Ide teszem a jogi érvelés lényegét, esszenciáját, és aki érti, annak jó.

A per fő kérdése – annak tükrében, hogy az eljáró bíróságok előszeretettel függesztik fel az egyes pereket a Kúria előtti per jogerős befejezéséig, mert állítólag abban a perben van az az előkérdés, mely miatt „várni kell” – nem más, minthogy van-e egyáltalán olyan szerződés, és ennek alapján kötelem, mely kapcsán figyelemmel kellene lenni más bíróságok eljárására, az abban hozandó döntésekre.

 

A kötelem keletkezését három nézőpontból lehet vizsgálni:

 

A)   a fogyasztók szempontjából, akik felperesként eljárva sorra elmondják személyes előadásukban, kértek egy meghatározott összegű forint kölcsönt, majd elébük toltak egy sor okiratot, hogy írják alá, majd később kiderült, habár a kért forint összeget megkapták, mégis valami teljesen másért kell helytállniuk.

 

B)   a pénzintézetek szempontjából, melyek vezetői az ezredforduló környékén kitaláltak egy „zseniális” konstrukciót, mely olyan játék, amin veszteni nem veszthetnek, ellenben betegesen sokat kereshetnek. A „banki termék” tömeges elterjesztéséért anyagiakat nem kíméltek. Egymást túllicitálván reklámozva, bankfiókok indokolatlan nagy számú létrehozásával, mesés jutalékkal kecsegtetett ügynökök hadait a játékba bevonva íratták alá a szinte szóról szóra egyező blankettákat. A szerződések lényegét azonban csak maroknyi banki vezető értette.

 

C)   végül a Kúria szemszögéből, ahol a jogegységi tanács tagjai másfél évtizedes lemaradással tényként nyilatkoztak arról, hogy a fogyasztók akarata mi volt anno. Az 1939-es Szladits tanulmány alapján megszületett ügyvédi esszé Pénzügyi Szemlében megjelent verzióját alig megváltoztatva a 6/2013. PJE határozatba átültetvén gyakorlatilag kötelező ítélkezési gyakorlattá tették annak megállapítását, hogy a fogyasztó akarata nem lehetett más, mint amit deklarált a Kúria.

 

A fenti szempontok szerint kell végigtekinteni azon praxisomba tartozó perek sorát, melyek – nagy valószínűség szerint – adnak annyi támpontot a maguk félszáz eljárásával, hogy fel lehessen ismerni a megtett nyilatkozatokban rejlő azonosságokat, hasonlóságokat.

 

A fogyasztókkal kapcsolatban a Kúriának igaza van akkor, amikor a Ptk. 205.§ (3) bekezdésében foglalt együttműködési kötelezettséget értékelte, és a fogyasztónak felrótta azt, ha nem olvasta el aláírás előtt az okiratokat.

 

„Nem értékelhető azonban tévedésként az, ha az adós arra hivatkozik, hogy nem olvasta el a szerződést, illetve a tájékoztatást vagy átolvasta ugyan, de annak egyes rendelkezéseit nem értette meg. Egy kölcsönvevőtől minimálisan elvárható ugyanis, hogy a szerződést alaposan áttanulmányozza és szükség esetén az egyes általa nem érthető rendelkezésekről tájékoztatást kérjen. Ennek elmulasztása a Ptk. 4. § (4) bekezdése alapján a kölcsönvevő terhére esik.”

 

Gyaníthatóan azonban a tényleges „elolvasási hiány” mögött sok egyéb más áll, mintsem a fogyasztó felróható mulasztása.

 

Legtöbb esetben a fogyasztó azért nem olvasta el a szerződéses feltételeket, mert fizikailag nem volt rá lehetősége. Elétették, aláírta. Akik vele szemben ültek, semmit sem tudtak az ügylet lényegéről – beleértve a közjegyzőt is –, így a kérdezési és megismerési joga vagy egyáltalán nem, vagy csak formálisan létezett. Ez a folyamat nem csak az adósok, hanem leginkább a banki alkalmazottak és a közjegyzők perbeli vallomásaiból rekonstruálható.

A Kúria elismerte: „A deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződések esetén a felek között információs egyensúlyhiány áll fenn.”

 

Sajnos azonban ez a kijelentés minden banki gyakorlatra igaz, mely túlmutat a Ptk. 523.§ (1) bekezdésében foglaltak egyszerűségén. Ám kérdés az, hogy a Ptk. egyszerűségén „túlmutató” banki szerződéses akaratot miként kell értelmezni?

 

Ha a tények alapján közelítjük meg az un. deviza alapú hiteleket, akkor el kell fogadni, hogy a fogyasztótól elvárható átlagos tájékozottság nem elegendő egy szimpla vásárlási hitelnél összetettebb ügylet értelmezésére. Elvárható azonban az, hogy a fogyasztó tudja mi az a kölcsön, a szerződés, a jelzálogjog, és egyéb alapfogalmak. A különböző perekben elhangzott vallomások, nyilatkozatok egybehangzóak annak tekintetében, hogy a banki tájékoztatás, a fogyasztói kérdések, az arra adott válaszok nem léptek ki az évtizedes, évszázados banki kölcsöngyakorlat köréből. Azaz konkrét forint kölcsönösszeg, futamidő, kamat, egyéb költségek, fedezetek köre (kezes, zálog) kimerítette a szerződő felek jogi képességét. Én úgy gondolom, a jogalkotó ennél többet nem is várt el a fogyasztótól, még akkor sem, amikor nem voltunk az EU tagjai.

 

Súlyos hibát követ el azonban a Kúria, amikor nem veszi figyelembe az akarati elvet, és vélelmezi, hogy mindazon személy, aki deviza alapú kölcsön nyújtásáról szóló okiratot írt alá, annak szerződéses akarata arra is irányult. A kötelem létrehozására irányuló szándék, a joghatás kiváltását előidéző nyilatkozat a perben szükségszerűen rekonstruálandó.

 

A pénzintézetek alappal építettek arra, hogy a fogyasztó önmagától nem fog bemenni a bankfiókba, hogy „én kérem, egy ilyen deviza alapú hitelt szeretnék felvenni, melyről ugyan fogalmam sincsen, hogy egyáltalán van ilyen, pláne nem értem az egészet.” Pláne visszás az egész helyzet, amikor a törvénykezési gyakorlat csak az általam követett 5-6 évben képtelen megragadni a dolog lényegét. Ha ez nem elvárható 5 perc alatt bármelyik bírótól, akkor miért lett volna elvárható pont a fogyasztótól?

 

Ráadásul jól értem, hogy a Kúria előzetes döntéshozatal iránt fordult a Kásler-ügyben az Európai Unió Bírósághoz pusztán azért, hogy értelmezze a világosság és érthetőség körében azt, hogy ez csak nyelvtanilag irányadó (alany, állítmány, tárgy), vagy azon túlmenően az egész szöveg (szerződés) kontextusában megjelenő koherenciára, jelentéstartalomra is alkalmazni kell-e a követelményt?

 

Véleményem az, hogy a Kúria kezdeményezését csak a politikával szembeni védekezésnek lehet felfogni, mert egyébként kételkedem abban, hogy a legfőbb bírói testület a feltett kérdésre nem tudja a választ. Ugyanis minimum kollokviumi kérdés ennek eldöntése.

 

A válaszért el kell szakadni a deviza alapú hitelektől, és általában kell megragadni a kötelmi jog alapelveit.

 

Hogyan vetődhet fel egyáltalán a kérdés, hogy a világosságnak és a tisztességnek csak a kötelmet létrehozó írott jognyilatkozat körében van jelentősége? Az információs egyensúlyhiány a világosság és érthetőség követelményével összekapcsolva azt jelenti, hogy a fogyasztónak a szerződés megkötése előtt meg kell értenie azt, hogy

  • mi a szerződés elsődleges tárgya
  • mik a kockázatok, kötelezettségek
  • milyen tényezők és hogyan befolyásolhatják a kötelezettség mértékét.

Világosság, egyértelműség és tájékoztatás hiányában ugyanis szerződési akarat nem jöhet létre az adott szerződéses feltételre vonatkozóan. Ismétlem: nem az akarat hibás vagy fogyatékos, hanem teljességgel hiányzik.

 

A Kúria logikáját megfordítva azt kell szomorúan konstatálni, hogy amennyiben a fogyasztó számára nem érthető, nem világos egy okirat tartalma, akkor hogyan terjedne ki pont arra a szerződéses akarata? Sehogy. Ez pedig nem a szerződés, a kötelem megtámadhatóságát, érvénytelenségét okozza, hanem egyszerűen kizárja a szerződés létét.

 

A fenti logikai ellentmondás onnan ered, hogy a bírói gyakorlat feltételezi, ha két fél aláír egy papírt, melyen valamilyen szöveg van, akkor az maga a szerződés. Felvetődik azonnal azonban, mindegy milyen szöveg van a papíron?

 

Ahogyan arra napaság Róna Péter közgazdász igyekszik ráirányítani a figyelmet, a pénzintézetek, pénzügyi vállalkozások által üzletszerűen gyakorolt kölcsönügyleteiket a Hpt. szigorú korlátok közé szorítja, és a szerződéses szabadság minimális módon érvényesülhet csupán. A kötelező írásba foglalás a szerződést csak követi, nem létrehozza. Ugyanis a Hpt. 210.§ alapján a pénzintézet egyszerűen nem köthet pénzügyi és kiegészítő pénzügyi szolgáltatásra irányuló szerződést, csak írásban. A Hpt. 3.§ (1) bekezdésének b) pontja alapján a pénzkölcsön nyújtása, de a lízing is egyértelműen pénzügyi szolgáltatás, ráadásul nem is csak fogyasztók körében.

 

3. § (1) Pénzügyi szolgáltatás a következő tevékenységek üzletszerű végzése forintban, illetőleg devizában, valutában:

b) hitel és pénzkölcsön nyújtása;

c) pénzügyi lízing;

 

Érdekes, hogy a Ptk. 522.§ (2) bekezdése a bankhitelszerződés érvényességét köti az írásba foglaláshoz, míg a Hpt. 210. § minden pénzügyi szolgáltatást tilt, ha nem foglalják írásba, ennek rendszertani oka a Hpt. speciális személyi és tárgyi hatálya.

 

Az általános vagy speciális követelményként megszabott írásba foglalás elmaradása jogszabályba ütközést valósít meg, így a szerződés semmis, végső soron érvénytelen ugyanúgy, mintha az ok nem alaki, hanem tartalmi lenne.

 

Tehát időben is szét kell tagolni a folyamatot:

 

I.        A felek megállapodnak a kötendő szerződés főbb pontjaiban. Bizonyos feltételeket egyedileg megtárgyalnak, mások kapcsán a bank a Hpt. 207.§ (1) bekezdés alapján üzletszabályzatba foglalt általános szerződéses feltételeit tárják a fogyasztó elé. De mi van azokkal a feltételekkel, melyeket egyedileg nem tárgyalnak meg, és nem képezik az üzletszabályzat részét? Ám mégis megjelennek majd az írásba foglalt szerződésben?

 

II.        Nyilvánvaló, hogy a jogalkotó azért kötötte ki a kötelező írásba foglalást, mert egyértelműségre törekedett. Nem lehet mellébeszélni. Amennyiben a hitelező nem pénzintézet, pénzügyi vállalkozás, úgy a kölcsönszerződés érvényesen létrejöhet szóban is. Vajon akkor, amikor a felek egybehangzó akaratnyilvánítása megtörténik, az létrehoz-e kötelmet, vagy csak a formai feltételeknek megfelelés? A Ptk. alapján a kötelem létrejön. Más kérdés, hogy e létrejött kötelem az eredeti kötelemfakasztó tényektől eltérő tartalmával a kötelem módosulását eredményezi, avagy az írásbeliségre vonatkozó norma megsértését és így a jogszabályba ütközés miatti semmisséget?

 

III.        Ha érvényesen létrejött a szerződés, mely kötelmet hozott létre, a fogyasztót kötelezték – nyilvánvalóan végrehajtási szempontok miatt, mely eleve nem fogyasztóbarát magatartás a bank részéről – arra, hogy közjegyzői okiratba foglaltan ismerje el tartozását. Jobb esetben magát a szerződést foglalták közokiratba. Amikor a közokiratot a közjegyzői kiállította, egyértelműen a pénzintézetet terhelte a kölcsön folyósításának kötelezettsége. A fogyasztó a hitelező teljesítése esetén kerülhetett csak abba a helyzetbe, hogy tartozása legyen. A fogyasztó kötelme a majdan kapott összeg visszafizetésére vonatkozik.

 

A fent felvázolt folyamatban mindenhol lehet olyan hiba, mely miatt nem beszélhetünk kötelemkeletkeztető jogi tényekről. Ugyanis, ha nincsen egybehangzó, azaz köznyelvi értelemben „ugyanarra gondoló”, jogi értelemben „ugyanazon tényeken alapuló ugyanazon joghatásokra irányuló” kölcsönös akaratnyilvánítás, akkor nincsen szerződés. Ha van, akkor annak írásba foglalása egyfelől formailag megengedetté, érvényessé teszi a szerződést, ám annak tartalma még szenvedhet olyan hibában, mely kizárja az érvényességet.

 

I.

 

A fogyasztók általában úgy álltak fel az asztaltól, hogy mindenben megállapodtak, azonban jellemzően az alábbi hibák merültek fel a szerződés írásba foglalása előtt:

 

  • a pénzintézet nem hozta a fogyasztó tudomására, hogy majd – addig szóba sem hozott – általános szerződéses feltételeket fog majd alkalmazni a szerződés írásba foglalása során, (Így azok nem válnak majd a szerződés részévé a Ptk. 205/B. § (1) bekezdés alapján.)
  • az általános szerződéses feltételek két külön okiratba foglaltan jelennek meg majd: egy része megjelenik magában a lízingszerződésben, más része pedig az üzletszabályzatban, így sérül a Hpt. 207.§ (1) bekezdésében foglalt norma,
  • a szerződés szövegét, üzletszabályzatot nem adják át előzetesen a fogyasztónak,
  • az az alkalmazott, ügynök, képviselő, aki a pénzintézet nevében tárgyal, gyakorlatilag semmit nem ismer a szerződéses feltételekből, így alkalmatlan a felvilágosítás megadására, pláne úgy, hogy a mögöttes pénzügyi műveleteket, ezen pénzügyi háttér és a szerződéses szöveg összefüggéseit és különbségeit alig valaki ismeri.
  • egyáltalán ki tekinthető a pénzintézet képviselőjének, és a szerződés létrejöttekor a szerződéskötő fél képviselő volt-e?

 

Az írásba foglalás előtti jogi tények kapcsán a perekben a felek értelemszerűen ellentétes tartalmú tény- és jogállításokat tesznek. Az állításokat bizonyítani illik annak érdekében, hogy a bíróság azokat valónak fogadja el. A jelenlegi törvénykezési gyakorlatban új jelenség ütötte fel a fejét: a pénzintézetek az eddigi pervesztesség elkerülése érdekében harsányan követelik a Pp. 3.§ (3) bekezdése szerinti tájékoztatást.

 

„A bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztatni.”

 

A Kúria „Jogorvoslati bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlatát” vizsgáló Joggyakorlat-Elemző Csoport az alábbiakban foglalta össze irányadó tapasztalatait: http://lb.hu/hu/sajto/osszefoglalo-jogorvoslati-birosagok-hatalyon-kivul-helyezesi-gyakorlatat-vizsgalo-joggyakorlat

 

Álláspontjuk szerint „aránytalanul magas a szakértői bizonyításra, valamint a tájékoztatási kötelezettségre vonatkozó szabályok megsértésére alapított hatályon kívül helyezések száma. Utalt arra, hogy az előbbit a bírósági szervezeten belüli eszközökkel, elsődlegesen önképzéssel célszerű kiküszöbölni. Az utóbbi azonban a tájékoztatási kötelezettségre, különösen az arra jogosultak körére vonatkozó jogi szabályozás újragondolását és annak differenciált módon való meghatározását igényelheti.”

 

A Kúria fenti aggodalma a gyakorlatban azt jelenti, hogy az un. deviza alapú hitelekkel kapcsolatos perekben a bíróságok varázsütésre behúzták a fékeket, egymást érik a „felfüggesztések”. Az, hogy a Kúria aggodalma valós, vagy csak ügyesen a cél érdekében illesztett mesterséges mű, jelenleg nem tudni.

 

Mint arra már több ízben utaltam beadványaimban, a magyar perrendtartás és az uniós fogyasztóvédelmi perek perjogi gyakorlata látszólag élesen szemben áll egymással. Az előbbi a per kezdetén, illetve szükségszerűen a perben releváns jogi tények változása során köteles tájékoztatni a feleket a perbeli jogok helyes gyakorlása érdekében.

 

Alapvetően a fél részéről történik egy jogállítás, és a fél érdekében áll, hogy állítását a bíróság valónak fogadja el. A bíró e körben mintegy passzív szemlélője a jogvitának, őt kell arról meggyőzni, hogy a fél állítása való.

 

„Egy fél a perben tényállításait úgy teszi meg, hogy részben eseménytörténeti, részben egyszerű tapasztalati tényeket idéz fel, részben értékelésben és véleményben megnyilvánuló tényeket hoz fel, részben pedig mindezeknek alapul vételével, a jogelméleti logika rendező elveit felhasználó ismereteivel, jogi tényeket állít. A bizonyítási eszközök közül az úgynevezett eseménytörténeti és egyszerű tapasztalati tényekre utaló állításokat lehet többek között tanú vallomásával igazolni, míg az értékelésben és véleményben megnyilvánuló, külön szakismeretet feltételező tényállítások igazolására szolgáló bizonyítási eszköz a szakértő – a véleményével.” – írja Dr. Juhász Csaba bíró egy szakmai előadásában.

Azaz nem a bíróság kötelezettsége az, hogy hívja fel valamely felet arra, milyen tényeket kell állítania ahhoz, hogy pernyertességét előmozdítsa. Ha a fél állít egy bizonyos tényt, akkor ehhez képest illeti meg a tájékoztatás, hogy milyen jellegű bizonyítási eszközöket vegyen igénybe ahhoz, hogy vitatott tényállításait a perbebocsátkozását követően igazolja.

 

Egy tipikus perben pénzintézet felperes előadása igen furcsán laikus:

“Kérem a  Tisztelt Járásbírságot, hogy a Pp.3.§ (3) bekezdésének utolsó fordulata alapján a felperest tájékoztassa a további bizonyításra szoruló tényekről.”

A gond nem más, minthogy a pénzintézetek már régen kifogytak az érvekből. A jelenlegi peres tapasztalat nem más, minthogy bemásolják a Legfőbb Ügyész érvelését, avagy a 6/2013. PJE határozat egyes pontjainak indokolását. Például így:

Minthogy ahogyan azt már korábban előadtuk a felek által kötött perbeli szerződés svájci frank mértékadó devizanemű, változó kamatozású deviza alapú szerződés. Ezen finanszírozási konstrukció lényegét a korábbiak során már részletesen kifejtettük a Tisztelt Járásbíróság részére.”

 

Azaz azt állítja, hogy a felek egyező akaratnyilvánítása eredményeként jött létre az a bizonyos kötelem. Pont az, és nem más. Ám azt már nem mondja meg, hogy a kötelem mit is takar. A Kúria ugyan nem volt ott a szerződés megkötésekor, ám furcsa módon kinyilatkoztat a fogyasztók szerződéses akaratának tényéről:

 

„A deviza alapú kölcsönszerződés megkötésekor a kölcsönvevő szándéka arra irányult, hogy forintban jusson a kölcsönhöz és tartozását is forintban fizesse vissza, kamatfizetési kötelezettsége ugyanakkor a szerződéskötés idején jellemző forint kölcsönre irányadó kamatnál jelentősen alacsonyabb legyen. Ezen elvárásnak felelt meg a deviza alapú hitelezés konstrukciója, melynek alapjául a Ptk. 231.§-ának szabályai szolgáltak.”

 

A Kúria azonban menekülő utat is hagyott magának:

 

“A jogegységi határozat egyedi szerződések, szerződési rendelkezések érvényességének vizsgálatára nem alkalmas, hanem csak annak elemzésére, hogy a deviza alapú kölcsönszerződés 1. pontban ismertetett konstrukciója polgári jogi szempontból érvényes-e. Az egyes szerződések, egyes szerződéstípusok egyedi megvizsgálása, egyedi, illetve többlet tényállási elemek feltárása, értékelése csak a konkrét perekben lehetséges.”

 

Hol tartunk még az érvényességhez képest? Sehol. Azt kellene rekonstruálni, hogy egyáltalán volt-e egyező akaratnyilvánítás, vagy sem, illetve tulajdonképpen ki mit akart. A válasz egyszerű:

 

  • a fogyasztó a forint pénzkölcsönt,
  • a banki alkalmazott, ügynök pedig a fizetését, jutalékát, és a papírmunka elvégzését.

 

A szerződéskötési gyakorlat nyomokban sem emlékeztet a megkövetelt eljárásra. Általános, hogy a szóbeli egyezség megkötésére sem kerül sor, hiszen az „igények felmérése” kimerül a személyes adatok, igazolások, etc. összegyűjtésében. Általános tény, hogy a hiteligények döntő többsége hamis adatokat tartalmazott a jövedelmi és vagyoni viszonyokra vonatkoztatottan. Ugyanis a hitelezési szabályzat komolyan vétele esetén nem lennének ilyen perek, senki nem kapott volna kölcsönt. Ám a „számokat” produkálni kellett, a bankok ösztönözték alkalmazottaikat, fiókvezetőiket, így a nyújtott hitelek többsége már nem likviditási hiányt áthidaló, hanem egyszerűen jövedelempótló volt.

 

A legszebb példa a banki eszetlenségre az alábbi két reklám:

 

http://www.youtube.com/watch?v=L2SVCMUHCqc

http://www.youtube.com/watch?v=1i_fB5J2yPg

 

A banki gyakorlat megszüntette a szerződéskötés előtti tájékoztatást, tárgyalást, a felek jól artikulált akaratnyilvánítását. Később a hiba még reparálható lett volna a közjegyzői eljárás során, ám annak célja sem az volt, mint az egyetemen gondoltuk.

 

A fogyasztókat a Való Világ sorozatok szintjén – nem érdemtelenül – kezelő banki magatartás lehetetlenné tette a felek közötti korrekt szerződéskötést, az együttműködést és tájékoztatást. (Ptk.205.§ (3) bekezdés)

 

A Ptk. 205.§ (2) bekezdése eleve megköveteli, hogy a szerződés létrejöttéhez a felek állapodjanak meg a lényeges és bármelyik fél által lényegesnek minősített kérdésekben.

 

A Kúria ebben a körben így érvelt:

 

„A tájékoztatási kötelezettség megsértéséhez (nem, vagy nem a jogszabályoknak megfelelő teljesítéséhez) sem a Ptk., sem a Hpt. nem fűzi a semmisség jogkövetkezményét, így maga a megkötött szerződés emiatt nem jogszabályba ütköző.”

 

Persze, hogy nem jogszabályba ütköző, csakhogy a lényeges kérdésekben való megállapodás hiánya a szerződés létre nem jöttét eredményezi, így el sem jutunk az érvénytelenségig.

 

A fogyasztó akkor szembesül először az írásba foglalandó feltételekről, amikor leteszik elé a papírt és megmutatják, hogy hol kell azt aláírni. Az írásban – való igaz – szembesülhetne olyan tételekkel, melyek ma már „kiverik a biztosítékot” egy átlagembernél is, de anno még gyakorlott jogászoknak sem volt feltűnő. Még nekem sem, én is beleszaladtam a késbe.

 

Nézzük tehát általában a szerződéseket:

 

Gyakorlatilag az összes pénzintézet, pénzügyi vállalkozás szerződéses rendszere megegyezik. A fő különbség a főszolgáltatás megjelölése körében jelenik meg:

 

v  van, ahol csak a forint összeg van benne, és az általános szerződéses feltételekben rejtik el a devizás kitételeket. Jó esetben a szerződés „címében” utalás történik a devizára. Ám legtöbbször csak annyi ismerhető fel, hogy a „mértékadó devizanem: CHF”

v  van, ahol egyáltalán nem szerepel a szerződésben forint összeg, olyan az egész, mintha deviza kölcsönről lenne szó, azonban az általános szerződéses feltételekben megjelenik a „mintha” klauzula.

v  végül vannak az összetett szerződések, ahol egyszerre jelenik meg a deviza és a forint összeg, ám a kettő között nincsen első látásra logikai kapcsolat. Az csak az általános szerződéses feltételek „apró betűs” részében érhető tetten.

 

Tehát ott tartunk, hogy a fogyasztó elé letették a sok tucat oldalas nyomtatványokat. A banki alkalmazottak felhatalmazása szigorúan limitált abban, hogy a banki központok által készített iratokba beleírják, vagy csak ellenőrizzék a személyes adatokat. Egyetlen passzust nem változtathatnak. Azaz a fogyasztó választási lehetősége a „vagy aláírja, vagy nincsen hitel” körben mozog. Ez a szűkített lehetőség eleve megkérdőjelezi a szerződéskötés körében megkövetelt jóhiszemű, tisztességes, fair eljárás megvalósulását.

 

KONKLÚZIÓ:

 

A felek nem állapodtak meg a lényeges körülményekben, márpedig a deviza alap az lett volna, melyet a Kúria jogelméleti fejtegetése mentén lehetett volna értelmezni és artikulálni. Ennek elmaradása tudatos cél volt a bankok részéről, és ennek a morális, és jogi hibának az eredménye nem lehet más, mintsem az, hogy

 

a)    a fogyasztó szerződéses akarata mentén megállapítja a bíróság szerződés létrejöttét a font kölcsön, a meghatározott kamat és futamidő mellett, a deviza nyilvántartás és az ahhoz kapcsolódó kitételek nélkül.

b)    vagy egyező akaratnyilvánítás teljes hiányában a szerződés létre nem jöttét kell deklarálni.

 

Az a) pont azt eredményezi, hogy elvileg van érvényes és hatályos szerződés, melyet a fogyasztó képes szerződésszerűen teljesíteni. Egy esetleges felmondás esetén annak jogszerűségét lehet és kell vitatni. Ám mégsem lehet ezt – a legjobb szándék ellenére sem – megállapítani, hiszen ha elfogadjuk azt, hogy szóban létrejött ez a szerződés, és a jogszabályokban foglaltaknak meg is felel, itt van az a fránya Hpt.210.§, mely olyan megkerülhetetlen jogszabály, melynek sérelme az egyébként korrekt konszenzuál ügyletet is érvénytelenné teszi. Márpedig, ha a szóbeli szerződéstől az írásbeli eltér, akkor sérül az írásba foglalás követelménye, így a szerződés semmis. Hiába volt szóbeli egyezség, a kötelemkeletkeztető jogi tények nem képesek joghatás kiváltására.

 

A b) pont esetében minden összedől, és egy létre nem jött szerződés érvényessé vagy hatályossá nyilvánítása elméletileg is kizárt. A bank csak a szerződés bíróság általi létrehozását kérhetné.

3 Responses to “Orvosság banki áfium ellen”

  • BL:

    Amiben még megtévesztették a fogyasztót, az az, hogy a fogyasztó azt hitte, hogy egy átlagos, a megszokottól nem eltérő kölcsönszerződést iratnak vele alá. Itt azonban – a szokásostól eltérően -
    i) a bank által nyilvántartott eredeti tőkeösszeg Ft értéke folyamatosan változik a kifizetett kölcsönösszeghez képest (kezdetben 1000 CHF alapján kifizetett 150.000 Ft-os kölcsönösszeg 280.000 Ft-ra nőhet)
    ii) a fogyasztóval olyan kockázatot vállaltat fel a bank, amelyet a bank saját maga nem képes megbecsülni (állítólag nem tudja megbecsülni, de valójában a 80-as évekbeli ausztrál Westpac-ügy alapján nagyon jól tudta, hogy ezek a hitelek be fognak dőlni, sőt, a Westpac-ügy irataiból az is kiderül, hogy már dőltek be már a 80-as évek előtt is hasonló hitelek).
    Jelen esetben a szerződés létrejöttekor
    - az adós kölcsönszerződést kívánt kötni,
    - a megkötött szerződés valóságtartalma nem kölcsönszerződés, hanem határidős devizaügylettel kombinált (hibrid) befektetési szerződés, amely kizárólag a bank szerződéses akaratát fejezi ki,
    - ez a szerződés olyan rejtett tartalomra is kiterjed, amely az adós előtt a szerződéskötéskor nem volt ismert
    - ezzel a rejtett tartalommal az adós a szerződéskötéskor nem lehetett tisztában, mivel a rejtett tartalom csak speciális, FOREX tőzsdézéssel kapcsolatos területen jártas bankszakember számára volt felismerhető,
    - ezt a rejtett tartalmat (megfelelő magyarországi gyakorlat hiányában) nem csak az átlagpolgár, hanem még pénzügyi főiskolát vagy közgazdasági egyetemet végzett diplomás sem tudta felismerni,
    - a rejtett tartalom szerint ugyanis i) adós kockázata nem a saját teherviselésére korlátozott, hanem korlátlan, ii) szokásos móddal ellentétesen – a visszafizetendő tőkeösszeg Ft értéke szintén korlátlanul emelkedhet, iii) a szokásostól és eltérően a hitel kockázata nem a banké, hanem az adósé iv) a hitelkamatok sem a felvett deviza (CHF) alapkamatához igazodnak (mint feltételezhető lenne), hanem a Bank által tetszőlegesen meghatározottak, v) a szerződés törlesztésnek álcázott határidős devizaügyletet rejt magában vi) a szerződéssel adós tudtán kívül befektetői pozícióba került vii) a szerződéssel az adós valójában arra spekulál, hogy a Ft/CHF árfolyam hosszú távon stabil marad vagy növekszik, anélkül, hogy lényeges ezzel ellentétes irányú árfolyammozgás következne be a szerződés fennállása alatt viii) Bank ún. „szintetikus deviza” használatát célozta meg a kölcsönszerződés teljesítése folyamán, amelynek nem hogy a működéséről vagy a képzéséről, de még a létezéséről sem volt adósnak fogalma, hiszen a „szintetikus deviza” úgy viszonyul a valós devizához, mint egy kivetített hologram a valós tárgyhoz,
    - adósnak kölcsön felvétele volt a célja alacsony kamatfizetés mellett: így ha tudomása lett volna a fentiekről, és arról, hogy ezáltal a visszafizetendő összeg lényegesen meghaladja az eredeti tőkeösszeget + 5 %-os THM-et, akkor nem kötötte volna meg a szerződést.

Leave a Reply


+ hét = 10

Legutóbbi hozzászólások
2020. augusztus
H K S C P S V
« ápr    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  
Don Marcello