Archive for augusztus, 2013

Ebben a bejegyzésben csak és kizárólag egy étteremről lesz szó, és teljesen mindegy, hogy mi van a tányéron. Nem érdemes itt elveszni a recepteken, csak a látvány legyen kivételesen a hangsúly. Ugyanis mindenkit előre biztosíthatok,l hogy az ételek tökéletesek voltak.

Cahaignes falutól nem messze találtuk ezt a zseniális kis vendéglót. A klasszikus francia fogadó – Auberge – bejáratát az összes létező gourmé ajánló tábla vette körbe. Éhesek voltunk, nagyon éhesek, de meglátván a “csillagokat”  elbizonytalanodtam. Ugyanis magyarként gondolkodva azonnal az jutott az eszembe, hogy ingemet-gatyámat leveszik rólam egy tál lencséért, melyet ezüst és arany forgáccsal díszített ravatalozón állítanak majd elibém. Nem így lett…

Amikor vacilláltunk, a fogadós intett nekünk, hogy nem fog minket megsütni másnapra, kerüljünk beljebb. A kerthelyiség minden sallangtól mentes. Sem a kockás abroszos, sem a lounge hangulat felé nem szédelgett el. Maradt reális. Angol menü nincsen, meg kell tanulni franciául az ételeket. Ám annak sem látom értelmét, hogy idehaza már minden szakács francia nevekkel dobálózik, mivel megtalálta a fakanalat a fiókban.

A köztes megoldás egyszerű, a kis pincérlány – feltételezem, a család tagja – gyorsan és egyszerűen elmagyarázza angolul, hogy mit fogunk fogyasztani. Na, pont itt jutunk el arra a szintre, hogy megadom magam az élvezeteknek, lássuk a csodákat.

Mivel képtelenek vagyunk egy egész üveg bort meginni, szinte számunkra találták ki a 0,075-ös palackokat. Idehaza istenkáromlás, és mit képzel a vendég, hogy nem iszik meg egy ötös szorzóval felárazott villányi hínárost!

Bemelegítésként egy homár habos krémet tálaltak. Nem is lényeg azt a homár, mert mindjárt arra asszociál valaki, hogy drága. Közömbös. Az étel tálalása, színei, egyszerűsége tökéletesen harmonizál az ízzel. Ami zöld, annak olyan íze van, mint annak a zöldnek, amit elfogyasztunk. A rózsaszín meg olyan, mint az eredete. A bort nem ismertem, de ismerkedem vele azóta is. Tudni kell, hogy Normandiának nincsen bora. Ugyanis ezen az éghajlaton nem terem meg  a szőlő. Champagne már, ott több a napfény, a meleg. Az óceáni éghajlat itt másnak kedvez.

 

A következő fogás egy szelet hal, némi kagyló, melyet addig gyűlöltem, egy kis paradicsom ágy és joghurtos öntet. Mi kell hozzá? Hát friss hal, friss kagyló, friss paradicsom. Minden van a közelben, nem kell semmi hókuszpókusz.

 

Egész Normandia bővelkedett a tenger gyümölcseiben, ám valahogyan elegánsabbnak tűnt, mint Itáliában. Ott sok duma, valami sikerül valahogy. Ha az olaszoknál szegény a vidék, az étel is jobb. A franciáknál nem találtam ilyen különbséget. Minden vendéglős odatette magát a legjobb tudása szerint. Érezni lehet, hogy a lényeg talán nem a “francia konyha”, hanem a “francia ember”. A mentalitás. És nem mellesleg a helyi alapanyagok sem az idétlen nagykereskedelemből jön. Habár tegyük hozzá, hogy egy helyi CORA árukínálata összevethetetlen a hazaival.

Ezt követően jött némi húsos ármány, a szuper francia burgonyával. A húsok számomra ismeretlen állatból valóak, ugyanis a helyi henteseknél sem láttam a hazai combokat és zsíros cupákokat. Itt másképpen vágják a más fajtájú állatokat, és nem verik a mellüket, hogy a szürkemarha a világ legjobbja. A part és Párizs között vagy 20 fajfa marhát láttam. Tudománya van a szakmának, nem a mellébeszélés az úr.

A húsokat megsütik, előtte érlelik, azaz úgy veszik, érlelve. Nem bosszantanak fel azzal, hogy sous-vide technológiát furcsán értelmezve radírt készítenek zamatos hús helyett. Nem tesznek egy kiló krumplit köretnek, csak egy szűrőnyi rizst. Egyszerű az egész. Van köret mutatóba, mártás, hús, kis zöldség, kész.

A sajttal kapcsolatban nehéz újat mondani, a normandiai tételek a legjobbak – legalábbis számomra. Ám soha nem ettem a  sajtot lekvárral.

 

Azóta idehaza is jobban figyelek, de a sajthoz jutás nehézkes. A desszert egy epres sütemény volt, melyet a sötétség elragadott, így nem tudom bemutatni, ám az biztos, hogy hiába nincsen a franciáknál cukrászda érzés, a helyében lépő ezer fajta sütemény megállja a helyét. Az ételek sorrendje konzervatív, szinte megszeghetetlen, de a menüsört végig lehetett enni. Az ételsor ára 29.-EUR volt, azaz kormányzati nyilatkozatoktól függően 8-10 ezer forint. Egy magyar átlagembernek nagyon sok pénz. de nem is érdemes számolgatni, átváltani, inkább figyeljünk oda, hogy idehaza is legyen értékes hazai hús, legyen konyhamészáros hivatás, etc. Mert a francia import húsok és más cuccok ára idehaza a hasonló színvonalú vendéglátást elérhetetlenné teszi. Azt, ami a francia átlagember mindennapi sajátja.

 

 

 

 

 

 

Van néhány millió ember, akiknek Normandia beépült a sorsába. Nekem nem, de ismerem, átérzem jelentőségét. Hovatovább olvasmányélményeim kapcsán szinte házról házra be tudom rajzolni a frontokat, az ejtőernyősök, a páncélosok útját. Azaz nagy kihívással nézek elébe egy olyan útnak, mely erre a tájra összpontosít.

 

Ám Normandia messze nem a II. világháború egyik sorfordító csatájáról, a partraszállásról szó. Ennél sokkal nagyobb a jelentősége.

 

Természetesen Normandia története nem a normannoknál kezdődik, és a 911-es Saint-Clair-sur l’Epte-i szerződés sem az első jelentős jogi, történelmi emlék. De egyelőre ezen ugorjunk át, lesz még alkalmam bőven fel, s alá szánkázni az idősíkokon. Inkább az értelem helyett az érzelmeimet bocsátanám „közszemlére.”

 

Párizsig elautózni nem leányálom, aki ezt egy fenékkel csinálja végig, az komplett elmebeteg, ön- és közveszélyes. Stílusos megállni. Mondjuk félúton. Adott esetben Nürnbergben jó a kolbász és a sör. Párizs elkerülése csak azt juttatja eszembe, hogy ha egy sereg jobbikos szimpatizánst letennék a külvárosba, a szót is elfelejtenék, hogy „cigány”. Minden viszonylagos…

 

Párizst elhagyván Reimsben meg kellett állni, az kihagyhatatlan. A katedrális legyen egy későbbi téma, a Champagne szintén, de azt itt kell megemlíteni, hogy a katedrális közelében lévő buborékos boltok bizony a legjobbak. Gyors csodálkozás, gyors feltankolás, majd irány az Ile-de-France és Normandia határán lévő Chateau de Requiécourt, a szállás, hiszen este 9-re ígértem az érkezést, és nem jó visszaélni vendéglátónk bizalmával.

 

Cahaignes település tulajdonképpen a szántóföldek között rejtőzik. A magyarok által rendszerint lenézett franciák a táblák közötti utakat tökéletesen megépítették, aszfaltozták, az egész olyan hatást kelt, mint egy pók hálója. A Tour mezőnye gyakran hasít ezeken a dűlőutakon, melyek jobbak, mint hungarikum autópályáink. Tündéri kis falvak találhatóak egymástól 4-5 km-re. Az általános benyomás nem más, minthogy a települések nem a magyar jobbágyfalvakra emlékeztető szerkezetűek, hanem inkább kisvárosiak. A földszinten az üzlet, felette a tulajdonos család lakása, és a tetőtér. A házak rendben vannak, a kertek, előkertek mindennél szebbek. Jóllehet a környék talán a párizsi tehetősek befektetési, pihenési övezete, de ki tudja, nem rendelkezem helyismerettel.

 

A privát Chateau a tipikus francia idegenforgalom része. Sokan nem kedvelik, mert recsegnek-ropognak a régi épületek, talán szellemek is laknak bennük, de akkor is van egy jó adag romantikája az egész ügynek. A szállást mindenkinek ajánlom egyébként – http://www.chateauderequiecourt.com/eng/index.html – mert a házigazda nagyon kedves, és a hely is nyugalmas. Normandia kegyetlenül drága, kevés a jó szállás, sok a jó étterem.

 

A falut nehezen lehetett megtalálni, a navigáció két búzatábla között érkeztetett minket. A helyiek nem beszélnek angolul, talán franciául sem, de valahogy csak megtaláltam a nagy zöld kaput, melyen csöngettem, és beengedtek egy olyan világba, mely Agatha Christie regényeit jelenítette meg. A régi villaépület kopottas, azt óriási park veszi közre, megannyi lehetőség a hulla elrejtésére, avagy a gyilkosság láthatatlan elkövetésére.

 

Leparkoltunk és becipeltük a bőröndöket. A ház oldalán található a hivatalos bejárat, az elején már a helyismerettel rendelkező vendégek közlekednek. Adminisztráció, eligazítás, kapunk egy kulcsot, egy kapu-kódot, és onnantól miénk a birtok. A legkedvesebb, hogy a házigazda egy komplett étterem listával segít meg minket, hiszen a Chateau nem rendelkezik konyhával, csak reggelit ad – de az milyen klasszikus hangulatú!

 

A gasztronómiai élményről majd külön írok, mert fontos ez a kérdés számomra. Az esték csöndesek, kivéve azt a pávát, vagy valamilyen földönkívüli lényt, mely olyat rikácsol, mintha a gerincemet tépné ki egy ismeretlen. Én azt a módszert választottam, hogy egyszerűen leüvöltöm a fejét, mely bevált, megszégyenülten elkullogott, de azért még halkan egyszer-egyszer odatette magát olyan csakazértis alapon. Ettől eltekintve csodás hely.

 

Másnap bejártuk a kertet, a környéket, valahol bevásároltunk egy helyi almabort, melyet nagy becsben tartanak. A behűtött csodát kibontottam a teraszon az este, de azt hittem, megbuggyant az egész. Tiszta élesztő volt az íze, a szaga, borzalmas, rá is öntöttem a levendulákra, melyet másnapra a világ összes bogara ellepett meglepetésemre. A cidre persze visszatért azóta is életembe, sok mosolyt fakasztva. Én az angol cider változatát ismertem meg előbb, azt is úgy, azt hittem, sört iszom, és furcsán állt a szemem, amikor konstatáltam: sörnek furcsa, almabornak jó. A francia cidre nagyon más kategória. meg kell ismerni. Itt nincsen szőlő, az alma a lényeg, az van…

 

 A fürdőszoba haláli volt. Soha nem láttam ilyet. A mosdókagylónak nem volt lefolyója, fogalmam sem volt, hogyan kell kihordani a vizet a kübliből. Nagy nehezen rájöttem, hogy a tál kifordul a tengelye körül és az alatta lévő lefolyóba üríti a vizet. Azaz nincsen keverő csaptelep, csak hideg és csak meleg, mint a briteknél. Nagyon régi minden a fürdőben, Poirot lehettem két estére, reggel szépen felöltöztem, hiszen az utazás első célja Giverny volt.

 

Az meg teljesen döbbenetes, hogy a teraszról ülve lehet látni, amíg a valaki az ablak előtt fürdik, tusol. A párom sziluettjét a függöny tette homályossá, a régi csempék és bútorzat, illetve a sárgás, gyenge világítás feszültséget teremtett, azon sem csodálkoztam volna, ha egy kés jelenik meg egy ismeretlen kezébe, de azért az mégiscsak zsenánt lenne egy ilyen drága hotelben!

 

A reggelik hangulata semmihez nem fogható. Ugyanis a nappaliban egy óriási asztalt üli körbe az összes vendég: két magyar utazó, egy francia ügynök, két amerikai lány, akik egy esküvőre jöttek, talán még hollandok ültek mellettünk. Nem sok ember, de legalább adott egy korabeli, tradicionális étkezés, amikor a régi stílusú eszközökkel, elegánsan, csöndesen, a másikra figyelemmel lehet 1-2 órát étkezni. Nem kell sietni sehová.

 

A Chateau nem életem legjobb szállása, de az egyik leghangulatosabbja. Messze van, nagyon messze. Pont annyira, hogy ritkán jusson el oda az ember, sajnos.

 

A mai hőségben – amikor várjuk a leszakadó eget, az özönvizet, habár tudjuk, hogy mekkora kárt fog okozni – nincsen sem erőm, sem tehetségem ahhoz, hogy nagyobb hasznot hajtsak a ház körül, mintsem ülök egy helyben és gondolkodom. Az nem árt meg senkinek.

 

 

Egy kedves internetes ismerősöm arra hívta fel a figyelmemet, hogy – idézem – „a buszos túrán azért a semminél többet lát az ember, és nem kéne ráaggatni a tömegturizmus jelzőt, szinte szitokszóként. Igen, vannak helyek, ahová tömegek mennek. A buszos túrán szigorúbb időkorlátok vannak, mint az egyéni utakon, viszont sokak számára ez megfizethető, és nem elhanyagolható az idegenvezetés segítsége sem.”

 

Nos, a fenti nézettel kapcsolatosan lehetek empatikus, megértő, de elfogadni nem tudom. És ez nem pénzügyi kérdés, hanem kulturális.

 

Életkorom nyilvánvalóan gátat szab a személyes élményeknek, és a fizikai lehetőségeknek, így csupán arra emlékezem vissza, hogy anno kaptam egy piros útlevelet, nagy bumszli szocialista címerrel az elején, és könyöröghettem az un. „ablakért”, egyáltalán elindulhassak valamerre. Nagy kegyesen jött az 50 USD keret, mely kapcsán mindenkinek más jutott az eszébe. Szüleim korosztályának Bécs és a Gorenje-turizmus jutott az eszébe, nekem meg a szabadság.

 

1987-ben érettségiztem, kis katonáskodásos játék és egy megismételt felvételit követően a rendszerváltás évében kezdem a jogi kar nappali tagozatán. Alig előttem jártak országunk mostani nagyjai, akikkel leginkább a borozókban lehetett találkozni – már, aki oda járt – ugyanis a tudomány kevésbé érdekelte őket, mint a hatalom és az alkohol.

 

Párom, akivel pont azóta rúgjuk a port a világ kövein, kiokoskodta, hogy az az egyetemi hallgató, aki Görögországban tudományos céllal indul neki, ingyen léphet be a múzeumokba, ám erről igazolást kell szerezni. Anno az ELTE ismert volt a világban valamelyest, ám hogyan lehet összehozni a jogtörténetet egy kis görög kalanddal? Úgy – jött az isteni szikra – hogy a Római jogi tanszék vezetőjétől kérünk egy igazolást, mi mennyire elkötelezett hívei vagyunk a tudománynak. Hamza Gábor volt a tanszék vezetője emlékezetem szerint, így feszültünk rendesen. Ő az az akadémikus, aki a HVG olvasói rovatában éveken keresztül igazított ki minden cikket a legkülönbözőbb témákban úgy, hogy tökéletesen igaza volt. Tanárunk közölte, hogy illik tudni angolul, németül, és még jobban illik néhány holt nyelvben is járatosnak lenni. Ezt a feltételt nem tudtuk 2-3 nap alatt teljesíteni – nem volt jegyzet – így könnyes szemekkel – és egyébként kitűnő bizonyítványunkkal – elértük, hogy egy hatalmas egyetemi bélyegzővel ellátott, angol nyelvű passzust ölelhettünk keblünkre.

Azt hiszem, mi a nehezebb utat választottuk. Ugyanis 1990-ben itt a társadalom úgy élte meg a választásokat és a nyugati nyitást, hogy „mindenkinek joga van ahhoz, ami a nyugatiaknak, és azt meg is szerzi magának mindenáron”. Így is tettek az emberek…

 

Öntötték a buszos turistákat Bécsbe, még nyugatabbra, minden pénzt a nyugati civilizáció gazdagságot jelentő eszközeire cseréltek, hogy a szomszédnak be lehessen mutatni kivagyiságunkat. Nem nagyon volt is kivétel. A nyugati országok történelme, szokásai, társadalma, kultúrája itt senkit nem érdekelt.

 

Félve mondom ki, de a nyugati utazás privilégiuma a pártpolitikusokat és butikosokat illette. Utóbbihoz sorolom a gebines éttermeseket és a „maszek”-világ ügyeskedőit. Egy biztos, a rendszerváltás előtt, és utána sem érdemek szerint osztották el a javakat és a lehetőségeket. Pont ez az aránytalanság okozta például a Fidesz alapítói körében azt a mérhetetlen vágyat, gyűlöletet és önzést, mely máig hatóan meghatározza birtoklási vágyaikat, mely egyáltalán nem takarhatja el a többi hatalommániás gazember cselekedetét. Ám mindenen körülmények hozzátartoznak kis világunkhoz.

 

Az utazások legvágyottabb célpontja a tenger volt. Nem halhatok meg úgy, hogy nem láttam a tengert. Sokan ugyan látták, amikor Jugoszláviába – a kis nyugatra – irányították Skodájuk, Ladájuk orrát, de az mégsem az, mert a Coca-Cola az igazi életérzés. A legvidámabb barakk lecsengésekor már megízlelhettük a vágyott termékeket: Bounty csoki, pet palackos Fanta, dobozos sör, etc. Döbbenetes visszagondolni honfitársaink kisszerűségére.

 

Az egyre terjedelmesebb vágyak és a meglóduló gazdaság eredményeképpen a kis és nagyobb utazási irodák tízezrével vitték az embereket nyugatra. Tarvizio és a bőrdzseki a racionalitás csúcsa volt. Egy buszos velencei karnevál említése királlyá tett mindenkit a társaságokban. Ám alig lehetett hallani olyanról, aki beült az autóba, vonatra, etc. és elindult.

 

Volt egy nagyszerű mentorom, dr. Pálinkás György. (http://ias.jak.ppke.hu/hir/ias/20074sz/14.pdf) Atyai jóbarátomként tiszteltem. De ez így nem is igaz, inkább pót-atyám volt. Egy házban laktunk, szinte a liftben is tanulhattam tőle. Ő mesélte, hogy anno befizettek feleségével egy európai buszos körútra, és a döglődő szocializmusból kiszabadulva járták körbe a jelentős vidékeket. Buszos túra – nem volt más. Ám egyet nem szabad elfelejteni, Gyuri bátyámnál kevés műveltebb emberrel hozott össze a sors. Amikor Párizsba mentem 1993 környékén, feltétlenül felhívta a figyelmemet arra, hogy keressem meg azt a kiskocsmát, mely Villon gyerekkori koponyáját őrzi.

 

Az utazásoknak nem az anyagi valóság miatt van rendkívüli jelentősége, hanem az eszmék miatt. Tanulunk valamiről, de nem látjuk, nem foghatjuk a kezünkbe. Az utazás során ezt érhetjük el. Le nem írható – még felnőtt fejjel sem – az az érzés, amikor Ravenna építészeti emlékei miatt 14 évszázadot repültem úgy vissza az időben, hogy konkrétan ott állhattam azon a kövön, melyen egy bizánci császár is lépdelhetett. Időutazás.

 

Ember és ember között különbség van. Még ha ez sokaknak nem is tetszik.

 

A napokban került újra a figyelem központjába Ranschburg Jenő korábbi nyilatkozata (http://fn.hir24.hu/itthon/2011/01/12/ranschburg/) „Magyarországon sokan agykéreg nélkül léteznek, vagyis nem gondolkodnak, kizárólag az érzelmeik vezetik őket. Közülük kerülnek ki mindazok, akik piedesztálra emelnek politikusokat és hódolnak nekik.”

 

Ebből engem csak az érdekel ebben a pillanatban, hogy ez szükségszerű, vagy sem? Czeizel Endre több előadásában utalt arra, hogy a társadalom 2%-a egyszerűen imbecil, idióta, van 2% magasan kiugró, és a maradék 96% rémesen egyszerűen gondolkodó. Ám igazán nem mindegy, hogy az a 96% mégis mit vár el önmagától, mire akar jutni?

 

A középkori építészet során nem voltak tervek, melyeket interneten le lehetett tölteni, meg lehetett tanulni egyetemeket. Jóllehet egyetemek sem nagyon voltak. (Első európai egyetemek Bologna és Párizs termékei voltak a XII. században) Ahhoz, hogy egy ifjú mesterré válhasson, vándorolnia kellett, fogta a batyuját, és nekiindult. Nézzük csak meg a nagy katedrálisok építési történeteit – ez a népszerű irodalomban is nyomon követhető.

 

A magyar ember alapvetően jobbágygondolkodású, ugyanis soha nem lépte át a falu határát, a domb mögé soha sem jutott. Mátyás király sem azért hozott talján mestereket, mert unta a gótikát, hanem azért, mert nem volt mester. Hazánkban egyszerűen nincsenek kő építmények a középkorból. Nem alakult ki városiasodás, nem volt polgárosodás, etc. A magyar urak jobbára elhúztak a történelem folyamán valahová máshová. A Hunyadiak központja keletre volt, utána a Habsburgoké nyugatra. Előtte az Anjou királyaink Itáliából hoztak magukkal kultúrát. Az Árpád-házi királyaink úgy próbáltak sárból és nádból országot tákolni, hogy amikor mi még a kumiszt ittuk, Európa már mostani történelmének felén túl volt. Az ezer éves lemaradást pedig csak úgy lehet behozni, ha az ember tanul, lát, igyekszik.

 

Visszakanyarodván tehát a turizmushoz, a hazai utazási irodák bő táptalajt találtak azon igénytelen tömegekben, akiket semmi nem érdekelt, csak a pepsicocacola. Velence kapcsán még mindig úgy írják a bédekerek, hogy jelképe egy oroszlán. Basszus, csak egyszer kellene odafigyelni, lassan elolvasni a betűket és rájönni, hogy a kiméra nem oroszlán.

 

Az egyszer veszek valamit, de az jó és értékes, vagy „annak árából veszek 10 nagyon kacatot” jelenség a magyaroknál az utóbbiban csúcsosodik ki. A gagyi és a butaság a mindennapok sajátja. Az igénytelenség az uralkodó, és illik lenézni a szorgost, a tanultat, az okosabbat. Mert az nem lehet, hogy az előrébb való. Az agyakban nagyon nagy baj van. Az internetes hozzászólások döntő többsége idióta, pökhendi, sértő. Közben szépen látható, hogy a többség nem képes megkülönböztetni színeket, formákat, arcokat, etc. Nagy intenzitású élmény mozgat meg egy átlagos embert, a rezdülésekre nem figyelnek. Ám ezzel együtt van a kör, mely azt hiszi, hogy az álló semmi rezdül és az művészi. Hát nem. Még akkor sem, ha sokat mondjuk, mert a lényeges és a lényegtelen között nagy a különbség.

 

Senki nem születik úgy, hogy mindent tud, és vele születik a „stílus”. Egy fenéket. Jó a duma, de amikor megszületünk, örülünk, ha életben maradunk, oly esetlenek vagyunk. A tanulás folyamatában a genetikai adottságok segítenek és megszabják határainkat. Az ember fizikailag determinált, de szabad akarattal rendelkezik. Van, aki megmarad a biológiai korlátai között, van, aki ennél többre vágyik.

 

Navigare necesse est – ez lefordítható, értelmezhető a modern világban sokképpen is. Közlekedni kell, haladni kell, utazni kell. Ne a szavak szó szerinti jelentésére figyeljünk, hanem azt ember vele született adottságára, a felfedezés élményére. Kolumbusz ma ünnepelt sztár, anno hajtotta a vére. Marco Polo ma egy elnyomott idealista lenne, és ülne a valamelyik Pláza butikjában. Lehetne sorolni, ám tudomásul kell venni, hogy ma már nem térben utazunk, hanem fejben. Persze, majd űrutazunk.

 

Marco Polo utazásának lényege – legalábbis számomra – azon kultúrák megismerése, megismertetése, mely egy ismeretlen világba vitte Európát. Ma a mélyen átlagos magyar antiszemita és rasszista. Fogalma sincsen, hogy miért. Londonban minden 5. ember helyi, és csak töredéke fehér. London toleráns. Magyarország nem az. Egyszerűen azért, mert a magyar ember nem rendelkezik ismeretekről a világból. Nem veszi a fáradtságot, hogy megismerje a népeket, a történelmet, a műalkotásokat, a jelent, így a jövőről sincsen fogalma.

 

Ha valaki befizet egy buszos útra, az mit lát? Az esetek többségében az autópályát. Pedig az élet nem ott van. Lent, a kis falvakban, a piacokon, a kis terek padjain. A szervezett utak nem jelentenek felfedezést, az idegenvezetők egy érettségizett közepes diák szintjét sem ütik meg. Az a tudás, melyet állítólag átadnak, az roppant szerény. Semmi más nem érdekes a cégek számára, mint a mennyiség és a haszon. Tudás, tapasztalat? Ugyan.

 

Ha most visszakanyarodunk görög utunkra, és 1990-hez, akkor két lehetőségünk volt. Felszállni egy buszra és csatlakozni a csoporthoz, vagy hátizsák (szigorúan román fémvázas) vagy nekiszaladni az ismeretlennek, vonat Athénba, majd onnan találjuk ki. Az utóbbit választottuk.

 

Szar volt 36 órát vonatozni a lepra nemzetközi expresszen. Az athéni szállás egy pornó mozi közelében volt, az Omonia tértől nem messze. A szekrényben volt a tusoló. Valahogy nem tudom elfelejteni Szabó Magda – nem keverendő össze Szabó Zsófival – Zeusz küszöbén c. könyvében leírtakat. Ez valahogy magyar sors lehet…

 

Amikor azonban a feltételezett buszos csoport és mi beléptünk az athéni valóságba, mi a Nemzeti Múzeum felé vettük az irányt, míg a „magyarok” a Pláka felé. A múzeumban nem volt magyar, csak mi. Megkaptuk a tudományos belépőnket, és végigszerencsétlenkedtük az egész Peloponnészoszt.  De mindent láttuk. Mi más élményekkel jöttünk haza, nem is láttuk azt, amit a buszos út az élmények közé sorolt. És ennek nagyon egyszerű oka van. A buszos tömegturizmus felfogási szintjét le kell vinni az egyszer egy szintjére. Mert ha valaki belekezdene a demokrácia megszületésének rejtelmeibe, az idegenvezetőt egyszerűen leugatnák.

 

Később azért volt szerencsénk ilyen esetekhez, hiszen Egyiptomba vagy Jordániába charter vitt, és első alkalommal nem is mertünk nagyon magánutakra menni. Sajnos az átlagember butasága alig mérhető. Nincsen olyan skála.

 

Azaz, aki valamit látni és érezni akar a világból, az fontolja meg, hogy mi számára a fontos, a TESCO-ban bevásárolni a konzerveket, és  horvátban leülni a kövekre, avagy alig valamivel drágábban elmenni mondjuk Veronába, vagy Padovába. Hja, ott nincsen tenger…

 

És tulajdonképpen ez az egész kérdéskör annyira nem is érintene, ha lépten nyomon nem ütköznék abba a jelenségbe, hogy a 40-es IQ-huszárok eldöntik azt, mi lesz az életem sorsa, kit kell szeretni, istenként tisztelni, mit tegyek, mit ne, mi a jó, mi a rossz, mi a  szép és mi nem az.

 

Egy népszerű oldal, mely a stílussal foglalkozik, egyértelműen az érzelmekre dolgozik, nem pedig az értelemre. Ha egy hozzászólásom átcsúszik a „tökéletes”, „ez az igazi”, „csak ez a legszebb” hálón és megpróbálja a figyelmet ráirányítani az értelemre, a törekvés negatívnak és bántónak ítéltetik.

 

Márpedig ez egy normális közösségben nem lenne így. Ha valaki tudást akar szerezni, az figyel, megtanul érvelni, tárgyi tudást szerez, etc. És ehhez nem csupán az egyetem az egyetlen megoldás. Utazni kell, látni, magunkba szívni a történelem rezdüléseit, az emberi gondolatokat, a jót, és a rosszat, mert úgy lehet értékelni. Európa írott történelme két és félezer éves, de mi csak arra vagyunk büszkék, hogy ezer éve rebelliskedünk.