‘Jog/Társadalom’

Fővárosi Törvényszék

Gazdasági Kollégiuma

1027 Budapest, Varsányi Irén u. 40-44.

1535 Bp. Pf. 887

útján

 

Tisztelt Fővárosi Ítélőtábla!

 

Alulírott ………. sz. alatti lakos felperes (jogi képviselő a Dr. Marczingós László Ügyvédi Iroda), az alábbi

 

fellebbezési indokolást

 

terjesztem elő a ……….. Bank Zrt alperessel szemben indított perben meghozott végzéssel szemben már a tárgyaláson előterjesztett fellebbezéssel kapcsolatban.

 

 

A felperes kereseti érvelése nem igazán változott lényegesen az eredeti kereseti kérelemhez viszonyítottan. Az eredeti felperesi érvelés az volt, hogy a az egyes szerződéses pontok olyan tisztességtelen kikötéseket tartalmaznak, melyek semmisségét kell vizsgálni a Ptk. erre vonatkozó fogyasztóvédelmi normái alapján.

 

A T. Törvényszék – álláspontunk szerint helyesen – a kereset alapján tárgyalást tűzött ki, melyen a felperes a keresetét pontosította. E körben úgy érvelt, hogy a 2006 márciusa előtt kelt szerződés esetében is alkalmazni kívánja a Ptk. 205-209/A.§ rendelkezéseit, ám a megtámadási jog kapcsán további előkészítést igényel a kereset. Utalt a felperes a szerződés létre nem jöttének eshetőlegességére is, ám e nyilatkozatot az alperesi előkészítő irat tartalmától kellett függővé tenni.

 

Az alperes a legutóbbi tárgyalást megelőzőleg részletesen fejtette ki álláspontját, mely kapcsán az alábbi látszólagos keresethalmazat alakult ki:

 

A felperes fenntartotta a Törvényszék hatáskörét megalapozó kereseti kérelmet a fogyasztói szerződés megtámadása kapcsán azzal, hogy a megtámadási határidő kezdete és elévülése kapcsán kételyek merülhetnek fel, ám a kereseti kérelem kapcsán a bíróságnak ítéletben kell dönteni, és ehhez tényállást kell megállapítania, a felperes személyes meghallgatását ugyanúgy foganatosítani kell, mint a meghallgatni kívánt tanúkét is.

 

Az, hogy látszólag a felperes megtámadásra alapított kereseti kérelme megalapozott vagy sem, nem lehet előre megjósolni, pláne nem prejudikálni, és pláne nem dönteni a kereseti kérelem kapcsán. Ugyanis:

 

Pp. 2. § (1) A bíróságnak az a feladata, hogy – összhangban az 1. §-ban foglaltakkal – a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse.

 

Pp. 3. § (1) A bíróság a polgári ügyek körében felmerült jogvitát erre irányuló kérelem esetén bírálja el. Ilyen kérelmet – ha törvény eltérően nem rendelkezik – csak a vitában érdekelt fél terjeszthet elő.

(2) A bíróság – törvény eltérő rendelkezése hiányában – a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz kötve van. A bíróság a fél által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe.

 

Nem kétséges, hogy egyetlen bíróság sem teheti meg, hogy egy kereseti kérelmet nem bírál el, ugyanis ez abszolút hatályon kívül helyezési ok. Látszólag a mai végzés azt okozza, hogy a kereset nem marad elbírálatlanul, csak arra nem a Törvényszék lesz hivatott, hanem a kerületi bíróság. De e körben miként kell a Pp. 23.§ (1) bekezdésének k) pontját megítélni?

 

Lehetséges olyan megoldás, mely szerint egy kereseti kérelem elbírálására az alsóbb fokú, eredetileg hatáskörrel nem rendelkező bíróság lenne jogosult? A válasz egyszerűen az, hogy nem, az oly mértékben kizárt, hogy fel sem merülhet még egy kezdő jogász esetében sem a gondolat.

 

A polgári eljárásjog keresethalmazatokra vonatkozó elméleti joganyaga olyan kérdés volt a felperesi jogi képviselő számára, melyről azt gondolta korábban, hogy az életben nem fordulhat elő ilyen jellegű eljárásjogi jogvita. Az élet azonban mindent megcáfol.

 

A Fővárosi Törvényszék több tanácsa végzéseken keresztül gondosan, szépen kidolgozva mutatta be a látszólagos keresethalmazat gyakorlati alkalmazhatóságát. A felperes álláspontja szerint a látszólagos keresethalmazatba tartozó kérelmek nem különíthetőek el, hiszen a halmazatba tartozó kérelmek szoros logikai összefüggésben állnak, az egyik kérelem megalapozottsága kizárja a másikat.

 

Jelen esetben a pontosított kereseti kérelem pontjai az alábbiak:

 

• a szerződés létre nem jöttének megállapítása,
• a létrejött szerződés jóerkölcsbe ütközésének vizsgálata
• egyes szerződéses feltételek tisztességének vizsgálata.

 

A fenti sorrend nem valami „erősorrend”, hiszen azt nem a felperesi „önkény” határozta meg, hanem a bíróság – kereseti kérelmeken túlmutató – eljárási kényszere.

 

A hatáskör szempontjából a Ptk. 209/A.§ szerinti érdemi bírálatot kell lefolytatni, ám a felperesi kereset és alperesi védekezés adatot, tényállást tartalmaz arra nézve, hogy a szerződés jóerkölcsbe ütközhet, így mielőtt a bíróság elmerülne a fogyasztói szerződés egyes részleteiben, az egész szerződést érintő semmisségi okot kell megvizsgálnia a Ptk. 200.§ (2) bekezdése alapján. Amennyiben a szerződés jóerkölcsbe ütközése miatt semmisnek minősül, a Ptk. 209/A.§ szerinti mérlegelésre már nincs is lehetőség. Ám a jóerkölcsbe ütközés jogdogmatikai levezetése – a megfelelő AB határozat mentén – a fogyasztói szerződés tisztességtelenségéből indul ki!

 

Ám hiába látható, igazolható, hogy a szerződés sérti a jóerkölcsöt, ha a per adatai arra utalnak, hogy a szerződés létre sem jött, hiszen a Ptk. 205.§ (1) bekezdésében megkövetelt kölcsönös és egybehangzó akaratnyilvánítás nem létezik. A felek nyilatkozatai nem egymás felé hatnak, hanem elbeszélnek egymás mellett.

 

Azaz kiindulunk a Törvényszék hatáskörét meghatározó Ptk.209/A.§ szerint előterjesztett kereseti kérelemből, ám a jogvita jellege felveti a bíróság aktív magatartását is.

 

Jelen ügyben a bíróság úgy érvelt – és az alperes szaporán egyet is értett – hogy nem lehet a hatáskör hiányáról beszélni, ha nincsen előterjesztett kereseti kérelem a szerződés létre nem jötte és a szerződés jóerkölcsbe ütközősége miatt. Azaz ha a bíróságnak hivatalból kötelessége kimondani a szerződés létre nem jöttét, akkor van hatáskör, ha erre a felperes kereseti kérelme is irányul, akkor nincsen.

 

Szomorú dolog az, ha egy kollégium nyílt vagy zárt ülésen a bírói függetlenségbe harapó ajánlásokat tesz, pláne, ha az nyilvánvalóan jogsértő. Mivel nem ismerjük a kollégiumi ülés anyagát, megállapításait, csak az alábbiakat lehet leszögezni:

 

Egy perbíróság eljáró tanácsától, a per bírájától az ügyet elvonni nem lehet, és ez alapszabály. A bíró a jogszabályoknak alárendelten, de minden mástól függetlenül ítélkezik, és e körben nem befolyásolhatják az ítélkezési tevékenységet sem kívülről, sem belülről. Kivételt természetesen a kötelező erővel bíró kúriai állásfoglalások, etc. jelenthetnek. A nem kötelező erejű álláspontok – legalábbis a felperesi jogi képviselő szerint – egy olyan kontrollálhatatlan, nyilvánosságtól elzárt befolyást jelentenek, melyek végső soron egy bírósági jogkörben okozott kár okozati elemét is jelenthetik, ugyanis minden bírói tevékenység kapcsán vagy egy olyan minimum, melyet nem lehet átlépni a tévedések terén.

 

A látszólagos keresethalmazokkal kapcsolatosan kialakított – általunk törvénysértőnek tartott – kollégiumi ajánlás nem mást jelent, minthogy az adott ügyet a bírájától elvonja a kollégium vezetője. Ugyanis a konkrét ügyek megtárgyalása, elemzése nem a konkrét ügy befejezése után történik, hanem előtte, még folyamatban léte alatt. Mivel jelen keresethez hasonló keresethalmazatról nem igazán tudni az ügyfajta kapcsán, joggal vetődik fel, hogy egy adott ügy kapcsán befolyásolták az ügy bíráját. Ez pedig jogállami, alkotmányossági kérdéseket vet fel.

 

Tehát, az az önkényesnek mondható érvelés, mely szerint a látszólagos keresethalmazat két eleme (semmisség, létre nem jött szerződés) kapcsán elvileg nem lehet megállapítani a Törvényszék hatáskörét, így a halmazat maradék eleme kapcsán nem kell tekintettel lenni a Pp. 23.§ (1) bekezdésének k) pontjára, nem csak téves, hanem rosszhiszemű is, hiszen az a per indokolatlan elhúzódását is eredményezi.

 

A per felperese nem kísérleti alany, akin ki lehet próbálni egy eljárásjogi kérdés megoldását. Az Ítélőtábla elméleti jogorvoslati lehetősége mögé nem lehet elbújni egy tudatos törvénysértéssel, mert amennyiben a per elsőfokú bírája feladja az önálló döntés hatalmát és kötelességét, úgy eleve megkérdőjeleződik az igazságszolgáltatás jogorvoslati rendje, és a fair eljárás alapelve.

 

Akár legyen szó anyagi jogi, vagy eljárásjogi kérdésekről, azokkal nem csak a per vitelére meghatalmazott ügyvéd birkózik meg, hanem természetszerűleg az elsőfokú bíróság is. Ha a kollégium vezetője az általa vezetett bírák válláról le kívánja dobni a felelősséget, akkor rossz úton járunk. Ám tegye, de amennyiben ez jogellenesnek minősül, úgy a felelősséget is vállalni kell ezért, és perek garmadája indulhat „nyugaton”, a fair eljárás sérelme miatt.

 

Sajnos a deviza alapú kölcsönszerződések politikai és gazdasági jelentősége ismert, ahol a felperesi képviselő úgy látja, a bírósági szervezet nem mentes a politikai nyomás alól. a kétely felmerülési nem jogellenes és nem tisztességtelen, és a kétely eloszlatásának legjobb megoldása az, ha a bíróságok független és befolyásmentes ítélkezése nem csak biztosított, hanem megkövetelt is egyben.

 

Az a tendencia, hogy egy látszólagos keresethalmazat kapcsán nem mer komoly döntést hozni a Törvényszék, joggal kifogásolható, és messze mutató jelentősége van.

 

Ugyanis, amennyiben a fenti nézetet a kollégiumi hatás miatt más tanácsok is osztják, úgy hasonló jogesetekben más tanács is megállapítja majd hatáskörének hiányát. Majd a helyi bíróság szintén ezt teszi a Pp. 23.§ (1) bekezdésének k) pontja alapján, így egy csokor ügy köthet ki az Ítélőtáblán, mely a peres feleknek horribilis időveszteségét okoz.

 

Mint már más beadványaiban is utaltam arra, nem tisztességes a felperesi keresetet bírói hatalommal befolyásolni így. Ugyanis csak úgy lehetne védekezni a furcsa kollégiumi vélemény ellen, hogy a felperes nem hoz létre látszólagos keresethalmazatot, és nem terjeszt elő kereseti kérelmet a szerződés létre nem jötte és a szerződés jóerkölcsbe ütközésének alapján. Mert akkor majd a Törvényszék hajlandó tárgyalni az ügyeket. Ekkor azonban nem lehet felperesi pozícióból kikényszeríteni a bíróság döntését a keresettel nem érintett kérdésekben. Sajnos a bírói gyakorlat számos példát felvet azzal kapcsolatban, hogy a bíróság „szemét majd’ kiverte” a szerződés létre nem jöttének kérdése, avagy a jóerkölcs sérelme, ám figyelmen kívül hagyta ezen jellemzőket.

 

Csak utalni szeretnék a Kásler Árpád vs. OTP perre, mely jelenleg a Kúrián folytatódik. A probléma súlya nem csekély, mintegy 1.200.000 család érintett az un. deviza alapú kölcsönszerződések jogvitájában. Soha senki nem volt képes elmagyarázni, hogy a deviza alapú szerződés fogalma mit jelent, ámbátor bátortalan bírák köztudomású tényként kezelve tartják azokat jogszerűnek. Úgy, hogy az ítéletet meghozó bírák maguk sem képesek feltárni a lényeget, és a felek szerződéses akaratát sem tartják indokoltnak megvizsgálni.

 

Az 1.200.000 család szerződésének megdőlése a magyar bankszektort veszteségbe csapja át, mely miatt a pénzintézetek mérlege úgy fordulhat át, hogy veszteség miatt a szektorális különadók kivetésének nem lesz jogalapja, és ez Magyarország költségvetését is úgy ingathatja meg, hogy államcsőd következhet be.

 

Kérdésem az: vajon az igazságszolgáltatást mennyire érinti a másik elkülönült hatalmi ág költségvetési problémája? Vajon elkülönült a két hatalmi ág? Miért kell az ítélkezési tevékenységet napi politikai érdekeknek, vagy szektorális magánérdekeknek alávetni, vagy csak ennek látszatát kelteni?

 

Sajnos a problémával érintett társadalmi réteg – mely az aktív lakosság csaknem felét teszi ki – nem képes elszakadni attól a gondolattól, hogy a bíróság elfogulatlan. Sajnos a közelmúlt Alkotmánybíróságot és az OBH-t érintő kormányzati, avagy pártpolitikai intézkedése alátámasztják a közvélemény aggodalmát.

 

 

Tagyon, 2012. december 11.

 

Tisztelettel:

 

Dr. Marczingós László

Delhibe viszonylag egyszerű eljutni. Felszállunk a repülőre elegánsan, még majdnem olyan elegánsan átszállunk egy másik járatra – mondjuk Dohában – majd egy fokkal kevésbé elegánsan, esetemben a mosott trágyához hasonlóan, leszállunk Delhiben. És már ott is vagyunk.

Vendéglátónk a lelkünkre kötötte, hogy várjuk meg a terminálon belül, ugyanis amint kilépünk, elveszünk. Így vártunk, vártunk és vártunk. Ugyanis a csomagokat röpke pillanat alatt kitolták a katari gépből, míg barátunkat külön beléptetés és díj ellenében engedték csak be az érkezési oldalhoz, ahol a szokásos motozás, kötözködés, utasítás és miegymás után végre keblünkre ölelt bennünket. Gyorsan beugrottunk a kocsiba és régi gyarmati időket idéző kényelemben vágtunk neki a Noida (New Okhla Industrial Development Authority) felé vezető útnak. Noida tulajdonképpen Delhi high-tech, ipari körzete, mely tulajdonképpen utazásunk célja volt. A többi csak a kellemetesség…

Delhiben kimenni az utcára már nehezebb, ugyanis az irtóztatós szmog, illetve a zsúfoltságnak csak igen udvariasan nevezhető tömegnyomor eléggé mellbe vágja az egyszeri utazót. Ám indiai utazásnak pont kellemes kezdő élmény, hiszen Új-Delhi egy modern világváros, a brit gyarmati világ egyik utolsó pillére, annak minden szépségével együtt. Noida pedig a tökéletes csoda: a XXV. századi sci-fi technológia tövében utcákat ellepő, kosz és „nyomor”, mely nem lehet tökéletes kifejezés, mert itt a nyomor, annak európai értelemben vett élménye teljesen szokásos és átlagos. Van itt a közelben egy olyan Radisson hotel, mely eleganciájához alig mérhetőek európai társai, egy szoba jóval több, mint 200.-EUR összeget kóstál, de a szálloda sarkán sátorban laknak a családok egy földlyukban, melyet valami közműépítés során felejtettek magára.

India a tömény ellentmondások országa, földrésze, nehéz megközelíteni, nehéz átélni, megélni annak mindennapjait. De Indián belül Delhi nem is olyan régen része a történelemnek. Korábbi bejegyzéseimben igyekeztem a magam esetlen módján megközelíteni az indiai történelmet, kitérvén Nagy Sándor hellenizáló hatására, vagy Asóka király buddhizmusára. Delhi történelme azonban leginkább India muszlim uralmával köthető össze.

Ha Asóka halálától indulunk ki (ie.231.), akkor sorra következnek kisebb és nagyobb birodalmak. Az adzsantai barlangok kapcsán írt (http://www.donmarcello.hu/?p=1511) történetben említettem meg a Satavahana dinasztiát (ie.230 – isz.220.), mely Dél-India nagy része felett uralkodott. Időben durván ennek a hatalomnak volt kortársa északon a maurják bukását követően a Sunga birodalom (ie. 185-73.), majd a Kuninda királyság a Himalája területén, a Nyugati Satrapák (isz.35-405), szintén nyugaton a Kushan birodalom (isz.30-375) és végül a Gupta birodalom (isz.320-600), mely időben és hatalomban is felülmúlt minden korábbi államalakulatot. A történetírások szerint a gupta kultúrát a hunok verik szét darabjaira, így India sok-sok kisebb királyságra esik szét. A délen fekvő területek történelme számomra erősen kérdéses, főleg azért, mert nem volt szerencsém belekóstolni azon vidék egyetlen emlékébe sem. Így sűrű elnézést kérve csak megemlítem, hogy a hiányosságot illik pótolni…

A hunok betörésének lehetősége, és megvalósulása egyébként jól jellemzi az indiai államok egymással szemben viselt állandó háborúskodását. Jórészt fogalmuk sem volt arról, hogy egy szomszédos állam legyőzése, megsemmisítése mit okoz. Ahogyan a gupták leigázták a kushánokat, akik már nem voltak képesek feltartóztatni az előre nyomuló hunokat, kísértetiesen hasonlít Magyarország balkáni politikájára, mely során az ütközőállamok megsemmisítése olyan űrt hagyott maga után, melybe a török játszi könnyedséggel hatolt be. Az origo.hu „Tévút Mohácsig” cikksorozata ezt a folyamatot dolgozta fel szemléletesen.

A Gupta birodalom bukását követően – gyakorlatilag az iszlám megjelenésével egyidőben – jelentősebb államalakulatok alakultak ki. Ezek között bírt kiemelt jelentőséggel az 1036-ig fennálló Pratihara birodalom, mely uralkodója (I. Nagabhata) 738-ban megütközött a nyugatról előretörő iszlám arabokkal, és sikert csak a kisebb államok összefogásával, konkrétan Gurjara államával történő konföderációban érhette el.

Ugyanis 711-től a damaszkuszi kalifa több expedíciót indított az iráni fennsík területére, és egészen az Indusig sikerült behatolni India területére. Itt állították meg a hindu és rajput uralkodók seregei az arabokat, akik feladták végük a további hadjáratot. Ám ha azt vesszük, hogy az omajjádok 661 és 750 között olyan Arab birodalmat vezettek, mely Narbonne-tól az Indusig parancsolt mindenkinek, akkor nem lehet nem eléggé komolyan venni az iszlám előretörését.

Az európai történelemben egyébként érdekes Narbonne megemlítése, hiszen Kis Pipin űzte ki a szaracénokat innen 759-ben, majd Nagy Károly alapított ott grófságot. Régi vesszőparipám, hogy Heribert Illig professzor 1998-ban kiadott „Kitalált középkor” című munkájában nem kevesebbet állít: a 614 és 911 közötti, mintegy 300 év „soha nem létezett”.

Nos, ha igaz, akkor Kis Pipin nem űzhette ki Narbonne-ból a szaracénokat, és nem létezhetett a rajasthani csata sem 738-ban, vagy legalábbis nem akkor történhettek meg a dolgok. Ha Illig teóriája helyes, akkor az arab inváziónak nem 711-ben kellett kezdődnie, hanem 1008-ban. Kérdés, mit csináltak az arabok és az indiaiak a „kieső” 300 évben?

Ahogyan nézem, az indiai történelemírás – legalábbis első látásra, én nagyon nem szakértőként szemlélve az ügyet – a Gupták bukását még a professzor által elismert időszakra helyezi (isz.600 körül). Ám a hunok betörése lehet homályos, az általuk alakított „államocska” ugyanúgy nem feldolgozott, mint az arab expanzió érintett szakasza. A rajasthani csata tulajdonképpen elhelyezhető a XI. század kezdeti éveire is, hiszen a Pratihara birodalmat (isz. VI. szd – 1036) körülölelő Pala birodalom (750-1174) létezése is lehet rövidebb, és a két birodalom korába még egy 1008-ban megindult arab invázió is belefér. Ha egyszer megadatik a sors, akkor utánajárok, mennyire lehet biztos ez a 735. év az indiai történetírásban.

Ha pedig az arab történetírást nézzük, konkrétabban az omajjádok életútját, akkor két dolog állapítható meg. az arab történetírás nem fejletlen, ám sok kritika éri, hogy a visszamenőlegesen megénekelt történeteknek nem biztos, hogy valós az alapjuk. Az omajjádok 661 és 750 között regnáltak, így Illig szerint nem létezhettek, vagy nem akkor.

Az írások szerint Mohamed 622. szeptember 24-én, híveivel együtt kivándorolt Jathribba (Medina), ahol már nemcsak próféta, hanem a városnak és a körülötte fekvő törzseknek teokratikus, azaz isteni alapon való uralkodója is lesz. Ez a hidzsra = a muszlim időszámítás kezdete. Sajnos Illig szerint már ez a dátum sem létezhetett. Mohamed egyébként 632-ben halt meg.

Az európai történetírás és az omajjádok közötti biztosnak tűnő kapocs a 732-ben megvívott poitiersi (avagy toursi) csata, mely során Martell Károly verte meg a mórokat. Ezt követően a mórok európai expanziója megállt, sőt, visszafordult. Az arab hódítók a római birodalom nagyságával vetekedő birodalmat építettek ki, így egyik verzió szerint az összeomlás az arab népesség felhígulásával magyarázható, ám ebben nem igazán hiszek, mert akkor a római birodalom bukásához is ez vezethetett volna. Tény, hogy az omajjád uralkodók névsora tökéletesnek tűnik, de a történet kissé zavaros, lehet, csak nekem.

Nézzük, mit is ír Illig:

„Az áttelepülést (hedzsra) I. Omár kalifa (634-644) meglepően korán nyilvánította az iszlám időszámítás kezdőpontjává, igaz ennek bevezetése egy sor kételyt támaszt az utóbb vizsgálódóban. Látszatra a naptár 640-től végig alátámasztott, mégis kérdőjelek sokasodnak körülötte. Már korábban feltűnt, hogy a korai arab időszak hasonlóan sötétnek hat, mint ugyanazon kor a keresztény Európában. Láthattuk: a mór Spanyolországból alig maradt ránk bármi kézzel fogható a 930 előtti időkből.”

Illig kifejti, hogy a perzsa történetírás szerint a zoroasztrizmust az iszlám elméletileg azonnal kiszorította, ám Perzsia valójában még a X. században sem iszlamizálódott. Egy perzsa költő, Fidrauszi (939-1020) még csak nem is említi meg az iszlámot, Allahot és az arab hódítást.

„Tudjuk például, hogy a XI. és XIII. század közt alkotó iszlám történészek a hedzsra és Krisztus születése szerint jelölték az időpontokat. Ha a hedzsrát legkorábban a X. században szinkronizálták a keresztény időszámítással, akkor a muzulmánok is megvásárolták a három üres évszázadot, s ekkor világos lenne, hogy az iszlám kultúrkörben 622 és 911 között nem találunk egyebet, mint az Ezeregyéjszaka meséinek klasszikus elbeszéléseit, melyek jellemző módon sokat foglalkoznak Harun al-Rasiddal, Nagy Károly nagy ellenfelével. Az első frank császár – ebben utódai is követték – követséget küldött Bagdadba, apró szépséghiba, hogy erről semmilyen arab bizonyíték nincs. egyetlen arab hírharsona sem számol be a 800-as császárrá koronázásról, Harun ezen alkalomból küldött ajándékairól, az elefántról és az orgonáról. Az arab történészek figyelmét úgyszintén elkerüli a Martell Károlytól elszenvedett korszakos vereség, amely megmentette Európát – bezzeg a nyugati krónikások másról sem írtak, mint a nagy győzelemről, továbbá a Loire-tól délre leölten heverő 200 ezer szaracénról.”

Illig álláspontja szerint omajjád történetírásról egyáltalán nem lehet beszélni, őket a perzsa szellemiségű abbaszidák váltják, egy teljesen újnak mondott iszlámmal. A jelenlegi történetírás alapján az omajjádok 118 év alatt hódították meg a világot Európa nyugati részétől az Indusig. Ez példátlan siker, minden gazdasági hátország, infrastruktúra nélkül. Nagy Sándor példáját nézve nem lehetne kételkedni, hogy lehetséges egy ilyen mértékű hadjárat, ám a birodalom fenntartása gyakorlatilag lehetetlen.

Illig Mohamed kapcsán talál összefüggést a 325-ös Niceai zsinat és a mekkai Kába átépítése között. Ugyanis a zsinat fő tárgya Áriusz és tanítása volt, miszerint Jézust Isten teremtette. A korai kereszténység „frakciózott”, és egyik ága az az általa zsidókeresztény vonulatnak mondott rész volt, melyet ebioniták, nazarénusok (lásd a Szentantalfa lakosságának nagy része) és szümmakhiánusok alkottak. Tegyük hozzá, hogy a Római Birodalomban a kereszténység csak a 313-as milánói ediktummal vált hivatalossá I. Constantinus jóvoltából. Illig osztotta egyes történészek álláspontját, mely szerint Mohamed az ebioniták hitét vette át. Maga a mekkai Kába is egy kora keresztény templomépületen alapszik.

De nézzünk egy világszerte elismert szakértőt, Germanus Gyulát, aki Allah Akbar c. könyvében szintén ír a témáról:

„A kő, amely ezen a helyen áll, nem elég terjedelmes ahhoz, hogy imahelyül szolgáljon. Mindenesetre egy lapos kő találtatott a Kába előtt, amelyen lábnyomok látszottak: a hidzsra VIII. századában ezek a lábnyomok ezüsttel voltak megörökítve. A muszlim legenda azt tartja, hogy ezen a helyen imádkozott Ábrahám, és ezért ezt a helyet kupolás épülettel vették körül, amelynek négy oldalán vasrácsos ablak van.”

Azaz nem igazán képezheti vita tárgyát az, hogy Mohamed, a Kába és az ókereszténység között jelentős kapocs van. Egyelőre én úgy vagyok vele, hogy nem tudom cáfolni Illig azon vélekedését, hogy Mohamed és története 614 elé esik, míg az iszlám perzsák általi terjesztése 911 utáni időkre esik. Akár ki is eshet a 300 év, hiszen a legjelentősebb iszlám történészek csak a X. és XI. században foglalták össze az iszlám történetét.

Germánusz Gyula így írt a korai arab hódításokról:

„Az arab hódítás, amelynek hullámai elöntötték Perzsiát és Afganisztánt, átcsapott Indiára is. Már 664-ben Muhallab Multánon keresztül az Indus folyóig nyomult előre, de ez a hódítás nem volt tartós. Ugyanabban az évben, amikor az arabok átlépték a tengerszorost Gibraltárnál (711), Imád Eddín ibn Qászim, Irak kormányzójának, az erélyes Hadzsáds ibn Juszufnak utasítására, elfoglalta Multánt. Ettől fogva Északnyugat-India a muszlim kultúra hatásköre alá került, és máig az alatt is maradt.”

„Két évszázadon át az iszlám fejedelmei nem törődtek Indiával, csak 1001-ben jelent meg újból muszlim hadsereg India földjén, de ez nem nyugat felől tört be és nem az arab nép fiaiból állt, hanem az északi Khaibar-szoroson hatolt be az országba. Mahmúd Szebuktegin tizenötször vezetett hódító hadjáratot az afganisztáni Ghazna városából, és mindannyiszor gazdag zsákmánnyal tért vissza.”

Nos, tulajdonképpen Germánusz Gyula sem igazán törődött azzal, hogy mintegy 200 évig semmi nem történt. Nála is lyuk van az időben. Számomra azért érdekes a kérdés, mert ha az iszlám terjeszkedése 7500 km-es frontvonalon állandósult, akkor miért álltak meg, miért nem mentek tovább csaknem 250 évig? És e 250 év alatt az indiai történelem is eléggé nyugszik…

Azaz véleményem az, hogy akár kimaradt 300 év, akár nem, az iszlámnak nem lehetett különösebb hatása az ezredfordulóig Indiára. Ráadásul Germánusz Gyula helyesen mutatott rá, az iszlám végül nem az arabok közvetítésével tört be. Ahogyan a könyvében fogalmaz, a fosztogatáson kívül nagyon sok nem érdekelte őket egy jó ideig. Az első olyan muszlim hódítók, aki azonban már megvetették a lábukat, azonnal lázasan hozzákezdtek mecsetek építéséhez.

Így jutunk el majd a Delhiben található Qutb Minar tornyához és az „iszlám erőssége” mecsethez, de ez majd a következő írás tárgyát képezi.

De kik lehettek azok az iszlám vezérek, akik megtelepedtek? A gaznevidák azok az afgán, turk származású hóditók voltak, akikről fentebb Germánusz Gyula szólt. A támadások nem is igazán a hindu India ellen irányultak, hanem Multan abbaszida kalifátusa ellen. A gaznevidák uralma 175 éven keresztül állt fenn, azaz 1187-ig, mely során a birodalom kiterjedése az Arab-tengertől a Kaszpi-tengerig, illetve a mai Afganisztán teljes területére terjedt ki. Indiát illetően Lahore városát tették meg második fővárosukká. Meghódították Nyugat- és Észak-Indiát, Habár Punjab a kezükre került, de Észak-India nagy részét a rajput uralkodók tartották a kezükön.

Észak-India hindu harcos törzsei királyságokat alkottak a VIII. és XI. század között. Jó ideig ellenálltak a muszlim hódítóknak, majd ügyesen felmorzsolódtak, közben legendás csatákat, várakat, személyeket hagytak maguk után.

Az útikönyvekben gyakran említett Mohamed Ghori egy afgán hódító, akinek sok köze nincsen a gaznevidákhoz, ám feltétlenül úgy vélte, hogy azok városait, területeit el kell hódítania. 1192-ben 120.000 lovassal megtámadta a rajputok egyesült seregét, mely legyőzését követően Delhiig menetelt. Egy éven belül ellenőrzése alá vonta Rajasthant, és a Gangesz nyugati vidékét. Ghori 1200-ban visszatért Lahore-ba, majd 1206. március 15-én (furcsa egy nap ez) az esti imája közben meggyilkolták. A gyilkosokat Punjab régióból származó Khokar rajputoknak tartják, akik a térségben számos merényletet véghez vittek, így pont ez volt az egyik ok, hogy Ghori visszatért kiinduló pontjára, azaz tulajdonképpen történelmi vesztébe rohant.

Egy biztos, hogy Mohamed Ghori Delhiben hagyta egykori rabszolgáját Qutb-ud-din Aybak-ot, akkori tábornokát, aki a vezér halálát követően Delhi első szultánjává kiáltotta ki magát.

Érdekes, de a fentebb említett Qutb Minar-t, a tornyot 1193-ban kezdték építeni, azaz tulajdonképpen a rajputok legyőzését követően. Delhi több régi várost foglal magában és a Minar a rajput alapítású Lal Kot negyedben található. A torony mellett nekikezdtek a Quvvet-ul-iszlám Mecsetnek, mely jelentése az „iszlám erőssége”. Ha azt vesszük, hogy a rajputok feletti siker örömében 27, azaz huszonhét hindu templomot szedtek darabokra a köveiért.

Tehát az iszlám hódítás kora elméletileg 711-től eltartott egészen 1192-ig, de ebben erősen kételkedem. Néha erősen hiszem azt, hogy Heribert Illig professzornak igaza lehet, és ebből megközelítőleg 480 évből nagy részének ki kellene esnie.

 

É S Z R E V É T E L E K

A Kúria Jogelemző Csoportjának megállapításaira

 

 

 

1.) A pénzügyi intézmény a fogyasztói nem lakáscélú hitel – és kölcsönszerződésekre (fogyasztói kölcsönszerződés) vonatkozó általános szerződési feltételei között (üzletszabályzatában) a kamat, díj, költség ügyfélre kedvezőtlen, egyoldalú módosításának jogát – törvényi felhatalmazás alapján, annak megfelelően – kikötheti. E szerződési kikötés nem semmis önmagában amiatt, mert a pénzügyi intézmény maga számára a fogyasztóra hátrányos egyoldalú szerződésmódosítás jogát kiköti.

 

Álláspontom szerint a végső konklúzió levezetéséhez vezető út téves, rosszul alkalmazza a tanulmány a releváns jogszabályokat, illetve a gyakorlatban megvalósuló fogyasztói, illetve pénzintézeti magatartást is életszerűtlenül értékeli.

 

A fogyasztói hitelekkel kapcsolatban általánosan elmondható – és itt nem kell különbséget tenni lakáscélú, vagy nem lakáscélú hitelezés között – hogy a pénzintézetek valós piaci viszonyok között kell, hogy kialakítsák szerződéses feltételeiket, melyet a nem jogi szakma termékként jelöl meg. Gyakorló jogász számára egy általános szerződéses feltételrendszer, egy ajánlat nehezen nevezhető pénzügyi terméknek, főként akkor, amikor a jogszabályi környezet eleve a szerződés létrejöttéhez a felek egybehangzó akaratnyilvánítását követeli meg. A „termék”, mint egy elvont fogalom, azt feltételezi, hogy a „terméket” valaki vagy „megveszi”, vagy sem. Tehát már a pénzintézetek által kialakított fogalomrendszer feltételezi azt, hogy a fogyasztó nem lesz részese a szerződéses feltételek kialakításának, választási szabadsága csak különböző konstrukciók közötti választásra korlátozódik.

 

A pénzintézetek, mint piaci szereplők nem csak a Hpt. rendelkezéseinek alávetettek. A szerződéses rendszerek, „termékek” kialakítása során – meglátásom szerint – sokkal fontosabb jogszabály a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény.

 

1)    A pénzintézetek felé akár az uniós normák, akár a hazai jog olyan követelményrendszert fogalmaz meg a tájékoztatási kötelezettségre vonatkozóan (Ptk.; Hpt.; Tptv.; 25/2009/EK irányelv;2008. évi XLVII. törvény; BH 364/1996.), mely nem csupán a szerződés aláírásának pillanatára, hanem az azt követő szerződéses időszakra is kihat.

 

2)    A pénzintézetek tájékoztatási joga korlátlan, pontosabban szólva jogszabályban taxatíve körülhatárolt, így sem banki gyakorlat, sem bírósági ítélkezési gyakorlat nem adhat felmentést ezen kötelezettség alól, mert minden ilyen tartalmú bírói ítélet jogszabálysértőnek minősül.

 

3)    A megkötött szerződésekre vonatkozó „pacta sunt servanda” elve, melyet előszeretettel használ – ám teljesen helytelenül – számos bírói tanács, nem jelentheti azt, hogy a kölcsönszerződés megkötését követő bármelyik pillanatban előhozakodhat az egyik fél azzal, hogy indokolttá vált a szerződés módosítása, mert az eredeti feltétellel nem tartható fent a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás egyensúlya. Ugyanis ennek megengedésével nem a törvényalkotó, hanem a jogalkalmazó teremtene jogot arra – konkrétan a pénzintézetnek – hogy a „pacta sunt servanda” elvét semmibe vegye. Ezzel pedig nem csupán jogtörténelmi alapelveket, hanem a tételes jogot is kiüresítheti a bírói gyakorlat.

 

4)    Mivel a tartós jogviszonyra vonatkozó sajátosságok eleve jellemzik a banki tevékenységet, ugyanúgy elvárható a pénzintézetektől a szakmai felelősség, mint a gyakorló ügyvédektől – vagy akár az egyszerű állampolgároktól – a jogszabályok ismerete és betartása. A pénzintézeti vezetők megfelelő szakmai képesítéssel és gyakorlattal rendelkeznek, és munkájuk során nyilvánvalóan azért kerülnek vezetői pozícióba, mert képesek a tartós jogviszony minden ügyfélre vonatkozó fennállása esetén előre kalkulálni a jövőbeni eseményeket. A napi élet színterén semmi mást nem hallunk, minthogy milyen kormányzati, vagy jogalkotói magatartásra miképpen reagál a piac. Ha tehát van piac, ami „reagál”, akkor ez feltételez egy olyan közgazdasági, jogi logikát, okozati láncot, mely mentén meghatározható egy folyamat, és azt nem a véletlenek hosszú sora determinál, hanem a piaci szereplők magatartása. Sajnos a fogyasztó ebben a láncban a legkisebb jelentőséggel bír, hiszen magatartása csak utólagos hatású, ráadásul a legkiszolgáltatottabb elemnek is minősül. Ugyanis, ha van olyan hitel-konstrukció, mely a társadalmi-gazdasági viszonyok közepette igénybe vehetőnek bizonyul, akkor lesz kölcsönügylet, ha nincsen, akkor a hitelezés pont úgy haldoklik, mint jelenleg.

 

5)    Nyilván a T. Kúria hozzávetőlegesen 50 ügy elemzése kapcsán nem lát bele a társadalmi viszonyokba, ám sok száz, sok ezer adós ügyének ismerete már több mint feltételezés szintjén veti fel a gondolatot, hogy a kölcsönszerződések jelentős része nem az adósok teljesítőképessége mentén realizálódott, hanem a családok gazdálkodásának utófinanszírozása kapcsán. Magyarul, nem azért vettek fel a családok hiteleket, mert abból beruházni szerettek volna, hanem azért, mert már bukott hiteleket kellett finanszírozni. A hazai pénzintézeti gyakorlat tehát a „banki termékeket” folyamatosan úgy változtatta meg, hogy nem kell kezes, vagy nem kell jövedelemigazolás, illetve eleve adósságot kiváltó csomagokat kreáltak.

 

6)    Fenti pontokból az látszik, hogy a banki szektor eladni kívánt, ám ezt nem a racionalitások mentén tette meg, hanem mindenáron erre törekedett. Miért? Mert a szektor teljesítményéből olyan széles réteg kívánt megélni, mely nem volt reális. A banki menedzserek, alkalmazottak mellett kirívóan indokolatlanul nagyszámú hitelközvetítő létezett és befolyásolta a pénzintézeti döntéseket. Ma már világosan látható, hogy a hitelközvetítők szerződésekre gyakorolt hatása nagyobb, mint korábban hittük volna. Ugyanis nem csupán gyengítette a szerződés létrejöttéhez szükséges közös, egybehangzó akaratnyilvánítást, hanem néha meg is szüntette azt. Végső soron, nem hibás szerződésekről kell beszélni, hanem létre nem jött szerződésekről.

 

7)    Ilyen körülmények között arról beszélni, hogy mennyire volt szükséges a pénzintézetek számára a szerződések egyoldalú módosításának lehetősége jogi morbiditást vet fel.

 

8)    Ugyanis, a Ptk. 241.§-ra történő hivatkozást egyetlen adós vonatkozásában sem fogadta el eddig magyar bíróság – mondhatnám helyesen – de akkor hogyan vetődhet fel ez az igény a pénzintézetek oldalán? Azon túlmenően, hogy a hazai jogszabályok megengedik a korlátozott esetekben alkalmazható egyoldalú szerződésmódosítást (kamat, díj, etc.) ennek akár racionalitásával, akár jogelméleti megengedhetőségével súlyos problémák merülnek fel.

 

9)    A tartós jogviszonyok esetében a pénzintézetek általános tevékenységükkel, magatartásukkal direkt befolyásolják a piaci viszonyokat. A lakossági hitelezés csak egy szegmense a banki tevékenységnek, ám az állampapírok vásárlása, sokkal nagyobb volumenű kereskedelmi ügyletek finanszírozása a fogyasztói hitelezésnél sokkal nagyobb kockázatot rejtenek magukban. A 2008-as válságot nem lehet a fogyasztók nyakába varrni, hiszen a válság kirobbanásához vezető okok nagy részben feltártak, és azok kizárólag felelőtlen, jogellenes pénzintézeti magatartásokhoz köthetőek Pont fordítva, a bank a fogyasztókon szedi be mindazon árbevételt, mely a bukott banki ügyletek finanszírozásához szükséges. A lakosság e tekintetben pont az a „fejőstehén,” melyre nem csupán a pénzintézetek vadásznak, hanem maga az állam is, aki az adók, illetékek, etc. beszedésével minden terhet végül az állampolgárokra hárít.

 

10) Amikor a fogyasztó és a bank megkötnek egy 10 évre szóló szerződést, mindkét fél kötelessége előre látni a 10 éves folyamatokat. Ahogyan a fogyasztó nem háríthatja át például munkanélkülivé válásának kieső vagyoni terhét a bankra, ugyanúgy nem befolyásolhatja a bank magatartását az, hogy a kölcsön fenntartása neki mibe kerül. Abban az esetben, ha a pénzintézet nem gyakorolhatna más tevékenységet, csak lakossági betéteket gyűjtene és annak terhére a lakosságot hitelezne, az elmélet működhetne. Ám onnantól kezdve, hogy ez messze nem így működik, nincsen értelme a szolgáltatás és annak ellenértéke közötti egyensúlyról beszélni. Ugyanis abban a pillanatban, hogy az „egyensúly” egy eleve veszteséges, felróható banki gazdálkodásból ered, és ez a magatartás mondjuk, megfelelhet a Btk. csődbűncselekmény törvényi tényállásában megjelölt elemeknek, már saját felróható magatartására nem hivatkozhat a pénzintézet. Márpedig a banki teljesítmények mögött mindig áll egy turpis magatartás az okozati láncban, valahol, akár messze, akár közel. Jogosan mondhatja a velem vitába szálló személy, hogy nem korrekt feltételezni ilyen magatartást, de a tényekből kiindulva nem igazán lehet kizárni. Ha csupán jóhiszemű magatartásokat tekintünk végig, akkor nem zárható ki az, hogy a gazdasági viszonyok, úgy változzanak meg, hogy az nem felróható sem az egyéneknek, sem a pénzintézeteknek. Ha ők nem részesek az okozatosságnak, akkor mind a fogyasztót, mind a hitelezőt egyformán terheli a káros folyamatok. De vajon mi indokolja, hogy a folyamatok ne érinthessék a pénzintézeteket, csupán a fogyasztókat? Miért lehet privilegizált helyzete a pénzintézeteknek? Ameddig ezt tudományosan nem fejti ki valaki, addig tiltott axióma alkalmazása az, hogy a bank feljebb áll a hierarchiában, mint az állampolgár.

 

11) Mivel a törvényi szabályozás nem csupán a szerződéskötés pillanatára teszi követelménnyé a teljes körű tájékoztatást, nem járhat el a pénzintézet úgy, hogy „ma ez a helyzet, holnap pedig meglátjuk”. Ha egy ilyen, vagy ehhez hasonló magatartás megengedett lenne, akkor senki nem venne fel kölcsönt, hiszen hiányozna a jogügyletből a kiszámíthatóság, az ellenőrizhetőség, a felelősség. Egy példával élve: adott pénzintézet kiad egy konkrét összeget kölcsönként, melynek adott a tervezett árbevétele. Ezt követően az ügyvezetés sikkasztást követ el, vagy bemennek az első kaszinóba, és a maradék vagyont felteszik a „zöld nullára”, melyet jó eséllyel el is vesztenek. Majd ezt követően a fogyasztókra hárítják át a felelőtlenséget, és egyoldalú szerződésmódosítással emelik a bank árbevételét. A fogyasztónak ugyan mi köze van ehhez a felelősséghez? A bank felelőssége az, hogy a szerződéskötéskor pontosan és számoljon, kalkuláljon, hiszen ez a hivatása.

 

12) Fenti gondolatmenetből adódik az utolsó konklúzió. A pénzintézeteket egy gondolat motiválja a szerződéskötéskor. Olyan „terméket” kell az asztalra tenni, mely eladható a piacon. Akkor eladható, ha ismert, ezért milliárdokat költenek reklámra. Eladható, ha szimpatikus a fogyasztónak, így a fogyasztót vagy eleve megtévesztő módon csak az előnyös oldalát mutatja a dolognak, de a hátrányokat elhallgatja, vagy másképpen, nem a valóságnak megfelelően súlyoz. Mindegyik tiltott magatartás. Eladható, ha marketing eszközökkel népszerűvé teszik a terméket, és ebben újra a reklámnak van túldimenzionált hatása. (pl. „Te kinél bankolsz?” vagy a Cofidis reklámjai, etc) A banki „termék” eladása során jogi kategóriák alig játszanak szerepet, ahol a megfelelő jogászi hozzáállást a banki közeg kifejezetten hátrányosan, az „ügyletet akasztónak” minősíti. Tehát az alábbi kúriai megállapítás második mondata a deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződések tekintetében nem állja meg a helyét:

 

„Az egyoldalú (fogyasztóra hátrányos) szerződésmódosítás lehetővé tétele annak megfelelő eszköze, hogy a hosszú távú szerződés ideje alatt a szolgáltatás és annak ellenértéke között a szerződésben a szerződés megkötésekor kialakult értékegyensúly fennmaradjon. Célja, hogy a tartós jellegű szerződésekhez kapcsolódó kalkulációkból származó rizikót csökkentse, ezáltal megóvja a fogyasztót attól, hogy az általános szerződési feltétel alkalmazója a lehetséges jövőbeli költségemelkedést elővigyázatosságból már a szerződéskötéskor a fogyasztóra áthárítsa, ezzel a kölcsön felvételét megdrágítsa.”

 

Ugyanis a banki kalkuláció rizikója a banki tevékenység szükséges velejárója, már amennyiben megengedett a kockázatvállalás e körben. A törvényi tilalmak miatt pedig az esetleges jövőbeni kockázatokat nem lehet előre beárazni, így attól félni sem kell. Ha valamilyen rejtett indokát, félelmét a bank beárazza, akkor azt kockáztatja, hogy a kevésbé előrelátó, vagy „félős, aggódós” bankokkal szemben a „terméke” nem lesz eladható, mert drága lesz. Ez a piac, az a logikus. Ha tehát a bank piacion akar maradni, olcsó, kedvező ajánlatokat kell tennie, nem megfontoltat. De a bíróságnak vajon milyen érdeke fűződik ahhoz, hogy fenntartson egy elítélendő banki felelőtlen magatartásformát? Miért nem a jog következetes alkalmazásával kényszerülnek rá a piaci szereplők a kiszámítható, logikus, tisztességes piaci viselkedésre?

 

A T. Kúria 1.) ponthoz fűződő megállapításával kénytelen vagyok nem egyetérteni, ugyanis az piacot torzító, nem a tényekből fakadó, egyes piaci szereplőket tudatosan előnyben részesítő gyakorlatot készít elő. A T. Kúria – számomra furcsa – álláspontja már kézzel foghatóan befolyásolja a törvénykezési gyakorlatot, és sajnos észlelhető, hogy egyes bíróságok a szerződések tisztességtelensége kapcsán, mint valami érinthetetlen dolgot kezelik a pénzintézeteket a fogyasztók rovására.

 

~ ~ ~

 

2.) Az egyoldalú  szerződésmódosításra vonatkozó  kikötés nemcsak jogszabályba ütközés miatt lehet semmis, hanem azért is, mert az egyoldalú  szerződésmódosításra okot adó  egy vagy több, esetleg valamennyi feltétel – tartalmát tekintve – indokolatlanul és egyoldalúan előnyös a pénzügyi intézmény számára, ezért a Ptk. 209.§-ának (1) bekezdése értelmében tisztességtelen.

 

A Ptk. 209.§-ának (6) bekezdése alapján azonban a bíróság által nem vizsgálható az olyan feltétel tisztességtelensége, amelyet jogszabály határoz meg, vagy amely tisztességtelenségének vizsgálatát jogszabály kizárja (209. § (5) bekezdés). A Magatartási Kódexben foglalt egyoldalú szerződésmódosítást lehetővé tevő feltételek semmisségét a bíróság vizsgálhatja.

 

 

Elsőként azon aggodalmamnak kell hangot adnom, hogy ma Magyarországon megjelent az a tudatos törvényalkotás, mely nyilvánvalóan tisztességtelen, hiszen alkotmányos alapelveket sértve bizonyos érdekcsoportoknak kedvez, mások hátrányára. A hazai jogban csak jogelméleti szinten merül fel a jogszabályalkotással okozott kár fogalma, annak megtérítésére irányuló lehetőség felvetése. Ám a való életben tömegével lehetne hozni azon példákat, ahol az átlagos jogalkalmazó is érzi, hogy a demokrácia és a jogállami értékek megroppanásával bizony nem egyszerűen jogbizonytalanság alakul ki, hanem a törvényalkotó, mely az uralkodó politikai érdek korlátozásmentes kiszolgálója, egyszerűen a saját akaratának kiszolgálójává, eszközévé alacsonyítja le a jogalkotás rendjét. Amikor maga az Alkotmány (Alaptörvény) is csak eszköz, nem mérce, akkor már nagyon nehezen lehet a hatályos jogot tisztelni. A jog tisztelete tehát egy elvont jogi fogalom marad, ami a valóságban egyre nehezebben realizálódhat.

 

A jogalkotó tehát abból indul ki a Ptk. 209.§ (6) bekezdése esetén, hogy a jogszabály olyan jogi norma, mely eleve tisztességes, tehát az annak megfelelő magatartás sem lehet tisztességtelen. A gyakorlat azonban mást mutat, így az alapelv megtörik. A jogszabályhely tehát jogdogmatikailag követendő, ám jogállami elvek mentén erősen kétségbe vonható. Az ilyen vagy hasonló tendenciák vezethetnek a jogi norma kiüresedéséhez, alkalmazhatatlanságához.

 

Az azonban más kérdés, hogy egy adott bíróság hozhat-e a Ptk. 209.§ (6) bekezdésével ellentétes ítéletet. A válasz egyértelműen az, hogy nem. A problémát alkotmányossági szinten kell megoldani.

 

~ ~ ~

 

3. Tisztességtelen az egyoldalú szerződésmódosításra vonatkozó olyan kikötés, amely a fogyasztóval szerződő pénzügyi intézmény számára – a fogyasztó hátrányára – indokolatlan és egyoldalú előnyt nyújt. Tisztességtelen – adott esetben jogszabályba ütköző – az egyoldalú szerződésmódosításra vonatkozó kikötés, ha:

 

a) tartalma az átlagfogyasztó számára nem egyértelmű, nem világos (világos és egyértelmű megfogalmazás elve);

 

b) az egyoldalú szerződésmódosítás feltételei nem tételesen meghatározottak, vagyis ok-listát nem tartalmaz, vagy az ok-lista csak példálózó jellegű felsorolást tartalmaz (tételes meghatározás elve);

 

c) az egyoldalú módosítás feltételei nem objektív jellegűek, vagyis a fogyasztóval szerződő félnek lehetősége van a feltétel bekövetkeztét előidézni, abban közrehatni, a módosításra okot adó változás mértékét befolyásolni (objektivitás elve);

 

d) az ok-listában meghatározott körülmények ténylegesen nem, vagy nem olyan mértékben hatnak a kamatra, költségre illetve díjra (ténylegesség és arányosság elve);

 

e) a másik fél nem láthatta előre, hogy milyen feltételek teljesülése esetén  és milyen mértékben kerülhet sor további terhek rá  történő áthárítására (átláthatóság elve);

 

f) a szerződésmódosítás bekövetkezése esetére nem biztosítja a fogyasztó számára a felmondás jogát.  

 

Kérdésem az, ha az egyoldalú szerződésmódosítás kikötése sérti:

 

• a világos és egyértelmű megfogalmazás követelményét,
• a tételes meghatározás elvét,
• az objektivitás elvét,
• a ténylegesség és arányosság elvét,
• az átláthatóság elvét, illetve
• a felmondás jogának biztosíthatóságát,

 

akkor hogyan lehet ütköztetni a jogszabályi megfelelősséggel, megengedhetőséggel? Melyik jog a magasabban hierarchizált? Erre talán még nincsen kialakított válasz.

 

Másfelől ha a fenti elveket elismerjük, akkor ennek tisztelete mellett hogyan kerülhet szóba az egyoldalú szerződésmódosítás megengedhetősége? Ugyanis a joggyakorlat eddig nem dobott fel olyan esetkört, amikor bármely bank megfelelt volna a fenti elveknek. Nyilván elméletileg létezik olyan esetkör, amikor egy pénzintézet az összes elvet betartja, de annak interpretálása vajon hogyan néz ki, hogyan működik az egyoldalú szerződésmódosítás kapcsán a megfelelő tájékoztatási kötelezettség? Tehát elméletileg nem lehetetlen az ellentmondás feloldása, csak a gyakorlat nem mutatott rá eddig példát.

A T. Kúria ennél a pontnál egyébként hasonló, vagy szó szerint megegyező következtetésekre jut a banki magatartások kapcsán:

 

„Az arányosság szempontjából kiindulópont lehet, hogy a fogyasztóval szerződő  pénzintézet – aki a szerződést gazdasági vagy szakmai tevékenysége körében köti [Ptk. 685.§ f) pont] – nyilván valamilyen mértékig előre kalkulálja a kölcsönnyújtás kockázatait, és azokat a Hpt. szerint kezelni is köteles.”

 

„Vitatott azonban, hogy a fogyasztóra a körülmény-változással arányban minden esetben és teljes mértékben át lehet-e hárítani a körülmény-változással járó többletterheket.”

 

Ezek szerint a fentiek megítélése komoly bizonyítási kérdés, melyet a Pp.3.§ értelmében közölni is kell a felekkel a bizonyítási teherrel kapcsolatos kioktatás körében. A bírósági gyakorlat azonban ezt soha nem alkalmazta, a legjobb esetben is megrekedt a tisztességtelenség körében alkalmazandó Korm. rendelet szövegének taxatív ismertetésével.

 

„Ehhez képest az egyoldalú szerződésmódosítás lehetősége révén a fogyasztóval szerződő fél – aki a szerződést gazdasági vagy szakmai tevékenysége körében köti [Ptk. 685.§ e) pont] – egyoldalú, indokolatlan előnyhöz jutna azáltal, ha a rendes üzleti kockázatába tartozó hátrányokat is átháríthatná a fogyasztóra.”

 

Igen, így van, és milyen módon lehet azt bizonyítani, hogy indokolatlan az előny, ha a fogyasztó nincs, és nem is lehet ilyen, ezt bizonyító adatok birtokában? A bizonyítási teher a fogyasztóra hárítható, de arra ő nem képes, így az elmélet nem ültethető át a gyakorlatba. Egyetlen lehetőségként egy teljes, átfogó banki könyvvizsgálat lehetne a lehetséges bizonyítási eszköz, de melyik fogyasztó viselné ennek tízmilliós nagyságrendű terhét, és melyik bíró rendelne el ilyen bizonyítást, illetve miképpen lehetne megindokolni az indítványt, hiszen a büntetőeljárásokban is tilalmazott az a szakértői tevékenység, mely a „majd csak találunk valamit” elvre támaszkodik.

 

A T. Kúria elméleti felvetésemet meg is válaszolta:

 

„A konkrét egyoldalú szerződésmódosítások kapcsán lehet vizsgálni, hogy az egyoldalú szerződésmódosításra olyan okból került-e sor, mellyel a pénzügyi intézménynek már a szerződés megkötésekor számolnia kellett a kamat, a díj és a költség meghatározásakor, ha igen az egyoldalú szerződésmódosítás tisztességtelen. Egy ilyen perben a bizonyítási teher megfordul és a pénzügyi intézményt terheli annak bizonyítása, hogy az egyoldalú fogyasztóra hátrányos szerződésmódosításra nem tisztességtelenül került sor, hiszen az árazási elvekben foglaltakat a fogyasztó nem ismerheti meg.”

 

Nem kötözködni szándékozom, de annak elbírálása, hogy a banki bizonyításra ítéletet lehet-e alapozni, vagy sem, igen képlékeny.

 

a)    először is, a bank előadása a fél személyes előadásának minősül, nem pedig bizonyítéknak,

b)    ha bizonyítás szükséges, akkor azt szakértő igénybevételével kell megtenni, hiszen a bírónak egyébként sincsen szakmai képessége ahhoz, hogy ilyen számviteli, közgazdaságtani kérdéseket megítéljen.

 

Azaz monstre, igen költséges pereknek nézünk elébe.

 

~ ~ ~

 

4.) Mind a jogszabályba ütköző, mind a tisztességtelen szerződési feltétel semmis; e két érvénytelenségi ok vizsgálatának nincs a jogszabályból levezethető kötelező sorrendje.

 

Nos, ezzel a kérdéskörrel nem lehet vitába szállni, és nem is indokolt, teljesen egyetértek a véleménnyel.

~ ~ ~

 

5.) Ha a fogyasztó a szerződéskötési eljárás során az egyoldalú  szerződésmódosítás feltételeit nem ismerheti meg, az egyoldalú  szerződésmódosításra vonatkozó kikötés nem válik a szerződés részévé.

 

Szintén egyetértek az érveléssel.

 

~ ~ ~

 

6. a.) A bíróságnak a per tárgyává tett általános szerződési feltétel érvénytelenségét hivatalból kell észlelnie, ha az érvénytelenség a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megállapítható.

 

b.) A bíróságnak a már nem alkalmazott vagy nem hatályos általános szerződési feltétel érvényességét is vizsgálnia kell, ha ez szükséges a jogvita eldöntéséhez.

 

c.) A bíróságnak az általános szerződési feltételként a szerződés részévé váló egyoldalú szerződésmódosításra vonatkozó kikötés érvénytelenségét attól függetlenül kell vizsgálnia, hogy azt a fogyasztóval szerződő fél ténylegesen alkalmazta-e. 

 

Itt azzal kell kezdenem, hogy praxisomban még csak hasonlót sem láttam. A bíróságok nagy részének még az alábbi PK vélemények alkalmazása is nehezen megoldható.

 

Érthetetlen számomra, hogy – a tartalmilag, de sok esetben szó szerint is megegyező –kereseti kérelmet az egyes bíróságok, törvényszékek, illetőleg ezek különböző tanácsai teljesen véletlenszerűen

• azonnal tárgyalásra kitűzik, vagy
• idézés kibocsátása nélkül elutasítják, vagy (akár ugyanazon ok esetében is)
• hiánypótló végzést adnak ki, és
• a hiánypótló végzések esetében azok indoklása igencsak különböző.

 

Az érvénytelenségi perek tekintetében a kereseti kérelemre és az ahhoz való kötöttségre speciális szabályok vonatkoznak. Még ezen belül is különös megítélés alá esnek a fogyasztói szerződéssel kapcsolatos érvénytelenségi perek. Előbbit a 2/2010., utóbbit a 2/2011. PK vélemény részletezi.

 

Ha a két PK véleményt egymással és a Pp-nek a keresetlevélre vonatkozó szabályaival összefüggésben nézzük, akkor egyértelmű, hogy a keresetek hiánypótlás/idézés kibocsátása nélküli elutasítás gyakorlata ezen PK véleményekbe és a Pp. rendelkezéseibe ütközik.

Nézzük először az érvénytelenségi perekben felmerülő egyes eljárásjogi kérdésekről szóló

2/2010. (VI.28.) PK vélemény számunkra releváns részeit.

2. A félnek a szerződés érvénytelenségére alapított marasztalási kereseti (viszontkereseti) kérelemben pontosan meg kell jelölnie, hogy az érvénytelenség melyik törvényi jogkövetkezményének alkalmazását milyen tartalommal kéri a bíróságtól.

2. A marasztalásra irányuló kereseti kérelemnek az érvénytelenség jogkövetkezményeit illetően konkrétnak kell lennie. Nem elegendő a bíróságtól az eredeti állapot helyreállítását vagy a szerződés hatályossá nyilvánítását kérni. A felperesnek az érvénytelenség jogkövetkezményei hivatalból történő levonásának kizártságára tekintettel pontosan meg kell jelölnie a kereseti kérelmében, hogy ezt milyen tartalommal kéri a bíróságtól (pl. mekkora összeg visszafizetését, mely dolog visszaadását igényli). A jogkövetkezmények alkalmazása során a bíróság elsősorban a fél kérelmét veszi alapul. A kért jogkövetkezmények alkalmazásához nincs kötve, ha az ügy körülményei más jogkövetkezmények levonását teszik szükségessé.

 

A legfőbb probléma ezekben a perekben, hogy a kereset nem tartalmazza azon összeg megjelölését, melyet az eredeti állapot helyreállítása körében a fogyasztó, mint felperes követelhet a pénzintézettől a szerződés semmissége megállapítása esetén. Már amennyiben a bank többet kapott, mint ami járt neki. Az ügyek jellegzetessége, hogy a pénzintézetek ellehetetlenítenek minden korrekt elszámolást a fogyasztói befizetések nyilvántartásának hiányával, vagy az adatszolgáltatás tudatos megtagadásával. A hiányzó elemek azt jelentik, hogy matematikailag lehetetlen marasztalási összeget kérni (nincs miből és nincs mit kivonni).

 

Éppen ezért egy-két évvel ezelőtt ugyanezt megállapítási keresetként nyújtottam be néhány esetben, azonban a megállapítási keresetet a bíróságok nem találták megengedhetőnek. Tegyük hozzá: jogosan.

 

Manapság egyes bíróságok a marasztalási összeg – a fentiek okán egyáltalán nem megjelölhető – pontos mértékét igyekeznek számon kérni, vélhetően mögöttes illeték-megfontolásokból.

 

Tekintettel a Ptk. 2012. május 26-tól hatályos 239/A. § rendelkezésére, amely lehetővé teszi a részleges érvénytelenség megállapításának kérését a jogkövetkezmények megjelölése nélkül is, jogi képviselőként visszaigazolva érzem azt, hogy ez logikailag mindig is első lépésben megállapítási kereset, és második lépésben lehet bármi más. Emellett ez az új rendelkezés az ilyen perekben a marasztalási összegre vonatkozó hiánypótlást is okafogyottá teszi, hiszen már lehet megállapítási keresetet előterjeszteni az érvénytelenségi perekben.

 

Ettől még lehet lesújtó szakmai véleményünk arról, amikor a jogalkotó a Ptk-t kifejezetten Pp-rendelkezésekkel tűzdeli tele [a Ptk. 239/A. § tartalmilag mindenképpen a Pp. 123. § (2) bekezdése], de ettől még alkalmazni kell.

4. a/ A bíróságnak csak a rendelkezésre álló bizonyítási anyag alapján tényként egyértelműen megállapítható, nyilvánvaló semmisséget kell hivatalból észlelnie. A semmisség megállapíthatósága érdekében a bíróság hivatalból bizonyítást nem folytathat le. Ugyanígy hivatalból észlelnie kell a bíróságnak azt is, ha a szerződés nem jött létre.

Az egyértelműen megállapítható semmisségi ok hivatalbóli észlelésének a kötelezettsége nem csak akkor terheli a bíróságot, ha a felperes a szerinte érvényes szerződésre alapítja a keresetét, hanem akkor is, ha a kereset más semmisségi okon vagy a szerződés megtámadásán alapszik. A bíróságnak a szerződés létre nem jöttét is hivatalból, a semmisségi okok vizsgálatát megelőzően kell észlelnie.

 

Ha egy kereseti kérelemben felmerül a szerződés létre nem jötte, akkor minden egyébre történő hiánypótlás kizárólag időhúzás, hiszen a keresetet mindenképpen tárgyalni kell.

 

Az egésznek azért van jelentősége, mert a Pp. ugyan csak a per ésszerű időn belüli befejezésének követelményét nevesíti, de ez még nem ok arra, hogy ésszerűtlenül hosszú idő áll rendelkezésre a tárgyalás kitűzésére, mégpedig az idézés kibocsátása nélküli elutasítás vagy a hiánypótlás alkalmazásával – tehát látszólag jogszerűen.

 

5. a/ A bíróság a kereseti tényállásban előadottakhoz, valamint a kereset tárgyához általában kötve van. A kereseti kérelemhez kötöttség azonban nem jelenti azt, hogy a bíróság a fél által megjelölt jogcímhez is kötve van. A bíróság a fél kérelmének helyt adhat akkor is, ha a fél által előadott tények a kérelmet más jogcímen megalapozzák.

A kérelemhez kötöttség elve nem érvényesül maradéktalanul az érvénytelenségi perben, mert az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása körében a fél kérelmének tartalma a bíróságot nem köti. A bíróság azonban nem alkalmazhat olyan jogkövetkezményt, amely ellen valamennyi fél tiltakozik.

A kereset tartalma a bíróság döntésére irányuló határozott kérelem. A Pp. 121. §-a (1) bekezdésének e) pontja szerint a keresetlevélben fel kell tüntetni a bíróság döntésére irányuló határozott kérelmet.

A polgári perben a bíróság a kereseti tényállásban előadottakhoz, valamint a kereset tárgyához, tehát a fél által érvényesíteni kívánt joghoz is általában kötve van. A Pp. 121. §-a (1) bekezdésének c/ pontja értelmében az érvényesített jogot kell a keresetlevélben megjelölni, nem pedig a konkrét jogcímet. Így a kereseti kérelemhez kötöttség nem jelenti azt, hogy a bíróság a fél által tévesen megjelölt jogcímhez kötve lenne. Ha a fél által előadott tények a keresetet, vagy a viszontkeresetet más jogcímen megalapozzák, a bíróság a jogviszonyt a jogszabályoknak megfelelően minősítheti.

Az érvénytelenségi perekben az említettekkel összhangban az 1/2005.(VI.15) PK. vélemény tartalmazza, hogy amennyiben a felek egyike sem kéri a Ptk. 237. §-ában foglalt jogkövetkezmények alkalmazását, arról a bíróság a Pp. 215. §-a értelmében nem dönthet. Ugyanakkor a kérelemhez kötöttség elve nem érvényesül maradéktalanul az érvénytelenségi perekben, mert az érvénytelenség jogkövetkezményének levonására irányuló kérelem tartalma a bíróságot nem köti. A bíróság csak annyiban van korlátozva, hogy nem választhat olyan jogkövetkezményt, amely ellen valamennyi fél tiltakozik.

A kérelemhez kötöttség kérdése körében nagy jelentősége van annak, hogy a felek az érvénytelenségi keresetben a szerződés semmisségének a megállapítását kérik, vagy – gyakran több jogcímre hivatkozva – megtámadási jogukat gyakorolják. A semmisségre alapított érvénytelenségi kérelem esetén a bíróság a szerződés semmisségét – hivatalból is – más okból, más jogcím alapján megállapíthatja, mint amit a keresetében a felperes megjelölt. Ebben a körben tehát nem érvényesül a kérelemhez kötöttség elve.

A PK vélemény 5/a. pontjából egyértelmű, hogy az érvénytelenségi perekben érvényesül legkevésbé a kereseti kérelemhez való kötöttség. Ergo az a jogcím, amit nem is kell konkrétan megjelölni ahhoz, hogy a kérelem „határozott” legyen, amúgy sem köti a bíróságot. Sőt, még a kért jogkövetkezmény sem. Harmadszor pedig a hivatalbóli észlelés csökkenti a kereseti kérelem megfogalmazásának jelentőségét.

 

Ez mind arra vezet, hogy érvénytelenségi perekben más perekhez képest komolyabb ok kell ahhoz, hogy idézés kibocsátása nélküli elutasítással vagy hiánypótlással a tárgyalás kitűzésére ne kerülhessen sor. Másképpen: érvénytelenségi perekben a keresetnek a tárgyalásra való alkalmassága tekintetében a mérce szükségképpen megengedőbb.

 

Mindezt azért érdemes így leszögezni, mert fogyasztói szerződésekkel kapcsolatos érvénytelenségi perekben ez – a Kúria kollégiumi véleménye alapján is – még hangsúlyosabb. Ilyen esetben ugyanis igencsak alapos ok kell a határozott kereseti kérelem hiánya miatti elutasításhoz vagy hiánypótláshoz.

 

Emellett nem szabad elfelejteni, hogy itt már közösségi jogról beszélünk, tehát a Ptk. 209-209/A. § rendelkezéseire alapított kereseti kérelem esetében az Európai Bíróság gyakorlatát is komolyan figyelembe kell venni.

 

2/2011. (XII. 12.) PK vélemény
a fogyasztói szerződés érvényességével kapcsolatos egyes kérdésekről

3. Fogyasztói szerződésben az egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel valamint az általános szerződési feltétel tisztességtelenségét a bíróság – a szerződés teljes feltételrendszerének a mérlegelése alapján – akkor állapíthatja meg, ha az a jóhiszeműség és tisztesség követelményének a sérelmével egyoldalúan és indokolatlanul a fogyasztó hátrányára bontja meg a szerződésből fakadó jogosultságok és kötelezettségek egyensúlyát.

3. A Ptk. 209.§ (1) bekezdése a szerződési feltétel tisztességtelensége megállapításának szempontrendszerét egységesen határozza meg az általános szerződési feltétel és az egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel esetére. A tisztességtelenség megállapításának két módját ismeri a Ptk.: egyrészt a bíróság mérlegelésére bízza azt, másrészt maga a Ptk., [209. § (4) bek.] illetve a 18/1999. (II. 5.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rendelet) nevesít tisztességtelennek minősülő feltételeket.

A mérlegelés során a bíróságnak figyelemmel kell lennie a szerződésekre vonatkozó diszpozitív szabályokra is, melyek a szerződő felek egyensúlyára, a szerződési kockázatok, jogok és kötelezettségek kiegyensúlyozott elosztásának elveire épülnek. Tisztességtelenségre utal ezért a Ptk. lényeges diszpozitív szabályaitól való eltérés, vagy a jogok és kötelezettségek olyan meghatározása, amely a szerződés céljának a megvalósítását veszélyezteti.

A jóhiszeműség és tisztesség objektív kötelmi jogi kategória, az általánosan elfogadott etikai követelményrendszert juttatja kifejezésre a szerződései feltételeknek a Ptk. 209. § (1) bekezdésében írt szempontok alapján történő értékelésekor. A bíróságnak mérlegelése során e követelmény mércéjén keresztül a szerződés megkötésére vezető minden körülménynek, a kikötött szolgáltatás természetének és az érintett feltételnek a szerződés más feltételeivel vagy a felek közötti más szerződésekkel való kapcsolatának vizsgálatával kell megállapítania, hogy az adott esetben a szerződési feltétel támasztója a másik fél hátrányára egyoldalúan és indokolatlanul nem idézett-e elő egyenlőtlenséget a szerződéses jogokban és kötelezettségekben [Ptk. 209.§ (2) bekezdés].

A tisztességtelenségnek a jóhiszeműség és tisztesség követelményrendszerén keresztül történő megállapítása mellett, a jogalkotó – kizárva a bírói mérlegelést – kifejezetten is meghatározta azokat a konkrét feltételeket, amelyek a fogyasztói szerződésben tisztességtelennek minősülnek. Ilyen rendelkezést tartalmaz a Ptk. 209.§ (4) bekezdése, amely szerint az általános szerződési feltétel és a fogyasztói szerződésben egyedileg meg nem tárgyalt feltétel tisztességtelenségét önmagában az is megalapozza, ha a feltétel nem világos vagy nem érthető. A Korm. rendelet – nem taxatív módon – olyan szerződési feltételeket nevesít, amelyek minden esetben tisztességtelennek minősülnek (Korm. rendelet 1.§). Felsorol ezen kívül olyan szerződési feltételeket is, amelyek nem feltétlenül, hanem az ellenkező bizonyításáig minősülnek tisztességtelennek (Korm. rendelet 2.§). Mindezek alapján, ha a vitás szerződési feltétel a Korm. rendelet 1.§-ában felsorolt okok egyike miatt tisztességtelen, a bíróságnak nem kell vizsgálnia a Ptk. 209.§ (2) bekezdéseiben felsorolt egyéb körülményeket. Abban az esetben pedig, ha a feltétel a Korm. rendelet 2.§-a szerint minősül, úgy a feltételt támasztó félnek kell bizonyítania, hogy az nem esik a 209.§ (1) bekezdésének hatálya alá.

 

Ennek értelmében, ha egy kereset megjelöli a Ptk. 209-209/A. § rendelkezéseit, mint a kereset jogalapját, tartalmilag ezt ki is fejti, de külön nem szól szerződéses pontokról, akkor ez a PK vélemény értelmében azt jelenti, hogy a bíróságnak a szerződést a maga egészében a kell vizsgálnia a Ptk. 209. § (2) és (4) bekezdésében felsorolt szempontok alapján.

 

Az, hogy a felperes az összes szerződéses pontot külön megjelöli vagy sem, esetleg az összeset megjelöli vagy egyet sem, teljesen irreleváns, hiszen – ahogy az a fent hivatkozott két PK véleményből is egyértelmű – a bíróság hivatalból vizsgálja a szerződés létrejöttét, illetve a szerződés teljes feltételrendszerét.

 

Nem beszélve arról, hogy az ÁSZF-módosítások és a teljes pénzügyi elszámolások hiányában kölcsönszerződések esetében a kereseti kérelem pontosítására, újragondolására legalább egyszer sor kerül, így az a felsorolás, amely tartalmazhatja a tisztességtelennek tartott pontok listáját, biztosan módosul.

 

A fentiek szerint, a fogyasztói kölcsönszerződések tisztességtelen szerződéses feltételei miatt indított perben az, hogy

• a felperes a Ptk. 209-209/A. § rendelkezésein túl jelöljön meg további / egyéb konkrét jogcímet; vagy
• összegszerűen határozza meg az érvénytelenség jogkövetkezményeit, amely nem csak lehetetlen, de egyáltalán nem is köti a bíróságot; vagy
• szerződéses feltételekre pontonként mutasson rá és egyenként jelöljön meg érvénytelenségi okot, holott ez a 2/2011. PK vélemény alapján egyáltalán nem kötelessége

 

végeredményben jogellenes (vagy jogszabályba ütköző, vagy PK véleményt sért, vagy a tárgyaláskitűzés elhalasztásának szándéka által visszaélésszerűen alkalmazza az elutasítást vagy a hiánypótlást).

 

Hangsúlyozni kell azt is, hogy ha netán egy adott bíróság nem érti a kereset egészét, vagy egy részét, vagy a kereseti kérelmek egymáshoz való viszonyát (mert esetleg csak a petitumot olvassa el, ami 50-60 oldal esetén elképzelhető), ezt is az első tárgyaláson történő keresetpontosítási felhívással, és nem elutasítással vagy hiánypótlással célszerű kezelni.

 

Ugyanis – akár érti elsőre a kereseti kérelmet a bíróság akár nem – a kereset kapcsán fél tucat dolog van, amit vagy hivatalból kell észlelni, vagy nincs kereseti kérelemhez kötöttség, vagy kifejezetten és kizárólag a bírói vizsgálat, mérlegelés függvénye, tehát a keresetet tárgyalni kell. Ebben a kontextusban egy nem érdemi, csak formai (értsd: fölösleges) elutasítás vagy hiánypótlás nem a Pp. szerinti célt szolgál.

 

~ ~ ~

 

7. Az ok-listában szereplő érvénytelen – tisztességtelen, semmis – kikötés nem vált ki joghatást, a szerződés e kikötés mellőzésével, egyebekben változatlan feltételekkel köti a feleket. A bíróság ítéletében azt állapítja meg, hogy mely tisztességtelen feltétel érvénytelen. Nincs lehetőség arra, hogy a bíróság az érvénytelen szerződési feltétel helyett, vagy azt kiegészítve új, a felek egyenlőségét helyreállító szerződési kikötést állapítson meg.

 

Olyan esetben, amikor a szerződési feltételnek csak meghatározott része tisztességtelen, nincs akadálya, hogy a bíróság – a részleges érvénytelenség szabályait alkalmazva – ne a teljes szerződési kikötés, hanem csak a tisztességtelen jellegét okozó rész érvénytelenségét állapítsa meg és az érvénytelen részt mellőzze, a szerződési kikötést pedig az érvénytelen része nélkül, annak elhagyásával érvényessé nyilvánítsa, ha az adott esetben ennek az érvénytelenségi jogkövetkezménynek az alkalmazása célszerű és indokolt.

 

Igen, egyetértek. A T. Kúria így fogalmaz:

 

„Tipikusan fogyasztói kölcsönszerződések esetén a fogyasztó érdeke kifejezetten ellentétes az egész szerződés megdőlésével, az eredeti állapot helyreállításával: egy ilyen jogkövetkezmény az azonnali, egyösszegű visszafizetési kötelezettségének a beálltát jelentené. A fogyasztó célja és érdeke ezzel szemben az, hogy a szerződés – a kikötés – a tisztességtelen része nélkül legyen érvényes a felek között.”

 

Habár a T. Kúria nem beszél arról, hogy az un. deviza alapú hitelekkel kapcsolatban mi is a lényegi kérdés, talán minden olyan jogalkalmazó, aki találkozott hasonló jogesetekkel, és az egyedileg megtárgyalt, főszolgáltatás tisztességét vitató keresettel, az úgy veti fel a kérdést, hogy mi lesz azon szerződésekkel, melyek esetében a semmisséget a főszolgáltatás körében kell kimondani.

 

Ugyanis az a banki gyakorlat, amikor a kölcsön összegét két egymástól eltérő mennyiségben határozzák meg, mondjuk HUF és CHF összegben, akkor kérdéses a feltétel világossága és érthetősége. A deviza alapú perekben nem a lényegtelen kérdésekben kell elveszni, hanem azt a kérdést kell felvetni, hogy maga a szerződés miről szól? Deviza kölcsön, vagy forint kölcsön?

 

Felteszem tehát a kérdést? A bíróság miért nem vizsgálja hivatalból a főszolgáltatás semmisségét?

 

~ ~ ~

 

8. a) Az általános szerződési feltételek között szereplő ok-listában foglalt feltételek érvénytelensége az egyoldalú szerződésmódosítás érvényességével kapcsolatosan is vizsgálható.

 

b.) Az egyoldalú szerződésmódosítás érvénytelenségének megállapítása iránt – ha az általános szerződési feltételnek minősül – közérdekű kereset indítható.

 

c.) Az egyoldalú szerződésmódosítás érvényességének körében vizsgálandó, érvényesül-e a ténylegesség és az arányosság elve.

 

Itt csak egyetlen megjegyzésem lenne: Magyarország Ügyészsége vagy nem képes, vagy nem alkalmas arra, hogy közérdekű kereseteket indítson. Miért? Mert nem áll érdekében, de ez elsősorban nem jogkérdés. Például a Fővárosi Főügyészség sommás álláspontja az, hogy a főszolgáltatásra irányuló szerződéses kikötések nem támadhatóak, és kész. Ezen a szinten ki is merül az érvelés.

 A kérdés tehát marad egyelőre elméleti jellegű, szándékozik a Legfőbb Ügyészség komolyan venni a jogi és társadalmi problémát vagy sem?

ÖSSZEFOGLALÁS:

 

Saját életemben példátlannak minősül, hogy a kamarán keresztül, de a T. Kúria megtiszteljen azzal, hogy véleményemet kikéri, és feltehetőleg meg is hallgatja.

 

Azt gondolom, hogy a T. Kúria munkájának magas színvonalával egyező minőségben és részletességgel kíséreltem meg a problémás kérdésekre választ adni.

 

Mindenképpen saját elemi érdekem, mint gyakorló ügyvédnek, hogy az ítélkezési gyakorlat ne a bíróságok kávézójában dőljön el – mint sok esetben szomorúan tapasztaltam – hanem a jogalkalmazás számos résztvevőjének bevonásával, részletes álláspontjának meghallgatásával.

Tagyon, 2012. október 8.

Tisztelettel:

Dr. Marczingós László

 

 

 

Fővárosi Főügyészség

1054 Budapest, Akadémia u. 13.

Dr. Szoboszlai-Szász Richárd

fővárosi főügyész-helyettes

r é s z é r e

 

Tisztelt Főügyész-helyettes Úr!

 

Alulírott Dr. Marczingós László, 8272 Tagyon, Muskátli u.3. sz. alatti lakos ügyvéd, saját ügyemben eljárva az alábbi

ismételt feljelentést

 

terjesztem elő a Kereskedelmi és Hitelbank Zrt-vel szemben csalás alapos gyanúja miatt.

 

Ön egy csaknem két éve tett feljelentésem elutasítása kapcsán emelt panaszomat 2010. április 20. napján, KÜFO 2347/2010/2. sz. alatti határozatával elutasította az alábbi indokolással:

Panaszomban előadtam, hogy „a kerületi ügyészség sajnos nem gondolt bele az ügy lényegébe határozatának meghozatalakor, és talán nem is olvasta el a feljelentést figyelmesen. Ennek okából mellőzni szeretnék panaszomban szinte minden jogi érvelést, és szinte „konyhanyelvre” fordítva kívánom megvilágítani az ügy lényegét.”

 

Azt gondolom, amikor az ügy előadója eddig ér a feljelentésem kapcsán, itt fog úgy dönteni, hogy tovább már nem olvassa, és már szerkeszti is a feljelentés elutasítását. Áám szeretném szíves figyelmét felhívni arra, anno, amikor az ELTE ÁJK nappali tagozatának büntető kollégiumait pont együtt hallgattuk, illetve pont együtt vizsgáztunk, akkor még ugyanazon Btk. és Be. jelentette számunka szakmánk Bibliáját. Sajnos időközben változtak az idők, és az Ön által vezetett főügyészség számos ügyben számos meglepő, ám cseppet sem mulatságos jogi érvelést tartalmazó határozatot tett közzé.

 

Mivel jelen feljelentésem amúgy is a nyilvánosság számára közzététel szándékával készül, kérem, hogy választ is úgy fontolják meg, hogy azt is felteszem az internetre. Hogy miért? Azért, mert szakmai álláspontom nem egyezik az olyan tartalmú, becsületes szándékkal, ám inkább laikusnak mondható feljelentés látott napvilágot, melynek vezérelve az „elfogató parancs” kiadása az összes bankár ellen. Úgy vélem, hogy volt egyetemi tanáraink, és a szakma tisztelete megköveteli azt, hogy értelmes, és pusztán szakmai viták során, az állam teljesítse büntetőhatalmi kötelezettségét, és ne holmi politikai indítékok, egyéb lobbik szabjanak keretet az ügyészi szervezet munkájának.

 

Idézem tehát a rövid intermezzo után a panaszomat:

 

Az állampolgár – legyen az jogvégzett, vagy sem, írástudó, vagy sem – kölcsönt kíván felvenni, amennyiben arra szüksége van és vállalni tudja annak reális és okszerű terheit. Azt gondolom, építési hitelemmel én sem voltam első az országban, aki elgondolkodott azon, milyen hitelt is vegyen fel.

 

Mivel a csoportvezető ügyész asszony helyesen célzott jogi végzettségemre, az átlagostól eltérő módon készültem fel a 30 milliós hitelfelvételre. Jogi tanulmányaim során – ha mást nem is – legalább annyit elsajátítottam, hogy felismerjem a különbséget a deviza hitel és a forint hitel között. Amikor megismertem azt a szókapcsolatot, hogy „deviza-alapú hitel”, nyilvánvalóan kíváncsi lettem arra, hogy mi mindek az alapja.  Mivel sem én, sem az eljáró ügyészek nem bankjogászok, úgy véltem, hogy a PSZÁF tájékoztatójában alappal lehet bízni, így a gondolatmenetet vezessük végig ezen, hiszen a költségvetős súlyos milliárdokat költ arra, hogy a PSZÁF tegye a dolgát:

 

A kiadvány nálam lévő példánya 2008 júliusában került kiadásra, azonban ez már a második kiadás volt.

 A PSZÁF saját honlapján is hasonló tájékoztatót tett közzé, és a figyelmes bankba járó állampolgár megtalálhatta a roppant dizájnos könyvecskét gyakorlatilag az összes kereskedelmi bank polcain.

 Külön szeretném felhívni a figyelmet, hogy a bankfiókok alkalmazottai, de még a fiókvezető igazgatók sem tudnak többet a deviza-alapú hitelekről, mint amit ebből megtudhatunk.

 Mivel az eredeti feljelentésemmel egyidejűleg a PSZÁF illetékes főosztályát is megkerestem a pénzügyi vállalkozások, bankok visszaéléseivel kapcsolatban, egy kollegiális eszmecsere során megtudtam, hogy a pénzintézetek gyakorlatilag a felügyelettől is megtagadják bizonyos információk átadását üzleti titokra hivatkozással.

 Ez a jelenség – előre bocsátom – akképpen jellemzi a bankokat, hogy alappal feltehető, a háttérben egyezették a bankvezetők védekezéseiket.

 A PSZÁF a deviza-alapú hitelezés körében eleve vizsgálatot folytat, mely még nem tekinthető lezártnak, így a feljelentésemmel egybevágó beadványom e vizsgálat részét is képezi. A PSZÁF egyelőre nem söpörte le érvelésemet egy kézlegyintéssel, mint a kerületi ügyészség.

 

Az általános előzmény tehát nem más, minthogy az ember bemegy bármelyik kereskedelmi bankba és gyakorlatilag csak a megjelenés, az arculat tetszésindexe alapján választhat, mert gyakorlatilag az összes pénzintézet ugyanazt a politikát folytatja, és az elmúlt években, hónapokban merev ellenállást tanúsítottak annak irányába, hogy ne lehessen kötelezővé tenni a banki folyamatok áttekinthetőségét. Persze, így a prudens működés és a fogyasztóvédelem marad egyetemi tananyag, melyből kollokválni soha nem kell.

 Mivel tehát a hazai jogszabályokban én csak a devizahitel fogalmát találtam meg – és gondolom, a T. Főügyészség sem lesz ennél többre képes, nézzük meg, hogy a felügyelet vezetése mit mivel magyaráz?
A devizahitel lényege nem a devizában meghatározás, hanem a devizában folyósítás és ugyanabban a pénznemben fennmaradó követelés. Ebben az esetben értelemszerűen beszélhetünk árfolyamkockázatról, már amennyiben valaki nem pont ugyanabban a devizában gazdálkodik, mint nagyon sok hazai vállalkozás. 

 A „pénznemben meghatározzák” szóösszetétel már eleve megtévesztő és helytelen a fentiek alapján.

 Az első bekezdéséből nem következően a PSZÁF azonnal csúsztatni kezd. A devizahitellel összemossa a „deviza-alapú” hitelt, és kijelenti, hogy „devizában vannak nyilvántartva”. De mit is jelent az a nyilvántartás? Ezt senki nem tudja. Ugyanis a számviteli nyilvántartások nem teszik lehetővé a mérleg USD vagy EUR kimutatásokat.

 És vajon miért tartozik valaki devizában? Azért, mert devizában kapta a hitelt? Nyilvánvalóan, mert csak így értelmezhető az árfolyamkockázatra vonatkozó ügyfél-tájékoztatás is.

 Érdekes, hogy a PSZÁF a lényegi rész már a kisbetűs lábjegyzetbe rejti, de az voltaképpen nem zavaró egy jogász számára.

Azaz a fogyasztónak azt adják be a bankok, hogy a devizahitel és a „deviza-alapú” hitel egy és ugyanaz, csak annyi a különbség, hogy az „alapúnál” forintban folyósítják, mert arra van szüksége a polgárnak. De ez mennyire szükségszerű kérdés?

 A kereskedelmi bankok deviza árfolyama nagyságrendekkel hátrányosabb a jogvégzett állampolgárok számára, mint az „utcai” pénzváltóké, melyek országunk legális vállalkozásainak tekinthetőek. Azaz a hitellel kapcsolatos pénzváltási tevékenység a kereskedelmi bank el nem hanyagolható – talán legfőbb – árbevétel termelő ágazata, így a bankok kerekperec meg is tiltották, hogy az állampolgár máshol vegyen frankot, eurót, dollárt, bármit. Illetve tiltották a devizában való törlesztést, hiszen így jelentős pénzváltási díjtól esnének el.

 Fentiek alapján könnyű belátni, hogy a forint folyósítás és törlesztés kikötése kétoldali pénzváltási lehetőség biztosított a bankok számára, mely során az ÖSSZES kereskedelmi bank egyetértett.

 

A balra lévő szöveg nyilvánvalóan csak az írástudók számára érthető, így ezen ne is akadjunk fel, de szerintem a cselekvőképtelenek nagy része megérti, amit leírtak.

A devizát át kell váltani forintra – mondja a PSZÁF.

 Azaz még az egyszerű ügyvéd is megérti, hogy itt egy olyan ügyletről van szó, ahol a svájci frankot majd leváltják forintra és később, a törlesztések során a forintomat átváltják svájci frankra.

 Megérettem a devizavételi árfolyam fogalmát, de azt nem, hogy a bank „mintha megvásárolná” azt a devizaösszeget, amelynek ellenértékét kifizeti. Miért, nem vásárolja meg? Én úgy tudtam, igen, hiszen óriási összegeket kellett ezen a jogcímen kifizetnem.

 Egy példánál maradva: egy 10 millió forintos kifizetésnél a folyósítás pillanatában fennálló tartozás már nem 10 millió forint, hanem több. És kiemelem, itt csak egy szempillantásnyi idő telik el. A 10 milliót úgy kapom meg, hogy a CHF-et eladom a banknak, mely árfolyam rosszabb, mint a deviza közép árfolyam. Azaz a tartozásom nem 10.000.000.-Ft-nak megfelelő CHF, hanem annál több. Ha vissza szeretném fizetni egy másodperccel később, akkor a kifolyósított forintom már nem elegendő a tőketörlesztésre, hiszen a vételi és eladási árfolyam között jelentős a különbség.

 

De nézzünk meg ezzel kapcsolatban egy számítást, melyet csak tízmillióra vetítek a saját harmincmilliós problémám helyett.

 A mai napon a K&H deviza I. árfolyama szerint a vételi ár 177,58.-Ft, míg az eladási 184,82.-Ft. Ahhoz, hogy 10.000.000.-Ft-ot kapjak, 56.312.-CHF összeget kellene felvennem. Ha egy másodpercen belül visszafizetem, akkor ehhez 407.000.-Ft-tal többet kell befizetnem csak azért, mert a vételi és eladási árfolyam között 7,24.-Ft van. Értelemszerűen ez a vételi árfolyam 4.07%-a. Egy másodperc alatt. 30 millió forintnál ez 1.200.000.-Ft. Ezek után nem érdekelne senkit, hogy váltanak-e egyáltalán pénzt vagy sem, illetve ténylegesen létezik-e deviza alapja a kölcsönnek, vagy sem?

Fenti előzmények után kellett értelmezni a PSZÁF tájékoztatóját az árfolyamkülönbség esetében is.

Az árfolyamkockázat esetében újra előjön a devizában nyilvántartás.

 A deviza-alapú hitelek esetében értelemszerűen merült fel az a tény, hogy a bank CHF-ben vesz fel hitelt, mivel annak kamata alacsony, így a lakosság részére a forint-hiteleknél alacsonyabb kamatokkal tud számítani. Ehhez képest érthetetlen most, hogy miként lehet összetéveszthető a deviza- és forinthitel kamata? (K&H TV-reklámok sora, etc.)

 Tehát a szerződéskötéskor elfogadtam azt a feltételrendszert, hogy ha a bank devizában vállal kötelezettséget, akkor ezt vállalom én is. Az árfolyamkockázatról szóló kioktatás is erre irányul. És ezzel önmagában még nem is lenne baj. A gond ott kezdődik, hogy a kereskedelmi bankok egyértelműen elismerik, nem vettek fel deviza-hiteleket (refinanszírozás) ahhoz, hogy a lakosságnak hitelezzenek, hiszen forint-megtakarítások terhére hiteleznek.

 A devizában történő nyilvántartásnak tehát nem előfeltétele a mögöttes deviza kölcsönfelvétel a bank részéről. A nyilvántartás inkább hasonlítana egy értékállósági kikötéshez, mint máshoz. De mennyiben megtévesztő az egész? Szerintem csodálatos ötlet volt a bankok részéről, hogy a lakossággal, és az ügyvédekkel is olyan nem létező devizaváltásokat fizettetnek meg, melyről jelen esetben szó van. 

Ma hazánkban az EUR bevezetésének legnagyobb ellenérdekeltségét a kereskedelmi bankoknál találjuk, melyek túlnyomó többsége külföldi tulajdonban van. A forint elleni támadások, manipulációk végett a forint iszonyat mélyrepülésbe kezdett és a bankok a megnövekedett árfolyamváltozások miatt extra profitot realizálhatnak a pénzváltásból, mely tulajdonképpen egy nem létező banki folyamat. Azaz a bank úgy keres pénzt, hogy nem tesz érte semmit.

 

Saját hitelemet 150.-Ft alatti CHF-nél vettem fel, így csaknem 20%-ot változott a pénzügyi manipulációk miatt kötelezettségem. De mi van akkor, ha nem történt pénzváltás, és nem is deviza volt a kölcsön alapja?

 A K&H Bank – és a többi bank – nem tudja igazolni annak tényét, hogy a folyósításkor CHF-et váltottak forintra, majd törlesztéskor ez a folyamat fordítva játszódott le. Ha minden deviza-alapú hitelnél lenne deviza refinanszírozás, akkor elmondhatjuk, hogy a bank összes deviza kötelezettsége megegyezik az összes deviza-alapú lakossági hitel összegével. De ez nyilvánvalóan nem így van, és nem lehet így. A hivatkozott FX-swap ügyletek – adott esetben – csupán pénzügyi manipulációk.

 A bankok írásban közlik velem és ügyfeleimmel, hogy portfóliókat finanszíroztatnak. Rendben van, elhiszem, de néhány bizonyításra váró kérdés felvetődik:

 A portfóliónak én is része vagyok, vagy sem? Mert ha nem, akkor nem érdekel, mire hivatkozik a bank, velem szemben elszámolással tartozik, melynek nem tesz eleget. A portfóliót még a PSZÁF-nak sem mutatja be, mert az szerinte üzleti titok.

 Azaz bőven lehetséges, hogy a bankok nem vettek fel mögöttes devizahitelt, és tényleg azt teljesen függetlenül – mondjuk magyar kisnyugdíjasok megtakarításaiból – finanszírozta. Erre utal egyébként a már csatolt K&H levél is, melyet ajánlok elolvasni döntéshozatal előtt.

 

Ha nem minden deviza-alapú hitel mögött van deviza, akkor kimutatható, hogy a deviza-alapú hitelek állománya jóval magasabb, mint a deviza refinanszírozás állománya, azaz a portfólió nem más, mint kamuflázs.

 És még egy felvetés: Ha mondjuk, a Kulcsár-ügyben ismét bebizonyosodik, hogy a milliárdokkal károsították meg az elkövetők a pénzintézetet és ezzel okozati összefüggésben a bank kölcsönfelvétele megnehezül (drágább lesz a keresztfinanszírozás), akkor milyen jogi alapon lehet a kár megtérítését a lakossági adósokra hárítani? Könyörgöm! Gondoljunk már bele, hogy a hazai pénzintézetek egyáltalán nem indokolják meg a kamatemeléseiket!

 Tehát a feljelentésemen nem mást állítottam, hogy a kölcsönszerződés tartalmával ellentétben a K&H Bank nem adott nekem deviza hitelt, azaz nem adtam el neki a svájci frankot, mert nem is volt kimutatható ilyen pénzügyi folyamat. A bank nem vett fel CHF hitel azért, hogy nekem továbbkölcsönözze. Ellenben úgy tett, mintha a fentiek bekövetkeztek volna. Forinttörlesztéseimet nem váltja vissza CHF-re, hanem tovább kölcsönzi a maga forint valóságában, ám úgy tesz, mintha visszaváltaná CHF-re. Ezzel a tevékenységével minden egyes svájci frankon 4.-Ft-ot tesz zsebre, azonban mögötte nincsen semmi realitás, csak egy megfoghatatlan „portfólió”.

 

Fentiek után nem rejtem véka alá, hogy a kerületi ügyészség határozata, és annak indokolása mélyen sérti jogászi önbecsülésemet. Illetve nehezen bírom elviselni, ha tulajdonképpen hülyének néznek. Csak úgy, általánosságban.

 Az ügyészi határozat indokolásának 2. bekezdése utalt jogászi végzettségemre, abban az aspektusban, hogy illene tudnom, ha aláírtam a szerződést, akkor viseljem annak következményeit. Ez pont olyan eset, mint a minapi megyei bírsági ítélet, mely kimondta, hogy nem életszerűtlen egy 5 tonna teherbírású teherautóra 18 tonna terhet felrakni és azzal közlekedni. A furcsa magyarázat alapja nem a jog, hanem az átgondolatlanság.

 

Ugyanis nekem nem azzal van bajom, hogy megkötöttem egy szerződést, hanem az, hogy a szerződéskötéskor a bank megtévesztett és ezt követően tévedésbe tartott. Tette mindezt vagyoni haszonszerzés érdekében, mely az árfolyamnyereség és a váltási marzs. Azaz szerződés tartalma és a valóság köszönőviszonyban sincs egymással. Önmaga a banki „termék” alkalmat ad a csalásra. Nem kétlem, történt tényleg deviza alapon hitelezés, de kételkedem abban, hogy a mindegyik az lenne. Az alapos gyanú nem más, mint az a tényleges forint hitelek átkönyvelése deviza-alapúvá.

 

Azaz az ügyész indokolás első oldalának utolsó bekezdése nem csupán megalapozatlan, hanem arról árulkodik, hogy az eljáró ügyész el sem olvasta a feljelentésemet, vagy elolvasta, de nem értette meg. Ha nem írtam érthetően, akkor elnézést kérek miatta – de ebben kételkedem, és szeretném visszadobni a labdát – az ügyészségen is jogvégzett emberek ülnek.

A második oldal érdemlegeset nem tartalmaz, így sikerül most felháborodnom 1, azaz egy mondaton, mely egyébként az egész magyar igazságszolgáltatást jellemzi: felületes, megalkuvó, néha képzetlen.

 Az ügyészség képes az egész banki folyamatot axiómaként kezelni. Úgy, mintha nem szabadna kritikával illetve a pénzintézeteket. De vajon miért tilos? Valakiknek ez áll érdekükben? Nincsen cselekvési szabadság, önálló meggyőződés?

 És a legbosszantóbb az, hogy az egész határozat arra sem méltatott, hogy hosszú okfejtésemre akár egyetlen mondatot is pazaroljon. Ez több mint hanyagság, ez megalázó!

 

Fentiek alapján tisztelettel kérem a nyomozás elrendelését és olyan ügyészi szerv megbízását a nyomozás lefolytatásával, mely rendelkezik a hozzá szükséges jogtudással. Amennyiben ilyen nincsen, úgy megfontolás tárgyává teszem azt, hogy elállok a feljelentéstől és elviselem a bűnt. Ha meg van ilyen, akkor kérem, tegyék a dolgukat.”

 

Nos, eddig az eredeti panasz, és fentebb az erre adott ügyészi válasz. Amelyet Ön írt alá, azaz az Öné a felelősség.

 

A 2009-es levelem óta azonban nagyon sok víz lefutott a Dunán és okosabbak lettünk.

 

Kezdjük tehát a sor olyan tényekkel, melyek azóta jutottak tudomásomra, hogy Ön „rátolta a páncélszekrényt” a panaszomra, és érdemben nem volt vele hajlandó foglalkozni.

 

Kezdjük ott a sort, hogy a főügyészségnek és a Legfőbb Ügyészségnek is van magánjogi főosztálya, ahol talán többet értenek a civilisztikához, mint Ön és kollégái. És erről szilárdan meg is győződtem, hogy volt olyan politikai színezetű ügyem (innovációs alap gazdálkodása), mely kapcsán a Legfőbb Ügyészség tankönyvi részletességgel, az utóbbi időben egyáltalán nem láthatóan magas szakmai színvonalon látta el a feladatát. Habár ez egyedi eset, mégis bízom az ügyészi szaktudásban.

 

De kezdjük azzal az emberrel, akit Önök bizonyára nem szeretnek: dr. Léhmann György ügyvéd. De még ennyire se szaladjunk előre. Gondoljuk át inkább szépen lassan a Kásler Árpád contra OTP per anyagát, melyben a Szegedi Ítélőtábla jogerős ítéletet hozott.

 

Habár a per kereteit a felperesi kereset szabja meg, így a bíróságnak abban a kérdésben kellett döntenie, hogy a deviza átváltási és vételi árfolyamok alkalmazhatósága mennyire megengedett, a döntés hatása sokkal messzebbre hatnak, mint az Önök gondolják. Ugyanis, ha a bíróság jogerős döntése azt mondja ki, hogy a bankok nem nyerészkedhetnek az átváltáson, azaz nem szedhetnek marzsot, akkor ebből egyfelől az következik, hogy az Ön korábbi panaszomat elutasító határozata rettentő tájékozatlanságot árult el, másfelől az, hogy a bírósági ítélet csak és kizárólag az adott devizaváltással kapcsolatban értelmezhető. Furcsa számomra az, hogy a per miért nem terjedt ki a konkrét deviza művelet valóságtartalmára, így tovább kell lépni logikai úton: Ha volt devizaváltás, akkor a bank – a jogerős ítélet szerint – az adós, mint fogyasztó törlesztéseinél ugyanazt az árfolyamot alkalmazhatja csak, amint amikor a CHF-et „megvette” az adóstól.

 

 

Dr. Léhmann György kollégám nem ténybeli adatok felől közelítette meg a deviza hitelezés kérdését, hanem a tisztességtelenség okán. A kérdés elsősorban a szerződés érvényességét érinti, de a banki magatartás, mint cselekvény számos büntetőjogi relevanciával rendelkezik. De lássuk az Ön által felügyelt magánjogi osztály válaszlevelét:

 

A bankok általában, de jelen esetben konkrétan a Kereskedelmi és Hitelbank Zrt a kölcsönszerződés egyedileg megtárgyalt részében csak az alábbi tételek kapcsán hagy döntési jogot a fogyasztónak:

 

a)    a szerződött összeg

b)    a szerződés futamideje, és

c)    az alkalmazott kamat

 

Minden szerződés megegyezik abban, hogy a fogyasztó forint összeget kíván kölcsön venni, mivel a deviza kölcsön fogalmi köre messze-messze elkerüli az ő apró életét. Miként az enyémet is. Ennek ellenére a szerződés azt tartalmazza a K&H esetében, hogy:

 

A)   a kölcsön nyilvántartásának devizaneme a CHF,

B)   a kölcsön összege konkrét CHF összeg.

 

Azaz a szerződés polgári jogi szemmel nézve egy sima deviza hitel, mely kapcsán – és amúgy is – értelmezhetetlen a „nyilvántartás”. A banki könyvelés, számvitel olyan közjogi kategória, mely nem a polgári jog körébe tartozik, a banknak önálló büntetőjogi, és adójogi felelősséget keletkeztet, továbbá a fogyasztónak semmilyen ráhatása, avagy kapcsolt, származékos felelőssége nincsen.

 

A fenti ügyészi magánjogi határozat értelmében eleve nem lehetett kérdéses, hogy az egyedileg megtárgyalt részben, mely a főszolgáltatást tartalmazza, nincsen helye keresetnek a Ptk. 209.§ alapján. De ennek kizártsága nem jelenti azt, hogy a szerződés egyéb okból nem válik érvénytelenné, mondjuk a jóerkölcsbe ütközőség miatt. Önök ez a fogalmi kategóriát pontosan ismerik nyilván, mert számos büntetőügyben alkalmazzák olyanokkal szemben, akik nem minősülnek primus inter pares személynek.

 

Azaz arra kell következtetni, hogy az ügyészség kizárt minden olyan polgári jogi eljárásból, ahol a főszolgáltatással kapcsolatosan keletkezik jogvita, és ez helyes.

 

 

Marad tehát két olyan kör, ahol értelmezhető az ügyészi feladat, ami egyben kötelesség, még akkor is, ha annak elvégzését kicsit zsenántnak érzik:

 

• az általános szerződéses feltételek tisztességtelensége körében
• a tőkeösszeg folyósítása kapcsán keletkezett megtévesztő magatartás (csalás) esetében.

 

 

1. Fogalomhasználat

 

Elöljáróban le kell szögezni: tisztában vagyok vele, hogy a hitelszerződés és a kölcsönszerződés nem ugyanaz a Ptk-ban sem, de mivel a jogszabályok, a szerződések, valamint az általános szerződési feltételek is következetlenül, sokszor felváltva használják őket, ezért kénytelen vagyok szinonim fogalmakként alkalmazni ezeket. Ami a tényleges pénzügyi kategóriákat illeti, még a PSZÁF tájékoztatói sem jeleskednek a különböző hitelek fogalmi elhatárolását tekintve.

 

Az alapvető elhatárolási kategóriák szerint a következő hiteleket különböztethetjük meg:

 

-       forinthitel, amelyet a hitelintézet vagy pénzügyi vállalkozás (a továbbiakban: „bank”) a forintbetétei terhére nyújt, forintban folyósítja és forintban kell törleszteni,

-       a devizahitel, amelyet a bank az általa a bankközi devizapiacról szerzett forrásai terhére nyújt, azt devizában folyósítja és vagy devizában, vagy forintban kell törleszteni

-       a deviza alapú hitel, amelyet a bank elméletileg szintén a bankközi devizapiacról szerzett forrásai terhére nyújt, azt forintban folyósítja és forintban is kell törleszteni.

 

(Sajnos a pénzintézetek működésük során a fenti kategóriákat rendszeresen túllépik, és elmondható általános éllel, hogy a jogszabályok, kategorizálások képtelenek követni a banki észjárást és a felmutatott tranzakciókat. Hogy valójában mi áll a mutatott tranzakciók mögött, az egy jó kérdés, ám tényként lehet leszögezni, hogy a hazai jogszabályok alapján szinte lehetetlen a pontos fogalom meghatározás.)

 

Látható, hogy a forinthitel és a deviza alapú (más néven: „devizában nyilvántartott”) hitel és a forinthitel között pusztán annyi a különbség, hogy az utóbbi fedezete a bank által felvett és a folyósítás miatt átváltott deviza, jellemzően svájci frank (CHF) vagy euró (EUR).

 

Ám itt álljunk meg egy szóra, ugyanis az adósok szempontjából irreleváns körülmény, hogy a pénzintézet milyen forrásból nyújtja a kölcsönt/hitelt. Alapként kell leszögezni, hogy nem jelent valami axiómát az a feltételezés, hogy a banknak feltétlenül kölcsönt kell felvennie a hitelnyújtáshoz, ugyanis ebben az esetben a lekötött és nem lekötött betétek összessége figyelmen kívül kell, hogy maradjon. Tehát jelen pillanatban nem tudjuk, hogy az alperes a nála elhelyezett betétek, saját tőkéje terhére, vagy más forrásból hitelezett. Ám miért kell kiindulópontként elfogadni azt a feltételezést, hogy a bank úgyis kölcsönt vett fel?

 

2010. november 27-től hatályos az egyes pénzügyi tárgyú törvényeknek a nehéz helyzetbe került lakáscélú hitelt felvevő fogyasztók megsegítése érdekében szükséges módosításáról szóló 2010. évi XCVI. törvény, amely többek között a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvényt („Hpt.”) is módosította.

 

A Hpt. 200/A §. azóta a következőket foglalja magában:

 

Hpt. 200/A. § (1) Ha pénzügyi intézmény a fogyasztóval devizában nyilvántartott vagy devizában nyújtott és forintban törlesztett (a továbbiakban: deviza alapú) lakáscélú hitel- vagy kölcsönszerződést vagy pénzügyi lízingszerződést kötött, akkor

a) a kölcsön folyósításakor a kölcsön,

b) a havonta esedékessé váló törlesztőrészlet, valamint

c) a devizában megállapított bármilyen költség, díj vagy jutalék

forintban meghatározott összegének kiszámítása – ha a pénzügyi intézmény nem határoz meg saját devizaközépárfolyamot – a Magyar Nemzeti Bank által megállapított és közzétett, hivatalos devizaárfolyam alapján történik.

(2) Ha a pénzügyi intézmény meghatároz saját deviza-középárfolyamot, akkor az (1) bekezdés a)-c) pontjaiban felsoroltak forintban meghatározott összegének kiszámítása a pénzügyi intézmény választása szerint

a) a pénzügyi intézmény által megállapított és közzétett, saját deviza-középárfolyama vagy

b) a Magyar Nemzeti Bank által megállapított és közzétett hivatalos devizaárfolyam alapján történik.

(3) A pénzügyi intézmény az (1) bekezdésben foglaltak alapján elvégzett átváltással és számítással összefüggésben külön költséget, díjat vagy jutalékot nem számíthat fel.

(4) E § rendelkezéseit megfelelően kell alkalmazni arra az esetre is, ha a törlesztőrészlet fizetése nem havi rendszerességgel történik, valamint ha a fogyasztó a fennálló teljes tartozását (vagy annak egy részét) elő-, illetve végtörleszti.

(5) E § rendelkezéseit nem kell alkalmazni arra az esetre, ha a törlesztőrészlet fizetésére devizában kerül sor.

 

Az erre vonatkozó részletes indoklásból is megerősíti a törvényszöveg tartalmát.

 

Az 1. §-hoz

A devizában nyilvántartott, illetve devizában nyújtott, de forintban törlesztett hitelekhez kapcsolódó fizetések alkalmával (pénzügyi intézmény által történő folyósítás, ügyfél általi elő-, vagy végtörlesztés és díjak megfizetése) az egyes devizanemek bankok által meghatározott átváltási, illetve eladási árfolyamai közötti jelentős különbség miatt az ügyfeleket terhelő indokolatlanul magas költség keletkezik. A javaslat ezért az átváltásokat a pénzügyi intézmény által meghatározott deviza-középárfolyamhoz, illetve ennek hiányában, vagy a bank választása esetén, az Magyar Nemzeti Bank által megállapított és közzétett, hivatalos devizaárfolyamához köti.

 

Immár egy valóban releváns jogszabályhely határozza meg a deviza alapú hitel fogalmát. Látható, hogy távol tartja magát a valódi devizahitelektől, hiszen az (5) bekezdés egyértelműen kizárja a 200/A. § alkalmazását devizában való törlesztés esetén.

 

A törvény egyébként megkülönbözteti a devizában nyilvántartott vagy devizában nyújtott és forintban törlesztett hiteleket, és csupán összefoglaló elnevezésként használja a „deviza alapú” megjelölést. Kérdés, hogy esetünkben melyikről van szó? Az előbbi esetben az alapügyletnek talán nincs is köze egyetlen devizához sem, utóbbi esetben pedig szükségszerűen köze kell, hogy legyen.

 

Ha magára a devizaváltás tényére figyelünk, az (1) bekezdés alapján nem kell semmit váltani, csak olyan középárfolyamon kiszámítani – ez csak nyilvántartási (könyvelési) kérdés, nem jár tényleges pénzügyi tranzakcióval. A (3) bekezdés alapján azonban mégsem erről van szó, mert itt már kifejezetten megjelenik az átváltás fogalma.

 

Ha mindezt [Hpt. 200/A. § (1) a) és b) pontot és a (3) bekezdést] összerakjuk, akkor egy paragrafuson belüli rendszertani értelmezés után is belátható, hogy a deviza alapú hitel olyan „banki termék”, amelynek minden fázisában lényegi eleme a devizáról forintra és forintról devizára történő átváltás, tehát a deviza felvétele a kölcsön folyósítását megelőzően, illetve a forintban törlesztett részek devizára való tényleges átváltása. Ezek azok a pénzügyi-közgazdasági jellemzők, amelyek – visszautalva a hitelek hármas felosztására – elhatárolják a deviza alapú hitelt a forinthiteltől és a devizahiteltől.

 

Hogy erre miért volt szükség, azt a szóban forgó módosítást beiktató 2010. évi XCVI. törvény indoklásában is megtalálhatjuk, igaz, kis politikai színezettel.

 

A szocialista kormányok előzetes ígéretükkel ellentétben megszüntették a támogatott forinthiteleket, és tevékenyen közreműködtek abban, hogy helyette devizahitelből vagy magas kamatú forinthitelből oldják meg az emberek a lakásproblémájukat. Az embereket becsalták a devizaalapú hitelezési rendszerbe, és nem figyelmeztették kellő súllyal őket a komoly kockázatokra, valamint nem nyújtottak nekik védelmet a hitelintézetekkel szembeni egyenlőtlen helyzetükben. Jelenleg a magyar jelzáloghitel-állomány 6,825 milliárd forint, ennek 64 százaléka, azaz 4,332 milliárd forint a lakáshitel-állomány. A lakáshitelek 66 százaléka, azaz 2,668 milliárd forint devizahitel, amely túlnyomó része svájci frank alapú.

 

A deviza- és forintalapú lakáshitellel rendelkezők rendkívül sürgető problémáinak megoldása érdekében ezért intézkedéscsomag készült. A javaslat három alapelv tiszteletben tartásának szellemében született:

 

1. afelvett hitelét az adós köteles visszafizetni,

2. ajavaslatcsomag a magyarországi hitelezési rendszer veszélyeztetése nélkül segít a nehéz helyzetbe kerültek adósoknak,

3. a kockázatviselésnek közösnek kell lennie

 

Az intézkedéscsomag azoknak az embereknek nyújt enyhítő megoldásokat, akik nehéz helyzetükön maguk is próbálnak segíteni. A számukra nyújtott segítség a hitelezési rendszert nem veszélyeztetheti, a megoldás nem rendítheti meg a jelzáloghitelezési rendszert. Az intézkedések figyelembe veszik, hogy a hitelszerződés olyan gazdasági tranzakció, ami ugyan kockázatokat rejt, de a hitelfelvevőnek és a hitelnyújtónak közösen kell viselni e kockázatokat. Ezért szükséges az adósok és a hitelnyújtók közötti egyenlőtlenségbe több ponton is az adós védelmét szolgáló garanciákat beépíteni a jogviszonyba.

 

A javaslat megtiltja az ügyfelek számára hátrányos esetekben az egyoldalú szerződésmódosítást, valamint az önkényes kamatemelést. Az új szabályok a jelenleg hatályoshoz képest szűkebb körben és szigorúbb feltételek mellett teszik lehetővé az egyoldalú kamatemelést. A költségek, díjak és jutalékok egyoldalú emelésére a jövőben nem lesz lehetőség.

 

A javaslatcsomag jogszabályba történő átültetése két hatályos törvény módosítása által történik. A törvényjavaslatban érintett két törvény: a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CLXII. törvény, valamint a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény. [Általános indoklás részletei]

 

(A fogyasztóknak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvényre a későbbiekben még visszatérünk. Most elég annyit megjegyezni, hogy az – mivel a 2008/48/EK irányelvet ülteti át – egyáltalán nem vonatkozik az ingatlanfedezetű fogyasztói hitelekre, míg a Hpt. rendelkezései minden deviza alapú hitelre és azt folyósító pénzintézetre, pénzügyi vállalkozásra vonatkoznak.)

 

Tekintettel arra, hogy a referencia kamatláb (pl. svájci alapkamat) változása a devizaváltás kockázatához képest elenyésző mértékű és gyakoriságú, így a fő kérdés az, hogy miképpen kapcsolódik össze a kölcsönszerződést érintő kockázatvállalás és a deviza átváltása?

 

A jelen ügy tárgyát képező és általában a bankok által kötött kölcsönszerződések alapján a kockázat a deviza átváltásának kockázata, amely az adott deviza és a forint keresztárfolyamának változására vezethető vissza.

 

Az ügyfél és a bank szempontjából tehát a kockázat egyaránt az árfolyamok mozgása, amelynek következményeit az ügyfél viseli a szerződés alapján. Ennek költségvonzata az, amely a keresztárfolyam (CHF/HUF) emelkedése esetén a törlesztőrészlet emelkedéséhez, csökkenése esetében a törlesztőrészlet csökkenéséhez vezet.

 

A szerződés alapján a bank tehát saját (vélt vagy valós) kockázatát áthárítja és megfizetteti az ügyféllel. Ennek alapján szerződésszerű teljesítés, ha létezik a szerződés és a deviza alapú hitelekre irányadó szabályok szerinti kockázat, ily módon a bank valóban meglévő kockázatának költségeit hárítja át az adósra. Az adós pedig ezt és csak ezt a kockázatot köteles megfizetni a (kölcsön folyósításakor számított tartozás és a futamidő hányadosaként megkapott) „kezdő” törlesztőrészlethez képest a jövőbeni törlesztőrészletekkel együtt.

 

Adott egy kölcsönszerződés, amelyben az adós akarata egy forintösszeg folyósítására irányult, és bizonyos kockázatokat is vállalt, pontosabban bizonyos tranzakciók költségét is vállalta – feltéve, ha azok valóban az ő szerződésével, kölcsönének folyósításával, törlesztésével kapcsolatban, mint kockázatok léteznek, és mint ügyletek valóban megvalósulnak.

 

A fentiek alapján az alábbi kérdések merülnek fel:

 

1. Az adott egyedi kölcsönszerződések esetében valóban létezik-e az a (deviza)kockázat, amelynek költségét az ügyfél állja a szerződés alapján?
2. Valóban megvalósulnak-e az adott egyedi kölcsönszerződésekkel kapcsolatban azok az ügyletek, pénzügyi tranzakciók, amelyek kockázata az adós szempontjából költségként jelenik meg és a törlesztőrészlet változását eredményezi?
3. Erre vonatkozóan milyen tájékoztatást kaptak az ügyfelek a kölcsönszerződés megkötését megelőzően, majd a szerződéskötést követően?
4. A fenti kérdésekre adott válaszok fényében azon szerződéses rendelkezések, amelyek a deviza- és kamatkockázatra, azaz a devizaárfolyamok és a kamatok változására vonatkoznak, és így a teljes adósság és az esedékes törlesztőrészletek mértékét is befolyásolják, a szerződésre vonatkozó jogszabályok alapján hogyan minősülnek?
5. Illetve miért nem nyújthattak a pénzintézetek egyenesen deviza hitelt az ügyfeleknek, ha így is, úgy is megfizettetik velük az árfolyamváltozásokból eredő kockázatot? Ugyanis teljesen indifferens, hogy az ügyfélnek forintban vagy devizában keletkezik jövedelme, ha szabadon vásárolhat mindenki valutát. Nem szólva arról, hogy az utcai pénzváltók mohósága, árfolyama meglehetősen visszafogott a bankfiókéhoz képest.

 

A kérdésekre adott válaszok előkérdései azonban a jogtól távoli pénzügyi-közgazdasági összefüggések, amely ismeretek hiánya vezetett a köznyelvben a devizahitelek és a devizában, deviza alapon nyilvántartott hitelek összemosásához, holott a devizahitel lényege nem a devizában meghatározás, hanem a devizában folyósítás és ugyanabban a pénznemben fennmaradó és törlesztendő követelés. Ebben az esetben értelemszerűen van árfolyamkockázat. A kettő közötti alapvető különbség, hogy a devizahitel esetén az adós váltja a devizát (vagy ha jövedelme devizában keletkezik, még erre sincs szüksége), a deviza alapú hitel esetében viszont a bank – ha egyáltalán ezt megteszi.

 

Itt szeretnénk előre felhívni a figyelmet, hogy az alábbi tudásanyag egyrészről lehet hiányos, lehet téves, de legalább nem jogi tudást, jogszabályismeretet feltételez, mely kapcsán a jogalkotás és a jogalkalmazás mindenkitől elvárja a jogszabályok helyes ismeretét, a tévedhetetlenséget, kivéve a bíróságokat és leginkább az ügyészségeket! Tehát az állampolgár a joganyagot „alanyi jogon” ismeri, ám a pénzügyi-közgazdasági szakkérdések tekintetben ez nem született-, hanem szerzett „jognak” tekinthető.

 

 

2. Mögöttes pénzügyi tranzakciók

 

Ahogy azonban a fentebb idézett Hpt-rendelkezésekből is látható, jogszerűen nem létezhet valós devizamozgást nélkülöző, csak abban nyilvántartott deviza alapú hitel.

 

Nyilvánvaló, hogy azért preferálták a bankok a forintban történő folyósítást és törlesztést, mert ennek kikötése kétoldali pénzváltási lehetőség biztosított számukra. Ettől még ez olyan ügylet kell, hogy legyen, ahol a svájci frankot majd leváltják forintra, azt folyósítják, majd később a törlesztések során a forintot átváltják svájci frankra.

 

A bank, mondjuk, CHF-ben vesz fel hitelt, mivel annak kamata alacsony, így a lakosság részére a forinthiteleknél alacsonyabb kamatokkal tud számítani. Ezt követően a szerződéskötéskor az adós elfogadta azt a feltételrendszert, hogy ha a bank devizában vállal kötelezettséget, akkor ezt vállalja, átvállalja ő is. Az árfolyamkockázatról szóló kioktatás is erre irányul, vagy másképpen fogalmazva: másra nem irányulhat.

 

Arra sem kapunk a mai gyorsnaszádként suhanó gazdaságunkban ésszerű magyarázatot, hogy a hazai jegybanki alapkamat vajon miért volt olyan magas, hogy az egész társadalmat, gazdasági élet szereplőit határozottan a deviza hitelek felé lökje. Ugyanis az európai pénzügyi-gazdasági rendszerben nyilvánvaló, hogy a pénzintézetek olyan terméket kívánnak összeállítani, mely számukra a legolcsóbb és a legnagyobb haszonnal rendelkezik. Ha tehát a CHF és az EUR finanszírozás olcsó, akkor az elméletileg kisebb marzs nem elegendő a forint betétek után fizetendő betéti kamatokra. Azaz nem is érdemes forint betéteket gyűjteni, ha azokat nem lehet alacsonyabb kamatra kölcsönként kihelyezni a frankkal, euróval szemben. De mindenképpen kreálni kell valami olyan árrést, melyből a banknak kielégítő haszna is származik. És erre kell a deviza váltás, vagy annak eljátszása.

 

Tehát önmagában azonban a forintban történő kölcsönfolyósításnak és a devizában történő nyilvántartásnak nem szükségszerű előfeltétele a mögöttes deviza kölcsönfelvétele a bank részéről. A kereskedelmi bankoknak nincs szüksége a deviza alapú hitelek fedezetét biztosító devizafelvételre (refinanszírozásra) ahhoz, hogy a lakosságnak hitelezzenek, hiszen ezt a forint-megtakarításaik terhére is megtehetik. Tekintettel arra, hogy a betétgyűjtés többnyire forintban, a hitelkihelyezés (legalábbis papíron) pedig devizában történt, a bankoknak nyilvánvalóan már csak emiatt is érdekükben állt forintban folyósítani, nem beszélve az „átváltási” költségekről.

 

Első látásra a devizában való „nyilvántartás” inkább hasonlít egy értékállósági kikötéshez, mint bármi máshoz. Azonban, a deviza alapú hitelek kölcsönszerződései egyáltalán nem tartalmaznak ilyen kikötést, és nem is értelmezhetőek értékállósági kikötésnek, erre semmilyen tájékoztató, szerződési feltétel vagy nyilatkozat nem utal és nem irányul, ahogyan a mögöttes pénzügyi tranzakciók is teljesen másképp működnek.

 

Éppen ezért értelmetlen a kölcsönszerződéseket jogi szempontból minősíteni, mielőtt a pénzügyi háttérről némi fogalmat alkothatunk. Csak egy példa erre: a bankok egyik érvelése, mely szerint azért kötnek különböző háttérügyleteket, hogy ne kelljen felmondani a futamidő alatt a szerződést, téves, hiszen a felek által kötött, határozott időre szóló kölcsönszerződést felmondani csak a Ptk-ban szabályozott esetekben lehet. Hogy a banknak e mögött milyen futamidejű és milyen kockázatú ügylete van, az nem a felmondhatósághoz, hanem a szerződésszerű teljesítéshez kapcsolódik, már ha erre az adósnak egyáltalán rálátása lehet. És miképpen az adóst sem kérdezik meg, hogy miből fizeti a havi törlesztőket, az adóst sem érdekli, hogy tanúsít szerződésszerű magatartást a bank a futamidő alatt. Az adósminősítés e körben csak a hitel felvételekor bír relevanciával, ám a jövedelem elvesztése még akkor sem kibúvási ok a szerződés teljesítése alól, ha az egyébként az adósnak nem felróható. (pacta sunt servanda elve)

 

Ez is rávilágít arra, hogy a pénzintézetek, pénzügyi vállalkozások szerződései és ÁSZF-jei – tudatosan építve az adósok hiányzó ismereteire – semmilyen tájékoztatást sem adnak a deviza alapú hitelek jellemzőiről, csupán az árfolyamkockázatot említik. Ennél fogva az ÁSZF-ek és maguk a szerződések megtévesztik az adósokat, akik nem ismerhetik fel az ügylet lényegét és hátterét. A félreértés elkerülése végett még egyszer: a megtévesztés nem az árfolyamkockázat tényére, hanem a mögöttes pénzügyi műveletek és a szerződéses feltételek közötti kapcsolatra irányult. A megtévesztés következtében az adósok túlnyomó többsége nem tudta és nem tudja felmérni, hogy egyes szerződéses feltételeket a hitelezők – így alperesek is – teljesítenek-e egyáltalán, vagy nem szerződésszerűen teljesítenek, illetőleg mi az a kockázat, amit szerződésben vállaltak és ehhez képest mi az, amit ténylegesen fizetnek. Ennek megítéléséhez legalább nagy vonalakban ismerniük kellene az egyes pénzügyi háttérügyleteket.

 

2.1. FX-swap ügyletek:

 

Az ún. FX-swap ügyletek lényegét az alábbi MNB-elemzés ismerteti, melyet Páles Judit és Mák István tett közzé egy internetes fórumon az általuk készített tanulmány kapcsán:

 

„FX-swap ügyleteket azért köt a hazai bankrendszer egésze, mert mérlegen belül a devizaeszközök állománya meghaladja devizaforrások állományát (mérlegen belül nyitott pozíció keletkezik), emiatt a devizakihelyezések egy részét forintforrásból finanszírozzák.
Egyedi, illetve mikroszinten az FX-swapok szerepét csak bizonyos feltevések mellett lehet levezetni könyvelési tételek mentén. Az alábbi részletesebb levezetés arra az esetre vonatkozik, ha a deviza alapú hitelek nyújtását követően a hitelfelvevő ügyfél más bankhoz utalja át a felvett hitel összegét.

A kérdéshez kapcsolódóan a lépések részletesebben a következőképpen írhatóak le:
1. Deviza alapú hitelek nyújtása (illetve az összeg átutalása) esetében a bank mérlegében összességében annyi változás történik eszköz oldalon, hogy a devizakövetelések emelkednek a hitel összegével (Ez a bank mérlegében az aktuális forintárfolyamon átszámítva jelenik meg), míg a likvid eszközök (számlapénz, készpénz) ugyanezzel az összeggel csökkennek. Ezen belül két esetet érdemes megkülönböztetni annak függvényében, hogy milyen formában történik a folyósításhoz szükséges forintlikviditás biztosítása az ügyfél számára.
- Az egyik lehetőség, hogy a bank mérlegén belül a deviza likvid eszközök csökkennek azzal az összeggel, amilyen összeget az ügyfélnek folyósít. Ezt követően az ügyfél javára a devizaösszeget forintra váltja egy harmadik szereplővel (az azonnali devizapiacon) kötött ügylet révén a hitel folyósításakor. Ez utóbbi tranzakció azonban a bank mérlegében nem jelenik meg.

 

- A másik lehetőség, hogy a bank mérlegében a forint likvid eszközök csökkennek az eszköz oldalon, vagyis lényegében maga a bank „köti meg” implicit módon a fenti ügyletet az ügyféllel (konverzió).
A fenti lépéseket figyelembe véve hitel nyújtásakor a bank mérlegében eszköz oldalon az első esetben összességében annyi változás történik, hogy a devizakövetelések emelkednek, míg a deviza számlapénz csökken, míg a másik esetben a devizakövetelések emelkednek, a forint számlapénz csökken.

2. Az FX-swap szerepének levezetéséhez azonban figyelembe kell venni azt is, hogy a hitelkihelyezések egy részét a bankok forint forrásból finanszírozzák, a folyósításhoz szükséges likviditást annak révén biztosítják.
- Az első esetben forintbetétekből származó forintlikviditást devizára kell váltania banknak, amit aztán egy ellenkező irányú spot ügylettel forintra vált az ügyfél javára a fent leírtaknak megfelelően. A forintlikviditás devizalikviditásra való konvertálására lehetőséget teremt az FX-swap spot lába. Az FX-swap spot lába a bank mérlegén belül jelenik meg. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor a következő történik: a bank forinttartozása nő a forrás oldalon, az elszámolási számla eszköz oldalon a forintbetét elhelyezésből adódóan, majd a bank forintszámlája csökken, a devizaszámlája nő az FX-swap spot lábának köszönhetően az eszköz oldalon, majd a hitel nyújtást követően csökken az devizaszámla-pénz, emelkedik a devizakövetelés; így összességében devizakövetelés áll szemben forinttartozással. Az ebből adódó árfolyamkitettséget pedig az FX-swap termin lábán keresztül fedezi le a bank. Az FX-swap termin lába mérlegen kívüli tételként jelenik meg. Így az FX-swap a szükséges devizalikviditás biztosításában és az árfolyamkockázat fedezésében is szerepet játszik.
- A másik esetben a forintbetét elhelyezésből adódóan a forint számlapénz nő eszköz oldalon, a forinttartozás forrás oldalon, majd a hitel nyújtását követően összességében a forintszámla csökken, a devizakövetelés emelkedik, így ebben az esetben is devizakövetelés áll szemben forinttartozással. A banknak az ebből adódó árfolyamkitettségét le kell fedeznie: ezt szintetikus határidős pozíció előállításával végzi. Vagyis köt egy FX-swap ügyletet, amelynek spot lábát egy azzal ellenkező irányú azonnal devizapiaci (spot) ügylettel semlegesíti. Az FX-swap mérlegen kívüli lába pedig fedezi az árfolyamkockázatot. Ilyenkor az FX-swap ügylet az árfolyamkockázat fedezésében játszik szerepet.

Ha a hitelfelvevő ügyfél ugyanazon bankhoz tartozó partner betétszámlájára utalja át a felvett forint-összeget, akkor emiatt (forint)likviditási igény nem jelentkezik, de devizakövetelés áll szemben forinttartozással mérlegen belül, az ebből származó mérlegen belüli nyitott devizapozíciót szintén fedezni kell. Ezt szintetikus határidős pozíció előállításával éri el a bank: az FX-swap termin lába biztosítja a fedezést (ami mérlegen kívül jelenik meg), míg az FX-swap spot lábát ellentétes irányú azonnali devizapiaci ügylettel semlegesíti.”

 

Az első esetben az FX-swap ügylet a devizalikviditás biztosításában is szerepet játszik, tehát az ügylet spot lába valódi devizafelvételt jelent. Minden más esetben a mérlegen belüli nyitott devizapozíció és az annak fedezetére kötött FX-swap ügylet termin lába nem egyéb, mint egy fiktív ügyletet biztosító fiktív tranzakció. Ha ugyanis a hitelnyújtó ténylegesen nem vett fel az adott hitel nyújtásához szükséges devizát (nem nőtt a devizaszámlája a spot láb eszközoldali hatása miatt), akkor az az árfolyamkockázat, amit FX-swap ügylettel „fedez” és a hitelfelvevőre hárít, valójában nem létezik. Tehát minden olyan esetben, ahol az adott egyedi hitelügylethez kapcsolódóan nem történik devizafelvétel (csupán a forintlikviditás terhére történő hitelfolyósítás), az árfolyamkockázat csak annak a nyilvántartási „cselnek” az eredménye, amely a forintban történő folyósítást követően a banki mérlegen belül devizakövetelést (hitelnyújtó bank oldalán) állít szembe forinttartozással (hitelfelvevő adós oldalán).

 

Azaz leegyszerűsítve nem történik más, minthogy a forintban történő folyósítást egyszerűen devizakövetelésként veszik nyilvántartásba, és ezzel jön létre a devizában nyilvántartott, tehát a deviza alapú hitel. Ha azonban emögött nincs valódi devizafelvétel, valódi átváltás a hitelnyújtás kezdetétől kezdve, akkor pusztán a devizában való nyilvántartásba vétel polgári jogi értelemben nem teremt jogalapot arra, hogy fiktív kockázatok költségeit követelni lehessen az adóstól.

 

Hangsúlyozni kell, hogy a valódi devizafelvétel és valódi átváltás követelménye nem a Hpt. 2010. november 27-től hatályos módosításain alapul (azoknak amúgy sincsen visszaható hatálya), ezek csak a jogalkotó „törvényben foglalt értelmező rendelkezései.” A tényleges átváltás követelménye a Ptk. szerződésekre vonatkozó általános szabályain alapul, amelyet egy másik törvény (Hpt.) szövege és indoklása olyan módon magyaráz, amely világossá teszi a Ptk. értelmezését is, amennyiben a Ptk. ezen rendelkezéseit deviza alapú hitelekkel kapcsolatban kell alkalmazni.

 

Itt kell megjegyezni, hogy a hatályos törvények éppúgy, mint a közvetlen hatállyal nem rendelkező, de a magyar jogba átültetett uniós irányelvek a Magyar Köztársaság „éppen hatályos” gazdasági és társadalmi rendjének részét képezik, így a Ptk. rendelkezéseit valóban ezekkel összhangban kell értelmezni a Ptk. 1. § (2) bekezdésének megfelelően.

Ha a fentiek alapján összekapcsoljuk a kötelmi jogot az FX-swap ügyletekkel, akkor az alábbi problémák merülnek fel:

 

1)    A hitelfelvevőnek (fogyasztónak) megfelelő szintű és elvárható szakmai gondosságú tájékoztatás hiányában fogalma sincs, hogy milyen „banki termékkel” van dolga. Az ügyfél, a későbbi adós még a szerződés legalapvetőbb elemeit sem tudja megítélni, hiszen nem tudja, hogy van-e deviza a deviza alapú hitele mögött, és így nincs tisztában azzal sem, hogy az árfolyamkockázat papíron vagy valójában is létező kockázat.

 

Ez az „üzleti titok” álcája mögé bújtatott, szándékosan létrehozott és fenntartott információs aszimmetria problémája, amely a szerződés megkötését követően ugyanúgy fennáll, mint azt megelőzően.

 

2)    Az adós még a megfelelő elméleti jogi és pénzügyi információk, illetőleg ilyen képzettség birtokában sem tudja, nem tudhatja, hogy az ő hitele mögött épp melyik fajta FX-swap ügylet van, vagy van-e ilyen egyáltalán kifejezetten az ő hiteléhez kapcsolódóan. Laikus szókinccsel megfogalmazva: nem tudja követni a svájci frank útját az ő bankszámlájáig, mert a mögöttes pénzügyi műveletek az ő egyedi hitelszerződése szempontjából esetlegesek, átláthatatlanok és nélkülözik a közvetlen kapcsolatot.

 

Tekintettel arra, hogy egy hitelportfólió nem a társadalombiztosítási értelemben vett kockázatközösség, nem a hitelfelvevők kockázatközössége, így egyetlen adós sem kötelezhető más adós hiteléhez kapcsolódó, vagy a bank egyéb tevékenységéhez kapcsolódó kockázatok átvállalására és megfizetésére – a kölcsönszerződések ugyanis egyedi szerződések, jogi megítélésük nem függ attól, hogy a hitelnyújtónak egy vagy ezeregy ugyanolyan szerződése létezik. Ha tehát a hitelnyújtó kockázatot hárít át és fizettet meg, akkor ennek a kockázatnak a valódiságát és útját az egyedi kölcsönszerződéshez kapcsolódóan el kell különítenie, dokumentálnia kell, másképpen legfeljebb egy portfolió valamilyen módon arányosított részének „kiszámlázásáról” lehet beszélni, de az adott kölcsönszerződés szerződésszerű teljesítéséről nem.

 

Polgári jogi és pénzügyi szempontból egyaránt az elvárható minimum, hogy a hitelnyújtók belső nyilvántartási rendszere ne csupán a pénzügyi-szemviteli szempontoknak, hanem – ha már szerződések millióit kötik meg – a polgári jog szempontjainak is megfeleljen.

 

Az MNB tanulmánya is közvetetten elismeri, hogy egyedi szinten, kölcsönszerződésre lebontva lehetetlen kimutatni, hogy a konkrét kölcsön mögött volt deviza ügylet vagy sem. Így előfordulhat az, hogy az FX-ügyleteknek semmi köze nincsen a „deviza alapú hitelekhez”, mivel ténylegesen forintforrásból forintot folyósít a pénzintézet, azonban a mérlegében ezt már egy másik, nem valós ügyletként tünteti fel.

 

Tekintettel arra, hogy a kölcsönszerződés elemeivel ok-okozati összefüggésben álló magatartás nem lehet titkos egyik szerződő fél előtt sem, így az FX-swap ügyletek valós tartalmát sem lehet banktitokként kezelni, vagy amennyiben ezt a pénzintézet így gondolja, a feleknek a valós (nem titkos) viszonyok keretei között kell elszámolniuk egymással – az pedig minden, csak nem deviza alapú hitel. A szerződés és annak teljesítése körében csak az bizonyos, hogy meghatározott kamatteher mellett a bank forintot folyósított, de ezen túl a deviza beszerzési és váltási tevékenysége nem más, mint a „fél előadása.”

 

Hogy a „fél előadása” alapján közjegyzők közokiratokat készítenek, majd a bíróságon kívüli végrehajtás érdekében erre alapozva ténytanúsítványokat állítanak ki és záradékolnak, az jól mutatja, hogy egy fiktív – vagy eltérő bizonyíték hiányában annak tekinthető – ügylet alapján nyugodtan el lehet árverezni bármely adós ingatlanát, méghozzá a jog keretei között. Ezt azonban különös jelentősége miatt majd a későbbiekben részletezzük.

 

 

2.2. Derivatív swap ügyletek, avagy „a csoki problémája”

 

Az interneten közzétett tanulmányok sora megegyezik abban, hogy tényleges banki tevékenységként ismerik el a derivatív swap ügyleteket. Abban is egyezik az összes álláspont, hogy ezeknél az ügyleteknél a bank tőzsdén kívül köt egy deviza csereügyletet. Ez azonos devizák közötti, kettő darab, egy időben megkötött, de két ellentétes irányú pénzügyi művelet. Olyan, mintha CHF-t váltanának HUF-ra, de előre megállapodnak abban, hogy egy idő múlva vissza is váltják ugyanezt CHF-re. Az ügylet során követelések és jogosultságok keletkeznek, de tényleges pénzmozgás nincsen. Tulajdonképpen az sem ellenőrizhető, hogy a másik szerződő fél rendelkezésére áll-e egyáltalán a szükséges, ügyletben szereplő CHF. Az ügylet azt eredményezi, hogy a pénzintézet csak egy „különbözetet” fizet majd, és azt is csak a visszaváltás pillanatában az érvényben lévő kamatok mértékei közötti különbségre.

 

Ki kell hangsúlyozni, hogy ez az ügylet legfeljebb a fiktív vagy valós devizakockázat fedezésére szolgálhat, de a hitelnyújtáshoz szükséges deviza biztosítására (felvételére) nem. Ahhoz ugyanis valódi pénzmozgás kell. Az, hogy úgy tekintjük, mintha ennyi CHF-et megvásárolna, nem szolgálhat alapul költségek és kockázat áthárítására a hitelfelvevő felé, mert a „minthá”-nak nincsen valós kockázata. Annak pedig, hogy valamennyi különbözetet a fiktív csereügylet lezárultának időpontjában a hitelnyújtónak vissza kell fizetnie harmadik fél felé, szintén nincs kapcsolata az egyedi kölcsönszerződés alapján az adósra hárítható kockázattal és költségekkel.

 

Lássuk mindezt egy Balaton-szelet (a továbbiakban: „csoki”) példáján keresztül szemléltetve.

 

Ha a boltban veszünk egy csokit, kifizetjük, majd utána a boltos visszaadja az árát és visszaadjuk a csokit, akkor mondhatjuk, hogy miénk volt a csoki. Mi történik a derivatív swap során? A csoki a helyén maradt, az utolsó előtti sor közepén, de mi gondolatban eljátsszuk az egész jelenetet. Azonban a pénztárosnak nem fizetem ki a csoki árát, csak azt a pár forintot, amire úgy tekintünk, mint az ügylet költségére. Utána hazamegyek, és kölcsönadom valakinek a csokit – forintban. Bankként alperes ugyanígy adta kölcsön a svájci frankot.

 

De legyünk megértőbbek a bankokkal. Tegyük fel, hogy a csokira vonatkozóan úgy állapodtam meg a boltos nénivel, hogy az érintetlenül a pulton heverő csokit én úgymond csak jövő pénteken „adom vissza”, azaz a különbözetet, az ügylet „költségét” csak akkor fizetem ki. Ezt azért teszem, hogy nyugodt lelkiismerettel mehessek haza, hiszen most papíron enyém a csoki, aminek a forintban általam kiszámított értékét kölcsönadom valakinek. A gond az, hogy ha a csoki ingó dolog – márpedig tagadhatatlanul az, akárcsak a pénz – akkor a tulajdonjog átszállásához nem elég távolról rámutatni, hanem azt zsebre is kell tenni (ingó dolgok tulajdonjogának átszállása a birtokbavétellel hatályosul). Amikor a zsebemben van, akkor kölcsönadhatom valakinek. Ha a svájci frank a számlámon van – a tulajdonszerzés módja és ideje számlapénznél a jóváírás – akkor kölcsönadhatom. Ha nem volt a zsebemben a csoki, akkor csak forintot adtam, a csokira nem hivatkozhatok. Ha valójában nem volt a számlámon svájci frank, akkor forintot adtam kölcsön, és a svájci frankra nem hivatkozhatom.

 

Hozzátehetnénk: ha én papíron több csoki értékét adtam kölcsön, mint amennyi csoki egyáltalán forgalomban van, akkor egészen biztosan nincs kapcsolat a csoki és a kölcsönzött forintösszegek között. Márpedig intézményi és rendszerszinten sincs annyi svájci frank, amennyit a bankok „kölcsönadtak.” Ennek egyenes következménye lesz, hogy gumicukrot veszek, és majd a gumicukor-csoki különbözetre kötök swap ügyletet, azaz eurót veszek, majd a svájci frankot és az eurót cserélgetem fiktíven, hogy megteremtsem a látszatát a svájci frankomnak.

 

Mivel a csere fogalma nem más, mint nem egynemű dolgok tulajdonjogának kölcsönös és egyidejű átruházása, így ha akárcsak az egyik oldalon nincs meg a valódi tulajdonátszállás (pl. jóváírás, zsebretétel), akkor ez csak „papírügylet”, amely valódi jogot a „megszerzett” dolgok tulajdonjogának átruházására nem teremt.

 

Ha a hitelnyújtók szándéka arra irányult, hogy a papíron beszerzett (a kölcsönvétel pillanatában „azonnal visszaadott”) devizának megfelelő, a bank által megállapított és átváltott forintösszegének megfelelő forint folyósítása is eredményezzen deviza alapú hitelt, erről kifejezetten tájékoztatni kellett volna a hitelfelvevőt, és az ilyen tartalmú rendelkezést is kifejezetten a kölcsönszerződés részévé kellett volna tenni.

 

A www.creditaustria.hu oldalon megjelent írás ezzel kapcsolatosan az alábbiakat emeli ki:

 

„Ezzel dupla hasznot tud realizálni. Övé a most említett kamatkülönbözet, az árfolyamkockázatot pedig áthárítja és megfizetteti az adóssal. Ez a CHF és HUF közötti holtbiztos kamatkülönbözet az utóbbi években 7-8% extra kamatnyereséget hozott a bankoknak. És ez csak egy spekuláció eredményéből adódott, a betétesek pénzének kihasználásával. A spekuláció negatív hatását (időközbeni árfolyamkockázat) pedig az adós kénytelen fizetni. Szakmai nyelven ezt derivatív swap ügyletnek nevezik, és bárki csinálhat ilyet, ha néhány ügyleti feltételnek megfelel. Igaz, hogy ebben az esetben a vállalkozó, mivel a saját pénzével dolgozik, nem tud áthárítani árfolyamkockázatot senkire. Ezért ő a végén egy tisztességes nyereség nagyságrendnél marad. Így áll elő az a groteszk helyzet is, hogy a legnagyobb ismert tőzsdeguruk sem tudnak nagyobb nyereségeket realizálni a bankoknál. Ez pedig csupán abból ered, hogy nekik sincs kire áthárítani az esetleges árfolyamkockázatokat.”

 

Ez egy rendkívül fontos megállapítás, amely még az aktív, részvényekbe és befektetési alapokba invesztáló, tájékozottabb magánbefektetők fejében sem biztos, hogy ilyen tisztán megfogalmazódik – holott egy devizában jegyzett befektetési alap vétele vagy eladása helyes időpontját (timing) a devizapár árfolyama legalább annyira meghatározza, mint az alap befektetési célpontját jelentő területtel (pl. nyersanyag, ingatlan) kapcsolatos gazdasági fundamentumok és profitvárakozások.

 

Ha befektetőként 200 USD/HUF árfolyam mellett 1000 forintom van és veszek egy 5 USD értékű Nokia-részvényt az NYSE-n (New York Stock Exchange) keresztül, majd az árfolyam 220 USD/HUF-ra változik (gyengült a forint vagy erősödött a dollár), akkor a befektetésem értéke nem a részvény miatt csökkent, hanem az árfolyam-különbözet miatt.

 

Ha bankként ugyanezt fiktíven eljátszom a deviza alapú hitellel, akkor ezt az árfolyam-veszteséget – ami amúgy engem nem érint, csak a következő (!) hitelhez papíron cserélt svájci frank esetében érinthet – áthárítom az adósra. A bank biztosan nyer, az adós meg változatlan árfolyam mellett jól jár, emelkedő árfolyam mellett a forinthitelhez képest nullára jön ki, magas árfolyam mellett pedig nagyot bukik – ne feledjük, hogy itt 10-20 éves futamidejű kölcsönökről beszélünk, így a hosszú távú folyamatok a meghatározóak.

 

Az összes tanulmány és megismerhető álláspont alapján felvetődik tehát a kérdés:

 

1. A kölcsönszerződés során miért ejtik tévedésbe az adóst, hogy neki svájci frankot folyósítanak, és a szerződések, avagy az ÁSZF miért nem ismertetik a swap ügyletek lényegét, melyek állítólag a kölcsön alapját képezik?
2. Ha a bank köt ilyen swap ügyleteket, azok vajon milyen ok-okozati összefüggésben állnak a tényleges kölcsönszerződéssel? Az adós számára ugyanis semmi nem támasztja alá, hogy a bank valóban „deviza alapú hitelt” nyújtott, és nem pedig egy utólag átnevezett forinthitelt.
3. Végeredményben alappal feltételezhető, hogy a bank a forint forrás terhére forintban nyújtja a hitelt, csak ezt másnak nevezi el és másként tartja nyilván.

 

A bank (a nem létező CHF-ből) CHF kölcsönt folyósít, de a svájci frankot azonnal megveszi és forintot ad helyette. Így a CHF számlája ugyanazt az egyenleget mutatja, mint két másodperccel azelőtt, azonban az átváltásból eredő marzsot már be is szedte az adósoktól. Ezáltal jogalap nélkül gazdagodik az adós terhére. Az átváltási ügylet azonban nem valós, így ilyen ügyletből kötelezettség sem keletkezhet(ne). A banknak a napi záráskor csak azt kell valahogy igazolnia, hogy volt CHF fedezete, így az FX-swap ügyletek virtuális valósága szolgálja az utólagos elszámolási rendet.

 

Nem valós az az esetleges banki érvelés sem, mely szerint állandóan deviza fedezetet kell rendelkezésre tartania, hiszen a kölcsön törlesztése során sem jogszabály, sem a szerződés nem kötelezi a bankot, hogy a „devizában nyilvántartott” hitel mögött legyen valamilyen deviza fedezete. Jogszabály és szerződés „csak” arra kötelezi a hitelnyújtókat, hogy valóban vegyék fel a devizát, amit forintra átváltva folyósítanak, és valóban váltsák át törlesztéskor a forintot devizába, ha ezek kockázatait és költségeit az adósokra terhelik.

 

A forint törlesztések svájci frankra váltása ugyanazt a problémát veti fel, mint a nyújtott kölcsön fedezete esetében. A svájci frankra történő váltás megint marzsot hoz a banknak, mely mögött csak és kizárólag akkor van jogalap, ha a váltás ténylegesen megtörtént. Lehet, hogy a váltásnál valóban törleszt a bank harmadik személy felé, de lehet, hogy csak a következő svájci frank „alapú” hitel jogalapját kell valahogy megteremteni – azaz még valós pénzügyi művelet esetében is kérdéses az ügylet célhoz és egyedi kölcsönszerződéshez kötöttsége.

 

A másik fontos tényező az idő, a kockázatvállalás időtávja. Nézzük ebből a szempontból:

 

1. a bank papíron devizafedezetet teremt;
2. ezt fiktíven átváltja saját árfolyamán és
3. a forintot az adósnak folyósítja;
4. majd az adós megkezdi a törlesztést (visszaváltások sorozatát)
5. de vajon mit és mikor vált át a bank maga, vált-e egyáltalán?

 

Ha az 1. pont nem jár tényleges forintról devizára történő váltással a bank számára, akkor ab ovo alaptalan, tisztességtelen és jogellenes a folyósításkori devizáról forintra történő „átváltás”, illetve az összes törlesztőrészlet átváltása. Polgári jogi szempontból az átváltás is tulajdonszerzéshez kötött („zsebre kell tenni a csokit”), hiszen más tulajdona felett nem rendelkezhet a pénzintézet.

 

Feltéve, de meg nem engedve, hogy az 1. pont tényleges átváltással jár, akkor a folyósításkori „váltás” akár jogos is lehetne. De mi a helyzet a törlesztőrészletekkel? Ugyanis a bank nem 30 éves futamidővel vesz vagy kölcsönöz (papíron) devizát, hanem napos, legfeljebb hónapos lejáratokkal, tehát az a kötelezettség, ami a folyósított deviza alapú hitel mögött állhatna, nagyságrendekkel hamarabb, valószínűleg a folyósítást követő pár héten belül kiegyenlítődik.

 

Mindkét verzió alapján a „devizában történő nyilvántartás” nem más, mint a jogalap nélküli átváltási marzsok beszedése. A bank – esetünkben az alperes – saját forint forrásaiból forint hitelt nyújt, és a swap ügyletek nem a hitelezés deviza forrását jelentik, hanem egy számviteli, könyvelési (látszat)kockázat fenntartását. Azonban álljunk meg egy pillanatra a feltételezett, de meg nem engedett második esetnél, tehát a pár hónapos lejáratú devizafedezet eseténél, hasonlítsuk össze a kockázatokat és az ígéreteket.

 

Ha a bank ez alatt a pár hónap alatt viselné is az adott devizapár emelkedésének kockázatát, ennek a kockázatnak igen rövid ideig van kitéve. Nem beszélve arról, hogy a bankoknak ellenkező irányú fedezeti ügyletekkel lehetőségük van fedezni az árfolyam emelkedéséből származó esetleges veszteségüket. Azok a cégek, amelyeknek külföldről származó bevétele értelemszerűen devizában keletkezik, de könyvelésük forint alapú, szintén ilyen fedezeti ügyletekkel biztosítják magukat (pl. Rába, Richter).

 

Az adós azonban a hitel teljes futamideje alatt viseli az árfolyamkockázatot, ezzel együtt végig „váltja a frankot.” Nem 2 hónapig, hanem 20 évig, azaz 19 év és 10 hónapig biztosan nem a saját hitelének árfolyamkockázatát viseli! Mit számít, mit jelent valójában ez az időkülönbség?

 

Mennyi a valószínűsége annak, hogy a 140-es CHF/HUF árfolyam 2 hónap alatt 240-re ugorjon? Gyakorlatilag nulla, pár hónapos időtávon még volatilis időszakokban is 20-40 forintos a sáv szélessége. De mennyi a valószínűsége annak, hogy 140-ről 240-re emelkedjen 1-5 éven belül? Ez már reális forgatókönyv – annyira, hogy ez 2 éven belül be is következett.

Mi a helyzet a fordított iránnyal? Mert hát a bankok mindig azt mondják, hogy a frank-forint árfolyam csökkenésének is ugyanakkora volt a valószínűsége, mint az emelkedésé. Nos, ez egyfelől álszent hazugság, hiszen melyik az a kaszinóban játszott játék, ahol a Ház esélye kisebb a nyerésre, mint a játékosé? A kaszinó, akárcsak a hitelezés, egy profittermelő üzleti vállalkozás, és senki nem alapít üzletet pénzfeldobásra, tehát 50-50%-os nyerési esélyre.

 

A legbeszédesebb azonban a hosszú távú tendencia. Az alábbiakban a Magyar Nemzeti Bank hivatalos devizaárfolyamaiból minden év első és hatodik hónapjának adatai láthatóak.

 

Devizaárfolyamok a hónap utolsó napján (középárfolyam forintban)
Időszak		Svájci frank
1988.	január	34,96
	június	33,27
1989.	január	34,01
	június	36,82
1990.	január	42,07
	június	45,69
1991.	január	55,23
	június	49,83
1992.	január	54,18
	június	56,82
1993.	január	56,76
	június	61,07
1994.	január	68,11
	június	75,82
1995.	január	87,15
	június	109,24
1996.	január	119,55
	június	122,20
1997.	január	119,31
	június	128,51
1998.	január	141,10
	június	143,78
1999.	január	154,59
	június	155,76
2000.	január	158,68
	június	166,90
2001.	január	173,59
	június	160,12
2002.	január	165,09
	június	166,16
2003.	január	166,27
	június	171,61
2004.	január	169,76
	június	165,64
2005.	január	158,56
	június	159,64
2006.	január	162,45
	június	179,88
2007.	január	158,82
	június	148,45
2008.	január	161,47
	június	147,72
2009.	január	198,69
	június	178,67
2010.	január	184,53
	június	216,67
2011.	január	212,46
	június	219,92
2011.	október 27.	245

 

A főbb tendenciák és időszakok még ezen a kivonaton is jól látszanak. 1988. január 1-től kezdve a 90-es évek végéig kellett várni, amíg van olyan havi árfolyam, amely jelentősen, több forinttal alacsonyabb, mint bármely (!) azt megelőző hó végi érték. A mi táblázatunkban ez a 2001. júniusi érték. A másik kiemelt szám közvetlenül a válság kitörése előtti hónapok értéke. A két kiemelt szám közötti időszakban vették fel Magyarországon a deviza alapú hitelek szinte egészét – éppen abban a pár évben, amikor az árfolyam a 148-179-es sávban mozgott.

 

Lett volna esélyük a bankoknak más időszakban eladni a deviza alapú hitelt, mint ebben az időszakban? Nem, hiszen nem lett volna mire rámutatni az ügyfélnek még az előző 1 év adataiból sem, hogy „látja, nagyjából ugyanott van az árfolyam.”

 

Mennyi esély volt rá, hogy ennél alacsonyabb legyen az árfolyam, méghozzá évtizedes távlatban? Minimális, pár százalék. Nos, pont ennyi esélye volt a devizahiteleseknek, hogy hosszú távon is jobban járjanak a „CHF alapú” hitelükkel, mint a forinthitellel.

 

Mennyi esély volt rá, hogy a tendencia maradjon, vagy folytatódjon, azaz a törlesztőrészlet vagy szinten maradjon, vagy növekedésnek induljon? Úgy 95-98%. Bármely negatív világgazdasági esemény bekövetkezte esetére mennyi volt az esélye, hogy a világ legstabilabb menekülődevizája erősödni fog? 100%.

 

Az érvelés ezen pontján dobják be a bankok, hogy de hát még így is jobban jártak az adósok, mint a forinthitellel. Ez ugye, hosszú távon és ilyen árfolyamok mellett nem igaz, hiszen felperesek törlesztőrészlete majdnem duplájára (200.000 Ft-ról 350-400 ezerig) emelkedett, és ez messze nagyobb különbség, mint anno a forinthitelek és a frankhitelek közötti különbség. De a banki érveléssel nem ez a probléma, hanem az, hogy ők abból indulnak ki, hogy az adósok mindenképpen hitelt vettek volna fel, holott ez egy hamis axióma.

 

Alternatívaként nem csak az jöhet szóba, hogy ne vegyünk fel hitelt. Későbbre lehet halasztani a beruházást, addig befektetni a megtakarításokat, vagy ehelyett, illetve ezzel együtt többet lehet pl. lakáskasszában megtakarítani, mert annak kedvezményes és nem „deviza alapú” a kamata – egyszóval több ésszerű gazdasági döntést lehet hozni, ha ismerjük mindegyik feltételeit. A magyarországi pénzintézetek ezt nem tették lehetővé.

 

Hangsúlyozni kell, hogy itt nem a fogyasztók tájékoztatásának elmaradásáról van szó, az egy magasabb követelmény. Itt az üzlet, a kölcsönügylet megszerzése, megkötése által motivált, hallgatással és a valótlanságig egyoldalúan tálalt információkkal történő megtévesztésről van szó. Lehet válogatni, hogy ez a banki termék ebben a formában, tehát mint deviza alapú hitel egy megtévesztés, vagy tisztességtelen általános szerződési feltételekkel fűszerezett kölcsönügylet, esetleg mindkettő. Ami azonban az ügylet megkötésére irányuló akarat befolyásolását illeti, biztosan kijelenthető, hogy a fentiek ismeretében tömegesen hoztak volna a magánszemélyek, cégek és önkormányzatok valamilyen más döntést.

 

A legnagyobb probléma a fenti okfejtéssel az, hogy minderre felperesnek kell magától rájönnie és perben követelni egy normális, a Ptk. szerint értendő tisztességes elszámolást.

 

2.3. A carry-trade előnyei

 

Van azonban még néhány pénzügyi részlet, amire rá lehet mutatni, illetve a fentebb elmondottakat kicsit más, újabb megvilágításba helyezni. Egy internetes forrásból idéznénk:

 

A Szociális Kerekasztal Hitelkárosultak megsegítésére alakult szakértői tanácsának tagjaként Makkos Albert a pénzügyi világban carry trade néven ismert konstrukciónak minősíti a magyarországi devizahitelezést. Ennek lényege, hogy egy alacsony kamatú devizában felvett hitelt magas kamatú országba helyeznek ki. Alkalmazásának feltétele, hogy ha az árfolyam csökkenni kezd, a hitelt azonnal vissza kell fizetni, nehogy elvigye a kamatnyereséget. Emiatt alapszabály, hogy a felvett kölcsönt nem szabad ingatlanba és tartós fogyasztási cikkbe fektetni, mert a részletben való törlesztés garantáltan veszteséget okoz a hitelfelvevőnek. Tekintettel arra, hogy a folyamat megértése egyetemi ismereteket feltételez, az átlag hitelfelvevő nem lehetett tisztában vele, a bankok pedig elmulasztották tájékoztatni róla szerződő feleiket.

 

Makkos Albert ebből azt a következtetést vonja le, hogy a bankok tudatosan megtévesztették a hitelfelvevőket. Az árfolyammal kapcsolatban azt írja, a bankok tudták, hogy a svájci frank erősödni fog a dollárhoz képest, emiatt pedig a forint árfolyama lényegesen felszökken a svájci frankéhoz képest. Ma már az emelkedés eléri a 45 százalékot, és az árfolyam emelkedésnek még messze nincs vége.

 

Makkos ebből arra a következtetésre jut, hogy az árfolyam vonatkozásában a bankok tudatosan megtévesztették a hitelfelvevőket.

 

A közgazdász a kamatról, mint a törlesztő részletet befolyásoló másik tényezőről megállapítja: “a bankok a jogszabály hibás értelmezése révén, vagy hibás jogszabály alapján – a világon egyedülállóan – egyoldalúan és korlátlanul emelték a törlesztő részleteket. A devizahitel szerződésekben alkalmazott ügyleti kamat akár százszorosa is lehet a svájci központi bank referencia kamatának. Ebből az következik, hogy a bankok a kamat vonatkozásában is megtévesztették a hitelfelvevőket, hiszen irreális, százszoros kamatszintet alkalmaznak – írja.

 

Arra a kérdésre, hogy devizahitel-e a devizahitel, Makkos Albert a következőt írja: “A devizaalapú kifejezés egy forinthitel leplezett állapota, amelynél nem a hitel nyújtása, hanem a hitel elszámolása történik a folyósítástól eltérő devizanemben. A leplezett állapotért a hitelfelvevő nem kap ellenszolgáltatást, de annak kockázatát és költségét viseli”.

 

Látható az is, hogy a devizaalapú kölcsönszerződések kamatát elsősorban nem a svájci frank alapkamata határozta meg, hiszen, 2008-tól kezdődően akkor is ugrásszerűen emelkedtek a törlesztőrészletek, amikor a svájci frank alapkamata nullához közeli szintre esett vissza. Ennek kapcsán elsősorban az átláthatóság hiánya nyilvánvaló, más országok hitelezési gyakorlatával összehasonlítva.

 

„A legtöbb Nyugat-európai országban a lebegő kamatozású hiteleknél a felár nem változtatható. A térségben a devizahitelek kamatai a referencia kamatokhoz kötődnek, ezekben az országokban azonban a bankok belátták, hogy számukra is ez a megfelelőbb szabályozás. A devizahitelek költségei Magyarországon a legmagasabbak, ez nagy szerepet játszott a hitelportfóliók romlásában.

 

A nemzetközi példák azt mutatják, hogy nem törvényszerű, hogy egy megrendült bank feláldozza a kamat transzparenciát a gyors nyereség oltárán. Ez jól látható a Société Générale vagy az UBS által kínált hiteleken, amelyek áttekinthető, visszakövethető kamatozású hiteleket kínálnak. Hosszú távon tehát szabályozási politikai lépések szükségesek a kamatmeghatározási gyakorlat átalakításához a kiszámíthatóság érdekében. A lebegő kamatozás és a fix felár kombinálása reálisan követhetővé teszi a gazdasági folyamatokat, így elkerülhető a hitelek túlárazása, amely végső soron gyengíti a hitelfelvételi képességet is.” (http://www.vg.hu/penzugy/hitel/pszaf-nem-eri-meg-forintra-valtani-a-devizahitelt-video-334909)

 

Kicsit vissza kell térni arra a kérdésre, hogy ki, mi alapján és mire „fogadott” a kölcsönszerződés aláírásakor? Az adósok – tájékoztatás és megfelelő, de nem elvárható ismeretek hiányában – legfeljebb reménykedtek, hogy a devizapárok keresztárfolyama viszonylag állandó lesz és a törlesztőrészletek nem emelkednek. A bank arra fogadott, hogy a kamatkülönbözet és a devizapár legalábbis nem az ő hátrányára változik, sőt nagyobb valószínűséggel változik az adós hátrányára. Ahogy láttuk, természetesen a bankok nyertek. Persze néhány ingatlan rajtuk marad, egy-két negyedévben rontja az eredményt a magas céltartalékolás a problémás hitelekre, emiatt alig helyeznek ki újabb hitelt, de a mivel mindent kisajtolnak a fizetni tudókból, így összességében nagyon is jól járnak, elég végignézni a legutóbbi gyorsjelentési szezon banki eredményein.

 

Makrogazdasági szempontból a svájci frank erősödésének valószínűsége bármilyen negatív gazdasági esemény esetén jelentős volt. 2002-től 2007-ig a svájci frank ugyan alacsony árfolyamszinten állt, de nagyobb időtávon szemlélve látható volt, hogy a svájci frank ugyanazt a szerepet tölti be az euró korában, mint az euró előtt a német márka – ez a „biztos menekülődeviza” szerepe.

 

A bankok egyértelműen a svájci frank felértékelődésére számítottak, amikor a hitelezés elszámoló valutájává tették. Ezt bizonyítja az a körülmény, hogy hiába szólt akkor minden politikai nyilatkozat az euró bevezetéséről abban az időben (2000-2008), a bankok mégsem az euróban való szerződést, hanem a svájci frankot forszírozták.

 

Ennek legfontosabb közgazdasági oka az, hogy az euró – sem önmagában, sem a forinthoz képest – nem stabil valuta. Az optimális valutaövezet kérdésével foglalkozó tanulmányok arra a mára fényesen beigazolódott következtetésre jutottak, hogy különböző szintű gazdaságok – pusztán közös jegybankkal, de nem összehangolt költségvetési politikákkal – nem életképesek egy valutával. Ez a felállás a perifériáról a központba szívja a jövedelmet, így a periféria hitellel pótolja a hiányt, de ezt az adósságot nem lehet fenntartani, csak a központ politikai eszközökkel visszaáramoltatott pénzével (lásd a rég csődbe ment görögök „mentését” most).

 

Mivel az euró, mint gazdasági elképzelés instabil, a forint-euró árfolyam pedig tényleg megjárta a 220-320-as tartományt, így a bankok a svájci frank felé terelték a hitelek elszámolását, mert a közép- és hosszútávon az emelkedő árfolyam miatt biztosan felértékelődő adósság a hitelező haszna.

 

Amikor ez bekövetkezett, az adósok felháborodását azzal igyekeztek elhárítani, hogy a szerződések aláírása előtt miért nem konzultáltak szakemberrel. Ez a kifogás azonban egyáltalán nem állja meg a helyét, ugyanis az adósok pontosan szakemberhez fordultak, a bankok, és pénzügyi szolgáltatók szakembereihez.

 

Így tehát a hitelnyújtók a következőre fogadtak: ha nem történik nagyobb baj a globális gazdaságban, akkor szép haszonra teszek szert. Ha mégis baj történik, akkor sokkal nagyobb haszonra, vagy legalábbis nem ők veszítenek. Messzebbről nézve teljesen mindegy, hogy az adófizetők bankmentő csomagok (USA) vagy országmentő csomagok (EU-IMF) vagy deviza alapú hitelek (Közép-Európa) képében támogatják a pénzügyi rendszert válság idején, az eredmény ugyanaz: az intézményi magánadósság, illetve veszteség a közös vagyont finanszírozó egyének, illetőleg az állam adósságává válik.

 

Összességében tehát a svájci frank „alapú” hitelek esetében a hitelnyújtóknak fel kellett volna hívni a figyelmet arra, hogy az árfolyam jelentős elmozdulásának a hitel futamideje alatt, vagyis hosszabb távon igen nagy valószínűséggel felfele van esélye, és hitelképességi vizsgálataikat is ehhez kellett volna igazítaniuk.

 

A deviza alapú hitelben azonban pont az a „nagyszerű” a hitelnyújtók számára, hogy nem az ingatlanfedezet, hanem maga a konstrukció hordozza magában a késői fizetésképtelenség elleni védelmet.

 

Ennek oka, hogy ha a megemelkedett törlesztőrészleteket elég sokáig képes fizetni az adós, akkor az eredeti CHF folyósításkori HUF értékét már jóval a hitel futamidejének lejárta előtt teljesíti, a többi bevétel valóban „extraprofit.” Az, hogy az időlegesen megnövekedett céltartalék-képzés papíron csökkenti az eredménysorokat, esetleg nehezen értékesíthető ingatlanok kerülnek a bank tulajdonába, mindezek a negatívumok elenyészőek a deviza alapú hitelezés bevételtermelő képességéhez viszonyítva.

 

Említettük már, hogy a bankoknak az volt a csábító ígérete a deviza alapú kölcsönszerződések megkötésére történő biztatásnál, hogy ennek kamata jelentősen kisebb a forintalapú kölcsönök kamatánál.

 

Valóban, akik a 2000-es évek elején vették fel a kölcsönt, azok 7-8 évig valóban jóval alacsonyabb törlesztőrészletet fizettek, mint a forinthitelesek ugyanebben az időszakban. A deviza alapú hitelek teljes állományára és átlagos futamidejére kalkulálva a devizahitelek még most is előnyösebbek, mint a forinthitelek. Még. Ez azonban a hosszú futamidejű és a válság előtt felvett rövidebb futamidejű hiteleknél (egyre közelebbi időpontban) megfordul egy ponton, így azok esetében a deviza alapú konstrukció előnye virtuális és időleges. Erre is ki kellett volna, hogy terjedjen a tájékoztatási kötelezettség, nem pusztán a szerződéskötés fennálló helyzet kivetítésére hosszabb időtávra, hiszen ennek ilyen potenciálisan változó összegű tartozás esetében nincs információértéke. Nem ugyanúgy kell tájékoztatni egy 3 hónapos áruhitelt, a 3 éves autóhitelt vagy a 30 éves jelzáloghitelt felvevőket, holott ez történt. Az, hogy más a három esetben az ÁSZF, még nem minősül sem tájékoztatásnak, sem eltérő tájékoztatásnak.

 

Ne felejtsük el azt sem, hogy amíg az adósok fejében a bankok csak az alacsonyabb törlesztőrészlet gondolatát ültették el, és az árfolyamkockázatra elsősorban a havi törlesztőrészlet vonatkozásában hívták fel a figyelmet, a nagyobb baj nem itt van. A „devizában nyilvántartott hitel” ugyanis azt jelenti, hogy a svájci frank elkerülhetetlen erősödésével együtt a teljes adósság forintösszege ugrik, tehát évekig lehet törleszteni anélkül, hogy a tartozás forintban számolt értéke bármennyit is csökkenjen. Ez a forinthitelek esetében így elképzelhetetlen.

 

Ennek olyan „mellékes” következményei is vannak, mint az, hogy így előtörlesztés esetén ugyanúgy az eredetileg felvett teljes hitelt kell visszafizetni, hiszen a tartozás összege az árfolyamemelkedés miatt nem csökkent. Ez az igazi árfolyamkockázat, nem az, hogy pár hónapra megugrik a havi részlet, de aztán majd visszaáll – ahogy gondolták a hitelfelvevők.

 

Mindezek előre látható, hozzáértő által tudható, kiszámítható történések voltak. Éppen ezért az e pontban is említett „fogadás” kifejezés használata csak szójáték lehet, mert egy hitel- vagy kölcsönszerződés éppen gazdasági funkciójánál fogva nem szerencseszerződés, és nem is lehet azzá tenni. Ha pedig valamely szerződő fél nem teszi lehetővé a másik fél számára, hogy csak ésszerű gazdasági kockázatot vállaljon, hanem ésszerűtlen gazdasági kockázatvállalásra bír rá, akkor viselje annak következményeit, legyen az akár egy kereset, akár egy bankadó, akár egy végtörlesztésről szóló törvény.

 

2.4. Euróért frankot, avagy a csoki végső problémája

 

A 2.2. pontban a bank szemszögéből végigvezetett csoki-metaforában leírtuk, hogy ha én papíron több csoki értékét adtam kölcsön, mint amennyi csoki egyáltalán forgalomban van, akkor egészen biztosan nincs kapcsolat a csoki és a kölcsönzött forintösszegek között. Márpedig intézményi és rendszerszinten sincs annyi svájci frank, amennyit a bankok „kölcsönadtak.” Ennek egyenes következménye lesz, hogy gumicukrot veszek, és majd a gumicukor-csoki különbözetre kötök swap ügyletet, azaz eurót veszek, majd a svájci frankot és az eurót cserélgetem fiktíven, hogy megteremtsem a látszatát a svájci frankomnak.

 

A Svájci Nemzeti Bank (SNB), az Európai Központi Bank (EKB), a Narodowy Bank Polski (NBP) és a Magyar Nemzeti Bank (MNB) a rövid lejáratú svájci frank források piacának további javulása érdekében 2010. január végéig folytatja az egyhetes EUR/CHF devizaswap-műveleteket – olvasható az MNB honlapján.

 

Az MNB 2009. február 2-án csatlakozott az SNB szervezésében hetente végrehajtott EUR/CHF devizaswap (devizacsere)-műveletekhez, és ezekre építve hetente rendezi a svájci frank-euró devizaswap tendereket. Ezeken a hétfőn délelőttönként rendezett devizaswap tendereken a magyarországi bankok egyhetes lejáratra – 7 nap utáni visszacserélésre – igényelhetnek euróért cserébe svájci frankot az MNB-től. Az MNB svájci frank-eurótender iránt az utóbbi időben megcsappant az érdeklődés, már hat hete nem adtak be érvényes ajánlatot a bankok. Az utolsó sikeres tender augusztus 10-én volt, akkor 70 millió eurót cseréltek svájci frankra a bankok. A legnagyobb érdeklődés április 14-én volt, akkor 654 millió euróért igényeltek egy hétre svájci frankot a bankok.

 

A konstrukció azért született, mert a pénzügyi válság miatt az elmúlt év utolsó negyedévében a bankközi piacokon korábban olajozottan működő devizacsere ügyletek is akadozni kezdtek, vagy éppen leálltak. Ezekre a bankoknak szükségük volt, hiszen Magyarországon igen jelentős összegre rúgnak a hitelintézeti szektorban a svájci frank alapon nyújtott kölcsönök, amelyeket a bankok többsége euró hitelekből finanszírozott. A deviza-megfelelést a devizabetét-cserék, swap ügyletek biztosították. A Svájci Nemzeti Bank hasonló megállapodást kötött a lengyel központi bankkal is.

 

(forrás: profitline.hu/hircentrum/hir/145248/Foly…devizaswap-muveletek)

 

Már most kiemeljük, hogy a „deviza-megfelelés” egy számviteli fogalom, aminek teljesítése nem jelenti a tulajdonátszállás megvalósítását, tehát nem helyettesíti a Ptk. fogalomrendszerét, jogintézményeit.

 

Az euró-vásárlásig más logika mentén is el lehet jutni, ahogy azt Dr. Lentner Csabának, a párizsi Sorbonne Egyetem doktori iskolája kutatóprofesszorának a 2011. szeptember 28-i Demokratában megjelent nyilatkozata is jelzi.

 

A kaszinókapitalizmus megbukott – Interjú Lentner Csabával

 

”Az a hitelezés amit svájci-frank alapúnak mondanak, valójában fedezet nélküli hazárdjáték volt. A bankok szerencsejátékot űztek és rajtavesztettek. A rendszer bedőlésért elsődlegesen ők a felelősek – mondta a Demokratának Lentner Csaba közgazdász.

 

Kérdés: – A devizahitelek drámája szinte sorstragédia lett. Hogy jutottunk idáig?

 

Dr. Lentner: – Tisztázzunk valamit mindjárt az elején! Teljességgel téves és helytelen a szóban forgó problémakör esetében devizahitelről beszélni. Ez ugyanis nem az!

 

Kérdés: – Hanem mi?

 

Dr. Lentner: – Gigantikus átverés. A svájci jegybank legfrissebb adatai azt igazolják, hogy a külföldi bankok Magyarországon működő leánybankjai az általuk nyújtott hiteleket nem refinanszíroztatták frankkal, nem vettek föl valós bankközi frankhitelt és nem bocsátottak ki frankalapú kötvényeket sem. A Svájci Nemzeti Bank pénzkibocsátása ugyanis nem növekedett olyan mértékben, amilyen mértékben szükséges lett volna ezen csereügyletekhez. Egyszerűen nincs annyi frank a piacon, amennyi a frankalapúnak mondott hitelek fedezete kellene legyen….

A világ átlagos éves GDP-je 60 ezer milliárd dollár, ebből a svájci gazdaság 491 milliárdot termel meg, vagyis a világ egészéhez viszonyítva jelentéktelen hányadot. Hogy tudott volna ennyi pénzt kibocsátani a Svájci Nemzeti Bank? A svájci gazdaság teljesítménye nem is lenne eléd ehhez. Az a hitelezés, amit svájcifrank-alapúnak mondanak, valójában fedezet nélküli hazárdjáték volt.

 

Kérdés: – Akkor mire alapozták a bankok ezeket a hiteleket?

 

Dr. Lentner : – Nagy valószínűséggel úgynevezett swap ügyletekre.

Ezek olyan bonyolult konstrukciók, melyek során a pénzintézetek egymás között devizabetétet cserélnek, összekapcsolva az azonnali devizavételt és a határidős eladást. Ez a mi problémánk esetében azt jelentené, hogy a magyarországi bank rendelkezik forintforrásokkal, ezért eurót vásárol.

 

Egy ráérős internetező végigzongorázta a pénzügyi folyamatot, tömören és vázlatosan. [SNB a Svájci Nemzeti Bank, az MNB a Magyar Nemzeti Bank, a Ker.Bank egy deviza alapú hitel nyújtásával foglalkozó kereskedelmi bank.]

 

1. SNB CHF-et ad virtuálisan EURO-ért az MNB-nek.

2. MNB CHF-et ad virtuálisan EURO-ért a Ker.Bank-nak.

3. Ker.Bank a virtuális CHF-et virtuálisan kiadja deviza alapú kölcsönnek, de HUF-t ad a Hitelfelvevőnek, ezért virtuálisan átváltja a CHF-et.

4. Ahitelfelvevő megkapja a HUF-t, de CHF alapú kölcsöne van.

5. AKerBanknak megmarad a CHF-ja.

 

7 nap múlva:

 

1. AKerBank a CHF-et virtuálisan visszaadja EURO-ért az MNB-nek.

2. Az MNB a CHF-et virtuálisan visszaadja EURO-ért az SNB-nek.

3. AKerBank az EURO-t virtuálisan visszaadja az anyabanknak.

 

Hatás:

 

Minden bank visszaadta a kölcsönkapott devizát, mivel eredetileg is csak virtuális mozgás történt.

A Ker.BANK HUF-t adott ki hitelként, de CHF alapú hitelt tart nyilván.

Mire volt szükség, hogy minden papír rendben legyen?

 

Csak forintra, és tekintettel a frank szűkösségére és a kihelyezett deviza alapú hitelek teljes állományára, ez egy elég valószínű forgatókönyv.

 

Ebben az esetben pedig a svájci franknak polgári jogi szempontból tényleg semmi köze sincs a bankok által nyújtott „deviza alapú” hitelekhez.

 

Felperes tudomása szerint a bankoknak a kölcsön kifolyósításakor konkrétan az adott kölcsönügyletekhez kötötten nem állt a rendelkezésre az adott összegű svájci frank, nem tartalékoltak a futamidő alatt sem a hitelösszegnek megfelelő svájci frankot, nem vásároltak a forintban történő befizetésekből svájci frankot, ezek mindig is forintban folyósított forint fedezettel rendelkező hitelek voltak.

 

Soha még egyetlen egy bank sem bizonyította (még csak nem is valószínűsítette) azt Magyarországon, hogy a hitelösszegek fedezetét valós deviza biztosította. A „deviza alapú” hitelt nyújtó bankok szerződése és a szerződéses tevékenysége akkor felelt volna meg a jogszabályoknak, ha a hitelt nyújtó bank ténylegesen megvásárolta volna a svájci frankot a hitel nyújtásakor, azt forintban a svájci frank fedezeti állomány feltüntetésével folyósította volna, majd azt folyamatosan az adós konkrét fizetései mellett tartalékolva számolta volna el az időszakos havi forintban történő adósi teljesítéseket.

 

Amennyiben nem így történt, akkor nem létező svájci frank fedezet hiányában árfolyam veszteség sem érhette a bankot, hiszen nem kellett svájci frankot vásárolnia, egyszerűen csak egy elektronikus és virtuális svájci frank számlát vezet a hitelben, amelyen képződő virtuális „árfolyamkülönbség” veszteséget számol el az adós terhére.

 

Mindezek tehát csak arra szolgálnak, hogy egy fiktív elszámolási alapján megállapított árfolyam alapulvételével az ügyleti kamat többszörösét kitevő extra-profithoz jussanak a pénzintézetek.

 

2.5. Üzleti titok és bizonyítás

 

Bármilyen gazdasági-pénzügyi eszmefuttatás mentén haladunk, a polgári jogi lényeget nem szabad szem elől téveszteni: a polgári jog alapvető szabálya szerint a szolgáltatásért megfelelő mértékű ellenszolgáltatás jár, amelyből következően abban az esetben, ha a hitelnyújtók árfolyamkockázat vagy kamatfelár címén többletterhet számoltak fel az állítólagos deviza-beszerzési tevékenységük miatt az adósoknak, ez az árfolyamkockázat vagy kamatfelár csak akkor jár részükre, ha de facto svájci frankot vettek fel az adott egyedi kölcsön folyósításához kapcsolódóan.

 

Mondhatnánk, hogy jelen perben azt kívánjuk bizonyítani, hogy az alperes a szerződés ellenére nem folyósított svájci frankot, azt nem váltotta át forintra, így a pénzváltással kapcsolatos kiadásokat jogalap nélkül számította fel a felperesnek. Mivel ténylegesen nem volt semmilyen svájci frank alapja az ügyletnek, így a havonta esedékes törlesztő részleteket sem váltotta át svájci frankra, csak az ebből eredő pénzváltási költségeket terhelte ki a felperesre minden jogalap nélkül, így a kölcsönszerződés alapján a teljesített részleteket teljes egészében kellett volna a kamatra és a tőkére elszámolni, és semmilyen „árfolyamkockázat” nem terhelte a felperest.

 

A bizonyítás azonban ilyen egyszerűen azért nem lehetséges, mivel alperes és minden hitelnyújtó banktitokként kezeli a deviza alapú hitelek mögötti pénzügyi tranzakciókat, azok részletes belső nyilvántartásait. Ezek a szerződés teljesítésére vonatkozó, annak alátámasztására szolgáló adatok. Ezeket felperes és bármely hasonló szerződéses pozícióban lévő hitelfelvevő azért nem ismerheti meg, nehogy el tudja dönteni, hogy a hitelnyújtó teljesítése szerződésszerű-e vagy sem. Nem arról van szó, hogy nem viheti magával az adatokat – meg sem tekintheti ezeket.

 

Egy példával érzékeltetve: ez nagyjából olyan, mintha egy más által tervezett és kivitelezett házba úgy költöznénk be, hogy titkos lenne az összes épületre vonatkozó terv, dokumentáció, engedély. Így beköltözéskor csak annyit tudunk, hogy külsőre a ház az, aminek az építési szerződés mondja, azonban kérdéses, hogy ránk dől-e valamikor. Amikor pedig tényleg ránk dől, és kérnénk a dokumentációt, azt válaszolja a tervező-kivitelező, hogy „ez üzleti titok, a többit meg aláírtuk, úgyhogy pacta sunt servanda, akármit is tettem eléd aláírni.”

 

Kifejezetten a szerződés teljesítésére vonatkozó adat nem képezhet üzleti titkot, de ha mégis, akkor is az erre vonatkozó legszigorúbb nyilatkozatot alá lehet íratni a másik féllel, be lehet zárni iratmegtekintésre, de nem lehet őt elzárni attól, hogy a teljesítés megfelelőségéről meg tudjon győződni.

 

Ameddig a bíróság – avagy a nyomozás során az ügyészség nem kötelezi) a bankok arra, hogy ezeket az adatokat, ha egyáltalán rendelkezésre állnak, adják ki, akkor senki soha nem lesz abban a helyzetben, hogy egyáltalán meg tudja ítélni a teljesítés szerződésszerű voltát, vagy bármely más, ilyen pénzügyi tranzakción alapuló jogi kérdést. A nyomozások megtagadása e körben a lehetséges eredmények feltárásának szándékos eltussolását jelentik.

 

Amennyiben a hitelnyújtók nem adják ki ezeket az adatokat, akkor ezzel de facto megszűnik a hitelfelvevők joga arra, hogy polgári jogi vitájukban bíróság döntsön, mert nincs mi alapján dönteni. Talán mondanunk sem kell, hogy a bírósághoz fordulás jogának ilyen – tartalmi alapon nyugvó – megvonása alkotmányos, valamint nemzetközi szerződésekben vállalt alapjogot sért.

 

Persze az egyszerűbb és eljárásjogilag kézenfekvőbb megoldás az, ha a bizonyítási teher miatt alperes, ha nem szolgáltatja a perbeli kérdések eldöntéséhez szükséges adatokat és így előadását nem tudja alátámasztani megfelelően, akkor pervesztes lesz.

 

Az adós csak forintot látott, azt kapott, abban fizetett, mégis a svájci frankon alapul a kötelezettsége. A mögöttes pénzügyi műveleteket felvázolva erősen kérdéses, hogy a per tárgyát képező hiteleknek van-e jogi alapjuk deviza alapú hiteleknek lenni, azaz van-e devizaalapjuk, hogy az alperesi és a felperesi teljesítés szerződésszerű legyen.

 

A deviza alapú hitel, mint pénzügyi konstrukció működésének vázlata után a következő lépésben célszerű áttekinteni a hitelezésre vonatkozó magyar és uniós szabályokat, azok alkalmazhatóságát, azaz elkezdeni az alperesi magatartások jogi értékelését.

 

3. A magyar szabályozási környezet uniós kitekintéssel

 

Az adott jogviszonyra vonatkozó alapvető jogszabályi környezet után részletesen ki kell térni az elsősorban a tájékoztatási kötelezettségre vonatkozó speciális szabályokra, valamint az így „létrejött” szerződéses rendelkezések lehetséges jogi minősítéseire.

 

Természetesen a kiindulópontot ebben az esetben is a Ptk. jelenti.

 

Ptk. 523. § (1) Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.

(2) Ha a hitelező pénzintézet – jogszabály eltérő rendelkezése hiányában – az adós kamat fizetésére köteles (bankkölcsön).

Ptk. 524. § (1) A kölcsönösszeg átadását a hitelező megtagadhatja, ha bizonyítja, hogy a szerződés megkötése után akár az ő, akár az adós körülményeiben olyan lényeges változás állott be, amely miatt a szerződés teljesítése többé el nem várható, továbbá a szerződés megkötése után olyan körülmények következtek be, amelyek miatt azonnali hatályú felmondásnak (525. §) van helye.

(2) Az adós a kölcsönösszeg átvételére nem köteles, ebben az esetben azonban a hitelezőnek a szerződés megkötéséből eredő kárát meg kell térítenie. Ha a hitelező pénzintézet, kártérítés nem illeti meg, arra az időre azonban, amely alatt a kölcsönösszeget – akár hitelszerződés alapján, akár anélkül – az adós rendelkezésére tartja, az adós jutalék fizetésére köteles.

Ptk. 525. § (1) A hitelező azonnali hatállyal felmondhatja a kölcsönt, ha

a) a kölcsönnek a szerződésben meghatározott célra fordítása lehetetlen;

b) az adós a kölcsönösszeget a szerződésben meghatározott céljától eltérően használja;

c) a kölcsönre nyújtott biztosíték értéke jelentősen csökkent, és azt az adós a hitelező felszólítására nem egészíti ki;

d) az adós vagyoni helyzetének romlása vagy a fedezet elvonására irányuló magatartása veszélyezteti a kölcsön visszafizetésének lehetőségét;

e) az adós más súlyos szerződésszegést követett el.

(2) Ha a hitelező pénzintézet, az (1) bekezdésben meghatározott eseteken kívül azonnali hatállyal felmondhatja a kölcsönt, ha

a) az adós hitelképtelenné válik,

b) az adós a pénzintézetet a kölcsön összegének megállapításánál valótlan tények közlésével, adatok eltitkolásával vagy más módon megtévesztette, amennyiben ez a kölcsön összegének a megállapítását befolyásolta;

c) az adós a kölcsön fedezetével, biztosítékával vagy céljának megvalósításával kapcsolatos vizsgálatot – figyelmeztetés ellenére – akadályozza, ideértve azt az esetet is, ha a szerződésben vállalt vagy jogszabályban előírt adatszolgáltatási kötelezettségét megszegi.

Ptk. 526. § (1) A határozatlan időre kötött kölcsönszerződés tizenöt napi felmondással szüntethető meg.

(2) A hitelezőnek a kölcsönösszegre vonatkozó visszakövetelési joga a szerződésben meghatározott lejárat, illetve lejáratok szerint, felmondás esetén pedig a felmondási idő elteltével nyílik meg.

Ptk. 527. § (1) Ha az adós a kölcsönösszeget neki felróható módon a szerződésben meghatározott céltól eltérően használja, a szerződés megszegéséből eredő jogkövetkezmények e felhasználás időpontjától kezdődően állanak be.

(2) Ha az adós kamat fizetésére köteles, a kamatot negyedévenként utólag, illetőleg akkor kell megfizetni, amikor a kölcsön visszafizetése esedékessé válik.

Ptk. 528. § (1) A kölcsönre, valamint a kamatra irányadó szabályokat megfelelően alkalmazni kell akkor is, ha a hitelező nem pénzt, hanem más helyettesíthető dolgot ad kölcsön.

(2) Ha a jogszabály kivételt nem tesz, a bankhitelre és a bankkölcsönre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni azokra a kölcsönökre is, amelyeket pénzintézet nem a saját nevében vagy nem a saját pénzforrásából nyújt az adósnak.

(3) A bankhitel- és bankkölcsönszerződés részletes szabályait külön jogszabály tartalmazza.

 

Ptk. 231. § (1) Pénztartozást – ellenkező kikötés hiányában – a teljesítés helyén érvényben levő pénznemben kell megfizetni.

(2) Más pénznemben vagy aranyban meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam (ár) alapulvételével kell átszámítani.

Ptk. 232. § (1) A szerződéses kapcsolatokban – ha jogszabály kivételt nem tesz – kamat jár. Magánszemélyek egymás közti szerződési viszonyában kamat csak kikötés esetében jár.

 

Ptk. 283. § (1) A jogosult – ha jogszabály kivételt nem tesz – a körülmények által lehetővé tett legrövidebb időn belül köteles meggyőződni arról, hogy a teljesítés megfelelő-e.

 

Ahogy a 2.4. pontban is kifejtettük, a jogosult nem tud meggyőződni a teljesítésről, mert az ehhez szükséges adatokat a hitelnyújtó – ebből a szempontból kötelezett – nem bocsátja a rendelkezésére, így még azt sem lehet tudni, hogy léteznek-e ezek az adatok rögzített, visszamenőleg is követhető formában.

 

Ptk. 288. § Ha a felek a szerződés fajta és mennyiség szerint megjelölt tárgyának minőségét nem határozták meg, a forgalomban szokásos jó minőségű dolgokkal kell teljesíteni.

 

Első látásra nevetségesnek tűnik, ha azt mondjuk, hogy a deviza alapú hitel nyújtása fajta és mennyiség szerinti dologszolgáltatás lenne. Azonban a dologra (tulajdonjogra) vonatkozó szabályokat a pénzre, így a bankszámlapénzre is megfelelően alkalmazni kell [Ptk 94. § (2) bekezdése]. A svájci frank a pénz egyik fajtája, amelynek mennyisége is meghatározott. (A „minőség” nyilvánvalóan azonos minden svájci frank esetében.) Tehát a hitelfelvevőnek abból és annyit kell felvennie ahhoz, hogy annak létező árfolyamkockázatát és ehhez kapcsolódó költségeit átháríthassa az adósra.

 

A dologra vonatkozó gondolatsor további következménye a nemo plus iuris elv, azaz olyan pénz tulajdonjogát, amelyet a hitelnyújtó sem szerzett meg, nem lehet tovább átruházni (nem elég gondolatban „csokifedezetet” szerezni, azt a csokit kifizetve zsebre is kell tenni).

 

Ahogy azt a 2.2. pontban kifejtettük, még ha a hitelnyújtó és valamely harmadik személy csereügylete a tulajdonjog átruházásának is minősülhetne, az átváltással kapcsolatos mindenfajta árfolyamkockázat és ennek költsége akkor sem terhelhetné a hitelfelvevőt, hiszen a bank nagyságrendekkel hamarabb (napok, legfeljebb pár hónap) „váltja vissza” az általa szerzett „devizafedezetet”, mint az adós (teljes futamidő alatt).

 

Ha a hitelnyújtó esetleg a tulajdonában lévő, korábban szerzett devizát vált át és folyósít, akkor annak, hogy ez az átváltás melyik egyedi kölcsönszerződéshez kapcsolódik, illetve az, hogy csak ahhoz kapcsolódik, szintén egyértelműen igazolhatónak kell lennie. Ennek hiányában ugyanis lehetetlen lenne megállapítani, hogy egy devizaváltást a hitelnyújtó „hányszor számláz ki” több, különböző adós számára – a deviza alapú hitelezésben így kell, hogy érvényesüljön a ne bis idem elve (ugyanazon átváltás kétszeres felszámításának tilalma).

 

Az egyértelműség kedvéért ismét hangsúlyozni kell, hogy minden, a hitelfelvétellel és átváltással kapcsolatos felperesi érvelés megfelelően alkalmazandó és értelmezendő a törlesztés részleteinek átváltásaira is. Így ott is szükséges egy vagy több, egyértelműen meghatározott, harmadik személy felé fennálló, ténylegesen devizában teljesítendő kötelezettség, amelyhez az adós által fizetett forintot valóban át kell váltani. A derivatív swap ügyletek lezárásánál esedékes különbözet fizetési kötelezettsége például ennek nem felel meg, mert az egyedi kölcsönszerződéssel való kapcsolat rendkívül eshetőleges, ellenőrizhetetlen.

 

Arról nem beszélve, hogy a hitelnyújtást követően a hitelnyújtó a későbbi törlesztőrészleteket már nem az eredeti (fiktív vagy valós) devizafelvétel törlesztésére, hanem újabb, az adott adóstól teljesen független devizaügyletek (fiktív vagy valós) törlesztésére fordítja vagy fordíthatja. Így az adós valójában azért „viseli az árfolyamkockázatot”, hogy a hitelnyújtónak évekkel a kölcsön folyósítását követően lebonyolított, immár tőle teljesen független pénzügyi tranzakcióra az eredeti árfolyamon kerüljön sor – hiszen az emelkedő törlesztőrészletek így kompenzálják a hitelnyújtó esetlegesen megemelkedő forrásbevonási költségeit.

 

A hitelszerződések szövegéből egészen biztosan nem olvasható ki, hogy az adós tőle független ügyletek árfolyamkockázatait kell kompenzálja, erre vonatkozó tájékoztatást sem kapott.

 

Ennek értelmében vizsgálni kell azt a kérdést is, hogy

 

-       a törlesztőrészletek állítólagos átváltásainál kinek, milyen, mihez kapcsolódó kockázata merül fel,

-        annak áthárítása az egyedi kölcsönszerződésen alapul-e, ahhoz kapcsolódik-e, és így

 

összességében, a törlesztőrészletek tekintetében szerződésszerű-e a hitelnyújtó teljesítése, van-e jogalapja az árfolyamkockázathoz kapcsolódó átváltási költségek felszámításának.

 

A Hpt. csak 2006. január 1-től tartalmazza az árfolyamkockázat „ismertetésére” vonatkozó kötelezettséget, amelyet a 2004. évi LXXXIV. törvény az alábbi módon iktatott be.

 

30. § A Hpt. 203. §-ának (6) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép, egyidejűleg a § a következő (7) és (8) bekezdéssel egészül ki:

(6) Olyan lakossági ügyféllel kötött szerződés esetén, amely devizahitel nyújtására irányul, illetőleg ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmaz, a pénzügyi intézménynek fel kell tárnia a szerződéses ügyletben az ügyfelet érintő kockázatot, amelynek tudomásulvételét az ügyfél aláírásával igazolja.

(7) A (6) bekezdésben meghatározott kockázatfeltáró nyilatkozatnak tartalmaznia kell

a) devizahitel nyújtására irányuló szerződés esetén az árfolyamkockázat ismertetését, valamint annak hatását a törlesztő részletre,

b) ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmazó szerződés esetén a vételi jog érvényesítésének módját és következményeit, a vételár megállapításának, az ügyfél értesítésének és a pénzügyi intézmény elszámolásának módját, valamint azt, hogy biztosítanak-e az ügyfélnek haladékot, mely időszakban az ügyfél értékesítheti az ingatlant, és ha igen, a haladék időtartamát.

(8) A pénzügyi intézmény az (1)-(7) bekezdésben meghatározott tájékoztatást – a felek eltérő megállapodásának hiányában – magyar nyelven köteles megadni.”

 

Ezt a pénzügyi konglomerátumok kiegészítő felügyelete tekintetében egyes pénzügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2004. évi LXXXIV. törvény indokolása az alábbiakkal indokolta.

 

A 30. §-hoz

A fogyasztóvédelmi rendelkezések módosításának célja az ügyfelek jobb, alaposabb tájékoztatásának biztosítása. 2004 elejétől dinamikusan bővült a devizahitelek állománya a forinthitelekhez képest alacsonyabb kamatozásnak köszönhetően. A devizahitel ugyanakkor az árfolyam változása esetén jelentős kockázatot is rejt magában, a törlesztő részletek megemelkedhetnek, amire célszerű külön kockázatfeltáró nyilatkozatban felhívni a fogyasztók figyelmét.

Egyes hitelintézetek önálló biztosítékként, valamint jelzáloghiteleknél is alkalmazzák biztonságuk növelése érdekében a vételi jog kikötését, amelynek következményeire szintén indokolt külön felhívni az ügyfelek figyelmét.

 

Jelenleg a Hpt-nek az ügyfelek tájékoztatására vonatkozó rendelkezései az alábbiak.

 

Az ügyfelek tájékoztatása

203. § (1) A pénzügyi intézmény köteles az ügyfélfogadásra nyitva álló helyiségeiben hirdetményben közzétenni, valamint elektronikus kereskedelmi szolgáltatások nyújtása esetén folyamatosan és könnyen hozzáférhető módon, elektronikus úton is elérhetővé tenni:

a) általános szerződési feltételeit is tartalmazó üzletszabályzatait,

b) az ügyfelek számára ajánlott pénzügyi és kiegészítő pénzügyi szolgáltatásokkal (ügyletekkel) kapcsolatos szerződési feltételeket,

c) a kamatokat, szolgáltatási díjakat, az ügyfelet terhelő egyéb költségeket, a késedelmi kamatokat, valamint a kamatszámítás módszerét.

(2) A pénzügyi intézmény köteles az ügyfél kívánságára ingyenesen rendelkezésre bocsátani

a) üzletszabályzatait, továbbá

b) a jogszabály által nyilvánosságra hozni rendelt adatokat.

(3) A pénzügyi intézmény – ha törvény ettől eltérően nem rendelkezik – a szerződés megkötése előtt köteles az ügyfelet arról tájékoztatni, ha a szerződéssel kapcsolatos jogvita esetén nem a magyar jog alkalmazását, illetve nem a magyar bíróság kizárólagos illetékességét kötik ki.

(4) Fogyasztónak minősülő ügyféllel kötendő, devizahitel nyújtására irányuló, illetőleg ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmazó szerződés esetén a pénzügyi intézménynek fel kell tárnia a szerződéses ügyletben az ügyfelet érintő kockázatot, amelynek tudomásulvételét az ügyfél aláírásával igazolja.

(5) A (4) bekezdésben meghatározott kockázatfeltáró nyilatkozatnak tartalmaznia kell

a) devizahitel nyújtására irányuló szerződés esetén az árfolyamkockázat ismertetését, valamint annak hatását a törlesztő részletre,

b) ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmazó szerződés esetén a vételi jog érvényesítésének módját és következményeit, a vételár megállapításának, az ügyfél értesítésének és a pénzügyi intézmény elszámolásának módját, valamint azt, hogy biztosítanak-e az ügyfélnek haladékot, mely időszakban az ügyfél értékesítheti az ingatlant, és ha igen, a haladék időtartamát.

(6) A pénzügyi intézmény legkésőbb a szerződés megkötése előtt, de minden esetben a szolgáltatás nyújtásának megkezdése előtt kellő időben, világos és egyértelmű módon köteles az ügyfelet tájékoztatni arról, ha a megkötendő szerződéssel érintett tevékenységére vonatkozóan – a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló 2008. évi XLVII. törvény 2. § i) pontjában meghatározott – magatartási kódexnek vetette alá magát, megadva egyben a magatartási kódex ingyenes elérhetőségét.

(7) Ha a pénzügyi intézmény honlapot működtet, köteles azon folyamatosan, bárki számára ingyenesen és korlátozásmentesen elérhetővé tenni a (6) bekezdés szerinti magatartási kódexet a rendelkezésre álló nyelvi változatokban.

 

A perbeli kölcsönszerződések megkötése idején a Hpt. fogyasztási (lakossági) kölcsönre vonatkozó része az alábbi volt:

 

A Hpt. melléklete külön meghatározza a lakossági kölcsön fogalmát, amely szerint lakossági kölcsönnek minősül a fogyasztási kölcsön, valamint a lakás, üdülő vásárlására, építésére, felújítására, továbbá közműfejlesztésre természetes személy által igénybe vehető kölcsön. Megjegyzendő, hogy a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII törvény 31.§ (5) bekezdése hatályon kívül helyezte a szöveget, mely rendelkezés 2010. június 11-től hatályos.

 

III. Egyéb meghatározások

 

13. Lakossági kölcsön: a fogyasztási kölcsön, valamint a lakás, illetőleg üdülő vagy egyéb ingatlan vásárlására, építésére, felújítására, bővítésére, korszerűsítésére, továbbá közműfejlesztésre a természetes személy által igénybe vehető kölcsön.

 

Fogyasztási kölcsön

212. § (1) A fogyasztási, lakossági kölcsönszerződésnek tartalmaznia kell a külön jogszabály alapján megállapított éves százalékban kifejezett teljes hiteldíjmutatót.

(2) A teljes hiteldíj a fogyasztó által a kölcsönért fizetendő terhelés, amely tartalmazza a kamatokat, folyósítási jutalékokat és minden egyéb – a kölcsön felhasználásával kapcsolatosan fizetendő – költséget.

(3) A teljes hiteldíjmutató az a belső kamatláb, amely mellett az ügyfél által visszafizetendő tőke és teljes hiteldíj egyenlő az ügyfél által a folyósításkor a pénzügyi intézménynek fizetett költségekkel csökkentett hitelösszeggel.

213. § (1) Semmis az a fogyasztási, lakossági kölcsönszerződés, amelyik nem tartalmazza

a) a szerződés tárgyát,

b) az éves, százalékban kifejezett teljes hiteldíjmutatót, a hiteldíjmutató számítása során figyelembe nem vett egyéb – esetleges – költségek meghatározását és összegét, vagy ha az ilyen költségek pontosan nem határozhatók meg, az ezekre vonatkozó becslést,

c) a szerződéssel kapcsolatos összes költséget, ideértve a kamatokat, járulékokat, valamint ezek éves, százalékban kifejezett értékét,

d) azon feltételeknek, illetőleg körülményeknek a részletes meghatározását, amelyek esetében a hiteldíj megváltoztatható, vagy ha ez nem lehetséges, az erről szóló tájékoztatást,

e) a törlesztő részletek számát, összegét, a törlesztési időpontokat,

f) a szükséges biztosítékok meghatározását, valamint

g) a szerződéshez kapcsolódóan a fogyasztótól megkövetelt biztosítások megjelölését.

(2) A fogyasztási kölcsönszerződésre vonatkozó szabályoktól a fogyasztó hátrányára eltérő szerződési kikötés semmis.

(3) A szerződés semmisségére csak a fogyasztó érdekében lehet hivatkozni.

(4) A hitelező köteles a fogyasztót a fogyasztási kölcsönszerződés megkötésekor minden olyan szerződési feltételről tájékoztatni, amely jogszabály alapján válik a szerződés részévé.

214. § (1) Fogyasztási kölcsön esetében az ügyfél – a szerződés megszüntetése érdekében – minden esetben élhet a határidő (lejárat) előtti teljesítés (törlesztés) jogával.

(2) Ha a fogyasztó él az (1) bekezdésben meghatározott jogával, a hitelező köteles a hiteldíjat arányosan csökkenteni.

 

Hasonlóan az összes megkötött „deviza alapú” hitelhez, a perbeli kölcsönszerződések sem tartalmaznak mást, csak a „várható” (sic!) törlesztőrészlet nagyságát – svájci frankban, ezzel

-       vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták a szerződéskötéskor hatályos 213. § rendelkezéseit, vagy

-       az erre vonatkozó tájékoztatás szándékos elhallgatásával megkerülték ugyanezt a 213. §-t.

 

Az előbbihez maga a Hpt., utóbbihoz a Ptk. fűzi a semmisség jogkövetkezményét. Az adós fizetési kötelezettségét forintban teljesíti, tehát arra vonatkozó tájékoztatást kell, hogy kapjon. Ha az árfolyamkockázatról szó esik, akkor arra vonatkozó becslés kellett volna készüljön, hogy hogyan alakulhat a forintban számolt törlesztőrészlet.

 

Ehhez azonban vagy hazugságot kellett volna a bankoknak a számításban leírni (kb. változatlan frankárfolyam 10-20 éven át), vagy az igazságot (valószínűleg egyre emelkedő árfolyam), akkor meg jóval kevesebb lett volna a hitelfelvevő. Ők a csendes hallgatást választották, ami sérti a Hpt. fent említett rendelkezéseit, valamint alapvetően beleütközik a Ptk. 205. § (3) bekezdésébe.

 

205. § (3) A felek a szerződés megkötésénél együttműködni kötelesek, és figyelemmel kell lenniük egymás jogos érdekeire. A szerződéskötést megelőzően is tájékoztatniuk kell egymást a megkötendő szerződést érintő minden lényeges körülményről.

 

Látható, hogy a Hpt. akkori 213. § nem más, mint a Ptk. 205. § rendelkezéseinek a speciális jogviszonyra történő alkalmazása, hiszen a Hpt. speciális kötelmi joghoz kapcsolódó szabályozása által is a Ptk. alapelvei érvényesülnek.

 

A bankok, így alperes sem hivatkozhat arra, hogy mindent megtett, amit a Ptk. előír, ugyanis a THM-ről szóló 83/2010. (III. 25.) Korm. rendelet hatályba lépéséig, illetőleg a Hpt. fenti 213. § hatályban tartásáig (2010. június 6.) a helyzet valójában az volt, hogy a Ptk. a tájékoztatásra vonatkozóan tartalmilag többet kívánt meg, mint a Hpt, tehát a perbeli szerződések megkötésekor a Hpt. eme rendelkezéseinek formai teljesítése a Ptk. szempontjából messze elégtelen volt, így utóbbi aggálytalanul számon kérhető.

 

 

3.1. Uniós jog és tájékoztatási kötelezettség

 

Itt többségében olyan szabályokat találunk, amelyek a perbeli kölcsönszerződések megkötése után váltak a hatályossá. Azonban – miután a per tárgyára vonatkozó hatályos joganyagról van szó – a jogvita értelmezéséhez és megítéléséhez [már csak a Ptk. 1. § (2) bekezdése okán is] ismeretük elengedhetetlenül szükséges.

 

2010. június 10-ig az Európai Unió jogának való megfelelés című 6. Melléklet 6. pontja tartalmazta a fogyasztói hitelre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről 87/102/EGK irányelvre való utalást.

 

6. ATanács 87/102/EGK irányelve, a tagállamok fogyasztói hitelre vonatkozó jogszabályai és közigazgatási rendelkezései közelítéséről, illetve az ezt módosító 90/88/EGK irányelve, valamint a Tanács 98/7/EK irányelve.

 

Ez az irányelv is kizárta hatálya alól az ingatlanfedezetű hitelszerződéseket, sőt a 2. cikk (4) szakasza azt is megengedte, hogy „a tagállamok a 6-12. cikk előírásai alól kivonhatják a közjegyző vagy bíró előtt aláírt, közokiratba foglalt hitelszerződéseket.” Utóbbival Magyarország nem élt – ellenkező esetben azt a Hpt. módosításaként törvényben kellett volna foglalni.

 

Ezen túl csak a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény tartalmazott uniós jogmegfelelési utalást a 87/102/EGK irányelvre [57. § (1) a) pont], azonban ezt 2010. június 11-ével szintén hatályon kívül helyezték, ahogy 2010. január 1-től a pénzügyi szolgáltatási tevékenység, így a fogyasztói kölcsönök is kikerültek a törvény hatálya alól (a PSZÁF lett az eljáró fogyasztóvédelmi hatóság).

 

Mivel a 2008/48/EK irányelv hatályon kívül helyezte a 86/102/EGK irányelvet, ezért attól kezdve a fogyasztói hitelekkel kapcsolatos tájékoztatási kötelezettséget más jogszabályban kell keresnünk, ez pedig a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény. Ez a törvény kizárja a hatálya alól a jelzáloghitelt, mivel a törvény összes érdemi (nem folyószámlahitelre vagy kapcsolt hitelre vonatkozó) rendelkezése erre nem vonatkozik.

 

Tekintettel az ingatlanfedezetű hitelek magas arányára, azért érdemes végignézni, hogy milyen garanciális szabályok nem vonatkoznak a legnagyobb kockázatot, futamidőt és gazdasági helyzetre gyakorolt hatást hordozó hitelszerződés-típusra. Ami megmaradt, az valójában a 16. § tartalma. Ha jobban megnézzük a 16. § pontjait és az egyéb jogszabályokat (főként a Ptk-t), látszik, hogy valójában alig van benne újdonság. Annyi történt, hogy a jogalkotó egységesítette a nem jelzálogfedezetű hitelszerződések tartalmi elemeit, de azokhoz érdemben újat nem tett hozzá.

 

2009. évi CLXII. törvény

a fogyasztónak nyújtott hitelről

 

A törvény hatálya

1. § (1) E törvény rendelkezéseit a fogyasztónak nyújtott hitelre kell alkalmazni.

(3) A jelzáloghitelre és a pénzügyi lízingre a 4. § (1)-(2) bekezdését, a 6. §-t, a 7. § (1) bekezdését, a 8-10. §-t, a 16. § (1) bekezdésének 9., 11., 19., 20. pontját és (4) bekezdését, a 17. § (1) bekezdését, a 19-22. §-t, a 24. §-t és a 26. §-t nem kell alkalmazni.

 

3.§ 13. jelzáloghitel: a fogyasztó részére ingatlanra alapított jelzálogjog – ideértve az önálló zálogjogként alapított jelzálogjogot is – fedezete mellett nyújtott hitel,

 

A hitelre vonatkozó kereskedelmi kommunikáció

4. § (1) A hitelre vonatkozó kereskedelmi kommunikációban a teljes hiteldíj mutató értékét feltűnően, a rövidítés feltüntetésével, egy tizedesjegy pontossággal minden esetben meg kell adni.

(2) Ha a hitelre vonatkozó kereskedelmi kommunikáció a teljes hiteldíj mutató értékén kívül hitelkamatot vagy bármilyen más ellenszolgáltatásra – ideértve a díjat, jutalékot, költséget – vonatkozó számadatot megjelöl, a kereskedelmi kommunikációban egyértelműen, tömören és feltűnően, reprezentatív példával bemutatva meg kell adni a következő adatokat is:

a) a hitelkamat mértéke és típusa (rögzített hitelkamat, változó hitelkamat, vagy mindkettő),

b) a hitel teljes díja, ideértve annak részét képező díjat, jutalékot, költséget és adót,

c) a hitel teljes összege,

d) a hitel futamideje,

e) a teljes hiteldíj mutató,

f) termék értékesítéséhez vagy szolgáltatás nyújtásához kapcsolódó halasztott fizetés formájában nyújtott hitel esetén a termék vagy szolgáltatás készpénzára és az önrész, valamint

g) a fogyasztó által fizetendő teljes összeg és a törlesztőrészletek összege.

 

6. § (1) A hitelező és adott esetben a hitelközvetítő azt megelőzően, hogy a fogyasztót bármilyen hitelszerződés vagy ajánlat kötné, kellő időben köteles papíron vagy más tartós adathordozón – a fogyasztó által megadott információk alapján – a (3) bekezdésben foglaltakról tájékoztatni a fogyasztót a (8) bekezdésben meghatározott eltéréssel.

(2) A hitelező és a hitelközvetítő a (3) bekezdés szerinti adatokat a különböző hitelszerződésekre vonatkozó ajánlatok összehasonlítása alapján történő, a hitelszerződés megkötése tekintetében megalapozott fogyasztói döntéshozatal érdekében nyújtja.

(3) A hitelező és a hitelközvetítő – az 1. melléklet szerinti formanyomtatvány kitöltésével – a következő adatokról tájékoztatja a fogyasztót:

1. ahitel típusáról,

2. ahitelező nevéről (cégnevéről) és levelezési címéről,

3. a hitelközvetítő nevéről (cégnevéről) és levelezési címéről,

4. ahitel teljes összegéről és lehívásának feltételeiről,

5. ahitel futamidejéről,

6. termék értékesítéséhez vagy szolgáltatás nyújtásához kapcsolódó halasztott fizetés formájában nyújtott hitel esetén a termék vagy szolgáltatás megnevezéséről és készpénzáráról,

7. ahitelkamatról és a hitelkamat feltételeiről, alkalmazása esetén a vonatkozó referencia-kamatlábról, valamint a hitelkamat módosításának gyakoriságáról, feltételeiről és eljárási szabályairól,

8. ateljes hiteldíj mutatóról egy reprezentatív példával annak valamennyi feltételével,

9. afogyasztó által fizetendő teljes összegről,

10. afogyasztó által fizetendő törlesztőrészletek összegéről, a törlesztőrészletek számáról, és a törlesztés gyakoriságáról, esetlegesen a törlesztőrészleteknek a különböző hitelkamatú tartozásra történő elszámolásának sorrendjéről,

11. afizetési számlához vagy készpénz-helyettesítő fizetési eszközhöz kapcsolódó valamennyi jutalékról, díjról, költségről vagy egyéb fizetési kötelezettségről kivéve, ha a fizetési számla vagy a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz fenntartása nem kötelező,

12. a hitelhez kapcsolódó hitelkamaton kívüli minden egyéb ellenszolgáltatásról – ideértve díjat, jutalékot és költséget -, és módosításuk feltételeiről,

13. adott esetben a közjegyzői díjról,

14. ahitelhez kapcsolódó olyan járulékos szolgáltatásokról (például biztosítás), amely a hitelszerződés megkötéséhez vagy a hitelező ajánlataszerinti megkötéséhez szükséges,

15. akésedelmi kamatról vagy az egyéb olyan fizetési kötelezettségről, amely a szerződésben vállalt kötelezettség nem teljesítéséből származik,

16. afizetés elmulasztásának következményeiről,

17. aszükséges biztosítékok meghatározásáról,

18. az elállási jogról, illetve annak hiányáról,

19. az előtörlesztéshez való jogról, és annak 24. § szerinti esetleges költségeiről,

20. a14. § (4) bekezdése szerinti kötelezettségéről,

21. a10. § (1) bekezdése szerinti kötelezettségről, valamint

22. amegadott adatok érvényességének esetleges időbeli korlátozásáról.

(4) Ha a (3) bekezdés 7. pontja szerinti egyes hitelkamatok alkalmazásának feltételei eltérnek egymástól, a hitelkamat módosításának gyakoriságára, feltételeire és eljárási szabályaira vonatkozó tájékoztatást valamennyi hitelkamat tekintetében meg kell adni.

(5) Ha a (3) bekezdés 8. és 9. pontja vonatkozásában a fogyasztó a hitelezőt és a hitelközvetítőt tájékoztatja az általa előnyben részesített hitel jellemzőiről, a hitelező és a hitelközvetítő a teljes hiteldíj mutató és a fogyasztó által fizetendő teljes összeg tekintetében ezeket veszi figyelembe.

(6) Ha a hitelszerződés alapján a hitel lehívására több módon kerülhet sor, és ez eltérő hitelkamatokat vagy eltérő hitelkamaton kívüli minden egyéb ellenszolgáltatást – ideértve díjat, jutalékot és költséget – jelentenek, a hitelező és a hitelközvetítő ennek lehetőségét köteles jelezni.

(7) Ha a fogyasztó által fizetett részletek nem eredményezik haladéktalanul a hitelösszeg törlesztését, hanem a hitelszerződésben, vagy ahhoz kapcsolódó megállapodásban meghatározott időszakokban és feltételek szerint tőkeképzésre fordítják, az (1) bekezdés szerinti tájékoztatás során a hitelező és a hitelközvetítő köteles egyértelműen és tömören tájékoztatni, hogy a részletek megfizetése nem eredményezi automatikusan a hitel teljes összegének visszafizetését, kivéve, ha a szerződésben a felek erről megállapodtak.

(8) Fizetési számlához kapcsolódó hitelkeret esetén a hitelező és a hitelközvetítő – a 2. melléklet szerinti formanyomtatvány kitöltésével – az alábbiakról tájékoztatja a fogyasztót:

a) a (3) bekezdés 1-5. pontjában, 7. pontjában, 8. pontjában, 15. pontjában, 20. pontjában és 22. pontjában foglaltakról,

b) a hitel felmondásának feltételeiről és módjáról,

c) olyan fizetési számlához kapcsolódó hitelkeret esetén, amely alapján nyújtott kölcsönt a hitelező felszólítására kell visszafizetni arról, hogy a hitelező bármikor jogosult a hitel teljes összegének visszafizetését követelni, valamint

d) olyan fizetési számlához kapcsolódó hitelkeret esetén, amely alapján nyújtott kölcsönt három hónapon belül vagy a hitelező felszólítására kell visszafizetni a szerződés megkötését követően felmerülő hitelkamaton kívüli minden egyéb ellenszolgáltatásról – ideértve díjat, jutalékot és költséget -, és ezek módosításának feltételeiről.

7. § (1) A hitelező és a hitelközvetítő a 6. §-ban meghatározott adatokon kívül kizárólag az 1. melléklet szerinti formanyomtatványtól elkülönítetten adhat tájékoztatást.

 

8. § Ha a hitelszerződés megkötése a fogyasztó kérése alapján a távértékesítés keretében kötött pénzügyi ágazati szolgáltatási szerződésekről szóló 2005. évi XXV. törvény (a továbbiakban: Tétv.) szerinti olyan távközlő eszköz útján történik, amely a 6. § és a 7. § (2)-(3) bekezdése szerinti előzetes tájékoztatást nem teszi lehetővé, így különösen, ha az a Tétv. 4. §-ának (3) bekezdése szerint telefonon történik, a hitelező és a hitelközvetítő a hitelszerződés megkötését követően haladéktalanul köteles a 6. § és 7. § (2)-(3) bekezdése szerinti tájékoztatást megadni.

9. § Ha a fizetési számlához kapcsolódó hitelkeret-szerződés megkötése a fogyasztó kérése alapján a Tétv. szerinti olyan távközlő eszköz útján történik, amely a 6. § (8) bekezdése és a 7. § (2)-(3) bekezdése szerinti előzetes tájékoztatást nem teszi lehetővé, így különösen ha az a Tétv. 4. §-ának (4) bekezdése szerint telefonon történik, a hitelező és a hitelközvetítő a hitelszerződés megkötését követően haladéktalanul köteles a 6. § (8) bekezdése és 7. § (2)-(3) bekezdése szerinti tájékoztatást megadni.

10. § (1) A fogyasztó kérésére a hitelszerződés tervezetének egy példányát (mintaszerződés) díj-, költség- és egyéb fizetési kötelezettségmentesen rendelkezésére kell bocsátani.

(2) Nem kell alkalmazni az (1) bekezdést, ha a hitelező a fogyasztóval nem kíván szerződést kötni.

 

16. § (1) A hitelszerződés – a (4) bekezdésben meghatározott eltéréssel – egyértelműen és tömören tartalmazza:

1. ahitel típusát,

2. aszerződő felek nevét (cégnevét) és levelezési címét (székhelyét),

3. a hitelközvetítő nevét (cégnevét) és levelezési címét (székhelyét),

4. ahitel futamidejét,

5. ahitel teljes összegét és lehívásának feltételeit,

6. termék értékesítésére vagy szolgáltatás nyújtásához kapcsolódó halasztott fizetés formájában nyújtott hitel esetén a termék vagy szolgáltatás megnevezését és készpénzárát,

7. ahitelkamatot és a hitelkamat feltételeit, esetlegesen a vonatkozó referencia-kamatlábat, valamint a hitelkamat módosításának gyakoriságát, feltételeit és eljárási szabályait,

8. ateljes hiteldíj mutatót a hitelszerződés megkötésének időpontjára vonatkoztatva, annak kiszámításánál figyelembe vett valamennyi feltételével,

9. a fogyasztó által fizetendő teljes összeget,

10. afogyasztó által fizetendő törlesztőrészletek összegét, számát, és a törlesztés gyakoriságát, esetlegesen a törlesztőrészleteknek a különböző hitelkamatú tartozásra történő elszámolásának sorrendjét,

11. határozott időtartamra vonatkozó tőketörlesztés esetén a fogyasztó arra vonatkozó jogát, hogy a tartozásról törlesztési táblázat formájában kivonatot díj-, költség- és egyéb fizetési kötelezettségmentesen a hitelszerződés fennállása alatt jogosult megkapni,

12. haa fogyasztó a tőke törlesztésétől elkülönítetten köteles megfizetni a hitelkamatot és a hitelkamaton kívüli minden egyéb ellenszolgáltatást – ideértve díjat, költséget, jutalékot -, ennek gyakoriságát, feltételeit és összegét,

13. afizetési számlához vagy a készpénz-helyettesítő fizetési eszközhöz kapcsolódó valamennyi jutalékot, díjat, költséget vagy egyéb fizetési kötelezettséget, kivéve, ha a fizetési számla fenntartása nem kötelező,

14. ahitelkamaton kívüli minden egyéb ellenszolgáltatást – ideértve díjat, jutalékot és költséget – és módosításuk feltételeit,

15. akésedelmi kamatot vagy az egyéb olyan fizetési kötelezettséget, amely a szerződésben vállalt kötelezettség nem teljesítéséből származik,

16. afizetés elmulasztásának következményeit,

17. adott esetben a közjegyzői díjra vonatkozó fizetési kötelezettséget,

18. adott esetben a biztosítékok és a biztosítás meghatározását,

19. az elállási (felmondási) jogot, illetve annak fenn nem állását, azon időszakot, amely alatt az elállási jog fennáll, az elállási (felmondási) jog gyakorlásának feltételeit, módját és jogkövetkezményeit, ideértve a 21. § (4) és (5) bekezdését,

20. a 22. § szerinti jogosultság fennállását és gyakorlásának feltételeit,

21. az előtörlesztéshez való jogot, gyakorlásának módját, az előtörlesztés esetleges költségeinek fennállását és azok számítási módját,

22. a hitelszerződésre vonatkozó felmondási jogot és annak következményeit,

23. rendelkezésre áll-e a fogyasztó számára a szerződésből eredő jogviták peren kívüli rendezésére olyan lehetőség, amelynek a hitelező aláveti magát, valamint

24. afelügyeleti hatóság nevét és székhelyét.

(2) Ha az (1) bekezdés 7. pontja szerinti egyes hitelkamatok alkalmazásának feltételei eltérnek egymástól, a hitelkamat módosításának gyakoriságára, feltételeire és eljárási szabályaira vonatkozó tájékoztatást valamennyi hitelkamat tekintetében meg kell adni.

(3) Ha a fogyasztó által fizetett részletek nem eredményezik haladéktalanul a hitelösszeg törlesztését, hanem a hitelszerződésben vagy ahhoz kapcsolódó megállapodásban meghatározott időszakokban és feltételek szerint tőkeképzésre fordítják, a hitelszerződésbe a hitelező köteles egyértelműen és tömören belefoglalni, hogy a részletek megfizetése nem eredményezi automatikusan a hitel teljes összegének visszafizetését, kivéve, ha a szerződésben a felek erről megállapodtak.

(4) Fizetési számlához kapcsolódó hitelkeret-szerződés egyértelműen és tömören tartalmazza:

a) az (1) bekezdés 1-5. pontjában, 7. pontjában és 8. pontjában foglaltakat,

b) a hitel teljes díját a hitelszerződés megkötésének időpontjára vonatkoztatva,

c) olyan fizetési számlához kapcsolódó hitelkeret esetén, amely alapján nyújtott kölcsönt a hitelező felszólítására kell visszafizetni, a hitelező jogát, hogy bármikor jogosult a hitel teljes összegének visszafizetését követelni,

d) az elállási jog gyakorlásának feltételeit, módját és jogkövetkezményeit, valamint

e) a hitelkeret szerződés megkötését követően felmerülő, a hitelkamaton kívüli minden egyéb ellenszolgáltatást – ideértve a díjat, jutalékot, költséget -, és ezek módosításának feltételeit.

(5) Semmis az a szerződés, amelyik nem tartalmazza az e §-ban meghatározott tartalmi elemeket. A szerződés semmisségére csak a fogyasztó érdekében lehet hivatkozni.

 

17. § (1) A hitelszerződés fennállása alatt a hitelezőnek a fogyasztó kérésére a tartozásról törlesztési táblázat formájában kivonatot a fogyasztónak díj-, költség- és egyéb fizetésikötelezettség-mentesen kell rendelkezésére bocsátania.

 

Elállási jog

21. § (1) A fogyasztó a hitelszerződéstől a szerződéskötés napjától számított tizennégy napon belül indokolás nélkül elállhat, ha a hitel folyósítására még nem került sor. A fogyasztó a szerződéskötés napjától számított tizennégy napon belül díjmentesen felmondhatja a hitelszerződést, ha a hitelt már folyósították.

(2) Ha a fogyasztó a 6. § és 7. § szerinti tájékoztatást a 8. § alapján a szerződéskötést követően kapja kézhez, elállási (felmondási) jogát az (1) bekezdésben meghatározott időponttól eltérően a tájékoztatás kézhezvételétől számított tizennégy napig gyakorolhatja.

(3) Az elállási (felmondási) jogot határidőben érvényesítettnek kell tekinteni, ha a fogyasztó az erre vonatkozó nyilatkozatát az (1)-(2) bekezdésekben meghatározott határidő lejártáig – a 16. § (1) bekezdés 19. pontjának megfelelően – postára adja vagy egyéb igazolható módon azt a hitelezőnek elküldi.

(4) A fogyasztó az elállásról (felmondásról) szóló nyilatkozatának elküldését követően haladéktalanul, de legkésőbb harminc napon belül köteles a felvett hitelösszeget és a hitel lehívásának időpontjától a visszafizetés időpontjáig felszámítható, a szerződés szerint megállapított hitelkamatot a hitelezőnek visszafizetni.

(5) A fogyasztó elállása esetén a hitelező a (4) bekezdés szerinti összegen kívül kizárólag arra az összegre jogosult, amelyet az államnak vagy önkormányzatnak a hitellel kapcsolatosan megfizetett, ha annak visszatérítésére nincs mód.

(6) A fogyasztó elállási jogának gyakorlása azt a hitelhez kapcsolódó járulékos szolgáltatásra vonatkozó szerződést is felbontja, amely a hitelező által vagy egy harmadik fél és a hitelező előzetes megállapodása alapján a harmadik fél által nyújtott szolgáltatásra vonatkozik.

 

38. § Ez a törvény a következő uniós jogi aktusoknak való megfelelést szolgálja:

a) az Európai Parlament és a Tanács 2008/48/EK irányelve (2008. április 23.) a fogyasztói hitelmegállapodásokról és a 87/102/EGK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről (1. § 2. § (1)-(2) bekezdése, 3-11. §, 14-16. §, 17. § (1) és (3) bekezdése, 18-24. §, 26-32. §, 34. §, 36-38. § továbbá az 1. és 2. melléklet,

b) a Bizottság 2001/193/EK ajánlása (2001. március 1.) a fogyasztóknak a lakáshitel szerződések megkötését megelőzően nyújtandó tájékoztatásról (a 12. § és a 3. melléklet).

 

Ezen törvény felhatalmazása alapján készült a teljes hiteldíj mutató meghatározásáról, számításáról és közzétételéről szóló 83/2010. (III. 25.) Korm. rendelet, amely a Ptk. és a Hpt. mellett az egyetlen hitelszerződésekre vonatkozó jogszabály, amely mindegyik típusú (fogyasztói) hitelszerződésre vonatkozik.

 

(Ahogy azt már idéztük, a perbeli kölcsönszerződések megkötésekor a Hpt. fogyasztói kölcsönre vonatkozó része rendelkezett a THM-ről, egészen 2010. június 6-ig.)

 

A 83/2010. (III. 25.) Korm. rendeletnek a devizahitel és deviza alapú hitel meghatározása ismét nem remekel, hiszen a ténylegesen devizában nyújtott hitel még forintban való törlesztés esetében sem lesz deviza alapú hitel, bár való igaz, hogy a Hpt. 200/A. § (5) bekezdése is hasonló szellemben íródott, mert az is csak a devizában való törlesztést zárja ki az alkalmazási köréből. A jogalkotó nincs tisztában vele, hogy a hitelszerződés jellemzőit elsősorban a folyósítás és nem pedig a törlesztés pénzneme határozza meg. Ezt fordított esetben könnyebb belátni: forintban folyósított forinthitel esetén a román lei-ben történő törlesztés előírása még nem változtatja deviza alapú hitellé a szerződést.

 

Ami pedig a teljes hiteldíj mutatót illeti, az változó törlesztőrészlet esetén éppen a szabályozás miatt önmagában alkalmatlan a kockázat ismertetésére, legfeljebb az alkalmazandó devizaárfolyamról rendelkezik. Az a rendelkezés ugyanis, hogy ha „a törlesztőrészletek összege változó lehet, a szerződésben meghatározott legalacsonyabb törlesztőrészletet kell figyelembe venni”, kifejezetten a fogyasztó megtévesztésére szolgál.

 

83/2010. (III. 25.) Korm. rendelet

a teljes hiteldíj mutató meghatározásáról, számításáról és közzétételéről

 

A Kormány a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény 30. § a) pontjában kapott felhatalmazás alapján, az Alkotmány 35. § (1) bekezdés b) pontjában meghatározott feladatkörében eljárva a következőket rendeli el:

1. Általános rendelkezések

1. § E rendelet előírásait a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény (a továbbiakban: Fhtv.) hatálya alá tartozó hitel és pénzügyi lízing (a továbbiakban együtt: hitel) esetén kell alkalmazni.

2. § (1) E rendelet alkalmazásában:

1. devizahitel: forinttól eltérő pénznemben folyósított és törlesztett hitel;

2. deviza alapú hitel: devizában nyilvántartott, de forintban folyósított vagy törlesztett hitel;

3. kereskedelmi kommunikáció: a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló 2008. évi XLVII. törvényben ekként meghatározott fogalom;

4. kereskedelmi kölcsön: az egymással áruszállítási vagy szolgáltatási jogviszonyban álló vállalkozások vagy természetes személyek által e jogviszonyra tekintettel adott halasztott fizetés vagy előleg, ide nem értve a pénzügyi intézmény által kötött ilyen ügyleteket.

(2) E rendeletben nem meghatározott fogalmak értelmezése tekintetében az Fhtv. rendelkezéseit kell alkalmazni.

 

2. A teljes hiteldíj mutató meghatározására és számítására vonatkozó szabályok

3. § (1) A teljes hiteldíj mutató (a továbbiakban: THM) számításánál figyelembe kell venni a fogyasztó által a hitelszerződés és a lízingszerződés (a továbbiakban együtt: hitelszerződés) kapcsán fizetendő összes díjat (ideértve a kamatot, díjat, jutalékot, költséget és adót), valamint a hitelhez kapcsolódó járulékos szolgáltatások költségeit, ha a hitelező vagy a lízingbe adó (a továbbiakban együtt: hitelező) számára ismertek, továbbá a szolgáltatás igénybevételét a hitelszerződés megkötéséhez vagy ajánlat szerinti megkötéséhez a hitelező előírja, ideértve különösen

a) a fogyasztó által felajánlott fedezet értékbecslésének díját,

b) építésnél a helyszíni szemle díját,

c) a számlavezetés és a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz használatának költségeit és a fizetési műveletekkel kapcsolatos egyéb költségeket a (3) bekezdés f) pontjában foglalt kivétellel,

d) a hitelközvetítőnek fizetendő díjat,

e) az ingatlan-nyilvántartási eljárás díját, valamint

f) a biztosítás és garancia díját a 7. § (2) bekezdésben foglalt kivétellel.

(2) Az (1) bekezdés c) pontjának alkalmazásánál, ha a fogyasztó által igényelt számlatípus még nem ismert, a hitelezőnél elérhető legkedvezőbb feltételekkel kínált számlatípust kell figyelembe venni, amelynek igénybevételéhez a hitelhez nem kapcsolódó feltételek teljesítése nem szükséges.

(3) A THM számításánál nem vehető figyelembe:

a) a prolongálás (futamidő hosszabbítás) költsége,

b) a késedelmi kamat,

c) egyéb olyan fizetési kötelezettség, amely a szerződésben vállalt kötelezettség nem teljesítéséből származik,

d) a közjegyzői díj,

e) kereskedelmi kölcsön vagy kapcsolt hitelszerződés esetén a fogyasztó által a termékek vagy szolgáltatások megvételéért fizetett – a vételáron felüli – díj függetlenül attól, hogy készpénzzel vagy hitelből fizeti, valamint

f) a számlavezetés és a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz használatának költségei és a fizetési műveletekkel kapcsolatos egyéb költségek, ha a számla fenntartását a hitelező nem írja elő az adott hitelszerződéshez és költségeit a fogyasztóval kötött szerződésben egyértelműen és külön feltüntették.

4. § (1) A THM számításánál azt kell figyelembe venni, hogy a hitelszerződés a szerződés szerinti futamidő alatt a szerződés szerint kerül teljesítésre.

(2) A THM kiszámításánál a következő számítási módszert kell alkalmazni:

a) ha a hitelszerződés nem határozza meg a hitel lehívásának időpontját, a teljes hitelösszeget azonnal lehívottnak kell tekinteni;

b) ha a szerződés alapján a kamat és más díj mértéke változó, de azok mértéke nem határozható meg a kiszámításkor, a számítás során az utolsó ismert kamatot és díjat változatlannak kell tekinteni a futamidő végéig;

c) ha a visszafizetés ütemezése nincs meghatározva, akkor a hitel lejárati időtartamát egy évnek kell tekinteni és tizenkét egyenlő részletben, havonta történő törlesztéssel kell számolni;

d) ha a hitelszerződés különböző módokat biztosít a lehívásra, amelyekhez eltérő kamatok és díjak kapcsolódnak, a teljes hitelösszeget az adott hiteltípusnál leggyakoribb lehívási módra alkalmazandó legmagasabb kamattal és díjjal kell figyelembe venni;

e) ha a hitelszerződés szerint a fogyasztó szabadon hívhatja le a hitelt, de a szerződés a lehívás különböző módjainál összegre és időtartamra vonatkozó korlátokat tartalmaz, a hitelt a legkorábbi időpontban lehívottnak kell tekinteni a korlátok figyelembevételével;

f) ha a visszafizetés ütemezése meghatározott, de a törlesztőrészletek, lízingdíjak (a továbbiakban együtt: törlesztőrészlet) összege változó lehet, a szerződésben meghatározott legalacsonyabb törlesztőrészletet kell figyelembe venni, hitelkártyák esetén az egyes elszámolási időszakokat követő türelmi időszakok végén a nyilvánosan meghirdetett minimális törlesztésekkel és a futamidő végén a fennmaradó teljes tartozás megfizetésével kell számolni;

g) e bekezdés eltérő rendelkezése hiányában, ha a hitelszerződés több lehívási és törlesztési időpontot tartalmaz, a legkorábbi időpontot kell figyelembe venni;

h) ha a hitel legmagasabb összegéről még nem állapodtak meg, azt 375 000 forintnak kell tekinteni;

i) fizetési számlához kapcsolódó hitel esetén a teljes hitelösszeget a hitelszerződés teljes időtartamára lehívottnak kell tekinteni, a hitelszerződés időtartamát – ha az nincs meghatározva – három hónapnak kell tekinteni;

j) ha a hitelszerződés szerint a hitel kamata az első időszakra rögzített kamat, ezt követően új kamatot fognak megállapítani, amit rendszeres időközönként hozzáigazítanak a megállapodás szerinti mutatóhoz, a rögzített kamatozású időszakot követően a megállapodás szerinti mutatónak a THM kiszámításakor érvényes értékén alapuló kamattal, mint változatlan kamattal kell számolni;

k) ha a hitelező egy korlátozott időtartamra vagy összegre eltérő, kedvezményes kamatot és díjat számít fel, a THM kiszámításakor érvényes nem kedvezményes kamatot és a díjat kell figyelembe venni a hitelszerződés teljes időtartamára a THM értékének meghatározásakor.

5. § (1) A THM értékének meghatározására az 1. melléklet szerinti képletet kell alkalmazni.

(2) Az 1. mellékletben meghatározott képletet az alábbiak figyelembevételével kell alkalmazni:

a) a felek által különböző időpontokban teljesített törlesztések és folyósítások összege és azok teljesítési ideje eltérő lehet;

b) a kezdő időpont az első hitelfolyósítás időpontja; hitelkártya esetén a kezdő időpont a hitelező által nyilvánosan meghirdetett elszámolási időszak első napja;

c) a kiszámítás során használt időtartamokat években vagy töredékévekben kell kifejezni;

d) egy évet 365 napból (vagy szökőév esetén 366 napból), 52 hétből vagy tizenkét egyenlő hosszúságú hónapból állónak kell tekinteni, egy ilyen hónapot 30,41666 napból állónak kell tekinteni függetlenül attól, hogy szökőévről van-e szó;

e) a számítás eredményét százalékos formában, legalább egy tizedesjegy pontossággal kell meghatározni.

6. § (1) Deviza alapú hitel esetén, ha a folyósítás és a törlesztés is forintban történik, az 1. mellékletben meghatározott képletnél a hitelező és a fogyasztó által teljesített fizetéseket forintban kell számításba venni a hitelrészletet a hitelező által az adott ügyletre folyósításnál alkalmazott, a törlesztőrészletet és a díjfizetést a törlesztésnél alkalmazott

a) a szerződésben a szerződés megkötését megelőző 30. napnál nem régebbi devizaárfolyam,

b) a kereskedelmi kommunikációban a tárgynegyedévet megelőző hónap 1. munkanapján érvényes devizaárfolyam

figyelembevételével.

(2) Deviza alapú hitel esetén, ha a folyósítás vagy a törlesztés devizában történik, az 1. mellékletben meghatározott képletnél a devizában teljesített fizetéseket forintban kell számításba venni a szerződésben 30 napnál nem régebbi, a kereskedelmi kommunikációban a tárgynegyedévet megelőző hónap 1. munkanapján érvényes, a Magyar Nemzeti Bank hivatalos deviza-középárfolyama figyelembevételével.

(3) Devizahitel esetén a forintban fizetendő díjakat a THM meghatározásakor a hitel devizanemében kell számításba venni a szerződésben 30 napnál nem régebbi, a kereskedelmi kommunikációban a tárgynegyedévet megelőző hónap 1. munkanapján érvényes, a hitelező által az adott ügyletnél a díjfizetésre alkalmazott devizaárfolyam figyelembevételével.

(4) Devizahitel és deviza alapú hitel esetén a szerződésben fel kell tüntetni, hogy a THM meghatározása a forint fizetések vagy a kölcsön devizanemében teljesített fizetések alapján történt-e, továbbá a fizetések más devizanemre történő átszámításánál figyelembe vett devizaárfolyam érvényességének napját.

 

A 140-es CHF/HUF árfolyamon kiszámolt THM mit mond az esetlegesen 180-as, 240-es, 280-as CHF/HUF árfolyam esetében érvényes THM-ről? Semmit. Az lenne a minimum, ha a jogalkotó előírná, hogy 25, 50, 75 és 100%-os keresztárfolyam-változásra is ki kelljen számolni és fel kelljen tüntetni a képletet.

 

A jogalkotónak azonban ezt nem kell külön előírnia, mivel akár a Ptk., akár a Hpt. tájékoztatásra vonatkozó rendelkezéseit nézzük, ezt a hitelnyújtóknak meg kell, vagy meg kellett volna tenni, mert ha nincs forintosítva a kockázat, akkor hol van egyáltalán a tájékoztatás? Az a mondat ugyanis, hogy „árfolyamkockázat van, és a törlesztőrészlet magasabb is lehet, és ezt a hitelfelvevő tudomásul vette”, semennyire sem felel meg ezeknek a jogszabályi követelményeknek.

 

Ahogy a jog nem tudása nem mentesíti, úgy az általános előírásoknak megfelelő kodifikált részletszabályok hiánya sem mentesíti a hitelnyújtókat a tájékoztatási kötelezettség polgári jog szabályainak megfelelő valós teljesítése alól.

 

Hogy mi is a tájékoztatási kötelezettség célja, tartalma és célra való alkalmasságának megítélése, abban iránymutatást adhat a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatról szóló 2005/29/EK irányelv.

 

Bár az irányelv és annak nemzeti jogba való átültetése egyaránt kimondja, hogy ezek a jogszabályok nem érintik a szerződések jogát, ez – ahogy uniós irányelvek esetében szokásos és az Európai Bíróság gyakorlatának megfelel – valójában a „közvetlenül nem érinti” kitételnek felel meg.

 

Ha ugyanis a Ptk. alkalmazása körében felmerül a kérdés, hogy valamely fél teljesítette-e együttműködési és tájékoztatási kötelezettségét, mint minden szerződés esetében élő kötelezettséget, avagy az általa alkalmazott szerződési feltétel tisztességes-e, akkor ezeket a kérdéseket részben úgy tudjuk meghatározni, hogy milyen esetekben „nem” a válasz e kérdésekre.

 

Ebben lehet támaszkodni mind az alábbi irányelvre, mind pedig a később említendő, a tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról szóló törvény („Tpvtv.”) egyes szabályaira.

 

AZ EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS 2005. május 11-i 2005/29/EK IRÁNYELVE

a belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól, valamint a 84/450/EGK tanácsi irányelv, a 97/7/EK, a 98/27/EK és a 2002/65/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvek, valamint a 2006/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról

(„Irányelv a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról”)

 

2. cikk

Fogalommeghatározások

 

Ezen irányelv alkalmazásában:

e) „fogyasztók gazdasági magatartásának jelentős torzítása”: a kereskedelmi gyakorlat olyan célból történő alkalmazása, hogy érzékelhető módon rontsa a fogyasztó tájékozott döntés meghozatalára való képességét, és amely ezáltal olyan ügyleti döntés meghozatalára ösztönzi a fogyasztót, amelyet egyébként nem hozott volna meg;

h) „szakmai gondosság”: a szakismeret és a gondosság azon szintje, amelynek gyakorlása ésszerűen elvárható a kereskedőtől a fogyasztóval szemben, a becsületes piaci gyakorlatnak és/vagy a jóhiszeműség általános alapelvének megfelelően, a kereskedő tevékenységi körében;

k) „ügyleti döntés”: a fogyasztó által arra vonatkozóan hozott döntés, hogy vásároljon-e, és ha vásárol, akkor hogyan és milyen feltételek mellett, egy összegben vagy részletekben fizessen-e, a terméket megtartsa vagy elidegenítse-e, a termékkel kapcsolatos szerződéses jogát gyakorolja-e, valamint hogy a fogyasztó a cselekvés vagy a cselekvéstől való tartózkodás mellett döntsön-e;

Hatály

3. cikk

(2) Ez az irányelv nem érinti a szerződések jogát és különösen a szerződések érvényességére, létrejöttére és joghatásaira vonatkozó szabályokat.

(9) A 2002/65/EK irányelvben meghatározott „pénzügyi szolgáltatások”-ra és az ingatlanokra vonatkozóan a tagállamok megállapíthatnak olyan követelményeket, amelyek megszorítóbbak vagy szigorúbbak ezen irányelvnél az általa közelített területen.

 

5. cikk

A tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok tilalma

 

(1) Tilos tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokat alkalmazni.

(2) A kereskedelmi gyakorlat tisztességtelen, amennyiben:

a) ellentétes a szakmai gondosság követelményeivel,

és

b) a termékkel kapcsolatban jelentősen torzítja vagy torzíthatja azon átlagfogyasztó gazdasági magatartását, akihez eljut vagy aki a címzettje, illetve – amennyiben a kereskedelmi gyakorlat egy bizonyos fogyasztói csoportra irányul – a csoport átlagtagjának a gazdasági magatartását.

(3) Azon kereskedelmi gyakorlatokat, amelyek valószínűsíthetően csak a fogyasztóknak egy, e kereskedelmi gyakorlattal vagy az annak alapjául szolgáló termékkel szemben szellemi vagy fizikai fogyatékosságuk, koruk vagy hiszékenységük miatt különösen kiszolgáltatott, egyértelműen azonosítható csoportjának gazdasági magatartását torzítják jelentősen – és oly módon, hogy azt a kereskedőnek ésszerűen előre kellene látnia -, az adott csoport átlagtagja szempontjából kell értékelni. Ez nem érinti azokat a megszokott és jogszerű reklámtevékenységeket, amelyek túlzó vagy nem szó szerint értendő kijelentéseket alkalmaznak.

(4) Különösen tisztességtelen az a kereskedelmi gyakorlat, amely: a) a 6. és 7. cikkben meghatározott módon megtévesztő, vagy b) a 8. és 9. cikkben meghatározott módon agresszív.

 

Megtévesztő kereskedelmi gyakorlatok

 

6. cikk

Megtévesztő tevékenységek

 

(1) Megtévesztőnek minősül a kereskedelmi gyakorlat, amennyiben hamis információt tartalmaz, és ezáltal valótlan, vagy bármilyen módon – ideértve a megjelenítés valamennyi körülményét – félrevezeti vagy félrevezetheti az átlagfogyasztót, még akkor is, ha az információ az alábbi elemek közül egy vagy több tekintetében tényszerűen helytálló, és feltéve bármelyik esetben, hogy ténylegesen vagy valószínűsíthetően arra készteti a fogyasztót, hogy olyan ügyleti döntést hozzon, amelyet egyébként nem hozott volna meg:

a) a termék létezése vagy természete;

b) a termék lényeges tulajdonságai, úgymint a hozzáférhetőség, az előnyök, a kockázatok, a kivitelezés, az összetétel, a tartozékok, az ügyfélszolgálat és a panaszkezelés, a gyártás vagy szolgáltatás módszere és időpontja, a szállítás, az adott célra való alkalmasság, a használat, a mennyiség, a leírás, a földrajzi vagy kereskedelmi eredet vagy a használattól várható eredmények, illetve a terméken végrehajtott vizsgálat vagy ellenőrzés eredménye és főbb jellemzői;

c) a kereskedő kötelezettségvállalásainak mértéke, a kereskedelmi gyakorlat indítékai és az értékesítési folyamat természete, közvetlen vagy közvetett szponzorálásra, illetve a kereskedő vagy a termék jóváhagyására vonatkozó bármely kijelentés vagy jelzés; d) az ár vagy az ár kiszámításának módja, vagy különleges árkedvezmény megléte;

 

7. cikk

Megtévesztő mulasztások

 

(1) Megtévesztőnek minősül az a kereskedelmi gyakorlat, amely a ténybeli körülmények alapján – figyelembe véve annak valamennyi jellemzőjét és feltételét, valamint kommunikációs eszközeinek korlátait is -, az átlagfogyasztó tájékozott ügyleti döntéséhez szükséges jelentős információkat hagy ki, és ezáltal – a körülményektől függően – ténylegesen vagy valószínűsíthetően ahhoz vezet, hogy az átlagfogyasztó olyan ügyleti döntést hoz, amelyet egyébként nem hozott volna.

(2) Megtévesztő mulasztásnak minősül az is, ha a kereskedő az (1) bekezdésben említett jelentős információt hallgat el, vagy azt homályos, érthetetlen, félreérthető, vagy időszerűtlen módon bocsátja rendelkezésre, figyelembe véve az említett bekezdésben leírt szempontokat, illetve ha nem nevezi meg az adott kereskedelmi gyakorlat kereskedelmi célját, amennyiben az a körülményekből nem derül ki, és amennyiben ez bármelyik esetben ténylegesen vagy valószínűsíthetően ahhoz vezet, hogy az átlagfogyasztó olyan ügyleti döntést hoz, amelyet egyébként nem hozott volna.

 

2008. évi XLVII. törvény

a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról

 

Általános rendelkezések

1. § (1) Ez a törvény állapítja meg az áruhoz kapcsolódó, a kereskedelmi ügylet lebonyolítását megelőzően, annak során és azt követően a fogyasztóval szemben alkalmazott kereskedelmi gyakorlatokra, valamint az ilyen kereskedelmi gyakorlat tekintetében alkalmazott magatartási kódexekre vonatkozó követelményeket, és az azok megsértésével szembeni eljárás szabályait.

(2) A törvény hatálya arra a kereskedelmi gyakorlatra terjed ki, amely a Magyar Köztársaság területén valósul meg, továbbá arra is, amely a Magyar Köztársaság területén bárkit fogyasztóként érint.

(3) Nem terjed ki e törvény hatálya

a) a szerződés létrejöttére, érvényességére és joghatásaira, valamint a kereskedelmi gyakorlattal összefüggésben felmerülő polgári jogi igényekre,

b) a szellemi alkotásokhoz fűződő jogok létrejöttére, fennállására és érvényesítésére,

c) a nemesfémtárgy nemesfémtartalmának tanúsítására

és jelzésére.

 

Együttműködés az Európai Gazdasági Térség államainak fogyasztóvédelmi hatóságaival

28. § (1) A 2006/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet végrehajtását a 2005/29/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvet átültető tagállami jogszabályokba ütköző Európai Közösségen belüli jogsértések tekintetében a fogyasztóvédelmi hatóság, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete vagy a Gazdasági Versenyhivatal látja el, a 10. §-ban meghatározottak szerint.

(2) A kölcsönös jogsegély során az (1) bekezdés szerinti hatóságok a – 2008/282/EK bizottsági határozattal módosított – 2007/76/EK bizottsági határozatnak megfelelően járnak el.

(3) Az igazságügyért felelős miniszter az általa vezetett minisztérium honlapján tájékoztató jelleggel közli a 2005/29/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvet átültető jogszabályi rendelkezések felsorolását.

 

56. § (1) Ez a törvény a belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól, valamint a 84/450/EGK tanácsi irányelv, a 97/7/EK, a 98/27/EK és a 2002/65/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvek, valamint a 2006/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról szóló, 2005. május 11-i 2005/29/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvnek való megfelelést szolgálja.

 

7. § (1) Megtévesztő az a kereskedelmi gyakorlat, amely

a) – figyelembe véve valamennyi tényszerű körülményt, továbbá a kommunikáció eszközének korlátait – az adott helyzetben a fogyasztó tájékozott ügyleti döntéséhez szükséges és ezért jelentős információt elhallgat, elrejt, vagy azt homályos, érthetetlen, félreérthető vagy időszerűtlen módon bocsátja rendelkezésre, vagy nem nevezi meg az adott kereskedelmi gyakorlat kereskedelmi célját, amennyiben az a körülményekből nem derül ki, és

b) ezáltal a fogyasztót olyan ügyleti döntés meghozatalára készteti, amelyet egyébként nem hozott volna meg, vagy erre alkalmas

(a továbbiakban: megtévesztő mulasztás).

(2) Ha a kommunikáció eszköze térbeli vagy időbeli korlátokat támaszt, ezeket az akadályokat és minden olyan intézkedést, amelyet a kereskedelmi gyakorlat megvalósítója annak érdekében tett, hogy az információt más módon eljuttassa a fogyasztókhoz, figyelembe kell venni annak megítélésénél, hogy fennállt-e megtévesztő mulasztás.

(3) E § alkalmazásában

a) az Európai Unió közvetlenül alkalmazandó jogi aktusában,

b) kötelező európai uniós jogi aktus rendelkezéseinek átültetése céljából elfogadott külön jogszabályi rendelkezésekben, illetve

c) az 1. § (4) bekezdésének a)-d) pontja, valamint (5) bekezdésének b) pontja szerinti külön jogszabályi rendelkezésekben meghatározott tájékoztatási követelményekben előírt információ az ott meghatározott kereskedelmi kommunikáció tekintetében jelentős.

(4) Az igazságügyért felelős miniszter az általa vezetett minisztérium honlapján tájékoztató jelleggel közli a (3) bekezdés b) pontja szerinti kötelező uniós jogi rendelkezéseket átültető jogszabályi rendelkezések felsorolását.

 

Megjegyzendő, hogy a törvény indoklása szerint 2008. szeptember 1-től kezdve a Tpvtv. általános tilalmai csak a vállalkozások egymás közti tevékenységére vonatkoznak.

 

Záró rendelkezések

52. § (1) Ez a törvény – a (2) bekezdésben meghatározott kivételekkel – a kihirdetését követő napon lép hatályba.

(2) Az 1-31. §, a 33-47. §, a 48. § (1)-(7) és (10) bekezdése, a 49. § (1)-(10), (12) és (14) bekezdése, az 50. §, valamint az 54. § 2008. szeptember 1-jén lép hatályba.

53. § (1) A 10-28. §-ban meghatározott szabályokat az e rendelkezések hatálybalépését követően indított eljárásokban kell alkalmazni.

 

(5) A Hpt.-nek – e törvény 35. §-a (8) bekezdésével beiktatott – 215/A. §-át az e rendelkezés hatálybalépését követően indított eljárásokban kell alkalmazni.

 

Eljárás a fogyasztókkal szembeni kereskedelmi gyakorlatra vonatkozó rendelkezések megsértése esetén

 

Hpt. 215/A. § E törvény, valamint a végrehajtására kiadott jogszabályok a fogyasztókkal szembeni kereskedelmi gyakorlatra, így különösen az ügyfelek tájékoztatásra vonatkozó rendelkezéseinek megsértése esetén a Felügyelet a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló 2008. évi XLVII. törvényben meghatározott szabályok szerint jár el, ha a jogsértés fogyasztót érint.

 

A szöveg szolgai átültetéséből látható, hogy az irányelvnek sokszor épp annyira van közvetett hatálya, mint egy rendeletnek – azaz egyáltalán nincs, gyakorlatilag a fordítást kell a nemzeti jogba átültetni.

 

Ennél fontosabb kiemelni azonban, hogy ezeket a szabályokat nem most alkották meg, csak most foglalták őket jogszabályba, így a rájuk való hivatkozás nem valamiféle visszamenőleges jogalkalmazásra tett kísérlet – mielőtt még bármely alperesnek ez eszébe juthatna.

 

Semmi akadálya nincs annak, hogy ezekre a szabályokra, mint a kölcsönszerződések kapcsán értelmezett és a Ptk által előírt együttműködési és tájékoztatási kötelezettség egyik (jog)forrására lehessen hivatkozni. Ennek két oka van: egyfelől azokat a szabályokat, amelyeket kodifikálnak, a bírói gyakorlat Európa-szerte többnyire jóval előbb kimunkálta (még ha részletekben és más szerződéstípusuk esetében is), másfelől arra a kérdésre, hogy mi a jogalkotó akarata, célja (teleologikus értelmezés), ezek a jogszabályok valóban választ adnak.

 

Ha ez kétséges lenne, érdemes idézni a Tpvtv. néhány rendelkezését, amely másfél évtizede hatályban van, és bár jóval rövidebb, tömörebb megfogalmazásban, de lényegében ugyanezeket az előírásokat fogalmazza meg.

 

1996. évi LVII. törvény

a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról

 

A törvény hatálya

1. § (1) E törvény hatálya kiterjed a természetes és a jogi személynek, valamint a jogi személyiség nélküli gazdasági társaságnak – ideértve a külföldi székhelyű vállalkozás magyarországi fióktelepét is a VI. fejezetben szabályozott magatartások kivételével – (a továbbiakban az előzőek együtt: vállalkozás) a Magyar Köztársaság területén tanúsított piaci magatartására, kivéve, ha törvény eltérően rendelkezik. E törvény hatálya alá tartozik továbbá – a II-III. fejezetekben szabályozott magatartások kivételével – a vállalkozás külföldön tanúsított piaci magatartása is, ha annak hatása a Magyar Köztársaság területén érvényesülhet.

(2) Az Európai Közösséget létrehozó szerződés (a továbbiakban: EK-Szerződés) 81. és 82. cikkének alkalmazása során az e cikkek hatálya alá tartozó piaci magatartásra is e törvény eljárási rendelkezéseit kell alkalmazni akkor, ha a Szerződés 81. és 82. cikkében foglalt versenyszabályok végrehajtásáról szóló 1/2003/EK tanácsi rendelet (a továbbiakban: 1/2003/EK rendelet) alapján a Gazdasági Versenyhivatal vagy magyar bíróság eljárásának van helye.

 

II. Fejezet

A tisztességtelen verseny tilalma

2. § Tilos gazdasági tevékenységet tisztességtelenül – különösen a versenytársak, üzletfelek, valamint a fogyasztók törvényes érdekeit sértő vagy veszélyeztető módon vagy az üzleti tisztesség követelményeibe ütközően -folytatni.

2/A. § (1) E törvény alkalmazásában fogyasztó a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló 2008. évi XLVII. törvény (a továbbiakban: Fttv.) alapján fogyasztónak minősülő megrendelő, vevő és felhasználó.

(2) E törvény alkalmazásában üzletfél a fogyasztónak nem minősülő személy.

 

III. Fejezet

Az üzleti döntések tisztességtelen befolyásolásának tilalma 

8. § (1) Tilos a gazdasági versenyben az üzletfeleket megtéveszteni.

(2) Az üzletfelek megtévesztésének minősül különösen, ha

a) az áru ára, lényeges tulajdonsága – így különösen összetétele, használata, az egészségre és a környezetre gyakorolt hatása, valamint kezelése, továbbá az áru eredete, származási helye, beszerzési forrása vagy módja – tekintetében valótlan tényt vagy valós tényt megtévesztésre alkalmas módon állítanak, az árut megtévesztésre alkalmas árujelzővel látják el, vagy az áru lényeges tulajdonságairól bármilyen más, megtévesztésre alkalmas tájékoztatást adnak;

b) elhallgatják azt, hogy az áru nem felel meg a jogszabályi előírásoknak vagy az áruval szemben támasztott szokásos követelményeknek, továbbá, hogy annak felhasználása a szokásostól lényegesen eltérő feltételek megvalósítását igényli;

c)az áru értékesítésével, forgalmazásával összefüggő, az üzletfél döntését befolyásoló körülményekről – így különösen a forgalmazási módról, a fizetési feltételekről, a kapcsolódó ajándékokról, az engedményekről, a nyerési esélyről – megtévesztésre alkalmas tájékoztatást adnak;

d) különösen előnyös vásárlás hamis látszatát keltik.

8/A. §  Nem terjed ki e Fejezet hatálya az olyan magatartásra, amely a gazdasági reklámtevékenység alapvető feltételeiről és egyes korlátairól szóló 2008. évi XLVIII. törvény rendelkezései értelmében megtévesztő reklám.

9. § A használt kifejezéseknek az üzleti életben elfogadott általános jelentése az irányadó annak megállapításánál, hogy a tájékoztatás megtévesztésre alkalmas-e.

10. § Tilos az üzletfél választási szabadságát indokolatlanul korlátozó üzleti módszerek alkalmazása. Ilyen módszernek minősül különösen, ha olyan körülményeket teremtenek, amelyek jelentősen megnehezítik az áru, illetve az ajánlat valós megítélését, más áruval vagy más ajánlattal történő tárgyszerű összehasonlítását.

 

A 8. és 9. § lényegében az előbbi uniós és magyar jogszabályok lényegét foglalják össze, csak éppen a „hitelszerződés” vagy „fogyasztói kölcsön” helyett az „áru” fogalma található, amelybe – mivel a törvény tárgyi hatálya magatartásokra és nem dolgokra vonatkozik – beletartoznak a szolgáltatások is. Annál is inkább, mivel a bankok és biztosítók előszeretettel nevezik az általuk megalkotott pénzügyi konstrukciókat „terméknek.”

 

(Megjegyzendő, hogy az „áruk” számviteli fogalmába a termék mellett szintén beletartozik a szolgáltatás is.)

 

Álláspontunk szerint a tájékoztatási és együttműködési kötelezettség megszegésével a hitelnyújtók megszegték a szerződéses kötelezettségeiket. Ugyanis még egyszer ki kell emelni, hogy ez a kötelezettség-csoport ugyanúgy vonatkozik a szerződéskötést megelőző, mint az azt követő tájékoztatásra. Az, hogy a fogyasztói kölcsönre vonatkozó jelenlegi jogszabályok többsége a szerződéskötést megelőző tájékoztatásra vonatkozik, nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy a szerződéskötést követően a minden szerződésre (Ptk., 18/1999. Kormányrendelet) és minden kölcsönszerződésre (Hpt., Tpvtv.) egyaránt irányadó jogszabályokat nem kéne betartani.

 

A hitelnyújtók olyan módon „árulták” a „termékeiket”, hogy azok rövidtávon a forinthiteleknél jelentősebb kedvezőbbnek tűnjenek (ez pl. a Tpvtv. 8.§ (2) d) pontjába és a 10. §-ba ütköző magatartás sérelme).

 

Továbbá, valójában egyáltalán nem ismertették a törlesztőrészlet-emelkedésének eseteit, lehetséges okait, annak valószínűségét, a kockázat áthárításának pénzügyi alapját és ennek költségét, amivel kimerítették a megtévesztő magatartás fogalmát, akár a Ptk., akár a Tpvtv., akár a 25/2009/EK irányelv vagy a 2008. évi XLVII. törvény szerinti tartalmát tekintjük is.

 

 

Fogyasztói szerződés tisztességtelen kikötése

 

 

Ptk. 209. § (1) Tisztességtelen az általános szerződési feltétel, illetve a fogyasztói szerződésben egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel, ha a feleknek a szerződésből eredő jogait és kötelezettségeit a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megsértésével egyoldalúan és indokolatlanul a szerződési feltétel támasztójával szerződést kötő fél hátrányára állapítja meg.

(2) A feltétel tisztességtelen voltának megállapításakor vizsgálni kell a szerződéskötéskor fennálló minden olyan körülményt, amely a szerződés megkötésére vezetett, továbbá a kikötött szolgáltatás természetét, az érintett feltételnek a szerződés más feltételeivel vagy más szerződésekkel való kapcsolatát.

(3) Külön jogszabály meghatározhatja azokat a feltételeket, amelyek a fogyasztói szerződésben tisztességtelennek minősülnek, vagy amelyeket az ellenkező bizonyításáig tisztességtelennek kell tekinteni.

(4) Az általános szerződési feltétel és a fogyasztói szerződésben egyedileg meg nem tárgyalt feltétel tisztességtelenségét önmagában az is megalapozza, ha a feltétel nem világos vagy nem érthető.

(5) A tisztességtelen szerződési feltételekre vonatkozó rendelkezések nem alkalmazhatók a főszolgáltatást megállapító, illetve a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás arányát meghatározó szerződési kikötésekre, ha azok egyébként világosak és érthetőek.

(6) Nem minősülhet tisztességtelennek a szerződési feltétel, ha azt jogszabály állapítja meg, vagy jogszabály előírásának megfelelően határozzák meg.

Ptk. 209/A. § (1) Az általános szerződési feltételként a szerződés részévé váló tisztességtelen kikötést a sérelmet szenvedett fél megtámadhatja.

(2) Fogyasztói szerződésben az általános szerződési feltételként a szerződés részévé váló, továbbá a fogyasztóval szerződő fél által egyoldalúan, előre meghatározott és egyedileg meg nem tárgyalt tisztességtelen kikötés semmis. A semmisségre csak a fogyasztó érdekében lehet hivatkozni.

 

Ptk. 231. § (1) Pénztartozást – ellenkező kikötés hiányában – a teljesítés helyén érvényben levő pénznemben kell megfizetni.

(2) Más pénznemben vagy aranyban meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam (ár) alapulvételével kell átszámítani.

 

A tájékoztatási kötelezettség, a szerződési feltételek egyértelműsége, a mögöttes pénzügyi tranzakciók és reálgazdasági tényezők, a hitelfelvétel, a hitelnyújtás és az átváltások, alaptalanul áthárított kockázatok a Ptk 209. § szabályozásában „érnek össze.”

 

A 18/1999. (II.5.) Korm. rendeletnek megjelölhetőek azon pontjai, amelyek a hitelszerződések esetében vagy a szerződési feltételeket tekintve, vagy a hitelnyújtó utólagos és általános törvényi rendelkezéseket sértő magatartása okán megvalósulnak.

 

18/1999. (II. 5.) Korm. rendelet

a fogyasztóval kötött szerződésben tisztességtelennek minősülő feltételekről

 

1. § (1) A fogyasztói szerződésben tisztességtelennek minősül különösen az a szerződési feltétel, amely

a) a szerződés bármely feltételének értelmezésére a fogyasztóval szerződő felet egyoldalúan jogosítja;

 

Ahogy a későbbiekben látni fogjuk, a jelen per tárgyát képező szerződések rendelkezései közül számos ilyen van.

 

Kizárólag a hitelnyújtók tartják fenn maguknak a jogot arra, hogy saját gazdálkodásuk egyes műveleteit és kockázataikat – ezek feltárása nélkül – minősítsék, és az adós vagyoni helyzetére vonatkozóan is ugyanilyen jogokat tartanak fenn maguknak az ÁSZF-ekben.

 

b) kizárólagosan a fogyasztóval szerződő felet jogosítja fel annak megállapítására, hogy teljesítése szerződésszerű-e;

 

Előzetes és utólagos információk hiányában a hitelnyújtók megakadályozzák, hogy erről a fogyasztó vagy bármely más hatóság meggyőződjön.

 

c) a fogyasztót teljesítésre kötelezi abban az esetben is, ha a fogyasztóval szerződő fél nem teljesíti a szerződést;

 

Ez rejtve valósul meg, hiszen a fogyasztó nem tud a nem szerződésszerű teljesítésről, azaz a mögöttes pénzügyi folyamatok mibenlétéről, hiányáról, az általa fizetett ellenérték alaptalanságáról.

 

j) a bizonyítási terhet a fogyasztó hátrányára változtatja meg.

 

Ez az információs aszimmetria és a fogyasztók felé megnyilvánuló gazdasági erőfölény egyenes következménye, mert a hitelnyújtók a legritkább esetben veszik a fáradtságot a bizonyításhoz és a valódi adatszolgáltatáshoz, legfeljebb a PSZÁF-nak válaszolnak, de csak olyasmit, amit saját maguk nem minősítenek üzleti titoknak.

 

Legtisztábban a közjegyzői okiratba foglalásban és az erre vonatkozó, szintén tisztességtelen szerződéses feltételekben nyilvánul meg. Ez egyszerre valósítja meg a b) és a j) pontot.

 

2. § A fogyasztói szerződésben az ellenkező bizonyításáig tisztességtelennek kell tekinteni különösen azt a szerződési feltételt, amely

 

d) lehetővé teszi, hogy a fogyasztóval szerződő fél a szerződést egyoldalúan, a szerződésben meghatározott alapos ok nélkül módosítsa, különösen, hogy a szerződésben megállapított pénzbeli ellenszolgáltatás mértékét megemelje, vagy lehetővé teszi, hogy a fogyasztóval szerződő fél a szerződést egyoldalúan, a szerződésben meghatározott alapos okkal módosítsa, ha ilyen esetben a fogyasztó nem jogosult a szerződéstől azonnali hatállyal elállni, vagy azt felmondani;

 

e) lehetővé teszi, hogy a fogyasztóval szerződő fél egyoldalúan, alapos ok nélkül a szerződésben meghatározott tulajdonságú szolgáltatástól eltérően teljesítsen;

 

Ez a lényeg összefoglalása azzal a kiegészítéssel, hogy az egyoldalú módosítás, illetőleg az eltérő tulajdonságú szolgáltatás teljesítése az adós számára nem látható, nem ellenőrizhető, így (eddig) „rejtve” valósul(t) meg.

 

A tisztességtelen szerződési feltételek alkalmazása, a szerződésszegés, az azzal okozott kár, és a jogalap nélküli gazdagodás – mint felperes által hivatkozási alapnak tartott és a fentiekben pontosan is megjelölt jogszabályhelyek – mellett az alábbi Ptk-rendelkezéseket kívánjuk kiemelni, mint keresetünk jogalapját.

 

Ptk. 4. § (1) A polgári jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megfelelően, kölcsönösen együttműködve kötelesek eljárni.

(4) Ha ez a törvény szigorúbb követelményt nem támaszt, a polgári jogi viszonyokban úgy kell eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat. Aki maga sem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, a másik fél felróható magatartására hivatkozhat.

 

A beszámítás

Ptk. 296. § (1) A kötelezett a jogosulttal szemben fennálló egynemű és lejárt követelését – ha jogszabály kivételt nem tesz – a jogosulthoz intézett vagy a bírósági eljárás során tett nyilatkozattal tartozásába beszámíthatja.

(2) A beszámítás erejéig a kötelezettségek megszűnnek.

 

Ptk. 318. § (1) A szerződésszegésért való felelősségre, valamint a kártérítés mértékére a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályait kell alkalmazni azzal az eltéréssel, hogy a kártérítés mérséklésének – ha a jogszabály kivételt nem tesz – nincs helye.

 

Ptk. 355. §  (1) A kárért felelős személy köteles az eredeti állapotot helyreállítani, ha pedig az nem lehetséges, vagy a károsult azt alapos okból nem kívánja, köteles a károsult vagyoni és nem vagyoni kárát megtéríteni.

(2) A kárt pénzben kell megtéríteni, kivéve, ha a körülmények a kár természetben való megtérítését indokolják. A kár természetben való megtérítése különösen akkor lehet indokolt, ha a kártérítés tárgyát a károkozó maga is termeli, vagy az egyébként a rendelkezésére áll.

 

Ptk. 360. § (1) A kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes.

(2) A kárért felelős személy helyzetére a szerződés teljesítésében késedelmes kötelezettre irányadó szabályokat kell megfelelően alkalmazni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A csalás törvényi tényállása kapcsán az első bizonyítási kérdés a megtévesztő, vagy tévedésben tartó cselekmény kapcsán merül fel. A fenti jogi munka világosan rámutat arra, hogy a banki megtévesztő magatartás de facto tetten érhető. ennek folyamata a következő:

 

v  a kereskedelmi bankok létrehoznak egy új banki „terméket”, melyet a jogszabályi környezet nem ismer, ám a banki vezetők, jogászok ráhúzzák az atípusos polgári jogi szerződések jogelméletét.

 

v  a PSZÁF fogyasztói tájékoztatót tesz közzé a deviza alapú hitelek körében, a fentiekben ismertettek szerint, ahol de facto rögzítik, hogy minden egyes ügyfél hiteléhez a bank deviza kölcsönt vesz fel, ezért a banki árfolyamkockázatot egy az egyben hárítják át az adósra. Az adós bízik a PSZÁF-ban, és az általa felügyelt pénzintézetekben, és mindenki tudja, hogy a nyújtott kölcsön ellenértéke csak és kizárólag a kamat!

 

v  a kereskedelmi bankok a fiktív deviza váltás során megtévesztik ügyfelüket, hiszen soha, egyetlen esetben sem lehetett kimutatni azt, hogy bármely adósnak devizát folyósítottak volna! A mögöttes ügylet léte, vagy nem léte a bank saját problémája, mellyel kapcsolatban a NAV talán már rendelt el nyomozást Falus Zsolt feljelentése miatt.

 

v  ha az tény, hogy az ügyfél minden esetben forint kölcsönt kapott, akkor igaz, a kölcsön fedezet irreleváns, de az már nem, hogy a bank miért kezd deviza nyilvántartásokat vezetni.

 

v  a bank tudja, hogy a forint gyengülni kezd, hiszen a termék kiagyalói nem csak erre játszanak, hanem a trendeket szakmájuknál fogva ismerik. Tehát tudják, hogy az árréssel játszva olyan marzsra tesznek szert, melyet az adós tudata nem volt képes átfogni.

 

v  a bank a jogellenes, és akár nem is adózott jövedelmét nem csak a fogyasztó, hanem a költségvetés előtt is titokban tartja.

 

Ha a megtévesztő magatartás világos, és komolyan mondva, el nem tudom képzelni, hogy ezt majd Ön mivel cáfolja, vagy vitatja, de hiszem, hogy megteszi, akkor a szándékosság, a célzat következik. A tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat kapcsán most kell visszalapozni a 44-45. oldal környékére, mely definiálja, és jogellenessé, azaz jóerkölcsbe ütközővé teszi a megtévesztő magatartásokat.

 

v  a bank cselekvősége lehet gondatlan, vagy szándékos. A szerződések kiagyalása a banki jogszabályi környezet és a prudens működés kapcsán csak tudatos és célzatos lehet. A banki működés során a számítási hiba lehet gondatlan, de egy termék kialakítása még akkor sem, ha adott esetben a bank akár saját magát is csapja be.

v  ha végigtekintünk a szerződések egyedileg megtárgyalt és meg nem tárgyalt részén (ÁSZF), akkor be kell látni, hogy a kötetnyi norma kidolgozása mind azon egyértelmű irányba mutat, hogy a fogyasztót behúzza a csőbe.

 

v  az Unió joga és a hazai jogszabályok is egyértelműen rendezik a tisztességtelen banki magatartás fogalmi elemeit.  Ezen magatartások értelemszerűen célzott magatartások, és a tisztességtelen magatartásokkal kapcsolatban, legyen az a fogyasztók megtévesztése, akár kartellezés, tulajdonképpen objektív felelősségi alakzatokat emelnek.

 

A haszonszerzési célzat pedig nem is lehet kérdéses. A kölcsönszerződések esetében a banki tevékenység ellenértéke a kamat, és bizonyos körben a kezelési költség. A jelen pillanatban elérhető hazai bírói gyakorlat a két fogalmi körön kívülálló pénzintézeti követeléseket jogellenesnek tartja. A jogellenesen megszerzett banki jövedelem egyedenként és általánosságban is kimutatható tétel, mely szakértői kérdés.

 

A kár bekövetkezte ezzel összefüggésben nem vitatható.

 

 

A polgári jogi keresetek elbírálása kapcsán való igaz, az ügyésznek nem feltétlenül kell lépnie. Amennyiben azonban a bíróságok sorra úgy járnak el, mint a Szegedi Ítélőtábla, Önök igen nehezen cáfolhatják a feljelentésemben foglaltakat. Amennyiben a Kúria előjön a régen várt Kollégiumi Állásfoglalásával, még inkább eldől a kérdés.

 

A probléma azonban ott jelentkezik, hogy az érvénytelen, vagy részben érvénytelen szerződések alapgondolatának megszületése, a szerződések kiagyalása, a fogyasztók megtévesztése mind olyan magatartást jelentenek, melyek büntetőjogilag is értékelendőek.

 

A fogyasztók megtévesztése során a banki alkalmazottak körében közvetett tettesség állapítható meg, ám a közjegyzők esetében – a minősített szaktudás és közhitelesség miatt – már önálló a felelősség, és e körben bizony joggal merül fel az alapos gyanú a közjegyzőkkel kapcsolatban részesi magatartással kapcsolatban.

 

Fentiek alapján tisztelettel kérem a nyomozás elrendelését!

 

 

Tagyon, 2012. április 30.

 

Tisztelettel:

 

 

Dr.Marczingós László

Mottó:

 

Azaz egy bíró lehet alkalmatlan, buta, jogi analfabéta, rosszhiszemű, vagy bármi más, ítélkezése körében azért nem követhet el kötelezettségszegést, mert a téves jogértelmezés neki megengedett. Neki igen, a bírónak, de rajta kívül senki másnak! És az ügyészi-bírói klikkek szépen ki is alakították ugyanezen érvelést az ügyészekre nézve is. Ez az a kérdéskör, mely alapvetően megringatja az igazságszolgáltatásba vetett hitet.

 

 

 

 

A történet úgy kezdődik, hogy Don Marcello édesapja szintén Don Marcello névre hallgat, ám az ifjabb Don doktor is, hiszen consiglieri, másképpen inkább ügyvéd. Don Marcello egyébként a dr. megjelölést hivatalosan is viseli, hiszen az a név részét képezi, ám ebben a kérdésben Schmitt Pál bizonyára mindenkinél mindent jobban tud.

 

Az előzmények…

 

Nos, Don Marcello még 2003 felé rendszeresen üzleti útra kísérte el ügyfelét egy Balassagyarmat nevű városkába, melynek önkormányzatával kellett egyezkedni egy 7 hektáros terület adásvételéről. Akkor még volt értelme ingatlant fejleszteni. Az önkormányzat egyébként hallgatott arról, hogy a területen 15 ezer m3 kommunális hulladékot ástak el, sőt, egy kis földet is húztak rá, ám a perben, mely a megtalált hulladékkal volt kapcsolatos, a Nógrád Megyei Bíróság eljáró bírája azzal utasította el a vevő keresetét, hogy a területen csak a szokásos mennyiségű hulladék található, melyet egy vasárnapi séta közben tekintett meg. Balassagyarmat nem egy egyszerű hely.

 

Nos tehát, történt az, hogy Don Marcello, azaz a doktor autójára a helyi önkormányzat parkolási társasága 2004. február 27-én rátett egy büntető cetlit, mivel álláspontjuk szerint a sofőr nem fizetett parkolási díjat. Ez igaz is egyébként, mert éppen kiszállt, hogy kinyittassa az önkormányzat parkolójának kapuját, ahová egyébként behajtott. Ez a néhány pillanat egy bírságra pont elegendő időt jelentett, de ezzel minden autós tisztában van.

 

A Marcello család akkor még egy helyen lakott, pontosabban, egy lakcímre volt bejelentve. Egészen 2004. november 2-ig, amikor a doktor Don Marcello kijelentkezett a lakóhelyről.

 

A parkolási cég küldött egy felszólítást tehát Don Marcello nevére, a 2004 őszéig használt címre. A szépsége az az ügynek, hogy a doktori cím valamilyen oknál fogva zavart okoz a hivatalokban, így a doktor által vásárolt limuzin forgalmi engedélyébe a hatóság egyszerűen nem írta bele a dr. megkülönböztető jelzést. A hibásan szereplő adatok valóban megtéveszthették a parkolási társaságot, és ez a tévedése egészen addig fennállhatott, míg az idősebb Don Marcello által átvett levélre ne reagált volna tértivevényes ajánlott levélben a doktor.

 

 

A fizetési meghagyás…

 

Ebben a levélben az ifjabb Don Marcello leírta, hogy a kocsi az ő tulajdonát képezi, és nem édesapjáé. A levél Don Marcello ügyvédi irodájától ment el, a helyes címmel, telefonszámmal, fax és e-mail elérhetőséggel. A parkolási cég nem reagált a válaszlevélre, hanem a Balassagyarmati Városi Bíróságtól Pk.52.343/2006. sz. alatt fizetési meghagyás kibocsátását kérte az idősebb Don Marcello ellen. A követelés összege 6.100.-Ft volt. Nem több, nem kevesebb. És minden történt 2006. év legvégén. Azaz a per tétje igazán magas! Ebből láthatóan ebben az ügyben vagyoni kockázat játszott szerepet, hanem elvek. Előre kell bocsátanom, hogy az ügy még ma is tart, és nem unalmas fordulatokkal.

 

Idősebb Don Marcello a fizetési meghagyással kapcsolatban írásban ellentmondással élt, és leírta, hogy a gépjármű nem az ő tulajdonát képzi, és nem is képezte soha.

 

 

A per…

 

Az ellentmondás folytán az eljárás perré alakult, mely során Trnkáné dr. Tatár Teréz bíró 3.P.20.120/2007. sz. alatt tartott tárgyalást. A per felperese a balassagyarmati Városüzemeltetési Kft volt, míg a per alperese az idősebb Don Marcello. Mint igazi consiglieri, az ifjú, ám nevében is doktor Don Marcello édesapja képviseletét látta el.

 

A 2007. április 2. napján megtartott tárgyaláson a felperes fenntartotta a keresetét, majd az alperesi jogi képviselő előadta, hogy a kocsi nem az alperes tulajdona, hanem az alperesi jogi képviselőé. Az alperesi jogi hivatkozott arra, hogy ő maga levélben tudatta is a felperessel a valós körülményeket. A bíróság a tárgyalást elhalasztotta, ám 2007. április 11-én a 6. sz. végzésben felhívta az alperesi jogi képviselőt, tehát nem a per alperesét, hogy az gyakorlatilag magánemberként tegyen nyilatkozatot az alábbiak szerint:

 

-       igazolja, hogy mikortól jogosult a dr. cím viselésére

-       igazolja, hogy 2004.II.27-én hol volt az állandó, illetve ideiglenes lakcíme /ha volt/, és hol van jelenleg, illetve mikortól.

 

Don Marcello, a doktor, az alperesi jogi képviselő, egyszerűen nem kapott levegőt, amikor átvette a fenti végzést, hiszen még nem látott olyan pert, ahol a bíróság nem a felperessel és az alperessel foglalkozik, hanem valamely képviselő magánéletével.

 

Balassagyarmati Városi Bíróság

3.P.20.120/2007.

 

Tisztelt Bíróság!

 

Alulírott Dr. Don Marcello ügyvéd, mint Don Marcello alperes meghatalmazott perbeli jogi képviselője, az alábbiakban hozom szíves tudomásukra, hogy a perben alkalmazott bírói végzés velem, mint jogi képviselővel szemben teljes mértékben törvénytelen.

 

Ugyanis a Pp. szabályai szerint a felperest terheli a bizonyítás, és e körben eddig sem tett kötelezettségének eleget. A bíróság hivatalból – nagyon szűk körben – folytathat le bizonyítást, azonban ennek tárgya nem lehet az eljáró jogi képviselő személye, vagyona.

 

Fentiek alapján nem vagyok hajlandó igazolni, hogy hány éves vagyok, mikor államvizsgáztam, hiszen legyen az elegendő, hogy a tárgyaláson felmutattam ügyvédi igazolványom, mely eljárási jogosultságomat igazolja. Nem vagyok hajlandó személyes adataimat kiadni, így lakcímemet sem közlöm. Az irodám címét pedig a Bíróság is ismeri. Végezetül nem vagyok hajlandó személyes vagyontárgyaimról beszámolni.

 

Azt gondolom, hogy a T. Bíróság súlyos szereptévesztésben van, vagy az alkalmasságát kell megkérdőjeleznem. A legutóbbi tárgyaláson részletesen felhívtam a Bíróság figyelmét, hogy a felperest terheli annak bizonyítása, hogy az alperes a tulajdonát képező gépjárművel a hivatkozott helyen és időben parkolt. Ebbéli kötelezettségének nem tett eleget. Ez azonban nem hatalmazza fel az eljáró bírót arra, hogy nem az alperes, hanem annak jogi képviselőjét hívja fel vagyonnyilatkozatra, illetve személyes adatainak közlésére.

 

Amennyiben a Bíróság még ebben a perben nem korrigálja a 6. sz. végzését, úgy haladéktalanul a bíróság elnökéhez fordulok.

 

2007. április 22.

 

Tisztelettel:

 

Don Marcello

 

A felperes közben, 2007. április 17-én becsatolta a bíróságnak azt a levelet is, melyet a jogász Don Marcello írt a felperesnek még 2005. június 15-én. egyszerűen közölte, hogy hoppá, itt tévedés van, a keresetet inkább a jogász Don Marcelloval szemben tartja fent.

 

Nos, itt meg kell állni egy szóra. A jogi egyetemen, melyet egyaránt sikeresen végzett el a bíró, és a két jogi képviselő, alapkérdésként tanítják azt a perrendtartási szabályt, mely rendezi a felek változását egy perben. Röviden összefoglalva tehát nem mást kellett volna tenni, mint a helytelenül perelt régi alperest elbocsátani a perből, és annak perköltségét megfizetni, és az új alperest a keresetlevél közlésével perbe állítani. Ennek azért van jelentősége, mert az elévülés jelen esetben a keresetlevél benyújtásához igazodik. A 2004. február 27-én történt parkolási esemény kapcsán a felperesi igény nyilvánvalóan elévült, így arra a huszárvágásra gondolt a felperesi ügyvéd, hogy csak úgy kicseréli az alpereseket, mint én a nyomtatóban a festék kazettát, ám a Polgári Perrendtartás ilyen manővert nem igazán tolerál. De szigorúan fel kell tennünk, hogy ezzel mindenki tisztában is van, hiszen szakvizsgával rendelkezik.

 

Innentől kezdve Don Marcellonak hívom a jogász Don Marcellot, és az idősebbet, az apát külön jelölöm az egyszerűség kedvéért. De kérem, mindenki figyeljen, mert ez másoknak nem igazán sikerült! Bizonyára akkor nem szóltam…

 

Tehát Don Marcello megírta a bírónak, hogy mi történt, mit hogyan kell érteni. A Pp. milyen rendelkezéseket tartalmaz, hogyan kell az alperest a perből elbocsátani, és milyen alperesi perköltséget kell megtéríteni. A pontosság kedvéért idézem:

 

„Tisztelettel kérem a T. Bíróságot, hívja fel a felperesi jogi képviselőt annak közlésére, hogy az alperessel szemben eláll-e a keresetétől, avagy azt fenntartja-e. Ha igen, akkor jelölje meg keresetének jogalapját és összegszerűségét.

 

Ha a keresetétől a felperes eláll, akkor az alábbi költségek megtérítésére tart az alperes igényt.

 

Utazási költség:500 kmmegtétele a jogi képviselő lakóhelye és a bíróság között. A gépjármű 10 literes átlagfogyasztásával számolva ez50 literx 276.-Ft (98 oktánszám), azaz mindösszesen 13.800.-Ft. Amennyiben újabb alkalommal kell a bíróság előtt megjelenni, úgy ismételten felszámítjuk e költséget.

 

Emellett az alperesi jogi képviselő óradíja 20.000.-Ft +ÁFA, valamint az utazási órákra ennek a fele, azaz 10.000.-Ft +ÁFA. Az utazási időszükséglet oda-vissza 6 óra, azaz 60.000.-Ft +ÁFA, míg a tárgyalás egy óra alatt befejeződik, így az 20.000.-Ft +ÁFA, mindösszesen 80.000.-Ft +ÁFA. Ha még egy tárgyaláson meg kell jelenni, akkor az ismételten felszámított.

 

Fentiek alapján tárgyalásonként az alábbi költséget számítjuk fel:

 

Utazási költség:           13.800.-Ft

Ügyvédi munkadíj:      96.000.-Ft

Összesen:                  109.800.-Ft, azaz százkilencezer nyolcszáz forint.

 

A felperesi jogi képviselő az alábbi mondatot ejti meg beadványában:

 

„Fentiek alapján kérjük a T. Bíróságot, hogy Don Marcello alperest a fizetési meghagyásban foglaltak szerinti tőkeösszeg és kamatai, valamint perköltségünk megfizetésére kötelezni szíveskedjék.”

 

Azaz a felperesi jogi képviselő szerint ez csak így megy, hogy hoppá, az alperesi jogi képviselő csak úgy helyet cserél az alperessel, leveszi talárját, és magára veszi a pert. Ennyi erővel bárki a teremből lehetne alperes, vagy a folyosóról is hívhatnánk be embereket, mert az ügyvéd úgy gondolja.

 

A felperesi gondolkodásról Deák Bill Gyula szövege jut eszembe:

 

Deák Bill Gyula : A felszarvazottak balladája

„Ott volt a postás, a rendőr, a villanyszerelő,

a szomszéd, a gázos és a díjbeszedő,

a handlé, a szódás és a képkereskedő,

a házmester, a fia és a kéményseprő”

 

Azaz ez nem így megy. Nem létezik olyan rendelkezése a Pp-nek, hogy csak úgy csereberélni lehessen az alpereseket. Ha a felperesi jogi képviselő azt szeretné, hogy a mostani alperesi képviselő legyen az új alperes, akkor legyen szíves a Pp. rendelkezéseinek megfelelően egy új keresetet előterjeszteni. Aztán megy minden tovább.”

 

Az ember azt hinné, hogy a bíróság megértette a levél lényegét, így a 2007. május 7-én megtartott tárgyaláson le lehet zárni az ügyet. Hát nem úgy történt…

 

 

Az alperesek csereberéje…

 

A tárgyalóba belépett a felperesi jogi képviselő, az alperes, idősebb Don Marcello és az alperesi jogi képviselő Don Marcello. A bíró köszönés nélkül közölte, hogy akkor most az alperes üljön át a hallgatóság közé, míg az alperesi jogi képviselő a továbbiakban az alperes. Nos, talán érthető, hogy a két Don Marcello nem igazán értette a dolgot és beléjük szorult a szusz. Az idősebb azért, mert nem jogász, nem ismeri a paragrafusokat, de furcsának tartja ezt a szituációt, a fiatalabb meg azért, mert ismeri a paragrafusokat, de ő sem érti a szituációt. Ezt szóvá is tette. Ebből persze gond lett, és további évek pereit indította el. Az átlag buta állampolgár ezt a bírói önkényt simán benyeli, nem szól, hogy ne legyen baja, és a rendszer szépen táplálkozik a szisztémából, és a félelmekből.

 

A bíróság 12. számú tárgyalási jegyzőkönyve így néz ki:

 

J e l e n   v a n n a k :

Trnkáné dr. Tatár Teréz

bíró

A felperesért XY ügyvéd továbbá YX

ügyvédjelölt

 

Az alperesért dr. Don Marcello

Don Marcello hallgatóként

BG, továbbá BGY teremőr

 

Kihirdetve a következő

 

v é g z é s

 

A bíróság megállapítja, hogy a per alperese Don Marcello, aki született…, anyja             neve…, lakik…

 

A bíró felhívja alperest, valamint édesapját személyigazolványaik átadására.

 

Alperes:         amennyiben a bíróság a végzését fenntartja, a tárgyalásról eltávozom.

 

Bíró felhívja az alperes figyelmét, hogy hogy távozása nem akadálya az eljárás lefolytatásának. Engedély nélküli távozása esetén a bíróság bírsággal sújtja.

 

Alperes:           A bírósággal szemben hivatali visszaélés miatt büntető feljelentést kívánok tenni.

Alperes:           Az eljáró tanács ellen elfogultsági kifogást kívánok előterjeszteni.

 

Ezt követően heves szóváltás – de nem anyázás – majd az ajtó intenzív becsapása történt, miután a két Don Marcello és a tanú távoztak. A teremőr a bíró saját embere volt…

 

A bíró Don Marcellot 6.100.-Ft rendbírsággal sújtotta, és kifejezte, hogy szíve szerint ennek többszörösét szabná ki, de nem lehet magasabb, mint a pertárgy értéke.

 

Az esetet követően Don Marcello azonnal felszaladt a megyei bíróság elnökhelyetteséhez, dr. Csonkáné dr. Varga Margithoz és panaszt tett. Nem tudni, hogy az elnökhelyettes mit tett, ám kicsit később majd megtudjuk…

 

Az elfogultsági kifogást a bíróság egy másik tanácsának kell elbírálnia, így a furcsa tárgyalást követő 2, napon, azaz 2007. május 9-én dr. Várszegi Andrea bíró az 1.P.20.120/2007/14. sz. alatti végzésével a bíró kizárását megtagadta. Indokolásában rámutatott, hogy amennyiben az alperes nem ért egyet a döntéssel, azt majd az érdemi döntés, azaz az ítélet elleni fellebbezésben kifogásolhatja meg. Azaz dr. Várszegi Andrea sem ismerte a Pp-t, és nem akarta, vagy nem tudta felismerni a kolléga szarvas hibáját, melyet évekkel később a Fejér Megyei Bíróság az igazságszolgáltatási jogkörben okozott kár megtérítése iránt Don Marcello által indított perben egyszerűen kontár munkának nevezett.

 

Itt kell leszögezni, hogy általános élettapasztalat, a bírák iszonyatosan buta döntéseik esetén a kollégák soha nem akarják, vagy nem merik leírni, hogy az ilyen mértékű jogi tévedések kapcsán nem lehet szó az általánosan elvárt bírói gondosságról, így a bíró személyében azért elfogult, mert alkalmatlan. Az igazságszolgáltatás sajnos arra a téves alapból indul ki, hogy ha valaki bíró, akkor az alkalmas is hivatására, ám ez koránt sincs így. És ebben hinni nem komolytalan tévedés. A rendbírság ellen természetesen jogorvoslattal élt Don Marcello.

 

Trnkáné dr. Tatár Teréz bíró közben új határnapot tűzött, így 2007. június 25-én heves gyorsasággal távollétemben helyt adott a felperesi keresetnek, így 6.100.-Ft és járulékai megfizetésére kötelezett. Egyben az olyan kitételeket tartalmazott, mely további gondolatokat ébresztett Don Marcello agyában. Az ítélet ellen persze fellebbezett.

 

 

A fellebbezés…

 

Balassagyarmati Városi Bíróság

3.P.20.120/2007.

 

útján

 

 

Tisztelt Nógrád Megyei Bíróság!

 

Alulírott Dr. Don Marcello, …… sz. alatti lakos, mint a fenti számú eljárásban „alperesként” marasztalt, ténylegesen alperesi jogi képviselő, az alábbi

 

f e l l e b b e z é s t

 

terjesztem elő az eredetileg Don Marcello, ……. sz. alatti lakos alperes ellen indított peres eljárásban meghozott ítélet ellen.

 

Mivel korábbi beadványaimban már mindent részletesen kifejtettem az eljárás súlyos törvénytelenségéről, továbbá bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja miatt feljelentésemet is megtettem az ügyben, csupán néhány dologra szeretnék rávilágítani.

 

A per előzményeként indult fizetési meghagyásos eljárásban kötelezettként Don Marcello budapesti lakos került feltüntetésre, és a bíróság szabályszerűen kézbesítette is az okiratot a címzettnek. A kötelezett azt átvette és az ellen határidőben ellentmondást is terjesztett elő. A perré alakuló eljárásban alperesként megjelent Don Marcello budapesti lakos. Ennek tényét – reményeim szerint – helyesen tartalmazza a tárgyalási jegyzőkönyv. A tárgyaláson alperesi jogi képviselőként vettem részt, és e minőségemben is nyilatkoztam.

 

Innentől kezdve a bíróság működése – álláspontom szerint – nem más, mint jogi ámokfutás. A Polgári Perrendtartás szigorú szabályit mellőzve „ejtette” a bíróság az alperest, azaz Don Marcello budapesti lakost, és adminisztratív úton „alperesi székbe” ültetett engem, mint alperesi jogi képviselőt. Erre a bíróságnak nem volt jogi lehetősége, ám tévedését újabb logikai és jogi lehetetlenségekkel próbálta magyarázni, melyekkel újabb súlyos – immáron tudatos – törvénytelenségeket követett el.

 

Elsőként olyan tárgyalási jegyzőkönyvet vett fel, mint közokiratot, mely nem a történteknek megfelelő tényállást, és előadásokat tartalmazza. Álláspontom szerint ez közokirat-hamisításnak is minősülhet. Remélem, hogy a Központi Nyomozó Ügyészség tisztázza e tényállást.

 

A bíróság nem bírálta el beadványaimat, miként a tárgyalási jegyzőkönyvre tett észrevételeimmel sem foglalkozott.

 

Miként arra utaltam, az alperest névvel és lakcímmel kell a Pp. szerint megjelölni. A felperes ezt megtette, és az megegyezett édesapám pontos adataival. Az én adataimmal nem egyezett meg, így velem szemben egyetlen intézkedés sem lehet hatályos és törvényes. A BM felperes által hivatkozott nyilvántartása pontosan tartalmazza az én adataimat, így azt is, hogy Dr. Don Marcello a becsületes nevem, illetve mikor változott a lakcímem. A gépjármű-nyilvántartás e körben még akkor is teljesen irreleváns, ha az rossz adatokat tartalmazott. Megjegyzem, hogy a perben az alperes és képviselője sem győződhetett meg a felperesi állításokról.

 

A Bíróság logikája téves és ijesztő, amikor arra utal, hogy velem szemben szabályszerűen került kézbesítésre a fizetési meghagyás, mivel azt az édesanyám vette át. Mivel a budapesti cím nem lakcímem, nem lehet kézbesítettnek venni a fizetési meghagyást, hiszen nem lakunk hozzátartozómmal egy háztartásban. Nem magyarázta meg a bíróság, hogy édesapám nevére és címére érkező bírósági küldeményt miért kellett volna magamra vennem, hiszen korábbi levelemben már közöltem a felperessel a jármű tulajdonosának adatait. A felperes ennek alapján meggyőződhetett volna arról, hogy kit kellene pontosan perbe vonnia, ám ezt nem tette. Mulasztásának következményeit azonban magának kell viselnie.

 

Nem szabad elmulasztanom a kissé cinikus megjegyzést, hogy a bíróság által hivatkozott a hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítése tárgyában meghozott 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet 2004. április 27-től hatálytalan, hiszen azt a 79/2004. (IV.19.) Korm. rendelet hatályon kívül helyezte. Ezt azért illett volna felismerni.

 

A postai szolgáltatások ellátásáról és minőségi követelményeiről szóló 79/2004. (IV. 19.) Korm. rendelet az alábbiakat tartalmazza:

 

12. § (1) A postai szolgáltató a szolgáltatási szerződést a postai küldeménynek a címzett -, illetve az egyéb jogosult átvevő – részére történt kézbesítéssel teljesíti.

19. § (1) Ha a természetes személy címzett a kézbesítés időpontjában nem tartózkodik a címben megjelölt helyen és ott nem található meghatalmazottja sem, a postai küldemény – ha a címzett azt nem zárta ki – az ott tartózkodó alábbi személyeknek (helyettes átvevő) is kézbesíthető:

a) a címzett 14. életévét betöltött közeli hozzátartozója (Ptk. 685. §-ának b) pontja) vagy élettársa,

b) a címzett bérbeadója vagy szállásadója, ha az természetes személy.

(2) A helyettes átvevőnek a kézbesítési okiraton, aláírása mellett, az átvételi jogosultságának (1) bekezdés szerinti jogcímét, valamint – külföldi hivatalos irat belföldi kézbesítése esetén – nevét és lakcímét is fel kell tüntetnie. Ha a jogcím fennállásával kapcsolatosan a szolgáltatóban kétség merül fel, a jogcím közokiratba foglalt igazolásának bemutatását kérheti. Igazolás hiányában a szolgáltató a küldemény érkezéséről értesítőt helyez el a levélszekrényben.

 

Azaz az eljáró bíró hiába próbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, hiszen a Don Marcello budapesti lakos vonatkozásában a címzett és a cím is létező, valós. Azaz a küldemény édesapámnak szólt. Ha azt nekem szánták volna, akkor azt Dr. Don Marcello névre, ……….. sz. alatti címre küldték volna.

 

Édesanyám átvehette édesapámnak szóló levelet, mint helyettes átvevő, a fenti jogszabály 19.§ (1) a) pontja alapján. De mindenképpen kizárt, hogy édesanyám vagy édesapám az én helyettes átvevőm legyen. A postai kézbesítési szabályok ekképpen történő tudatos „félreértelmezése” nem tartozik a bíró függetlenség, avagy a jogszabály tartalmában történő tévedés körébe. El kell olvasni a jogszabályt, és azt pontosan kell alkalmazni!

 

Nem létezik olyan per, melyben a felperes egy valamilyen jármű mindenkori – meg nem határozott – tulajdonosával szemben indít pert. Keresetet csak konkrét személlyel szemben lehet megindítani. A tulajdonos személyében történő tévedés a perben nem korrigálható. Még úgy se, ha a bíróság erre rásegít.

 

A bíróság az ítélet 3. oldalának utolsó előtti bekezdésében elismeri, hogy a per „korábbi” alperese, Don Marcello terjesztett elő ellentmondást. Ha ez igaz, akkor mi lett a sorsa a beadvány előterjesztőjének. Nem kapok arra magyarázatot, hogy ha a bíróság sajátos véleménye szerint velem szemben hatályos és szabályos volt a fizetési meghagyás kézbesítése, akkor hogyan nem emelkedhetett az jogerőre? A bíróság „okszerű” következtetése, hogy én édesapámmal miként konzultáltam, egyrészről irreleváns, másrészről egy vélelmezett tény rosszhiszemű beállítása súlyosan sérti becsületemet és jóhírnevemet, ezért nem vitás, hogy elégtételt követelek.

 

Az eljáró bíró a következőkkel fokozza a helyzetet: „A perben annak jelentősége nincs, hogy az alperes doktori címet visel. A BM Központi Adatnyilvántartójában ezen cím nélkül szerepel. Ugyanígy a Központi Nyilvántartóban az édesapja az édesapja lakcíme került feltüntetésre.” Ez nekem azt jelenti, hogy a bíró kétségbe vonja személyes okmányaim eredetiségét, hiszen mindegyiket a BM állította ki. Lemondok itt személyes jogaimról és beszkennelem az érintett okirataimat, hogy cáfoljam a bíró „véleményalkotását”. Másrészről jó lenne, ne nem negligálná doktorátusomat, hiszen azért keményen megdolgoztam, amikor az ELTE ÁJTK nappali tagozatán végeztem.

 

Ha személyi igazolványom, lakcímkártyám, útlevelem nem hamis, akkor feltételezhető, hogy a BM nyilvántartásában is Dr. Don Marcello néven szerepelek. Ez a nevem. Ilyen egyszerű! Itt az eljáró bíró valami fatális félreértésben lehet. Nem hiszem, meg mer vádolni egy okirat-hamisítással.

 

Azaz a fenti útlevelemet, mely nem az első, 2004 szeptemberében állították ki. Az előző útlevelemben is Dr. Don Marcello volt a nevem. Az is a BM adatnyilvántartása alapján került kiállításra.

A fentiekben bemásolt személyi igazolványom elő- és hátlapja is igazolja, hogy a BM adatai alapján állította ki az Okmányiroda. Ennek kelte 2004. szeptember 3.  Ha ebben is kételkedik az eljáró bíró, akkor igazolja állítását!

 

És végezetül a lakcímigazolványom, amit 2004-ben állítottak ki. Ez sem hamisítvány, és ezt is a BM adatai alapján állították ki. Mit igazol? Hogy mi a rendes nevem, illetve hol lakom. És mi köze van a perhez annak, hogy 2004 novemberében ……..ra költöztem? Mi akadályozta meg a felperest abban, hogy lakcímem után tudakozódjon. Ráadásul akkor, amikor még levelet is írtam neki, amire sajnálta az időt, hogy válaszoljon…

 

A felperes nem 2004. november 2. előtt indította az eljárást. Számomra ez tény. A bírót ez nem izgatta… Már igen fiatal ügyvédjelölt koromban megtanították velem azt, hogy ha nem tudom az alperes pontos címét, vagy kétség merül fel, akkor el kell gyalogolni a BM megfelelő hivatalához, és az érdek, cél igazolása mellett a „lakcímtudakozvány” eredményre vezet. Budapesten legalábbis ez volt szokásos.

A „kommunikációról” néhány szóban:

 

Miért is kellett volna édesapámnak bármiben is nyilatkoznia? Alperesi minőségét maga a bíró „vetette el”, holott a második tárgyalásig még az volt. Miért nem hallgatta meg a bíró édesapámat alperesként szabályosan? Bárki megakadályozta ebben? Nem!

 

Nekem miért kellett volna jogi képviselőként a tárgyalóterembe beülvén alperesi minőségben nyilatkoznom? Miért? Volt ennek bármilyen törvényes magyarázata? Nem!

 

Visszatérve a lényeghez. Nekem – magánszemélyként – a bíróság soha nem kézbesített fizetési meghagyást, így azt nem vettem át. Soha nem kézbesített keresetlevelet, így azt soha nem vettem át. Az első tárgyaláson jogi képviselőként jelentem meg, melyet maga a tárgyalási jegyzőkönyv, mint közokirat is rögzít. A második tárgyaláson is jogi képviselőként jelentem meg, és a tárgyalás közben minősített át a bíró alperesnek.

 

Szeretnék arra is utalni, hogy a felperes semmivel nem bizonyította azt, hogy a gépjárművem a perbeli időpontban az adott helyen parkolt. A bíró nem tudom, hogy milyen videó felvételt nézett meg, és egyáltalán milyen eszközön, hiszen a jelenlétünk alatt ilyen eszköz nem volt a tárgyalóteremben.

 

Fentiek alapján az eljárás egésze súlyosan törvénysértő és megalapozatlan. Ilyet még nem láttam, nem hallottam, és nem is tudom, hogy a Pp. alapján most mi is lehet az indítványom?

 

Kérjek egy hatályon kívül helyezést súlyos eljárási hibák miatt, melyek a másodfokú eljárásban? Ez látszik célravezetőnek, hiszen az eljárási hiba adott. De a megismételt eljárást velem szemben kellene lefolytatni? Ha ez korrigálható, akkor indítványomat így tartom fent.

 

Az ítélet megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását logikailag nem kérhetem, hiszen a keresetet nem velem szemben terjesztették elő, a felperes csak időközben váltott, amit a Pp. nem enged meg. Így a Don Marcello alperes elleni kereset elutasítására van csupán lehetőség.

 

Fentiek alapján ismételten megdöbbenésemnek tudok csak hangot adni. A Magyar Köztársaság jogbiztonságát, demokratikus berendezkedését egy ilyen színjáték messze meggyalázza, és igen közel áll jelentőségében ahhoz a jogesethez, amikor a bíró gyermeke ítélkezett. Ennyire nem lehet semmibe venni a törvényeket a bírói függetlenség mögé bújva. Ez az egész teljesen hihetetlen!

 

Az eljáró bíró mottója:

 

„… bár a módosított Pp-ben szó szerint nem szerepel, de a bíróság feladata elsődlegesen az igazság kiderítése, nem pedig ahhoz való asszisztálás, hogy bárki a jogszabályok megkerülésével, vagy azzal visszaélve mentesüljön a felelősség alól.”

 

Ezt nehezen lehet minősíteni. A bíró feladata a jogszabályok következetes alkalmazása, a törvényes mérlegelés, és a megalapozott ítélet meghozatala. A bíró nem Dred bíró, vagy Terminátor, aki szubjektív igazságérzetének szerez érvényt, hiszen ez önkényhez vezet. Jelen esetben a bíró úgy érezte, hogy a tételes jog alkalmazása mentesít engem egy parkolási bírság befizetése alól, így „korrigálni igyekezett” a törvény hibáit, kiskapuit, hogy azon „ne csúszhassak ki”. Ezért maga vette a bátorságot, hogy megsértse a tételes jogszabályokat, avagy közokiratot hamisítson. A tárgyalási jegyzőkönyvet a maga képére formálta, melyre előkészült, hiszen a teremőrt nyilvánvalóan nem rendfenntartási céllal hívta be. A felperesi beadvány és a bírói intézkedések szigorúan egybevágnak, a bíró attól sem riadt vissza, hogy bírói hatalmával élve személyes adataimba kotorásszon. Akkor, amikor nem is voltam peres fél, csupán egy jogi képviselő. De ő úgy látta, hogy az IGAZSÁGOT ki kell derítenie, és ehhez minden eszköz megengedett.

 

A bíró ténykedésének semmi köze nincsen a joghoz és az igazságszolgáltatáshoz. Eddig maradéktalanul „halálbüntetés-párti” voltam, mivel bíztam a bírói tisztességben és felkészültségben. De ebben végérvényesen csalódtam. Ha ilyen bekövetkezhet, akkor itt minden megtörténhet. Például az, hogy a rendbírság kiszabása elleni fellebbezésemet fel sem terjeszti időben a bíró.

 

A bíró személyemet és jogi képviselői tevékenységemet úgy értékelte rosszhiszeműnek, hogy azt alátámasztani nem tudta. Így ebbéli véleményalkotása rágalmazásban, de legalábbis becsületsértésnek minősül. A bíró „mottójából” kiindulva kénytelen vagyok jelen okiratban megfogalmazva feljelentést tenni rágalmazás miatt ellene. Tisztelettel kérem, hogy intézkedjenek e körben feljelentésem ügyében.

 

Végezetül tájékoztatom a T. Bíróságot, hogy a napokban megváltozik irodám székhelye és lakcímem a következőkre. Mivel ügyvédként saját magam képviseletét látom el – illetve nem adom fel eredeti, alperesi jogi képviselői perbeli pozíciómat – kérem, hogy a beadványokat ide kézbesítsék:

 

Dr. Don Marcello Ügyvédi Iroda

Veszprém Megyei Ügyvédi Kamara tagja

 

Az illetéket az APEH illeték beszedési számláján keresztül rovom le.

 

Tagyon, 2007. július 18.

 

Tisztelettel:

 

 

A másodfok…

 

A Nógrád Megyei Bíróság előbb a 2.Pf.20.8023/2007/2. sz. alatti végzésével helyezte hatályon kívül a pénzbírságot kiszabó végzést, majd ugyanaznap a 2.Pf.20.843/2007/2. sz. alatti végzésével (2007. július 10.) magát az alperesi státuszt megállapító végzést is  hatályon kívül helyezte.

 

A pénzbírsággal kapcsolatban kifejtették, hogy az alperes státuszát megállapító végzés nem volt törvényes, így a nem alperes Don Marcellot nem is lehetett volna e minőségében pénzbírsággal sújtani. Továbbá „nem tekinthető rosszhiszemű pervitelnek az, hogy az alperes jogi képviselője nem kívánt saját elhatározásából alperessé válni, hanem az eljárási jogszabály által előírt eljárás követését kérte.”

 

A Nógrád Megyei Bíróság egyébként azért helyezte hatályon kívül az alperessé minősítő határozatot, mert „az alperes státuszát megállapító végzés a Pp. 65.§-a szerint külön fellebbezéssel támadható, ezért a végzésnek indokolást is kell tartalmaznia. A Pp. 64.§ (2) bekezdése alapján pedig, ha a felperes nem az ellen indított pert, akivel szemben az igény érvényesíthető, a felperes által megjelölt személyt alperesként a kereset közlésével idézi meg a bíróság, és a korábbi alperest a perből elbocsátja, és az elbocsátott alperes költségeiről is rendelkezik. Mivel a városi bíróság végzése az eljárási szabályoknak nem felel meg, a Pp. 222.§ és a 221.§ (1) bekezdésében meghatározott szabályt sérti, ezért a Pp.259.§ és a 252.§ (2) bekezdése alapján a megyei bíróság a városi bíróság végzését hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróság új tárgyalásra és új határozat meghozatalára utasította.”

 

Sajnos, amikor tehát a Nógrád Megyei Bíróság 2007. július 10. napján a két fenti határozatát meghozta, már a balassagyarmati bíró az ítéletet meghozta 2007. június 25-én. Komolyan felmerült, hogy a fenti végzések elleni fellebbezést azért nem terjesztette fel, hogy a másodfok ne akadályozhassa meg az ítélet meghozatalát.

 

Az ítélet elleni fellebbezés kapcsán Don Marcello leült, megírta a beadványt, majd autóba ült és elutazott a másodfokú tárgyalásra, melyen részt vett, és később haza is utazott. Ez nem csak időben, hanem pénzben is megjelenő terhet jelentett. És ennek lesz jelentősége a későbbiekben. Mert ugye a Nógrád Megyei Bíróság felismerte a Balassagyarmati Városi Bíróság tévedését, de a jogorvoslati eljárást egy olyan embernek kellett végigvinnie, aki nem volt, és nem is lehetett alperese a pernek. A per korlátain kívül álló Don Marcello pedig – szánalmas módon – arra kényszerült, hogy önnön magát védje egy szinte kafkai novellába illő eljárásban.

 

A Nógrád Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság a 2.Pf.21.423/2007. sz. alatti fellebbezési eljárásban 2008. január 24-én tartott tárgyalást. A 3. számú végzésével az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte és a bíróságot a per újabb tárgyalására, és újabb határozat meghozatalára utasította. A végzés indokolása gyakorlatilag megismételte az előzőeket. A határozatban Don Marcello javára úgy állapítottak meg 33.736.-Ft perköltséget, hogy maga a bíróság is tudta, hogy ezt a perköltséget Don Marcello soha nem kaphatja meg, hiszen a megismételt eljárásban az édesapa lesz újra az alperest, akiből Trnkéné dr. tatár Teréz bíró hallgatóságot faragott.

 

A másodfokú eljárásban a perköltséget csak megállapítják és annak viselésére nem köteleznek senkit, ha hatályon kívül helyezik a korábbi döntést, hiszen nem lehet tudni, hogy majd a perben ki nyer, és ki veszít jogerősen. Ám Don Marcello jogellenesen került a perbe, abban fél nem lehetett, és jövőben sem lehet az, így a „pénz az ablakban” szituáció alakult ki.

 

 

A megismételt eljárás…

 

A per bírója már nem a korábbi személy, hanem a városi bíróság akkori elnökhelyettese, dr. Vízler Edina. Az új bíró a másodfok utasításait figyelembe véve felszólította a felperest, hogy jelölje meg, a korábbi alperessel, azaz Don Marcello édesapjával szembeni kereseti kérelmét fenntartja-e. Ez 2008. február 22-én történt.

 

Időközben, pontosan 2008. március 14-én, levelet írt Don Marcello a városi bíróság elnökének, és kifejtette, hogy örülne neki, ha a bírósági jogkörben okozott kárt a bíróság megtérítené. Ennek nem más lett a következménye, minthogy Trnkáné dr. tatár Teréz városi bíró és a megyei bíróság elnökhelyettese, azaz a már említett dr. Csonkáné dr. Varga Margit fegyelmi panaszt terjesztett elő Don Marcello ügyvéd ellen az ügyvédi kamaránál. De erről kicsit később.

 

A per felperese, pontosabban annak ügyvédje, még mindig nem értette meg, hogy a már unalomig ismételt Pp.64.§ alapján kinek és mit kell tennie, így a 2008. április 28-án kelt beadványában közölte, hogy a keresetet dr. Don Marcello ügyvéd ellen tartják fent.

 

A bíró a 9.P.20125/2008/4. sz. alatti, 2008. március 18. napján kelt végzésével a volt alperest elbocsátotta a perből, és nyilatkoztatta a perköltség kérdésében.  A 7. számú, 2008. május 14-én kelt végzésével a régi alperest, azaz az édesapát elbocsátotta a perből, és a felperest 31.470.-Ft perköltség viselésére kötelezte. A végzés azonban már megint nem felelt meg a jogszabályoknak, hiszen a végzés rendelkező részében az alperes már dr. Don Marcello ügyvéd volt, akinek egy árva keresetlevelet sem küldött a bíróság, habár azt a másodfokú bíróság magyar nyelvel leírta neki.

 

Fentiek miatt Don Marcello, azaz a doktor, 2008. május 23-án újra fellebbezni volt kénytelen, hiszen másodjára került úgy alperesi pozícióba, hogy annak jogszabályi előfeltételei hiányoztak. Így fogalmazott:

 

BALASSAGYARMATI VÁROSI BÍRÓSÁG

2661 Balassagyarmat, Köztársaság tér 2. Pf.:59.

 

9.P.20125/2008.

 

útján

 

Tisztelt Nógrád Megyei Bíróság!

 

 

Alulírott Dr. Don Marcello ügyvéd, mint Don Marcello, budapesti lakos, meghatalmazott jogi képviselője, az alábbi

 

f e l l e b b e z é s t

 

terjesztem elő a T. Bíróság 7. sz. végzésével kapcsolatban.

 

Sajnos a T. Városi Bíróság a mai napig nem észlelte, miként a felperes sem, hogy
Dr. Don Marcelloval szemben nem terjesztett elő senki kereseti kérelmet, illetve a Városi Bíróság korábbi ezzel kapcsolatos összes határozatát hatályon kívül helyezte a Nógrád Megyei Bíróság. Az, hogy a felperes némiképpen félreértelmezve a Pp. hatályos rendelkezéseit, azt állítja, hogy ő Dr. Don Marcelloval szemben tartja fent kereseti kérelmét, még nem jelenti azt, hogy a Pp. előírásainak megfelelő kérelmet elő is terjesztett. De ebbe talán nem is kellene belemenni, mert még messze nem tartunk ott, hogy e kérdés elbírálás alá kerüljön.

 

A legutóbbi napig még ott tartottam, hogy a felperes valamilyen egyezségi javaslatot terjesztett elő, melyről semmit nem tudok, tehát úgy tekintem, mintha nem is lenne. Habár meglepő, hogy bármilyen beadványt lehet előterjeszteni egy perben, melyet az ellenérdekű félnek nem kézbesítenek.

 

A perköltség összegszerűségének megállapítását törvénysértőnek és rendkívül méltánytalannak tartom.

 

Előre szeretném bocsátani, hogy hiába 6.100.-Ft a pertárgy értéke, ha hihetetlen bírói és felperesi jogi tévedések és mulasztások sorozata vezetett oda, hogy egy ilyen egyszerű megítélésű ügy eddig elhúzódjon. Azt gondolom, egyetlen olyan magyar jogszabály sincsen, mely megtérítetlenül hagyhatná a bíróság, és a felperes által okozott költségeket, ha már a felperes nem nyeri meg a pert.

 

…

 

Az a véleményem, hogy a felperes téves jogi érvelését egy helyes és jogszabályoknak megfelelő bírói munka keretek között tarthatta volna. Ezzel a perköltség sem lett volna irreális. Ezzel szemben maga a bíró eljárása, magatartása verte a csillagokba az ügyvédi munka díját, és erre bizony tényleg etikátlan a felperest marasztalni, hiszen nem ő tehetett róla, hogy a bíró nem megfelelően járt el. Csakhogy a törvény az törvény, a felperes viseli annak a költségét is, ami egyébként a téves bírói magatartásra vezethető vissza. És miért nem tudom sajnálni ezért a felperest? Mert módjában és lehetőségében állt megalapozott keresetet előterjeszteni, avagy időben észbe kapni és nem tovább erőltetni a dolgot. Ezzel szemben a felperesi jogi képviselő még a másodfokú tárgyaláson is az ítélet helybenhagyását kérte, így vagy nem fogta fel annak törvénytelenségét, vagy valami más történt, melyet hadd ne és értékeljek.

 

Változatlan a véleményem, durva, súlyos bírói mulasztások, cselekvőségek, alaptalan felperesi érvelés vezettek oda, hogy a kereset nem vezetett eredményre, így nem lehet IM rendeleteket kicsavarni csak azért, hogy a felperesnek kevesebbet kelljen fizetnie. Ügyvédi munkámat – kérem – ne kezdjék el újból froclizni, mert nem szolgáltam rá szakmailag. Ha egyszer igazam van, akkor az bármennyire is fájdalmas, el kell ismerni és fizetni kell.

 

Fentiek alapján tisztelettel kérem a korrekt határozat meghozatalát és alperes marasztalását a ténylegesen felmerült perköltségben.

 

2008. május 23.

Tisztelettel:

Dr. Don Marcello

 

 

Habár a fellebbezés a konkrét ügyvédi munka lényegére tért ki, két dolgot el kell különíteni egymástól:

 

A)   Don Marcello bizonyos esetekben édesapja jogi képviselője

B)   Don Marcello néha alperes. Előbbi esetben a másodfok hatályon kívül helyezte, utóbbi esetben még nincsen jogorvoslat.

 

A fellebbezés folytán a Nógrád Megyei Bíróság már nem járt el, mert közben több szálon „összeakasztotta a bajszát” Don Marcello a bírósággal, és egyes bíráikkal. ezért a Fővárosi Ítélőtábla a Heves Megyei Bíróságot jelölte ki az eljárásra 7.Pkk.26.798/2008/2. sz. alatti, 2008. december 5. napján kelt végzésével.

 

A Heves Megyei Bíróság a 2009. február 5. napján kelt, 1.Pf.25.790/2008/2. sz. alatti végzésével az elsőfokú bíróság végzését hatályon kívül helyezte, és az t új eljárásra, új határozathozatalra kötelezte. A másodfokú tanács ismét kiemelte azt, amelyet korábban már leírt a Nógrád Megyei Bíróság, a Pp.64.§-án ismételten citálta. Illetve kiemelte:

 

„Az elsőfokú bíróság tehát a megismételt eljárásban a felperes részéről előterjesztett kérelem alapján – a korábbi alperes perből történő elbocsátását követően – lesz abban a helyzetben, hogy a felperes által megjelölt személyt alperesként a felperes által előterjesztett (Pp.121.(1) bekezdésében foglaltaknak megfelelő) kereset közlésével megidézze.”

 

 

A harmadik megismételt eljárás…

 

Immáron az Egri Városi Bíróság járt el az ügyben, mivel valaki belátta, hogy az ilyen alapvető jogi problémák megoldása nem várható el a Balassagyarmati Városi Bíróságtól. Így több tárgyalást követően, a 4.P.20.968/2009. sz. ügyben ismételten végzést hozott az idősebb Don Marcello sorsát illetően.

 

A bíróság a perből elbocsátott édesapa elleni pert megszüntette végzésével, és a több mint 3 évig tartó sikertelen elsőfokú eljárások lezárásaként 610.680.-Ft perköltség fizetésére kötelezte a felperest.

 

Mivel a felperes a Heves Megyei Bíróság már hivatkozott határozatában is felhívott Pp.121.§-ban előírt rendben megkövetelt keresetlevelet nem terjesztett elő Don Marcello, azaz a doktor ellen, így kereset hiányában további teendő nem maradt.

 

Szeretném tehát kiemelni, hogy Don Marcello két ízben került alperesi pozícióba a Balassagyarmati Városi Bíróság jóvoltából, és két ízben helyezte hatályon kívül az ezzel kapcsolatos döntést a másodfokú bíróság (elsőként a Nógrád Megyei, míg másodjára a Heves Megyei Bíróság).

 

A felperes a perköltség vonatkozásában fellebbezést terjesztett elő, és a Heves Megyei Bíróság a 2010. április 30. napján kelt, 1.Pf.25.170/2010/2. sz. alatti végzésével a perköltséget leszállította 205.000.-Ft összegre.

 

Szeretném tehát kiemelni, hogy a mostani másodfokú eljárás keretében a per a városüzemeltetési Kft felperes és a dr. Don Marcello ügyvéd által képviselet idősebb Don Macello között volt folyamatban.

 

A perköltséget a bíróság az alábbi eljárásokkal kapcsolatban állapította meg:

 

„A másodfokú bíróság a perértéket és az ahhoz kapcsolódó felelősséget, valamint az alperes jogi képviselőjének a perben kifejtett és a célszerű pervitel által indokolt tevékenységét, az ügy bonyolultságát mérlegelve és értékelve, azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság által megítélt ügyvédi munkadíj indokolatlanul magas.”

 

 

A 205.000.-Ft részét az alábbi összegek képezték:

 

27.600.-Ft       -           alapeljárás útiköltsége, habár nem lehet tudni, melyik

alapeljárásban merült fel és miért ennyi.

33.736.-Ft       -           a Dr. Don Marcello alperes ellen meghozott elsőfokú ítélet (Trankáné

dr. Tatár Teréz bíró) elleni fellebbezés kapcsán megállapított, de

nem érvényesíthető másodfokú perköltség, mely egyszerűen nem

értelmezhető jelen eljárásban

27.080.-Ft       -           a Heves Megyei Bíróság másodfokú perköltsége, melyben ismételten

hatályon kívül helyezte a Balassagyarmati Városi Bíróság végzését

(Dr. Vízler Edina)

124.416.-Ft

 

Ehhez még hozzáadott a Heves Megyei Bíróság valamilyen jogcímen 80.000.-Ft-ot, majd felkerekítette az egészet 205.000.-Ft-ra.

 

Nos, az egész, 40 hónapon át tartó cirkusznak az alábbi alperesi költsége volt valójában, melyet a Legfelsőbb Bíróság felé előterjesztett, ám meg nem engedettség okán elutasított felülvizsgálati kérelemben fogalmazott meg Don Marcello:

 

„Az alperes az Egri Városi Bíróság előtti eljárásában 2009. október 27. napján kelt beadványban foglalta össze a felmerült perköltség összegszerűségét és jogalapját, illetve csatolta az azt alátámasztó okiratokat. Ezen túlmenően az okirat keltét követően keletkezett perköltséget is igényelte.

 

A Nógrád Megyei Bíróság – valószínűleg az iratok igen felületes tanulmányozása miatt – kissé elszámolta magát a tárgyalások tekintetében. Ugyanis a Balassagyarmati Városi Bíróság ténylegesen 3 alkalommal tartott tárgyalást, melyen az alperesi képviselő 2 ízben megjelent. A második tárgyaláson szültetett meg azonban az a végzés, ami folytán az alperes hallgatóság lett, míg az alperesi jogi képviselő alperes. Az ezt követő tárgyaláson – ugyanazon ügyiratszám alatt – már nem Don Marcello volt az alperes, hanem Dr. Don Marcello, korábbi jogi képviselő. Ez a tárgyalás, illetve a vele szemben meghozott határozat már értelemszerűen nem vonható jelen eljárás korlátai közé.

 

Ugyanis Don Marcello alperessel szemben egyetlen bíróság sem hozott marasztaló határozat. A perben nem szereplő Dr. Don Marcellot azonban a Balassagyarmati Városi Bíróság ítéletben marasztalta, mely folyományaként következett a Nógrád Megyei Bíróság másodfokú tárgyalása, ahol az ítéletet hatályon kívül helyezték és perköltséget állapítottak meg Dr. Don Marcello javára. Ezt a perköltséget azonban nem lehet érvényesíteni, mivel Dr. Marcello nem volt alperese soha a pernek.

 

Fentiek alapján a Heves Megyei Bíróság határozatának 5. oldalán található okfejtés b.) pontja iratellenes!

 

Ennél fogva a bíróság köteles lett volna figyelembe venni két balassagyarmati, első fokú tárgyalást, majd ezt követően két egri első fokú tárgyalást.

 

Tekintettel arra, hogy a pert az alperes nem önmaga ellen indította, és a peres eljárás nem az alperes szórakozását célozta, még akkor sem lehet figyelmen kívül hagyni a tárgyaláson történt megjelenési költséget, ha néhol az eljáró bíróságok szakmaiatlansága, felkészületlensége, néhol a teljes képzetlenség hiányának nyomai drámaivá váltak.

 

Nem kétséges, hogy a per elhúzódása egyaránt felróható a felperes megalapozatlan beadványainak, illetve a bíróságok igen durva, a hihetetlenség határát súroló tévedésinek, mellyel tulajdonképpen magának a felperesnek is kárt okoztak, hiszen egy képzett és felkészült, elfogulatlan bíró már az első tárgyaláson kezelni lett volna képes az ügyet.

 

Így felettébb megalázó a megyei bíróság azon álláspontja, hogy az ügyben csatolt alperesi jogi képviselői munkát egyáltalán nem értékelte, pontosabban szólva annak tartalmát, mennyiségét is pontosan ismerve olyan alacsony óradíjat állapított meg, hogy az egy WC-pucoló bérével sem érhet fel.

 

Az, hogy a bíróság felülmérlegeli a becsatolt ügyvédi tényállásban szereplő ügyvédi munkadíjat, egyszerűen nonszensz, hiszen ezt jogszabály nem engedi meg. A hatályos Ütv. alapján a munkadíj a felek szabad megállapodásának tárgya. Az alkalmazandó IM rendelet alapján a bíróság köteles elfogadni az ügyvédi munkadíj összegszerűségét.

 

Ahelyett, hogy a Heves Megyei Bíróság mélyen elgondolkodna az igazságszolgáltatás színvonaláról, az eljáró balassagyarmati bírók ténykedéséről, úgy kíván a felperesnek jogsértően kedvezni, hogy önhatalmúlag lecsökkenti a perköltséget.

 

Igen, belátom, hogy a 6.100.-Ft pertárgy értékű perben a 600.000.-Ft perköltség kirívóan magas. De ebben nem az alperes a hibás, hanem teljes egészében a felkészületlen, lelketlen bíróságok. Jellemző, hogy a Balassagyarmati Városi Bíróság eljáró bírája, illetve Nógrád Megyei Bíróság volt elnökhelyettese ellen volt szerencsém személyiségi jogi pert nyerni a Fővárosi Ítélőtábla előtt is, mert a jogszabályok helyes alkalmazása helyett inkább személyemmel foglalkoztak. A személyeskedést koránt nem nélkülöző perben több ezer km-t autóztam, több tucat órát töltöttem el utazással, okiratszerkesztéssel, etc. Ennek költsége van, és azt meg is kell fizetni. Mivel a magyar jogrend pedánsan ügyel arra, hogy a bíróságokat ne terhelje e körben kötelezettség (a Pp. e vonatkozású szabálya kissé nevetséges), így jobb híján a felperest terheli a perköltség megfizetésének kötelezettsége.

 

Összefoglalva tehát jogsértő a másodfokú végzés, amikor a bíróság csak a felmerült üzemanyagköltséget ítélte meg, ellenben az utazás időtartamát nem vette figyelembe (habár ezt a bírói gyakorlat a szakértők esetében elfogadja), az utazással felmerült időre nem ismeri el a munkadíjat. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy ha kötelesek vagyon ingyen utazni, és erre az időszakra munkadíjat nem számolhatok fel, akkor javaslom, az ehhez hasonló bíró gyakorlat kiagyalói kezdeményezzenek adójóváírást minden ügyvéd tekintetében, aki nem kereshet pénzt az utazás időtartama alatt, illetve jogszabályban kell kimondani, hogy a pernyertes fél maga köteles viselni meghatalmazott ügyvédje utazási időre felszámított munkadíját, így lehetőleg csak a bíróság melletti utcában található ügyvédi irodát lehet képviseletre felkérni.

 

Jogsértő a határozat akkor, amikor a beadványok szerkesztése után, a tárgyalásokon történő megjelenésre tekintettel, és a teljes utazási időre összesen bruttó 80.000.-Ft munkadíjat állapított meg.

 

Egy gyors számolás:

 

Utaztam összesen kb. 26 órát.

Tárgyaláson ületem kb. 4 órát.

Okiratot szerkesztettem kb. 4 órát.

 

Ez tehát 1.882.-Ft óradíjat jelent, mely adózás előtti árbevételt jelent. Egy segédmunkás óradíja jelenleg 1.500.-Ft körül mozog, egy burkoló szakmunkásé olyan 3-5.000.-Ft.

 

A Heves Megyei Bíróság álláspontja teljes egészében degradálja az ügyvédi munkát, semmi veszi a konkrét perben kimunkált beadványaimat, mely koránt sem megengedhető egyetlen bíróságnak sem. Megvallom, jelen ügyhöz kapcsolódó kártérítési perben a Nógrád Megyei Bíróságot képviselő OIT jogász kifejtette, hogy azért nem jár a perköltség, mert nem kötelező ügyvédhez fordulni, és ha van ügyvéd, annak sem kötelező elmenni a tárgyalásra.

 

Azt gondolom, hogy a fenti nézetet valló bírák teljes egészében alkalmatlanok tisztségük betöltésére, hiszen a jogászi hivatás megbecsülését már-már a pártállami idők szintjére szorítják le.”

 

A 6.100.-Ft-os parkolási pernek itt lett vége, ám itt kezdődött mindazon eljárások egésze, mely miatt megírtam Don Marcello történetét. Ugyanis

 

A)   az eljáró balassagyarmati bíró, Trnkáné dr. Tatár Teréz és a megyei bíróság egykori elnökhelyettese dr. Csonkáné dr. Varga Margit 2008. április 22-én panaszt tett Don Marcello ügyvéd ellen az ügyvédi kamaránál, mely miatt

B)   Don Marcello a fenti két bíró ellen személyiségi jogi pert indított.

C)   Hivatali visszaélés miatt büntetőeljárást indítottak az eljáró bíró ellen.

D)   Don Marcello bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránt pert indított a Nógrád Megyei Bíróság ellen

 

 

Kamarai fegyelmi ügy…

 

Idézek Don Marcello kamarai védekezéséből:

 

1.,

 

Trnkáné Dr. tatár Teréz bíró határozottan állítja, hogy én bizonyítottan szabálytalanul parkoltam. És itt az első tévedés. Mi tekinthető bizonyítottnak? Az a tény, amit egy törvényes eljárás keretében, jogerősen megállapít a bíróság. Volt ilyen? Nem volt. Van egyáltalán elsőfokú ítélet? Nincsen. Én, avagy édesapám láttuk a bizonyítékot? Nem. Ennél fogva a panaszos bíró egy olyan jogi fogalmat használ fel álláspontja erősítésére, mely azt a látszatot kelti, mintha törvényes eljárás során nyert volna valami bizonyosságot. Csúsztatás az egész, nem hiszem azt, hogy egy nem létező alperes elleni nem létező eljárásban lehetne bizonyítási eljárást lefolytatni.

 

2.,

 

„Röviden, azért, hogy mentesüljön az ügyvéd a 6.100.-Ft-os parkolási díj megfizetése alól, az idős édesapjából alperest kreált, kihasználva a gépjármű nyilvántartásban az édesapjával fennálló név- és címazonosságát. A gépjármű nyilvántartás részére maga szolgáltatott adatot.

 

Ezzel a cselekményével önmagában szégyent hozott nem csak az ügyvédekre, de az egész jogásztársadalomra.”

 

A fenti mondatok annyira durvák, hogy egyszerűen nem tudok elmenni mellettük. Még amennyiben a Nógrád Megyei Bíróság végzése nem is tartalmazta volna a fenti tényállítást jogi és ténybeli cáfolatát, akkor is érthetetlen, illetve számomra nagyon is érthető az érvelés.

 

A kamara megtagadta a fegyelmi eljárás lefolytatását az igazoló jelentés alapján, de a személyiségi jogi pernek helye lett.

 

 

A személyiségi jogi per rövid története:

 

A fentiek alapján megindult perben szintén a Heves Megyei Bíróság járt el. Az 5.P.20.348/2008. sz. alatti perben 2009. január 15-én hozta meg ítéletét a bíróság, mely során kimondta, hogy az alábbi kijelentéssel megvalósította mindkét bíró alperes a jogsértést:

 

Ezzel a cselekményével önmagában szégyent hozott nem csak az ügyvédekre, de az egész jogásztársadalomra.”

 

Az indokolás kiemelte, hogy a fenti kijelentés nem csupán aránytalanul túlzó és indokolatlanul bántó, hanem olyan per kapcsán került megfogalmazásra, ahol a Balassagyarmati Városi Bíróság valamennyi fellebbezhető határozatát hatályon kívül helyezték.

 

Az ítélet ellen a bírák fellebbeztek, azonban a Fővárosi Ítélőtábla a 7.Pf.20.488/2009/2. sz. alatti, 2009. május 26-án kelt ítéletével az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Kiemelték, hogy „a vélemény-nyilvánítás akkor alapozhat meg személyiségi jogsértést, ha az minden ténybeli alapot nélkülöző, indokolatlanul bántó, sértő vagy lealacsonyító. … alperes a felperesnek a konkrét pervitelét, pertaktikáját minősítette úgy, hogy az önmagában szégyent hozott nem csak az ügyvédekre, de az egész jogásztársadalomra.

 

Mivel az ítélőtábla is elismerte, hogy a bíróság eljárási hibákat követett el, és Don Marcello minden eljárásával saját jogsérelmét kívánta orvosolni, megállapíthatóvá vált, hogy ténybelileg nem volt megalapozott a bírák kijelentése, illetve az indokolatlanul bántó és ezáltal jogsértő volt.

 

Ezzel az ítélettel Don Marcello elégtételt kapott.

 

A büntetőeljárás…

 

 

A megtett feljelentés kapcsán a Központi Nyomozó Főügyészség 2007. május 17. napján kelt, Nyom.176/2007/1-I. sz. alatti határozatával a nyomozást megtagadta, a feljelentést elutasította. Ez Don Marcellot nem lepte meg, azóta sem nagyon történik ez másként. Az előterjesztett panasz alapján a Legfőbb Ügyészség Kiemelt Ügyek Főosztálya KF.3777/2007/3-4-I. sz. alatti, 2007. július 31-én kelt határozatával a nyomozást elrendelte, a panasznak helyt adott. A Központi Nyomozó Főügyészség tagjaként az a dr. Fazekas Géza járt el, akit mindenki ismer szóvivőként, és maga is több olyan ügyben jár el, mely politikai érdeklődést vált ki.

 

Nem meglepő módon az ügyészség 2007. november 28. napján megszüntette bűncselekmény hiányában a nyomozást. Az indokolás szerint:

 

-       semmilyen bizonyíték nem támasztotta alá, hogy Trnkáné dr. Tatár Teréz bíró szándékosan követte el azért a törvénysértések sorozatát, hogy Don Marcellonak célzottan joghátrányt okozzon.

-       a tárgyalási jegyzőkönyv már nem volt meg, így a tárgyaláson valóban elhangzott állítások és a később készült jegyzőkönyv nem volt összevethető, így nem történt közokirat-hamisítás sem a jegyzőkönyv valótlan tartalmával kapcsolatban.

 

A megszüntetés ellen panaszt nyújtottam be, melyet a Legfőbb Ügyészség Kiemelt Ügyek Főosztálya a KF.3777/2007/6-I. sz. alatti, 2008. február 1. napján kelt határozatával elutasított. Szerintük azért nem volt alapos a panasz, mert „a jogszabályok téves értelmezésén alapuló intézkedés akkor sem tekintendő kötelezettségszegésnek, ha utóbb törvénysértőnek bizonyul.”

 

Azaz egy bíró lehet alkalmatlan, buta, jogi analfabéta, rosszhiszemű, vagy bármi más, ítélkezése körében azért nem követhet el kötelezettségszegést, mert a téves jogértelmezés neki megengedett. Neki igen, a bírónak, de rajta kívül senki másnak! És az ügyészi-bírói klikkek szépen ki is alakították ugyanezen érvelést az ügyészekre nézve is. Ez az a kérdéskör, mely alapvetően megringatja az igazságszolgáltatásba vetett hitet.

 

 

A bírósági jogkörben okozott kárral kapcsolatos per története és majdnem vége…

 

 

Don Marcello pert indított a Nógrád Megyei Bíróság ellen azért, mert a városi bíróság cselekményével kapcsolatosan is csak a megyei bíróságot lehetett perelni. Ez rendben is van.

 

A perben azt a kárt követelte, mely azzal kapcsolatban érte, hogy két ízben lett alperese egy pernek jogilag lehetetlen körülmények között, így utaznia kellett, beadványt kellett szerkesztenie, tankolnia kellett az autóba, úgy egyáltalán elment vele az ideje rendesen.

 

A per tárgyalására a Fejér Megyei Bíróságot jelölték ki, mely a 2009. január 7-én kelt keresetlevelet – az áttétel folytán – 2009. február 25-én iktatta. A 3.P.20.412/2009. sz. alatti eljárásban 2012. október 24-én született meg az ítélet, mert az alapul szolgáló parkolási per aktáját „benyelték” a bíróságok.

 

Az elsőfokú ítéletben a bíróság 143.800.-Ft és járulékai megfizetésére kötelezte a Nógrád Megyei Bíróságot kártérítésként. Az ítélet indokolása merész volt:

 

„A megyei bíróság ezekből az iratokból kétséget kizárólag megállapította, hogy az alperes (alkalmazottai, elsőfokú bírái) hivatali jogkörükben eljárva az alperes csere (Pp.64.§ (2) bek.) intézése során olyan durva, elemi hibákat vétettek, melyek egyértelműen megalapozzák az alperes (munkáltatói) kárfelelősségét (Ptk. 339.§, 348.§ 349.§).

Az alperes a felelősség alól nem tudta kimenteni magát, mert az a bíró, aki egy ilyan, mindössze elemi ismereteket igénylő, jogértelmezésre még csak véletlenül sem szoruló rutinfeladatot ilyen kirívóan, elképesztően szakszerűtlen módon hajt végre (nem is egyszer, hanem kétszer, a másodfokú bíróság útmutatása ellenére), nem hivatkozhat arra, hogy az ilyen helyzetben általában elvárható gondosság követelményeinek eleget tett.”

 

„Nem helytálló az alperes azon védekezése sem, hogy a másodfokú eljárásban mindent megtett azért, hogy a felperest kár ne érje. Az igaz, hogy a felperes a másodfokú bíróságnak köszönhetően kimenekült az alperesi szerepkörből, (megjegyzendő: jelen per szempontjából közömbös, hogy valószínűleg ő volt a bliccelő autós), de az is tény, hogy ezzel az okozott anyagi károk egyáltalán nem térültek meg.”

 

A Nógrád Megyei Bíróságot az Országos Igazságszolgáltatási Tanács Hivatala Jogi Képviseleti Osztálya képviselte a perben. Fellebbeztek, mely során a Fővárosi Ítélőtábla néhány nappal ezelőtt tartotta meg a fellebbviteli tárgyalást, melyen a korábbi ítéletet megváltoztatta és a teljes kártérítési keresetet elutasította. Hogy miért? Még csak a szóbeli indokolást ismeri Don Marcello, de lázad. Ugyanis:

 

-       a Fővárosi Ítélőtábla szerint soha nem valósul meg a bírósági jogkörben okozott kár, ha a másodfok javítja az első fok hibáját. Igen, a törvény alapvetően így rendelkezik. De a törvényalkotó arra gondolt, hogy azonos peres felek kapcsán megszületett döntéseket bírálnak felül. Arra gondolni sem mertek, hogy veszi a bátorságot egy városi bíró, és kicserélgeti a feleket. Mivel a törvényalkotó erre az esetre értelemszerűen nem készült fel, az Ítélőtábla gyakorlatilag kimagyarázta magát egy olyan óvodás indokolással melyen csak a vak nem lát keresztül. Ha egyszer Don Marcello soha nem lehetett és nem is lett alperes, akkor mit keresett kéz ízben is alperesként bírósági határozatban, egyszer ebből ítéletben? Ha Don Marcello nem volt alperes, akkor hogyan értelmezhető az egész jogorvoslati rend?

-       azt állította az Ítélőtábla, hogy nem is merült fel kár, mert a Don Marcello apuka elleni per kapcsán a Heves Megyei Bíróság megítélt perköltséget a 205.000.-Ft keretén belül. Való igaz, hogy a végzés helytelenül és iratellenesen hivatkozik a Don Marcello alperes kapcsán meghozott másodfokú perköltség megállapítására, ám az megint csak iratellenes volt, ahogy le is írta abban a felülvizsgálati kérelemben, melyet a Legfelsőbb Bíróság elutasított.

 

Összességében tehát csak ebben az egy, 6.100.-Ft perértékű ügyben jól kirajzolható, hogy a bíróságok egy része mennyire alkalmatlan, illetve a bíróságok egy része mennyire összefog azért, hogy a szennyest leplezze. És ebben az Ítélőtábla egyes tanácsai sem ártatlanok. Úgy látom, a bírói karon belül óriási a harc, melyet „Pártunk és Kormányunk” elitje csak felerősít a buta és jogellenes bírósági átszervezéseivel. Az OITH-ból lett mára az OIB, élén a bizonyos Handó Tündével. Nagyon sok következtetést lehet levonni ebből az ügyből, ám úgy látszik, hátra van még egy kúriai felülvizsgálati kérelem, és vélhetően egy strasbourgi kaland…