Mivel zenei alapképzésem teljes hiánya miatt összesen egy trombitát tudtam úgy megszólaltatni, hogy artikulálatlan üvöltése miatt a költöző madarak hamarabb indultak meg délre, soha nem veszem a merészséget, hogy kritikát mondjak egy zenei produkció felett. Ám ez nem tart attól vissza, hogy rácsodálkozásomat, őszinte örömömet ne osszam meg olvasóimmal.

 

Tegnap este A Festetics Palota Tükörtermében Jakobi László úr szervezésében, az MVM Koncertek részeként került sor A Hegedű sorozat újabb állomására. Jávorkai Sándor és testvére, Jávorkai Ádám neve számomra teljesen ismeretlenül hangzott. Ám abban biztos voltam, amennyiben Jakobi úr valakit meghív a sorozatba, az csak maximális élményt jelenthet. Nos, ebben az esetben az elvárt élmény sokszorosát vettük kézhez.

 

A Festetics Palota eleve egy kuriózum. A hófehér terem barokkos cizelláltsága, az aranyozott keretű tükrök egymásban való reflexiója bemutathatatlan. Ez valami más világ, mint mindennapjaink szürke valósága. Itt visszalépünk az időben néhány évszázadot, magunkra csukjuk az időgépet, kirekesztünk minden zavaró tényezőt. Megjegyzem, a hallgatóság itt legalább tudja, illik kiöltözni az alkalomra!

 

A Jávorkai testvérek – ahogyan tájékozódtam eddig – régi, jelentős roma zenész dinasztia ifjú tagja. Pont olyan mesteri vérvonalat visznek tovább, mely hazánk kiemelkedő zenei és társadalmi kincsét jelentik. Azt az alázatos, a művészetnek mindent alárendelő életutat, mely nem csupán a zenész, hanem a megszólaltatott szerzőt is hallhatatlanná teszik.

 

Volt szerencsém korábban számos roma jazz zenészt személyesen ismerni, egy társaságba járni, számos koncertet belülről, a színpad mögül is végigélvezni, így ismertem humorukat, szófordulataikat, örömüket. Amikor a testvérek megjelentek, azonnal láttam, itt valami nagyon más fog történni, mint megszokhattuk. A legtöbb szólista bizonyos távolságtartással viseltetik a publikum felé. A legkönnyebb talán úgy megfogalmazni, hogy bejön a színpadra a zongoraművész, meghajol, hátracsapja a frakkot, leül, és belecsap a zongorába egy heves szólóval kezdve. A mesterek nagyon ritkán beszélnek, alig van kontaktus a hallgatósággal.

 

Ha tehát hegedű, akkor azonnal ide illik egyik legkedvencebb anekdotám, mely szerint a cigányprímás Yehudi Menuhin játékát hallgatva elmerenget, és lassan, elgondolkodva fogalmazta meg véleményét a feltett kérdés hallatán: hogyan tetszik a mester játéka. „Szép, szép, de asztalnál meghalna.” Ezt a fordulatot azóta is szívesen alkalmazom megannyi mesterséggel, előadással, mutatvánnyal kapcsolatban. Ugyanis az előadóművészet számomra legfontosabb eleme nem más, minthogy én vagyok a publikum, én figyelek, nekem szól a darab.

 

Nos, a testvérek bejöttek a terembe, Ádám leült egy rém egyszerű irodai székre, beállította a gordonkát, míg Sándor megállt jobbján, és csodák csodájára, megszólították a publikumot. Mosolyogva, kedvesen, azon pillanatban barátságos, közvetlen légkört kialakítván.

 

Persze, Jakobi úr a felvezetőjén bemutatta a fivéreket, rövid életútjukat, nemzetközi sikereiket, ám figyelmemet a korábbi Törley Szalonban aratott sikerük bemutatása eltette fel. A szalonok hangulata ugyanis csodás. A Zeneakadémia, pláne a MÜPA, messze elbújhatnak hangzásban, intimitásban mögöttük. Soha, semmi nem ér fel azzal az érzéssel, amikor a parketta közvetíti a hangszer rezdüléseit a talpamon keresztül az agyamig. Szerintem a hangszereket is így lehet megismerni, megérteni.

 

Az első mű Haydn D-dúr duója volt, (https://www.youtube.com/watch?v=jRSWcsB9qRY) igazi bemelegítés könnyen befogadható harmóniákkal. Nekem az tűnt fel, a gordonka volt inkább domináns, és a hegedű szinte csak kísérte. Jávorkai Ádám hangszere nagyon szól. Jobb kifejezést amatőrként nem tudok használni a hang minden tartományában erőteljes, kristálytiszta hangszerre. Ráadásul az tűnt fel, hogy az ifjú mestert „nem zavarja” hangszere. A játék eszköze és nem feladata a gordonka, nem megoldani igyekszik a hibátlan játék kihívását, hanem oly magától értetődően csalja elő a hangokat, mintha elve így született volna. Megjegyzem, valószínűleg így is született, ugyanis tanulni lehet, de ez a tanulási folyamaton túli adottság lehet. Na persze, a mesterkurzusok sora sem árt.

 

A művek előtt inkább Ádám tartotta szóval a közönséget. Aranyos volt, amikor kedvenceikről beszéltek – egymás szavába vágva – előre vetítetve a ráadás darab még nagyobb kedvenc jellegét, habár még csupán a koncert legelején tartottunk. Széles mosollyal, gyakorlatilag a nézők szemkontaktusát keresve kommentálta a bemutatandó művet. Az egész olyan érzést keltet, mintha csak nekem játszottak volna, és ezt bizonyára minden hallgató hasonlóan érezhette. Ez az a többlet, mely a számomra a bevallottan nehéz Kodály darab (Duó hegedűre és gordonkára op.7.) befogadását, élvezetété is megkönnyítette. (https://www.youtube.com/watch?v=rzNMtH1PYG0)

 

A szünetben Sándor úgy sétált fel, s alá, mintha nem is a pokolian nehéz második részre készülne, könnyeden beszélgetett ismerősivel a nézők között. Ez azért engem meglepett, de azért annyira nem is csodálkoztam rajta. Ez olyan megalapozott magabiztosság, rutin jele, mely csak azt jellemezheti, aki már régen mindent megtett annak érdekében, hogy a kisujjának utolsó percében legyen a zeneirodalom összes jelentős darabra.

 

A szünet utáni első mű lehetett volna akár a csúcspont is. Kodály gordonka szólószonátájáról volt szó, melyet a művész úgy mutatott be, Bartók véleménye szerint Bach után az első igazán jelentős mestermű e műfajban. Starker Jánost volt az egyik legfontosabb előadója e szonátának, akire megint csak úgy lehetünk büszkék, hogy 1948-ban elhagyta Magyarországot – mint lassan mindenki. (https://www.youtube.com/watch?v=4MEUIGjfHNw)

 

Sorban olyan rövid darabok következtek, melyet a művészek mesteri hangszerkezelését mutatták be. Wieniawski darabjai (https://www.youtube.com/watch?v=fCm5lJpPZJ4), és „néhány Paganini”. Itt már Sándor vitte a prímet, szóban is. Itt érte el számomra a következő csúcspontot az este. Felajánlani a közönségnek, mondjon egy számot, és azt a Paganini Caprice szólal meg. Előbb Ádám játszott el egy művet, majd következett Sándor. Ám valaki a közönségből pont azt a számot mondta be, melynek megfelelő művet a gordonka szólaltatta meg előbb. Sándor közölte, azt már hallottuk, és a több bekiabált szám egyértelműsítésére röpkén bejátszotta a gordonkán hallottak részletét, majd átváltott azonnal a kiválasztott 24-esre. Nos, ezek a kis nüanszok hozták le „asztalhoz” az egész estét úgy, hogy annak felettébb magas művészi színvonala egy szemernyit sem csorbult. Ugyanis a hozzám hasonló bátortalanul járatlan zenerajongó is úgy érezhette, benne van az egész közepében, vele lüktet a zene. Ez nem kis boldogság, olyan, amikor a mosoly odaragad az ember arcára, és azt nem lehet lemosni semmivel.

 

A 24-es darab tehát lefutott. Szerintem közismert tétel. (https://www.youtube.com/watch?v=PZ307sM0t-0) Ám, a művész karnyújtásnyira játszotta el előttem, és a vonó száguldásai a húrokon szinte elszédítettek. Ádám meg is jegyezte, hogy érdekes módon Kodály alkalmazta a technikát darabjaiban, amikor a kéz nem csupán a hangokat fogja le, hanem penget is, és emellett a vonóval is játszik. A mellékelt felvételen mindez jól látszik Paganini darabját illetően.

 

Jávorkai Sándor ezt követően emelte a tétet egy Ernst darabbal (A nyár utolsó rózsája – https://www.youtube.com/watch?v=RydWCy6YtRI), mely szerinte gyerekjáték a később következő Paganini tételhez képest. (Egyébként pont Baráti Kristóf lesz a következő eladás művésze)

 

Ezt követően következett Bartók Román népi táncok műve – melyet politikai elitünk Székesfehérváron csonkított címmel vezetett fel anno. (Ezt nem tudtam szó nélkül hagyni most sem.) Ezt a művet nagyon szeretem. És jelen esetben nem volt zongora, még különlegesebb volt az előadás. Eszembe jutott a dolog apropóján, mennyire böszmeség a magyar-román csinált konfliktus kiélezése, a tűz szítása. Buta emberek szintjén szított nacionalizmus, habár az embereknek semmi, de semmi bajuk nem lenne egymással. Érthetetlen.

 

A következő darab az este legnehezebb előadása. Jávorkai Sándor csak annyi tájékoztatást adott Paganini „God Save the King” darabjához, hogy nem sokan képesek eljátszani rendesen. (https://www.youtube.com/watch?v=YGmIlMS60c0&spfreload=1) Bevallom, ilyen technikát még soha nem láttam, ám tegyük hozzá, én még hallgatónak is amatőr vagyok. Ez már nem igazán a zenéről szól, hanem a technikai bravúrról, de annak lenyűgöző!

 

Hogy Paganininél maradjunk, jöhetett a Velencei karnevál op.10., mely nagyon kedves darab, pláne úgy, hogy Ádám a mű közepén kiszólt a közönséghez, felvetvén, vajon mire gondolhatott, mit érezhetett Paganini anno ott Velencében… közben Sándor pengetéssel vitte tovább a darabot… (https://www.youtube.com/watch?v=RHWKl85kgK8)

 

A felfokozott érzelmeket Handel – Halvorsen g-moll passacaglia műve (https://www.youtube.com/watch?v=qNsxXued784) vitte vissza a „normálisra”, de csak azért, hogy utána a fivérek világcsúcsot döntsenek Rimszkij-Korszakov Dongójával. 53 másodperc alatt futott le a darab. Végül egy Bach darab zárta le az estét, mely keretbe foglalta az élményeket.

 

Azt gondolom, a fivérek tökéletes technikai tudása, remek előadás összeállítása mellett a közönséggel való kapcsolatuk miatt marad felejthetetlen számomra. Még azt is elfelejtettem, hogy a székek borzalmatlanul kényelmetlenek.

 

A slusszpoén, hogy december 7-én a szomszédomban fognak játszani, Gyulakeszin, a malomban. Már be is rendeltem a jegyeket!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

One Response to “A Jávorkai fivérek felejthetetlen koncertje”

  • bakos kriszta:

    Klassz írás, még nem voltam a Festetics palotában szégyen ide vagy oda, de ezzel olyan kedvet csináltál, hogy elmegyek. A Jávorka fivérek nagy kedvencek! Őstehetségek és így zenélni, ilyen alázattal kevesen tudnak!

Leave a Reply


hét + 8 =