A Karácsony – elvileg – egy szent családi ünnep. Ám nagyon sokan elfelejtik azt, hogy nem egy estére kell szentnek lenni, hanem lehetőség szerint egy egész életre. Igazság szerint ez nem is igazán különleges dolog, hiszen, ha valakinek van egy egészséges értékrendje, és többet vár el saját magától, mint másoktól, akkor igazán nagy baj nem lehet.

 

A talán csúfosan leegyszerűsített elméleti indítás mögött azért jóval több gondolat, látszólagos ellentmondás létezik, de nem célom jelenleg a moralizálás. Csak arra szeretnék rámutatni, hogy lehetőségeihez mérten mindenkinek igyekeznie kellene – legalább egy jeles eseménykor – odafigyelnie saját magára, megadni a tiszteletet. Ugyanis, ha a társadalom nagyobbik része elgondolkodna azon, hogy mik az elvárások, mik az alapvető követelmények, és ehhez képes kit szeretne nyújtani, akkor lehetőség lenne egy picit tisztességesebb életszemlélet, értékrend kialakítására. A minap hivatkozott egy televíziós interjú során Kertész Imre arra, hogy a magyar – és több más európai nép – legnagyobb hibája az, hogy a felelősséget nem magukban keresik, hanem állandóan másra mutogatnak. Habár közhelynek is nevezhetnénk a megállapítást, mégsem lehet az közhely, mellyel pont nem ellentétesen, hanem megegyezően cselekszik hazánk jelentős része.

 

Szenteste, éjféli mise, Tihany, azt gondoltam, hogy az apát olyan beszédet mond, melynek van fontossága, lényege, jelentősége, ehhez képes néha alany, állítmány és tárgy is keveredtek, hiányoztak a mondatokból. Az ország keresztény egyházának egyik legfontosabb apátsági templomában a 40 perc alatt lepörgetett, szinte kényszeresnek ható, szentmise minden lényegi kérdést megkerült. Azon nem akadok fent, hogy egy dogmát az egyház történelmi tényként kezel, mert a hit és a tények tudatos keverése igazából nem nekem szólt, ám azt azért furcsállottam, hogy a család fontosságának egymondatos hangsúlyozásán kívül az apátnak semmi nem jutott eszébe. Az fontos volt számára, hogy sajnálkozzon az egygyermekes családokon, de valahogy nem képes túllépni azon a kérdésen, hogy a gyerekvállalás nem pénzkérdése. Mert az egyház szerint nem az, csak szereteté. Ám komolyan elhiggyem ezt a valóság ismertében egy olyan ember szájából, akinek valójában nem kell megküzdenie a probléma semmilyen vetületével, és aki a rendszer haszonélvezetét pusztán hit alapon tartja természetesnek?

 

Nem azért látogattam el a szentmisére, hogy hívővé váljak, hanem azért, hogy lássam, az egyház legalább a kisujját megmozdítja a közösségek megteremtése, megóvása érdekében. Csalódnom kellett. Az apát legfontosabb mondandója az volt, hogy nem szükséges a gazdaság bővülése, konkrétan a GDP növekedésének szükségességét vitatta – mindezt az éjféli szentmisén!

 

Azt gondolom, hogy a családot ott kell elkezdeni, hogy a család tagjai messze tegyenek meg mindent azért, hogy saját magukkal rendben legyenek. Legyenek igényesek, vágyjanak a többre, a jobbra, a tudásra, az ismeretre. Adni akarjanak, nem kapni. Beszélhetünk a karácsonyi ajándékozás etikájáról, de nem érdemes. Akkor, amikor egy család képtelen egy órát együtt tölteni az asztalnál, amikor nem is érzik fontosnak azt, hogy az asztalnál üljenek, akkor az ajándékozásnak sincsen értelme. Megveszem, odaadom, ha nem tudom megvenni, akkor abban más a hibás, de az egész figyelem csak addig tart, amíg a marketingen túlesünk.

 

Akik olvasgatnak, azok ismerik, hogy mennyire fontos számomra az „asztal”, az esemény, és a lényeg: nem világcsúcsot kell döngetni az asztalnál, hanem kellemessé és igényessé kell tenni az eseményt. Mert maga az esemény a fontos, nem a körítés.

 

Karácsony a legjobb alkalom arra, hogy nyugalomban, nem kapkodva készüljünk fel az eseményre, és tegyük emlékezetessé a szentestét.

 

Természetesen az anyagi lehetőségek köre tág határok között mozog, de viszonylagos egzisztenciális lehetőségek között is van: gyertya, bejgli, ünnepi étkészlet, a megszokottól eltérő ünnepi étel, terítés, viselkedés, etc. Feltételezem azt, hogy ez olyan axióma, melyet nem kell külön megmagyarázni. Habár azonnal cáfolom is magamat, mert az éjféli misére az emberek jelentős része nem ünnepi öltözetben, hanem szakadtan, a lezserséget félreértelmezve, ócska kivitelben jelent meg. Pedig a legegyszerűbb parasztembernek is volt ünneplője. Talán egy az egész élete során, de képes volt megkülönböztetni a hétköznapot az ünneptől. Nem a kézzel varrott cipőket hiányolom, hanem a koszos, elméletileg fehér dorkókat nem tartom helyénvalónak…

 

A Karácsony – nem is igazán értem, hogy milyen félreértelmezésben – sokak számára arról szól, hogy minél többet egyenek. Pedig nem a 8 fogás és 28 sütemény jelenti az ünnepet, hanem az akár egy tál ételnek a szokatlan megfogalmazása.

 

Nálunk halászlé került az asztalra, melyet az elmúlt évhez igazodóan ismét a Béke séfje alkotott meg. Bevallom, nekem a halászléhez nincsen affinitásom, ám ahogyan öregszem, annál jobban megkedvelem. Utazási emlékként keveredett hozzánk egy kis üveges Champagne, a Tsarine márka rosé pezsgője, melyet aperitifnek szántam, ám a fele a halászlé érdekes kísérője lett. Akadt a pincében még egy ménesi, 2008-as Kadarka, Balla Géza kezéből, mely nagy kedvencem. A leves mellé felváltva kortyoltam a két nemes italt.

 

Elvileg nem is szerettünk volna főfogást, ám kedves zánkai ismerősöm reggel kicsöngetett az ágyból, egy a kezembe ejtett egy pompás süllőt. Ennél frissebb halat nem is láttam még soha. Besóztam, citromoztam, állni hagytam, majd a levest követően kis vajon, kellemesen megborsozva átsütöttem. Köretnek csak félbevágott – csipetnyi fahéjjal ízesített – körtét adtam. Ám a karácsonyi ajándékok között volt anyósom – házi készítésű – forralt bor zseléje, melyből nagy bátran tettem a halszeletekre. Ezzel a fogással minden szakmai szabályt megszegtem. Fehér húsú hal, fahéjas körte, vörösbor… A fogás remek lett, nincsen kétségem.

 

A következő két nap a sütemények és a visszafogott főétkezés jegyében teltek el. Csirke „becsinált” leves került az asztalra, semmi különleges. Megjegyezni érdemes, hogy ez a leves is azon ételek sorába tartozik, mely akkor válik igazán tökéletessé, amikor elfogy. Hagyni kell 1-2 napig összeérni. A karácsony pihenés, csönd jegyében telt el.

 

Ám az első hétköznap nagy eseménynek ígérkezett, mert barátunk rándult át hozzánk.

 

Régi ismerőseimen keresztül tettem szert gyönyörű borjúbélszínre. (igazából inkább nagyon fiatal marha, azaz határeset) Érlelést követően pácoltam egy napra, és egy remek színész, Kulka János könyvéből merítettünk ihletet. A húst tejföl és citromlé keverékével kentem meg. Habár művész úr 120 fokon sütötte meg a bélszínt, én a kéreg kialakítását követően maradtam a „jó öreg” 80 foknál.

 

A köret a klasszikus krumpli prósza átgondolása volt. A kevesebb burgonya mellé sárga- és fehér répát reszeltem le. Só, bors, szerecsendió szolgált fűszerül, és így sütöttem ki. Természetesen liszt és tojás fogja össze a „cuccot”. Vaslapon gombakalapot és cukkini karikákat sütöttem hozzá, de a lényeg a mártás volt. Amikor marad zöldséges húsleves, vagy zöldségleves, mindig mélyfagyasztom. Leturmixolom a leveszöldséget, majd később jó lesz bármire is. Esetünkben a került bele tejföl, citromlé, kis cukor, só, elegendő vörösbor, és már nem is emlékszem, mi egyéb. Egy kis vajjal tettem készre a felesleges víz elfőzését követően. Szerencsém volt az eredménnyel.

 

Az asztaltársaság megebédelt, majd kb. 3 órányi beszélgetést követően repetát követelt, így jött egy szokatlanul kellemes újrázás. Isten igazából nem volt megterhelő, mert a hús és mellé zöldség köret nem megterhelő a gyomornak.

 

A bor zseniális választás volt, de nem én találtam ki, hanem öcsém nyomta a kezembe. Egy francia, idehaza ismeretlen pincészet vörösbora. 70% Syrah és 30% Grenache szőlőkből készült cuvée, mely Domaine Sainte Léocadie Cuvée Fernand Averoux névre hallgat. Egy szörnyen köves vidékről szármaró zseniális bor, melyben a felbontást követően furcsa ánizsos jegyek is előbukkantak, de a minerális jellemzők mindent vittek a végére. Annak ellenére, hogy a terroir meghatározó, eluralkodik a szőlők fajtajellegén, a 2009-es bor könnyen iható, akár ételhez, akár magában. Az utóbbi idők legnagyobb meglepetése volt!

http://www.domaine-sainteleocadie.com/eng/estate.html

 

Mára maradt egy kis bélszín, cukkini, gomba, így ki kellett találni valamit. Találtam a hűtőben főtt-füstölt marhanyelvet, melyet felkockáztam. A hagymát, majd fokhagymát megdinszteltem, rátettem az apróra vágott gombát, majd amikor levet eresztett, akkor ment bele a marhanyelv is. A cukkinit, és a kaliforniai paprikát is felkockáztam, és akkor tettem bele a raguba, amikor még a roppanós maradhatott a zöldség. Ízesítésként só, bors, szerecsendió, jó kis száraz, 2008-as Tramini szolgált Varga Gyuri barátomtól. A tésztát félig főztem meg, készre már a ragú szaftját magába szívván puhult meg.

 

A maradék bélszínt nagyon vékony szeletekre vágtam. Még tegnap a sütőben készítettem narancs- és citrom karikákat, és azzal díszítettem saját örömömre, ami egyébként nem volt túl stílusos, de nekem tetszett.  A fogás mellé szintén öcsém ajándékát, egy villányi, 2011-es Kiss Gábor házasítást kortyolgattunk.

 

Egyszóval kockásra ültük a fenekünket az asztalnál, mely folyamatosan terítve volt ma estig. Eltelt 5 nap az ünnepekből, mely során a konyha kellemes felüdülést és kikapcsolódást jelentett.