Ha valaki azt kérdezi, hogy a magyar történelemtanítás részét miért nem képezte India és egyáltalán a kelet történelme, akkor nem tudok rá választ adni. Az azonban bizonyos, a hiányosság nagyban hozzájárul ahhoz, hogy képtelenek vagyunk megérteni a távoli kultúrák sajátosságait, értelmét, alaptéziseit, arról már nem is beszélve, hogy vallástörténetileg a vak sötét alagútban bolyongunk.

 

A magyar történetírás is ezer sebből vérzik a honfoglalás előtti idők vonatkozásában, és a tudományt – különösen jelenünkben – megelőzni igyekszik a dogma. Megdöbbenve tapasztaltam magam is, hogy a Parlamentben, a Szent Korona körül holmi sámán keringett és énekelt. Ha komolyan vesszük a kérdést, akkor felháborodunk, ha pusztán a jelenséget látjuk, akkor mosolygunk.

 

Komolyra fordítva a szót, még gimnazista koromban került elő számomra több honfoglalás-elmélet. (László Gyula professzor elméletével kapcsolatos vitákra utalok itt.) Legyen szó akár kettős- akár hármas honfoglalásról, úgy vélem, a tudományos vitát nem lehet egy kézlegyintéssel lezárni. Ráadásul itt van nekünk Heribert Illig is a „kitalált középkor” elméletével, melyen úgy rágtam magam át szóról szóra, hogy több elemében kénytelen vagyok hasonló nézeteket vallani, ami leginkább az európai építészet kapcsán jelenik meg.

 

Tehát a következőkben úgy szeretnék India történelmével kapcsolatos főbb korszakokra rámutatni, hogy közben igyekszem párhuzamokat felállítani az Európa és ezen belül magyar történelemmel. No persze, ha Heribert Illignek igaza van, és az a fránya 300 év csak kitalált, akkor már óriási bajban is leszek. De egyáltalán ez kiütközik? Nem tudom előre.

 

India történelmével kapcsolatban „először” az árjákat (indoiráni népek) kell talán megemlíteni. Az „először” kifejezés csak azért érdekes, mert az útikönyvek és egyéb viszonylag egyszerűbb történelmi leírások itt kezdik történelmet, holott csak az egyetemes állam- és jogtörténet – hogy csak saját szakmámra utaljak – már szentel néhány fontosabb korszaknak és jogforrásnak figyelmet.

 

Ha a feltételezések igazak, akkor az i.e. II. évezredben indultak meg az árják az un. andronvói kultúra (http://hu.wikipedia.org/wiki/Andronov%C3%B3i_kult%C3%BAra) földrajzi területéről a földrajzi Európa és India irányába. Az árja „betörés” előtti korszak Indus-völgyi civilizáció történelméről gyakorlatilag biztosat nem vagyok képes fellelni, és a vonatkozó művek is eleve ellentmondásosnak, talányosnak írják le a korszakot. Ha nagyon leegyszerűsítjük a kérdést, a kőbaltás, vadászos-gyűjtögetős kortól ívelhetett egy magasabb fejlettségi szintig. Mondjuk, sokat segíthetne műveltségemen Mohendzsodáro meglátogatása, ez azonban igen bajos, hiszen a mai Pakisztán területére esik. Az azonban biztos, hogy az Indus völgye i.e. VII. évezredtől volt lakott.

Ha igaz az – márpedig miért ne lenne az – hogy a Harappá-kultúra népei hasonló fejlettségű társadalmat építettek ki, mint Mezopotámia és az ókori Egyiptom, akkor nem lehet azt mondani, hogy az árja betörés olyan zökkenőmentes lehetett. Sok forrás esküszik arra, hogy az Indus-völgyi népek a Gangesz irányába, keletre vándoroltak, és hovatovább feladták addigi lakóhelyüket (klímaváltozás, erdők pusztulása, etc. miatt), kultúrájukat, így az árják egy letűnőben lévő civilizációra törtek rá, ám az árja Rigvéda (egyik könyve a hinduk szent szövegeit tartalmazó Védáknak) szövegei alapján azért volt mit kiirtani Mohendzsodáro (jelentése: halottak dombja) területén.

 

Több műben, így saját jogtörténeti tanulmányaim során is dravidáknak hívták India őslakosait, akik az i.e. IV. évezred tájékán telepedtek le, és alkották az Indus-völgyi civilizáció részét. Kérdés az, hogy a dravidák és Mohendzsodáro népei azonosak voltak-e?

Tényként kezelendő az, hogy ez a kultúrkör, és annak civilizációs, társadalmi megjelenései szoros kapcsolatban álltak Mezopotámiával. Sőt, a dravida szó értelmezése leginkább nyelvészetileg ismert, így konkrétan egy nyelvcsaládot építettek fel ezen keresztül. A Wikipédia így ír erről:

 

„A Dravida nyelvcsalád a természetes nyelvek egyik nyelvcsaládja. Elterjedési területe Dél-Ázsia vidéke. India lakosságának 23%-a a dravida nyelvcsalád valamelyik nyelvét beszéli. Elterjedt Srí Lankán (33% tamil), Pakisztánban (04% brahui), Mauritiuson (6%, tamiltelugu), Szingapúrban (4%, tamil) és Malajziában (2%, tamil). Sokan beszélik a Dél-afrikai Köztársaságban (tamil, malajálam), és Kuvaitban (malajálam). A négy legelterjedtebb dravida nyelv a tamil, telugu, kannada, malajálam India hivatalos nyelvei közé tartozik.”

 

Felteszem, egy ekkora nyelvcsalád mögött akkora népcsoport állhat, mely az egész Indus-völgyi civilizációt felölelhette. A Pallasz Nagylexikon címszava Müller Frigyes, erdélyi szász evangélikus püspök, történészre (1828-1915) hivatkozva közli, hogy India nem árja eredetű embertörzseinek a neve. Számomra furcsa e negatív megközelítés, ám kénytelen vagyok elfogadni. Ha valaki cáfolni tudja, hogy az Indus-völgyi népek nem csupán a dravidák voltak, akkor szívesen tanulok.

 

Visszatérve tehát az árják előtti korszakra, megállapították a kutatók, hogy az i.e. III. évezredben már kialakult az „osztálytagozódás”, habár némiképpen félek minden olyan szakszótól, mely valahol ideológiai tartalmú. Ám mivel nem csak én, hanem nálam sokkal okosabb tudósok is ezen a rendszertanon nőttek fel, jobb híján alkalmazom a régi nomenklatúrákat.

 

Az Indus-völgyi civilizáció fénykorát i.e. 2500 és i.e. 1700 között élte. Ezzel egyidőben alakult ki gyakorlatilag Mezopotámiában mindazon jelentős városállam a sumér-akkád birodalom (i.e. 2400-2200 körül) területén, melyből kiemelkedett idővel az óbabiloni birodalom. Maga Babilon feltételezhetően már az i.e. IV. évezredben létezett, és erre majd egyszer később vissza is térek, hiszen a Gangesz partján álló szent város, Varanasi létrejötte pont ilyen messze nyúlik vissza a történelemben.

 

A talán sokak által ismert babiloni király, Hammurabi király (i.e. 1792 – i.e. 1750) törvénykönyve (törvényoszlopa) a legrégebbi ránk maradt írásos jogforrás. A jogtörténelem ismer korábbi írott normákat, de az a szerencse, hogy 1902-ben De Morgan Szúzában (Irán területén fekszik) megtalálta a sztélét, majd „véletlenül” az a párizsi Louvre-ba került, csak ezzel a „kődarabbal” történt meg. Az akkori társadalmak közös jellemzője, hogy az uralkodó minden esetben valami isteni eredetből következteti le hatalmát, így a társadalmat szabályozó normák összessége is isteni eredetű, a király csak összegyűjti azokat. A törvénykönyv egy számomra meglepően bonyolult társdalom társadalom még meglepőbben részletes szabályozását tartalmazza, mely az élet legapróbb részleteire is kiterjed. Habár a büntető- és magánjogi szabályozás nem különült el, de kitért a kereskedelem, a tulajdon, a család, a házasság, az öröklés, etc. jogviszonyaira, és külön normákat tartalmazott kifejezetten a bíróságkordás kapcsán is. A sumér városállamokban hozott bírói ítéleteket korábban is feljegyezték, sajátos precedensként alkalmazták, ám Hammurabi normagyűjteménye már több volt a precedensjogi gyűjteménynél. Oly annyira, hogy évszázadokkal élte túl a királyt a nevéhez köthető törvénykönyv.

 

Nem lehet tagadni, és nem is érdemes, hogy a normagyűjtemény egy olyan társadalmi rétegződésnek állítja fel a rendkívül szigorú szabályait, mely rétegződése a rabszolgáktól a legmagasabb rétegekig pontosan szabályozta a jogosultságokat, és ennek igen szigorú védelmét is megteremtette a maga szankció-rendszerével.

 

Nos tehát, amikor Hammurabi király hozzávetőlegesen meghalt, az Indus-völgyi civilizáció éppen szétesőben volt, míg az árják folyamatosan győzték le az indiai őshonos népeket, in concreto, a dravidákat. Azt azonban elég nehéz megérteni, hogy ha a Rigvéda a legyőzött törzseket dásza, vagy dászju néven illeti, azok beletartoztak-e a dravida törzsekbe, vagy sem. (És akkor a munda törzsekről még nem is szóltunk, akik szintén őslakosok lehettek.)

 

Megfigyelhető, hogy a babilóniai és egyiptomi birodalmakban világosan kirajzolódik a papság, a földbirtokos arisztokrácia, a szabad emberek, kereskedők, etc, és a rabszolgák elkülönült rétege, azonban a kasztrendszert az árják hozták magukkal Indiába, és így jogi értelemben véve is jelentős különbséget lehet megfigyelni.

 

A Rigvéda, melyet a bevándorló árják hoztak magukkal, szanszkrit nyelvű. Azonban a szent szövegeket csak az i.sz. 12-13. században foglalták írásba, miután India muszlim hódítsa befejeződött – de erről is később. A Rigvéda tehát – mint korábban utaltam rá – a Védák négy fő részének egyike. Az árják teremtették meg tehát azt a védikus kultúrát, melyben 4 fő kaszt alakult ki: a bráhmana, a ksatrija, a vaisja és a súdra. Az első három a papságot, a harcosokat és a földművelőket öleli fel, és az árja népcsoportokat jogosította, míg az utóbbi az őslakosokat egyesítette. Ezen kívül a rabszolgasorban tengődő elemeket a pária (érinthetetlenek) névvel illették.

 

Az árja hódítás a mai Pandzsáb vidéke felől következett be, és az őslakosokat folyamatosan nyomta délre, keletre. Érdekes egyébként megfigyelni, hogy a mai napig a világosabb bőrűek alkotják észak népcsoportjait és a sötétebb bőrűek a déliekét.

 

Az árják tehát hatalmat, társadalmi szerveződést hoztak magukkal, ám írott jogot nem.

 

Az OSZK-ban találtam meg Dr. Büchler Pál főgimnáziumi tanár szanszkrit fordítását Manu törvényei kapcsán, melyet 1915-ben adott ki az Erdélyi Múzeum-Egyesület Jog- és Társadalomtudományi Szakosztálya Budapesten.

 

A „Szerkesztő bevezetése” c. rész érdekessége, hogy a Szakosztály első jogi kiadványa Hammurabi törvénykönyve volt, mely igaz, 1902-ben került elő Szúzából. A világszenzáció 1911-ben került magyar kiadásra, tehát alig telt el 9 év.

 

Manu törvényeit szanszkritból 1794-ben fordították le angolra, majd 1797-ben németre, és így tovább. Habár mindenki úgy szól ezen „törvényekről”, mint India írott jogáról, az „élő jogról”, melyet Anglia érvényben tartott a bennszülöttekre nézve, Manu nevű uralkodójuk nem volt.

 

A dharma, az indiai szent jog a védikus kultúrából, a Védák tanításaiból ered. Manu a Védákban Vivaszvat napisten fia és Jama fivére. Manu a földön él, az emberek királya, míg Jama az első ember, aki meghalt és az elhunyt ősök királya. A hinduista mitológia – az eposz és a puránák – már 14 Manut ismer, 7 múltbelit és 7 jövőbelit, mindegyik egy világkorszak embereinek ősatyja, a hetedik a jelen korszaké. De ez nekem is egy kicsit sok. Legyen elegendő tehát annyi, hogy a felsőbb kinyilatkoztatásokat, mint védikus tanokat kezdték oktatni bizonyos jogi iskolákban. Ezen iskolák végül saját kódexeket adtak ki, melyekből kialakultak a dharma-sutrák. A jogi oktatás privilégiuma a papi kaszté volt, így a bráhminok a szokásjogon alapuló bírói döntéseket is tárgyalták, feldolgozták, majd a vallási téziseken, előírásokon alapuló normákat saját iskolájukra kötelezővé tették.

 

Mit ad isten, az egyik ilyen iskolát pont Manuról nevezték el, és kódexét Manava-dharma-sutra névvel illeték. Az addig prózában írott kódex-szövegeket immáron versbe foglalták, ez lett a dharma-sastra. Mindez a folyamat azonban „csak”, és talán az i.e. 3. évszázadban alakult ki, így Hammurabi és a Manu-törvények között óriási az időbeli elérés.

 

Minden valószínűség szerint az Indus-völgyi civilizáció népeinek is kellett, hogy legyen valami törvénygyűjteménye, talán hasonlóan a sumér városállamokéhoz, vagy a babiloni Hammurabi törvénykönyvhöz, de ezek a múlt homályába vesztek. Az árja betörés a Védák eszméjét, vallását, társadalmi szabályait hozták magukkal, és úgy vélem, a vallásos előírások, kiegészülve a kasztrendszer súlyával, minden írott jogforrás nélkül is működtették a társadalmat.

 

Mindazonáltal, ha tudomásul vesszük a babiloni jog továbbélését a későbbi korok asszír, hettita, egyiptomi jogforrásaiban, akkor feltételeznem kell, hogy az indiai társadalmakra is valamelyest hatni kiellett e szabályozásnak. Ugyanis az ókori kelet társadalmaiban nagyfokú párhuzamokat lehet kimutatni a földtulajdon, közösségi földközösség, földhasználat, patriarchális rabszolgaság, kapcsán. Mindenütt egyezően kimutatható az uralkodótól származtatott földbirtok, a felsőbb rendek, kasztok privilégiumai. Ám India és más területek között speciális eltérés, hogy míg máshol lassanként, de biztosan elkülönülnek a vallási és jogi normák, Indiában ezek együttesen élnek tovább. Valahol ez lehet a mai kor Indiájának társadalmi, vallási gyökeres is.

 

Szívesen foglalkoznék tovább az ókori kelet történelmével, jogtörténetével, ez azonban nyilván keveseket érdekel, és felettébb száraz olvasmány, így annyiban lehet a fentieket összefoglalni, hogy India őstörténelme – ha nehezen is, de – beilleszthető a környező birodalmak korába.

 

Az árják korának „védikus civilizációjának” nevezett korszak államalakulatairól tehát szinte semmit nem tudunk, de a rajputok kapcsán vissza kell majd kanyarodni ide. A történelemtanítás szerint i.e. 500 körül megbomlott ez a valami, és úgy vették át különböző államok, birodalmak, korszakok egymás helyét, hogy területileg nem, de időben átfedés figyelhető meg. E korszakra vonatkozólag két nagy államalakulatról írnak. Magádhá és Kósala, akik természetesen állandó harcban álltak egymással. Mellettük kisebb államok, fejedelemségek léteztek.

 

Amikor Indiában szinte káosz uralkodott, vagy a világ legtökéletesebb nyugalma, ezt nem tudom eldöntetni, Egyiptomban már ássák a Nílust a Vörös tengerrel összekötő csatornát, a föníciai tengerészek már körülhajózták Afrikát, Asszíria megbukott és Új-babilóni Birodalom alakult ki. Gondoljunk bele, ekkor készítették az Istár-kaput (Babilon), mely Berlinben van furcsa módon kiállítva. I.e.525-ben Egyiptom vereséget szenved a perzsáktól, és elveszíti függetlenségét, II. Nabukodonozor babiloni uralkodó i.e. 597-ben elfoglalja Jeruzsálemet és a zsidókat kitelepíti Palesztinából, és i.e. 586-ban babiloni fogságba veti őket. Közben Karthágó vezetésével egyesülnek a föníciai gyarmatok.

 

Valahogy India kimarad a körforgásból, habár kapcsolatokat ápolnak a perzsákkal, egészen addig nem történik az európai történetírás szempontjából jelentős tény, amíg Nagy Sándor i.e. 327-ben a negyvenezres seregével el nem éri az Indust.

 

Alexandrosz – kis túlzással – egyszerűen leradírozta a történelem színpadáról a perzsákat, így azt gondolta, hogy a lendülete kitart, és talán harci hévből kiterjeszti keleti határait. A korszakbeli India, pontosabban az ott elterülő államok valamelyikének határa nem csupán a mai Pakisztánra, hanem a mai Afganisztán területére is kiterjedt, és szomszédos volt a Perzsa Birodalommal. A területen majd egykor az ókori Selyemút vezetett át, egyik jelentős városa volt Taxilia (ma Pakisztán). Taxilia királya behódolt Nagy Sándornak, de Pandzsáb államai nem követték, így a Hüdaszpész folyó melletti csatában kellett Sándornak győznie. Érdekes módon, a legyőzött Pórosz király később Sándor barátja lett. E korszak történetírása nyilván Alexandrosz hadjáratainak pontos, vagy kevésbé pontos feljegyzésén alapul. Azt is tudni lehet, hogy a Gangesz felé vette útját seregével Alexandrosz, mivel Magádhá fejedelemségét is meg kívánta hódítani, de a monszun, a távolság és a fáradtság megfordulásra kényszerítette, így India valójában úgy nem ereszkedett rédre Nagy Sándor előtt, hogy nagy valószínűség szerint nem is tudtak arról, hogy meg kívánják őket hódítani.

 

A Perzsiába visszavezető út legendás, hiszen Sándor hajókat építtetett, így a sereg egyik fele a mai Dzsalpur városától (Bukephala) a Hüdaszpész folyón, míg a másik a folyó mentén gyalog haladt tovább. Ám, Alexandrosz olyan vidékeket keresztezett Indiában, melyek ellenséges területek voltak, így állandó harcban és pusztításban állva érte el az Indus torkolatát. A sereg negyede tehát tengeren folytatta útját innen, míg a sereg nagyja gyalogolhatott keresztül a mai Beludzsisztán (Pakisztán és Afganisztán) sivatagos részén. A legenda, illetve történetírás szerint, a férfiak fele és az összes asszony és gyerek odaveszett. Miután Babilonba visszatért (előtte még Szúzában 10.000 görög és makedón katona és 10.000 perzsa nő kötött házasságot, „Szúzai mennyegző”), nagy terveket szőtt Arábia és India meghódítására, azonban 32 évesen meghalt. Ezzel India egy időre mentesült az idegen hatalmak támadása alól, de tényleg csak egy ideig.

 

Nagy Sándor hadjárata két hatást jelentett: egyrészről a hellenizmusét, mely tagadhatatlanul hatott, másfelől a „makedón-ellenes” mozgalmat. Ugyanis Sándor a legyőzött területeken nem csak hellenisztikus városokat alapított, hanem a provinciák nyakára saját helytartóit ültette, görög helyőrségeket hagyott hátra.

 

Egy Csandragupta nevű személy, akit több helyen egyszerűen kalandornak neveznek, állítólag előbb Nagy Sándorhoz csatlakozott, majd onnan menekülnie kellett, majd Sándor Perzsiába történő visszatérését követően a makedón-ellenes lázongás élére állt, és végül elfoglalta Magádhát. Ügyes lehetett, mivel az egész Gangesz-síkságot uralma alá hajtotta, megalapította a Maurja-dinasztiát, majd i.e. 305-ben a szeleukida uralkodó ellen úgy nyert nagy csatát, hogy frissiben alakított államának határait minden irányban kiterjesztette.

 

A Terebess Ázsia Lexikon így ír róla:

 

„Apja, a nomád maurják vezetője, egy határ menti összecsapásban vesztette életét. Csandra Guptát az anyai nagybátyja egy marhapásztor mellé adta, aki a saját fiaként nevelte fel. A fiú, később egy vadászhoz került, majd egy Kautilja (más néven Csánakja) nevű brahman vásárolta meg, és Taxilában (ma Pakisztán területén) katonai és művészeti neveltetésben részesítette. A legenda szerint találkozott Nagy Sándorral, és aznap éjjel arra ébredt, hogy egyszer még királyi méltóságig viheti. Csánakja tanácsára zsoldosokat toborzott, megszerezte a nép támogatását, és a Bhaddaszala fővezér csapataival vívott véres ütközetben megdöntötte a Nanda-dinasztia egyeduralmát.

 

Kr. e. 325 körül Magadha állam (kb. a mai Bihar) trónjára emelkedett, a Nanda-uralom alapjait végleg megsemmisítette, és jól átgondolt módszerekkel megszabadult ellenségeitől. Kr. e. 323-ban Nagy Sándor meghalt, és két utolsó helytartója is elhagyta Indiát. Így lehetővé vált, hogy Csandra Gupta Pandzsábot is bekebelezze. A következő évben, már Pandzsáb és Magadha uralkodójaként legyőzte Szeleukosz Nikatórt, aki Ázsiában Nagy Sándor örökébe szeretett volna lépni, s így kiterjesztette a birodalom határait Perzsiáig, délen pedig a Vindhja-hegységen túlra. 600 000 fős haderejével lényegileg meghódította egész Indiát.”

 

Nagy Sándor 326 nyarán szaladhatott bele a monszunba, szeptemberben tért vissza a Hüdaszpész folyóhoz, majd egy év elteltével érte el az Indus torkolatát. Ezek szerint amint „látótávolságon kívül” került Alexandrosz, Csandragupta már harcolt a helyőrségek ellen, majd ekkor rohanhatta le Magádhát.

 

Félek tőle, hogy Csandragupta állama nem alapulhatott a jól szervezett közigazgatáson, központi hatalmon, hanem inkább a rettentő nagyságú területen tovább élő fejedelmek helyi hatalmán, és a védikus előírások, a kasztrendszer dogmáin. Terebess Ázsia Lexikonja szerint Csandragupta állandó hadsereget és hivatali szervezetet tartott fent, ám én erősen kételkedek abban, hogy az az államalakulat, mely Nagy Sándor hadjáratában szinte csak a monszunnak köszönhette a katasztrofális vereség elkerülését, néhány éven belül, szinte a semmiből fejlődött fel egy klasszikus perzsa szintre.

 

Létezik egy Arthasásztra c. „kézikönyv”, melynek egyes korai részeit, a király főminiszterének, Kautiljának tulajdonítanak.

 

„Az Artha-sásztra szerzője egy korlátozott méretű birodalomnak a király által gyakorolt központi ellenőrzésével foglalkozik, leírja az állam gazdaságának megszervezését, a miniszterek kiválasztásának, a háború viselésének módját, valamint hogy hogyan kell az adóztatást megszervezni és az adót felosztani. Nagy hangsúlyt helyez a futárok, a besúgók és a kémek hálózatának fontosságára, mely tájékoztatásügyi és rendőri minisztérium hiányában felügyelő testületként szolgált a király számára, és amely elsősorban a külső fenyegetésekre és a belső „másként gondolkodókra” irányította figyelmét.

 

Céljaiban teljesen gyakorlati lévén az Artha-sásztra nyíltan nem filozofál. Implicite azonban tökéletes szkepticizmussal – ha nem cinizmussal – kezeli az emberi természetet és megvesztegethetőséget, és megmutatja azt az utat, ahogyan a király és megbízható szolgái az ilyen emberi gyarlóságokat ki tudják használni.”

 

(Terebess Ázsia Lexikon)

 

Nos, Csandragupta i.e. 321-től uralkodott és 297-ben halt meg dzsainista hitre térve, visszavonulva a világi élettől, így volt ideje államszervezetét kiépíteni. A hatalmat fia, Binduszára vette át, aki az egész Dekkán fennsíkot elfoglalta, majd út is fia követte, aki nem más, mint a történelemben igen jól ismert Asóka király.

 

Így jutunk el az ókori India legfényesebb koráig, mely kapcsán a következő írásomban részletesen kitérek a brahmanizmusra és a buddhizmusra; India jelképére, az oroszlánokra; a szinte sehol sem említett szárnáthi kolostorra, és egy kis újabb jogtörténelemre.

 

 

Leave a Reply


+ 1 = négy

Legutóbbi hozzászólások
2020. július
H K S C P S V
« ápr    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031  
Don Marcello