Nincsen semmi szakmai vagy morális alapom, hogy kritikát mondjak bármely világhírű zenész felett. Ugyancsak nem mérvadó, hogy adott esetben nekem valami tetszik, avagy nem tetszik. Pláne azért, mert nagyon nem vagyunk egyformák. Így kiszakadni kívánván saját furcsán elvont jogtudományi valóságomból, nem objektivitásokat keresek, hanem merem magam teljesen elengedni, és érzések, érzelmek felől megközelíteni két olyan koncertet, előadót, mely okkal meghatározó életemben.

 

Vegyük először a MÜPA-ban megtartott Sokolov koncertet. Majdnem másfél évtizede próbálok elmerülni a hangversenytermek világában, hallottam, tudtam, hogy az orosz zongorista az egyik legnagyobb művész, de valahogy visszatartott az a fétisszerű rajongás, ahogyan megnyilvánultak róla. Furcsa volt számomra, a legtöbben a ráadások magas számát emelték ki, nem az alap-koncert színvonalát. Meg valahogy ezt a furcsa szellemiségű Művészetek Palotáját sem szeretem. Ennek ellenére eljött az idő, hogy meghallgassam Sokolov koncertjét. Éreztem már magamat annyira befogadóképesnek (és volt jegyem is), hogy észrevegyem akár a technikai csúcsokat, akár a harmóniát.

 

Ehhez képest a művész klasszikusan egyenes vonalú, egyenletes mozgással berobogott a hangszeréhez, leült, és elkezdett valamit játszani. Ugyanis előre csak azt tudtuk, előbb Mozart, majd később Beethoven lesz terítéken.

 

Én nem igazán vagyok Mozart fan. Néha roppantul idegesít, infantilisnek tűnik, néha meg megmagyarázhatatlanul komoly és koravén. Néha olyan, mintha a barokk zene egyenes leszármazottja, interpretálása lenne, néha meg olyan, mintha a romantikusokhoz csúszna át. De érdekes módon, Mozartot és Beethovent nem igazán lehet összekeverni, összetéveszteni. Pont ezért volt számomra furcsa Sokolov teljesen saját egyéniségét előtérbe helyező előadásmódja, a művek megformálása. Mozartot Beethoven-szerűvé, Beethovent pedig Mozart-szerűvé varázsolta át. De a ráadás Schubert, Chopin és Schumann darabok is összeolvadtak számomra.

 

Ugyanis első ízben hallgatván a művészt is észre lehetett venni, billentései, pedálkezelései, dinamikája – összegében a technikája – oly egyediek, ismétlődőek, hogy néha manírrá váltak fülemben. A valaha látott legfelkészültebb művészt láttam magam előtt néhány karnyújtásnyira, és előadásmódja szinte eltaszított magától, mert a precíziós, mértani előadása tökéletes zenévé transzformálta a muzsikát. Nem voltam képes Mozartnál feloldódni, hiszen a kotta minden sorában volt egy tipikus sokolovi megoldás.

 

Beethoven e-moll szonátája szüntette meg bennem a görcsöt, majd a c-moll szonáta rendben lezárta az estét, de a ráadások visszarepítettek a valóságba. Ugyanis a közönség a mennyiségre hajtott. Ha nincsen legalább 5 ráadás, akkor nem este az este. Sokolovot nem nagyon érdekli a közönsége, nincsen egy pillantása a hallgatóságra, nincsen egy grimasz, egy izzadtságcsepp, egy mosoly, egy bánat, csak van a tökéletesség, ami szinte gépiesnek hat egy idő után.

 

Nem hiszem, hogy akár Mozart, akár Beethoven olyan gondolatok mellett írhatta meg bármely művekét, hogy majd jön valaki a XX-XXI. században, és behúzza egy síkra az összeset. Azt szeretném hinni, e géniuszok nem a könyvtárnak írtak, hanem a hallgatóságnak. Hiába jön létre valami nagy alkotás, ha azt nem képes az előadó átadni befogadásra a közönségnek. Az átadás mindenképpen feltételez valami olyan aktív cselekvést, mely túlmutat a zene pontos megszólaltatásán. Ha az előadóművész a többletet abban találja meg, hogy technikai bravúrjait, hangsúlyait szinte öncélúan mutatja be, akkor a közönség soraiból két fajta rajongást válthat ki: azokét, akik olyan zenetudományi műveltségben élik mindennapjaikat, hogy egy hang modifikációját is kiérzik, lejegyzetelik, és felkiáltanak, ez zseniálisan ideillő volt, vagy azokét, akik illőnek tartják a lelkesedést. A többiek meg ott ülnek a székükben, és vagy a mennyiségre hajtanak, vagy közömbösen kivárják a koncert végét.

 

Ha valamit megtanulhattam a másfél évtized alatt, akkor az nem más, minthogy a világon vannak tökéletes mesterei a zeneművészetnek és vannak muzsikusok. Olyanok, akik számára a hangszer nem a cél, hanem az eszköz. Akik nem saját nagyságukat kívánják még magasabb polcra helyezni, hanem „az asztalánál sem halnának meg”, művészetük lényegét abban keresik, hogyan képesek a mű szubjektív értelmezését átadni annak a hallgatóságnak, akik miatt kiálltak a színpadra. Persze, a szórakoztatásnak van bizonyos művészeti határvonala, ahol a színvonalat nem lehet feláldozni a könnyen megszerezhető szimpátia kapcsán, ám én nem hiszem azt, hogy lenne a világon olyan zeneszerző, akinek egyetlen művét is eltartott kisujjal kellene eljátszani.

 

Sokolov koncertje számomra nem csalódás, hanem egy furcsa tapasztalat. Hiába van meg minden eleme a zsenialitásnak, az egész mégsem áll össze olyan szerves egységbe, mely miatt még egyszer jegyet váltsak. Ugyanis a lényeg veszett el az előadásból: a muzsika és a közönség.

 

A másik esemény a gödöllői Művészetek Házában megtartott Romantikus Est elnevezésre hallgató koncert volt. Nem rejtem véka alá, Jávorkai Ádám miatt tettem meg oda-vissza 400 km-t, hiszen évente alig van néhány alkalom, amikor élőben tekinthetem meg őt. (Van még néhány ilyen művész azért…)

 

A színházterem alig éppen alkalmas szimfonikus zenekari előadásokra. Ezt leszámítva, kellemes este volt. Kezdjük a végéről. A második részben Rimszkij-Korszakov Seherezádé c. műve volt hallható, mely kellemesen elbűvölt, de ez nem is igazán nehéz, hiszen bájos darabról van szó. Horváth Gábor karmester igen látványos és aktív módon szabályozott zenekara fegyelmezetten, néhol igen bátran szólaltatta meg a darabot. Csakhogy a körülmények az igazi kiugrást, hangzást lehetetlenné teszik, mert az egész terem tompa.

 

Az első rész azonban Dvorak h-moll csellóversenyéről, és Jávorkai Ádám előadásáról szólt. Itt teszem hozzá azonnal,  legkedvencebb darabomról van szó, melyet valóban nagyon sok előadásban élveztem végig ezidáig. És itt a világ legjobb előadói versengenek egymással, hiszen talán nem is létezik olyan magára valamit adó művész, aki ne akarná repertoárjára venni e csellóversenyt. A zsenik között „szakmailag” különbséget tenni lehetetlen, hiszen ki akarná versenyeztetni Perényit, Isserlist, Rostropivicsot, Mischa Maiskyt, vagy akár Jávorkait. Ez számomra gyakorlatilag lehetetlen, de nem is feladat, nem is opció.

 

Sokkal inkább az a kérdés, hogyan lehet egy művet megfogni, abból mely érzések, gondolatok kerülhetnek terítékre, mitől lesz az emlékezetes előadás.

 

Dvorák életéről nagyon szegényes információim vannak, de ez talán nem lustaságomnak, hanem a magyar zeneoktatás hiányosságainak köszönthető. Az internet pedig semmit nem ér, hiszen agyba-főbe másolja mindenki a butaságot és a felületességet. Ha meg kell kapaszkodnom valamiben, akkor az legyen inkább Szabolcsi Bence és Tóth Aladár bármilyen leírása.

 

Sokan szeretnék Dvorák drámaiságának okát abban keresni, hogy első három gyermeke a születést követően szinte azonnal elhunyt, de alig olvasni arról, 1878 és 188 között hat gyermekük születtek, akik megélték a felnőttkort. Minden bizonnyal kihatással van valaki életére egy ilyen tragédia, és a Stabat Mater is nyilván ebből táplálkozik, de amerikai útját nem tudom, mennyire hatotta át. 1891-ben vállalta el amerikai állásajánlatát, és lett a new yorki Zenei Konzervatórium igazgatója. Úgy olvasni mindenhol, hogy állandó anyagi gondokkal küzdött, de az amerikai fizetése mintegy harmincszorosa volt a prágainak. A családdal töltött időszak nagy valószínűség szerint pozitív élményekkel teli lehetett, hiszen a szakma és a közönség is a vállán hordozta, inspirálta a közeg, és olyan zenei motívumokat fedezhetett fel, melyek alapvetően kihatottak műveire. Ugyan hazatért Amerikából a család, de 1894-ben újra felkerekedett és nekifutott egy majd fél éves szakmai kihívásnak, mely valószínűleg már nem adott neki annyit, mint előző útja. Már nem egész családja kísérte el, csak felesége és legidősebb fia. Erre az időszakra esik a koncerten előadott h-moll verseny, melyet a szakírók szomorúnak, merengőnek tartanak. Én nem…

 

Sok művész olyan elánnal, feszültséggel adja elő a művet, hogy az nem egyszerűen szomorkás hangulatot, hanem egyenesen megkeseredettet, világvége hangulatot áraszt. Erre a Gödöllői Szimfonikusok olyan optimista hangulatban adták elő a művet, hogy azon kifejezetten meglepődtem.

 

Számomra az Újvilág szimfónia és a csellóverseny igen kedves, majdhogynem könnyen fogyasztható. Szabolcsi Bence és Tóth Aladár úgy emlékeznek meg Dvorákról, hogy Szmetánához képest kevésbé elkalandozó, Brahms hatására zártan gondolkodó és szerkesztő művész. Azt gondolom, ez segíti a művek befogadását, hiszen a zenei információkat nem szórja szét, hanem egységesen kezeli, egy gondolat, érzelem menten – számomra teljesen logikusan – vezeti.

 

Más előadókhoz képest Jávorkai Ádám egészében más elképzelés mentén ad elő. Nem tudom, hogy az alaphangulat mennyire köszönhető a karmesternek, de erősen gyanítom, inkább a szólista határozta meg az előadásmódot. Ugyanis az interneten is fellelhető előadás (Szegedi Szimfonikus Zenekar) látásmódja erősen megegyezett a gödöllőivel.

 

Ha az első, Allegro tételben, a hangszeres szóló előtti csaknem 4 perces felütés zilált, akkor az intenzív cselló kezdet már feszültséggel teli, ám ha az eleje valóban kellemesen merengő, akkor az első cselló hangok sem lehetnek agresszívek. Jávorkai Ádám másoktól megszokott előadástól nagyban eltér. Nem kívánja szinte kettéfűrészelni a húrokat, csak annyira nyomatékosít, hogy a művet addig nem ismerő személy számára is egyértelmű lesz: most a cselló fog mesélni.

 

Amikor szóltam Sokolov tökéletes hangszerkezeléséről, akkor már az járt az eszembe, mit mondjak majd Jávorkai esetében. Mivel volt szerencsém néhány alkalommal szinte testközelből élvezni játékát, azt kell megjegyezzem, a tökéletes hangszer-biztosságon túlmenően igazán „bevállalósan” játszik. Steven Isserlis ilyen számomra. Ketten az etalonok. Ugyanis náluk nincsen manír, nincsen öncélúság, kiadnak magukból minden érzést, érzelmet, gondolatot. Az Allegro tétel utolsó harmada lehetne valóban elmerendő, de itt egyértelműen optimista hangulatú, visszafogott feszültségekkel teli. Amit mások „húrokat recsegtetve” játszanak, az itt teljesen tiszta, erőteljes hang, de nem több az elegánsnál. Ezzel együtt a tétel lezárása kifejezetten a boldogság érzését idézi fel számomra.

 

A középső (Adaggio) tétel a világ egyik legszebb darabja. Ehhez mérten tudom megemlíteni Brahms 3. Szimfóniájának Poco Allegretto tételét. Sokan úgy játsszák el e részt, hogy a cselló sír. Ezt egyértelműen megfigyeltem, főleg Mischa Maisky előadásában. Jávorkainál ez sokkal árnyaltabb képet fest. Inkább bizonytalansággal áthatott bizonyosságot mutat. Olyan, mintha nagyon tudná, el kell indulni valamerre végre, nem jó az, ahogyan vannak a dolgok, de amíg nem lehet tenni semmit, addig a dolgok jelene nem megnyugtató. A zenekar és a szóló szinte soronként váltanak hangulatot, egyszer a zenekari szólam bizakodó, a cselló bizonytalan, majd fordul az egész. Ha jól érzem, akkor így vált kifejezhetővé a vívódás.

 

Azért imádom Dvorákot, mert soha egy felesleges hangot nem hagy a darabjaiban. Elmesélte, megmutatta, majd lép tovább. Soha nem válik unalmassá, azonnal jön egy újabb gondolat, majd egy lezárás, etc. Számomra nagyon emberi az egész. Most okoskodhatnék egy sort, hogy a cseh népzenének, avagy az amerikai kutatásainak, tapasztalatainak milyen hatása van, de nyilván alaptalan találgatások lennének ezek. Dvorák szerette az egyszerűséget, az életszerűséget. Ha a zenekar vissza-visszatér is egy témához, ahhoz a szólóhangszer odateszi a maga változatait, újabb gondolatait, mintha a zeneszerző újra feltenne magának egy kérdést, és másként válaszolná meg, majd megint másként. A való életben is teljesen így van.

 

Számomra ez a mű semmilyen szomorúságot nem jelent. Egyszerűen adott egy helyzet, mely egyszerre kellemes és kellemetlen a számára, latolgatja a lehetőségeket. Pro és kontra. Ám soha nem érzem azt, hogy a felidézett hangulatok, emlékek negatívak, kellemetlenek lennének. Az egész mű nagyon elegáns.

 

A harmadik (Allegro moderato) tétel körbezárja a darabot, számomra kedvesen, hiszen nem kell túl sok mindent magamnak magyarázattal ellátnom. Ráadásul kedves mindenki másnak is, mert a dallam könnyen megjegyezhető, dúdolható, azonosítható. Jávorkai csellóját itt sem érzem búsnak, tragikusnak, inkább várakozó feszültséggel telinek. A mesét tovább meséli. Ott érzem magamat Dvorák (és Jávorkai Ádám) mellett, aki belefeledkezve emlékeibe és a jelenbe, azon vacillál, indulni kellene, sürgetőleg int, hiszen előtte a jövő.

 

Jávorkai Ádám előadásai nagyon személyesek. Lehetséges, hogy távolra visz a valóságtól, de erre megesküdni nem tudnék, hiszen a többi karnagy és szólista előadása mennyivel lehet hűebb nála? Kell egyáltalán hűnek lenni a valósághoz? Vagy mindenkit megillet a jog, hogy kiragadja a hangjegyek közül a számára éppen aktuális érzelmeket? Perényi vajon fiatalon és érett korában ugyanúgy játszotta el ezt a darabot? Nem tudom.  

 

A másik érdekes élményem: példának okáért, egy orosz előadó mindig mindent másként ad elő, másként viselkedik. Az oroszok soha nem tudják, akarják levetkezni gyökereiket. Minden előadásukban benne van oroszságuk. A világ nemzeteinek tradíciói, vallásai, hitvilága minden előadóban igazán mélyen lakozik. Jávorkai Ádám pont úgy őszinte, ahogyan édesapja, avagy a legkiválóbb cigányzenészek. Tökéletesen képes tolmácsolni értékrendjét, szemléletét, optimizmusát. És ez benne a vonzó. Kár is tagadnom, akár ő, akár fivére, Jávorkai Sándor olyan erővel szippantottak be világukba, hogy rájöttem, saját sötét, álnok világomból úgy tudok legkönnyebben szabadulni, ha hallgatok egy kis cselló-szót. A muzsika nem egy elvont valami lesz, hanem kézzel fogható valóság. A Muzsika nem egy elit előjoga, hanem mindenki élménye. A Sokolov hangversenyhez képest Jávorkai Ádám előadása inspirál ahhoz, hogy tanuljam a zenét a mélyebb megértés kedvéért, míg a zongoraművész inkább elrettentene attól. És ez a különbség a leglényegesebb!

Leave a Reply


− kettő = 7