Tegnap volt lyukas 2 óránk, és délelőtt 11-kor krémesre vágytunk – minő bűn – így eszünkbe jutott, hogy egyinternetes írás szerint a Retek utcában van a földkerekség legjobb krémese. Az állítás akár igaz is lehet, mivel a krémes-biznisz leszálló ágban van, és egy sereg gyerekből nem lett volna felnőtt, ha anno olyan minősíthetetlen krémeseket csináltak volna a cukrászok, mint manapság. És itt a “csinálni” szót a legjobb helyen alkalmazom.

Az “á table!” elnevezésű hely – első ránézésre – a Moszkva tér túlélésének egyik láncszeme lehet, hiszen a mellette lévő pékséggel karöltve formálja a térség minőségét, arculatát. A Moszkva teret a rendszerváltáskor Széll Kálmán térnek hívtam, csak azért is, de anno pont azok az emberek érveltek a Moszkva tér mellett, akik most törlik a nevet. Sebaj, így marad, öregszem, és legalább annak kell örülni, hogy a Ferenciek terét legalább nem hívom Felszabadulás térnek, habár az ottani Jégbüfé romantikája a “Felszab” térrel nőtt össze. És Mézes Mackót sem tudom elképzelni  másként.

Fenti kitérő után tehát le kell szögeznem, hogy van valaki, akinek nem csak a szája jár, és pénzt vesz fel ezért, hanem cselekszik is. Pont a legnagyobb válság közepette vette magának a bátorságot arra, hogy krémest és “miegymást” készítsen, varázsoljon az asztalra, és francia köntösbe öltöztetve valahogy visszahozza azt az érzelmet, mely előtör belőlem, belőlünk a békebeli krémesek illata kapcsán.

Előre kell bocsátani, hogy a hely nem a kisnyugdíjasok törzshelye, és ezzel még túl finom is voltam, ám ez pont nem azt jelenti, hogy beállt a “lehúzós” sorba, hanem azt, hogy a jó alapanyagot, a kézi munkát, az állandóan friss portékát meg kell fizetni. Mindig igyekszem nyomatékosítani, hogy ameddig a Párt nem termeli ki a maga “narancsát”, vagy kakaóbabját, addig bizony importra szorulunk. És megkockáztatom a kérdést, vajon a cukrászat milyen százalékban dolgozik magyar alapanyagokból, avagy ezek az alapok az olcsó termékek állandó leértékeléseiből származnak, vagy a top kategóriából?

Ha tehát az alap drága, akkor a végtermék sem lehet olcsó, habár eljöhet még az idő, amikor hatósági áras lesz ez a krémes is, illetve az állam (pontosabban a Párt) megmondja, hogy a magánjogi szerződéseknek mi lehet a tartalma, ellenértéke, etc. Na, az lesz  ami utolsó krémesünk….

Sajnos az “á table!” iciripiciri hely. Van egy kis galériája, ahol in concreto 10 ember ülhet le úgy, hogy a villával saját szájába emelje a krémest, és ne a szomszédjáéba. A felszolgálási lehetőségek végesek, ám úgy vélem, aki leül és kiélvezi a manna minden cseppjét, az a helyszűkével nem igazán törődik.

Délelőtt magunkévá tettünk egy-egy kávés és csokis eckler fánkot, egy gyümölcsös kosarat és egy málnás megbolondítású krémest. Kaptunk két remekbe szabott tejes kávét és két ásványvizet. Mondjuk a Perrier és az Evian nem az olcsóságáról híres. A tökéletes megjelenésű és ízű édességekkel csak elégedett lehet az ember, azonban vigyázva intek mindenkit arra, hogy ne essünk át a ló másik oldalára, ezek viszonylag egyszerű portékák, melyekről mértékkel lehet és kell beszélni. Az árak nyugat-európaiak,a csaknem 15-20.-EUR közötti összegnek megfelelő forint reális, ám nem mindenki számára elérhető. De tegyük itt gyorsan hozzá, egy barátom mondta, nem kell minden mosónőnek a Bahamákon nyaralnia, és ebben sok igazságot találok.

Tárgyalásomat követő feszültséglevezetésként visszatértünk a galériára, rendeltem egy igazi presszó kávét, egy csokis sütit, egy irdatlanul drága és édes szörpöt, még valamit, illetve vittünk magunkkal pékterméket is, és a délelőtti árat újra elértük. Nos, 9-10.000.-Ft gyors elköltését követően még mindig nem tudok rosszat mondani, de:

1., A sütemények és a kávék felszolgálásához használt lap inkább dizájnos, mintsem praktikus, én soha nem tenném ki egyetlen munkatársamat sem annak, hogy ezekkel a nehéz, bizonytalan fogású valamikkel kelljen zsonglőrködni, ugyanis a termékekhez a felszolgálás eszközrendszere semmit nem tesz hozzá. A kis helyen lehetetlen kezelni a lapokat, a vendég elő helyezni, elvenni pedig csaknem lehetetlen. A kávés poharak (benyomódott műanyag pohárra hajazó kerámia) egyáltalán nem ízléses, de nagyon trendi. A sütemények klasszikus felfogásához nem illik, és a tényleg jó kávé pozitív hatását igen lerontja. A kávéhoz csak fehér cukrot szolgálnak fel, mely ebben a kategóriában már csaknem megengedhetetlen. Hol van a barna-, vagy nyírfa cukor, esetleg édesítő? Persze, aki benyom 2-3 süteményt, az nem az édeskével spóroljon – lehetne mondani – de minden vendégnek kialakultak a kávézási szokásai, és ehhez alkalmazkodni kell.

Nem tudok egy árva szót sem hozzászólni a sütemények alapanyagaihoz abban az értelemben, milyen lisztet használnak, mennyire lehetnek egészségesek, etc. Saját háztartásomban is kipróbáltuk már a répacukor és hagyományos liszt nélküli cukrászatot, és előbb váltakozó, majd egyre nagyobb sikerrel lehetett abszolválni a mérsékelt terhelés mellett az édesség, sütemény utáni vágy kielégítését.

Az á table! összességében nagyon kellemes hely. A felszolgálás tökéletes, mindenki mosolyog, közvetlen, kedves. Ha normalizálódik a nyitást követő roham, akkor biztos vagyok benne, igen kellemes órákat ücsöröghetek majd egy süti és kávé mellett évekig a Moszkva tér mellett. Gratulálok!

(A képek iPhone készülékkel készültek, így azért nem tökéletesek, de élvezhetőek)

Találtam a számítógépemen egy nagyon régi, 2005-ös írást, ami még a www.gasztronomia.com oldalon közzé is tettem. Az írást változatlan formában teszem közzé, és egyáltalán nem bánt, ah esetleg kiderült 6 évvel ezelőtti ostobaságom.

Eddig még egyáltalán nem írtam francia borról, de a vasárnapi ebédhez felbontottam egy palack bordóit. Emlékezetem szerint 2002-ben vásároltam Franciaországban, hazafelé tartva egy európai kirándulásból.

Konkrétan egy 1999-es évjáratú CHATEAU ROCHEYRON Saint-Emillion Grand Cru borról van szó. Az interneten megpróbáltam utánanézni a pincészetnek, de gyakorlatilag csak annyit találtam, hogy ugyanennek a bornak a 2000-es, méltán kiemelkedő évjáratát 60-65 USD árért vesztegetik. Mivel már nem bűncselekmény, bevallom, hogy a palackot, egy tucat egyéb társával együtt becsempésztem a határunkon. Meg a söröket…

Okos bortudós könyveimből olvastam korábban, hogy Bordeaux nem egyszerűen kiemelkedő borvidéke Franciaországnak, hanem a legkacifántosabb is. Ha ma valaki egy innen származó bort vásárol, akkor azt gondolja, hogy megfogta az Isten lábát. Ehhez képest nekem is újdonságként hatott az a beszámoló, miszerint a ’90-es évek első felében olyan kritikán aluli borokat termeltek a vidéken, hogy azok egyszerűen eladhatatlanná váltak. Persze kis japán barátaink, és nagy pénzük kiragadta a gödörből a francia borászokat. Ugyanis a japánok el kezdték felvásárolni a tételeket előre, meg vissza az évjáratokban. Ehhez társult a borkereskedők fantasztikus „megtévesztő hadjárata”. A bordói borok árát az egekig verték fel ismételten, gyakorlatilag kultusszá téve a borokat. Nekem kicsit az az érzésem, hogy a marketing megint átcsapott a minőség fölött.

Miközben szopogatom a ’99-es boromat, olvasom, hogy a bordói bor frissen nyers, szinte ihatatlan, majd 5-6 év elmúltával kezd igazán kibontakozni, amikor a feketeribiszke- és szilvaíz kibontakozik. Én még csak az érett, igazán finom meggy-íznél tartok, nem tudom, hogy ez még korai, vagy késő, de a meggy viszonylatában inkább egy késői érésű meggyre asszociálok. Ezt állítólag a bor „duzzogó visszahúzódása” követi majd, de nem az én palackomban, ugyanis ezt a poharat gyorsan kiürítem, és elszaladok a konyhába újratölteni. A fene várja meg a duzzogását…

A visszahúzódást követően még 3-5 évet kell várni, amikor igazán kibontakozik majd a bor, és igazi értékeit megmutatja. Van 1-2 palackom az 1996-os évjáratból – igaz más pincészettől – de megvárom vele a 10 éves kort, vagy mégsem…

De térjünk vissza a tudományhoz. Az 1855-ös párizsi világkiállításra készítették el a bordeaux-i borvidék máig ható osztályozási rendszerét. Hogy ez mennyire felel meg egyben minőségi besorolásnak, azt mindenki döntse el maga, ám a területek osztályozását tényleg szigorú rendben tartva a borok árát mindenképpen befolyásolja, sőt! Tulajdonképpen még a szőlő beérése előtt el is dönti.

Nos, a III. Napóleon kérésére összeállított rangsor a területeket 5 osztályba sorolja. A területek gyakorlatilag a birtokokat jelöli, azaz a Chateau-kat. A 1er cru, azaz elsőrangú terület 1855-ös besorolás szerint a Lafite-Rochilde (Pauillac), a Margaux (Margaux), a Latour (Pauillac), a Haut-Brion (Passac-Légoan, anno Graves) és a Mouton-Rothschild (Pauillac) területeket öleli fel. Ezeket – úgy gondolom, majd minden borivó ember ismeri – azonban az általam már majdnem elfogyasztott Rocheyron nem tarozik ide…

A fenti, zárójelbe tett borvidékek ismertetéséhez szükséges tudnunk, hogy a bordeaux-i borvidék 27 övezetet, területet ölel fel, Saint-Emillion-tól kezdve, Pauillac-on, Pomerol-on keresztül Moulis-ig. Mellékelekhozzá egy térképet:

Ha a lassan csökkenő folyadékszintű Chateau Rocheyron boromat tekintjük, akkor az a Dordogne folyó jobb partján elterülő Saint-Emillion elsősorban Merlot-termő vidék. Miként az én boromban is, a Merlot főképpen Cabernet Franc, majd kisebb részben Cabernet Sauvignon fajtákkal egészül ki. A különböző Chateau-k által készített Cuvée-k összetétele természetesen titok. Nem is lennének franciák, ha Saint-Emillion területeit ne sorolnák újabb osztályokba. A legalsó osztály a Grand Cru, melyhez a borom is tartozik, tulajdonképpen mindent magában foglal. Erre mondják a szakértők, hogy akinek már van egy bordeaux-i grand cru birtoka, az nem semmi! Ehhez képest a Grand Cru Classé már egy magasabb szint, majd jön a Premier Grand Cru Classé, mely már a csúcs. Ha hiszik, ha nem, ennek is van besorolása, azaz A osztály és B osztály. De ezeken én már nem ismerem, hiszen már a palack megtapintása is egy vagyonba kerülhet!

Egyszóval van egy remek bordói borom egy kevésbé jegyzett pincészetből. Ha arra gondolok, hogy az 1999-es évjárat csaknem ugyanolyan jó volt, mint a 2000-es, akkor az utolsó kortyokat tartalmazó palack jelenkori értéke úgy 70 USD körül lehet. Ez úgy 14.000.-Ft-nak felel meg, tehát adott egy kérdés. Van-e hazai termésű szőlőből készült bor, melyet hasonlítani lehet e borhoz, vagy sem. Tulajdonképpen első sorban a villányi nagyok jöhetnek szóba, de szerintem egy 1999-es évjáratú cuvée azért 10.000.-Ft alatt van.

Egyébként határozott véleményem az, hogy egyes magyar pincészetek borai legalább annyira kitűnőek, mint ezek a grand cru-k, csak a marketing… Mindenképpen öröm, hogy a villányi borokat a jövőben eredetvédelemmel szabályozzák majd, ez egyenes út lesz az árak további felveréséhez.

Azt gondolom, hogy a hazai áruházakban kapható francia borok megítélése mindenképpen sokrétű. Egyrészről tisztában kell lennie a vásárlónak a fentiekben vázolt, igen összetett eredet-besorolással, hiszen azért nem minden francia bor jobb, mint a hazaiak. Ami talán meglepetés lehet, hogy egy átlagos francia vörös – azonos áron – akár jobb is lehet, mint egy hazai. De ezt rábízom olvasóimra.

Elfogyott a bor…