Találtam a számítógépemen egy nagyon régi, 2005-ös írást, ami még a www.gasztronomia.com oldalon közzé is tettem. Az írást változatlan formában teszem közzé, és egyáltalán nem bánt, ah esetleg kiderült 6 évvel ezelőtti ostobaságom.

Eddig még egyáltalán nem írtam francia borról, de a vasárnapi ebédhez felbontottam egy palack bordóit. Emlékezetem szerint 2002-ben vásároltam Franciaországban, hazafelé tartva egy európai kirándulásból.

Konkrétan egy 1999-es évjáratú CHATEAU ROCHEYRON Saint-Emillion Grand Cru borról van szó. Az interneten megpróbáltam utánanézni a pincészetnek, de gyakorlatilag csak annyit találtam, hogy ugyanennek a bornak a 2000-es, méltán kiemelkedő évjáratát 60-65 USD árért vesztegetik. Mivel már nem bűncselekmény, bevallom, hogy a palackot, egy tucat egyéb társával együtt becsempésztem a határunkon. Meg a söröket…

Okos bortudós könyveimből olvastam korábban, hogy Bordeaux nem egyszerűen kiemelkedő borvidéke Franciaországnak, hanem a legkacifántosabb is. Ha ma valaki egy innen származó bort vásárol, akkor azt gondolja, hogy megfogta az Isten lábát. Ehhez képest nekem is újdonságként hatott az a beszámoló, miszerint a ’90-es évek első felében olyan kritikán aluli borokat termeltek a vidéken, hogy azok egyszerűen eladhatatlanná váltak. Persze kis japán barátaink, és nagy pénzük kiragadta a gödörből a francia borászokat. Ugyanis a japánok el kezdték felvásárolni a tételeket előre, meg vissza az évjáratokban. Ehhez társult a borkereskedők fantasztikus „megtévesztő hadjárata”. A bordói borok árát az egekig verték fel ismételten, gyakorlatilag kultusszá téve a borokat. Nekem kicsit az az érzésem, hogy a marketing megint átcsapott a minőség fölött.

Miközben szopogatom a ’99-es boromat, olvasom, hogy a bordói bor frissen nyers, szinte ihatatlan, majd 5-6 év elmúltával kezd igazán kibontakozni, amikor a feketeribiszke- és szilvaíz kibontakozik. Én még csak az érett, igazán finom meggy-íznél tartok, nem tudom, hogy ez még korai, vagy késő, de a meggy viszonylatában inkább egy késői érésű meggyre asszociálok. Ezt állítólag a bor „duzzogó visszahúzódása” követi majd, de nem az én palackomban, ugyanis ezt a poharat gyorsan kiürítem, és elszaladok a konyhába újratölteni. A fene várja meg a duzzogását…

A visszahúzódást követően még 3-5 évet kell várni, amikor igazán kibontakozik majd a bor, és igazi értékeit megmutatja. Van 1-2 palackom az 1996-os évjáratból – igaz más pincészettől – de megvárom vele a 10 éves kort, vagy mégsem…

De térjünk vissza a tudományhoz. Az 1855-ös párizsi világkiállításra készítették el a bordeaux-i borvidék máig ható osztályozási rendszerét. Hogy ez mennyire felel meg egyben minőségi besorolásnak, azt mindenki döntse el maga, ám a területek osztályozását tényleg szigorú rendben tartva a borok árát mindenképpen befolyásolja, sőt! Tulajdonképpen még a szőlő beérése előtt el is dönti.

Nos, a III. Napóleon kérésére összeállított rangsor a területeket 5 osztályba sorolja. A területek gyakorlatilag a birtokokat jelöli, azaz a Chateau-kat. A 1er cru, azaz elsőrangú terület 1855-ös besorolás szerint a Lafite-Rochilde (Pauillac), a Margaux (Margaux), a Latour (Pauillac), a Haut-Brion (Passac-Légoan, anno Graves) és a Mouton-Rothschild (Pauillac) területeket öleli fel. Ezeket – úgy gondolom, majd minden borivó ember ismeri – azonban az általam már majdnem elfogyasztott Rocheyron nem tarozik ide…

A fenti, zárójelbe tett borvidékek ismertetéséhez szükséges tudnunk, hogy a bordeaux-i borvidék 27 övezetet, területet ölel fel, Saint-Emillion-tól kezdve, Pauillac-on, Pomerol-on keresztül Moulis-ig. Mellékelekhozzá egy térképet:

Ha a lassan csökkenő folyadékszintű Chateau Rocheyron boromat tekintjük, akkor az a Dordogne folyó jobb partján elterülő Saint-Emillion elsősorban Merlot-termő vidék. Miként az én boromban is, a Merlot főképpen Cabernet Franc, majd kisebb részben Cabernet Sauvignon fajtákkal egészül ki. A különböző Chateau-k által készített Cuvée-k összetétele természetesen titok. Nem is lennének franciák, ha Saint-Emillion területeit ne sorolnák újabb osztályokba. A legalsó osztály a Grand Cru, melyhez a borom is tartozik, tulajdonképpen mindent magában foglal. Erre mondják a szakértők, hogy akinek már van egy bordeaux-i grand cru birtoka, az nem semmi! Ehhez képest a Grand Cru Classé már egy magasabb szint, majd jön a Premier Grand Cru Classé, mely már a csúcs. Ha hiszik, ha nem, ennek is van besorolása, azaz A osztály és B osztály. De ezeken én már nem ismerem, hiszen már a palack megtapintása is egy vagyonba kerülhet!

Egyszóval van egy remek bordói borom egy kevésbé jegyzett pincészetből. Ha arra gondolok, hogy az 1999-es évjárat csaknem ugyanolyan jó volt, mint a 2000-es, akkor az utolsó kortyokat tartalmazó palack jelenkori értéke úgy 70 USD körül lehet. Ez úgy 14.000.-Ft-nak felel meg, tehát adott egy kérdés. Van-e hazai termésű szőlőből készült bor, melyet hasonlítani lehet e borhoz, vagy sem. Tulajdonképpen első sorban a villányi nagyok jöhetnek szóba, de szerintem egy 1999-es évjáratú cuvée azért 10.000.-Ft alatt van.

Egyébként határozott véleményem az, hogy egyes magyar pincészetek borai legalább annyira kitűnőek, mint ezek a grand cru-k, csak a marketing… Mindenképpen öröm, hogy a villányi borokat a jövőben eredetvédelemmel szabályozzák majd, ez egyenes út lesz az árak további felveréséhez.

Azt gondolom, hogy a hazai áruházakban kapható francia borok megítélése mindenképpen sokrétű. Egyrészről tisztában kell lennie a vásárlónak a fentiekben vázolt, igen összetett eredet-besorolással, hiszen azért nem minden francia bor jobb, mint a hazaiak. Ami talán meglepetés lehet, hogy egy átlagos francia vörös – azonos áron – akár jobb is lehet, mint egy hazai. De ezt rábízom olvasóimra.

Elfogyott a bor…