Fővárosi Főügyészség

1054 Budapest, Akadémia u. 13.

Dr. Szoboszlai-Szász Richárd

fővárosi főügyész-helyettes

r é s z é r e

 

Tisztelt Főügyész-helyettes Úr!

 

Alulírott Dr. Marczingós László, 8272 Tagyon, Muskátli u.3. sz. alatti lakos ügyvéd, saját ügyemben eljárva az alábbi

ismételt feljelentést

 

terjesztem elő a Kereskedelmi és Hitelbank Zrt-vel szemben csalás alapos gyanúja miatt.

 

Ön egy csaknem két éve tett feljelentésem elutasítása kapcsán emelt panaszomat 2010. április 20. napján, KÜFO 2347/2010/2. sz. alatti határozatával elutasította az alábbi indokolással:

Panaszomban előadtam, hogy „a kerületi ügyészség sajnos nem gondolt bele az ügy lényegébe határozatának meghozatalakor, és talán nem is olvasta el a feljelentést figyelmesen. Ennek okából mellőzni szeretnék panaszomban szinte minden jogi érvelést, és szinte „konyhanyelvre” fordítva kívánom megvilágítani az ügy lényegét.”

 

Azt gondolom, amikor az ügy előadója eddig ér a feljelentésem kapcsán, itt fog úgy dönteni, hogy tovább már nem olvassa, és már szerkeszti is a feljelentés elutasítását. Áám szeretném szíves figyelmét felhívni arra, anno, amikor az ELTE ÁJK nappali tagozatának büntető kollégiumait pont együtt hallgattuk, illetve pont együtt vizsgáztunk, akkor még ugyanazon Btk. és Be. jelentette számunka szakmánk Bibliáját. Sajnos időközben változtak az idők, és az Ön által vezetett főügyészség számos ügyben számos meglepő, ám cseppet sem mulatságos jogi érvelést tartalmazó határozatot tett közzé.

 

Mivel jelen feljelentésem amúgy is a nyilvánosság számára közzététel szándékával készül, kérem, hogy választ is úgy fontolják meg, hogy azt is felteszem az internetre. Hogy miért? Azért, mert szakmai álláspontom nem egyezik az olyan tartalmú, becsületes szándékkal, ám inkább laikusnak mondható feljelentés látott napvilágot, melynek vezérelve az „elfogató parancs” kiadása az összes bankár ellen. Úgy vélem, hogy volt egyetemi tanáraink, és a szakma tisztelete megköveteli azt, hogy értelmes, és pusztán szakmai viták során, az állam teljesítse büntetőhatalmi kötelezettségét, és ne holmi politikai indítékok, egyéb lobbik szabjanak keretet az ügyészi szervezet munkájának.

 

Idézem tehát a rövid intermezzo után a panaszomat:

 

Az állampolgár – legyen az jogvégzett, vagy sem, írástudó, vagy sem – kölcsönt kíván felvenni, amennyiben arra szüksége van és vállalni tudja annak reális és okszerű terheit. Azt gondolom, építési hitelemmel én sem voltam első az országban, aki elgondolkodott azon, milyen hitelt is vegyen fel.

 

Mivel a csoportvezető ügyész asszony helyesen célzott jogi végzettségemre, az átlagostól eltérő módon készültem fel a 30 milliós hitelfelvételre. Jogi tanulmányaim során – ha mást nem is – legalább annyit elsajátítottam, hogy felismerjem a különbséget a deviza hitel és a forint hitel között. Amikor megismertem azt a szókapcsolatot, hogy „deviza-alapú hitel”, nyilvánvalóan kíváncsi lettem arra, hogy mi mindek az alapja.  Mivel sem én, sem az eljáró ügyészek nem bankjogászok, úgy véltem, hogy a PSZÁF tájékoztatójában alappal lehet bízni, így a gondolatmenetet vezessük végig ezen, hiszen a költségvetős súlyos milliárdokat költ arra, hogy a PSZÁF tegye a dolgát:

 

A kiadvány nálam lévő példánya 2008 júliusában került kiadásra, azonban ez már a második kiadás volt.

 A PSZÁF saját honlapján is hasonló tájékoztatót tett közzé, és a figyelmes bankba járó állampolgár megtalálhatta a roppant dizájnos könyvecskét gyakorlatilag az összes kereskedelmi bank polcain.

 Külön szeretném felhívni a figyelmet, hogy a bankfiókok alkalmazottai, de még a fiókvezető igazgatók sem tudnak többet a deviza-alapú hitelekről, mint amit ebből megtudhatunk.

 Mivel az eredeti feljelentésemmel egyidejűleg a PSZÁF illetékes főosztályát is megkerestem a pénzügyi vállalkozások, bankok visszaéléseivel kapcsolatban, egy kollegiális eszmecsere során megtudtam, hogy a pénzintézetek gyakorlatilag a felügyelettől is megtagadják bizonyos információk átadását üzleti titokra hivatkozással.

 Ez a jelenség – előre bocsátom – akképpen jellemzi a bankokat, hogy alappal feltehető, a háttérben egyezették a bankvezetők védekezéseiket.

 A PSZÁF a deviza-alapú hitelezés körében eleve vizsgálatot folytat, mely még nem tekinthető lezártnak, így a feljelentésemmel egybevágó beadványom e vizsgálat részét is képezi. A PSZÁF egyelőre nem söpörte le érvelésemet egy kézlegyintéssel, mint a kerületi ügyészség.

 

Az általános előzmény tehát nem más, minthogy az ember bemegy bármelyik kereskedelmi bankba és gyakorlatilag csak a megjelenés, az arculat tetszésindexe alapján választhat, mert gyakorlatilag az összes pénzintézet ugyanazt a politikát folytatja, és az elmúlt években, hónapokban merev ellenállást tanúsítottak annak irányába, hogy ne lehessen kötelezővé tenni a banki folyamatok áttekinthetőségét. Persze, így a prudens működés és a fogyasztóvédelem marad egyetemi tananyag, melyből kollokválni soha nem kell.

 Mivel tehát a hazai jogszabályokban én csak a devizahitel fogalmát találtam meg – és gondolom, a T. Főügyészség sem lesz ennél többre képes, nézzük meg, hogy a felügyelet vezetése mit mivel magyaráz?
A devizahitel lényege nem a devizában meghatározás, hanem a devizában folyósítás és ugyanabban a pénznemben fennmaradó követelés. Ebben az esetben értelemszerűen beszélhetünk árfolyamkockázatról, már amennyiben valaki nem pont ugyanabban a devizában gazdálkodik, mint nagyon sok hazai vállalkozás. 

 A „pénznemben meghatározzák” szóösszetétel már eleve megtévesztő és helytelen a fentiek alapján.

 Az első bekezdéséből nem következően a PSZÁF azonnal csúsztatni kezd. A devizahitellel összemossa a „deviza-alapú” hitelt, és kijelenti, hogy „devizában vannak nyilvántartva”. De mit is jelent az a nyilvántartás? Ezt senki nem tudja. Ugyanis a számviteli nyilvántartások nem teszik lehetővé a mérleg USD vagy EUR kimutatásokat.

 És vajon miért tartozik valaki devizában? Azért, mert devizában kapta a hitelt? Nyilvánvalóan, mert csak így értelmezhető az árfolyamkockázatra vonatkozó ügyfél-tájékoztatás is.

 Érdekes, hogy a PSZÁF a lényegi rész már a kisbetűs lábjegyzetbe rejti, de az voltaképpen nem zavaró egy jogász számára.

Azaz a fogyasztónak azt adják be a bankok, hogy a devizahitel és a „deviza-alapú” hitel egy és ugyanaz, csak annyi a különbség, hogy az „alapúnál” forintban folyósítják, mert arra van szüksége a polgárnak. De ez mennyire szükségszerű kérdés?

 A kereskedelmi bankok deviza árfolyama nagyságrendekkel hátrányosabb a jogvégzett állampolgárok számára, mint az „utcai” pénzváltóké, melyek országunk legális vállalkozásainak tekinthetőek. Azaz a hitellel kapcsolatos pénzváltási tevékenység a kereskedelmi bank el nem hanyagolható – talán legfőbb – árbevétel termelő ágazata, így a bankok kerekperec meg is tiltották, hogy az állampolgár máshol vegyen frankot, eurót, dollárt, bármit. Illetve tiltották a devizában való törlesztést, hiszen így jelentős pénzváltási díjtól esnének el.

 Fentiek alapján könnyű belátni, hogy a forint folyósítás és törlesztés kikötése kétoldali pénzváltási lehetőség biztosított a bankok számára, mely során az ÖSSZES kereskedelmi bank egyetértett.

 

A balra lévő szöveg nyilvánvalóan csak az írástudók számára érthető, így ezen ne is akadjunk fel, de szerintem a cselekvőképtelenek nagy része megérti, amit leírtak.

A devizát át kell váltani forintra – mondja a PSZÁF.

 Azaz még az egyszerű ügyvéd is megérti, hogy itt egy olyan ügyletről van szó, ahol a svájci frankot majd leváltják forintra és később, a törlesztések során a forintomat átváltják svájci frankra.

 Megérettem a devizavételi árfolyam fogalmát, de azt nem, hogy a bank „mintha megvásárolná” azt a devizaösszeget, amelynek ellenértékét kifizeti. Miért, nem vásárolja meg? Én úgy tudtam, igen, hiszen óriási összegeket kellett ezen a jogcímen kifizetnem.

 Egy példánál maradva: egy 10 millió forintos kifizetésnél a folyósítás pillanatában fennálló tartozás már nem 10 millió forint, hanem több. És kiemelem, itt csak egy szempillantásnyi idő telik el. A 10 milliót úgy kapom meg, hogy a CHF-et eladom a banknak, mely árfolyam rosszabb, mint a deviza közép árfolyam. Azaz a tartozásom nem 10.000.000.-Ft-nak megfelelő CHF, hanem annál több. Ha vissza szeretném fizetni egy másodperccel később, akkor a kifolyósított forintom már nem elegendő a tőketörlesztésre, hiszen a vételi és eladási árfolyam között jelentős a különbség.

 

De nézzünk meg ezzel kapcsolatban egy számítást, melyet csak tízmillióra vetítek a saját harmincmilliós problémám helyett.

 A mai napon a K&H deviza I. árfolyama szerint a vételi ár 177,58.-Ft, míg az eladási 184,82.-Ft. Ahhoz, hogy 10.000.000.-Ft-ot kapjak, 56.312.-CHF összeget kellene felvennem. Ha egy másodpercen belül visszafizetem, akkor ehhez 407.000.-Ft-tal többet kell befizetnem csak azért, mert a vételi és eladási árfolyam között 7,24.-Ft van. Értelemszerűen ez a vételi árfolyam 4.07%-a. Egy másodperc alatt. 30 millió forintnál ez 1.200.000.-Ft. Ezek után nem érdekelne senkit, hogy váltanak-e egyáltalán pénzt vagy sem, illetve ténylegesen létezik-e deviza alapja a kölcsönnek, vagy sem?

Fenti előzmények után kellett értelmezni a PSZÁF tájékoztatóját az árfolyamkülönbség esetében is.

Az árfolyamkockázat esetében újra előjön a devizában nyilvántartás.

 A deviza-alapú hitelek esetében értelemszerűen merült fel az a tény, hogy a bank CHF-ben vesz fel hitelt, mivel annak kamata alacsony, így a lakosság részére a forint-hiteleknél alacsonyabb kamatokkal tud számítani. Ehhez képest érthetetlen most, hogy miként lehet összetéveszthető a deviza- és forinthitel kamata? (K&H TV-reklámok sora, etc.)

 Tehát a szerződéskötéskor elfogadtam azt a feltételrendszert, hogy ha a bank devizában vállal kötelezettséget, akkor ezt vállalom én is. Az árfolyamkockázatról szóló kioktatás is erre irányul. És ezzel önmagában még nem is lenne baj. A gond ott kezdődik, hogy a kereskedelmi bankok egyértelműen elismerik, nem vettek fel deviza-hiteleket (refinanszírozás) ahhoz, hogy a lakosságnak hitelezzenek, hiszen forint-megtakarítások terhére hiteleznek.

 A devizában történő nyilvántartásnak tehát nem előfeltétele a mögöttes deviza kölcsönfelvétel a bank részéről. A nyilvántartás inkább hasonlítana egy értékállósági kikötéshez, mint máshoz. De mennyiben megtévesztő az egész? Szerintem csodálatos ötlet volt a bankok részéről, hogy a lakossággal, és az ügyvédekkel is olyan nem létező devizaváltásokat fizettetnek meg, melyről jelen esetben szó van. 

Ma hazánkban az EUR bevezetésének legnagyobb ellenérdekeltségét a kereskedelmi bankoknál találjuk, melyek túlnyomó többsége külföldi tulajdonban van. A forint elleni támadások, manipulációk végett a forint iszonyat mélyrepülésbe kezdett és a bankok a megnövekedett árfolyamváltozások miatt extra profitot realizálhatnak a pénzváltásból, mely tulajdonképpen egy nem létező banki folyamat. Azaz a bank úgy keres pénzt, hogy nem tesz érte semmit.

 

Saját hitelemet 150.-Ft alatti CHF-nél vettem fel, így csaknem 20%-ot változott a pénzügyi manipulációk miatt kötelezettségem. De mi van akkor, ha nem történt pénzváltás, és nem is deviza volt a kölcsön alapja?

 A K&H Bank – és a többi bank – nem tudja igazolni annak tényét, hogy a folyósításkor CHF-et váltottak forintra, majd törlesztéskor ez a folyamat fordítva játszódott le. Ha minden deviza-alapú hitelnél lenne deviza refinanszírozás, akkor elmondhatjuk, hogy a bank összes deviza kötelezettsége megegyezik az összes deviza-alapú lakossági hitel összegével. De ez nyilvánvalóan nem így van, és nem lehet így. A hivatkozott FX-swap ügyletek – adott esetben – csupán pénzügyi manipulációk.

 A bankok írásban közlik velem és ügyfeleimmel, hogy portfóliókat finanszíroztatnak. Rendben van, elhiszem, de néhány bizonyításra váró kérdés felvetődik:

 A portfóliónak én is része vagyok, vagy sem? Mert ha nem, akkor nem érdekel, mire hivatkozik a bank, velem szemben elszámolással tartozik, melynek nem tesz eleget. A portfóliót még a PSZÁF-nak sem mutatja be, mert az szerinte üzleti titok.

 Azaz bőven lehetséges, hogy a bankok nem vettek fel mögöttes devizahitelt, és tényleg azt teljesen függetlenül – mondjuk magyar kisnyugdíjasok megtakarításaiból – finanszírozta. Erre utal egyébként a már csatolt K&H levél is, melyet ajánlok elolvasni döntéshozatal előtt.

 

Ha nem minden deviza-alapú hitel mögött van deviza, akkor kimutatható, hogy a deviza-alapú hitelek állománya jóval magasabb, mint a deviza refinanszírozás állománya, azaz a portfólió nem más, mint kamuflázs.

 És még egy felvetés: Ha mondjuk, a Kulcsár-ügyben ismét bebizonyosodik, hogy a milliárdokkal károsították meg az elkövetők a pénzintézetet és ezzel okozati összefüggésben a bank kölcsönfelvétele megnehezül (drágább lesz a keresztfinanszírozás), akkor milyen jogi alapon lehet a kár megtérítését a lakossági adósokra hárítani? Könyörgöm! Gondoljunk már bele, hogy a hazai pénzintézetek egyáltalán nem indokolják meg a kamatemeléseiket!

 Tehát a feljelentésemen nem mást állítottam, hogy a kölcsönszerződés tartalmával ellentétben a K&H Bank nem adott nekem deviza hitelt, azaz nem adtam el neki a svájci frankot, mert nem is volt kimutatható ilyen pénzügyi folyamat. A bank nem vett fel CHF hitel azért, hogy nekem továbbkölcsönözze. Ellenben úgy tett, mintha a fentiek bekövetkeztek volna. Forinttörlesztéseimet nem váltja vissza CHF-re, hanem tovább kölcsönzi a maga forint valóságában, ám úgy tesz, mintha visszaváltaná CHF-re. Ezzel a tevékenységével minden egyes svájci frankon 4.-Ft-ot tesz zsebre, azonban mögötte nincsen semmi realitás, csak egy megfoghatatlan „portfólió”.

 

Fentiek után nem rejtem véka alá, hogy a kerületi ügyészség határozata, és annak indokolása mélyen sérti jogászi önbecsülésemet. Illetve nehezen bírom elviselni, ha tulajdonképpen hülyének néznek. Csak úgy, általánosságban.

 Az ügyészi határozat indokolásának 2. bekezdése utalt jogászi végzettségemre, abban az aspektusban, hogy illene tudnom, ha aláírtam a szerződést, akkor viseljem annak következményeit. Ez pont olyan eset, mint a minapi megyei bírsági ítélet, mely kimondta, hogy nem életszerűtlen egy 5 tonna teherbírású teherautóra 18 tonna terhet felrakni és azzal közlekedni. A furcsa magyarázat alapja nem a jog, hanem az átgondolatlanság.

 

Ugyanis nekem nem azzal van bajom, hogy megkötöttem egy szerződést, hanem az, hogy a szerződéskötéskor a bank megtévesztett és ezt követően tévedésbe tartott. Tette mindezt vagyoni haszonszerzés érdekében, mely az árfolyamnyereség és a váltási marzs. Azaz szerződés tartalma és a valóság köszönőviszonyban sincs egymással. Önmaga a banki „termék” alkalmat ad a csalásra. Nem kétlem, történt tényleg deviza alapon hitelezés, de kételkedem abban, hogy a mindegyik az lenne. Az alapos gyanú nem más, mint az a tényleges forint hitelek átkönyvelése deviza-alapúvá.

 

Azaz az ügyész indokolás első oldalának utolsó bekezdése nem csupán megalapozatlan, hanem arról árulkodik, hogy az eljáró ügyész el sem olvasta a feljelentésemet, vagy elolvasta, de nem értette meg. Ha nem írtam érthetően, akkor elnézést kérek miatta – de ebben kételkedem, és szeretném visszadobni a labdát – az ügyészségen is jogvégzett emberek ülnek.

A második oldal érdemlegeset nem tartalmaz, így sikerül most felháborodnom 1, azaz egy mondaton, mely egyébként az egész magyar igazságszolgáltatást jellemzi: felületes, megalkuvó, néha képzetlen.

 Az ügyészség képes az egész banki folyamatot axiómaként kezelni. Úgy, mintha nem szabadna kritikával illetve a pénzintézeteket. De vajon miért tilos? Valakiknek ez áll érdekükben? Nincsen cselekvési szabadság, önálló meggyőződés?

 És a legbosszantóbb az, hogy az egész határozat arra sem méltatott, hogy hosszú okfejtésemre akár egyetlen mondatot is pazaroljon. Ez több mint hanyagság, ez megalázó!

 

Fentiek alapján tisztelettel kérem a nyomozás elrendelését és olyan ügyészi szerv megbízását a nyomozás lefolytatásával, mely rendelkezik a hozzá szükséges jogtudással. Amennyiben ilyen nincsen, úgy megfontolás tárgyává teszem azt, hogy elállok a feljelentéstől és elviselem a bűnt. Ha meg van ilyen, akkor kérem, tegyék a dolgukat.”

 

Nos, eddig az eredeti panasz, és fentebb az erre adott ügyészi válasz. Amelyet Ön írt alá, azaz az Öné a felelősség.

 

A 2009-es levelem óta azonban nagyon sok víz lefutott a Dunán és okosabbak lettünk.

 

Kezdjük tehát a sor olyan tényekkel, melyek azóta jutottak tudomásomra, hogy Ön „rátolta a páncélszekrényt” a panaszomra, és érdemben nem volt vele hajlandó foglalkozni.

 

Kezdjük ott a sort, hogy a főügyészségnek és a Legfőbb Ügyészségnek is van magánjogi főosztálya, ahol talán többet értenek a civilisztikához, mint Ön és kollégái. És erről szilárdan meg is győződtem, hogy volt olyan politikai színezetű ügyem (innovációs alap gazdálkodása), mely kapcsán a Legfőbb Ügyészség tankönyvi részletességgel, az utóbbi időben egyáltalán nem láthatóan magas szakmai színvonalon látta el a feladatát. Habár ez egyedi eset, mégis bízom az ügyészi szaktudásban.

 

De kezdjük azzal az emberrel, akit Önök bizonyára nem szeretnek: dr. Léhmann György ügyvéd. De még ennyire se szaladjunk előre. Gondoljuk át inkább szépen lassan a Kásler Árpád contra OTP per anyagát, melyben a Szegedi Ítélőtábla jogerős ítéletet hozott.

 

Habár a per kereteit a felperesi kereset szabja meg, így a bíróságnak abban a kérdésben kellett döntenie, hogy a deviza átváltási és vételi árfolyamok alkalmazhatósága mennyire megengedett, a döntés hatása sokkal messzebbre hatnak, mint az Önök gondolják. Ugyanis, ha a bíróság jogerős döntése azt mondja ki, hogy a bankok nem nyerészkedhetnek az átváltáson, azaz nem szedhetnek marzsot, akkor ebből egyfelől az következik, hogy az Ön korábbi panaszomat elutasító határozata rettentő tájékozatlanságot árult el, másfelől az, hogy a bírósági ítélet csak és kizárólag az adott devizaváltással kapcsolatban értelmezhető. Furcsa számomra az, hogy a per miért nem terjedt ki a konkrét deviza művelet valóságtartalmára, így tovább kell lépni logikai úton: Ha volt devizaváltás, akkor a bank – a jogerős ítélet szerint – az adós, mint fogyasztó törlesztéseinél ugyanazt az árfolyamot alkalmazhatja csak, amint amikor a CHF-et „megvette” az adóstól.

 

 

Dr. Léhmann György kollégám nem ténybeli adatok felől közelítette meg a deviza hitelezés kérdését, hanem a tisztességtelenség okán. A kérdés elsősorban a szerződés érvényességét érinti, de a banki magatartás, mint cselekvény számos büntetőjogi relevanciával rendelkezik. De lássuk az Ön által felügyelt magánjogi osztály válaszlevelét:

 

A bankok általában, de jelen esetben konkrétan a Kereskedelmi és Hitelbank Zrt a kölcsönszerződés egyedileg megtárgyalt részében csak az alábbi tételek kapcsán hagy döntési jogot a fogyasztónak:

 

a)    a szerződött összeg

b)    a szerződés futamideje, és

c)    az alkalmazott kamat

 

Minden szerződés megegyezik abban, hogy a fogyasztó forint összeget kíván kölcsön venni, mivel a deviza kölcsön fogalmi köre messze-messze elkerüli az ő apró életét. Miként az enyémet is. Ennek ellenére a szerződés azt tartalmazza a K&H esetében, hogy:

 

A)   a kölcsön nyilvántartásának devizaneme a CHF,

B)   a kölcsön összege konkrét CHF összeg.

 

Azaz a szerződés polgári jogi szemmel nézve egy sima deviza hitel, mely kapcsán – és amúgy is – értelmezhetetlen a „nyilvántartás”. A banki könyvelés, számvitel olyan közjogi kategória, mely nem a polgári jog körébe tartozik, a banknak önálló büntetőjogi, és adójogi felelősséget keletkeztet, továbbá a fogyasztónak semmilyen ráhatása, avagy kapcsolt, származékos felelőssége nincsen.

 

A fenti ügyészi magánjogi határozat értelmében eleve nem lehetett kérdéses, hogy az egyedileg megtárgyalt részben, mely a főszolgáltatást tartalmazza, nincsen helye keresetnek a Ptk. 209.§ alapján. De ennek kizártsága nem jelenti azt, hogy a szerződés egyéb okból nem válik érvénytelenné, mondjuk a jóerkölcsbe ütközőség miatt. Önök ez a fogalmi kategóriát pontosan ismerik nyilván, mert számos büntetőügyben alkalmazzák olyanokkal szemben, akik nem minősülnek primus inter pares személynek.

 

Azaz arra kell következtetni, hogy az ügyészség kizárt minden olyan polgári jogi eljárásból, ahol a főszolgáltatással kapcsolatosan keletkezik jogvita, és ez helyes.

 

 

Marad tehát két olyan kör, ahol értelmezhető az ügyészi feladat, ami egyben kötelesség, még akkor is, ha annak elvégzését kicsit zsenántnak érzik:

 

• az általános szerződéses feltételek tisztességtelensége körében
• a tőkeösszeg folyósítása kapcsán keletkezett megtévesztő magatartás (csalás) esetében.

 

 

1. Fogalomhasználat

 

Elöljáróban le kell szögezni: tisztában vagyok vele, hogy a hitelszerződés és a kölcsönszerződés nem ugyanaz a Ptk-ban sem, de mivel a jogszabályok, a szerződések, valamint az általános szerződési feltételek is következetlenül, sokszor felváltva használják őket, ezért kénytelen vagyok szinonim fogalmakként alkalmazni ezeket. Ami a tényleges pénzügyi kategóriákat illeti, még a PSZÁF tájékoztatói sem jeleskednek a különböző hitelek fogalmi elhatárolását tekintve.

 

Az alapvető elhatárolási kategóriák szerint a következő hiteleket különböztethetjük meg:

 

-       forinthitel, amelyet a hitelintézet vagy pénzügyi vállalkozás (a továbbiakban: „bank”) a forintbetétei terhére nyújt, forintban folyósítja és forintban kell törleszteni,

-       a devizahitel, amelyet a bank az általa a bankközi devizapiacról szerzett forrásai terhére nyújt, azt devizában folyósítja és vagy devizában, vagy forintban kell törleszteni

-       a deviza alapú hitel, amelyet a bank elméletileg szintén a bankközi devizapiacról szerzett forrásai terhére nyújt, azt forintban folyósítja és forintban is kell törleszteni.

 

(Sajnos a pénzintézetek működésük során a fenti kategóriákat rendszeresen túllépik, és elmondható általános éllel, hogy a jogszabályok, kategorizálások képtelenek követni a banki észjárást és a felmutatott tranzakciókat. Hogy valójában mi áll a mutatott tranzakciók mögött, az egy jó kérdés, ám tényként lehet leszögezni, hogy a hazai jogszabályok alapján szinte lehetetlen a pontos fogalom meghatározás.)

 

Látható, hogy a forinthitel és a deviza alapú (más néven: „devizában nyilvántartott”) hitel és a forinthitel között pusztán annyi a különbség, hogy az utóbbi fedezete a bank által felvett és a folyósítás miatt átváltott deviza, jellemzően svájci frank (CHF) vagy euró (EUR).

 

Ám itt álljunk meg egy szóra, ugyanis az adósok szempontjából irreleváns körülmény, hogy a pénzintézet milyen forrásból nyújtja a kölcsönt/hitelt. Alapként kell leszögezni, hogy nem jelent valami axiómát az a feltételezés, hogy a banknak feltétlenül kölcsönt kell felvennie a hitelnyújtáshoz, ugyanis ebben az esetben a lekötött és nem lekötött betétek összessége figyelmen kívül kell, hogy maradjon. Tehát jelen pillanatban nem tudjuk, hogy az alperes a nála elhelyezett betétek, saját tőkéje terhére, vagy más forrásból hitelezett. Ám miért kell kiindulópontként elfogadni azt a feltételezést, hogy a bank úgyis kölcsönt vett fel?

 

2010. november 27-től hatályos az egyes pénzügyi tárgyú törvényeknek a nehéz helyzetbe került lakáscélú hitelt felvevő fogyasztók megsegítése érdekében szükséges módosításáról szóló 2010. évi XCVI. törvény, amely többek között a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvényt („Hpt.”) is módosította.

 

A Hpt. 200/A §. azóta a következőket foglalja magában:

 

Hpt. 200/A. § (1) Ha pénzügyi intézmény a fogyasztóval devizában nyilvántartott vagy devizában nyújtott és forintban törlesztett (a továbbiakban: deviza alapú) lakáscélú hitel- vagy kölcsönszerződést vagy pénzügyi lízingszerződést kötött, akkor

a) a kölcsön folyósításakor a kölcsön,

b) a havonta esedékessé váló törlesztőrészlet, valamint

c) a devizában megállapított bármilyen költség, díj vagy jutalék

forintban meghatározott összegének kiszámítása – ha a pénzügyi intézmény nem határoz meg saját devizaközépárfolyamot – a Magyar Nemzeti Bank által megállapított és közzétett, hivatalos devizaárfolyam alapján történik.

(2) Ha a pénzügyi intézmény meghatároz saját deviza-középárfolyamot, akkor az (1) bekezdés a)-c) pontjaiban felsoroltak forintban meghatározott összegének kiszámítása a pénzügyi intézmény választása szerint

a) a pénzügyi intézmény által megállapított és közzétett, saját deviza-középárfolyama vagy

b) a Magyar Nemzeti Bank által megállapított és közzétett hivatalos devizaárfolyam alapján történik.

(3) A pénzügyi intézmény az (1) bekezdésben foglaltak alapján elvégzett átváltással és számítással összefüggésben külön költséget, díjat vagy jutalékot nem számíthat fel.

(4) E § rendelkezéseit megfelelően kell alkalmazni arra az esetre is, ha a törlesztőrészlet fizetése nem havi rendszerességgel történik, valamint ha a fogyasztó a fennálló teljes tartozását (vagy annak egy részét) elő-, illetve végtörleszti.

(5) E § rendelkezéseit nem kell alkalmazni arra az esetre, ha a törlesztőrészlet fizetésére devizában kerül sor.

 

Az erre vonatkozó részletes indoklásból is megerősíti a törvényszöveg tartalmát.

 

Az 1. §-hoz

A devizában nyilvántartott, illetve devizában nyújtott, de forintban törlesztett hitelekhez kapcsolódó fizetések alkalmával (pénzügyi intézmény által történő folyósítás, ügyfél általi elő-, vagy végtörlesztés és díjak megfizetése) az egyes devizanemek bankok által meghatározott átváltási, illetve eladási árfolyamai közötti jelentős különbség miatt az ügyfeleket terhelő indokolatlanul magas költség keletkezik. A javaslat ezért az átváltásokat a pénzügyi intézmény által meghatározott deviza-középárfolyamhoz, illetve ennek hiányában, vagy a bank választása esetén, az Magyar Nemzeti Bank által megállapított és közzétett, hivatalos devizaárfolyamához köti.

 

Immár egy valóban releváns jogszabályhely határozza meg a deviza alapú hitel fogalmát. Látható, hogy távol tartja magát a valódi devizahitelektől, hiszen az (5) bekezdés egyértelműen kizárja a 200/A. § alkalmazását devizában való törlesztés esetén.

 

A törvény egyébként megkülönbözteti a devizában nyilvántartott vagy devizában nyújtott és forintban törlesztett hiteleket, és csupán összefoglaló elnevezésként használja a „deviza alapú” megjelölést. Kérdés, hogy esetünkben melyikről van szó? Az előbbi esetben az alapügyletnek talán nincs is köze egyetlen devizához sem, utóbbi esetben pedig szükségszerűen köze kell, hogy legyen.

 

Ha magára a devizaváltás tényére figyelünk, az (1) bekezdés alapján nem kell semmit váltani, csak olyan középárfolyamon kiszámítani – ez csak nyilvántartási (könyvelési) kérdés, nem jár tényleges pénzügyi tranzakcióval. A (3) bekezdés alapján azonban mégsem erről van szó, mert itt már kifejezetten megjelenik az átváltás fogalma.

 

Ha mindezt [Hpt. 200/A. § (1) a) és b) pontot és a (3) bekezdést] összerakjuk, akkor egy paragrafuson belüli rendszertani értelmezés után is belátható, hogy a deviza alapú hitel olyan „banki termék”, amelynek minden fázisában lényegi eleme a devizáról forintra és forintról devizára történő átváltás, tehát a deviza felvétele a kölcsön folyósítását megelőzően, illetve a forintban törlesztett részek devizára való tényleges átváltása. Ezek azok a pénzügyi-közgazdasági jellemzők, amelyek – visszautalva a hitelek hármas felosztására – elhatárolják a deviza alapú hitelt a forinthiteltől és a devizahiteltől.

 

Hogy erre miért volt szükség, azt a szóban forgó módosítást beiktató 2010. évi XCVI. törvény indoklásában is megtalálhatjuk, igaz, kis politikai színezettel.

 

A szocialista kormányok előzetes ígéretükkel ellentétben megszüntették a támogatott forinthiteleket, és tevékenyen közreműködtek abban, hogy helyette devizahitelből vagy magas kamatú forinthitelből oldják meg az emberek a lakásproblémájukat. Az embereket becsalták a devizaalapú hitelezési rendszerbe, és nem figyelmeztették kellő súllyal őket a komoly kockázatokra, valamint nem nyújtottak nekik védelmet a hitelintézetekkel szembeni egyenlőtlen helyzetükben. Jelenleg a magyar jelzáloghitel-állomány 6,825 milliárd forint, ennek 64 százaléka, azaz 4,332 milliárd forint a lakáshitel-állomány. A lakáshitelek 66 százaléka, azaz 2,668 milliárd forint devizahitel, amely túlnyomó része svájci frank alapú.

 

A deviza- és forintalapú lakáshitellel rendelkezők rendkívül sürgető problémáinak megoldása érdekében ezért intézkedéscsomag készült. A javaslat három alapelv tiszteletben tartásának szellemében született:

 

1. afelvett hitelét az adós köteles visszafizetni,

2. ajavaslatcsomag a magyarországi hitelezési rendszer veszélyeztetése nélkül segít a nehéz helyzetbe kerültek adósoknak,

3. a kockázatviselésnek közösnek kell lennie

 

Az intézkedéscsomag azoknak az embereknek nyújt enyhítő megoldásokat, akik nehéz helyzetükön maguk is próbálnak segíteni. A számukra nyújtott segítség a hitelezési rendszert nem veszélyeztetheti, a megoldás nem rendítheti meg a jelzáloghitelezési rendszert. Az intézkedések figyelembe veszik, hogy a hitelszerződés olyan gazdasági tranzakció, ami ugyan kockázatokat rejt, de a hitelfelvevőnek és a hitelnyújtónak közösen kell viselni e kockázatokat. Ezért szükséges az adósok és a hitelnyújtók közötti egyenlőtlenségbe több ponton is az adós védelmét szolgáló garanciákat beépíteni a jogviszonyba.

 

A javaslat megtiltja az ügyfelek számára hátrányos esetekben az egyoldalú szerződésmódosítást, valamint az önkényes kamatemelést. Az új szabályok a jelenleg hatályoshoz képest szűkebb körben és szigorúbb feltételek mellett teszik lehetővé az egyoldalú kamatemelést. A költségek, díjak és jutalékok egyoldalú emelésére a jövőben nem lesz lehetőség.

 

A javaslatcsomag jogszabályba történő átültetése két hatályos törvény módosítása által történik. A törvényjavaslatban érintett két törvény: a hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CLXII. törvény, valamint a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény. [Általános indoklás részletei]

 

(A fogyasztóknak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvényre a későbbiekben még visszatérünk. Most elég annyit megjegyezni, hogy az – mivel a 2008/48/EK irányelvet ülteti át – egyáltalán nem vonatkozik az ingatlanfedezetű fogyasztói hitelekre, míg a Hpt. rendelkezései minden deviza alapú hitelre és azt folyósító pénzintézetre, pénzügyi vállalkozásra vonatkoznak.)

 

Tekintettel arra, hogy a referencia kamatláb (pl. svájci alapkamat) változása a devizaváltás kockázatához képest elenyésző mértékű és gyakoriságú, így a fő kérdés az, hogy miképpen kapcsolódik össze a kölcsönszerződést érintő kockázatvállalás és a deviza átváltása?

 

A jelen ügy tárgyát képező és általában a bankok által kötött kölcsönszerződések alapján a kockázat a deviza átváltásának kockázata, amely az adott deviza és a forint keresztárfolyamának változására vezethető vissza.

 

Az ügyfél és a bank szempontjából tehát a kockázat egyaránt az árfolyamok mozgása, amelynek következményeit az ügyfél viseli a szerződés alapján. Ennek költségvonzata az, amely a keresztárfolyam (CHF/HUF) emelkedése esetén a törlesztőrészlet emelkedéséhez, csökkenése esetében a törlesztőrészlet csökkenéséhez vezet.

 

A szerződés alapján a bank tehát saját (vélt vagy valós) kockázatát áthárítja és megfizetteti az ügyféllel. Ennek alapján szerződésszerű teljesítés, ha létezik a szerződés és a deviza alapú hitelekre irányadó szabályok szerinti kockázat, ily módon a bank valóban meglévő kockázatának költségeit hárítja át az adósra. Az adós pedig ezt és csak ezt a kockázatot köteles megfizetni a (kölcsön folyósításakor számított tartozás és a futamidő hányadosaként megkapott) „kezdő” törlesztőrészlethez képest a jövőbeni törlesztőrészletekkel együtt.

 

Adott egy kölcsönszerződés, amelyben az adós akarata egy forintösszeg folyósítására irányult, és bizonyos kockázatokat is vállalt, pontosabban bizonyos tranzakciók költségét is vállalta – feltéve, ha azok valóban az ő szerződésével, kölcsönének folyósításával, törlesztésével kapcsolatban, mint kockázatok léteznek, és mint ügyletek valóban megvalósulnak.

 

A fentiek alapján az alábbi kérdések merülnek fel:

 

1. Az adott egyedi kölcsönszerződések esetében valóban létezik-e az a (deviza)kockázat, amelynek költségét az ügyfél állja a szerződés alapján?
2. Valóban megvalósulnak-e az adott egyedi kölcsönszerződésekkel kapcsolatban azok az ügyletek, pénzügyi tranzakciók, amelyek kockázata az adós szempontjából költségként jelenik meg és a törlesztőrészlet változását eredményezi?
3. Erre vonatkozóan milyen tájékoztatást kaptak az ügyfelek a kölcsönszerződés megkötését megelőzően, majd a szerződéskötést követően?
4. A fenti kérdésekre adott válaszok fényében azon szerződéses rendelkezések, amelyek a deviza- és kamatkockázatra, azaz a devizaárfolyamok és a kamatok változására vonatkoznak, és így a teljes adósság és az esedékes törlesztőrészletek mértékét is befolyásolják, a szerződésre vonatkozó jogszabályok alapján hogyan minősülnek?
5. Illetve miért nem nyújthattak a pénzintézetek egyenesen deviza hitelt az ügyfeleknek, ha így is, úgy is megfizettetik velük az árfolyamváltozásokból eredő kockázatot? Ugyanis teljesen indifferens, hogy az ügyfélnek forintban vagy devizában keletkezik jövedelme, ha szabadon vásárolhat mindenki valutát. Nem szólva arról, hogy az utcai pénzváltók mohósága, árfolyama meglehetősen visszafogott a bankfiókéhoz képest.

 

A kérdésekre adott válaszok előkérdései azonban a jogtól távoli pénzügyi-közgazdasági összefüggések, amely ismeretek hiánya vezetett a köznyelvben a devizahitelek és a devizában, deviza alapon nyilvántartott hitelek összemosásához, holott a devizahitel lényege nem a devizában meghatározás, hanem a devizában folyósítás és ugyanabban a pénznemben fennmaradó és törlesztendő követelés. Ebben az esetben értelemszerűen van árfolyamkockázat. A kettő közötti alapvető különbség, hogy a devizahitel esetén az adós váltja a devizát (vagy ha jövedelme devizában keletkezik, még erre sincs szüksége), a deviza alapú hitel esetében viszont a bank – ha egyáltalán ezt megteszi.

 

Itt szeretnénk előre felhívni a figyelmet, hogy az alábbi tudásanyag egyrészről lehet hiányos, lehet téves, de legalább nem jogi tudást, jogszabályismeretet feltételez, mely kapcsán a jogalkotás és a jogalkalmazás mindenkitől elvárja a jogszabályok helyes ismeretét, a tévedhetetlenséget, kivéve a bíróságokat és leginkább az ügyészségeket! Tehát az állampolgár a joganyagot „alanyi jogon” ismeri, ám a pénzügyi-közgazdasági szakkérdések tekintetben ez nem született-, hanem szerzett „jognak” tekinthető.

 

 

2. Mögöttes pénzügyi tranzakciók

 

Ahogy azonban a fentebb idézett Hpt-rendelkezésekből is látható, jogszerűen nem létezhet valós devizamozgást nélkülöző, csak abban nyilvántartott deviza alapú hitel.

 

Nyilvánvaló, hogy azért preferálták a bankok a forintban történő folyósítást és törlesztést, mert ennek kikötése kétoldali pénzváltási lehetőség biztosított számukra. Ettől még ez olyan ügylet kell, hogy legyen, ahol a svájci frankot majd leváltják forintra, azt folyósítják, majd később a törlesztések során a forintot átváltják svájci frankra.

 

A bank, mondjuk, CHF-ben vesz fel hitelt, mivel annak kamata alacsony, így a lakosság részére a forinthiteleknél alacsonyabb kamatokkal tud számítani. Ezt követően a szerződéskötéskor az adós elfogadta azt a feltételrendszert, hogy ha a bank devizában vállal kötelezettséget, akkor ezt vállalja, átvállalja ő is. Az árfolyamkockázatról szóló kioktatás is erre irányul, vagy másképpen fogalmazva: másra nem irányulhat.

 

Arra sem kapunk a mai gyorsnaszádként suhanó gazdaságunkban ésszerű magyarázatot, hogy a hazai jegybanki alapkamat vajon miért volt olyan magas, hogy az egész társadalmat, gazdasági élet szereplőit határozottan a deviza hitelek felé lökje. Ugyanis az európai pénzügyi-gazdasági rendszerben nyilvánvaló, hogy a pénzintézetek olyan terméket kívánnak összeállítani, mely számukra a legolcsóbb és a legnagyobb haszonnal rendelkezik. Ha tehát a CHF és az EUR finanszírozás olcsó, akkor az elméletileg kisebb marzs nem elegendő a forint betétek után fizetendő betéti kamatokra. Azaz nem is érdemes forint betéteket gyűjteni, ha azokat nem lehet alacsonyabb kamatra kölcsönként kihelyezni a frankkal, euróval szemben. De mindenképpen kreálni kell valami olyan árrést, melyből a banknak kielégítő haszna is származik. És erre kell a deviza váltás, vagy annak eljátszása.

 

Tehát önmagában azonban a forintban történő kölcsönfolyósításnak és a devizában történő nyilvántartásnak nem szükségszerű előfeltétele a mögöttes deviza kölcsönfelvétele a bank részéről. A kereskedelmi bankoknak nincs szüksége a deviza alapú hitelek fedezetét biztosító devizafelvételre (refinanszírozásra) ahhoz, hogy a lakosságnak hitelezzenek, hiszen ezt a forint-megtakarításaik terhére is megtehetik. Tekintettel arra, hogy a betétgyűjtés többnyire forintban, a hitelkihelyezés (legalábbis papíron) pedig devizában történt, a bankoknak nyilvánvalóan már csak emiatt is érdekükben állt forintban folyósítani, nem beszélve az „átváltási” költségekről.

 

Első látásra a devizában való „nyilvántartás” inkább hasonlít egy értékállósági kikötéshez, mint bármi máshoz. Azonban, a deviza alapú hitelek kölcsönszerződései egyáltalán nem tartalmaznak ilyen kikötést, és nem is értelmezhetőek értékállósági kikötésnek, erre semmilyen tájékoztató, szerződési feltétel vagy nyilatkozat nem utal és nem irányul, ahogyan a mögöttes pénzügyi tranzakciók is teljesen másképp működnek.

 

Éppen ezért értelmetlen a kölcsönszerződéseket jogi szempontból minősíteni, mielőtt a pénzügyi háttérről némi fogalmat alkothatunk. Csak egy példa erre: a bankok egyik érvelése, mely szerint azért kötnek különböző háttérügyleteket, hogy ne kelljen felmondani a futamidő alatt a szerződést, téves, hiszen a felek által kötött, határozott időre szóló kölcsönszerződést felmondani csak a Ptk-ban szabályozott esetekben lehet. Hogy a banknak e mögött milyen futamidejű és milyen kockázatú ügylete van, az nem a felmondhatósághoz, hanem a szerződésszerű teljesítéshez kapcsolódik, már ha erre az adósnak egyáltalán rálátása lehet. És miképpen az adóst sem kérdezik meg, hogy miből fizeti a havi törlesztőket, az adóst sem érdekli, hogy tanúsít szerződésszerű magatartást a bank a futamidő alatt. Az adósminősítés e körben csak a hitel felvételekor bír relevanciával, ám a jövedelem elvesztése még akkor sem kibúvási ok a szerződés teljesítése alól, ha az egyébként az adósnak nem felróható. (pacta sunt servanda elve)

 

Ez is rávilágít arra, hogy a pénzintézetek, pénzügyi vállalkozások szerződései és ÁSZF-jei – tudatosan építve az adósok hiányzó ismereteire – semmilyen tájékoztatást sem adnak a deviza alapú hitelek jellemzőiről, csupán az árfolyamkockázatot említik. Ennél fogva az ÁSZF-ek és maguk a szerződések megtévesztik az adósokat, akik nem ismerhetik fel az ügylet lényegét és hátterét. A félreértés elkerülése végett még egyszer: a megtévesztés nem az árfolyamkockázat tényére, hanem a mögöttes pénzügyi műveletek és a szerződéses feltételek közötti kapcsolatra irányult. A megtévesztés következtében az adósok túlnyomó többsége nem tudta és nem tudja felmérni, hogy egyes szerződéses feltételeket a hitelezők – így alperesek is – teljesítenek-e egyáltalán, vagy nem szerződésszerűen teljesítenek, illetőleg mi az a kockázat, amit szerződésben vállaltak és ehhez képest mi az, amit ténylegesen fizetnek. Ennek megítéléséhez legalább nagy vonalakban ismerniük kellene az egyes pénzügyi háttérügyleteket.

 

2.1. FX-swap ügyletek:

 

Az ún. FX-swap ügyletek lényegét az alábbi MNB-elemzés ismerteti, melyet Páles Judit és Mák István tett közzé egy internetes fórumon az általuk készített tanulmány kapcsán:

 

„FX-swap ügyleteket azért köt a hazai bankrendszer egésze, mert mérlegen belül a devizaeszközök állománya meghaladja devizaforrások állományát (mérlegen belül nyitott pozíció keletkezik), emiatt a devizakihelyezések egy részét forintforrásból finanszírozzák.
Egyedi, illetve mikroszinten az FX-swapok szerepét csak bizonyos feltevések mellett lehet levezetni könyvelési tételek mentén. Az alábbi részletesebb levezetés arra az esetre vonatkozik, ha a deviza alapú hitelek nyújtását követően a hitelfelvevő ügyfél más bankhoz utalja át a felvett hitel összegét.

A kérdéshez kapcsolódóan a lépések részletesebben a következőképpen írhatóak le:
1. Deviza alapú hitelek nyújtása (illetve az összeg átutalása) esetében a bank mérlegében összességében annyi változás történik eszköz oldalon, hogy a devizakövetelések emelkednek a hitel összegével (Ez a bank mérlegében az aktuális forintárfolyamon átszámítva jelenik meg), míg a likvid eszközök (számlapénz, készpénz) ugyanezzel az összeggel csökkennek. Ezen belül két esetet érdemes megkülönböztetni annak függvényében, hogy milyen formában történik a folyósításhoz szükséges forintlikviditás biztosítása az ügyfél számára.
- Az egyik lehetőség, hogy a bank mérlegén belül a deviza likvid eszközök csökkennek azzal az összeggel, amilyen összeget az ügyfélnek folyósít. Ezt követően az ügyfél javára a devizaösszeget forintra váltja egy harmadik szereplővel (az azonnali devizapiacon) kötött ügylet révén a hitel folyósításakor. Ez utóbbi tranzakció azonban a bank mérlegében nem jelenik meg.

 

- A másik lehetőség, hogy a bank mérlegében a forint likvid eszközök csökkennek az eszköz oldalon, vagyis lényegében maga a bank „köti meg” implicit módon a fenti ügyletet az ügyféllel (konverzió).
A fenti lépéseket figyelembe véve hitel nyújtásakor a bank mérlegében eszköz oldalon az első esetben összességében annyi változás történik, hogy a devizakövetelések emelkednek, míg a deviza számlapénz csökken, míg a másik esetben a devizakövetelések emelkednek, a forint számlapénz csökken.

2. Az FX-swap szerepének levezetéséhez azonban figyelembe kell venni azt is, hogy a hitelkihelyezések egy részét a bankok forint forrásból finanszírozzák, a folyósításhoz szükséges likviditást annak révén biztosítják.
- Az első esetben forintbetétekből származó forintlikviditást devizára kell váltania banknak, amit aztán egy ellenkező irányú spot ügylettel forintra vált az ügyfél javára a fent leírtaknak megfelelően. A forintlikviditás devizalikviditásra való konvertálására lehetőséget teremt az FX-swap spot lába. Az FX-swap spot lába a bank mérlegén belül jelenik meg. Ha ezt is figyelembe vesszük, akkor a következő történik: a bank forinttartozása nő a forrás oldalon, az elszámolási számla eszköz oldalon a forintbetét elhelyezésből adódóan, majd a bank forintszámlája csökken, a devizaszámlája nő az FX-swap spot lábának köszönhetően az eszköz oldalon, majd a hitel nyújtást követően csökken az devizaszámla-pénz, emelkedik a devizakövetelés; így összességében devizakövetelés áll szemben forinttartozással. Az ebből adódó árfolyamkitettséget pedig az FX-swap termin lábán keresztül fedezi le a bank. Az FX-swap termin lába mérlegen kívüli tételként jelenik meg. Így az FX-swap a szükséges devizalikviditás biztosításában és az árfolyamkockázat fedezésében is szerepet játszik.
- A másik esetben a forintbetét elhelyezésből adódóan a forint számlapénz nő eszköz oldalon, a forinttartozás forrás oldalon, majd a hitel nyújtását követően összességében a forintszámla csökken, a devizakövetelés emelkedik, így ebben az esetben is devizakövetelés áll szemben forinttartozással. A banknak az ebből adódó árfolyamkitettségét le kell fedeznie: ezt szintetikus határidős pozíció előállításával végzi. Vagyis köt egy FX-swap ügyletet, amelynek spot lábát egy azzal ellenkező irányú azonnal devizapiaci (spot) ügylettel semlegesíti. Az FX-swap mérlegen kívüli lába pedig fedezi az árfolyamkockázatot. Ilyenkor az FX-swap ügylet az árfolyamkockázat fedezésében játszik szerepet.

Ha a hitelfelvevő ügyfél ugyanazon bankhoz tartozó partner betétszámlájára utalja át a felvett forint-összeget, akkor emiatt (forint)likviditási igény nem jelentkezik, de devizakövetelés áll szemben forinttartozással mérlegen belül, az ebből származó mérlegen belüli nyitott devizapozíciót szintén fedezni kell. Ezt szintetikus határidős pozíció előállításával éri el a bank: az FX-swap termin lába biztosítja a fedezést (ami mérlegen kívül jelenik meg), míg az FX-swap spot lábát ellentétes irányú azonnali devizapiaci ügylettel semlegesíti.”

 

Az első esetben az FX-swap ügylet a devizalikviditás biztosításában is szerepet játszik, tehát az ügylet spot lába valódi devizafelvételt jelent. Minden más esetben a mérlegen belüli nyitott devizapozíció és az annak fedezetére kötött FX-swap ügylet termin lába nem egyéb, mint egy fiktív ügyletet biztosító fiktív tranzakció. Ha ugyanis a hitelnyújtó ténylegesen nem vett fel az adott hitel nyújtásához szükséges devizát (nem nőtt a devizaszámlája a spot láb eszközoldali hatása miatt), akkor az az árfolyamkockázat, amit FX-swap ügylettel „fedez” és a hitelfelvevőre hárít, valójában nem létezik. Tehát minden olyan esetben, ahol az adott egyedi hitelügylethez kapcsolódóan nem történik devizafelvétel (csupán a forintlikviditás terhére történő hitelfolyósítás), az árfolyamkockázat csak annak a nyilvántartási „cselnek” az eredménye, amely a forintban történő folyósítást követően a banki mérlegen belül devizakövetelést (hitelnyújtó bank oldalán) állít szembe forinttartozással (hitelfelvevő adós oldalán).

 

Azaz leegyszerűsítve nem történik más, minthogy a forintban történő folyósítást egyszerűen devizakövetelésként veszik nyilvántartásba, és ezzel jön létre a devizában nyilvántartott, tehát a deviza alapú hitel. Ha azonban emögött nincs valódi devizafelvétel, valódi átváltás a hitelnyújtás kezdetétől kezdve, akkor pusztán a devizában való nyilvántartásba vétel polgári jogi értelemben nem teremt jogalapot arra, hogy fiktív kockázatok költségeit követelni lehessen az adóstól.

 

Hangsúlyozni kell, hogy a valódi devizafelvétel és valódi átváltás követelménye nem a Hpt. 2010. november 27-től hatályos módosításain alapul (azoknak amúgy sincsen visszaható hatálya), ezek csak a jogalkotó „törvényben foglalt értelmező rendelkezései.” A tényleges átváltás követelménye a Ptk. szerződésekre vonatkozó általános szabályain alapul, amelyet egy másik törvény (Hpt.) szövege és indoklása olyan módon magyaráz, amely világossá teszi a Ptk. értelmezését is, amennyiben a Ptk. ezen rendelkezéseit deviza alapú hitelekkel kapcsolatban kell alkalmazni.

 

Itt kell megjegyezni, hogy a hatályos törvények éppúgy, mint a közvetlen hatállyal nem rendelkező, de a magyar jogba átültetett uniós irányelvek a Magyar Köztársaság „éppen hatályos” gazdasági és társadalmi rendjének részét képezik, így a Ptk. rendelkezéseit valóban ezekkel összhangban kell értelmezni a Ptk. 1. § (2) bekezdésének megfelelően.

Ha a fentiek alapján összekapcsoljuk a kötelmi jogot az FX-swap ügyletekkel, akkor az alábbi problémák merülnek fel:

 

1)    A hitelfelvevőnek (fogyasztónak) megfelelő szintű és elvárható szakmai gondosságú tájékoztatás hiányában fogalma sincs, hogy milyen „banki termékkel” van dolga. Az ügyfél, a későbbi adós még a szerződés legalapvetőbb elemeit sem tudja megítélni, hiszen nem tudja, hogy van-e deviza a deviza alapú hitele mögött, és így nincs tisztában azzal sem, hogy az árfolyamkockázat papíron vagy valójában is létező kockázat.

 

Ez az „üzleti titok” álcája mögé bújtatott, szándékosan létrehozott és fenntartott információs aszimmetria problémája, amely a szerződés megkötését követően ugyanúgy fennáll, mint azt megelőzően.

 

2)    Az adós még a megfelelő elméleti jogi és pénzügyi információk, illetőleg ilyen képzettség birtokában sem tudja, nem tudhatja, hogy az ő hitele mögött épp melyik fajta FX-swap ügylet van, vagy van-e ilyen egyáltalán kifejezetten az ő hiteléhez kapcsolódóan. Laikus szókinccsel megfogalmazva: nem tudja követni a svájci frank útját az ő bankszámlájáig, mert a mögöttes pénzügyi műveletek az ő egyedi hitelszerződése szempontjából esetlegesek, átláthatatlanok és nélkülözik a közvetlen kapcsolatot.

 

Tekintettel arra, hogy egy hitelportfólió nem a társadalombiztosítási értelemben vett kockázatközösség, nem a hitelfelvevők kockázatközössége, így egyetlen adós sem kötelezhető más adós hiteléhez kapcsolódó, vagy a bank egyéb tevékenységéhez kapcsolódó kockázatok átvállalására és megfizetésére – a kölcsönszerződések ugyanis egyedi szerződések, jogi megítélésük nem függ attól, hogy a hitelnyújtónak egy vagy ezeregy ugyanolyan szerződése létezik. Ha tehát a hitelnyújtó kockázatot hárít át és fizettet meg, akkor ennek a kockázatnak a valódiságát és útját az egyedi kölcsönszerződéshez kapcsolódóan el kell különítenie, dokumentálnia kell, másképpen legfeljebb egy portfolió valamilyen módon arányosított részének „kiszámlázásáról” lehet beszélni, de az adott kölcsönszerződés szerződésszerű teljesítéséről nem.

 

Polgári jogi és pénzügyi szempontból egyaránt az elvárható minimum, hogy a hitelnyújtók belső nyilvántartási rendszere ne csupán a pénzügyi-szemviteli szempontoknak, hanem – ha már szerződések millióit kötik meg – a polgári jog szempontjainak is megfeleljen.

 

Az MNB tanulmánya is közvetetten elismeri, hogy egyedi szinten, kölcsönszerződésre lebontva lehetetlen kimutatni, hogy a konkrét kölcsön mögött volt deviza ügylet vagy sem. Így előfordulhat az, hogy az FX-ügyleteknek semmi köze nincsen a „deviza alapú hitelekhez”, mivel ténylegesen forintforrásból forintot folyósít a pénzintézet, azonban a mérlegében ezt már egy másik, nem valós ügyletként tünteti fel.

 

Tekintettel arra, hogy a kölcsönszerződés elemeivel ok-okozati összefüggésben álló magatartás nem lehet titkos egyik szerződő fél előtt sem, így az FX-swap ügyletek valós tartalmát sem lehet banktitokként kezelni, vagy amennyiben ezt a pénzintézet így gondolja, a feleknek a valós (nem titkos) viszonyok keretei között kell elszámolniuk egymással – az pedig minden, csak nem deviza alapú hitel. A szerződés és annak teljesítése körében csak az bizonyos, hogy meghatározott kamatteher mellett a bank forintot folyósított, de ezen túl a deviza beszerzési és váltási tevékenysége nem más, mint a „fél előadása.”

 

Hogy a „fél előadása” alapján közjegyzők közokiratokat készítenek, majd a bíróságon kívüli végrehajtás érdekében erre alapozva ténytanúsítványokat állítanak ki és záradékolnak, az jól mutatja, hogy egy fiktív – vagy eltérő bizonyíték hiányában annak tekinthető – ügylet alapján nyugodtan el lehet árverezni bármely adós ingatlanát, méghozzá a jog keretei között. Ezt azonban különös jelentősége miatt majd a későbbiekben részletezzük.

 

 

2.2. Derivatív swap ügyletek, avagy „a csoki problémája”

 

Az interneten közzétett tanulmányok sora megegyezik abban, hogy tényleges banki tevékenységként ismerik el a derivatív swap ügyleteket. Abban is egyezik az összes álláspont, hogy ezeknél az ügyleteknél a bank tőzsdén kívül köt egy deviza csereügyletet. Ez azonos devizák közötti, kettő darab, egy időben megkötött, de két ellentétes irányú pénzügyi művelet. Olyan, mintha CHF-t váltanának HUF-ra, de előre megállapodnak abban, hogy egy idő múlva vissza is váltják ugyanezt CHF-re. Az ügylet során követelések és jogosultságok keletkeznek, de tényleges pénzmozgás nincsen. Tulajdonképpen az sem ellenőrizhető, hogy a másik szerződő fél rendelkezésére áll-e egyáltalán a szükséges, ügyletben szereplő CHF. Az ügylet azt eredményezi, hogy a pénzintézet csak egy „különbözetet” fizet majd, és azt is csak a visszaváltás pillanatában az érvényben lévő kamatok mértékei közötti különbségre.

 

Ki kell hangsúlyozni, hogy ez az ügylet legfeljebb a fiktív vagy valós devizakockázat fedezésére szolgálhat, de a hitelnyújtáshoz szükséges deviza biztosítására (felvételére) nem. Ahhoz ugyanis valódi pénzmozgás kell. Az, hogy úgy tekintjük, mintha ennyi CHF-et megvásárolna, nem szolgálhat alapul költségek és kockázat áthárítására a hitelfelvevő felé, mert a „minthá”-nak nincsen valós kockázata. Annak pedig, hogy valamennyi különbözetet a fiktív csereügylet lezárultának időpontjában a hitelnyújtónak vissza kell fizetnie harmadik fél felé, szintén nincs kapcsolata az egyedi kölcsönszerződés alapján az adósra hárítható kockázattal és költségekkel.

 

Lássuk mindezt egy Balaton-szelet (a továbbiakban: „csoki”) példáján keresztül szemléltetve.

 

Ha a boltban veszünk egy csokit, kifizetjük, majd utána a boltos visszaadja az árát és visszaadjuk a csokit, akkor mondhatjuk, hogy miénk volt a csoki. Mi történik a derivatív swap során? A csoki a helyén maradt, az utolsó előtti sor közepén, de mi gondolatban eljátsszuk az egész jelenetet. Azonban a pénztárosnak nem fizetem ki a csoki árát, csak azt a pár forintot, amire úgy tekintünk, mint az ügylet költségére. Utána hazamegyek, és kölcsönadom valakinek a csokit – forintban. Bankként alperes ugyanígy adta kölcsön a svájci frankot.

 

De legyünk megértőbbek a bankokkal. Tegyük fel, hogy a csokira vonatkozóan úgy állapodtam meg a boltos nénivel, hogy az érintetlenül a pulton heverő csokit én úgymond csak jövő pénteken „adom vissza”, azaz a különbözetet, az ügylet „költségét” csak akkor fizetem ki. Ezt azért teszem, hogy nyugodt lelkiismerettel mehessek haza, hiszen most papíron enyém a csoki, aminek a forintban általam kiszámított értékét kölcsönadom valakinek. A gond az, hogy ha a csoki ingó dolog – márpedig tagadhatatlanul az, akárcsak a pénz – akkor a tulajdonjog átszállásához nem elég távolról rámutatni, hanem azt zsebre is kell tenni (ingó dolgok tulajdonjogának átszállása a birtokbavétellel hatályosul). Amikor a zsebemben van, akkor kölcsönadhatom valakinek. Ha a svájci frank a számlámon van – a tulajdonszerzés módja és ideje számlapénznél a jóváírás – akkor kölcsönadhatom. Ha nem volt a zsebemben a csoki, akkor csak forintot adtam, a csokira nem hivatkozhatok. Ha valójában nem volt a számlámon svájci frank, akkor forintot adtam kölcsön, és a svájci frankra nem hivatkozhatom.

 

Hozzátehetnénk: ha én papíron több csoki értékét adtam kölcsön, mint amennyi csoki egyáltalán forgalomban van, akkor egészen biztosan nincs kapcsolat a csoki és a kölcsönzött forintösszegek között. Márpedig intézményi és rendszerszinten sincs annyi svájci frank, amennyit a bankok „kölcsönadtak.” Ennek egyenes következménye lesz, hogy gumicukrot veszek, és majd a gumicukor-csoki különbözetre kötök swap ügyletet, azaz eurót veszek, majd a svájci frankot és az eurót cserélgetem fiktíven, hogy megteremtsem a látszatát a svájci frankomnak.

 

Mivel a csere fogalma nem más, mint nem egynemű dolgok tulajdonjogának kölcsönös és egyidejű átruházása, így ha akárcsak az egyik oldalon nincs meg a valódi tulajdonátszállás (pl. jóváírás, zsebretétel), akkor ez csak „papírügylet”, amely valódi jogot a „megszerzett” dolgok tulajdonjogának átruházására nem teremt.

 

Ha a hitelnyújtók szándéka arra irányult, hogy a papíron beszerzett (a kölcsönvétel pillanatában „azonnal visszaadott”) devizának megfelelő, a bank által megállapított és átváltott forintösszegének megfelelő forint folyósítása is eredményezzen deviza alapú hitelt, erről kifejezetten tájékoztatni kellett volna a hitelfelvevőt, és az ilyen tartalmú rendelkezést is kifejezetten a kölcsönszerződés részévé kellett volna tenni.

 

A www.creditaustria.hu oldalon megjelent írás ezzel kapcsolatosan az alábbiakat emeli ki:

 

„Ezzel dupla hasznot tud realizálni. Övé a most említett kamatkülönbözet, az árfolyamkockázatot pedig áthárítja és megfizetteti az adóssal. Ez a CHF és HUF közötti holtbiztos kamatkülönbözet az utóbbi években 7-8% extra kamatnyereséget hozott a bankoknak. És ez csak egy spekuláció eredményéből adódott, a betétesek pénzének kihasználásával. A spekuláció negatív hatását (időközbeni árfolyamkockázat) pedig az adós kénytelen fizetni. Szakmai nyelven ezt derivatív swap ügyletnek nevezik, és bárki csinálhat ilyet, ha néhány ügyleti feltételnek megfelel. Igaz, hogy ebben az esetben a vállalkozó, mivel a saját pénzével dolgozik, nem tud áthárítani árfolyamkockázatot senkire. Ezért ő a végén egy tisztességes nyereség nagyságrendnél marad. Így áll elő az a groteszk helyzet is, hogy a legnagyobb ismert tőzsdeguruk sem tudnak nagyobb nyereségeket realizálni a bankoknál. Ez pedig csupán abból ered, hogy nekik sincs kire áthárítani az esetleges árfolyamkockázatokat.”

 

Ez egy rendkívül fontos megállapítás, amely még az aktív, részvényekbe és befektetési alapokba invesztáló, tájékozottabb magánbefektetők fejében sem biztos, hogy ilyen tisztán megfogalmazódik – holott egy devizában jegyzett befektetési alap vétele vagy eladása helyes időpontját (timing) a devizapár árfolyama legalább annyira meghatározza, mint az alap befektetési célpontját jelentő területtel (pl. nyersanyag, ingatlan) kapcsolatos gazdasági fundamentumok és profitvárakozások.

 

Ha befektetőként 200 USD/HUF árfolyam mellett 1000 forintom van és veszek egy 5 USD értékű Nokia-részvényt az NYSE-n (New York Stock Exchange) keresztül, majd az árfolyam 220 USD/HUF-ra változik (gyengült a forint vagy erősödött a dollár), akkor a befektetésem értéke nem a részvény miatt csökkent, hanem az árfolyam-különbözet miatt.

 

Ha bankként ugyanezt fiktíven eljátszom a deviza alapú hitellel, akkor ezt az árfolyam-veszteséget – ami amúgy engem nem érint, csak a következő (!) hitelhez papíron cserélt svájci frank esetében érinthet – áthárítom az adósra. A bank biztosan nyer, az adós meg változatlan árfolyam mellett jól jár, emelkedő árfolyam mellett a forinthitelhez képest nullára jön ki, magas árfolyam mellett pedig nagyot bukik – ne feledjük, hogy itt 10-20 éves futamidejű kölcsönökről beszélünk, így a hosszú távú folyamatok a meghatározóak.

 

Az összes tanulmány és megismerhető álláspont alapján felvetődik tehát a kérdés:

 

1. A kölcsönszerződés során miért ejtik tévedésbe az adóst, hogy neki svájci frankot folyósítanak, és a szerződések, avagy az ÁSZF miért nem ismertetik a swap ügyletek lényegét, melyek állítólag a kölcsön alapját képezik?
2. Ha a bank köt ilyen swap ügyleteket, azok vajon milyen ok-okozati összefüggésben állnak a tényleges kölcsönszerződéssel? Az adós számára ugyanis semmi nem támasztja alá, hogy a bank valóban „deviza alapú hitelt” nyújtott, és nem pedig egy utólag átnevezett forinthitelt.
3. Végeredményben alappal feltételezhető, hogy a bank a forint forrás terhére forintban nyújtja a hitelt, csak ezt másnak nevezi el és másként tartja nyilván.

 

A bank (a nem létező CHF-ből) CHF kölcsönt folyósít, de a svájci frankot azonnal megveszi és forintot ad helyette. Így a CHF számlája ugyanazt az egyenleget mutatja, mint két másodperccel azelőtt, azonban az átváltásból eredő marzsot már be is szedte az adósoktól. Ezáltal jogalap nélkül gazdagodik az adós terhére. Az átváltási ügylet azonban nem valós, így ilyen ügyletből kötelezettség sem keletkezhet(ne). A banknak a napi záráskor csak azt kell valahogy igazolnia, hogy volt CHF fedezete, így az FX-swap ügyletek virtuális valósága szolgálja az utólagos elszámolási rendet.

 

Nem valós az az esetleges banki érvelés sem, mely szerint állandóan deviza fedezetet kell rendelkezésre tartania, hiszen a kölcsön törlesztése során sem jogszabály, sem a szerződés nem kötelezi a bankot, hogy a „devizában nyilvántartott” hitel mögött legyen valamilyen deviza fedezete. Jogszabály és szerződés „csak” arra kötelezi a hitelnyújtókat, hogy valóban vegyék fel a devizát, amit forintra átváltva folyósítanak, és valóban váltsák át törlesztéskor a forintot devizába, ha ezek kockázatait és költségeit az adósokra terhelik.

 

A forint törlesztések svájci frankra váltása ugyanazt a problémát veti fel, mint a nyújtott kölcsön fedezete esetében. A svájci frankra történő váltás megint marzsot hoz a banknak, mely mögött csak és kizárólag akkor van jogalap, ha a váltás ténylegesen megtörtént. Lehet, hogy a váltásnál valóban törleszt a bank harmadik személy felé, de lehet, hogy csak a következő svájci frank „alapú” hitel jogalapját kell valahogy megteremteni – azaz még valós pénzügyi művelet esetében is kérdéses az ügylet célhoz és egyedi kölcsönszerződéshez kötöttsége.

 

A másik fontos tényező az idő, a kockázatvállalás időtávja. Nézzük ebből a szempontból:

 

1. a bank papíron devizafedezetet teremt;
2. ezt fiktíven átváltja saját árfolyamán és
3. a forintot az adósnak folyósítja;
4. majd az adós megkezdi a törlesztést (visszaváltások sorozatát)
5. de vajon mit és mikor vált át a bank maga, vált-e egyáltalán?

 

Ha az 1. pont nem jár tényleges forintról devizára történő váltással a bank számára, akkor ab ovo alaptalan, tisztességtelen és jogellenes a folyósításkori devizáról forintra történő „átváltás”, illetve az összes törlesztőrészlet átváltása. Polgári jogi szempontból az átváltás is tulajdonszerzéshez kötött („zsebre kell tenni a csokit”), hiszen más tulajdona felett nem rendelkezhet a pénzintézet.

 

Feltéve, de meg nem engedve, hogy az 1. pont tényleges átváltással jár, akkor a folyósításkori „váltás” akár jogos is lehetne. De mi a helyzet a törlesztőrészletekkel? Ugyanis a bank nem 30 éves futamidővel vesz vagy kölcsönöz (papíron) devizát, hanem napos, legfeljebb hónapos lejáratokkal, tehát az a kötelezettség, ami a folyósított deviza alapú hitel mögött állhatna, nagyságrendekkel hamarabb, valószínűleg a folyósítást követő pár héten belül kiegyenlítődik.

 

Mindkét verzió alapján a „devizában történő nyilvántartás” nem más, mint a jogalap nélküli átváltási marzsok beszedése. A bank – esetünkben az alperes – saját forint forrásaiból forint hitelt nyújt, és a swap ügyletek nem a hitelezés deviza forrását jelentik, hanem egy számviteli, könyvelési (látszat)kockázat fenntartását. Azonban álljunk meg egy pillanatra a feltételezett, de meg nem engedett második esetnél, tehát a pár hónapos lejáratú devizafedezet eseténél, hasonlítsuk össze a kockázatokat és az ígéreteket.

 

Ha a bank ez alatt a pár hónap alatt viselné is az adott devizapár emelkedésének kockázatát, ennek a kockázatnak igen rövid ideig van kitéve. Nem beszélve arról, hogy a bankoknak ellenkező irányú fedezeti ügyletekkel lehetőségük van fedezni az árfolyam emelkedéséből származó esetleges veszteségüket. Azok a cégek, amelyeknek külföldről származó bevétele értelemszerűen devizában keletkezik, de könyvelésük forint alapú, szintén ilyen fedezeti ügyletekkel biztosítják magukat (pl. Rába, Richter).

 

Az adós azonban a hitel teljes futamideje alatt viseli az árfolyamkockázatot, ezzel együtt végig „váltja a frankot.” Nem 2 hónapig, hanem 20 évig, azaz 19 év és 10 hónapig biztosan nem a saját hitelének árfolyamkockázatát viseli! Mit számít, mit jelent valójában ez az időkülönbség?

 

Mennyi a valószínűsége annak, hogy a 140-es CHF/HUF árfolyam 2 hónap alatt 240-re ugorjon? Gyakorlatilag nulla, pár hónapos időtávon még volatilis időszakokban is 20-40 forintos a sáv szélessége. De mennyi a valószínűsége annak, hogy 140-ről 240-re emelkedjen 1-5 éven belül? Ez már reális forgatókönyv – annyira, hogy ez 2 éven belül be is következett.

Mi a helyzet a fordított iránnyal? Mert hát a bankok mindig azt mondják, hogy a frank-forint árfolyam csökkenésének is ugyanakkora volt a valószínűsége, mint az emelkedésé. Nos, ez egyfelől álszent hazugság, hiszen melyik az a kaszinóban játszott játék, ahol a Ház esélye kisebb a nyerésre, mint a játékosé? A kaszinó, akárcsak a hitelezés, egy profittermelő üzleti vállalkozás, és senki nem alapít üzletet pénzfeldobásra, tehát 50-50%-os nyerési esélyre.

 

A legbeszédesebb azonban a hosszú távú tendencia. Az alábbiakban a Magyar Nemzeti Bank hivatalos devizaárfolyamaiból minden év első és hatodik hónapjának adatai láthatóak.

 

Devizaárfolyamok a hónap utolsó napján (középárfolyam forintban)
Időszak		Svájci frank
1988.	január	34,96
	június	33,27
1989.	január	34,01
	június	36,82
1990.	január	42,07
	június	45,69
1991.	január	55,23
	június	49,83
1992.	január	54,18
	június	56,82
1993.	január	56,76
	június	61,07
1994.	január	68,11
	június	75,82
1995.	január	87,15
	június	109,24
1996.	január	119,55
	június	122,20
1997.	január	119,31
	június	128,51
1998.	január	141,10
	június	143,78
1999.	január	154,59
	június	155,76
2000.	január	158,68
	június	166,90
2001.	január	173,59
	június	160,12
2002.	január	165,09
	június	166,16
2003.	január	166,27
	június	171,61
2004.	január	169,76
	június	165,64
2005.	január	158,56
	június	159,64
2006.	január	162,45
	június	179,88
2007.	január	158,82
	június	148,45
2008.	január	161,47
	június	147,72
2009.	január	198,69
	június	178,67
2010.	január	184,53
	június	216,67
2011.	január	212,46
	június	219,92
2011.	október 27.	245

 

A főbb tendenciák és időszakok még ezen a kivonaton is jól látszanak. 1988. január 1-től kezdve a 90-es évek végéig kellett várni, amíg van olyan havi árfolyam, amely jelentősen, több forinttal alacsonyabb, mint bármely (!) azt megelőző hó végi érték. A mi táblázatunkban ez a 2001. júniusi érték. A másik kiemelt szám közvetlenül a válság kitörése előtti hónapok értéke. A két kiemelt szám közötti időszakban vették fel Magyarországon a deviza alapú hitelek szinte egészét – éppen abban a pár évben, amikor az árfolyam a 148-179-es sávban mozgott.

 

Lett volna esélyük a bankoknak más időszakban eladni a deviza alapú hitelt, mint ebben az időszakban? Nem, hiszen nem lett volna mire rámutatni az ügyfélnek még az előző 1 év adataiból sem, hogy „látja, nagyjából ugyanott van az árfolyam.”

 

Mennyi esély volt rá, hogy ennél alacsonyabb legyen az árfolyam, méghozzá évtizedes távlatban? Minimális, pár százalék. Nos, pont ennyi esélye volt a devizahiteleseknek, hogy hosszú távon is jobban járjanak a „CHF alapú” hitelükkel, mint a forinthitellel.

 

Mennyi esély volt rá, hogy a tendencia maradjon, vagy folytatódjon, azaz a törlesztőrészlet vagy szinten maradjon, vagy növekedésnek induljon? Úgy 95-98%. Bármely negatív világgazdasági esemény bekövetkezte esetére mennyi volt az esélye, hogy a világ legstabilabb menekülődevizája erősödni fog? 100%.

 

Az érvelés ezen pontján dobják be a bankok, hogy de hát még így is jobban jártak az adósok, mint a forinthitellel. Ez ugye, hosszú távon és ilyen árfolyamok mellett nem igaz, hiszen felperesek törlesztőrészlete majdnem duplájára (200.000 Ft-ról 350-400 ezerig) emelkedett, és ez messze nagyobb különbség, mint anno a forinthitelek és a frankhitelek közötti különbség. De a banki érveléssel nem ez a probléma, hanem az, hogy ők abból indulnak ki, hogy az adósok mindenképpen hitelt vettek volna fel, holott ez egy hamis axióma.

 

Alternatívaként nem csak az jöhet szóba, hogy ne vegyünk fel hitelt. Későbbre lehet halasztani a beruházást, addig befektetni a megtakarításokat, vagy ehelyett, illetve ezzel együtt többet lehet pl. lakáskasszában megtakarítani, mert annak kedvezményes és nem „deviza alapú” a kamata – egyszóval több ésszerű gazdasági döntést lehet hozni, ha ismerjük mindegyik feltételeit. A magyarországi pénzintézetek ezt nem tették lehetővé.

 

Hangsúlyozni kell, hogy itt nem a fogyasztók tájékoztatásának elmaradásáról van szó, az egy magasabb követelmény. Itt az üzlet, a kölcsönügylet megszerzése, megkötése által motivált, hallgatással és a valótlanságig egyoldalúan tálalt információkkal történő megtévesztésről van szó. Lehet válogatni, hogy ez a banki termék ebben a formában, tehát mint deviza alapú hitel egy megtévesztés, vagy tisztességtelen általános szerződési feltételekkel fűszerezett kölcsönügylet, esetleg mindkettő. Ami azonban az ügylet megkötésére irányuló akarat befolyásolását illeti, biztosan kijelenthető, hogy a fentiek ismeretében tömegesen hoztak volna a magánszemélyek, cégek és önkormányzatok valamilyen más döntést.

 

A legnagyobb probléma a fenti okfejtéssel az, hogy minderre felperesnek kell magától rájönnie és perben követelni egy normális, a Ptk. szerint értendő tisztességes elszámolást.

 

2.3. A carry-trade előnyei

 

Van azonban még néhány pénzügyi részlet, amire rá lehet mutatni, illetve a fentebb elmondottakat kicsit más, újabb megvilágításba helyezni. Egy internetes forrásból idéznénk:

 

A Szociális Kerekasztal Hitelkárosultak megsegítésére alakult szakértői tanácsának tagjaként Makkos Albert a pénzügyi világban carry trade néven ismert konstrukciónak minősíti a magyarországi devizahitelezést. Ennek lényege, hogy egy alacsony kamatú devizában felvett hitelt magas kamatú országba helyeznek ki. Alkalmazásának feltétele, hogy ha az árfolyam csökkenni kezd, a hitelt azonnal vissza kell fizetni, nehogy elvigye a kamatnyereséget. Emiatt alapszabály, hogy a felvett kölcsönt nem szabad ingatlanba és tartós fogyasztási cikkbe fektetni, mert a részletben való törlesztés garantáltan veszteséget okoz a hitelfelvevőnek. Tekintettel arra, hogy a folyamat megértése egyetemi ismereteket feltételez, az átlag hitelfelvevő nem lehetett tisztában vele, a bankok pedig elmulasztották tájékoztatni róla szerződő feleiket.

 

Makkos Albert ebből azt a következtetést vonja le, hogy a bankok tudatosan megtévesztették a hitelfelvevőket. Az árfolyammal kapcsolatban azt írja, a bankok tudták, hogy a svájci frank erősödni fog a dollárhoz képest, emiatt pedig a forint árfolyama lényegesen felszökken a svájci frankéhoz képest. Ma már az emelkedés eléri a 45 százalékot, és az árfolyam emelkedésnek még messze nincs vége.

 

Makkos ebből arra a következtetésre jut, hogy az árfolyam vonatkozásában a bankok tudatosan megtévesztették a hitelfelvevőket.

 

A közgazdász a kamatról, mint a törlesztő részletet befolyásoló másik tényezőről megállapítja: “a bankok a jogszabály hibás értelmezése révén, vagy hibás jogszabály alapján – a világon egyedülállóan – egyoldalúan és korlátlanul emelték a törlesztő részleteket. A devizahitel szerződésekben alkalmazott ügyleti kamat akár százszorosa is lehet a svájci központi bank referencia kamatának. Ebből az következik, hogy a bankok a kamat vonatkozásában is megtévesztették a hitelfelvevőket, hiszen irreális, százszoros kamatszintet alkalmaznak – írja.

 

Arra a kérdésre, hogy devizahitel-e a devizahitel, Makkos Albert a következőt írja: “A devizaalapú kifejezés egy forinthitel leplezett állapota, amelynél nem a hitel nyújtása, hanem a hitel elszámolása történik a folyósítástól eltérő devizanemben. A leplezett állapotért a hitelfelvevő nem kap ellenszolgáltatást, de annak kockázatát és költségét viseli”.

 

Látható az is, hogy a devizaalapú kölcsönszerződések kamatát elsősorban nem a svájci frank alapkamata határozta meg, hiszen, 2008-tól kezdődően akkor is ugrásszerűen emelkedtek a törlesztőrészletek, amikor a svájci frank alapkamata nullához közeli szintre esett vissza. Ennek kapcsán elsősorban az átláthatóság hiánya nyilvánvaló, más országok hitelezési gyakorlatával összehasonlítva.

 

„A legtöbb Nyugat-európai országban a lebegő kamatozású hiteleknél a felár nem változtatható. A térségben a devizahitelek kamatai a referencia kamatokhoz kötődnek, ezekben az országokban azonban a bankok belátták, hogy számukra is ez a megfelelőbb szabályozás. A devizahitelek költségei Magyarországon a legmagasabbak, ez nagy szerepet játszott a hitelportfóliók romlásában.

 

A nemzetközi példák azt mutatják, hogy nem törvényszerű, hogy egy megrendült bank feláldozza a kamat transzparenciát a gyors nyereség oltárán. Ez jól látható a Société Générale vagy az UBS által kínált hiteleken, amelyek áttekinthető, visszakövethető kamatozású hiteleket kínálnak. Hosszú távon tehát szabályozási politikai lépések szükségesek a kamatmeghatározási gyakorlat átalakításához a kiszámíthatóság érdekében. A lebegő kamatozás és a fix felár kombinálása reálisan követhetővé teszi a gazdasági folyamatokat, így elkerülhető a hitelek túlárazása, amely végső soron gyengíti a hitelfelvételi képességet is.” (http://www.vg.hu/penzugy/hitel/pszaf-nem-eri-meg-forintra-valtani-a-devizahitelt-video-334909)

 

Kicsit vissza kell térni arra a kérdésre, hogy ki, mi alapján és mire „fogadott” a kölcsönszerződés aláírásakor? Az adósok – tájékoztatás és megfelelő, de nem elvárható ismeretek hiányában – legfeljebb reménykedtek, hogy a devizapárok keresztárfolyama viszonylag állandó lesz és a törlesztőrészletek nem emelkednek. A bank arra fogadott, hogy a kamatkülönbözet és a devizapár legalábbis nem az ő hátrányára változik, sőt nagyobb valószínűséggel változik az adós hátrányára. Ahogy láttuk, természetesen a bankok nyertek. Persze néhány ingatlan rajtuk marad, egy-két negyedévben rontja az eredményt a magas céltartalékolás a problémás hitelekre, emiatt alig helyeznek ki újabb hitelt, de a mivel mindent kisajtolnak a fizetni tudókból, így összességében nagyon is jól járnak, elég végignézni a legutóbbi gyorsjelentési szezon banki eredményein.

 

Makrogazdasági szempontból a svájci frank erősödésének valószínűsége bármilyen negatív gazdasági esemény esetén jelentős volt. 2002-től 2007-ig a svájci frank ugyan alacsony árfolyamszinten állt, de nagyobb időtávon szemlélve látható volt, hogy a svájci frank ugyanazt a szerepet tölti be az euró korában, mint az euró előtt a német márka – ez a „biztos menekülődeviza” szerepe.

 

A bankok egyértelműen a svájci frank felértékelődésére számítottak, amikor a hitelezés elszámoló valutájává tették. Ezt bizonyítja az a körülmény, hogy hiába szólt akkor minden politikai nyilatkozat az euró bevezetéséről abban az időben (2000-2008), a bankok mégsem az euróban való szerződést, hanem a svájci frankot forszírozták.

 

Ennek legfontosabb közgazdasági oka az, hogy az euró – sem önmagában, sem a forinthoz képest – nem stabil valuta. Az optimális valutaövezet kérdésével foglalkozó tanulmányok arra a mára fényesen beigazolódott következtetésre jutottak, hogy különböző szintű gazdaságok – pusztán közös jegybankkal, de nem összehangolt költségvetési politikákkal – nem életképesek egy valutával. Ez a felállás a perifériáról a központba szívja a jövedelmet, így a periféria hitellel pótolja a hiányt, de ezt az adósságot nem lehet fenntartani, csak a központ politikai eszközökkel visszaáramoltatott pénzével (lásd a rég csődbe ment görögök „mentését” most).

 

Mivel az euró, mint gazdasági elképzelés instabil, a forint-euró árfolyam pedig tényleg megjárta a 220-320-as tartományt, így a bankok a svájci frank felé terelték a hitelek elszámolását, mert a közép- és hosszútávon az emelkedő árfolyam miatt biztosan felértékelődő adósság a hitelező haszna.

 

Amikor ez bekövetkezett, az adósok felháborodását azzal igyekeztek elhárítani, hogy a szerződések aláírása előtt miért nem konzultáltak szakemberrel. Ez a kifogás azonban egyáltalán nem állja meg a helyét, ugyanis az adósok pontosan szakemberhez fordultak, a bankok, és pénzügyi szolgáltatók szakembereihez.

 

Így tehát a hitelnyújtók a következőre fogadtak: ha nem történik nagyobb baj a globális gazdaságban, akkor szép haszonra teszek szert. Ha mégis baj történik, akkor sokkal nagyobb haszonra, vagy legalábbis nem ők veszítenek. Messzebbről nézve teljesen mindegy, hogy az adófizetők bankmentő csomagok (USA) vagy országmentő csomagok (EU-IMF) vagy deviza alapú hitelek (Közép-Európa) képében támogatják a pénzügyi rendszert válság idején, az eredmény ugyanaz: az intézményi magánadósság, illetve veszteség a közös vagyont finanszírozó egyének, illetőleg az állam adósságává válik.

 

Összességében tehát a svájci frank „alapú” hitelek esetében a hitelnyújtóknak fel kellett volna hívni a figyelmet arra, hogy az árfolyam jelentős elmozdulásának a hitel futamideje alatt, vagyis hosszabb távon igen nagy valószínűséggel felfele van esélye, és hitelképességi vizsgálataikat is ehhez kellett volna igazítaniuk.

 

A deviza alapú hitelben azonban pont az a „nagyszerű” a hitelnyújtók számára, hogy nem az ingatlanfedezet, hanem maga a konstrukció hordozza magában a késői fizetésképtelenség elleni védelmet.

 

Ennek oka, hogy ha a megemelkedett törlesztőrészleteket elég sokáig képes fizetni az adós, akkor az eredeti CHF folyósításkori HUF értékét már jóval a hitel futamidejének lejárta előtt teljesíti, a többi bevétel valóban „extraprofit.” Az, hogy az időlegesen megnövekedett céltartalék-képzés papíron csökkenti az eredménysorokat, esetleg nehezen értékesíthető ingatlanok kerülnek a bank tulajdonába, mindezek a negatívumok elenyészőek a deviza alapú hitelezés bevételtermelő képességéhez viszonyítva.

 

Említettük már, hogy a bankoknak az volt a csábító ígérete a deviza alapú kölcsönszerződések megkötésére történő biztatásnál, hogy ennek kamata jelentősen kisebb a forintalapú kölcsönök kamatánál.

 

Valóban, akik a 2000-es évek elején vették fel a kölcsönt, azok 7-8 évig valóban jóval alacsonyabb törlesztőrészletet fizettek, mint a forinthitelesek ugyanebben az időszakban. A deviza alapú hitelek teljes állományára és átlagos futamidejére kalkulálva a devizahitelek még most is előnyösebbek, mint a forinthitelek. Még. Ez azonban a hosszú futamidejű és a válság előtt felvett rövidebb futamidejű hiteleknél (egyre közelebbi időpontban) megfordul egy ponton, így azok esetében a deviza alapú konstrukció előnye virtuális és időleges. Erre is ki kellett volna, hogy terjedjen a tájékoztatási kötelezettség, nem pusztán a szerződéskötés fennálló helyzet kivetítésére hosszabb időtávra, hiszen ennek ilyen potenciálisan változó összegű tartozás esetében nincs információértéke. Nem ugyanúgy kell tájékoztatni egy 3 hónapos áruhitelt, a 3 éves autóhitelt vagy a 30 éves jelzáloghitelt felvevőket, holott ez történt. Az, hogy más a három esetben az ÁSZF, még nem minősül sem tájékoztatásnak, sem eltérő tájékoztatásnak.

 

Ne felejtsük el azt sem, hogy amíg az adósok fejében a bankok csak az alacsonyabb törlesztőrészlet gondolatát ültették el, és az árfolyamkockázatra elsősorban a havi törlesztőrészlet vonatkozásában hívták fel a figyelmet, a nagyobb baj nem itt van. A „devizában nyilvántartott hitel” ugyanis azt jelenti, hogy a svájci frank elkerülhetetlen erősödésével együtt a teljes adósság forintösszege ugrik, tehát évekig lehet törleszteni anélkül, hogy a tartozás forintban számolt értéke bármennyit is csökkenjen. Ez a forinthitelek esetében így elképzelhetetlen.

 

Ennek olyan „mellékes” következményei is vannak, mint az, hogy így előtörlesztés esetén ugyanúgy az eredetileg felvett teljes hitelt kell visszafizetni, hiszen a tartozás összege az árfolyamemelkedés miatt nem csökkent. Ez az igazi árfolyamkockázat, nem az, hogy pár hónapra megugrik a havi részlet, de aztán majd visszaáll – ahogy gondolták a hitelfelvevők.

 

Mindezek előre látható, hozzáértő által tudható, kiszámítható történések voltak. Éppen ezért az e pontban is említett „fogadás” kifejezés használata csak szójáték lehet, mert egy hitel- vagy kölcsönszerződés éppen gazdasági funkciójánál fogva nem szerencseszerződés, és nem is lehet azzá tenni. Ha pedig valamely szerződő fél nem teszi lehetővé a másik fél számára, hogy csak ésszerű gazdasági kockázatot vállaljon, hanem ésszerűtlen gazdasági kockázatvállalásra bír rá, akkor viselje annak következményeit, legyen az akár egy kereset, akár egy bankadó, akár egy végtörlesztésről szóló törvény.

 

2.4. Euróért frankot, avagy a csoki végső problémája

 

A 2.2. pontban a bank szemszögéből végigvezetett csoki-metaforában leírtuk, hogy ha én papíron több csoki értékét adtam kölcsön, mint amennyi csoki egyáltalán forgalomban van, akkor egészen biztosan nincs kapcsolat a csoki és a kölcsönzött forintösszegek között. Márpedig intézményi és rendszerszinten sincs annyi svájci frank, amennyit a bankok „kölcsönadtak.” Ennek egyenes következménye lesz, hogy gumicukrot veszek, és majd a gumicukor-csoki különbözetre kötök swap ügyletet, azaz eurót veszek, majd a svájci frankot és az eurót cserélgetem fiktíven, hogy megteremtsem a látszatát a svájci frankomnak.

 

A Svájci Nemzeti Bank (SNB), az Európai Központi Bank (EKB), a Narodowy Bank Polski (NBP) és a Magyar Nemzeti Bank (MNB) a rövid lejáratú svájci frank források piacának további javulása érdekében 2010. január végéig folytatja az egyhetes EUR/CHF devizaswap-műveleteket – olvasható az MNB honlapján.

 

Az MNB 2009. február 2-án csatlakozott az SNB szervezésében hetente végrehajtott EUR/CHF devizaswap (devizacsere)-műveletekhez, és ezekre építve hetente rendezi a svájci frank-euró devizaswap tendereket. Ezeken a hétfőn délelőttönként rendezett devizaswap tendereken a magyarországi bankok egyhetes lejáratra – 7 nap utáni visszacserélésre – igényelhetnek euróért cserébe svájci frankot az MNB-től. Az MNB svájci frank-eurótender iránt az utóbbi időben megcsappant az érdeklődés, már hat hete nem adtak be érvényes ajánlatot a bankok. Az utolsó sikeres tender augusztus 10-én volt, akkor 70 millió eurót cseréltek svájci frankra a bankok. A legnagyobb érdeklődés április 14-én volt, akkor 654 millió euróért igényeltek egy hétre svájci frankot a bankok.

 

A konstrukció azért született, mert a pénzügyi válság miatt az elmúlt év utolsó negyedévében a bankközi piacokon korábban olajozottan működő devizacsere ügyletek is akadozni kezdtek, vagy éppen leálltak. Ezekre a bankoknak szükségük volt, hiszen Magyarországon igen jelentős összegre rúgnak a hitelintézeti szektorban a svájci frank alapon nyújtott kölcsönök, amelyeket a bankok többsége euró hitelekből finanszírozott. A deviza-megfelelést a devizabetét-cserék, swap ügyletek biztosították. A Svájci Nemzeti Bank hasonló megállapodást kötött a lengyel központi bankkal is.

 

(forrás: profitline.hu/hircentrum/hir/145248/Foly…devizaswap-muveletek)

 

Már most kiemeljük, hogy a „deviza-megfelelés” egy számviteli fogalom, aminek teljesítése nem jelenti a tulajdonátszállás megvalósítását, tehát nem helyettesíti a Ptk. fogalomrendszerét, jogintézményeit.

 

Az euró-vásárlásig más logika mentén is el lehet jutni, ahogy azt Dr. Lentner Csabának, a párizsi Sorbonne Egyetem doktori iskolája kutatóprofesszorának a 2011. szeptember 28-i Demokratában megjelent nyilatkozata is jelzi.

 

A kaszinókapitalizmus megbukott – Interjú Lentner Csabával

 

”Az a hitelezés amit svájci-frank alapúnak mondanak, valójában fedezet nélküli hazárdjáték volt. A bankok szerencsejátékot űztek és rajtavesztettek. A rendszer bedőlésért elsődlegesen ők a felelősek – mondta a Demokratának Lentner Csaba közgazdász.

 

Kérdés: – A devizahitelek drámája szinte sorstragédia lett. Hogy jutottunk idáig?

 

Dr. Lentner: – Tisztázzunk valamit mindjárt az elején! Teljességgel téves és helytelen a szóban forgó problémakör esetében devizahitelről beszélni. Ez ugyanis nem az!

 

Kérdés: – Hanem mi?

 

Dr. Lentner: – Gigantikus átverés. A svájci jegybank legfrissebb adatai azt igazolják, hogy a külföldi bankok Magyarországon működő leánybankjai az általuk nyújtott hiteleket nem refinanszíroztatták frankkal, nem vettek föl valós bankközi frankhitelt és nem bocsátottak ki frankalapú kötvényeket sem. A Svájci Nemzeti Bank pénzkibocsátása ugyanis nem növekedett olyan mértékben, amilyen mértékben szükséges lett volna ezen csereügyletekhez. Egyszerűen nincs annyi frank a piacon, amennyi a frankalapúnak mondott hitelek fedezete kellene legyen….

A világ átlagos éves GDP-je 60 ezer milliárd dollár, ebből a svájci gazdaság 491 milliárdot termel meg, vagyis a világ egészéhez viszonyítva jelentéktelen hányadot. Hogy tudott volna ennyi pénzt kibocsátani a Svájci Nemzeti Bank? A svájci gazdaság teljesítménye nem is lenne eléd ehhez. Az a hitelezés, amit svájcifrank-alapúnak mondanak, valójában fedezet nélküli hazárdjáték volt.

 

Kérdés: – Akkor mire alapozták a bankok ezeket a hiteleket?

 

Dr. Lentner : – Nagy valószínűséggel úgynevezett swap ügyletekre.

Ezek olyan bonyolult konstrukciók, melyek során a pénzintézetek egymás között devizabetétet cserélnek, összekapcsolva az azonnali devizavételt és a határidős eladást. Ez a mi problémánk esetében azt jelentené, hogy a magyarországi bank rendelkezik forintforrásokkal, ezért eurót vásárol.

 

Egy ráérős internetező végigzongorázta a pénzügyi folyamatot, tömören és vázlatosan. [SNB a Svájci Nemzeti Bank, az MNB a Magyar Nemzeti Bank, a Ker.Bank egy deviza alapú hitel nyújtásával foglalkozó kereskedelmi bank.]

 

1. SNB CHF-et ad virtuálisan EURO-ért az MNB-nek.

2. MNB CHF-et ad virtuálisan EURO-ért a Ker.Bank-nak.

3. Ker.Bank a virtuális CHF-et virtuálisan kiadja deviza alapú kölcsönnek, de HUF-t ad a Hitelfelvevőnek, ezért virtuálisan átváltja a CHF-et.

4. Ahitelfelvevő megkapja a HUF-t, de CHF alapú kölcsöne van.

5. AKerBanknak megmarad a CHF-ja.

 

7 nap múlva:

 

1. AKerBank a CHF-et virtuálisan visszaadja EURO-ért az MNB-nek.

2. Az MNB a CHF-et virtuálisan visszaadja EURO-ért az SNB-nek.

3. AKerBank az EURO-t virtuálisan visszaadja az anyabanknak.

 

Hatás:

 

Minden bank visszaadta a kölcsönkapott devizát, mivel eredetileg is csak virtuális mozgás történt.

A Ker.BANK HUF-t adott ki hitelként, de CHF alapú hitelt tart nyilván.

Mire volt szükség, hogy minden papír rendben legyen?

 

Csak forintra, és tekintettel a frank szűkösségére és a kihelyezett deviza alapú hitelek teljes állományára, ez egy elég valószínű forgatókönyv.

 

Ebben az esetben pedig a svájci franknak polgári jogi szempontból tényleg semmi köze sincs a bankok által nyújtott „deviza alapú” hitelekhez.

 

Felperes tudomása szerint a bankoknak a kölcsön kifolyósításakor konkrétan az adott kölcsönügyletekhez kötötten nem állt a rendelkezésre az adott összegű svájci frank, nem tartalékoltak a futamidő alatt sem a hitelösszegnek megfelelő svájci frankot, nem vásároltak a forintban történő befizetésekből svájci frankot, ezek mindig is forintban folyósított forint fedezettel rendelkező hitelek voltak.

 

Soha még egyetlen egy bank sem bizonyította (még csak nem is valószínűsítette) azt Magyarországon, hogy a hitelösszegek fedezetét valós deviza biztosította. A „deviza alapú” hitelt nyújtó bankok szerződése és a szerződéses tevékenysége akkor felelt volna meg a jogszabályoknak, ha a hitelt nyújtó bank ténylegesen megvásárolta volna a svájci frankot a hitel nyújtásakor, azt forintban a svájci frank fedezeti állomány feltüntetésével folyósította volna, majd azt folyamatosan az adós konkrét fizetései mellett tartalékolva számolta volna el az időszakos havi forintban történő adósi teljesítéseket.

 

Amennyiben nem így történt, akkor nem létező svájci frank fedezet hiányában árfolyam veszteség sem érhette a bankot, hiszen nem kellett svájci frankot vásárolnia, egyszerűen csak egy elektronikus és virtuális svájci frank számlát vezet a hitelben, amelyen képződő virtuális „árfolyamkülönbség” veszteséget számol el az adós terhére.

 

Mindezek tehát csak arra szolgálnak, hogy egy fiktív elszámolási alapján megállapított árfolyam alapulvételével az ügyleti kamat többszörösét kitevő extra-profithoz jussanak a pénzintézetek.

 

2.5. Üzleti titok és bizonyítás

 

Bármilyen gazdasági-pénzügyi eszmefuttatás mentén haladunk, a polgári jogi lényeget nem szabad szem elől téveszteni: a polgári jog alapvető szabálya szerint a szolgáltatásért megfelelő mértékű ellenszolgáltatás jár, amelyből következően abban az esetben, ha a hitelnyújtók árfolyamkockázat vagy kamatfelár címén többletterhet számoltak fel az állítólagos deviza-beszerzési tevékenységük miatt az adósoknak, ez az árfolyamkockázat vagy kamatfelár csak akkor jár részükre, ha de facto svájci frankot vettek fel az adott egyedi kölcsön folyósításához kapcsolódóan.

 

Mondhatnánk, hogy jelen perben azt kívánjuk bizonyítani, hogy az alperes a szerződés ellenére nem folyósított svájci frankot, azt nem váltotta át forintra, így a pénzváltással kapcsolatos kiadásokat jogalap nélkül számította fel a felperesnek. Mivel ténylegesen nem volt semmilyen svájci frank alapja az ügyletnek, így a havonta esedékes törlesztő részleteket sem váltotta át svájci frankra, csak az ebből eredő pénzváltási költségeket terhelte ki a felperesre minden jogalap nélkül, így a kölcsönszerződés alapján a teljesített részleteket teljes egészében kellett volna a kamatra és a tőkére elszámolni, és semmilyen „árfolyamkockázat” nem terhelte a felperest.

 

A bizonyítás azonban ilyen egyszerűen azért nem lehetséges, mivel alperes és minden hitelnyújtó banktitokként kezeli a deviza alapú hitelek mögötti pénzügyi tranzakciókat, azok részletes belső nyilvántartásait. Ezek a szerződés teljesítésére vonatkozó, annak alátámasztására szolgáló adatok. Ezeket felperes és bármely hasonló szerződéses pozícióban lévő hitelfelvevő azért nem ismerheti meg, nehogy el tudja dönteni, hogy a hitelnyújtó teljesítése szerződésszerű-e vagy sem. Nem arról van szó, hogy nem viheti magával az adatokat – meg sem tekintheti ezeket.

 

Egy példával érzékeltetve: ez nagyjából olyan, mintha egy más által tervezett és kivitelezett házba úgy költöznénk be, hogy titkos lenne az összes épületre vonatkozó terv, dokumentáció, engedély. Így beköltözéskor csak annyit tudunk, hogy külsőre a ház az, aminek az építési szerződés mondja, azonban kérdéses, hogy ránk dől-e valamikor. Amikor pedig tényleg ránk dől, és kérnénk a dokumentációt, azt válaszolja a tervező-kivitelező, hogy „ez üzleti titok, a többit meg aláírtuk, úgyhogy pacta sunt servanda, akármit is tettem eléd aláírni.”

 

Kifejezetten a szerződés teljesítésére vonatkozó adat nem képezhet üzleti titkot, de ha mégis, akkor is az erre vonatkozó legszigorúbb nyilatkozatot alá lehet íratni a másik féllel, be lehet zárni iratmegtekintésre, de nem lehet őt elzárni attól, hogy a teljesítés megfelelőségéről meg tudjon győződni.

 

Ameddig a bíróság – avagy a nyomozás során az ügyészség nem kötelezi) a bankok arra, hogy ezeket az adatokat, ha egyáltalán rendelkezésre állnak, adják ki, akkor senki soha nem lesz abban a helyzetben, hogy egyáltalán meg tudja ítélni a teljesítés szerződésszerű voltát, vagy bármely más, ilyen pénzügyi tranzakción alapuló jogi kérdést. A nyomozások megtagadása e körben a lehetséges eredmények feltárásának szándékos eltussolását jelentik.

 

Amennyiben a hitelnyújtók nem adják ki ezeket az adatokat, akkor ezzel de facto megszűnik a hitelfelvevők joga arra, hogy polgári jogi vitájukban bíróság döntsön, mert nincs mi alapján dönteni. Talán mondanunk sem kell, hogy a bírósághoz fordulás jogának ilyen – tartalmi alapon nyugvó – megvonása alkotmányos, valamint nemzetközi szerződésekben vállalt alapjogot sért.

 

Persze az egyszerűbb és eljárásjogilag kézenfekvőbb megoldás az, ha a bizonyítási teher miatt alperes, ha nem szolgáltatja a perbeli kérdések eldöntéséhez szükséges adatokat és így előadását nem tudja alátámasztani megfelelően, akkor pervesztes lesz.

 

Az adós csak forintot látott, azt kapott, abban fizetett, mégis a svájci frankon alapul a kötelezettsége. A mögöttes pénzügyi műveleteket felvázolva erősen kérdéses, hogy a per tárgyát képező hiteleknek van-e jogi alapjuk deviza alapú hiteleknek lenni, azaz van-e devizaalapjuk, hogy az alperesi és a felperesi teljesítés szerződésszerű legyen.

 

A deviza alapú hitel, mint pénzügyi konstrukció működésének vázlata után a következő lépésben célszerű áttekinteni a hitelezésre vonatkozó magyar és uniós szabályokat, azok alkalmazhatóságát, azaz elkezdeni az alperesi magatartások jogi értékelését.

 

3. A magyar szabályozási környezet uniós kitekintéssel

 

Az adott jogviszonyra vonatkozó alapvető jogszabályi környezet után részletesen ki kell térni az elsősorban a tájékoztatási kötelezettségre vonatkozó speciális szabályokra, valamint az így „létrejött” szerződéses rendelkezések lehetséges jogi minősítéseire.

 

Természetesen a kiindulópontot ebben az esetben is a Ptk. jelenti.

 

Ptk. 523. § (1) Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.

(2) Ha a hitelező pénzintézet – jogszabály eltérő rendelkezése hiányában – az adós kamat fizetésére köteles (bankkölcsön).

Ptk. 524. § (1) A kölcsönösszeg átadását a hitelező megtagadhatja, ha bizonyítja, hogy a szerződés megkötése után akár az ő, akár az adós körülményeiben olyan lényeges változás állott be, amely miatt a szerződés teljesítése többé el nem várható, továbbá a szerződés megkötése után olyan körülmények következtek be, amelyek miatt azonnali hatályú felmondásnak (525. §) van helye.

(2) Az adós a kölcsönösszeg átvételére nem köteles, ebben az esetben azonban a hitelezőnek a szerződés megkötéséből eredő kárát meg kell térítenie. Ha a hitelező pénzintézet, kártérítés nem illeti meg, arra az időre azonban, amely alatt a kölcsönösszeget – akár hitelszerződés alapján, akár anélkül – az adós rendelkezésére tartja, az adós jutalék fizetésére köteles.

Ptk. 525. § (1) A hitelező azonnali hatállyal felmondhatja a kölcsönt, ha

a) a kölcsönnek a szerződésben meghatározott célra fordítása lehetetlen;

b) az adós a kölcsönösszeget a szerződésben meghatározott céljától eltérően használja;

c) a kölcsönre nyújtott biztosíték értéke jelentősen csökkent, és azt az adós a hitelező felszólítására nem egészíti ki;

d) az adós vagyoni helyzetének romlása vagy a fedezet elvonására irányuló magatartása veszélyezteti a kölcsön visszafizetésének lehetőségét;

e) az adós más súlyos szerződésszegést követett el.

(2) Ha a hitelező pénzintézet, az (1) bekezdésben meghatározott eseteken kívül azonnali hatállyal felmondhatja a kölcsönt, ha

a) az adós hitelképtelenné válik,

b) az adós a pénzintézetet a kölcsön összegének megállapításánál valótlan tények közlésével, adatok eltitkolásával vagy más módon megtévesztette, amennyiben ez a kölcsön összegének a megállapítását befolyásolta;

c) az adós a kölcsön fedezetével, biztosítékával vagy céljának megvalósításával kapcsolatos vizsgálatot – figyelmeztetés ellenére – akadályozza, ideértve azt az esetet is, ha a szerződésben vállalt vagy jogszabályban előírt adatszolgáltatási kötelezettségét megszegi.

Ptk. 526. § (1) A határozatlan időre kötött kölcsönszerződés tizenöt napi felmondással szüntethető meg.

(2) A hitelezőnek a kölcsönösszegre vonatkozó visszakövetelési joga a szerződésben meghatározott lejárat, illetve lejáratok szerint, felmondás esetén pedig a felmondási idő elteltével nyílik meg.

Ptk. 527. § (1) Ha az adós a kölcsönösszeget neki felróható módon a szerződésben meghatározott céltól eltérően használja, a szerződés megszegéséből eredő jogkövetkezmények e felhasználás időpontjától kezdődően állanak be.

(2) Ha az adós kamat fizetésére köteles, a kamatot negyedévenként utólag, illetőleg akkor kell megfizetni, amikor a kölcsön visszafizetése esedékessé válik.

Ptk. 528. § (1) A kölcsönre, valamint a kamatra irányadó szabályokat megfelelően alkalmazni kell akkor is, ha a hitelező nem pénzt, hanem más helyettesíthető dolgot ad kölcsön.

(2) Ha a jogszabály kivételt nem tesz, a bankhitelre és a bankkölcsönre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni azokra a kölcsönökre is, amelyeket pénzintézet nem a saját nevében vagy nem a saját pénzforrásából nyújt az adósnak.

(3) A bankhitel- és bankkölcsönszerződés részletes szabályait külön jogszabály tartalmazza.

 

Ptk. 231. § (1) Pénztartozást – ellenkező kikötés hiányában – a teljesítés helyén érvényben levő pénznemben kell megfizetni.

(2) Más pénznemben vagy aranyban meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam (ár) alapulvételével kell átszámítani.

Ptk. 232. § (1) A szerződéses kapcsolatokban – ha jogszabály kivételt nem tesz – kamat jár. Magánszemélyek egymás közti szerződési viszonyában kamat csak kikötés esetében jár.

 

Ptk. 283. § (1) A jogosult – ha jogszabály kivételt nem tesz – a körülmények által lehetővé tett legrövidebb időn belül köteles meggyőződni arról, hogy a teljesítés megfelelő-e.

 

Ahogy a 2.4. pontban is kifejtettük, a jogosult nem tud meggyőződni a teljesítésről, mert az ehhez szükséges adatokat a hitelnyújtó – ebből a szempontból kötelezett – nem bocsátja a rendelkezésére, így még azt sem lehet tudni, hogy léteznek-e ezek az adatok rögzített, visszamenőleg is követhető formában.

 

Ptk. 288. § Ha a felek a szerződés fajta és mennyiség szerint megjelölt tárgyának minőségét nem határozták meg, a forgalomban szokásos jó minőségű dolgokkal kell teljesíteni.

 

Első látásra nevetségesnek tűnik, ha azt mondjuk, hogy a deviza alapú hitel nyújtása fajta és mennyiség szerinti dologszolgáltatás lenne. Azonban a dologra (tulajdonjogra) vonatkozó szabályokat a pénzre, így a bankszámlapénzre is megfelelően alkalmazni kell [Ptk 94. § (2) bekezdése]. A svájci frank a pénz egyik fajtája, amelynek mennyisége is meghatározott. (A „minőség” nyilvánvalóan azonos minden svájci frank esetében.) Tehát a hitelfelvevőnek abból és annyit kell felvennie ahhoz, hogy annak létező árfolyamkockázatát és ehhez kapcsolódó költségeit átháríthassa az adósra.

 

A dologra vonatkozó gondolatsor további következménye a nemo plus iuris elv, azaz olyan pénz tulajdonjogát, amelyet a hitelnyújtó sem szerzett meg, nem lehet tovább átruházni (nem elég gondolatban „csokifedezetet” szerezni, azt a csokit kifizetve zsebre is kell tenni).

 

Ahogy azt a 2.2. pontban kifejtettük, még ha a hitelnyújtó és valamely harmadik személy csereügylete a tulajdonjog átruházásának is minősülhetne, az átváltással kapcsolatos mindenfajta árfolyamkockázat és ennek költsége akkor sem terhelhetné a hitelfelvevőt, hiszen a bank nagyságrendekkel hamarabb (napok, legfeljebb pár hónap) „váltja vissza” az általa szerzett „devizafedezetet”, mint az adós (teljes futamidő alatt).

 

Ha a hitelnyújtó esetleg a tulajdonában lévő, korábban szerzett devizát vált át és folyósít, akkor annak, hogy ez az átváltás melyik egyedi kölcsönszerződéshez kapcsolódik, illetve az, hogy csak ahhoz kapcsolódik, szintén egyértelműen igazolhatónak kell lennie. Ennek hiányában ugyanis lehetetlen lenne megállapítani, hogy egy devizaváltást a hitelnyújtó „hányszor számláz ki” több, különböző adós számára – a deviza alapú hitelezésben így kell, hogy érvényesüljön a ne bis idem elve (ugyanazon átváltás kétszeres felszámításának tilalma).

 

Az egyértelműség kedvéért ismét hangsúlyozni kell, hogy minden, a hitelfelvétellel és átváltással kapcsolatos felperesi érvelés megfelelően alkalmazandó és értelmezendő a törlesztés részleteinek átváltásaira is. Így ott is szükséges egy vagy több, egyértelműen meghatározott, harmadik személy felé fennálló, ténylegesen devizában teljesítendő kötelezettség, amelyhez az adós által fizetett forintot valóban át kell váltani. A derivatív swap ügyletek lezárásánál esedékes különbözet fizetési kötelezettsége például ennek nem felel meg, mert az egyedi kölcsönszerződéssel való kapcsolat rendkívül eshetőleges, ellenőrizhetetlen.

 

Arról nem beszélve, hogy a hitelnyújtást követően a hitelnyújtó a későbbi törlesztőrészleteket már nem az eredeti (fiktív vagy valós) devizafelvétel törlesztésére, hanem újabb, az adott adóstól teljesen független devizaügyletek (fiktív vagy valós) törlesztésére fordítja vagy fordíthatja. Így az adós valójában azért „viseli az árfolyamkockázatot”, hogy a hitelnyújtónak évekkel a kölcsön folyósítását követően lebonyolított, immár tőle teljesen független pénzügyi tranzakcióra az eredeti árfolyamon kerüljön sor – hiszen az emelkedő törlesztőrészletek így kompenzálják a hitelnyújtó esetlegesen megemelkedő forrásbevonási költségeit.

 

A hitelszerződések szövegéből egészen biztosan nem olvasható ki, hogy az adós tőle független ügyletek árfolyamkockázatait kell kompenzálja, erre vonatkozó tájékoztatást sem kapott.

 

Ennek értelmében vizsgálni kell azt a kérdést is, hogy

 

-       a törlesztőrészletek állítólagos átváltásainál kinek, milyen, mihez kapcsolódó kockázata merül fel,

-        annak áthárítása az egyedi kölcsönszerződésen alapul-e, ahhoz kapcsolódik-e, és így

 

összességében, a törlesztőrészletek tekintetében szerződésszerű-e a hitelnyújtó teljesítése, van-e jogalapja az árfolyamkockázathoz kapcsolódó átváltási költségek felszámításának.

 

A Hpt. csak 2006. január 1-től tartalmazza az árfolyamkockázat „ismertetésére” vonatkozó kötelezettséget, amelyet a 2004. évi LXXXIV. törvény az alábbi módon iktatott be.

 

30. § A Hpt. 203. §-ának (6) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép, egyidejűleg a § a következő (7) és (8) bekezdéssel egészül ki:

(6) Olyan lakossági ügyféllel kötött szerződés esetén, amely devizahitel nyújtására irányul, illetőleg ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmaz, a pénzügyi intézménynek fel kell tárnia a szerződéses ügyletben az ügyfelet érintő kockázatot, amelynek tudomásulvételét az ügyfél aláírásával igazolja.

(7) A (6) bekezdésben meghatározott kockázatfeltáró nyilatkozatnak tartalmaznia kell

a) devizahitel nyújtására irányuló szerződés esetén az árfolyamkockázat ismertetését, valamint annak hatását a törlesztő részletre,

b) ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmazó szerződés esetén a vételi jog érvényesítésének módját és következményeit, a vételár megállapításának, az ügyfél értesítésének és a pénzügyi intézmény elszámolásának módját, valamint azt, hogy biztosítanak-e az ügyfélnek haladékot, mely időszakban az ügyfél értékesítheti az ingatlant, és ha igen, a haladék időtartamát.

(8) A pénzügyi intézmény az (1)-(7) bekezdésben meghatározott tájékoztatást – a felek eltérő megállapodásának hiányában – magyar nyelven köteles megadni.”

 

Ezt a pénzügyi konglomerátumok kiegészítő felügyelete tekintetében egyes pénzügyi tárgyú törvények módosításáról szóló 2004. évi LXXXIV. törvény indokolása az alábbiakkal indokolta.

 

A 30. §-hoz

A fogyasztóvédelmi rendelkezések módosításának célja az ügyfelek jobb, alaposabb tájékoztatásának biztosítása. 2004 elejétől dinamikusan bővült a devizahitelek állománya a forinthitelekhez képest alacsonyabb kamatozásnak köszönhetően. A devizahitel ugyanakkor az árfolyam változása esetén jelentős kockázatot is rejt magában, a törlesztő részletek megemelkedhetnek, amire célszerű külön kockázatfeltáró nyilatkozatban felhívni a fogyasztók figyelmét.

Egyes hitelintézetek önálló biztosítékként, valamint jelzáloghiteleknél is alkalmazzák biztonságuk növelése érdekében a vételi jog kikötését, amelynek következményeire szintén indokolt külön felhívni az ügyfelek figyelmét.

 

Jelenleg a Hpt-nek az ügyfelek tájékoztatására vonatkozó rendelkezései az alábbiak.

 

Az ügyfelek tájékoztatása

203. § (1) A pénzügyi intézmény köteles az ügyfélfogadásra nyitva álló helyiségeiben hirdetményben közzétenni, valamint elektronikus kereskedelmi szolgáltatások nyújtása esetén folyamatosan és könnyen hozzáférhető módon, elektronikus úton is elérhetővé tenni:

a) általános szerződési feltételeit is tartalmazó üzletszabályzatait,

b) az ügyfelek számára ajánlott pénzügyi és kiegészítő pénzügyi szolgáltatásokkal (ügyletekkel) kapcsolatos szerződési feltételeket,

c) a kamatokat, szolgáltatási díjakat, az ügyfelet terhelő egyéb költségeket, a késedelmi kamatokat, valamint a kamatszámítás módszerét.

(2) A pénzügyi intézmény köteles az ügyfél kívánságára ingyenesen rendelkezésre bocsátani

a) üzletszabályzatait, továbbá

b) a jogszabály által nyilvánosságra hozni rendelt adatokat.

(3) A pénzügyi intézmény – ha törvény ettől eltérően nem rendelkezik – a szerződés megkötése előtt köteles az ügyfelet arról tájékoztatni, ha a szerződéssel kapcsolatos jogvita esetén nem a magyar jog alkalmazását, illetve nem a magyar bíróság kizárólagos illetékességét kötik ki.

(4) Fogyasztónak minősülő ügyféllel kötendő, devizahitel nyújtására irányuló, illetőleg ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmazó szerződés esetén a pénzügyi intézménynek fel kell tárnia a szerződéses ügyletben az ügyfelet érintő kockázatot, amelynek tudomásulvételét az ügyfél aláírásával igazolja.

(5) A (4) bekezdésben meghatározott kockázatfeltáró nyilatkozatnak tartalmaznia kell

a) devizahitel nyújtására irányuló szerződés esetén az árfolyamkockázat ismertetését, valamint annak hatását a törlesztő részletre,

b) ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmazó szerződés esetén a vételi jog érvényesítésének módját és következményeit, a vételár megállapításának, az ügyfél értesítésének és a pénzügyi intézmény elszámolásának módját, valamint azt, hogy biztosítanak-e az ügyfélnek haladékot, mely időszakban az ügyfél értékesítheti az ingatlant, és ha igen, a haladék időtartamát.

(6) A pénzügyi intézmény legkésőbb a szerződés megkötése előtt, de minden esetben a szolgáltatás nyújtásának megkezdése előtt kellő időben, világos és egyértelmű módon köteles az ügyfelet tájékoztatni arról, ha a megkötendő szerződéssel érintett tevékenységére vonatkozóan – a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló 2008. évi XLVII. törvény 2. § i) pontjában meghatározott – magatartási kódexnek vetette alá magát, megadva egyben a magatartási kódex ingyenes elérhetőségét.

(7) Ha a pénzügyi intézmény honlapot működtet, köteles azon folyamatosan, bárki számára ingyenesen és korlátozásmentesen elérhetővé tenni a (6) bekezdés szerinti magatartási kódexet a rendelkezésre álló nyelvi változatokban.

 

A perbeli kölcsönszerződések megkötése idején a Hpt. fogyasztási (lakossági) kölcsönre vonatkozó része az alábbi volt:

 

A Hpt. melléklete külön meghatározza a lakossági kölcsön fogalmát, amely szerint lakossági kölcsönnek minősül a fogyasztási kölcsön, valamint a lakás, üdülő vásárlására, építésére, felújítására, továbbá közműfejlesztésre természetes személy által igénybe vehető kölcsön. Megjegyzendő, hogy a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII törvény 31.§ (5) bekezdése hatályon kívül helyezte a szöveget, mely rendelkezés 2010. június 11-től hatályos.

 

III. Egyéb meghatározások

 

13. Lakossági kölcsön: a fogyasztási kölcsön, valamint a lakás, illetőleg üdülő vagy egyéb ingatlan vásárlására, építésére, felújítására, bővítésére, korszerűsítésére, továbbá közműfejlesztésre a természetes személy által igénybe vehető kölcsön.

 

Fogyasztási kölcsön

212. § (1) A fogyasztási, lakossági kölcsönszerződésnek tartalmaznia kell a külön jogszabály alapján megállapított éves százalékban kifejezett teljes hiteldíjmutatót.

(2) A teljes hiteldíj a fogyasztó által a kölcsönért fizetendő terhelés, amely tartalmazza a kamatokat, folyósítási jutalékokat és minden egyéb – a kölcsön felhasználásával kapcsolatosan fizetendő – költséget.

(3) A teljes hiteldíjmutató az a belső kamatláb, amely mellett az ügyfél által visszafizetendő tőke és teljes hiteldíj egyenlő az ügyfél által a folyósításkor a pénzügyi intézménynek fizetett költségekkel csökkentett hitelösszeggel.

213. § (1) Semmis az a fogyasztási, lakossági kölcsönszerződés, amelyik nem tartalmazza

a) a szerződés tárgyát,

b) az éves, százalékban kifejezett teljes hiteldíjmutatót, a hiteldíjmutató számítása során figyelembe nem vett egyéb – esetleges – költségek meghatározását és összegét, vagy ha az ilyen költségek pontosan nem határozhatók meg, az ezekre vonatkozó becslést,

c) a szerződéssel kapcsolatos összes költséget, ideértve a kamatokat, járulékokat, valamint ezek éves, százalékban kifejezett értékét,

d) azon feltételeknek, illetőleg körülményeknek a részletes meghatározását, amelyek esetében a hiteldíj megváltoztatható, vagy ha ez nem lehetséges, az erről szóló tájékoztatást,

e) a törlesztő részletek számát, összegét, a törlesztési időpontokat,

f) a szükséges biztosítékok meghatározását, valamint

g) a szerződéshez kapcsolódóan a fogyasztótól megkövetelt biztosítások megjelölését.

(2) A fogyasztási kölcsönszerződésre vonatkozó szabályoktól a fogyasztó hátrányára eltérő szerződési kikötés semmis.

(3) A szerződés semmisségére csak a fogyasztó érdekében lehet hivatkozni.

(4) A hitelező köteles a fogyasztót a fogyasztási kölcsönszerződés megkötésekor minden olyan szerződési feltételről tájékoztatni, amely jogszabály alapján válik a szerződés részévé.

214. § (1) Fogyasztási kölcsön esetében az ügyfél – a szerződés megszüntetése érdekében – minden esetben élhet a határidő (lejárat) előtti teljesítés (törlesztés) jogával.

(2) Ha a fogyasztó él az (1) bekezdésben meghatározott jogával, a hitelező köteles a hiteldíjat arányosan csökkenteni.

 

Hasonlóan az összes megkötött „deviza alapú” hitelhez, a perbeli kölcsönszerződések sem tartalmaznak mást, csak a „várható” (sic!) törlesztőrészlet nagyságát – svájci frankban, ezzel

-       vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták a szerződéskötéskor hatályos 213. § rendelkezéseit, vagy

-       az erre vonatkozó tájékoztatás szándékos elhallgatásával megkerülték ugyanezt a 213. §-t.

 

Az előbbihez maga a Hpt., utóbbihoz a Ptk. fűzi a semmisség jogkövetkezményét. Az adós fizetési kötelezettségét forintban teljesíti, tehát arra vonatkozó tájékoztatást kell, hogy kapjon. Ha az árfolyamkockázatról szó esik, akkor arra vonatkozó becslés kellett volna készüljön, hogy hogyan alakulhat a forintban számolt törlesztőrészlet.

 

Ehhez azonban vagy hazugságot kellett volna a bankoknak a számításban leírni (kb. változatlan frankárfolyam 10-20 éven át), vagy az igazságot (valószínűleg egyre emelkedő árfolyam), akkor meg jóval kevesebb lett volna a hitelfelvevő. Ők a csendes hallgatást választották, ami sérti a Hpt. fent említett rendelkezéseit, valamint alapvetően beleütközik a Ptk. 205. § (3) bekezdésébe.

 

205. § (3) A felek a szerződés megkötésénél együttműködni kötelesek, és figyelemmel kell lenniük egymás jogos érdekeire. A szerződéskötést megelőzően is tájékoztatniuk kell egymást a megkötendő szerződést érintő minden lényeges körülményről.

 

Látható, hogy a Hpt. akkori 213. § nem más, mint a Ptk. 205. § rendelkezéseinek a speciális jogviszonyra történő alkalmazása, hiszen a Hpt. speciális kötelmi joghoz kapcsolódó szabályozása által is a Ptk. alapelvei érvényesülnek.

 

A bankok, így alperes sem hivatkozhat arra, hogy mindent megtett, amit a Ptk. előír, ugyanis a THM-ről szóló 83/2010. (III. 25.) Korm. rendelet hatályba lépéséig, illetőleg a Hpt. fenti 213. § hatályban tartásáig (2010. június 6.) a helyzet valójában az volt, hogy a Ptk. a tájékoztatásra vonatkozóan tartalmilag többet kívánt meg, mint a Hpt, tehát a perbeli szerződések megkötésekor a Hpt. eme rendelkezéseinek formai teljesítése a Ptk. szempontjából messze elégtelen volt, így utóbbi aggálytalanul számon kérhető.

 

 

3.1. Uniós jog és tájékoztatási kötelezettség

 

Itt többségében olyan szabályokat találunk, amelyek a perbeli kölcsönszerződések megkötése után váltak a hatályossá. Azonban – miután a per tárgyára vonatkozó hatályos joganyagról van szó – a jogvita értelmezéséhez és megítéléséhez [már csak a Ptk. 1. § (2) bekezdése okán is] ismeretük elengedhetetlenül szükséges.

 

2010. június 10-ig az Európai Unió jogának való megfelelés című 6. Melléklet 6. pontja tartalmazta a fogyasztói hitelre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről 87/102/EGK irányelvre való utalást.

 

6. ATanács 87/102/EGK irányelve, a tagállamok fogyasztói hitelre vonatkozó jogszabályai és közigazgatási rendelkezései közelítéséről, illetve az ezt módosító 90/88/EGK irányelve, valamint a Tanács 98/7/EK irányelve.

 

Ez az irányelv is kizárta hatálya alól az ingatlanfedezetű hitelszerződéseket, sőt a 2. cikk (4) szakasza azt is megengedte, hogy „a tagállamok a 6-12. cikk előírásai alól kivonhatják a közjegyző vagy bíró előtt aláírt, közokiratba foglalt hitelszerződéseket.” Utóbbival Magyarország nem élt – ellenkező esetben azt a Hpt. módosításaként törvényben kellett volna foglalni.

 

Ezen túl csak a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény tartalmazott uniós jogmegfelelési utalást a 87/102/EGK irányelvre [57. § (1) a) pont], azonban ezt 2010. június 11-ével szintén hatályon kívül helyezték, ahogy 2010. január 1-től a pénzügyi szolgáltatási tevékenység, így a fogyasztói kölcsönök is kikerültek a törvény hatálya alól (a PSZÁF lett az eljáró fogyasztóvédelmi hatóság).

 

Mivel a 2008/48/EK irányelv hatályon kívül helyezte a 86/102/EGK irányelvet, ezért attól kezdve a fogyasztói hitelekkel kapcsolatos tájékoztatási kötelezettséget más jogszabályban kell keresnünk, ez pedig a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény. Ez a törvény kizárja a hatálya alól a jelzáloghitelt, mivel a törvény összes érdemi (nem folyószámlahitelre vagy kapcsolt hitelre vonatkozó) rendelkezése erre nem vonatkozik.

 

Tekintettel az ingatlanfedezetű hitelek magas arányára, azért érdemes végignézni, hogy milyen garanciális szabályok nem vonatkoznak a legnagyobb kockázatot, futamidőt és gazdasági helyzetre gyakorolt hatást hordozó hitelszerződés-típusra. Ami megmaradt, az valójában a 16. § tartalma. Ha jobban megnézzük a 16. § pontjait és az egyéb jogszabályokat (főként a Ptk-t), látszik, hogy valójában alig van benne újdonság. Annyi történt, hogy a jogalkotó egységesítette a nem jelzálogfedezetű hitelszerződések tartalmi elemeit, de azokhoz érdemben újat nem tett hozzá.

 

2009. évi CLXII. törvény

a fogyasztónak nyújtott hitelről

 

A törvény hatálya

1. § (1) E törvény rendelkezéseit a fogyasztónak nyújtott hitelre kell alkalmazni.

(3) A jelzáloghitelre és a pénzügyi lízingre a 4. § (1)-(2) bekezdését, a 6. §-t, a 7. § (1) bekezdését, a 8-10. §-t, a 16. § (1) bekezdésének 9., 11., 19., 20. pontját és (4) bekezdését, a 17. § (1) bekezdését, a 19-22. §-t, a 24. §-t és a 26. §-t nem kell alkalmazni.

 

3.§ 13. jelzáloghitel: a fogyasztó részére ingatlanra alapított jelzálogjog – ideértve az önálló zálogjogként alapított jelzálogjogot is – fedezete mellett nyújtott hitel,

 

A hitelre vonatkozó kereskedelmi kommunikáció

4. § (1) A hitelre vonatkozó kereskedelmi kommunikációban a teljes hiteldíj mutató értékét feltűnően, a rövidítés feltüntetésével, egy tizedesjegy pontossággal minden esetben meg kell adni.

(2) Ha a hitelre vonatkozó kereskedelmi kommunikáció a teljes hiteldíj mutató értékén kívül hitelkamatot vagy bármilyen más ellenszolgáltatásra – ideértve a díjat, jutalékot, költséget – vonatkozó számadatot megjelöl, a kereskedelmi kommunikációban egyértelműen, tömören és feltűnően, reprezentatív példával bemutatva meg kell adni a következő adatokat is:

a) a hitelkamat mértéke és típusa (rögzített hitelkamat, változó hitelkamat, vagy mindkettő),

b) a hitel teljes díja, ideértve annak részét képező díjat, jutalékot, költséget és adót,

c) a hitel teljes összege,

d) a hitel futamideje,

e) a teljes hiteldíj mutató,

f) termék értékesítéséhez vagy szolgáltatás nyújtásához kapcsolódó halasztott fizetés formájában nyújtott hitel esetén a termék vagy szolgáltatás készpénzára és az önrész, valamint

g) a fogyasztó által fizetendő teljes összeg és a törlesztőrészletek összege.

 

6. § (1) A hitelező és adott esetben a hitelközvetítő azt megelőzően, hogy a fogyasztót bármilyen hitelszerződés vagy ajánlat kötné, kellő időben köteles papíron vagy más tartós adathordozón – a fogyasztó által megadott információk alapján – a (3) bekezdésben foglaltakról tájékoztatni a fogyasztót a (8) bekezdésben meghatározott eltéréssel.

(2) A hitelező és a hitelközvetítő a (3) bekezdés szerinti adatokat a különböző hitelszerződésekre vonatkozó ajánlatok összehasonlítása alapján történő, a hitelszerződés megkötése tekintetében megalapozott fogyasztói döntéshozatal érdekében nyújtja.

(3) A hitelező és a hitelközvetítő – az 1. melléklet szerinti formanyomtatvány kitöltésével – a következő adatokról tájékoztatja a fogyasztót:

1. ahitel típusáról,

2. ahitelező nevéről (cégnevéről) és levelezési címéről,

3. a hitelközvetítő nevéről (cégnevéről) és levelezési címéről,

4. ahitel teljes összegéről és lehívásának feltételeiről,

5. ahitel futamidejéről,

6. termék értékesítéséhez vagy szolgáltatás nyújtásához kapcsolódó halasztott fizetés formájában nyújtott hitel esetén a termék vagy szolgáltatás megnevezéséről és készpénzáráról,

7. ahitelkamatról és a hitelkamat feltételeiről, alkalmazása esetén a vonatkozó referencia-kamatlábról, valamint a hitelkamat módosításának gyakoriságáról, feltételeiről és eljárási szabályairól,

8. ateljes hiteldíj mutatóról egy reprezentatív példával annak valamennyi feltételével,

9. afogyasztó által fizetendő teljes összegről,

10. afogyasztó által fizetendő törlesztőrészletek összegéről, a törlesztőrészletek számáról, és a törlesztés gyakoriságáról, esetlegesen a törlesztőrészleteknek a különböző hitelkamatú tartozásra történő elszámolásának sorrendjéről,

11. afizetési számlához vagy készpénz-helyettesítő fizetési eszközhöz kapcsolódó valamennyi jutalékról, díjról, költségről vagy egyéb fizetési kötelezettségről kivéve, ha a fizetési számla vagy a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz fenntartása nem kötelező,

12. a hitelhez kapcsolódó hitelkamaton kívüli minden egyéb ellenszolgáltatásról – ideértve díjat, jutalékot és költséget -, és módosításuk feltételeiről,

13. adott esetben a közjegyzői díjról,

14. ahitelhez kapcsolódó olyan járulékos szolgáltatásokról (például biztosítás), amely a hitelszerződés megkötéséhez vagy a hitelező ajánlataszerinti megkötéséhez szükséges,

15. akésedelmi kamatról vagy az egyéb olyan fizetési kötelezettségről, amely a szerződésben vállalt kötelezettség nem teljesítéséből származik,

16. afizetés elmulasztásának következményeiről,

17. aszükséges biztosítékok meghatározásáról,

18. az elállási jogról, illetve annak hiányáról,

19. az előtörlesztéshez való jogról, és annak 24. § szerinti esetleges költségeiről,

20. a14. § (4) bekezdése szerinti kötelezettségéről,

21. a10. § (1) bekezdése szerinti kötelezettségről, valamint

22. amegadott adatok érvényességének esetleges időbeli korlátozásáról.

(4) Ha a (3) bekezdés 7. pontja szerinti egyes hitelkamatok alkalmazásának feltételei eltérnek egymástól, a hitelkamat módosításának gyakoriságára, feltételeire és eljárási szabályaira vonatkozó tájékoztatást valamennyi hitelkamat tekintetében meg kell adni.

(5) Ha a (3) bekezdés 8. és 9. pontja vonatkozásában a fogyasztó a hitelezőt és a hitelközvetítőt tájékoztatja az általa előnyben részesített hitel jellemzőiről, a hitelező és a hitelközvetítő a teljes hiteldíj mutató és a fogyasztó által fizetendő teljes összeg tekintetében ezeket veszi figyelembe.

(6) Ha a hitelszerződés alapján a hitel lehívására több módon kerülhet sor, és ez eltérő hitelkamatokat vagy eltérő hitelkamaton kívüli minden egyéb ellenszolgáltatást – ideértve díjat, jutalékot és költséget – jelentenek, a hitelező és a hitelközvetítő ennek lehetőségét köteles jelezni.

(7) Ha a fogyasztó által fizetett részletek nem eredményezik haladéktalanul a hitelösszeg törlesztését, hanem a hitelszerződésben, vagy ahhoz kapcsolódó megállapodásban meghatározott időszakokban és feltételek szerint tőkeképzésre fordítják, az (1) bekezdés szerinti tájékoztatás során a hitelező és a hitelközvetítő köteles egyértelműen és tömören tájékoztatni, hogy a részletek megfizetése nem eredményezi automatikusan a hitel teljes összegének visszafizetését, kivéve, ha a szerződésben a felek erről megállapodtak.

(8) Fizetési számlához kapcsolódó hitelkeret esetén a hitelező és a hitelközvetítő – a 2. melléklet szerinti formanyomtatvány kitöltésével – az alábbiakról tájékoztatja a fogyasztót:

a) a (3) bekezdés 1-5. pontjában, 7. pontjában, 8. pontjában, 15. pontjában, 20. pontjában és 22. pontjában foglaltakról,

b) a hitel felmondásának feltételeiről és módjáról,

c) olyan fizetési számlához kapcsolódó hitelkeret esetén, amely alapján nyújtott kölcsönt a hitelező felszólítására kell visszafizetni arról, hogy a hitelező bármikor jogosult a hitel teljes összegének visszafizetését követelni, valamint

d) olyan fizetési számlához kapcsolódó hitelkeret esetén, amely alapján nyújtott kölcsönt három hónapon belül vagy a hitelező felszólítására kell visszafizetni a szerződés megkötését követően felmerülő hitelkamaton kívüli minden egyéb ellenszolgáltatásról – ideértve díjat, jutalékot és költséget -, és ezek módosításának feltételeiről.

7. § (1) A hitelező és a hitelközvetítő a 6. §-ban meghatározott adatokon kívül kizárólag az 1. melléklet szerinti formanyomtatványtól elkülönítetten adhat tájékoztatást.

 

8. § Ha a hitelszerződés megkötése a fogyasztó kérése alapján a távértékesítés keretében kötött pénzügyi ágazati szolgáltatási szerződésekről szóló 2005. évi XXV. törvény (a továbbiakban: Tétv.) szerinti olyan távközlő eszköz útján történik, amely a 6. § és a 7. § (2)-(3) bekezdése szerinti előzetes tájékoztatást nem teszi lehetővé, így különösen, ha az a Tétv. 4. §-ának (3) bekezdése szerint telefonon történik, a hitelező és a hitelközvetítő a hitelszerződés megkötését követően haladéktalanul köteles a 6. § és 7. § (2)-(3) bekezdése szerinti tájékoztatást megadni.

9. § Ha a fizetési számlához kapcsolódó hitelkeret-szerződés megkötése a fogyasztó kérése alapján a Tétv. szerinti olyan távközlő eszköz útján történik, amely a 6. § (8) bekezdése és a 7. § (2)-(3) bekezdése szerinti előzetes tájékoztatást nem teszi lehetővé, így különösen ha az a Tétv. 4. §-ának (4) bekezdése szerint telefonon történik, a hitelező és a hitelközvetítő a hitelszerződés megkötését követően haladéktalanul köteles a 6. § (8) bekezdése és 7. § (2)-(3) bekezdése szerinti tájékoztatást megadni.

10. § (1) A fogyasztó kérésére a hitelszerződés tervezetének egy példányát (mintaszerződés) díj-, költség- és egyéb fizetési kötelezettségmentesen rendelkezésére kell bocsátani.

(2) Nem kell alkalmazni az (1) bekezdést, ha a hitelező a fogyasztóval nem kíván szerződést kötni.

 

16. § (1) A hitelszerződés – a (4) bekezdésben meghatározott eltéréssel – egyértelműen és tömören tartalmazza:

1. ahitel típusát,

2. aszerződő felek nevét (cégnevét) és levelezési címét (székhelyét),

3. a hitelközvetítő nevét (cégnevét) és levelezési címét (székhelyét),

4. ahitel futamidejét,

5. ahitel teljes összegét és lehívásának feltételeit,

6. termék értékesítésére vagy szolgáltatás nyújtásához kapcsolódó halasztott fizetés formájában nyújtott hitel esetén a termék vagy szolgáltatás megnevezését és készpénzárát,

7. ahitelkamatot és a hitelkamat feltételeit, esetlegesen a vonatkozó referencia-kamatlábat, valamint a hitelkamat módosításának gyakoriságát, feltételeit és eljárási szabályait,

8. ateljes hiteldíj mutatót a hitelszerződés megkötésének időpontjára vonatkoztatva, annak kiszámításánál figyelembe vett valamennyi feltételével,

9. a fogyasztó által fizetendő teljes összeget,

10. afogyasztó által fizetendő törlesztőrészletek összegét, számát, és a törlesztés gyakoriságát, esetlegesen a törlesztőrészleteknek a különböző hitelkamatú tartozásra történő elszámolásának sorrendjét,

11. határozott időtartamra vonatkozó tőketörlesztés esetén a fogyasztó arra vonatkozó jogát, hogy a tartozásról törlesztési táblázat formájában kivonatot díj-, költség- és egyéb fizetési kötelezettségmentesen a hitelszerződés fennállása alatt jogosult megkapni,

12. haa fogyasztó a tőke törlesztésétől elkülönítetten köteles megfizetni a hitelkamatot és a hitelkamaton kívüli minden egyéb ellenszolgáltatást – ideértve díjat, költséget, jutalékot -, ennek gyakoriságát, feltételeit és összegét,

13. afizetési számlához vagy a készpénz-helyettesítő fizetési eszközhöz kapcsolódó valamennyi jutalékot, díjat, költséget vagy egyéb fizetési kötelezettséget, kivéve, ha a fizetési számla fenntartása nem kötelező,

14. ahitelkamaton kívüli minden egyéb ellenszolgáltatást – ideértve díjat, jutalékot és költséget – és módosításuk feltételeit,

15. akésedelmi kamatot vagy az egyéb olyan fizetési kötelezettséget, amely a szerződésben vállalt kötelezettség nem teljesítéséből származik,

16. afizetés elmulasztásának következményeit,

17. adott esetben a közjegyzői díjra vonatkozó fizetési kötelezettséget,

18. adott esetben a biztosítékok és a biztosítás meghatározását,

19. az elállási (felmondási) jogot, illetve annak fenn nem állását, azon időszakot, amely alatt az elállási jog fennáll, az elállási (felmondási) jog gyakorlásának feltételeit, módját és jogkövetkezményeit, ideértve a 21. § (4) és (5) bekezdését,

20. a 22. § szerinti jogosultság fennállását és gyakorlásának feltételeit,

21. az előtörlesztéshez való jogot, gyakorlásának módját, az előtörlesztés esetleges költségeinek fennállását és azok számítási módját,

22. a hitelszerződésre vonatkozó felmondási jogot és annak következményeit,

23. rendelkezésre áll-e a fogyasztó számára a szerződésből eredő jogviták peren kívüli rendezésére olyan lehetőség, amelynek a hitelező aláveti magát, valamint

24. afelügyeleti hatóság nevét és székhelyét.

(2) Ha az (1) bekezdés 7. pontja szerinti egyes hitelkamatok alkalmazásának feltételei eltérnek egymástól, a hitelkamat módosításának gyakoriságára, feltételeire és eljárási szabályaira vonatkozó tájékoztatást valamennyi hitelkamat tekintetében meg kell adni.

(3) Ha a fogyasztó által fizetett részletek nem eredményezik haladéktalanul a hitelösszeg törlesztését, hanem a hitelszerződésben vagy ahhoz kapcsolódó megállapodásban meghatározott időszakokban és feltételek szerint tőkeképzésre fordítják, a hitelszerződésbe a hitelező köteles egyértelműen és tömören belefoglalni, hogy a részletek megfizetése nem eredményezi automatikusan a hitel teljes összegének visszafizetését, kivéve, ha a szerződésben a felek erről megállapodtak.

(4) Fizetési számlához kapcsolódó hitelkeret-szerződés egyértelműen és tömören tartalmazza:

a) az (1) bekezdés 1-5. pontjában, 7. pontjában és 8. pontjában foglaltakat,

b) a hitel teljes díját a hitelszerződés megkötésének időpontjára vonatkoztatva,

c) olyan fizetési számlához kapcsolódó hitelkeret esetén, amely alapján nyújtott kölcsönt a hitelező felszólítására kell visszafizetni, a hitelező jogát, hogy bármikor jogosult a hitel teljes összegének visszafizetését követelni,

d) az elállási jog gyakorlásának feltételeit, módját és jogkövetkezményeit, valamint

e) a hitelkeret szerződés megkötését követően felmerülő, a hitelkamaton kívüli minden egyéb ellenszolgáltatást – ideértve a díjat, jutalékot, költséget -, és ezek módosításának feltételeit.

(5) Semmis az a szerződés, amelyik nem tartalmazza az e §-ban meghatározott tartalmi elemeket. A szerződés semmisségére csak a fogyasztó érdekében lehet hivatkozni.

 

17. § (1) A hitelszerződés fennállása alatt a hitelezőnek a fogyasztó kérésére a tartozásról törlesztési táblázat formájában kivonatot a fogyasztónak díj-, költség- és egyéb fizetésikötelezettség-mentesen kell rendelkezésére bocsátania.

 

Elállási jog

21. § (1) A fogyasztó a hitelszerződéstől a szerződéskötés napjától számított tizennégy napon belül indokolás nélkül elállhat, ha a hitel folyósítására még nem került sor. A fogyasztó a szerződéskötés napjától számított tizennégy napon belül díjmentesen felmondhatja a hitelszerződést, ha a hitelt már folyósították.

(2) Ha a fogyasztó a 6. § és 7. § szerinti tájékoztatást a 8. § alapján a szerződéskötést követően kapja kézhez, elállási (felmondási) jogát az (1) bekezdésben meghatározott időponttól eltérően a tájékoztatás kézhezvételétől számított tizennégy napig gyakorolhatja.

(3) Az elállási (felmondási) jogot határidőben érvényesítettnek kell tekinteni, ha a fogyasztó az erre vonatkozó nyilatkozatát az (1)-(2) bekezdésekben meghatározott határidő lejártáig – a 16. § (1) bekezdés 19. pontjának megfelelően – postára adja vagy egyéb igazolható módon azt a hitelezőnek elküldi.

(4) A fogyasztó az elállásról (felmondásról) szóló nyilatkozatának elküldését követően haladéktalanul, de legkésőbb harminc napon belül köteles a felvett hitelösszeget és a hitel lehívásának időpontjától a visszafizetés időpontjáig felszámítható, a szerződés szerint megállapított hitelkamatot a hitelezőnek visszafizetni.

(5) A fogyasztó elállása esetén a hitelező a (4) bekezdés szerinti összegen kívül kizárólag arra az összegre jogosult, amelyet az államnak vagy önkormányzatnak a hitellel kapcsolatosan megfizetett, ha annak visszatérítésére nincs mód.

(6) A fogyasztó elállási jogának gyakorlása azt a hitelhez kapcsolódó járulékos szolgáltatásra vonatkozó szerződést is felbontja, amely a hitelező által vagy egy harmadik fél és a hitelező előzetes megállapodása alapján a harmadik fél által nyújtott szolgáltatásra vonatkozik.

 

38. § Ez a törvény a következő uniós jogi aktusoknak való megfelelést szolgálja:

a) az Európai Parlament és a Tanács 2008/48/EK irányelve (2008. április 23.) a fogyasztói hitelmegállapodásokról és a 87/102/EGK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről (1. § 2. § (1)-(2) bekezdése, 3-11. §, 14-16. §, 17. § (1) és (3) bekezdése, 18-24. §, 26-32. §, 34. §, 36-38. § továbbá az 1. és 2. melléklet,

b) a Bizottság 2001/193/EK ajánlása (2001. március 1.) a fogyasztóknak a lakáshitel szerződések megkötését megelőzően nyújtandó tájékoztatásról (a 12. § és a 3. melléklet).

 

Ezen törvény felhatalmazása alapján készült a teljes hiteldíj mutató meghatározásáról, számításáról és közzétételéről szóló 83/2010. (III. 25.) Korm. rendelet, amely a Ptk. és a Hpt. mellett az egyetlen hitelszerződésekre vonatkozó jogszabály, amely mindegyik típusú (fogyasztói) hitelszerződésre vonatkozik.

 

(Ahogy azt már idéztük, a perbeli kölcsönszerződések megkötésekor a Hpt. fogyasztói kölcsönre vonatkozó része rendelkezett a THM-ről, egészen 2010. június 6-ig.)

 

A 83/2010. (III. 25.) Korm. rendeletnek a devizahitel és deviza alapú hitel meghatározása ismét nem remekel, hiszen a ténylegesen devizában nyújtott hitel még forintban való törlesztés esetében sem lesz deviza alapú hitel, bár való igaz, hogy a Hpt. 200/A. § (5) bekezdése is hasonló szellemben íródott, mert az is csak a devizában való törlesztést zárja ki az alkalmazási köréből. A jogalkotó nincs tisztában vele, hogy a hitelszerződés jellemzőit elsősorban a folyósítás és nem pedig a törlesztés pénzneme határozza meg. Ezt fordított esetben könnyebb belátni: forintban folyósított forinthitel esetén a román lei-ben történő törlesztés előírása még nem változtatja deviza alapú hitellé a szerződést.

 

Ami pedig a teljes hiteldíj mutatót illeti, az változó törlesztőrészlet esetén éppen a szabályozás miatt önmagában alkalmatlan a kockázat ismertetésére, legfeljebb az alkalmazandó devizaárfolyamról rendelkezik. Az a rendelkezés ugyanis, hogy ha „a törlesztőrészletek összege változó lehet, a szerződésben meghatározott legalacsonyabb törlesztőrészletet kell figyelembe venni”, kifejezetten a fogyasztó megtévesztésére szolgál.

 

83/2010. (III. 25.) Korm. rendelet

a teljes hiteldíj mutató meghatározásáról, számításáról és közzétételéről

 

A Kormány a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény 30. § a) pontjában kapott felhatalmazás alapján, az Alkotmány 35. § (1) bekezdés b) pontjában meghatározott feladatkörében eljárva a következőket rendeli el:

1. Általános rendelkezések

1. § E rendelet előírásait a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény (a továbbiakban: Fhtv.) hatálya alá tartozó hitel és pénzügyi lízing (a továbbiakban együtt: hitel) esetén kell alkalmazni.

2. § (1) E rendelet alkalmazásában:

1. devizahitel: forinttól eltérő pénznemben folyósított és törlesztett hitel;

2. deviza alapú hitel: devizában nyilvántartott, de forintban folyósított vagy törlesztett hitel;

3. kereskedelmi kommunikáció: a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló 2008. évi XLVII. törvényben ekként meghatározott fogalom;

4. kereskedelmi kölcsön: az egymással áruszállítási vagy szolgáltatási jogviszonyban álló vállalkozások vagy természetes személyek által e jogviszonyra tekintettel adott halasztott fizetés vagy előleg, ide nem értve a pénzügyi intézmény által kötött ilyen ügyleteket.

(2) E rendeletben nem meghatározott fogalmak értelmezése tekintetében az Fhtv. rendelkezéseit kell alkalmazni.

 

2. A teljes hiteldíj mutató meghatározására és számítására vonatkozó szabályok

3. § (1) A teljes hiteldíj mutató (a továbbiakban: THM) számításánál figyelembe kell venni a fogyasztó által a hitelszerződés és a lízingszerződés (a továbbiakban együtt: hitelszerződés) kapcsán fizetendő összes díjat (ideértve a kamatot, díjat, jutalékot, költséget és adót), valamint a hitelhez kapcsolódó járulékos szolgáltatások költségeit, ha a hitelező vagy a lízingbe adó (a továbbiakban együtt: hitelező) számára ismertek, továbbá a szolgáltatás igénybevételét a hitelszerződés megkötéséhez vagy ajánlat szerinti megkötéséhez a hitelező előírja, ideértve különösen

a) a fogyasztó által felajánlott fedezet értékbecslésének díját,

b) építésnél a helyszíni szemle díját,

c) a számlavezetés és a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz használatának költségeit és a fizetési műveletekkel kapcsolatos egyéb költségeket a (3) bekezdés f) pontjában foglalt kivétellel,

d) a hitelközvetítőnek fizetendő díjat,

e) az ingatlan-nyilvántartási eljárás díját, valamint

f) a biztosítás és garancia díját a 7. § (2) bekezdésben foglalt kivétellel.

(2) Az (1) bekezdés c) pontjának alkalmazásánál, ha a fogyasztó által igényelt számlatípus még nem ismert, a hitelezőnél elérhető legkedvezőbb feltételekkel kínált számlatípust kell figyelembe venni, amelynek igénybevételéhez a hitelhez nem kapcsolódó feltételek teljesítése nem szükséges.

(3) A THM számításánál nem vehető figyelembe:

a) a prolongálás (futamidő hosszabbítás) költsége,

b) a késedelmi kamat,

c) egyéb olyan fizetési kötelezettség, amely a szerződésben vállalt kötelezettség nem teljesítéséből származik,

d) a közjegyzői díj,

e) kereskedelmi kölcsön vagy kapcsolt hitelszerződés esetén a fogyasztó által a termékek vagy szolgáltatások megvételéért fizetett – a vételáron felüli – díj függetlenül attól, hogy készpénzzel vagy hitelből fizeti, valamint

f) a számlavezetés és a készpénz-helyettesítő fizetési eszköz használatának költségei és a fizetési műveletekkel kapcsolatos egyéb költségek, ha a számla fenntartását a hitelező nem írja elő az adott hitelszerződéshez és költségeit a fogyasztóval kötött szerződésben egyértelműen és külön feltüntették.

4. § (1) A THM számításánál azt kell figyelembe venni, hogy a hitelszerződés a szerződés szerinti futamidő alatt a szerződés szerint kerül teljesítésre.

(2) A THM kiszámításánál a következő számítási módszert kell alkalmazni:

a) ha a hitelszerződés nem határozza meg a hitel lehívásának időpontját, a teljes hitelösszeget azonnal lehívottnak kell tekinteni;

b) ha a szerződés alapján a kamat és más díj mértéke változó, de azok mértéke nem határozható meg a kiszámításkor, a számítás során az utolsó ismert kamatot és díjat változatlannak kell tekinteni a futamidő végéig;

c) ha a visszafizetés ütemezése nincs meghatározva, akkor a hitel lejárati időtartamát egy évnek kell tekinteni és tizenkét egyenlő részletben, havonta történő törlesztéssel kell számolni;

d) ha a hitelszerződés különböző módokat biztosít a lehívásra, amelyekhez eltérő kamatok és díjak kapcsolódnak, a teljes hitelösszeget az adott hiteltípusnál leggyakoribb lehívási módra alkalmazandó legmagasabb kamattal és díjjal kell figyelembe venni;

e) ha a hitelszerződés szerint a fogyasztó szabadon hívhatja le a hitelt, de a szerződés a lehívás különböző módjainál összegre és időtartamra vonatkozó korlátokat tartalmaz, a hitelt a legkorábbi időpontban lehívottnak kell tekinteni a korlátok figyelembevételével;

f) ha a visszafizetés ütemezése meghatározott, de a törlesztőrészletek, lízingdíjak (a továbbiakban együtt: törlesztőrészlet) összege változó lehet, a szerződésben meghatározott legalacsonyabb törlesztőrészletet kell figyelembe venni, hitelkártyák esetén az egyes elszámolási időszakokat követő türelmi időszakok végén a nyilvánosan meghirdetett minimális törlesztésekkel és a futamidő végén a fennmaradó teljes tartozás megfizetésével kell számolni;

g) e bekezdés eltérő rendelkezése hiányában, ha a hitelszerződés több lehívási és törlesztési időpontot tartalmaz, a legkorábbi időpontot kell figyelembe venni;

h) ha a hitel legmagasabb összegéről még nem állapodtak meg, azt 375 000 forintnak kell tekinteni;

i) fizetési számlához kapcsolódó hitel esetén a teljes hitelösszeget a hitelszerződés teljes időtartamára lehívottnak kell tekinteni, a hitelszerződés időtartamát – ha az nincs meghatározva – három hónapnak kell tekinteni;

j) ha a hitelszerződés szerint a hitel kamata az első időszakra rögzített kamat, ezt követően új kamatot fognak megállapítani, amit rendszeres időközönként hozzáigazítanak a megállapodás szerinti mutatóhoz, a rögzített kamatozású időszakot követően a megállapodás szerinti mutatónak a THM kiszámításakor érvényes értékén alapuló kamattal, mint változatlan kamattal kell számolni;

k) ha a hitelező egy korlátozott időtartamra vagy összegre eltérő, kedvezményes kamatot és díjat számít fel, a THM kiszámításakor érvényes nem kedvezményes kamatot és a díjat kell figyelembe venni a hitelszerződés teljes időtartamára a THM értékének meghatározásakor.

5. § (1) A THM értékének meghatározására az 1. melléklet szerinti képletet kell alkalmazni.

(2) Az 1. mellékletben meghatározott képletet az alábbiak figyelembevételével kell alkalmazni:

a) a felek által különböző időpontokban teljesített törlesztések és folyósítások összege és azok teljesítési ideje eltérő lehet;

b) a kezdő időpont az első hitelfolyósítás időpontja; hitelkártya esetén a kezdő időpont a hitelező által nyilvánosan meghirdetett elszámolási időszak első napja;

c) a kiszámítás során használt időtartamokat években vagy töredékévekben kell kifejezni;

d) egy évet 365 napból (vagy szökőév esetén 366 napból), 52 hétből vagy tizenkét egyenlő hosszúságú hónapból állónak kell tekinteni, egy ilyen hónapot 30,41666 napból állónak kell tekinteni függetlenül attól, hogy szökőévről van-e szó;

e) a számítás eredményét százalékos formában, legalább egy tizedesjegy pontossággal kell meghatározni.

6. § (1) Deviza alapú hitel esetén, ha a folyósítás és a törlesztés is forintban történik, az 1. mellékletben meghatározott képletnél a hitelező és a fogyasztó által teljesített fizetéseket forintban kell számításba venni a hitelrészletet a hitelező által az adott ügyletre folyósításnál alkalmazott, a törlesztőrészletet és a díjfizetést a törlesztésnél alkalmazott

a) a szerződésben a szerződés megkötését megelőző 30. napnál nem régebbi devizaárfolyam,

b) a kereskedelmi kommunikációban a tárgynegyedévet megelőző hónap 1. munkanapján érvényes devizaárfolyam

figyelembevételével.

(2) Deviza alapú hitel esetén, ha a folyósítás vagy a törlesztés devizában történik, az 1. mellékletben meghatározott képletnél a devizában teljesített fizetéseket forintban kell számításba venni a szerződésben 30 napnál nem régebbi, a kereskedelmi kommunikációban a tárgynegyedévet megelőző hónap 1. munkanapján érvényes, a Magyar Nemzeti Bank hivatalos deviza-középárfolyama figyelembevételével.

(3) Devizahitel esetén a forintban fizetendő díjakat a THM meghatározásakor a hitel devizanemében kell számításba venni a szerződésben 30 napnál nem régebbi, a kereskedelmi kommunikációban a tárgynegyedévet megelőző hónap 1. munkanapján érvényes, a hitelező által az adott ügyletnél a díjfizetésre alkalmazott devizaárfolyam figyelembevételével.

(4) Devizahitel és deviza alapú hitel esetén a szerződésben fel kell tüntetni, hogy a THM meghatározása a forint fizetések vagy a kölcsön devizanemében teljesített fizetések alapján történt-e, továbbá a fizetések más devizanemre történő átszámításánál figyelembe vett devizaárfolyam érvényességének napját.

 

A 140-es CHF/HUF árfolyamon kiszámolt THM mit mond az esetlegesen 180-as, 240-es, 280-as CHF/HUF árfolyam esetében érvényes THM-ről? Semmit. Az lenne a minimum, ha a jogalkotó előírná, hogy 25, 50, 75 és 100%-os keresztárfolyam-változásra is ki kelljen számolni és fel kelljen tüntetni a képletet.

 

A jogalkotónak azonban ezt nem kell külön előírnia, mivel akár a Ptk., akár a Hpt. tájékoztatásra vonatkozó rendelkezéseit nézzük, ezt a hitelnyújtóknak meg kell, vagy meg kellett volna tenni, mert ha nincs forintosítva a kockázat, akkor hol van egyáltalán a tájékoztatás? Az a mondat ugyanis, hogy „árfolyamkockázat van, és a törlesztőrészlet magasabb is lehet, és ezt a hitelfelvevő tudomásul vette”, semennyire sem felel meg ezeknek a jogszabályi követelményeknek.

 

Ahogy a jog nem tudása nem mentesíti, úgy az általános előírásoknak megfelelő kodifikált részletszabályok hiánya sem mentesíti a hitelnyújtókat a tájékoztatási kötelezettség polgári jog szabályainak megfelelő valós teljesítése alól.

 

Hogy mi is a tájékoztatási kötelezettség célja, tartalma és célra való alkalmasságának megítélése, abban iránymutatást adhat a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatról szóló 2005/29/EK irányelv.

 

Bár az irányelv és annak nemzeti jogba való átültetése egyaránt kimondja, hogy ezek a jogszabályok nem érintik a szerződések jogát, ez – ahogy uniós irányelvek esetében szokásos és az Európai Bíróság gyakorlatának megfelel – valójában a „közvetlenül nem érinti” kitételnek felel meg.

 

Ha ugyanis a Ptk. alkalmazása körében felmerül a kérdés, hogy valamely fél teljesítette-e együttműködési és tájékoztatási kötelezettségét, mint minden szerződés esetében élő kötelezettséget, avagy az általa alkalmazott szerződési feltétel tisztességes-e, akkor ezeket a kérdéseket részben úgy tudjuk meghatározni, hogy milyen esetekben „nem” a válasz e kérdésekre.

 

Ebben lehet támaszkodni mind az alábbi irányelvre, mind pedig a később említendő, a tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról szóló törvény („Tpvtv.”) egyes szabályaira.

 

AZ EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS 2005. május 11-i 2005/29/EK IRÁNYELVE

a belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól, valamint a 84/450/EGK tanácsi irányelv, a 97/7/EK, a 98/27/EK és a 2002/65/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvek, valamint a 2006/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról

(„Irányelv a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról”)

 

2. cikk

Fogalommeghatározások

 

Ezen irányelv alkalmazásában:

e) „fogyasztók gazdasági magatartásának jelentős torzítása”: a kereskedelmi gyakorlat olyan célból történő alkalmazása, hogy érzékelhető módon rontsa a fogyasztó tájékozott döntés meghozatalára való képességét, és amely ezáltal olyan ügyleti döntés meghozatalára ösztönzi a fogyasztót, amelyet egyébként nem hozott volna meg;

h) „szakmai gondosság”: a szakismeret és a gondosság azon szintje, amelynek gyakorlása ésszerűen elvárható a kereskedőtől a fogyasztóval szemben, a becsületes piaci gyakorlatnak és/vagy a jóhiszeműség általános alapelvének megfelelően, a kereskedő tevékenységi körében;

k) „ügyleti döntés”: a fogyasztó által arra vonatkozóan hozott döntés, hogy vásároljon-e, és ha vásárol, akkor hogyan és milyen feltételek mellett, egy összegben vagy részletekben fizessen-e, a terméket megtartsa vagy elidegenítse-e, a termékkel kapcsolatos szerződéses jogát gyakorolja-e, valamint hogy a fogyasztó a cselekvés vagy a cselekvéstől való tartózkodás mellett döntsön-e;

Hatály

3. cikk

(2) Ez az irányelv nem érinti a szerződések jogát és különösen a szerződések érvényességére, létrejöttére és joghatásaira vonatkozó szabályokat.

(9) A 2002/65/EK irányelvben meghatározott „pénzügyi szolgáltatások”-ra és az ingatlanokra vonatkozóan a tagállamok megállapíthatnak olyan követelményeket, amelyek megszorítóbbak vagy szigorúbbak ezen irányelvnél az általa közelített területen.

 

5. cikk

A tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok tilalma

 

(1) Tilos tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokat alkalmazni.

(2) A kereskedelmi gyakorlat tisztességtelen, amennyiben:

a) ellentétes a szakmai gondosság követelményeivel,

és

b) a termékkel kapcsolatban jelentősen torzítja vagy torzíthatja azon átlagfogyasztó gazdasági magatartását, akihez eljut vagy aki a címzettje, illetve – amennyiben a kereskedelmi gyakorlat egy bizonyos fogyasztói csoportra irányul – a csoport átlagtagjának a gazdasági magatartását.

(3) Azon kereskedelmi gyakorlatokat, amelyek valószínűsíthetően csak a fogyasztóknak egy, e kereskedelmi gyakorlattal vagy az annak alapjául szolgáló termékkel szemben szellemi vagy fizikai fogyatékosságuk, koruk vagy hiszékenységük miatt különösen kiszolgáltatott, egyértelműen azonosítható csoportjának gazdasági magatartását torzítják jelentősen – és oly módon, hogy azt a kereskedőnek ésszerűen előre kellene látnia -, az adott csoport átlagtagja szempontjából kell értékelni. Ez nem érinti azokat a megszokott és jogszerű reklámtevékenységeket, amelyek túlzó vagy nem szó szerint értendő kijelentéseket alkalmaznak.

(4) Különösen tisztességtelen az a kereskedelmi gyakorlat, amely: a) a 6. és 7. cikkben meghatározott módon megtévesztő, vagy b) a 8. és 9. cikkben meghatározott módon agresszív.

 

Megtévesztő kereskedelmi gyakorlatok

 

6. cikk

Megtévesztő tevékenységek

 

(1) Megtévesztőnek minősül a kereskedelmi gyakorlat, amennyiben hamis információt tartalmaz, és ezáltal valótlan, vagy bármilyen módon – ideértve a megjelenítés valamennyi körülményét – félrevezeti vagy félrevezetheti az átlagfogyasztót, még akkor is, ha az információ az alábbi elemek közül egy vagy több tekintetében tényszerűen helytálló, és feltéve bármelyik esetben, hogy ténylegesen vagy valószínűsíthetően arra készteti a fogyasztót, hogy olyan ügyleti döntést hozzon, amelyet egyébként nem hozott volna meg:

a) a termék létezése vagy természete;

b) a termék lényeges tulajdonságai, úgymint a hozzáférhetőség, az előnyök, a kockázatok, a kivitelezés, az összetétel, a tartozékok, az ügyfélszolgálat és a panaszkezelés, a gyártás vagy szolgáltatás módszere és időpontja, a szállítás, az adott célra való alkalmasság, a használat, a mennyiség, a leírás, a földrajzi vagy kereskedelmi eredet vagy a használattól várható eredmények, illetve a terméken végrehajtott vizsgálat vagy ellenőrzés eredménye és főbb jellemzői;

c) a kereskedő kötelezettségvállalásainak mértéke, a kereskedelmi gyakorlat indítékai és az értékesítési folyamat természete, közvetlen vagy közvetett szponzorálásra, illetve a kereskedő vagy a termék jóváhagyására vonatkozó bármely kijelentés vagy jelzés; d) az ár vagy az ár kiszámításának módja, vagy különleges árkedvezmény megléte;

 

7. cikk

Megtévesztő mulasztások

 

(1) Megtévesztőnek minősül az a kereskedelmi gyakorlat, amely a ténybeli körülmények alapján – figyelembe véve annak valamennyi jellemzőjét és feltételét, valamint kommunikációs eszközeinek korlátait is -, az átlagfogyasztó tájékozott ügyleti döntéséhez szükséges jelentős információkat hagy ki, és ezáltal – a körülményektől függően – ténylegesen vagy valószínűsíthetően ahhoz vezet, hogy az átlagfogyasztó olyan ügyleti döntést hoz, amelyet egyébként nem hozott volna.

(2) Megtévesztő mulasztásnak minősül az is, ha a kereskedő az (1) bekezdésben említett jelentős információt hallgat el, vagy azt homályos, érthetetlen, félreérthető, vagy időszerűtlen módon bocsátja rendelkezésre, figyelembe véve az említett bekezdésben leírt szempontokat, illetve ha nem nevezi meg az adott kereskedelmi gyakorlat kereskedelmi célját, amennyiben az a körülményekből nem derül ki, és amennyiben ez bármelyik esetben ténylegesen vagy valószínűsíthetően ahhoz vezet, hogy az átlagfogyasztó olyan ügyleti döntést hoz, amelyet egyébként nem hozott volna.

 

2008. évi XLVII. törvény

a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról

 

Általános rendelkezések

1. § (1) Ez a törvény állapítja meg az áruhoz kapcsolódó, a kereskedelmi ügylet lebonyolítását megelőzően, annak során és azt követően a fogyasztóval szemben alkalmazott kereskedelmi gyakorlatokra, valamint az ilyen kereskedelmi gyakorlat tekintetében alkalmazott magatartási kódexekre vonatkozó követelményeket, és az azok megsértésével szembeni eljárás szabályait.

(2) A törvény hatálya arra a kereskedelmi gyakorlatra terjed ki, amely a Magyar Köztársaság területén valósul meg, továbbá arra is, amely a Magyar Köztársaság területén bárkit fogyasztóként érint.

(3) Nem terjed ki e törvény hatálya

a) a szerződés létrejöttére, érvényességére és joghatásaira, valamint a kereskedelmi gyakorlattal összefüggésben felmerülő polgári jogi igényekre,

b) a szellemi alkotásokhoz fűződő jogok létrejöttére, fennállására és érvényesítésére,

c) a nemesfémtárgy nemesfémtartalmának tanúsítására

és jelzésére.

 

Együttműködés az Európai Gazdasági Térség államainak fogyasztóvédelmi hatóságaival

28. § (1) A 2006/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet végrehajtását a 2005/29/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvet átültető tagállami jogszabályokba ütköző Európai Közösségen belüli jogsértések tekintetében a fogyasztóvédelmi hatóság, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete vagy a Gazdasági Versenyhivatal látja el, a 10. §-ban meghatározottak szerint.

(2) A kölcsönös jogsegély során az (1) bekezdés szerinti hatóságok a – 2008/282/EK bizottsági határozattal módosított – 2007/76/EK bizottsági határozatnak megfelelően járnak el.

(3) Az igazságügyért felelős miniszter az általa vezetett minisztérium honlapján tájékoztató jelleggel közli a 2005/29/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvet átültető jogszabályi rendelkezések felsorolását.

 

56. § (1) Ez a törvény a belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól, valamint a 84/450/EGK tanácsi irányelv, a 97/7/EK, a 98/27/EK és a 2002/65/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvek, valamint a 2006/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról szóló, 2005. május 11-i 2005/29/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvnek való megfelelést szolgálja.

 

7. § (1) Megtévesztő az a kereskedelmi gyakorlat, amely

a) – figyelembe véve valamennyi tényszerű körülményt, továbbá a kommunikáció eszközének korlátait – az adott helyzetben a fogyasztó tájékozott ügyleti döntéséhez szükséges és ezért jelentős információt elhallgat, elrejt, vagy azt homályos, érthetetlen, félreérthető vagy időszerűtlen módon bocsátja rendelkezésre, vagy nem nevezi meg az adott kereskedelmi gyakorlat kereskedelmi célját, amennyiben az a körülményekből nem derül ki, és

b) ezáltal a fogyasztót olyan ügyleti döntés meghozatalára készteti, amelyet egyébként nem hozott volna meg, vagy erre alkalmas

(a továbbiakban: megtévesztő mulasztás).

(2) Ha a kommunikáció eszköze térbeli vagy időbeli korlátokat támaszt, ezeket az akadályokat és minden olyan intézkedést, amelyet a kereskedelmi gyakorlat megvalósítója annak érdekében tett, hogy az információt más módon eljuttassa a fogyasztókhoz, figyelembe kell venni annak megítélésénél, hogy fennállt-e megtévesztő mulasztás.

(3) E § alkalmazásában

a) az Európai Unió közvetlenül alkalmazandó jogi aktusában,

b) kötelező európai uniós jogi aktus rendelkezéseinek átültetése céljából elfogadott külön jogszabályi rendelkezésekben, illetve

c) az 1. § (4) bekezdésének a)-d) pontja, valamint (5) bekezdésének b) pontja szerinti külön jogszabályi rendelkezésekben meghatározott tájékoztatási követelményekben előírt információ az ott meghatározott kereskedelmi kommunikáció tekintetében jelentős.

(4) Az igazságügyért felelős miniszter az általa vezetett minisztérium honlapján tájékoztató jelleggel közli a (3) bekezdés b) pontja szerinti kötelező uniós jogi rendelkezéseket átültető jogszabályi rendelkezések felsorolását.

 

Megjegyzendő, hogy a törvény indoklása szerint 2008. szeptember 1-től kezdve a Tpvtv. általános tilalmai csak a vállalkozások egymás közti tevékenységére vonatkoznak.

 

Záró rendelkezések

52. § (1) Ez a törvény – a (2) bekezdésben meghatározott kivételekkel – a kihirdetését követő napon lép hatályba.

(2) Az 1-31. §, a 33-47. §, a 48. § (1)-(7) és (10) bekezdése, a 49. § (1)-(10), (12) és (14) bekezdése, az 50. §, valamint az 54. § 2008. szeptember 1-jén lép hatályba.

53. § (1) A 10-28. §-ban meghatározott szabályokat az e rendelkezések hatálybalépését követően indított eljárásokban kell alkalmazni.

 

(5) A Hpt.-nek – e törvény 35. §-a (8) bekezdésével beiktatott – 215/A. §-át az e rendelkezés hatálybalépését követően indított eljárásokban kell alkalmazni.

 

Eljárás a fogyasztókkal szembeni kereskedelmi gyakorlatra vonatkozó rendelkezések megsértése esetén

 

Hpt. 215/A. § E törvény, valamint a végrehajtására kiadott jogszabályok a fogyasztókkal szembeni kereskedelmi gyakorlatra, így különösen az ügyfelek tájékoztatásra vonatkozó rendelkezéseinek megsértése esetén a Felügyelet a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló 2008. évi XLVII. törvényben meghatározott szabályok szerint jár el, ha a jogsértés fogyasztót érint.

 

A szöveg szolgai átültetéséből látható, hogy az irányelvnek sokszor épp annyira van közvetett hatálya, mint egy rendeletnek – azaz egyáltalán nincs, gyakorlatilag a fordítást kell a nemzeti jogba átültetni.

 

Ennél fontosabb kiemelni azonban, hogy ezeket a szabályokat nem most alkották meg, csak most foglalták őket jogszabályba, így a rájuk való hivatkozás nem valamiféle visszamenőleges jogalkalmazásra tett kísérlet – mielőtt még bármely alperesnek ez eszébe juthatna.

 

Semmi akadálya nincs annak, hogy ezekre a szabályokra, mint a kölcsönszerződések kapcsán értelmezett és a Ptk által előírt együttműködési és tájékoztatási kötelezettség egyik (jog)forrására lehessen hivatkozni. Ennek két oka van: egyfelől azokat a szabályokat, amelyeket kodifikálnak, a bírói gyakorlat Európa-szerte többnyire jóval előbb kimunkálta (még ha részletekben és más szerződéstípusuk esetében is), másfelől arra a kérdésre, hogy mi a jogalkotó akarata, célja (teleologikus értelmezés), ezek a jogszabályok valóban választ adnak.

 

Ha ez kétséges lenne, érdemes idézni a Tpvtv. néhány rendelkezését, amely másfél évtizede hatályban van, és bár jóval rövidebb, tömörebb megfogalmazásban, de lényegében ugyanezeket az előírásokat fogalmazza meg.

 

1996. évi LVII. törvény

a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról

 

A törvény hatálya

1. § (1) E törvény hatálya kiterjed a természetes és a jogi személynek, valamint a jogi személyiség nélküli gazdasági társaságnak – ideértve a külföldi székhelyű vállalkozás magyarországi fióktelepét is a VI. fejezetben szabályozott magatartások kivételével – (a továbbiakban az előzőek együtt: vállalkozás) a Magyar Köztársaság területén tanúsított piaci magatartására, kivéve, ha törvény eltérően rendelkezik. E törvény hatálya alá tartozik továbbá – a II-III. fejezetekben szabályozott magatartások kivételével – a vállalkozás külföldön tanúsított piaci magatartása is, ha annak hatása a Magyar Köztársaság területén érvényesülhet.

(2) Az Európai Közösséget létrehozó szerződés (a továbbiakban: EK-Szerződés) 81. és 82. cikkének alkalmazása során az e cikkek hatálya alá tartozó piaci magatartásra is e törvény eljárási rendelkezéseit kell alkalmazni akkor, ha a Szerződés 81. és 82. cikkében foglalt versenyszabályok végrehajtásáról szóló 1/2003/EK tanácsi rendelet (a továbbiakban: 1/2003/EK rendelet) alapján a Gazdasági Versenyhivatal vagy magyar bíróság eljárásának van helye.

 

II. Fejezet

A tisztességtelen verseny tilalma

2. § Tilos gazdasági tevékenységet tisztességtelenül – különösen a versenytársak, üzletfelek, valamint a fogyasztók törvényes érdekeit sértő vagy veszélyeztető módon vagy az üzleti tisztesség követelményeibe ütközően -folytatni.

2/A. § (1) E törvény alkalmazásában fogyasztó a fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló 2008. évi XLVII. törvény (a továbbiakban: Fttv.) alapján fogyasztónak minősülő megrendelő, vevő és felhasználó.

(2) E törvény alkalmazásában üzletfél a fogyasztónak nem minősülő személy.

 

III. Fejezet

Az üzleti döntések tisztességtelen befolyásolásának tilalma 

8. § (1) Tilos a gazdasági versenyben az üzletfeleket megtéveszteni.

(2) Az üzletfelek megtévesztésének minősül különösen, ha

a) az áru ára, lényeges tulajdonsága – így különösen összetétele, használata, az egészségre és a környezetre gyakorolt hatása, valamint kezelése, továbbá az áru eredete, származási helye, beszerzési forrása vagy módja – tekintetében valótlan tényt vagy valós tényt megtévesztésre alkalmas módon állítanak, az árut megtévesztésre alkalmas árujelzővel látják el, vagy az áru lényeges tulajdonságairól bármilyen más, megtévesztésre alkalmas tájékoztatást adnak;

b) elhallgatják azt, hogy az áru nem felel meg a jogszabályi előírásoknak vagy az áruval szemben támasztott szokásos követelményeknek, továbbá, hogy annak felhasználása a szokásostól lényegesen eltérő feltételek megvalósítását igényli;

c)az áru értékesítésével, forgalmazásával összefüggő, az üzletfél döntését befolyásoló körülményekről – így különösen a forgalmazási módról, a fizetési feltételekről, a kapcsolódó ajándékokról, az engedményekről, a nyerési esélyről – megtévesztésre alkalmas tájékoztatást adnak;

d) különösen előnyös vásárlás hamis látszatát keltik.

8/A. §  Nem terjed ki e Fejezet hatálya az olyan magatartásra, amely a gazdasági reklámtevékenység alapvető feltételeiről és egyes korlátairól szóló 2008. évi XLVIII. törvény rendelkezései értelmében megtévesztő reklám.

9. § A használt kifejezéseknek az üzleti életben elfogadott általános jelentése az irányadó annak megállapításánál, hogy a tájékoztatás megtévesztésre alkalmas-e.

10. § Tilos az üzletfél választási szabadságát indokolatlanul korlátozó üzleti módszerek alkalmazása. Ilyen módszernek minősül különösen, ha olyan körülményeket teremtenek, amelyek jelentősen megnehezítik az áru, illetve az ajánlat valós megítélését, más áruval vagy más ajánlattal történő tárgyszerű összehasonlítását.

 

A 8. és 9. § lényegében az előbbi uniós és magyar jogszabályok lényegét foglalják össze, csak éppen a „hitelszerződés” vagy „fogyasztói kölcsön” helyett az „áru” fogalma található, amelybe – mivel a törvény tárgyi hatálya magatartásokra és nem dolgokra vonatkozik – beletartoznak a szolgáltatások is. Annál is inkább, mivel a bankok és biztosítók előszeretettel nevezik az általuk megalkotott pénzügyi konstrukciókat „terméknek.”

 

(Megjegyzendő, hogy az „áruk” számviteli fogalmába a termék mellett szintén beletartozik a szolgáltatás is.)

 

Álláspontunk szerint a tájékoztatási és együttműködési kötelezettség megszegésével a hitelnyújtók megszegték a szerződéses kötelezettségeiket. Ugyanis még egyszer ki kell emelni, hogy ez a kötelezettség-csoport ugyanúgy vonatkozik a szerződéskötést megelőző, mint az azt követő tájékoztatásra. Az, hogy a fogyasztói kölcsönre vonatkozó jelenlegi jogszabályok többsége a szerződéskötést megelőző tájékoztatásra vonatkozik, nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy a szerződéskötést követően a minden szerződésre (Ptk., 18/1999. Kormányrendelet) és minden kölcsönszerződésre (Hpt., Tpvtv.) egyaránt irányadó jogszabályokat nem kéne betartani.

 

A hitelnyújtók olyan módon „árulták” a „termékeiket”, hogy azok rövidtávon a forinthiteleknél jelentősebb kedvezőbbnek tűnjenek (ez pl. a Tpvtv. 8.§ (2) d) pontjába és a 10. §-ba ütköző magatartás sérelme).

 

Továbbá, valójában egyáltalán nem ismertették a törlesztőrészlet-emelkedésének eseteit, lehetséges okait, annak valószínűségét, a kockázat áthárításának pénzügyi alapját és ennek költségét, amivel kimerítették a megtévesztő magatartás fogalmát, akár a Ptk., akár a Tpvtv., akár a 25/2009/EK irányelv vagy a 2008. évi XLVII. törvény szerinti tartalmát tekintjük is.

 

 

Fogyasztói szerződés tisztességtelen kikötése

 

 

Ptk. 209. § (1) Tisztességtelen az általános szerződési feltétel, illetve a fogyasztói szerződésben egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel, ha a feleknek a szerződésből eredő jogait és kötelezettségeit a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megsértésével egyoldalúan és indokolatlanul a szerződési feltétel támasztójával szerződést kötő fél hátrányára állapítja meg.

(2) A feltétel tisztességtelen voltának megállapításakor vizsgálni kell a szerződéskötéskor fennálló minden olyan körülményt, amely a szerződés megkötésére vezetett, továbbá a kikötött szolgáltatás természetét, az érintett feltételnek a szerződés más feltételeivel vagy más szerződésekkel való kapcsolatát.

(3) Külön jogszabály meghatározhatja azokat a feltételeket, amelyek a fogyasztói szerződésben tisztességtelennek minősülnek, vagy amelyeket az ellenkező bizonyításáig tisztességtelennek kell tekinteni.

(4) Az általános szerződési feltétel és a fogyasztói szerződésben egyedileg meg nem tárgyalt feltétel tisztességtelenségét önmagában az is megalapozza, ha a feltétel nem világos vagy nem érthető.

(5) A tisztességtelen szerződési feltételekre vonatkozó rendelkezések nem alkalmazhatók a főszolgáltatást megállapító, illetve a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás arányát meghatározó szerződési kikötésekre, ha azok egyébként világosak és érthetőek.

(6) Nem minősülhet tisztességtelennek a szerződési feltétel, ha azt jogszabály állapítja meg, vagy jogszabály előírásának megfelelően határozzák meg.

Ptk. 209/A. § (1) Az általános szerződési feltételként a szerződés részévé váló tisztességtelen kikötést a sérelmet szenvedett fél megtámadhatja.

(2) Fogyasztói szerződésben az általános szerződési feltételként a szerződés részévé váló, továbbá a fogyasztóval szerződő fél által egyoldalúan, előre meghatározott és egyedileg meg nem tárgyalt tisztességtelen kikötés semmis. A semmisségre csak a fogyasztó érdekében lehet hivatkozni.

 

Ptk. 231. § (1) Pénztartozást – ellenkező kikötés hiányában – a teljesítés helyén érvényben levő pénznemben kell megfizetni.

(2) Más pénznemben vagy aranyban meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam (ár) alapulvételével kell átszámítani.

 

A tájékoztatási kötelezettség, a szerződési feltételek egyértelműsége, a mögöttes pénzügyi tranzakciók és reálgazdasági tényezők, a hitelfelvétel, a hitelnyújtás és az átváltások, alaptalanul áthárított kockázatok a Ptk 209. § szabályozásában „érnek össze.”

 

A 18/1999. (II.5.) Korm. rendeletnek megjelölhetőek azon pontjai, amelyek a hitelszerződések esetében vagy a szerződési feltételeket tekintve, vagy a hitelnyújtó utólagos és általános törvényi rendelkezéseket sértő magatartása okán megvalósulnak.

 

18/1999. (II. 5.) Korm. rendelet

a fogyasztóval kötött szerződésben tisztességtelennek minősülő feltételekről

 

1. § (1) A fogyasztói szerződésben tisztességtelennek minősül különösen az a szerződési feltétel, amely

a) a szerződés bármely feltételének értelmezésére a fogyasztóval szerződő felet egyoldalúan jogosítja;

 

Ahogy a későbbiekben látni fogjuk, a jelen per tárgyát képező szerződések rendelkezései közül számos ilyen van.

 

Kizárólag a hitelnyújtók tartják fenn maguknak a jogot arra, hogy saját gazdálkodásuk egyes műveleteit és kockázataikat – ezek feltárása nélkül – minősítsék, és az adós vagyoni helyzetére vonatkozóan is ugyanilyen jogokat tartanak fenn maguknak az ÁSZF-ekben.

 

b) kizárólagosan a fogyasztóval szerződő felet jogosítja fel annak megállapítására, hogy teljesítése szerződésszerű-e;

 

Előzetes és utólagos információk hiányában a hitelnyújtók megakadályozzák, hogy erről a fogyasztó vagy bármely más hatóság meggyőződjön.

 

c) a fogyasztót teljesítésre kötelezi abban az esetben is, ha a fogyasztóval szerződő fél nem teljesíti a szerződést;

 

Ez rejtve valósul meg, hiszen a fogyasztó nem tud a nem szerződésszerű teljesítésről, azaz a mögöttes pénzügyi folyamatok mibenlétéről, hiányáról, az általa fizetett ellenérték alaptalanságáról.

 

j) a bizonyítási terhet a fogyasztó hátrányára változtatja meg.

 

Ez az információs aszimmetria és a fogyasztók felé megnyilvánuló gazdasági erőfölény egyenes következménye, mert a hitelnyújtók a legritkább esetben veszik a fáradtságot a bizonyításhoz és a valódi adatszolgáltatáshoz, legfeljebb a PSZÁF-nak válaszolnak, de csak olyasmit, amit saját maguk nem minősítenek üzleti titoknak.

 

Legtisztábban a közjegyzői okiratba foglalásban és az erre vonatkozó, szintén tisztességtelen szerződéses feltételekben nyilvánul meg. Ez egyszerre valósítja meg a b) és a j) pontot.

 

2. § A fogyasztói szerződésben az ellenkező bizonyításáig tisztességtelennek kell tekinteni különösen azt a szerződési feltételt, amely

 

d) lehetővé teszi, hogy a fogyasztóval szerződő fél a szerződést egyoldalúan, a szerződésben meghatározott alapos ok nélkül módosítsa, különösen, hogy a szerződésben megállapított pénzbeli ellenszolgáltatás mértékét megemelje, vagy lehetővé teszi, hogy a fogyasztóval szerződő fél a szerződést egyoldalúan, a szerződésben meghatározott alapos okkal módosítsa, ha ilyen esetben a fogyasztó nem jogosult a szerződéstől azonnali hatállyal elállni, vagy azt felmondani;

 

e) lehetővé teszi, hogy a fogyasztóval szerződő fél egyoldalúan, alapos ok nélkül a szerződésben meghatározott tulajdonságú szolgáltatástól eltérően teljesítsen;

 

Ez a lényeg összefoglalása azzal a kiegészítéssel, hogy az egyoldalú módosítás, illetőleg az eltérő tulajdonságú szolgáltatás teljesítése az adós számára nem látható, nem ellenőrizhető, így (eddig) „rejtve” valósul(t) meg.

 

A tisztességtelen szerződési feltételek alkalmazása, a szerződésszegés, az azzal okozott kár, és a jogalap nélküli gazdagodás – mint felperes által hivatkozási alapnak tartott és a fentiekben pontosan is megjelölt jogszabályhelyek – mellett az alábbi Ptk-rendelkezéseket kívánjuk kiemelni, mint keresetünk jogalapját.

 

Ptk. 4. § (1) A polgári jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megfelelően, kölcsönösen együttműködve kötelesek eljárni.

(4) Ha ez a törvény szigorúbb követelményt nem támaszt, a polgári jogi viszonyokban úgy kell eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. Saját felróható magatartására előnyök szerzése végett senki sem hivatkozhat. Aki maga sem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, a másik fél felróható magatartására hivatkozhat.

 

A beszámítás

Ptk. 296. § (1) A kötelezett a jogosulttal szemben fennálló egynemű és lejárt követelését – ha jogszabály kivételt nem tesz – a jogosulthoz intézett vagy a bírósági eljárás során tett nyilatkozattal tartozásába beszámíthatja.

(2) A beszámítás erejéig a kötelezettségek megszűnnek.

 

Ptk. 318. § (1) A szerződésszegésért való felelősségre, valamint a kártérítés mértékére a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályait kell alkalmazni azzal az eltéréssel, hogy a kártérítés mérséklésének – ha a jogszabály kivételt nem tesz – nincs helye.

 

Ptk. 355. §  (1) A kárért felelős személy köteles az eredeti állapotot helyreállítani, ha pedig az nem lehetséges, vagy a károsult azt alapos okból nem kívánja, köteles a károsult vagyoni és nem vagyoni kárát megtéríteni.

(2) A kárt pénzben kell megtéríteni, kivéve, ha a körülmények a kár természetben való megtérítését indokolják. A kár természetben való megtérítése különösen akkor lehet indokolt, ha a kártérítés tárgyát a károkozó maga is termeli, vagy az egyébként a rendelkezésére áll.

 

Ptk. 360. § (1) A kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes.

(2) A kárért felelős személy helyzetére a szerződés teljesítésében késedelmes kötelezettre irányadó szabályokat kell megfelelően alkalmazni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A csalás törvényi tényállása kapcsán az első bizonyítási kérdés a megtévesztő, vagy tévedésben tartó cselekmény kapcsán merül fel. A fenti jogi munka világosan rámutat arra, hogy a banki megtévesztő magatartás de facto tetten érhető. ennek folyamata a következő:

 

v  a kereskedelmi bankok létrehoznak egy új banki „terméket”, melyet a jogszabályi környezet nem ismer, ám a banki vezetők, jogászok ráhúzzák az atípusos polgári jogi szerződések jogelméletét.

 

v  a PSZÁF fogyasztói tájékoztatót tesz közzé a deviza alapú hitelek körében, a fentiekben ismertettek szerint, ahol de facto rögzítik, hogy minden egyes ügyfél hiteléhez a bank deviza kölcsönt vesz fel, ezért a banki árfolyamkockázatot egy az egyben hárítják át az adósra. Az adós bízik a PSZÁF-ban, és az általa felügyelt pénzintézetekben, és mindenki tudja, hogy a nyújtott kölcsön ellenértéke csak és kizárólag a kamat!

 

v  a kereskedelmi bankok a fiktív deviza váltás során megtévesztik ügyfelüket, hiszen soha, egyetlen esetben sem lehetett kimutatni azt, hogy bármely adósnak devizát folyósítottak volna! A mögöttes ügylet léte, vagy nem léte a bank saját problémája, mellyel kapcsolatban a NAV talán már rendelt el nyomozást Falus Zsolt feljelentése miatt.

 

v  ha az tény, hogy az ügyfél minden esetben forint kölcsönt kapott, akkor igaz, a kölcsön fedezet irreleváns, de az már nem, hogy a bank miért kezd deviza nyilvántartásokat vezetni.

 

v  a bank tudja, hogy a forint gyengülni kezd, hiszen a termék kiagyalói nem csak erre játszanak, hanem a trendeket szakmájuknál fogva ismerik. Tehát tudják, hogy az árréssel játszva olyan marzsra tesznek szert, melyet az adós tudata nem volt képes átfogni.

 

v  a bank a jogellenes, és akár nem is adózott jövedelmét nem csak a fogyasztó, hanem a költségvetés előtt is titokban tartja.

 

Ha a megtévesztő magatartás világos, és komolyan mondva, el nem tudom képzelni, hogy ezt majd Ön mivel cáfolja, vagy vitatja, de hiszem, hogy megteszi, akkor a szándékosság, a célzat következik. A tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat kapcsán most kell visszalapozni a 44-45. oldal környékére, mely definiálja, és jogellenessé, azaz jóerkölcsbe ütközővé teszi a megtévesztő magatartásokat.

 

v  a bank cselekvősége lehet gondatlan, vagy szándékos. A szerződések kiagyalása a banki jogszabályi környezet és a prudens működés kapcsán csak tudatos és célzatos lehet. A banki működés során a számítási hiba lehet gondatlan, de egy termék kialakítása még akkor sem, ha adott esetben a bank akár saját magát is csapja be.

v  ha végigtekintünk a szerződések egyedileg megtárgyalt és meg nem tárgyalt részén (ÁSZF), akkor be kell látni, hogy a kötetnyi norma kidolgozása mind azon egyértelmű irányba mutat, hogy a fogyasztót behúzza a csőbe.

 

v  az Unió joga és a hazai jogszabályok is egyértelműen rendezik a tisztességtelen banki magatartás fogalmi elemeit.  Ezen magatartások értelemszerűen célzott magatartások, és a tisztességtelen magatartásokkal kapcsolatban, legyen az a fogyasztók megtévesztése, akár kartellezés, tulajdonképpen objektív felelősségi alakzatokat emelnek.

 

A haszonszerzési célzat pedig nem is lehet kérdéses. A kölcsönszerződések esetében a banki tevékenység ellenértéke a kamat, és bizonyos körben a kezelési költség. A jelen pillanatban elérhető hazai bírói gyakorlat a két fogalmi körön kívülálló pénzintézeti követeléseket jogellenesnek tartja. A jogellenesen megszerzett banki jövedelem egyedenként és általánosságban is kimutatható tétel, mely szakértői kérdés.

 

A kár bekövetkezte ezzel összefüggésben nem vitatható.

 

 

A polgári jogi keresetek elbírálása kapcsán való igaz, az ügyésznek nem feltétlenül kell lépnie. Amennyiben azonban a bíróságok sorra úgy járnak el, mint a Szegedi Ítélőtábla, Önök igen nehezen cáfolhatják a feljelentésemben foglaltakat. Amennyiben a Kúria előjön a régen várt Kollégiumi Állásfoglalásával, még inkább eldől a kérdés.

 

A probléma azonban ott jelentkezik, hogy az érvénytelen, vagy részben érvénytelen szerződések alapgondolatának megszületése, a szerződések kiagyalása, a fogyasztók megtévesztése mind olyan magatartást jelentenek, melyek büntetőjogilag is értékelendőek.

 

A fogyasztók megtévesztése során a banki alkalmazottak körében közvetett tettesség állapítható meg, ám a közjegyzők esetében – a minősített szaktudás és közhitelesség miatt – már önálló a felelősség, és e körben bizony joggal merül fel az alapos gyanú a közjegyzőkkel kapcsolatban részesi magatartással kapcsolatban.

 

Fentiek alapján tisztelettel kérem a nyomozás elrendelését!

 

 

Tagyon, 2012. április 30.

 

Tisztelettel:

 

 

Dr.Marczingós László