Az alábbi írást még 2005 októbere és decembere között vetettem „papírra”, majd tettem közzé azóta megszűnt blogomban több részletben. Mivel karácsonyi ajándékként megkaptam Sting „A Winter’s Nigh” c. élő koncertfelvételét a durnhami katedrálisból, leküzdhetetlenül erős anglomán vágyakozás vett erőt rajtam, melyet csak egy kis saját készítésű bejglivel és belga gyümölcsös sörrel lehet enyhíteni…

Visszaolvasván a sorokat, nevetek saját magamon, nativitásomon, ám néha az döbbent meg, mennyire aktuális még majd minden észrevételem.

Liverpoolos szurkolótársaimnak tartalmaz még egy jó sztorit, ők érteni fognak mindent…

 

Lássuk tehát az emlékeket:

 

Még soha nem voltam Angliában. Valahogy féltem tőle. Az elérhetetlenségétől, a drágaságától, a legendáitól, meg egy képzeletbeli csalódástól. Az első utazásomra úgy került sor, egy barátom meghívott némi karácsonyi kocsmázásra és sétálásra a városban. Szerencsés ember vagyok, mondhatom. Egy feltétele volt, el kellett kísérnem egy kuriózumnak minősülő kabát beszerzését célzó sétára, amit itthon még nem lehet kapni. Nem egy kibírhatatlan feltétel…

Egyszóval barátom igazi angolszász vendéglátást varázsolt nekem, illetve nekünk, mivel a párommal mentem. Nem Malévvel repültünk, hanem a British Airways járatával. Az igazi ok talán az volt, hogy a Malév egy kicsit később indult, így időt nyertünk volna a BA szolgáltatásával, ha az nem lett volna speciális, és „Very British”.

 

Úgy kezdődött, hogy a BA járatára ugyanolyan volt felszállni, mint a magyar verzióra, ám soha nem nevettem még légi járművön annyit, mint itt. Ugyanis rendben kitoltak minket a betonra, hogy elkacsázzunk a kifutóig, de megálltunk és nem mozdultunk egy tapodtat se. Nem baj, itt tuti minden – gondoltuk – és olvastuk tovább újságjainkat. A dolog csak akkor lett furcsa, amikor olyan légkulcsok hangját hallottuk a fenekünk alatt, amivel a kocsikon a kerekeket cserélik. Mondtam is, hogy semmi baj, csak egy gyors felni-csere és máris száguldunk. Erre mondta a barátom, ilyen nincsen, de a csavarkulcs csak berregett, csattogott, szuszogott. Ennek fele se tréfa, de amikor a fedélzetre feljöttek a sárga trikós szerelők és kiterítettek a padlóra egy olyan szabásrajz-féleséget, akkor nem igazán tudtuk eldönteni, sírjunk, vagy nevessünk. Hál’ Istennek, alig voltak magyarok az utasok között, így a jajveszékelések elmaradtak, ellenben a késlekedés miatt megkaptuk potya italainkat. Még a betonon soha nem ittam whiskyt! A szabásrajz alapján arra jutottak a szerelők – vettük ki a beszédjükből – hogy a csomagtér záródása nem volt tökéletes, és ehhez kellett meghúzni a csavarokat. Na, mondtuk egyből, mint a totál pesszimista magyarok, mire a repülő több tízezer csavarját meghúzzák, elmegy egy kis idő…

 

A késlekedés óriási volt, de másfél óra alatt megoldották a problémát. Közben az utasok nagy részéről kiderült, hogy Londonban át kívántak szállni különböző tengerentúli járatokra, így a jelentős késés nekik egyenesen azt jelentette, minden csatlakozást lekéstek. A kapitány – egy olyan sármos James Bond fazon – kikacsázott a pilótafülkéből, és közölte: „evriszing ólrájt”, erre a feszültség feloldódott. Ezt a hanglejtést és beállást azóta próbálgatom itthon, tükör előtt, hátha nekem is bejön… Kevés sikerrel.

A röhejes az volt, hogy amikor megláttuk a Temzét, a később induló magyar gép már alattunk repült vissza Budapest felé. Ilyen az élet.

Repülni mindig jó, nagyon szeretem, habár izgalmat nem nagyon érzek. A felszálláskori gyorsulás rabul ejtett már az első alkalommal, ilyenkor bizsereg a gyönyörtől az összes porcikám. Végül a repülőút a szokásos nyugalommal telt el, csak rendkívül hosszasan kellett köröznünk London légterében, hogy leszállási engedélyt kapjunk. Időközben a kontinentális csatlakozásokat is megoldották valahogy, így mosolygós hangulatban került sor a landolásra.

 

Uniós állampolgárként hamar eljutottunk a vasútig (train), ami nem metró vagy földalatti (metro, underground) Londonban, de ezt csak később tudtam meg. Tehát elzötyögtünk a belvárosig, egészen pontosan a Kensington High Street egyik kellemes szállodájáig, a Royal Garden Hotelig. Belépésünk után azonnal éreztem, hogy ez valami más, ami eddig megszoktam, túl sok a csillag, meg érdekes volt az a réztábla is, amin valami olyat lehetett olvasni, hogy a Korona országainak 200 legjobb szállodájának tagja. Pfff.

(A Royal Garden azóta valamilyen furcsa szeszélyességből minimal art stílusú modernizáción esett át. Emeletről emeletre irtották ki a stílust és ezzel a régi vendégeket.)

Meglehetősen kényelmes szobát kaptunk, akkora, mint a lakásunk… Szerintem ez egy kicsit feleslegesnek is tűnhet, habár azóta sokat tűnődtem a barátom fejtegetésén, hogy Londonban valami vagy elég vacak, vagy nagyon jó. Köztes állapot ritkán akad. Azaz lehet menni 4 csillagos szállodába is, de azok annyi pénzért rendkívül nagy csalódást okoznak. Egyszóval ki sem nyitom a számat, egyik ámulatból a másikba estem. (Mondjuk azóta rájöttünk, hogy a Danubius lánchoz tartozó Hotel Regents Park  annak köszönheti felújítását, hogy idehaza jelentős megszorításokat kellett elviselni. Ettől eltekintve mindenkinek meleg szívvel ajánlom a felújított szobákat és a viszonylag kellemes árakat. A hotelben nagyon sok magyar dolgozik, így annak is remek választás, aki hadilábon áll az angollal.)

 

Letettük a cuccunkat, és azonnal falni kezdtük a várost. Ha leegyszerűsítem a dolgot, akkor azt mondhatom, ami kocsmába belebotlottam, abba bementünk. Még párom is benne volt a játékban, annak ellenére, hogy ő aztán tényleg nem rajong a sörért. Ezen kívül pláne szerencsém volt, mert az egyik pub vendégszeretetétől és söreitől övezve, a fish & chips mellé meccset is kaptam. Mint talán már kiderült, elég nagy Liverpool fan vagyok, így élvezhettem a kivetítő alatt, hogy az Everton 1:0-ra lealázza csapatomat. Persze amikor az Everton lőtte a gólt, akkor az egész pub örömtáncot lejtett, míg a ’Pool helyzeteinél én csak kis örömködéseket tanúsítottam. Hja, a magyar tapasztalat… (azóta persze rájöttem, hogy szó sincsen agresszióról, a szokásos heccelődés közepette bármilyen szurkolók megférnek egymás mellett egy-egy sör társaságában. )

 

Az egyszerű kocsmában az alábbi csapolt sörkínálat volt: Bombardier, London Pride, Adams Bitter, és valami IPA nevű, zöld táblás sör, amit valahogy elfelejtettem kipróbálni. A fish akkora volt, hogy lelógott a tányérról mindkét végén, míg a chips meg rengeteg. De nem is ez volt a lényeg, hanem azok a szuper mustárok, melyeket idehaza sajnos nem lehet megvásárolni. Nem is értem, miért?

(Az IPA egy India Pale Ale sör, melyről a közeljövőben amúgy is külön szerettem volna írni.)

Tehát rendesen kezdtünk belemerülni a karácsonyi hangulatra, felpattantunk tehát egy emeletes busz tetejére, irány a város…

 

Arra nem is gondoltam, hogy az utcán kavargó tömeg fölött a legegyszerűbb a mozgó emeletről áttekinteni, de barátom már gyakorlott London-járó. Iszonyatos zsúfoltság, színek, fények kavalkád. Ennél jobban nem is lehetne jellemezni a belvárost a karácsonyi bevásárlások idején.

Természetesen egy rövid kanyart követően oda mentünk, ahová szinte minden turista legelőször szeretne eljutni: a Piccadilly forgatagába. Piccadilly alatt a hagyomány is leginkább a Circus, azaz a körtér fogalmát érti, így kövessük mi is a hagyományt, ami oly fontos Angliában.

 

A Piccadilly építésére még a később IV. György néven megkoronázott régens adott megbízást John Nash építésznek. Tulajdonképpen egy nyári palota építése okán… A volt Primrose Hill lankáit addig formálták, amíg kialakult belőle a Regent Street és a Regent’s Park. Aztán a régensherceg is letett a nyári rezidencia megépítésének tervéről, így London és a világ polgárai „megörökölték” e csodát. És később megkapták mellé a Bicska Maxit a Soho-val együtt.

 

A bal oldali képen lévő kocsmának sajátos hangulata volt. Rendkívül elegáns volt, és rendkívül zsúfolt. Az ajtónálló „portás” útmutatása alapján pár lépés nekifutással kell indítani, és amikor kinyitja az ajtót, akkor ugorjunk be egyenként a tömegbe! Megérte az artistamutatvány, mert ahogyan a fenti kis képen is látszik, a pub igen antik és hangulatos hely volt. Gyakorlatilag mindenki üvöltött és böfögött, hiszen a nagy tömegben másképpen nem lehetett szót érteni egymással, másrészről a csapolt ale beindítja a sajátos önkifejezés eszközét. Hja, bennfentesek…

 

 

Az Old Bond Street – de különösen a New Bond Street – varázslatos hangulatot és gazdagságot áraszt. Itt nem meglepő, ha egy Maybach luxus limuzin megáll egy ékszerüzlet előtt, a sofőr ajtót nyit a hátsó ülésen utazó hölgynek vagy úrnak. Valahogy itt nem éreztem azt a görcsöt a gyomromban, amit Zürichben, hiszen Svájcban tudtam és láttam, hogy a hasonló autóból egy felkapaszkodott kábítószer kereskedő száll ki, de itt Londonban látszik az embereken, hogy honnan jött. Abramovicson is látszik, bármit is csinál…

A londoni Royal Garden Hotelben egész jók az ágyak. Mondhatni hatalmasak. Csak az a baj, hogy olyan klasszikus „összenőtt” paplanok vannak, ami alatt nincsen az a békés pár, akik békésen megférnének mozdulatlanul.

 

Ettől eltekintve kellemesen telt az éjszaka, csak az volt a furcsa, hogy amikor reggel 8-kor lementünk reggelizni, akkor még vak sötét volt. Majdnem visszafeküdtem aludni.

 

A reggeli hozzávetőlegesen 120 méter hosszú volt, azaz olyan mesés volt a kínálat, hogy ilyet még soha nem láttam. És itt aztán volt hús rendesen! Hús hússal, meg tojás, meg ezerféle péksütemény, óhhhh….

 

Falatoztunk szép komótosan. Én mindig úgy ülök le egy helyre, hogy szemben üljek a bejárattal és háttal a falnak, olyan maffiózós beidegződés biztos. Láttam négyszer-ötször a Keresztapa trilógiát. Érdekes, de az ügyvédek mindig mindent túlélnek…

 

Így a különböző mustárok kezelése közben legeltettem a szemem az embereken. Kellemes látvány volt a sok kifejezetten jólöltözött hölgy és úr a reggelinél. Egyszer csak azt veszem észre, hogy az egyik úriember olyan nagyon ismerős számomra, mintha már láttam volna. Ahogyan jött közelebb a tálalóasztalhoz, egyre inkább úgy tűnt, iszonyatosan hasonlít Gerard Houllier úrra, aki a Liverpool focisták korábbi menedzsere volt.

Most el lehet engem képzelni. Én, aki úgy rajongok a Liverpoolért, hogy csak na. És velem szemben jön egy olyan férfi, aki a csodált idolra hasonlít. Megvallom, én eddig lenézően mosolyogtam azon a lányokon, akik bedobálták a bugyijukat a rocksztárok közé a színpadra, vagy csak úgy simán elájultak, amikor meglátták a hősüket.

Az ember meg csak jött közelebb, és bennem simán tudatosult, hogy ez bizony Houllier, akárki, akármit is mond. Fej lemerevedve, szemeim kigúvadva. Mellettem ült az asztalnál a barátom, aki észrevette, hogy kit figyelekannyira intenzíven, és tulajdonképpen neki is ismerős volt az arc, mert sokat járt munka-ügyben Liverpoolban és Houllier tulajdonképpen mindenhová ki volt plakátozva, oly sok sikert aratott a csapattal. Én meg egyre csak vörösödtem, és egyre kényelmetlenebb helyzetben éreztem magam. Hja, 36 évesen….

És Gerard Houllier egészen odajött az asztalunkhoz, mivel mellettünk volt a gyümölcsös pult. Persze, észrevette, hogy nézem őt, így illően felálltam az asztaltól, és fejbiccentésemmel köszöntöttem őt. Erre az „Isten” visszaköszönt – fogadta a köszönésemet, az én köszönésemet, a senkiét, az egyszerű szurkolóét – és rám kacsintott egy olyan szemtelen mosollyal, hogy ha lány lettem volna, simán bedobálom a bugyim az ananászok közé. Így csak elfehéredtem és visszaültem a mustáros virslik közé. A lányok az asztalnál simán azt hitték, hogy lebuktam, mert állítólag olyan színem volt, hogy majdnem orvosért rohantak.

Egyszóval most már nem tudok megvetően mosolyogni a fanokon, mert én is az vagyok, ráadásul a leggyengébb elájulós fajtából. Persze azért egy Liverpool tréner mégsem Robbie Williams, legalábbis nekem nem. Az asztaltáraim kivárták a dolgot és magyarázatra vártak. A párom persze eddig is igen elnéző megértéssel fogadta gyerekes rajongásomat a Liverpool csapata iránt, így annyira nevetett az eseten, hogy potyogtak a könnyei. A barátom meg közölte velem főúri modorával, hogy menjek, feküdjek le aludni, mert velem már úgysem történhet semmi különleges ezek után.

A reggelit úgy fejeztem be ezek után, hogy 10 centivel levitáltam a föld felett. Kifelé menet még megkerestem a szememmel, hogy hol ül Houllier, és azon gondolkodtam, hogy illik-e egyáltalán odamenni hozzá vagy sem, azonban merő gyávaságból úgy véltem, hogy egy ilyen szállodában, Angliában a legnagyobb neveletlenség odamenni valakihez csak úgy hívatlanul a reggeliző asztalához. Aztán az is lehet, hogy hülyeséget csináltam. Ha odamegyek hozzá, akkor most legkevesebb lenne egy eredeti Gerard Houllier aláírásom, meg nem mostam volna kezet azóta, mert megérinthettem volna az illetőt.

Persze, hogy is zajlott volna ez – meditáltam reggeli után a klotyón – odamentem volna, és mint belügyminiszter asszonyunk, azt mondtam volna, Good morning sir! My name is laslo, mlaslo! És akkor mi van? I am a fan, great fan! I love you!!!! Francokat! Inkább úgy döntöttem, hogy reggel 9-kor megkezdem inkább az ivást Londonban, és addig iszom a söröket, amíg elszédülök. El is indultunk a terv szerint…

 

Elsőrendű vágyunk az volt, hogy elsétáljunk a Notting Hill-re, a Sztárom a párom c. film nyomán. Kénytelen voltam megnézni azt a környéket, oly beleszerettem a film nyomán. Végül is nem ez adta a fő látványosságot, hanem a Portobello Road, ahol végigjártuk a kirakodó vásárt, vettünk ezt, meg azt, illetve betértünk egy kávázóba, ami „csak” egy Starbucks franchise volt, ám a több tucat fajta ital kárpótol az egyedi hangulat hiányáért.

A Portobello Road remek. Nagy ívben forduló utcák, színes házak, hihetetlen kacatok elegáns tálalásban. Innen eltaxiztunk a Paddington pályaudvarra, hogy mély levegőt szívjunk a levegőből és megemlékezzünk Agatha Christie „Paddington 16.50” c. regényére, illetve az abból készült filmre.

 

Őrületes bolyongásunk következő célja egyértelműen a Tower volt, így felpattantunk egy emeletes buszra és keresztüldöcögtünk a városon. Maga a Tower elég furcsán néz ki, azaz mondhatnám semmilyen képet nem lehet róla készíteni, ellenben a Tower Bridge fotózására számtalan olyan szemszög is akad, mely nem nevezhető szokványosnak. Az idő rövidsége miatt nem mentünk be a citadellába, melyet talán még Julius Caesar kezdett építeni, legalábbis Shakespeare nyomán erre lehet következtetni. Így tehát elballagtunk a Tower mellett, és a híd helyett balra kanyarodtunk a St. Katherina dokkok felé. Végigsétáltunk a jachtok mellett, majd a hidegtől kipirosodott orrunkra tekintettel azonnal betértünk a Dickens Inn elnevezésű hangulatos kocsmába. (A Tower a későbbi években persze tüzetesebb vizsgálat alá került, miként a Dinckens-be is visszatértem megannyiszor. )

 

Itt meghitt barátságba keveredtem egy Caffrey’s sörrel, és elgondolkodtunk azon, merre is megyünk tovább a városban. Előbb felsétáltunk a hídra, ahonnan remek kilátás tárulkozott a Cardiff csatahajóra, majd vissza a metróba, ami tulajdonképpen vasút, legalábbis a londoniak nyelvhasználatában. A vasút remek dolog. Szórakoztató, legalábbis nekem az, és gyors.

 

A következő cél: egy újabb Pub! Előtte egy kis séta a Westminster katedrálisban, de erről majd később szólok, így váltakozva a különböző kultúrák között, késő délután egy hatalmas steak-re szavaztam, meg egy pint sörre. Szerencsére társaim sem éltek ellenszavazattal, így az utunkba kerülő Clarence Pub ablak melletti asztalát foglaltuk el. Remek, hangulatos két órát töltöttünk el egy kellemes vacsora keretén belül, majd esti sétával zártuk le a napot.

 

Az alábbi két régi-régi kedvencem, tulajdonképpen a számítógép háttérképének is használom. Valahogy pont ez a kép illusztrálja londoni emlékeimet a legszembetűnőbben.

Furcsa gondolkodásra vall, hogy három nap Londonban való tartózkodást 4 részben örökítem meg. Azaz fogalmam sincsen már, hogy mikor és hol voltam. Ha nem lett volna fényképező a kezemben, akkor így egy év elmúltával már bármit be lehetne nekem mesélni. Lehet, hogy a sok sör az oka…

Arra még emlékszem, hogy nem hagytuk ki a Harrod’s áruházat. Van olyan, aki egyáltalán kihagyta? Nem hiszem. Lehet a tulajdonost szeretni, nem szeretni, de két dolog tény. Mohammed al-Fayed két szemrevaló dolgot tart fent hosszú ideje. A Harrod’s áruházat és a londoni Fulham élvonalbeli focicsapatot. Az utóbbit talán kevesebben tudják, meg nem is annyira érdekli őket, hiszen csak az ilyen megátalkodott labdarúgó-őrülteket izgatja ez a dolog.

Nos, az áruház nyomasztóan nagyvonalú, habár el lehet benne azért lézengeni. Voltak felfogható áron kínált portékák, meg olyan is, hogy egy pár hótaposó csizma kicsit több mint fél millió forintért. Őrület! Minket a csillogásnál és a kivagyiságnál sokkalta jobban érdekelt az alsó szint, ahol a gasztronómia tárgyköreit vehettem ABC sorrendbe. Az még csak valahogy – ha nehezen is – de elfogadható dolog, hogy nem lehet fényképezni, de az azért döbbenet, hogy ilyen díszletek között halat, vagy kávét lehet kínálni. Még öt csillagos szálloda halljának is elmenne némelyik terem.

Vettünk egy csomó vásárfiát, meg vettünk két csatos küblit. Az egyik kolumbiai kávét (felejthető), míg a másik igazán remek ’english breakfast’ teát tartalmazott. Örök darab mind a kettő.

Mivel férfiember lévén egy áruház ennél jobban nem tud levenni a lábamról, inkább arról szólok, hogy a St. James’s Park gyepén egy olyan géppel takarítják a faleveleket, ami kifelé fújja a levegőt, így maga előtt tuszkolja a leveleket. Más már látott ilyesmit, én azonban – igazi városi gyerek lévén – még nem.

 

A park tele kacsákkal, libákkal, polgárok fején ugráló mókusokkal, meg minden mutatvánnyal. Kár, hogy Budapest nem rendelkezik ilyen parkkal, holott ahhoz minden lehetőség meglenne a Városligetben. De az jelenleg inkább a csavargók illem- és alvóhelye.

A Buckingham Palota előtti őrségváltáshoz nem volt kedvünk tülekedni, ám szerénységünket sikerrel jutalmazta a sors. Ugyanis a váltás pont mellettünk viharzott el, így lencsevégre kaphattam a csapatot. Olyan gyorsan meneteltek, hogy szerintem egy komoly sportoló is futva tudná tartani csak a lépést velük. Nekem ez a látvány bőven elegendő volt, így taxiba vágtuk magunkat és elindultunk egy sokadik kocsmába ebédelni, majd összepakolni a hotelbe.

Kivonatoztunk tehát a repülőtérre, és az esti fények egészen érdekes megvilágításában elhagytuk Londont. Remélem, hogy a következő évben egy kicsit hosszabb időtartamra is visszatérhetek Angliába, hiszen rengeteg sör vár még rám…

 

Leave a Reply


× hat = 36