándítanom az autósok egyre nagyobb hányadát, jobbra tartási kötelezettség van, és ez alól nincsen felmentés.

 

A szabályokat nem érdemes félremagyarázni. Márpedig azért nem, mert úgyis a gyengébb veszik el, mint mondtam.

 

A szlovák milliomos nő esete felkavaró és elég egyértelműnek tűnik, habár majd a jogerős ítéletet követően lehet kimondani azt, hogy ki is a felelős.

 

Ha példaként nézzük az esetet, akkor én kb. az alábbiakat látom:

 

1. A lassabb kocsival ne menjünk (ki) a gyorsabb előtt (elé) középen, mert annak mozgási energiája még azt is kompenzálja, ha a mi autónk a nehezebb.
2. Azért sem menjünk ki elé, mert az tilos. Ám ha indokolt a váltás, akkor is érdemes a halálunk előtt mérlegelni, hogy megéri-e a manőver. Ehhez illene használni a tükröket és felmérni a mögöttünk jövő sebességét.
3. Az nem ment fel a halál alól, hogy a mögöttünk jövő 180 km/h sebességgel halad.

 

A másik szempontból nézve:

 

1. Ne lépjük át a megengedett sebességet.
2. Ha igazunk is van, ne terrorizáljuk a vétkest, mert az is veszélyhelyzetet okoz.
3. Ha mindenképpen gyorsan akarunk menni a szabályszegés tudatában, azt legalább üres pályaszakaszon tegyük, mivel a nagy sebesség önmagában veszélyhelyzet.

 

A német autópályákon még található sebességlimit nélküliség. Több alkalommal volt szerencsém belemenni a játékba. 180 km/h sebességgel nem egyszerű haladni, márpedig az ahhoz szokott nagy autók pilótái ezt eleve megtanulták. Úgy emlékszem, a németek kiküldik a tanulót „végsebességgel” vezetni a pályára. Az átlagos magyar böszme autós a német autópályán minimum tömegkatasztrófát okozhat az okoskodásával. Ha nem előbb, akkor utóbb. Szeretném hozzátenni, hogy a kelet-európaiak általában nem mérik fel a lehetőségeket és nem igazodnak a szabályokhoz.

 

A német autópályán elérhető átlagsebesség – kivéve éjszaka – jóval alatta marad az osztrák autópályák átlagsebességéhez képest. Azaz jobb 130 km/h sebességgel haladni folyamatosan, órákig, mint egyszer felgyorsulni 180-ra, majd lefékezni 80-ra, majd újra és újra „liftezni”.

 

Az európai autópályák átlagos sebessége nem a megengedett 130 km/h, hanem kicsit felette, úgy 140 km/h, néha 145. Ugyanis addig nem szól a traffipax. Idehaza is ez a tapasztalat.

 

A hétvégék szokásos durva autópályás baleseteinek többségét nem a relatív gyorshajtás, hanem a relatív lassú haladás és a jobbra tartási kötelezettség teljes semmibevétele okozza. Ám azt kell mondanom, hogy így is kevés a baleset ahhoz képest, mennyi komoly veszélyhelyzet alakul ki a pályákon.

Kis romantika. Kis öröm, kis bánat. Olyan nagyon francia. Tulajdonképpen vidám történet lesz a következő:

Normandiában korábban soha nem jártam. Két erős vonzereje van: először is nincsen nagyon meleg, nem hiába a Csatorna, a tenger, az óceán, attól függ, merre jár az ember. Másrészről kulturálisan annyira erős a vonzereje, hogy egyszerűen kihagyhatatlan: szinte felülmúlhatatlan építészeti emlékek, vastag történelem, érdekes emberek, nyugodtan hullámzó táj, és az indokok sora a messzeségbe vész el.

 

Nem foglaltunk előre szállást. Mert ugyan miért is. Ez az utazók élménye, kihívása, avagy a balfékek sorsa. Mikor mit ad az isten. De honnan lehet tudni, hová sodorja az embert a sors. Vannak, akik befizetnek egy last minute kairói útra, mert az a biztos, és panaszt jelentenek be, amikor az utcán tankok törik meg a csendet. Vannak olyanok, akik elutaznak Tunéziába és a kedvező árú szálloda standján nyugodtan élvezik, hogy 10 méterre mellettük ömlik a tengerbe a tisztítatlan szennyvíz. És vannak olyanok is, akik bármelyik szállodában kifizetik az éppen adott szobát. Én egyik sem vagyok, lehetek. A vérprofik már rendelkeznek tapasztalattal, és ügyesen kisasolják a „jóárusított” kis családi szállásokat, melyek tényleg kifogástalanok, ahogyan utólag már látom.

 

Én – jobb híján – szereztem egy Chateau katalógust, mely kimerítő részletességgel sodorja fel az összes francia recsegő-ropogó, szellemjárta kastélyt, kúriát, majorságot, eldugott lyukat a világ pereméig. Nehéz kérdés ugyanis ez a szállás-ügy, hiszen a normandiai hotelek iszonyat drágák. Nem csak úgy, hanem tényleg nagyon. Nagy az igény, kevés a hotel, vagyonos az utas. Magyar gyerek odáig már nem hajtja a marhákat…

Tényleg sorsszerű, hogy rátaláltunk Crépon falucskára, mely csodás környezetben feküdt. Mezőgazdasági területeken keresztül autóztunk apró települések között. Kicsit magasabb pontokról már láttuk a tengert is. Kiderült, hogy a keresett falu tulajdonképpen mindhárom egykori gazdaságát, majorját szállodává alakították át isten tudja milyen régen. Minden szoba foglalt természetesen, milyen is lenne a szabadságolások idején? Sokan úgy érvelnek, hogy minden francia a Riviérára utazik, csak akkor nem tudom, hogy a hotelt elfoglaló franciák kicsodák? Persze, abba bele kell gondolni, a D-nap eseményei miatt eleve annyi az amerikai, hogy újra elfoglalhatnák Normandiát, de akkor is renonc az egész, nem ér, hogy nincsen szállás!

 

A Ferme de la Ranconniere vezetője előtt sírósra fogtam magam, ha nincs is szoba, legalább egy szalmazsákot biztosítson kettőnknek a fogadó kamrájában, de azért azt nem gondoltam volna, hogy szavamon is fog! Ha nem is szó szerint kellett szalmán aludni, de azért a galambdúc kincsek ellenében történő kiadása kicsit zsenántnak tűnt. Nem volt mit tenni, felvonszoltam a sok száz éves épület lépcsőin a bőröndöket a tetőtérbe, ahonnan még mehettünk egy kicsit feljebb…

 

A bal oldali kép semmit nem mond az épületegyüttes valódi nagyságáról és jelentőségéről, ám csak itt van egyáltalán felirat, hogy miről van szó. A többi épületrész teljesen privátnak tűnik, szinte be sem mer lépni az ember.

Ősi építmények ezek, talán már említettem korábban, a házak nagy részét rendesen megbombázták a partraszállás során, ám a franciák voltak szívesek kövenként visszaállítani az eredeti állapotot. Majd később mesélek róla, hogy a jelentős katedrálisokat milyen fantasztikusan építették újra gyakorlatilag kavicsonként, nulláról. Hihetetlen!

 

A ajtó a vállam magasságáig ért. előre toltam a két bőröndöt, majd kint megálltunk, hogy most mi lesz. Átléptük a cuccot és lefeküdtünk az ágyra. Lábban behúztuk a bőröndöket és a szél becsapta az ajtót. Kiderült, hogy van egy lépcső még felfelé, így négykézláb felmentem és úgy röhögtem, hogy nem bírtam felegyenesedni. Egy még kisebb szobában két „lóca”. Azon kívül semmi.

Kijelentettem, hogy én márpedig itt fogok aludni. Ha összetolom a két ágyat és széttárom a kezeimet hanyat fekve, akkor a tenyereim kilógnak az ablakokon. Ám párom követelte, hogy osztozzam a sorsában, ha a famennyezet leszakad, akkor együtt leljük halálunkat, nehogy már csak úgy ráessek a gerendákkal együtt. Mert ugye bármelyikünk is hal meg, ő akkor is férjhez megy…

Letudtuk az estét, végül is nem vont gond. Ki kell jelenteni, hogy kicsinek kicsi, de műszakilag kifogástalan volt minden. A fürdő például 5 csillagos minőségű volt. Másnap persze kaptunk egy rendes szobát, ám le kell szögezni, nem mindenkinek jön be a favázas szerkezet, a sok százéves küllem. Romantikusnak tényleg romantikus, de egy új építésű szálloda azért más. Nem is igazán lehet összehasonlítást tenni.

A fogadónak természetesen volt egy remekbe szabott étterme, amelyet nem lehetett kihagyni. Olyan öltönyös viseletes hely volt. Az asztalhoz kísérték a vendéget, a hölgy alá tolták a széket. Aperitif, s’il vous plaît, of course Calvados. Deux cents, de ha már kihoztad a kétszer négy centet, akkor megiszom, végül is csak 8 euró egy pohárka. Mondjuk nagyon finom. Az előétel annyira kifinomult – sajnos nincsenek képeim – hogy a snidlinges joghurtot a növény szárán kell felszívni. Nem kis bravúr, azóta is szenvedek vele, de nem jön össze, az összes énekesmadár rajtam kacag folyamatosan. A kagylót elkerülöm, van helyette nyúl és minden, ami szemnek, szájnak ingere. Nagyon korrekt burgundi vöröset iszunk a vacsorához, naturellement Pinot Noir, és így csorognak a percek, amíg egyszer csak a párom ráharapott egy hanyag eleganciával elpottyantott fekete borsra, és kettétörött az egyik hátsó őrlőfoga. Mondanom sem kellett, a frász kitört minket, oda lett a vacsora varázsa, és eldöntöttük, ha fene fenét eszik is, Mont Saint Michel akkor is meglesz, ha minden kötél szakad – okosan kifizettük a szállást előre, mert pedánsak akartunk lenni.

 

A bal oldali képen remekül látszik a csigalépcső, mely kidomborodik a falazatból. A tőle jobbra lévő ablakocska a fürdőé, míg a többi nyílászáró a két szinten lévő szobácskáé. Nem igazán van jelentősége a szállások bemutatásának, de ez annyira poénos, hogy nem lehetett kihagyni.

Mindent összevetve, a fogadó szuper! És még akkor nem ejtettem szót a kertről, mert ugye, az fontos dolog. Az éghajlat optimális a hortenziáknak, melyekben tobzódnak, loptunk is egy hajtást, ám nálunk nem megyünk vele sokra. A tenger, illetve az óceán közelsége miatt nincsenek nagy hőmérsékleti ingadozások, és rengeteg a csapadék. A hortenzia nincsen kitéve nagyon magas hőnek és napsugárzásnak, ráadásul a föld általában savas. Ám emellett pompás bokrokat, virágokat kombinálnak. Öröm sétálgatni a gyalogsétányokon. Talán még lesz képem más városkákból.

 

 

Most – merő lustaságból – nem kívánok mélyen szántó gondolatokba belemenni, csupán feldobok egy témát, aztán valakiből vagy kivált további gondolatokat, vagy sem.

Adott egy Ryes nevű olyan kis település Normandiában, közel a partraszállási övezetben, Arromanches közelében, hogy ahhoz képest Tagyon is világváros. Rendesen végigment rajtuk a D-nap. Ám ha csak az ment volna! Sokan mondják, hogy bezzeg nekik könnyű volt, mert nem volt tatár, meg török. Hát az éppen nem, tényleg. Csak a százéves háború, a számlálatlan vallási tortúra, némi pestis, két világháború, etc, és ha végigszámoljuk Normandia történelmét, talán volt néhány generáció, mely nem látott fegyvereket. Egyszóval hagyjuk ezt a “nekik könnyű” szólamot, mert egyszerűen nem igaz. Ellenben építettek olyan kőtemplomokat, melyeket mi magyarok talán soha. Volt a gótikának egy kifejezetten normann stílusa, minden településnek van sajátos szerkezete, arculata, mely alapvetően földművelő jellegű. Ám itt nincsenek jobbágyporták, koszos, ápolatlan, rossz arcú, szó szerint büdös parasztok,  ellenben vannak jó karban tartott majorsági épületek, gyönyörűen megművelt gazdag földek, polgárosodott stílusú lakóházak, helyi termékek, közösség, mint olyan, és összetartás.

 

 Betértünk a képen látható családi étterembe. Nos, nem száz évvel ezelőtt, hanem csak a nem túl távoli múltban, azonban vagy egy olyan érzésem, a két világháború borzalmai itt túlélésre bírtak mindenkit, mert a lakosság nem veszítette el a gerincét, a józanságát, éleslátását. Az igen egyszerű fogadóban tőlem balra egy 90-100 éves nénike – fogak nélkül – pödörte be a kagylókat olyan jókedvvel és ügyességgel, hogy elszégyellettem magam. A jobbra lévő házaspár órákkal később ránk köszönt egy másik városban, ahol az esti sétánkat tartottuk. A fogadós lehetett a séf, a felesége a felszolgáló, aki angolul vajmi keveset tudott, ám meleg vendégszeretete minden problémát megoldott. Nem sorolandó ide, hogy mindent szerettem volna enni, csak kagylót nem, de azt kaptam, lassan már megkedvelem…

Nem csinálnak nagy kunsztot az ételekből. Csirkét kaptam, gombával, etc, de a csirke tényleg jó minőségű, a gomba tényleg friss, a cidre meg a helyiek büszkesége. Nem volt gasztronómiai élmény, de beülhettem a történelembe és a helyi közösségbe. Előttem a kenti herceg is járt erre…

A Szajna partján elterülő Vernon városka igen régi hagyományokkal büszkélkedhet. A település neve és az azt uraló család neve összeforrt Anglia normann meghódításával. Gondoljunk csak bele, 1066-ban Salamon király uralkodik nálunk (1063-1074) és igen jól elvagyunk azzal, hogy a Német-római Birodalom apróbb határvonali feldúlását követően igyekszünk kivédekezni 10 éves királyunkkal (I. András fia) IV. Henrik császár támadásait. Érdekes, hogy Salamont pont IV. Henrik jelenlétében koronázzák meg Fehérvárott.

Délen a velencei dózse, nyugaton a csehek, keleten pedig a besenyők és kunok ellen védekezünk. A legszebb azonban az, hogy a bizánciaktól foglaljuk el Nándorfehérvárt, melyet azok hamar visszafoglalnak, majd mi ismét támadunk. A magyar királyság szinte semmi mással nincsen elfoglalva, mint határai védelmével, ám Salamon király és Géza herceg egymással is csatázik. A későbbi szent László király – azaz akkor csak László herceg, azonban már a hadtörténelem apró részletévé válik, amikor hadat visel keleten.

 

Géza legyőzi Salamont, Gézát megkoronázzák, és VII. Mihály bizánci császártól abroncskoronát kap, mely a mai szent Korona alsó részét képezi, gyakorlatilag ennek fejében Bizánc visszakapja tőlünk Nándorfehérvárt.  Királyunk a besenyőket letelepíti a Hanságon. Koránt sem dőlt el tehát, hogy a Magyar Királyság kapcsán Róma vagy Bizánc befolyása az erősebb, így lehet, hogy VII. Gergely pápa Gézát egyszerűen „lehercegezi”. Ő az a pápa, aki előtt „canossát járt” IV. Henrik.

Mindeközben a normannok hímezgeti a híres bayeux-i  faliszőnyeget.  Idehaza alig van építészeti emlékünk, míg a normann falvak és városok egymás után építik templomaikat, katedrálisaikat.  Normandia és a Magyar Királyság ereje és társadalmi fejlődése nagyon különbözik. Mi elkerülni igyekszünk a hűbéresi viszonyt, míg a normannok maguk alá gyűrik Angliát.

 

A kisvárosba nem lehet nem bemenni, hiszen a Szajna felett éppen itt ível át a híd. Gyakorlatilag csak annyit tudok a helyről, hogy gyönyörű.

A réges-régi favázas épületeket felújították, néha nem is venni észre, hogy belül hiper modern üzletek találhatóak. A városka hűen őrizte meg ódon hangulatát középkori lakóházaival, melyek igen érdekes, és aprólékos részletektől sem mentesek. Ha azt vesszük, hogy a partraszállást követően a front átgázolt Normandián, és néhány helyen konkrétan szőnyegbombázták, akkor kész csoda, hogy manapság még ott ülhet a megfáradt vándor egy lépcsőn…

GIVERNY.

Ez a szó a művelt európaiaknak és amerikaiaknak nagyon sokat mond, de talán az egész világ érti, miről is van szó. Claude Monet impresszionista festő 1890-ben vásárolta meg a kis birtokot, majd kicsit később az út másik oldalán fekvő területet és itt alakította ki azt a csodálatos kertet, mely egésze és részei egyaránt váltak tárgyává méltán elismert és nagyra értékelt műveinek.

 Monet személyén és művészetén túlmenően is sokat jelent ez a kert, így normandiai kalandozást szinte lehetetlen Giverny érintése nélkül letudni.

 

Érdemes megtisztelni a helyet úgy, hogy a látogató rendesen felöltözik, és nem szakadt ruhában, büdösen teszi be a lábát a kertbe és a házba. Habár lehet, ez csak nekem szempont. Habár a tömegturizmus messze elkerüli a helyet, azért az amerikaiak csak valahogy nem képesek rendesen öltözködni és viselkedni. ellenben mindent felvásárolnak rendesen kilóra.

Az autóval betérők számára korrekt parkolási lehetőséget alakítottak ki a városkában, így a néhány háznyi távolságot könnyen letudva érkezhetünk meg a belépésre váró tömeg alkotta sor végére. Sajnos a reklámtámlák visszafogott tömege ront az egyébként barátságos, emberléptékű képen, de bazári hangulatot azért nem közelíti meg a hozzáállás. Valahogy szerencsénk volt, hiszen alig kellett várakozni a hőségben, így a „szerény” belépődíj lerovását követően a szemünk elé tárult a “modell”. Furcsa, de olyan, mintha egy világhíres aktfestő modelljével ülhetnénk le beszélgetni.

 

Monty Don BBC sorozatából megtudhattuk, hogy a kert állandó változásban van. Természetesen 1926 és napjaink között lehetetlen életben tartani a növényeket, így a kert jellegét igyekeznek megőrizni. A nehézségeket is fegyelembe véve döbbenetes a hasonlóság, avagy az azonosság. Ami talán keveset változhatott, az a fény-árnyék jelenség a kert tájolása és az alkalmazott fajták magassága miatt. A vízi liliomok parádéja pedig állandó.

 

Monet házába ugyan betértünk – melyet korhű állapotban tartanak – ám a rettentő hőség miatt messze nem volt élvezhető a hely szelleme. Én úgy gondolom, beszéljenek a képek helyettem:

 

A kert bejáratától jobb kézre esik a ház, illetve előtte terül el az a kert, mely a nyári forróságban a legrosszabb arcát mutathatta. Gyakorlatilag minden levirágzott. Az ágyások közötti rész lezárt terület, nem lehet bolyongani, így a növényeknek csak egy része volt közelről szemlélhető.

 

Valahogy az az érzésem, hogy ottjártunkkor átszerkesztették az egész kertet, legalábbis a ház körüli részét. Az íves rózsafuttatók üresen árválkodtak, a vad romantikában megálmodott ágyások inkább tűntek gazosnak – nem volt az – mintsem átgondoltnak. A főkertész elképzelése szerint nem kívántak szabályos kertet kialakítani, és ezt meg is értem, de amikor ott álltunk a szélén, egyszerre kiáltottunk fel párommal – “ha lenne a kezünkben egy metszőolló! ”

 

Amikor a látogató átvág a kert ezen részén, akkor a közút alatt kiépített apró aluljárón lehet eljutni a másik, ismertebb kertbe. Szándékosan nem készítettem képet a japán hídként ismert “műtárgyról”. Először is: az amerikaiak úgy lepték el, mint a friss virágot a méhek, így üresen soha nem árválkodott, másfelől úgysem vagyok képes hasonló szinten lefotózni, mint ahogyan azt Monet megfestette.

 

Amikor az átjáróból felbukkanunk, egy kis patak állja el utunkat. Furcsa adottsága ez a kertnek. Mit nem adnék   érte, ha saját kertemet is két részre osztaná egy hasonló vízfolyás!

A japánkert egyáltalán nem kíván hasonlóságot felmutatni a korábbi kerttel, hiszen az a színek és impressziók szerint, maga a festő által megszerkesztett, megkomponált elrendezésben került beültetésre őshonos, de leginkább “import” virágokkal. Pont ez a színelrendezés hiányzott a nyári hőségben, így mindenképpen vissza kell mennem még egyszer a tanulmányútra.

A vándor hamar rátalál a kis hídra, majd onnan nagyon lassan körbejárhatja a tavat, hiszen minden lépésre más és más árnyalatát mutatja a kert. Az árnyékok és fények, a tükröződések szinte véletlen játékot űznek velünk, és amikor a fényképező lencséjén keresztül megörökítenénk a pillanatot, már tova is száll az idő, megváltozik a nap állása és újabb kép kerül a szemünk elé.

 

Tudom, hogy szinte lehetetlen kalkulálni,  de nyáron 11 és 15 óra között lehet a legrosszabb a fény beesése, érdemes később ellátogatni, és akkor még szebb lehet minden. Látogatásunkkor óriási felhőszakadást vártunk, mely távozásunk után hamar be is következett, így a légkör vibrált – az ember agyával együtt.

A tavirózsák milyenek lehetnének? Mindig szépek.

 

Amikor úgy véltük, indulnunk kell, beteltünk a látvánnyal, betértünk a kert mellett lévő, hasonlóan csodálatos kialakítású kisvendéglőbe, ahol egy pohár bort és némi pástétomot fogyasztottunk el. A tulajdonos házaspárral nem csak az időjárásról beszélgethettünk, hanem bemutatták az egész házat is. Remek borospincéjük volt, kellemes lenne egy borvacsorát végigülni náluk. Szert tettem két palack jófajta borra emlékül, és irányba vettünk egy másik városkát…

Giverny az a hely, ahová nem csupán Monty Don kívánkozik vissza ismételten, hanem bármelyik látogató. Ugyanis a távozást követően kezdünk csak elgondolkodni azon, mit és miért látott úgy Monet, mi miként festenénk meg a kertet, vagy ilyen tehetség, lehetőség hiányában hogyan tudnánk eltölteni néhány órát egy fotóállvánnyal és megannyi türelemmel, hogy ugyanazt a bokrot, virágot ismét és ismét lefényképezzük. Saját képeim kapkodóak, illetve többet szerettem volna az agyamban tárolni, mint a memóriakártyán, de kellemes emlékül szolgálnak. Remélem, akik olvassák írásomat, azok kedvet kapnak az utazáshoz!