Minden úgy kezdődött, hogy felhívtam Laposa Bencét, igyunk meg egy kávét, ha már élve úsztuk meg Indiát. Az ötlet jónak tűnt, így felvetette, hogy miért ne lehessen borvacsora, hiszen Balatonfüreden mutatja be a borait, így felvesz a faluban és bevisz a városba.

 

Laposa Bencéről csak annyi, hogy egy Badacsony nevű faluban lakik, nem messze a Tagyon nevű falutól. Én szeretem a jó bort, ő meg képes is igényeimnek megfelelő jó bort készíteni. A borban jártas polgároknak nem kell bemutatni, míg a kevésbé jártasok számára annyi, hogy bárcsak sok hozzá hasonló gondolkodású borász lenne az országban. Nem is csak borász, hanem úgy egyszerűen, csak ember.

 

Felvettük tehát szép ruhánkat, otthon hagytam a telefont, órát, mindent, mely a megszokott civilizációhoz köt, és elindultunk a ködben Balatonfüred felé. A cél az évekkel ezelőtt, kínkeservesen felújított Horváth-Ház, melyben az ingatlan-boom eszmerendszerében nyugdíjas melankóliával kikalkulált csillagászati áron próbálták eladni a lakásokat, üzlethelyiséget, ám szemmel láthatóan nem vált be a tervezett Kánaán. Vagy bevált, de nem a normál logika mentén.

 

Balatonfüred egyébként is furcsa. Az egyszerű szemlélő számára csodás átalakuláson ment keresztül, míg az alapos kritikus számára szánalmas az eredmény, mely pontosan egybevág egy rendszerváltó eszmerendszer lehúzós, fekete gazdaságos, inkorrekt világnézettel. Ugyanis a polgári csillogás azonnal eltűnik, amikor egy külföldi, igényes, hazai viszonyokat nem ismerő család megérkezik Balatonfüredre, és szállást keres, ebédelni szeretne, a gyermekeinek szórakozást keres. Mivel közeli ismerőseimet számtalan esetben érte kellemetlen meglepetés, pesszimizmusomat visszaigazolva látom, itt nem valódi értékteremtés volt a cél, hanem valami egészen más.

 

A Horváth-Ház borétterme a Balaton Borgalériához kötődik, még kezdeti státuszban, próbaüzemben működik, és remélhetően meg is nyit a nagyközönség számára.

 

Miután kis hazánk nagy reményekkel teli vezetése kis eredményeket elérve nagy gazdasági visszaesést produkált, nem lehet nagy elvárásunk a borászati, gasztronómiai ágazattal szemben, így a kicsinek is örülni kell. Én egy kellemes társaságban eltöltött könnyűvacsorát vártam és azt meg is kaptam.

 

Az első fogás a „téli zöldség coulis füstölt tojással” címre hallgató tétel volt, melyet fényképek hiányában szavakkal kényszerülök leírni. A tányéron egy kifli karika volt, mely így indulásnak elég soványka ötletnek tűnik. A füstölt tojás egy trapéz alakú formában kikészített, de facto, tojás volt. Önmagában egy tojást felszolgálni igen veszélyes, mert kellemetlen utóízeket és szagokat produkál a szájban. Én ezt nem tartottam jó ötletnek és a vacsora kulináris élményét sem emelte. Ám a coulis, ami pürésített, átszűrt gyümölcs vagy zöldség szósz, öntetet jelent, igazán kellemes meglepetést volt. Az Irsai Olivér újborhoz a piros bogyós gyümölcs, alma és zöldség keveréke megfelelő párosításként szolgált.

A bor könnyű, teljesen száraz, sem illatában, sem ízében nem tolakodó, pohárban rövid illatú, a szájban is kevés utóízt produkáló tétel volt. Aperitifnek, vagy csak úgy, borozgatásnak a legjobb. Érdekes, ha most visszagondolok a borra, az agyamban megmaradt a jellegzetes illat és megjelenés, így nem fogható rá, hogy nem gyakorol hatást a fogyasztóra.

 

A bor és az előétel remek párosítást alkotott, ám „érte aggódván” a kifli karika helyett minden más megoldást jobbnak találtam volna.

 

A második fogás egy 2011-es Juhfarkot kísért – avagy fordítva, mindenki döntse el, melyik sorrend a jó – ami az este egyik legegyszerűbb és legjobb fogása volt. A „csirkemájas maldon sóval és csírákkal” elnevezésű étel egy csatos kisüvegben felszolgált, zsírjára lesütött csirkemáj volt, ahol úgy vélem, a „maldon” magát a sót takarja, nem a máj elkészítési módját, ám lehet, tévedek.

 

A tégelyszerű alkalmatosságban alul volt a máj, felette a zsírja, majd a só és legfelül a hagymalekvár. Együtt kifogástalan volt.

 

A Juhfark Somlóról származott, Laposa Bence szerint a sós, ásványos, terroár jelleget nem hangsúlyozza túl semmi gyümölcsösség és fajtajelleg, ám ezzel kötelezően nem kívánok egyetérteni. Ugyanis saját kézzel elérhető közelségében is állnak olyan tételek, melyek pont azt igazolják, hogy a Juhfark képes a megfelelő termőterületen, és művelés mellett kiemelten gyümölcsös jegyeket felmutatni. No persze, egy Juhfark soha nem lesz közkedvelt, mert akár felismerése, akár poharazgatós fogyasztása, pontosabban ezek hiánya az elmúlt évtizedek szájat citromként, ecetként összehúzó savassággal rokon. Az elmúlt időszakban legjobb termőhelyein azonban úgy változott a klíma, és a művelés, hogy savasságát kiegyenlítette a szőlő gyümölcsössége. Azt is osztom, hogy a Juhfark esetén a termőhelyi sajátosságok előtérbe kerülnek, ám a fajta legjobb borait Somló mellett a Nivegy-völgy – szerényebb közegem – adja, és a talaj bizony mindkét vidéken erősen meghatározó.

 

Bence Juhfarkja korrekt bor, nem a nehezebb fajtából, talán kissé túl könnyű is, ám abban a borásznak igaza van, hogy ezt a fajtát szinte minden ételhez párosítani lehet.

 

Harmadikként az egyik kedvenc borom, a 2011-es évjáratú Rajnai rizling következett, mellé a séf posírozott haltejet kínált, melyet kétféle borsó textúrával körített. A bor kifogástalan. Sem több, sem kevesebb. Klasszikus példánya egy remek Rajnai rizlingnek, és minden német ajkú fogyasztó ismerős zamatokat köszönthet, ha már amúgy is az osztrákoknak köszönhetjük ismételt felvirágzását. A hattejes tulajdonképpen megfőzték egy forráspont alatti folyadékban, jelen esetben nem tudom miben. A haltejet utólagosan és erősen megborsoztam egy remek Peugeot mechanikus borsszóróval – és elégedetten nyugtáztam, hogy ember vagyok. Hiszen régi-régi ismerősöm egyszer megjegyezte, az ember nem ember egy Peugeot szerkezet nélkül. Évekig nem voltam ember, míg néhány héttel ezelőtt ajándékba kaptam egy szettet.

 

A borsó – mind a kétféle textúrával – kellemes volt, együtt a haltejjel és a borral meg igazán kiváló összeállítás. Ám azt meg kell szubjektíven jegyeznem, hogy a habokat ki nem állhatom, mert nem látom értelmét a tányéron.

 

Negyediknek a borászat egyik legnagyszerűbb bora következett, melyet a legkiválóbb területek Olaszrizlingjeinek válogatása adta. A fahordós érlelés kihozta a legszebb jellemzőket és komolyan mondom, hogy az országban kevés ehhez hasonló tétellel találkoztam. Ha egy bort kell mondanom, melyet a fehér kategóriában ki kell emelnem, akkor nem fogok sokáig gondolkodni.

 

A főétel borskéregben sült mangalica szűzérme volt, burgonyával és diós céklával. Összességében jó fogás volt, de: krumplit még akkor sem szívesen látok egy borvacsorán, ha azt egyébként formára alakítják, mert kommersz, mert a mindennapok íze, csak úgy natúr semmi pluszt nem ad. A mangalica – szerintem – egy árnyékra vetődés. A mangalica, akárhogy is fényezik, disznó, és egy nem kiemelt hós. Jómagam közel 5 éve elhagytam az étkezések közül, mert valamivel gátat kellett szabni a koleszterin bevitelnek, és a módszer igazoltan bevált. Ennek a szűznek nagy előnye volt, hogy ízben, szagban nem volt disznó, a borskéreg csodásan sikerült. De sajnos akkor is olyan húsfajta, melyet rendezvényen nem igazán illik főfogásként felszolgálni. Ám a diós cékla minden álmomat felülmúlta. A cékla eleve nagy kedvencem, és a közelmúltban számos variációját megtapasztaltam. A diós és a céklakockát kellemes harmóniát adtak, a borskéreggel együtt a hús ízét háttérbe szorították, a bort azonban érdekes módon kiemelték.

 

Mindegyik fogásról az a véleményem – és asztaltársaim osztották is a gondolatot – hogy összességében, a borral együtt akkor is remek harmóniát alkottak, ha az étel egyes alkotórészeit kritikával is illettem. Márpedig egy vacsora akkor jó, ha étel és ital együtt kellemes. A többi csak kekeckedés tőlem.

 

Desszertként Laposa Bence egy édes(kés) Hárslevelűt mutatott be, mely kíséretet adott egy szuper birs pitének. A sütemény egyszerűen korrekt volt, nem mindennap ehetünk ilyet. A bor kapcsán kifogást ismét nem találhatok, ám az édes borok kategóriája kevésbé hat rám, mint a nagy fehérek.

 

A végén mindent visszakóstoltam, kaphattunk egy kis ízelítőt egy klasszikus alpesi sajtból, és még vagy egy jó órát beszélgettünk a barátságos borétterembe, melyet volt szerencsém végigjárni a vacsora előtt. Tiszta, rendes hely, mely úgy látszik, nem feszegeti értelmetlenül a határait, és ha a rendes nyitva tartást követően hozza ezt a színvonalat, akkor két ujjam mellé egy harmadikat is felemelek, ahová betérhetek a csalódás előre borítékolása nélkül.

4 Responses to “Laposa Bence borvacsorája a balatonfüredi Horváth-Ház boréttermében”

Leave a Reply


× 3 = három