Nagyon sok utazótól olvastam, hogy minden vágya volt, vagy lenne elutazni Varanasi (más néven Benares) ősi városába. Kíváncsiságként tulajdonképpen két dolog jelent vonzerőt: a Gangeszben megmártózó helyiek és a halottégetések. Nos, pont ez a két dolog az, amiért nem feltétlenül utaztam volna ennyit, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem mutattam érdeklődést a dolgok iránt.

Mielőtt elindultunk volna, egy régi ismerősöm csak úgy jellemezte a várost, hogy a „kibaszott Varanasi”, és valahogy rajta is ragadt a furcsa jelző a jelenségen, hiszen tényleg kiérdemelte azt.

 

Mivel jelen pillanatban indiai látogatásom kronológiájában össze-vissza ugrálok, ki kell emelnem előre, hogy a Delhi – Agra – Jaipur „aranyháromszög” után az ősrégi település nem kicsit mellbevágó. Már vagy egy hete akklimatizálódtam India éghajlati és kulturális viszonyaihoz – mely egyébként nem ment annyira egykönnyen – és lelkileg előre készítettem magam, hogy majd a mogul emlékekhez képest évezredeket esek vissza a történelemben.

Korábban írtam, hogy az Indus-völgyi civilizáció fénykorát i.e. 2500 és i.e. 1700 között élte. Ezzel egyidőben alakult ki gyakorlatilag Mezopotámiában mindazon jelentős városállam a sumér-akkád birodalom (i.e. 2400-2200 körül) területén, melyből kiemelkedett idővel az óbabiloni birodalom. Maga Babilon feltételezhetően már az i.e. IV. évezredben létezett, és Varanasi létrejötte pont ilyen messze nyúlik vissza a történelemben.

A város életének, építészetének fejlődéséről gyakorlatilag nem tudok semmit. Itt is megfigyelhető azonban a hindu, buddhista, muszlim építészet egymásra halmozása. De a legbántóbb az egészben nem más, minthogy a Gangesz partján modern épületek jelentek meg, avagy azok lehet, nagyon régiek, ám a folyó felé néző homlokzatuk modernizált. Így az egyébként megkapó parti látkép nem egységes, nem historikus, hanem valami különösen gagyi benyomást kelt jó néhány részén.

 

Persze, tudomásul veszem, hogy Varanasi irdatlanul szent hely, és tömérdek zarándok látogatja, melyet a turisták furcsa módon viselkedő tömege keresztezi, de én magam nem látom azt a szentséget, melyet illene észrevennem. Nem vagyok hindu, és soha nem is lehetek az, mert annak gyakorlatilag születni kell, így még inkább visszataszító a „megvilágosodott” európaiakat és amerikaiakat úgy látni, hogy a rettentő mocskos Gangeszben reggel ájtatos fürdőt vesznek. A „műmájerkedés” nem nevetséges. Akárhogy is nézzük, ez is a sajátos kereskedelem (ihletet adok és veszek) része. Mert hiába a szent hely, minden egyes porszemnek ára van. Legyen az akár jótanács, akár tűzifa…

 

A repülőtérről bérelt autóval közelítettük meg a szállodánkat, mely talán a ’70-es években egy igazán korszerű hotel lehetett, ám mára inkább azt hiszem, egy jelentősen túlárazott svábbogár tanya. Varanasi összes szállodája megveszetten drága. Itt pontosan mindenki tudja, hogy a turista egy éjszakát tölt a városban, majd továbbáll. Biztosan vannak, akik ihletet merítenek, és itt ragadnak, ám az inkább köszönhető a ragadós mocsoknak, mintsem őszinte megtérésnek. Más kérdés a várostól néhány km távolságban lévő Szárnáth, ahol nagyon komoly buddhista kolostorokat találtunk. Mert ott engem is megszólítana Buddha, ha lenne rá idő és lehetőség egy hónapig zümmögni a szerzetesekkel.

 

Egyszóval a város és a repülőtér közötti útszakasz az Indiában szokásos kosz, zsúfoltság és sajátos nyomor hatványozott mértékét öltötte. Minden egyes megtett km egy örökkévalóságnak tűnt, és nem lehetett tudni, már Varanasiban vagyunk, vagy már elhagytuk azt.

 

A Hotel Hindusthan International az indiai lánc egyik kopott ékköve, melyet most áprilisban 60.-EUR körüli áron akcióznak, de ez március elején legalább 80.-EUR volt, ha nem több. Ehhez képest csak annyit mondok: ruhában aludtam. Voltam katona, bírtam a koszhadt lópokrócot és vasúti vagonban is eltöltöttem vagy 3 éjszakát, de ez a szálloda szíven ütött. Amikor megérkeztünk, szakadt az eső. Ennek örültünk, mivel feltételeztük, hogy a szent retket legalább lemossa egy kicsit reggelig. Az épület összes ablakát szent galambok szent szarral illették, mely miatt mellőztem a kitekintést. A fürdőszobában egy ismeretlen eredetű bogarat úgy kellett agyontaposnom, hogy két lábbal nehézkedtem rá a biztonság kedvéért. Minden penészes, koszos, büdös. Ha légkondit kellett volna használni, ott vesztünk volna meg.

 

Hajnali 4 felé keltünk, mivel a szent hindu napfelkeltére voltunk hivatalosak. Olyan korán volt ez, hogy még a szent emberek, a szádhuk nem merészkedtek ki a partra. A kocsi letett minket a ghat-ak (tulajdonképpeni rakpart) közelében, ahonnan gyalog vettük fel a ritmust fiatal evezősünkkel, aki egyébként tényleg egy remek srác volt. A parti lejárat mellett műanyag kannákat árultak nagykereskedelmi mennyiségben, hiszen a szent vízben nem csak a bűnöket lehet levetni, hanem haza is lehet vinni otthoni bűnlevetkezés céljából. Az esti eső jótékony hatása miatt nem volt annyira förtelmesen koszos a hely, és szagok sem voltak. Nem volt, csak 15-18 fokos a levegő.

 

Amikor az iszapos partot megláttuk, és kitekintettünk a hadászati mennyiségű csónakra, valahogy nem éreztem sem azt, hogy bármelyikbe beleüljek, sem azt, hogy a naplemente engem annyira érdekelne. A sárga pulóveres srác átmászott a seregnyi dereglyén, és a folyó belseje felé elő legutolsó alkalmatosságot megpróbálta átvonszolni a többi között. Közben egy fiatal leány és kisfiú próbált kitartóan virágokat, egész füzéreket eladni nekünk, hiszen azokat illendő módon bele dobhattuk volna a Gangeszbe, melynek vize egy sáros harckocsira emlékeztetett.

Végre a sárga pulcsis evezősünk a partig ért, és besegített minket a csónakba. Elindultuk felfelé a folyón. Még sehol senki nem volt a turisták közül, majdnem vak sötét volt. Ám a ghat-ak aranylóan vakító világítással felszereltek voltak, így komoly nehézségek árán, de tudtam fényképezni. Ha egy kép nem tökéletes, azért elnézést kérek, egyszerre exponáltam és védekeztem a kóli baktériumok ellen.

 

Arra sem szeretnék kitérni, hogy a ghat-ak mely szakaszán szálltunk hajóba, mert habár ennek minden bizonnyal jelentős kulturális vonatkozása van, de ez az adott helyzetben valahogy nem tört elő belőlem. Fohászkodtam magamban, hogy a sárga pulcsis srác ne csapkodjon az evezőkkel, mert élve nem jutunk ki a partra. Igaz, hogy indulásunk előtt vagy 12 védőoltást kaptunk, de átkoztam magamat, hogy a doktornőtől nem kértem még vagy három tucatnyit más bajok ellen. A helyiek meg sem érzik a bajt, de a „kényes” európai szervezet szinte védtelen. Egyszerűen más flórában élünk, más a reakciónk. És ha tud is a szervezetünk reagálni a fertőzésekre, ennyi fertőzés, mely csónakunkat körülvette, nincs is az orvosi kislexikonban…

A parton már gyülekeztek a korán kelő, vagy későn fekvő helyiek. Egy szakaszon asszonyok és férfiak mosták „tisztára” a textíliákat. Barátom megkérdezte, hogy honnan van a rengeteg mosandó cucc. evezősünk rávágta azonnal, hogy a helyi szállodák mosatnak. Nem is lettem annyira rosszul, de az is lehet, hogy kiütések már megjelentek rajtam. Feleveztünk magányosan egy részig, majd megfordultunk, és lefelé csordogálva tanulmányoztuk a ghat rendszerét, életét. Ahogy elnéztük, a helyi kereskedők a világ legnagyobb nyugalmával vetkőztek le, és merítették meg magukat a Gangeszben. Kimosták fülüket, orrukat, kiöblítették szájukat és még a fene tudja, mit tettek a víz színe alatt. Láttunk fehér embert is, aki megpróbálta eljátszani, hogy ihlet alatt ő is belemegy a vízbe, és ott szerencsétlenkedett, mert hiába próbálta magára erőltetni a szentséget, valahogy úgy állt ott a vízben, mint tehénen a pisztolytáska.

Elhaladtunk a két halottégető ghat előtt is. A fentebbi az egyszerűbb, nyilván szegényeknek való, míg az alsó a nagy ívű attrakció, melyet gyakorlatilag kincsekért vehet igénybe a számos jobb módú család. Az interneten jobbnál jobb leírásokat lehet olvasni e témakörben, így erre nem szándékozom kitérni. Beillesztek inkább helyett néhány olyan képet, melyek megfogtak, szívesen emlékezem vissza a momentumokra.

A Gangesz egyébként szinte gongütésre népesült be, ahogy feljött a nap, de a hely szellemét a csónakos turisták hadai megölték. Még akkor is, ha a helyiek tulajdonképpen ügyet sem vetnek rá. De az egész – álláspontom szerint – egy jól megrendezett színjáték, ahol a tömegturizmus pénze élteti a modern kor Varanasiját. Mindenkinek más jut a városban, Van, akinek a halál, van, akinek a kereskedelmi bevétel. Van olyan is, akinek a folyóba dobott hulla, hiszen egy törzs azon hullákat gyűjti és eszi, melyet kövekkel lesúlyozva bocsátanak útjára.

Minden viszonylagos – ezt tanultam meg leginkább Indiában. Az ember egyszerűen áthelyezi magát egy más koordináta rendszerbe, és ott kezd szemlélődni. Amikor befejeztük hajós túránkat, kikötöttünk, és átrohantunk a szűk utcákon néhány jelentős templom irányában. A köveken emberi és állati ürülékek, ételmaradékok és civilizációs ártalomként csomagolóanyagok borítottak mindent. Megpróbáltam fényképezni, de lehetetlen volt. Nem mertem leszakadni, és az utat szent tehenek keresztezték. Volt olyan, hogy a tehén majd a falra szorított és nem akartam vallási vitába keveredni egy hinduval sem. Bonyolult volt, megint le kellett venni a cipőnket, leadni az összes technikai eszközünket egy kereskedőnél, ahová természetesen illett betérni mintegy 1500 db selymet megtekinteni. Jött a szokásos katonai ellenőrzés, motozás, tapizás, de sem a hindu templomba, sem a mecsetbe nem mehettünk be.

Reggel 9 felé értünk vissza a hotelbe, ahol egy szörnyű reggeli elfogyasztását követően kimentünk Szárnáthba. Ott jó volt.

 

Összegzésképpen elmondhatom, hogy a „kibaszott Varanasi” rászolgált a jelzőjére. És itt nem szeretném, ha bárki megsértődne a jelzőn, hiszen pont én vagyok, aki igyekszem tisztelni a kultúrákat, de ez a város mély nyomot hagyott benne. És ebben nem igazán a pozitív elemek dominálnak.

 

One Response to “Varanasi – India legősibb városa, a hinduk szent helye”