mlaslo6Az elmúlt időszakban időről időre felütik a fejüket olyan írások, melyben furcsa hangvételben szólják meg azokat, akik ételfotókat tesznek fel az internetre. Ehhez mindennemű természettudományos érveléssel teszik hozzá, hogy a személyes belső hiányérzetének kivetülése, vagy kisebbségi érzés leplezése, és ha végigmegyünk minden érven, úgyis kiderül, hogy buzik vagyunk. Ahogy az lenni szokott…

 

mlaslo8Az ételek, éttermek, szakavatott fogások bemutatása sorában sok véglet van. A csúcson a magát vélten vagy valósan top gasztronómiának bemutató sztárok sora, és a hozzájuk kapcsolódó fanok hálózata. A másik véglet a szegényes szakmai szintet felvonultató próbálkozások bemutatása.

 

Én az eddigi – nem túl hosszú – életem során már ettem jót is, rosszat is. Voltam olcsó helyeken és drágákban is. Ám világ életemben igyekeztem – természetesen pénztárcámhoz igazítván – az elérhető legigényesebbet megtalálni, élvezni.

 

A rendszerváltáskor egyetemista voltam, a tanulás mellett dolgoztam, így volt arra egy idő után keret, hogy megtaláljunk népszerű, elismert helyeket. Nagy hatást gyakorolt rám a Ráday utcában lévő Vörös Postakocsi szakértelme, és igen figyelmes kiszolgálása, ám a csúcs a Dob utcában található Finom Falatok vendéglő volt, ahol olyan frankfurti levest készítettek, hogy azóta sem tudtam megismételni. De a kedvenc helyeket lehetne sorolni. Nem is ez a lényeg.

 

mlaslo9Anno vonattal is sokat utaztam vidéki nagyvárosokba, és bizony a ’90-es évek elején még érdemes volt benézni a vasúti restikbe, egy szalontüdőre, rántott májra, etc. Azon hagyományos fogásokra, melyek generációk elméjébe ivódtak bele. Mást ne mondjak, gyerekkoromban is vasárnapi eset volt, ha lementünk a Kelenföldi pályaudvar restijébe. Szerényen éltünk, de jó volt élvezni azt, hogy étterembe ment az ember.

 

A hetvenes-nyolcvanas évek szerény kiszámíthatósága a családok döntő többségére jellemző volt. Vasárnap rántott hús, krumpli, házi sütemény, ahogy illik. Erről viccek, anekdoták hosszú sora emlékezik meg. Ám elmondható, hogy a családoktól nem volt idegen vasárnap körbeülni az asztalt. Vidéken persze nagyobb volt a gasztronómiai bőség, és hazudik az, aki letagadja a vidéki rokonok által nyújtott kerti zöldség és gyümölcs felemelő jelentőségét.

mlaslo4 A rendszerváltás azonban egyre jobban szétverte a szerény gasztronómiai átlagot, ugyanis felgyorsult az élet, kapkodóvá, bizonytalanná vált egyre inkább minden, rohanunk, kergetjük a szerencsénket, bekapunk egy hamburgert, vasárnap sincsen semmire idő. Kényszervállalkozások, magamutogatás, ami csak belefér.

 

A klasszikus éttermek helyét átvenni igyekeztek a „csúcs” gasztronómiai helyek, ám számomra ez teljesen idegen volt, mert a „menő” éttermek rendszeresen valami bűnözői hálózathoz kapcsolódtak. Ahogy vissza tudok emlékezni arra az időszakra, a szakmai csúcsot egyes szállodák tényleg jó éttermei jelentették, ám azok számomra – életkoromnál is fogva – elérhetetlen messzeségben voltak. Később ugyan megismertem annak főbb személyiségeit, sőt, néha beleestem a tervezett spórolás helyébe véletlenszerűen lépő lukulluszi lakomákba, de ez nem volt jellemző. Ám láttam, hogy van valami más is, mint amihez az átlagember hozzászokott.

 

mlaslo1Az életem mindennapjait azonban az olyan helyek határozták meg, mint mondjuk a Hold utcában található Tüköry étterem: csókakői kolbászleves, rántott sertésmáj, káposztasaláta, avagy csülök pékné módra…

Ahhoz, hogy az ember megtanuljon főzni, két út vezet: vagy ez lesz a hivatása, vagy kell egy konyha és sok szabadidő. Nekem egyik sors sem jutott, de anyai áldásként legalább az affinitásom megvolt hozzá. Ám felnőtt életem első lakásában ügyes kis konyhát alakítottunk ki, ahol majd mindent el lehetett készíteni, amihez nem kellett sütő, mert arra igaz nem volt hely. De arra vigyáztam, ha már készítettem valamit, akkor abba beleadjam a lelkemet, a szívemet. Nem mérgeztem meg magunkat soha.

 

mlaslo5mlaslo3Ahogyan normális méretű konyhában és technikai háttérrel rendelkeztem, már bepróbálkoztam kicsit összetettebb dolgokba is, így rendszeresen „publikáltam” is próbálkozásaimat. Pont úgy, mint sokan mások. Az egyes írások, fényképek, éttermek egymást túllicitáló leírása a jobbra sarkallottak, és ez természetes is. Ugyan tagadhatatlan, sokan kikiáltották magukat a gasztronómiai megváltónak, és eszetlen marhaságokat parancsoltak követni, de az a hobbiszakács, akinek volt valami ételfilozófiája, az különbséget tudott tenni lényeges és lényegtelen között. Kiugrottak jelentős gasztro bloggerek, tévés műsorok, ám konkrétan rám két hatás bírt erővel. Egyfelől a külföldi utak gasztronómiai élményei, másfelől a hazai tévécsatornák tényleg értékes főzős műsorai. A személyes élményt, és az elmesélés révén átvitten megélt hatások ötvözését át lehetett vinni a tányérra. Ugyanis rá kellett jönni, hogy az igazán jó gasztronómia nem a túlbonyolított, maníros főzés, alkotás, hanem a szívet melengető egyszerűségű ételkészítés.

 

mlaslo10Jelen cikkhez is mellékelek néhány képet az általam készített ételekről, melyek teljesen átlagosak, ehetőek, élvezhetőek, talán csak egy kicsit több időm volt, és jobban odafigyeltem, de hol vagyok én egy rendes nagymamától? A láthatatlan távolban. Ugyanis még nincsen saját jellemzőm, világom, világnézetem – mármint az ételek kapcsán.

 

A másik nagyon fontos dolog pedig az, hogy az étel készülhet akármiből, én nem érzek különbséget élmény tekintetében a zöldségek, húsok között. Persze, a vendéglátásnak vannak szigorú szabályai, és egy porvacsorára nem igazán illik odatenni egy rántott húst sertéscombból, de a mindennapokban ez kit érdekel?

 

Én 6-7 éve elhagytam a sertés húsokat, de bizonyos ételek elkészítéséhez nélkülözhetetlenek. Preferálom a vadakat, a kacsát, a marhát, és ezeknek is legjobb részét, de gyorsan le kell szögezni, nem lehet mindennap bélszínt enni. Nincsen értelme, ráadásul az étkezésben is érdemes megkülönböztetni a mindennapokat az ünnepektől. Akár tálalásban, akár az alapanyagokban. Habár erre sem innék mérget.

 

mlaslo7Nála a legfőbb rendezőelv már az, hogy az adott étel legyen a lehetőségekhez képest a legegészségesebb, legyen az étrend tényleg változatos. Főszabályként, hozzuk ki a legjobbat mindenből. És egy adott étel összecsapása, ehetetlenre rontása, és a tökéletes minőség elkészítése között nem nagy az időkülönbség. Egy dolog kell hozzá mindenképpen: odafigyelés. És ez a magatartás pont az, mely bármely emberi cselekedetet jellemeznie kellene. Sajnos a társadalom döntő hányada erre a szükségességre tesz leginkább magasról.

 

Én úgy vagyok a művészi igényű ételekkel, hogy havonta-kéthavonta egyszer nagyon igénylem azt. Öltönyben, egy nagyon jó étteremben. Ám ez az étterem azért ételeket szolgáljon fel, ne marketinget. Enni, étkezni szeretnék, nem „múzeumba” járni.

 

Nem értem azokat az éttermeket, akik egy nyomorult vadasból is 5 csillagot akarnak kipréselni. Egyszerűen nincsen értelme. És ha az adott hely étlapja csak ilyenekkel van tele, akkor az egészet akkor is megette a fene, ha a fanok beszavazzák állandóan az ország legjobb éttermei közé. A technológiai truvájok érdekesek, megtanulhatóak, de a mindennapokban érdektelenek. Amit én lényegesnek tartok, az az alapanyagok minősége, és az adott zöldség, hús, gyümölcs legszerethetőbb jellemzőinek kiemelése. Ugyanis élvezni jó az ételeket. Nem rossz dolog szépen tálalni, de mindennek van egy határa. Ugyanis jóízűen enni nem lehet olyan ételeket, melyeket a villámra sem tudok feltuszkolni. Meg kell maradni valahogy két lábbal a földön.

 

mlaslo2Azaz a jó gasztronómia élvezete, megalkotása mindenki számára adott. Csak oda kell állni a pult mögé, és dolgozni. Jó dolog megpillantani, kilesni az értékeket mások alkotásaiból, de jól esik a dicséret saját művünk miatt is. Erről szól a dolog. Ha ez nem lenne, lehet, mindent nyersen ennénk.

 

Egyszóval, tegye csak fel mindenki az alkotásának képeit, leírását a netre, ettől sem több, sem kevesebb nem lesz, csak azt látom, igénye van a jó gasztronómiára. És ez nem csak közösséget teremt, hanem az egyént is jobbá teszi. Ez mindenkinek jó.

Leave a Reply


+ 3 = tizenegy