‘Utazások’

Régi vágyam teljesült, amikor utam a Lago Maggiore partjára sodort. A televízióban ugyanis merev szemekkel lestem a „80 kert nyomában a Föld körül”, illetve az „Édenkertek Itáliában” epizódjait. Hja, akit megcsapott a kertészet szeretete… A vágy tárgya mintegy 10 órai autóút, méregdrága környezet, egyben olyan minőség megjelenése, mely hazánktól teljesen idegen.

 

A Borromeo család saját történelmét a XII. századig vezeti vissza, nem mellesleg kapcsolatot találván IV. Károllyal, mint a Német-római Birodalom (avagy Szent Római Birodalom) császárával. Ez a kevésbé államhatalmi struktúra, mintsem inkább vallási konföderáció nem összekeverendő a Nyugatrómai Birodalommal, Nagy Károllyal és az Ottókkal. A Borromeók igazi jelentőségüket a XVI. századra érték el, amikor az egyházi ranglétrán kardinálisi és érseki ragig emelkedtek Frederico (1564-1631) és (San) Carlo (1538-1584) személyében, Mivel a családban Arona grófi címe is öröklődött, nem mellesleg bankári tevékenységet is folytattak – legalábbis erre emlékszem valahonnan – gyakorlatilag az egész Lago Maggiore és vidéke felett tényleges uralmat gyakoroltak.

 

Milánó érsekének lenni önmagában kiemelkedő rangot és hatalmat jelentett, mely köszönhető volt annak, hogy a család az ellenreformáció szárnyain ügyesen evickélt. Megúsztak mindent, még Napóleont is. Pedig Bonaparte nem egy kastélyra, vagyontárgyra mutatott rá hanyagul és einstandolta Itáliában.

 

Sajnos a családi történet inkább olasz nyelven elérhető, így számomra vágyálom marad, így pusztán és kényszerűen „csak” az érdekel, hogy a XVI. századtól tulajdonolt szigetcsoport háttérvagyona vajon honnan eredhetett. Bárhonnan is, az nem volt egy kisszerű lépték, az biztos.

 

Mivel most csak az Isola Bella kapcsán fogalmazok, elmélkedek, két részre bontom feljegyzéseimet. Az elsőben maga a kicsiny sziget barokk kastélyával foglalkozom, majd sorra kerül maga a Kert, mely az egyik legcsodálatosabb, amit valaha is láttam. Annak ellenére, hogy a barokkért nem repdesem.

A Borromeo-szigetek a Lago Maggiore nyugati nyúlványának, öblének bejáratánál fekszenek, Stresa, Baveno és Pallanza (Verbania) között. Én Baveno hajóállomását választottam kiindulópontnak, akár a kikötőből, akár a közeli Hotel Dino teraszáról remek a kilátás a szigetekre. Előre kell bocsátani, az összes sziget megtekintése egy nap alatt szinte lehetetlen, pláne a forró nyár kellős közepén. Ha valakinek van ideje, akkor sorolja be két külön napra a kerteket, látnivalókat. Ha nincsen, akkor bírni kell tüdővel… A kalap ajánlott!

 

A hajójeggyel együtt érdemes megvásárolni a belépőket is, talán nem is a fene nagy árkedvezmény miatt, inkább a jegyvásárlások időveszteségének elkerülése érdekében. A hangulatos hajóút első állomása az Isola dei Pescatori, mely inkább a szokásos turista lehúzás, mintsem érdekes, így azt érdemes kihagyni, inkább visszatérni egy vacsora érdekében majd valamikor vagy soha, de erről külön szólnék a későbbiekben.

A hajó az Isola Bellát a barokk palota felől közelíti meg, kicsit túlfut rajta, így kikötést követően bal kéz felé kell kanyarodni. A palotából nyílik a kert.

 

Az eredetileg kis halászsziget III. Carlo Borromeo idején változott meg. Fokozatosan felvásárolta a sziget telkeit a halászoktól, így biztosította a palota és a kert helyszükségletét. Iszonyatos mennyiségű földet és követ hordtak évtizedeken keresztül a piciny szigetre, mire kialakult mai látképe. Érdekes módon, a kikötő mentén nem adták meg magukat az őslakosok, így furcsa ellentét bontakozik ki helyi jellegzetes építészet és a barokk pompa között. A falu szűk utcáit főleg a kert megtekintése után érdemes végigjárni – nem tart sokáig. Vásárolni az vásároljon, akinek két anyja van, mert a válság hatására az egekig tornászták fel az árakat a kufárok.

A böhöm nagy épületegyüttes építészete nem igazán lopta be magát szívembe, hiszen még a barokk stíluselemeket is furcsán vegyítve alkot néhol disszharmoniát, néha egységet, ám a vízszinthez közeli alsóbb részek meglepően fantasztikusra sikeredtek.

Az értékes festmények és kárpitok a kétség kívüli gazdagságról árulkodnak, ám az inkább hivalkodó, mintsem illő díszítőelemek nem győztek meg. A barlangszerűen kialakított grották valójában ugyanolyan barokk termek, mint a felsőbb szinten, de a falakat és mennyezetet borító kavicsokat, kagylókat mindegy 25 évig illesztgették a helyükre. A termek klímája remek, hűvös, és Baveno irányába remek, festői kilátás nyílik. Tudták, merre kell nézni.

Mivel úgy voltam vele, inkább a kert érdekel, hamar átsuhantam a termeken. A barokk pompa ugyanis ott jelenik meg a maga teljességében, nem az épületekben.

 

A jobbra lévő képen ügyes megoldást alkalmaztak a boltív lezárásához, míg a jobb oldalon a tömény látvány.

 

A jobbra lévő képen egy furcsa, középkori stílusú körlépcső található, mely a legmélyebb szintről a tetőszerkezetig tart egy légteret. A bal oldali képen az erősen túldíszített boltozat látható.

Egy lassan 7, azaz hét évvel ezelőtt megszületett írásomat szeretném közzétenni, melyhez a jelentős időmúlásra tekintettel, kis kiegészítéseket fűznék:

 

“Weyregg, az Attersee partján fekvő, 1200 lakosú üdülőfalú, mely kitűnő fürdőhely, de a legnagyobb előnye, hogy Ausztria olyan központjában fekszik, ahonnan 150 km-es körben a lehető legjobb dolgok elérhetőek. Mint például Salzburg, Bad Ischl, vagy Halstadt. Weyregg-ben már több helyen is megszálltunk, de legnagyobb kedvencünk a Gasthof Sonne lett, ahol a tulajdonos, Brigitte Gebetsroither egyszerű, de nagyszerű konyhát vezet, míg a főúrnak két bőrnadrágja van. Egy rövid és egy hosszú…”

Sajnos időközben igen megritkultak ausztriai kirándulásaink, és érzésem szerint a fogadó is megkophatott, mint Ausztria önmagában. A válság kemény nyomokat hagyott rajtuk is. A ’90-es évek felfutását követően minden csillogott-villogott, ám az akkor megejtett felújítások lelakottá váltak, egyben az egekbe szöktek az árak, így az ember komolyan elgondolkodik, hogy vajon osztrák úticélt keressen magának, vagy mondjuk olaszt.

“A fogadó tipikusan osztrák, még a családias étterem részében is. A főnöki törzsasztalhoz csak a kiváltságosok ülhetnek le. Az asztaloknál esténként 3 generáció sörözik együtt, nem meglepő, ha a nagyit az unokája tolja be tolókocsin az asztal mellé. Kezébe nyom egy kiflit, melyet az öreg elszopogat, míg a többiek egyre lehetetlenebb kiejtéssel végigkacagják az estét úgy 20-30 liter sör elfogyasztása mellett. És nehogy azt higgye valaki, hogy ez deviáns magatartás! A szombati buli után vasárnap reggel 9-kor elég megvető pillantásokat vet ránk ugyanazon társaság, hogy miképpen lehet ilyen későn jönni reggelizni, amikor ők már ünneplőben megjárták a templomot.

 

Egyszóval az egész közeg arra ösztökélt, hogy viszek én is magammal vasárnapra ünneplőt, reggel 8-kor már lent vagyok a reggelinél, illetve elkezdtem tanulni osztrákul, hogy megértsem, min is kacagnak akkorákat. Továbbá szabatosan tudjak kérni még egy sört…

 

Március 12-én reggel kényelmesen indultunk el Bécs felé azzal a tudattal, hogy a háztól házig pontosan 500 km-re lévő Weyregg-ig honfitársaink szoros gyűrűjében fogunk haladni, hiszen a magyarok március 15. tiszteletére gyakorlatilag elfoglalták Ausztriát. Azzal a történelmi különbséggel, hogy nem leigázni akartuk őket, hanem azt nemzetgazdaságilag is jelentős vagyont elkölteni, amit itthon nem tudunk, mivel szerintem nincsen mire. A magyarokkal együtt a csehek is beindultak, így a közép-kelet-európai közlekedési kultúra erősen rányomta az A1-es autópálya biztonságára a bélyeget. Ráadásul szakadt az eső, meg a havas eső.

Megjegyzendő, hogy 7 évvel ezelőtti meglátásom nagyon is igaznak bizonyult. Az anno kölcsönökből, adócsalásokból, állami támogatások lenyúlásából származó pénzeket nem idehaza költötte el a magyar, hanem azonnal külföldre vitte. Nem megtakarított, hanem jó magyar módjára a “seggére is csapott”. A fogyasztást idehaza nem tudta az állam normális emelkedésre ösztökélni, az “aranykor” nem fogott hazánk kinézetén, nem fejlődött semmi, ám az igények egy európai magas életszínvonalra még a legalsóbb néprétegek számára alanyi jogi igényként jelentkezett.

Miután szerencsésen megérkeztünk a fogadóba, azonnal lementünk vacsorázni és „bitte schön” megrendeltük a szokásosat. Házi szilvapálinka, nagy sör, ásványvíz. (Hausbrand Zwetschkenschnaps, Zipfer, Mineralvasser) Valamint sonkával töltött gombóc barna, generálszósszal és káposztával (Hascheknödel), valamint Parasztlakoma (Bauernschmaus). Legvégül almás rétes, (Apfelstrudel).

 

Nem könnyű kaja, de szuper. Szépen komótosan feldolgozzuk az ételt, ebben segít a sör és a pálinka, közben megpróbálunk odafigyelni, hogy miről is beszélnek a törzsasztalnál. Lehetetlen feladat! Esti falatok, jó éjszakát!”

 

Szeretném kiemelni, hogy ezeket az ételeket már nem tudnám megenni. Túl nehézzé, zsírossá váltak számomra. Lehet, hogy az ízek, illatok kellemes emléke kapcsán nem átallanám újra megrendelni, és befalatozni, ám nagy nyögés lenne a vége.

 

Mindazonáltal tényként kell leszögezni, hogy 2005-ben e kiváló étkek ára egyáltalán nem volt magas. 6-8 euró, de maximum 10, nem volt kiugró, ismervén a minőséget. Lehet, hogy vénülő gyomrommal már nélkülöznöm kellene ezeket, ám egy biztos, a helyi alapanyag, tradicionális receptek és a magyarra szinte lefordíthatatlan “gemütlichkeit”  varázslatossá tette az alkalmakat.

 

“Másnap reggel bőséges reggeli, majd irány a Loser, azaz a Bad Aussee melletti hegycsúcs, ahol majdnem 2000 méterre fel lehet hajtani autóval egy panorámaúton. Csodálatos környezet, még csodálatosabb kilátás. És a legnagyszerűbb, az maga a fenti étterem. A síelők miatt önkiszolgáló jellege van, azonban a tálcás megoldás nem vesz el semmit a kínált ételek nagyszerűségéből. És mi a legjobb? A gőzgombóc! (Germknödel mit Mohr) Mákkal, sok-sok mákkal! A gombóc szilvalekvárral van töltve, olvasztott vajjal leöntve, melyre mákot szórnak.

 

No ez lebegett a szemünk előtt, amikor megváltottam a jegyet a hegyi szerpentinre. A hozzávetőlegesen 14 EUR szerintem nagyon megéri az élményt, hiszen a csúcson lévő teraszról szinte karnyújtásnyira állnak a 2-3 ezres csúcsok.

 Nos, nyomtam is rendesen felfelé a havon magamat, gyakorlatilag egyes, vagy kettes fokozatban, alapjárat közeli fordulaton, hogy ne csússzon meg a téli gumi. Haladtunk is rendesen, de minél feljebb értünk, annál nagyobb volt a hó az úton. Egy fordulóban meg kellett állnunk, hogy felszereljem a hóláncot. Legnagyobb meglepetésemre valahonnan előkerült egy gyönyörű eb, szinte csak rumos hordó nem volt a nyakában. Benézett a kocsiba, megszaglászta a hóláncot, majd amikor mindent rendben talált, továbbállt.

 

Sajnos, amikor felértünk a teraszra, akkor láttuk meg, hogy azért volt elég nagy a hó, mert a hómaró alig néhány száz méterre járt előttünk. Persze az étterem zárva volt, se Germknödel, se Almdudler, csak hó!

 

Lefelé is elég izgalmas volt, de a havas Alpok rabul ejtő! Persze, akik síelnek, azok ezt tudják, de aki csak azért megy fel egy hegycsúcsra, hogy egyen egy mákos gőzgombócot, annál mások a dimenziók.

 

Végül is nem volt gond, ebédeltünk egy szerényet máshol, majd indultunk Bad Ischl-be, pontosabban a Zauner cukrászdába, de erről majd egy másik alkalommal mesélek.”

 

Idén – oh, bocsánat, tavaly – elmaradt a hó, és a kirándulás is. Pedig így, az emlékekben kutatván, lenne benne ráció és kedv…

 

 

Ma leesett a hó. Statisztikailag. Ugyanis a Balaton északi partján inkább csak havas esőről beszélhetünk. Ám hideg volt. Az is csak statisztikailag, mert a +3 fok nem hideg, csak nem mediterrán, amihez szoktunk november végéig. Mindenesetre a kert karácsonyi hangulatba öltöztetése, fellámpázása már nem volt gyerekjáték, éreztük a hideget.

 

De mindez a hideg semmi ahhoz képest, ami idén februárban ért minket. Arra már nem is emlékszem, hogy idehaza milyen idő volt, ám Berlinbe kellett utaznom, és autóval tettem meg a távolságot. Mivel nem vagyok olyan sztársofőr, aki önmagát kínozva képes több ezer km-t vezetni, és én a csehszlovákokon sem szerettem volna keresztül hajtani – pusztán érzelmi okokból – az éjszakai pihenésre Regensburg városát találtam ki magunknak. Na ott, ott hideg volt. Ha emlékezetem nem csak, olyan -17 fokot mértünk.

 

Szállást az óvárosban találtunk, a szálloda neve Hotel Goliath am Dom volt, melyet booking.com vendégei pazarnak minősítenek. Ez azért egy kicsit túlzás, ám tény, hogy tiszta, rendes butikhotel, mely trendi, ám mihaszna stíluselemekkel feldobott modern épület.

 

Az óvárosba kocsival korlátozottan lehet behajtani, és parkolóhely sem tartozik mindegyik hotelhez, így leegyszerűsítvén a dolgot, a közeli Duna-híd alatt parkoltam le a járművet. Aztán eszembe jutott, hogy vajon reggel miként indul be az öreg angol csataló. Volt is miért aggódnom, mert a szemközti képen egy magán rossz bőrben bíró patkány látható, melyen fogott az idő vas foga…

 

A hotelt belakni egy éjszakára nem nehéz. Jól aludtunk, ami a hosszú útnak, az esti vacsorának és sétának tudható be leginkább.

A fürdőszobák pedánsan tiszták és újak, a szobákban alkalmazott anyagok nem allergizálnak, és a tetőtérből a kilátás is pompás a tetőkre, és a dómra.

 

A szálloda reggelije nem hagyott kívánnivalót maga után.

 

 

 

 

De számomra Regensburg gasztronómiai fénypontja mégis csak a Bischofshof márkájú söröket csapoló Ratskeller marad, mely a Rathausplatz 1. sz. alatt található. Az étlapot itt találhatják: http://www.regensburger-ratskeller.de/issuu/Speisekarte_1209.pdf

 

Az étterem saját maga által előállított, vágott, érlelt húsokat dolgoz fel, így a felszolgált ételek minősége messze meghaladja azon magyar éttermekét, melyek ugyan saját mellüket verik büszkeségükben, ám az alapanyagok terén mérföldekre maradnak le egy átlagos nyugat-európai étteremhez képest.

 

Az itallapon csodás találmány köszön vissza, a decis poharakban felszolgált kóstoló, mely kapcsán pontos körképet szerezhetünk a nekünk tetsző sörről, és az elbizonytalanodás hátrahagyását követően immáron kedvencünket kérhetjük le újra, emberi mennyiségben. Sajnos a kép nem jó, nem adja vissza a marhahús élményét, de annyit elmondhatok, hogy nullás vércsoportú révén nem tudtam ellenállni a hagymás rostélyosnak.

 

Kellemesen kedves felszolgálás, korrekt árak, magas minőségű alapanyagokból készült ételek: kedves hely a Ratskeller! a legközelebbi alkalommal Regensburg történelmével és nevezetességeivel is foglalkozom egy kicsit, hiszen nincsen messze hazánktól a város, és talán egy hét is kevés lenne ahhoz, hogy alaposan körbejárjuk minden érdekességét.

A korábbi, nyilván sokaknak rémisztően unalmas történelmi felvezetést követően jöhetnek a képes beszámolók, melyek mindig esélyesebben a sok-sok lájkolásra, mint a kidolgozott esszék.

 

Ott tartottunk, hogy a Qutb Minar-t, a tornyot 1193-ban kezdték építeni, azaz tulajdonképpen a rajputok legyőzését követően azonnal. A torony mellett nekikezdtek a Quvvet-ul-iszlám Mecsetnek, mely jelentése az „iszlám erőssége”.

Először is nézzük meg, hogyan lehet meglátogatni a nevezetességeket Delhiben. Nyilván lehet gyalogolni, metrózni, tuktukkolni, riksázni, és a szenvedés megannyi módját választani. Én javaslom a bérelt autót, ha már nincsen kéznél egy vendéglátó, ugyanis annak ellenére, hogy szimpátiát ébreszt bennem India, azért nem őrültem meg, hogy végigszenvedjem az egész utazást. Persze, mindent meg lehet indokolni…

 

A sofőrünk, Anil, hindu lévén, ügyesen párosította a látnivalókat. Minden egyes muszlim műemlék mellé önszorgalomból hozzátett egy számára hindu jelenséget, így nem volt egyszerű idegenvezetésnek nevezhető az utazás, sőt, szubjektív mivolta miatt meglehetősen szórakoztatóvá vált. A közlekedés gépjárművel sem mindennapi esemény, a forgalmi dugó kifejezés teljesen értelmét veszítette, hiszen az állandó dugó mellett dugó nem is alakulhatott ki. A helyiek agresszívnek nevezhető vezetési stílusa furcsa módon mentes az agressziótól, egyszerűen ilyen. A duda használata a levegővétel egyszerűségével kötelező, így az állandó, fülsüketítő zaj egyre lassabban monotonizálódik, napokkal később már alig hallja az ember.

 

Egyik délután elszórakoztuk az időt és nagyon későn értünk ki a műemlék együtteshez, így érdemi időnk nem maradt a látogatásra, így másnak korán nekiveselkedtünk a forgalomnak. A korai érkezés egyik előnye a ritkás turista forgalom volt, azonban hátránya, hogy a laposan sütő nap állandó jelleggel vakította a fényképezőt, így a képalkotási lehetőséget korlátozottak voltak.

 

Sok blogon olvasni a belépőjegyek furcsa árszabásáról. A nem indiai rezidens a tízszeres értékét fizeti a helyi erők jegyének, ellenben jutalmul nem kell sorba állni a tömeggel az egyes helyszíneken. Ez mondjuk egy Taj Mahal esetében nem elhanyagolható. A beléptetések soha nem egyszerűen, az állandó katonai jelenlét olyan mértékű motozással társul, mely idehaza már zaklatásnak minősülne. Szerényen megfogalmazva, a katonák simán tikitakit játszanak a férfiemberek golyóival. És illik hozzá mosolyogni…

 

A VIII. századnap rajtutok által alapított Lal Kot település Dhilli néven vált később ismertté, ám a helynévnek bizonyára számos írás, vagy kiejtésbeli alakja lehet ismert. A település anno fallal körülvett, citadellával megerősített lehetett, és Dehli telis-tele van olyan épületromokkal, falmaradványokkal, melyet szinte lehetetlenség felismerni, és beazonosítani a forgalomban lévő útikönyvek alapján. Fogadjuk el tehát, hogy a Qutb Minar és a Quvvet-ul-iszlám Mecset létrehozása vallási, inkább politkai-hatalmi elgondolás terméke lehetett. A tornyot minaretnek nevezik, ám sokan kételkednek ebbéli minőségében. Sokkal inkább hihető az az álláspont, mely szerint győzelmi emléknek épül az afganisztáni Jam minaretjének képére.

 

Hiába igyekszik az ember bejárni nyitott szemmel a világot, az iszlám kulturális kincsen döntő hányadát soha nem láthatjuk, hiszen azok a világpolitika állandó háborús gócpontjain fekszenek, vagy eleve nem szeretik, ha nem muszlim ember teszi be a lábát. Így tehát az egyszerű utazó azon muszlim országok építészeti emlékeivel igyekszik összevetni a Qutb Minart, melyet láthatott, megérinthetett. És ez az összevetés semmire sem jó. Ugyanis keletkezésének kora, körülményei semmihez nem foghatóak saját, személyes emlékeim sorában, másfelől az olyan szent helyek, mint a tunéziai Kairouan hiába lehetnek régebbiek, ilyen építészeti gazdagság nem jellemzi azt.

 

Kezdjük ott, hogy az utazó a toronyra koncentrál, de lényegében egy muszlim mecsetbe lép be. A mecset területén kívül kertek, árkádok húzódnak, sajnos az építmény falai erősen töredékesek, nehezen lehet felismerni az eredeti felépítményt. Felleltem a neten egy nagyszerű japán leírást Takeo Kamiya tollából, akinek alaprajzát (Henri Stierlin “Architecture de l’Islam” könyvéből vette át ő is) is felhasználom, és néhány gondolatébresztő megállapítását.

 

Kérdés számomra az, hogy a mecset helyén állt-e korábban hindu templom vagy csak a máshol lerombolt hindu és jain templomok, avagy a rajput város egyéb falainak, építményeinek köveit hordták össze egy új helyre. Sajnos az alaprajzon látható udvar-szerkezetekből alig maradt valami. Utólagosan saját képeimet is nagyon nehezen illesztem össze emlékeimmel.

 

Az tény, hogy a mecset klasszikus, ám kissé elhanyagolt mogul kerteken keresztül közelíthető meg, az alaprajzon 2. sz. alatt jelzett udvar jó két méterrel magasabban fekszik a külső udvar szintjénél, így egy díszesebb kapun át, lépcsősoron jutunk fel a belső udvarba, melyben a hindu eredetű vasoszlop is található. A belső udvar falain kívül egy látványos árkádsor húzódik, mely oszlopain keresztül remek rálátás nyílik a félbehagyott minaretre, az Alai Minar-ra. Az álló képen látható, hogy a hindu templomokból elhordott oszlopokat egyszerű kőgerendákkal kötötték össze, majd a sarkokat lefedve, három rétegben zárták le a födémet. Stabil, egyszerű, időtálló szerkezet. A belső udvar falai nem engednek bepillantást, egy befelé nyitott kerengőt határolnak, melyet a bejáratoknál kupolával zárnak le. A belső kerengőnél még egy lépcsőfokot feljebb kell lépni, így szemben állva láthatjuk a mecset imahelyének megmaradt boltívmaradványait. A középső rész előtt áll a vasoszlop.

A belső kerengő oszlopai a legszebben díszített hindu, vagy jain motívumokat láttatják, a födém lezárása egyszerűbb.

 

 

Egy kis lazításként érdemes megjegyezni, hogy India városainak is igen érdekes és gazdag állatvilága van. először is van a speciális, sárga indiai kutya, a „kuta”. A papagáj és a mókus. És legutolsó sorban a majom. Papagájos és mókusos képem van, és lesz még egy tucatnyi, mert jó fotótéma egy ideig.

A leírás közepére hagytam a leglátványosabb építményt, magát a minaretet. Ha messziről felnézünk rá, akkor láthatjuk, hogy a torony felsőbb részén megtörik a szabályosság. A leírások azt mondják, hogy angolok restaurálták, és ferdére alakították ki a bordákat, de itt nem egyszerűen erről van szó.

 

A harmadik részén a bordák íve megtörik, csavarodik, így lehet, a torony függőleges, de a tagolás a szemet már bántja. Ha más nem, ez talán hűen árulkodik arról, hogy 8 évszázaddal ezelőtt a mesterek nem a szájukat jártatták, hanem tették a dolgukat, és ez a mai napig fejtörést okos a XXI. század mérnökeinek.

Néhány képet szeretnék mellékelni azt bemutatandó, hogy akár a torony felületének megmunkálása, de még inkább a teraszok alsó szerkezetének csipkézettsége mennyire remekmű. A vörös homokkő Delhiben általános építőanyag, viszonylag könnyen megmunkálható, és az időjárásnak is ellenáll. A mecset falain egyébként látható, hogy a mintázott részt a már megépített falszerkezetre utólagosan rögzítették fel, a földön mintázták, így a muszlim díszítés bonyolultsága nem volt könnyen kivitelezhető. Érdekes, hogy a legóként összerakott falak kapcsán az indiaiak képessége letűnőben lehet, mert ahogyan vendéglátónk fogalmazott, a tetris nem az erőssége e népnek. Azt hiszem, az érszázadok alatt erősen megkopott a képesség, mondom ezt annak ellenére, hogy a műemlékek restaurálása a mai napig mesterek százait igényli. Ám valahogy mégis…

 

 

A vasoszlopról felejtettem el szólni. II. Chandragupta királyhoz (Gupta birodalom, isz. 375-413) köthető kovács remekmű egy Visnu templom tartozéka lehetett, és a rajputok hozhatták Lal Kot-ba. Állítólag nem rozsdásodik, és szerencsét hoz annak, aki hátrakulcsolt kézzel átöleli az oszlopot. Ma már a körberítettség miatt nem is próbálkozhatunk, talán jobb is.

Másfelől a minaret szomszédságában van egy szemnek kellemes látványt nyújtó Alai Darwaza, az 1311-ben épített bejárat.

Az írás végén – csak a szépség kedvéért – néhány általam érdekesebbnek tartott képet mellékelek, mely kapcsán újra azt kell megállapítanom, hogy újra látnom kellene a mecsetet, és újra, alaposabban körülnéznem. Sajnos, ha az utazó ideje erősen korlátozott, akkor a nagy rohanás soha nem tesz jót az alaposságnak.

Az imaterem bejáratának gyönyörű ornamentikája, illetve a befejezetlen minaret tömbje.

Balra egy részleg a mecsetből, illetve jobbra az Alai Darwaza homlokzata és Zamin imám síremléke

Delhiből Aurangabad egy ugrás repülővel. Aki szeret hátizsákkal utazni, annak sokkal több ugrás, de egészségére.

 

Amikor a repülőgép leszállt egy konszolidált létesítmény alkalmatosságán, azt vettük észre, hogy azért ez a vidék kicsit más. Csaknem India közepe észak-déli irányban, közelebb Mumbai („magyarul” Bombay) partvidékéhez, mintsem a keleti határokhoz.  Meleg van, változatosak a domborzati viszonyok, messze nincsen az az iszonyat tömeg, amihez máshol szoktunk, látni az emberek mögött a tájat, így Varanasi után nyugodtabban készülhettünk neki az ajantai barlangok felé vezető túrának.

 

A durván 120 km-es távolságot kevesebb majré mellett tettük meg, mint Delhi utcáin 10 métert. Habár itt is össze-vissza közlekedett mindenki, és európai szemmel értékelhetetlen volt a forgalmi fegyelem, itt ellazulhattunk, ugrabugrálhattunk a gyapotföldeken, de még meg is állhattunk akár egy helyi Üvegtigrisnél, becsapni egy jó üveg Kingfishert, no és a kötelezően kegyetlenül erős szabvány indiai kosztot, melytől amúgy is az aranyere jön ki az embernek. Nincsen az a baktérium, mely ezt túléli, de nem meglepő módon, amúgy is ez a bevallott cél.

 

A barlangokat egy brit katonatiszt fedezett fel a XIX. század elején, amint éppen tigrisre volt kedve vadászni, és valahogy erre kóborolt. (Azért elég tigrises vidék lehetett a környék, ha másfél évezreden keresztül nem abajgatták a barlangokat.)

 

Korábbi írásomban az indiai történelmet valahol Asóka királynál és Szárnáthnál hagytam abba (http://www.donmarcello.hu/?p=1374, és még el sem értem a „nullát”, de már alig érthető a „fehér ember” számára a történelmi láncolat. Így – csupán a barlangok kapcsán – ismételnem kell magamnak az alaptéziseket:

 

Vardhamána Mahávira (ie.540 – ie.467) eszméi a dzsainista világnézet, vallás alapjául szolgáltak. Asóka a buddhizmust teszi hivatalos vallássá. Birodalma széthullását követően előbb a szkíták nyomultak be az „országba”, majd azokat kiszorították a kínai eredetű jüecsi törzsek. Az így kialakult Kusán Birodalom ie. I. évszázadtól kezdve csaknem 200 évig állt ellen minden további betörésnek – mondja egy bizonyos, talán kevésbé pontos történelmi könyv, de úgy gondolom, ez nem így lehetett, csak a szerkesztő úr már unta a nyomkövetést. A korábbi cikkben található egy remek táblázat, mely címszavaira kattintva előjön egy tucat birodalom, uralkodó, és csak győzzük a helyzet megértését.

 

Létezik tehát dzsainizmus, buddhizmus, hinduizmus, és az adzsantai barlangok keletkezésével kapcsolatban az útikönyvek mindenfélét írnak, így majdnem határozottan szögezhető le, India kapcsán szinte el is lehet felejteni a bédekkereket, egy utazás előtt máshonnan kell felkészülni.

 

Ligeti Vilma „Síva árnyékában” c. könyve (Budapest, 1966, Világjárók) gyönyörűen ír a barlangokhoz vezető útról, mely az évtizedek alatt alig változott valamit:

 

 „Kora délelőtt, angolul egy szót se tudó sofőrjével nekivágtam hát a százkilométeres útnak. Nem kellett társalognom, szabad madár boldogságával szálltam a kristály fényű, sít táj felett. Izzó mezők, ezüstlila cukornádföldek… Egy helyütt arattak. Guggolva sarlózták a délceg, kard levelű nádat, öles nyalábban fejük fölé tartva hordták a bivalyszekérre… Kidőlt-bedőlt útszéli teacsárdák, turbános parasztok csoportjával. Egy legelőn és szélén pompás banjánfa alatt bámész, kúszó, rohangáló szürke majmok. Csupa gyönyörűség. Így értük el az első nagyobb falut, Adzsantát. Még nem is sejtettem, hogy mire a szikrázó nap eltűnik az egymásra zsúfolt házikók, emeletes mozlim díszítésű házakról, este, az egyik ház vendége leszek.

 Néhány perc múlva árnyas hegyszorosba fordult az út. Majd befutottunk a hegyek aljára, a völgykatlanba. Onnan nem visz autózható út a barlangokhoz. Építésük idején előttük haladt el az északi királyságokból a déliekbe irányuló kereskedelem fő útvonala. És éppen ezért ott faragták ki a barlangtemplomokat. A kapaszkodón, gondolom, tevék, elefántok léptettek, most azonban tömérdek lépcsőt kell megmászni, jórészt tűző napban a hegy derekáig. Remegett a térdem, mire felértem, és megpillantottam a félkörben sorakozó templomokat.”

 

Az út 2012 márciusában sem sokkal különb, hacsak azzal nem könnyebb, hogy légkondicionált, indiai piacra gyártott Toyota viszi hasában az utazókat, és a motorizáció eluralkodott a tájon. De Adzsanta védett terület, így kötelező letenni az autót, és az azóta kiépített keskeny utat már állami busz járhatja csak viteldíj ellenében. A márciusi meleg még szinte hideg a helyieknek, ám bennünket már a parkolóban éget a nap. Keveredünk a helyi turistákkal, felzsúfolódunk egy olyan szakadt buszra, hogy a padozatán át lehet látni a motort, a váltóművet, a fogaskerekeket. De haladunk, nyakunkban egy falunyi férfiemberrel. A busz egy darabig elvisz, leszállunk, és beleszaladunk a világot tönkretevő túrista-kacat-árusok szellemtelenül kialakított városkájába, ahol 20 percig kell lerázni a tiltott árusoktól kezdve a licences gazemberig mindenkit. Ahogy modernizálódik a világ, azonnal a sarat dobja fel a rendszer, nem a szerény értéket.

 

Kicsivel később iszonyat emelkedőnek kell nekivágni, Ligeti Vilma jól fogalmazott, majd a tüdőnket köpjük ki, mire rálátunk a barlangokra. Az interneten csodálatos képeket lehet látni a zöldellő paradicsomról. A mi márciusunk a sárga, a barna, a vörös megannyi árnyalatát mutatja, a fákon alig vannak levelek, minden száraz, a majmok kopár ágakon gubbasztanak. A vulkanikus kőzet feketesége a forróságban szinte kifehéredik. Így kaptatunk fel az első barlangig, majd tovább a kényelmesebbre hangolt, modern lépcsősorokon.

 

A legrégebbi barlang Asóka halálát követően épület nem is olyan sokkal, a Satavahana dinasztia patrónusa alatt, mely Asóka király, illetve a maurja dinasztia hűbérese volt. Asóka halála, és a maurják gyengülésével a dinasztia uralkodói függetlenné váltak.

A barlangok közül négy, a 9-es, 10-es, 12-es,és a 15/A. épült ki ebben a korszakban. Az első korszakot jelentős évszázadok választották el a második periódustól, mely csaknem 700 évvel később tetőzött, majd tűnt el a feledés homályában.

Nem vagyok képes arra, hogy művészettörténeti kalauzt adjak, ezért benyomásaimat osztom meg inkább. Először is, döbbenetes, hogy a vulkáni kőzet puhább, keményebb rétegeiben miképpen tudtak előre haladni, mintha minden terv negatív formában jelent volna meg. Hol van még a reneszánsz, amikor a szobrász a felesleget szedte le a márványról, hogy alóla kibukkanjon a csoda. Itt, csaknem két évezreddel ezelőtt nem csak szobrokat, hanem templomokat „találtak” a tufa alatt. Nem mellesleg a statikai tudás sem elhanyagolható, mert a barlangok alátámasztása, oszloprendszere sem a véletlenek sorozata.

 

„Mr. Josi felkattintotta a reflektort, és életre keltek a falakat borító színfoltok. elefántos felvonulás, koronázási ünnep, sötét bőrű, sötét hajú rabszolgák, rabszolganők, holdsarló szemű hercegnők almakeble és színes szövésű ágyéktakaró alatt hullámzó csípőjük. Légies, érzéki táncosnők, égi zenészek, földi katonák, formák és színek harmóniája – egy kétezer éve volt világ életöröme.” - írja Ligeti Vilma.

Barlangról barlangra változtak a stílusok. Vagy az építészet volt kiemelkedő, vagy a festészet, egyszerűbb terek mentén. Adzsanta a freskókról híres, a fáklyák fénye mellett, nevetségesen egyszerű alapanyagokból, ám újraalkothatatlan tudással, szakértelemmel kivitelezett, mai ésszel felfoghatatlan érzelmeket, boldogságot, hangulatot árasztó képeiről, melyek közül némelyik szinte évszázadokon keresztül robog át az európai reneszánszba egy szempillantás alatt. Sőt, barokkos vonások is felrémlenek néha.

Találtam olyan írást, aki az európai templomok ősét vélte e buddhista templomokban felfedezni, ám nem szabad elfelejteni, hogy a görög klasszicizmus futára Nagy Sándor volt, aki inkább vitt, mint hozott.

 

 

Kevesen voltak, európai, amerikai turisták sehol, csak mi hárman. Békesség és csönd mindenhol. Szerencse fiai voltunk. Nehéz megérteni a látottakat. De barátommal leültünk egy félbehagyott, alig kialakított szent térben, és nagyon lassan rákezdtünk: doooooo, dooooo… Nagyot szólt, mondhatná egy rocker, de itt Buddhák között ültünk, sétáltunk, évszázados vésőnyomok között.

 

Sajnos elrepült az idő, és azóta, hogy csak emlékeim között élnek a képek, sajnálom, hogy nem időztünk sokkal hosszabban a termekben, nem mélyedtünk el jobban a látottakban, de sietni kellett. Mert az európai ember mindig siet…