Jó az olasz foci, mert tele van élettel (és látszólagos halállal – köszönhetően a műeséseknek, fetrengéseknek) és örömmel, ám a hangulat, és közeg fel sem veheti a versenyt az angol (ír, skót, etc.) kisebb és nagyobb csapatok iránti rajongással. A britek vérében van a foci, ám szerintem maga sport nem jelentene semmit sem, hacsak nem lenne mellé maga a közösség.

Van néhány srác, aki idehaza is szurkolói klubot szervezett a Liverpool köré, mely a 2005-ös BL győzelmet követően egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Persze, koránt sem érheti el a sztárklubok felkapottságát, ám a Liverpoolnak szurkolni valami egészen más. Meghittebb.

Ezen az úton sodort engem is egy éve a sors Liverpoolba, és annak ellenére szorongattam büszkén a kezembe a KOP alsó soraiba szóló jegyemet, hogy az izlandi vulkán kitörése miatt a legnagyobb esztelenség volt elindulni Liverpoolba.  Ám „navigare necesse est”.  Beültünk a Roverbe, és nekiindultunk a lehetetlen vállalkozásnak.

Elméletileg volt foglalt szállásunk, ám már napok óta senki nem tudta elhagyni Anglia északi részeit, és Liverpoolban is tömegek rekedtek. Mi meg csak mentünk. Délután egykor indultunk a Duna partjáról, éjszaka 23 órakor értünk Kölnbe – üres tankkal – mivel addig nyomtam neki, amíg tartott a szufla. Ha nincsen benzin, akkor le kell kanyarodni a pályáról, tankolni kell, és vége, aludni is. Érdekes tanulság számomra, hogy a német autópályákon valahogy nem érnek egymás fenekébe a benzinkutak. Ráadásul a sebességkorlátozás nélküli száguldás az üzemanyagot is fogyasztja rendesen.

Reggeli után megtekintettük a dómot, majd újra nyomtunk egy kövér gázt, és percek alatt egy másik országba csöppentünk. A belgák olyan furcsa emberek számomra, nagyszerű a sörük, ám a pályán úgy vezetnek, mint a völgyben a parasztok a traktort. Görcsösen markolásszák a kormányt, hogy el ne hagyják a sávot. A lassú haladáshoz szokva mondjuk, Olaszországban szinte életveszélyes helyzeteket okoznak, és bevallom, ha egy belga rendszámot látok, azonnal lassítok, és a legkörültekintőbben előzök – nos, nem is előzök, kikerülök… De Belgiumban átlagon felüli módon sok a belga.

Franciaország rendezettebbnek tűnik a pályáról. Míg a belga „farmok” a pusztulattal mutatnak néha hasonlóságot, a franciáknál minden egy árnyalatnyit komolyabbnak tűnik, ám a táj annyira egyhangú, hogy az ember a visszafogott sebesség mellett alig várja Calais-t.

Átkompozni remek. Legalábbis néha. Másfél óra pihenő, elfogadható étel a kantinban, és mellette remek boltok. Engem mondjuk meglepett, hogy az utastársak zöme idehaza soha nem látott elhízásban szenved, és a minimális cukrozott kávé adagja a 3 deci. Ám a kisadag zsenánt, így jobb a literes cukrozott kávé, avagy a literes kóla, és persze, hozzá egy nagy zacskó chips.

Amíg az ember a jobb oldalon halad fel a kompra, a baloldalon hajt le, és ez elsőre nem is kicsit zavaró. Pláne egy bal kormányos autóval. Megfogadtam barátom tanácsát, és az elérhető legnagyobb sebesség mellett addig haladtam a belső sávban, amíg meg nem szoktam, hogy minden inverz. Londont elkerülve már belejöttem a bal oldali közlekedésbe, és visszavettem a tempót. Jól is tettem, mert idehaza olvastam az irracionálisnak tűnő bírságokról.

Este 21 órakor érkeztünk meg Liverpoolba. És mi fogadott? Kosz, mocsok, üvöltés, alkohol, és épp ésszel fel nem fogható küllemű lányok, asszonyok és matrónák. Hja, és nem volt szobánk, mert benne maradt valaki a vulkán miatt.

A párom szerényen közölte, forduljunk vissza…

Don Marcello