Archive for február, 2013

Mostanában igyekszem sokat tanulni olyan szakemberektől, akiket talán mindenki egyezően fogad el tudornak. Schiffer Miklós, avagy Braniel Mehandri számomra egyezően klasszikus értékeket képvisel, ám a cipő, mint fogalom, az utóbbi facebook oldalán (http://www.facebook.com/MENSTYLING?fref=ts) jött elő.

 

Engem még 1999 táján ejtett rabul Vass László (http://www.vass-cipo.hu/Index.html) tökéletessége, mely karácsonyi családi meglepetés képében öltött testet. Az akkor használatba vett fekete, rámán varrott, Budapest kaptafára készített London modell még ma is tart. Persze volt vagy két teljes talpcseréje legalább. Ugyanis a kézzel varrott cipők nagy előnye, hogy nem csak a sarok és a spicc kopását lehet javítani, hanem a kopott talpat és belső részt kompletten kicseréli a manufaktúra. A felsőrész kivételével tehát teljesen új cipőhöz lehet szerencsénk. Magyar átlagviszonyok alapján jó szóhasználat a szerencse, mert a 100-130 ezer forintért kapható cipők talpcseréje 30-40 ezer forintra rúg, azaz nem árt egy lottónyeremény. A cipők világszinten tartoznak a legjobb 3-5 cég termékei közé, és a 300-400 eurós ár egy nyugati demokráciában messze nem elrugaszkodott. Csak a mi nemzeti együttműködésünk rendszerében lehet álomvilágnak nevezni, ami önmagában röhej, hiszen a hivatalosan mannával kenegetett Horthy-rendszer világában minden sarkon volt egy remek cipész, mely képes volt hasonló alkotásokra. Ma ott tart a konfekció, hogy ha nem jó a cipő mérete, akkor az eladó készségesen hoz akár talpbetétet, akár vattát, hogy a hiányzó rést kitömjük, csak menjen el az áru a francba, és essen le neki a jutalék, mert a családja éhen hal. Szégyen és gyalázat az egész.

 

13 év alatt persze a cipők száma bővült, így eljutottam oda, hogy az állandó cserélgetés, ápolás, javítás mellett örökéletűnek számítanak a mesterművek. Ám van egy olyan szűk keresztmetszet, mely eszembe juttatott egy berlini utazásom. Idehaza nem kapható rendes cipőápoló krém, magyarul boksz.

 

Tessék csak egy pillantást vetni a jobb oldali képre! A “Herrenschuhe” c. könyv Vass úr szakirodalma!

 

Amikor ellátogattunk a KaDeWe áruház méltán híres falai közé, annak gasztronómiai portékáira voltam kíváncsi – mely megér egy misét – de fogalmam sem volt, hogy egy cipőpucoló úr ejt rabul másfél órára.

 

Amikor egy hölgy beleveszik a női konfekciós osztály leltározásába, egy úr vagy bambán ám együtt érzően helyesen a kritikákra, vagy szerényen más elfoglaltságot keres magának. Én úgy gondoltam, teljesítem vágyaimat és egyszer már leülök egy klasszikus cipőpucoló székre, és átadom magamat a gyönyörnek. Ugyanis olyan esik meg az emberrel, ami magyar ésszel felfoghatatlan.

Rendesen öltöztem fel öltöny, barna gojzervarrott, Budapest kaptafás, Budapest modellem tökéletesen kitisztítva járta útját – legalábbis azt hittem. Ugyanis az idősebb úr, a mester, a cipő láttán elégedetten csettintett, szép, igényes darab, de a boksz rossz. Hoppá. Hogy van ez? Erre beindult az oktatás, a fejtágítás:

 

Egy puha kendőre fehér folyadékot itatott, mellyel letörölte az egész cipőt. Rengeteg barna anyag jött le vele. Ugyanis a haza boksz hiába volt szépen eldolgozva, kifényesítve, képtelen volt a bőrbe beivódni, így tetszetőssé tette a lábbelit, de nem ápolttá. A tisztítást követően a színskála összes színében pompázó soktucatnyi tégely közül kiválasztott egyet, melyből kicsi, speciális, kerek bekenőkefével vitte fel a cipőkrémet a bőrre. Mire elkente, azt szépen beszívta a bőr. Mire a második lábammal végzett, ez elsőt lehetett fényesíteni.

 

A ronggyal, majd kefével végzett munkafolyamat eredménye az lett, hogy egy fehér posztódarabbal sem lehetett barna színt ledörzsölni a cipőről. A művelet tökéletes és tartós lett. Komolyan meggyőzött.

 

Na, ezt követte ekkor a bevásárlás. Sorra vettem cipőimet és mindegyikhez színt választottam, keféket, és végül egy dobozt, mert simán doboz fetisiszta vagyok, és egy kellemes összeg hátrahagyását követően a gasztronómiáról le is mondtam. Ez vagy két éve volt, és a krémek még hosszú évekig kitartanak. Azóta nagy örömmel és megnyugvással töltök el órákat cipőpucolással, mert csak akkor kényszer ez, ha nincsen igényességünk, és örömünk abban, hogy megjelenésünk illő lesz, és ápoltságot sugároz.

 

http://www.burgol.de/

 

A pomádék érdekes, átható illatúak. Csak természetes alapanyagokat tartalmaznak, kemikáliákat nem. Vettem a cipőkhöz olyan festékanyagot is, melyekkel a fekete vagy barna bőrtalp éleket lehet visszafesteni a természetes kopást követően. Az állandó gondoskodás mellett a cipő bőre szinte örök életű lesz. Természetesen kitörhet néhány helyen, de ez nem jelenti azt, hogy ki kell dobni. Ha a cipő ápolt, akkor a kor nem hátrány, csak érdem.

 

Vagy jó 10 éve – de lehet több is akár – remek autós túrát tettünk Európában. Végiggurultunk a mediterrán tengerparton és Grenadában döntöttünk úgy, hogy ideje lenne haza indulni. Most vagy odafelé, vagy visszafelé, de belestünk Avignon városába és tekeregtünk a Rhone folyó vidékén. Kétség kívül gyönyörű hely. eljutottunk Chateauneuf-du-Pape borvidék alsó szélére is. Valahol vettem egy remek, klasszikus bort, majd évek múltával – élményeket felidézve – bontottam fel. Bevallom, addig nem ittam ilyen bort, és a francia szőlőfajtákat is sokkal később ismertem meg – pontosítanék: még most is csak ismerkedem velük.

 

2-3 évvel ezelőtt vendégségben jártunk, ahol a házigazda remek olasz sajtokkal rukkolt elő, míg a háziasszony rám bízta a borválasztást, így a „pápás” bort vettem elő, ugyanis emlékeimben ott ült a bor remek fűszeressége, kis édeskés beütése. Remek választásnak minősült, mindenki elégedett volt a harmóniával.

 

Most a címben szereplő butella nem véletlenül került a kezembe. Öcsém kért meg rá, hogy mondjam el róla a véleményemet. Nem esett nehezemre kibontani a palackot és egy tányér normandiai sajtot és almát felcikkezni hozzá. Tudni kell, hogy a normand camembert nem a kisasszonyos sajtja. Kemény, fűszeres, mindent átható illatú. Az érettségébe egy kis kesernyésség is vegyül, csaknem mindent elnyom. Talán nem is véletlen, hogy a franciák előszeretettel kínálják gyümölccsel, lekvárral, chutney-val az érett variációkat.

 

A bort viszonylag hűvösen nyitottam fel, így az illatok a palack zárkózottsága mellett a hideg miatt sem bontakoztak ki gyorsan. (A pincészet egyébként 18 fokosan ajánlja felszolgálni.) Az azonban biztos, hogy a dugó minősége korrekt, palackbuké alig volt, és külön nem szorult a bor dekantálásra. Ahogyan szobahőmérsékletre engedett fel a bor, úgy szellőzött ki, úgy nyílt meg egyre jobban. Először azt lehetett érezni, hogy fűszerességért nem kell a szomszédba menni. Az percek, órák elteltével egyre jobban előtérbe kerül tanninos jellege. Ám az illata folyamatos, nem változó karaktert mutat. (Itt újra kell töltenem, mert az elfogyasztott első két pohár bor csak a gondolatokat indítja be, de nem a szavakat…) De vissza az illathoz…

 

Jean Sablon remek chanson-jai most kis tavaszt hoznak az újra behavazott kertbe, így az illatok iránti fogékonyság is emelkedik. A pohárból nem ömlenek a virágok, a széna, a szalma, a lóbőr, melyet előszeretettel énekelnek meg a borszakírók. Ez a bor visszafogottan elegáns. Ám egy illat eluralkodik az egészen, melyet nem tudok beazonosítani. Persze, tudom, hogy a Grenache és a Syrah mögött rejlő jellemzőkről van szó, de az túl egyszerű lenne, hiszen oly sokfajta variációban jelennek meg a fajták, a termőhelytől függően. Az egész olyan, mintha tetszés szerint összeszedett piros bogyós gyümölcsök mellé szilvát, meggyet kevernénk, majd egy csipet fahéjat hintenénk a tetejébe. Ja, és jól megborsoznánk az egészet durvára őrölten. És ettől egyszerűen nem lehet szabadulni. Ez illatok egyébként is különbözően érintik a fogyasztót. Előbb a pohár tartalmát megillatozván, majd a korty közben és nyeletet kiélvezvén. Ugyanúgy, ahogyan a korty más és más élményt nyújt a szájba, az illat is utat tesz meg. Sok bor esetében úgy vagyunk vele, hogy szép-szép, de becsúszik valahol egy bizonytalanság. Itt ilyet nem tapasztaltam. Az illat hosszasan magabiztos.

 

Jean Sablon egyébként Django Reinhardt művésztársa volt. Erről jut eszembe Sean Penn remek alakítása „A világ második legjobb gitárosa” c. filmben, melyet Woody Allen rendezett. Nos, Emmet Rey szerint az első Django volt…

 

(Itt tölteni kellett egy pohár bort, mert valahogy az illatokkal együtt felszívódott a nedű is…)

 

A bor íze a szellőzést követően igazán harmonikus, semmi nem lóg ki belőle. Mondanám, hogy „komplex”, de nem szeretem a szót, mert idehaza elcsépelten mindenre mondják, akár egy burgonyára is – ugyanis fontosságot és jelentőséget tulajdonít annak, aki kiejti a szót a száján. Én inkább azt mondanám, hogy olajos sűrűséggel úszik be a nyelven keresztül a szájba, ahol előbb borsossága, fűszeressége jelenik meg, majd később bontakozik ki a gyümölcsösség. Roppant gerinces, nehéz bor. Ha fiatalabb lenne, talán kifejezetten zavaró lenne a keménysége. Ez a csaknem 4 éves bor már kellemesnek mondható, de úgy vélem, mindenen eluralkodik – egyedül a normandiai camembert nem hajtott fejet előtte, és ízben-illatban odacsapott a bornak. Szép versengés. Ezt követően már nehéz lenne bármibe is belekezdeni.

 

A bor tannin-bőségét nem tagadhatja, aki ezt nem kedveli, az hozzá se fogjon egy ilyen palackhoz. A garatban nem igazán mutat semmit, és lenyelvén kellemes alkoholos erősség járja át az embert. A bor szépen tartja magát a visszamaradt illatban, ízben. Sokáig kitart az élmény. Kívánja az ételt, a frissítést.

 

A pincészet eme klasszikusa átlagosan 90 pontra taksált a borértő angolszász szakértők körében. Nekem a pontok sokat nem mondanak. Nekem tetszik, jó bor ez.

 

Fő alkotórésze a Grenache és a Syrah, melyhez Mourverde fajtát házasítanak. az utóbbihoz még nem volt szerencsém. A Grenache fajtát nagyon megkedveltem az utóbbi időben. Akár roséként, akár vörösként. Kellemes bársonyossága engem a Merlot-ra emlékeztet, ám annál jóval fűszeresebbnek tűnik, így a Syrah mellett rafinált párosítást jelent. A pincészet oldalán már nem találtam leírást a 2009-es évjáratról, így egy szakírónál találtam arra utalást, hogy 70% a Grenache, 15% a Mourvérde, 10% a Syrah, és jött hozzá még 5% Muscardin. A színéről nem is beszéltem eddig. Akkor töltök egy pohárral, elemezni lehessen…

 

Olyan az egész, mint a nappalink. Igaz? Ja, azt csak én tudom, hogy crimson red névvel illette a Dulux az árnyalatot: karmazsinvörös. Van ilyen rózsám a kertben. Majd tavasszal újra elmélkedek a kérdés felett. A poharat megdöntvén, a bor színét remekül lehet elemezni. Nem látok benne lila árnyalatot, sem téglás sem klasszikus bordót. Fény felé tartva a poharat, átcsillan rajta egy remek mélyvörös szín, olyan, amiért a nők ölni tudnának. Izgalmas szín, izgalmas íz és illat.

Végül fogadjanak el néhány gondolatot, milyen ételek mellé párosítanám e bort. Adja magát, hogy vörös húsok mellé. De hagymával készítettek mellé nem társítanám. Mondjuk lehet kacsamell, szarvas, mind roséra sütve, mely mellé intenzíven fűszerezett mártást szolgálnék fel. A köret is lehet intenzív, ez a bor mindennel felveszi a versenyt. A könnyed zöldséget elnyomja, észrevehetetlenné teszi. Gombából is csak a legintenzívebbeket bírja el. A hasonlóság mellett én még a szöges ellentétet tudnám elképzelni. Ahogyan a savanykás francia alma jól kiegészítette ma este a sajtot és a bort, úgy az édességet háttérbe szorító, citrusos ízekkel is el lehetne játszani. Mindent ki kell próbálni.

 

Egy biztos, ha egy ételsorba illeszteném ezt a bor, az követően már csak a desszert jöhetne. Milyen lehet ez chilis csokival? Remek!

 

A palack megjelenése tipikus. Dombornyomott üveg, mely aszimmetrikus alapú. A címke messziről felismerhetően Chateauneuf-du-Pape. Szép az egész, úgy ahogyan van. Egyébként nyilván nem ez a pincészet és a világ legjobb ilyen bora.

 

A pincészetről néhány szót:

http://www.gardine.com/fr/Chateauneuf-du-Pape-cote-Brunel-Pere-Fils-Vallee-du-Rhone-Vin-rouge

 

A Brunel család birtokában lévő 17. századi kastély és pince központja körül összesen 52 ha szőlőt művelnek, melyből csak 4 ha fehér, a többi vörös szőlő. Francia szokás szerint két szinten jelennek meg a boraik: a klasszikusak és a presztízs minőségű. A most kóstolt Cuvée Tradition az előbbi kategóriába tartozik. A presztízs kategóriában szereplő Chateauneuf-du-Pape Cuvée Gaston-Philippe 1/3-ad arányban tartalmaz Grenache, Syrah és Mourvédre fajtákat. A hozzávetőlegesen kétszer annyiba kerülő bort azonban a piac nem tartja kétszer olyan jónak is.

 

 

Itt hozzávetőlegesen be is kell fejeznem a tesztet, mert kinyitva elteszem a maradék üveget, hadd lássam meg, mennyit bír ki oxidálódva. Lehet, holnap még jobb lesz…