A cím olvasatán azonnal két dolog juthat az eszünkbe. Ma már tilos cuvée néven bort forgalomba hozni, így a francia megjelölést felváltotta a “házasítás”. Habár ismerem az Unió ide tartozó előírásait, akkor sem nagyon értem a miértjét.  A másik dolog az, hogy 1997-ben még erősen népszerű dolognak tűnt a barrique eljárás hangsúlyozása. Manapság erről is leszokott mindenki. Ráadásul a ma már 14 éves borban a erős “fásítás” vissza is üt.

 

A bor még valamikor 1999-2000 fordulóján került a birtokomba, és némi kalandot követően egy évtizedig érintetlenül feküdt egy nem boros-, ám konkrét pincében, hogy egy évvel ezelőtt méltó helyét elfoglalja.

Hónapokkal ezelőtt bontottunk öcsémmel egy 1995-ös Bikavért, mely hibátlannak minősült, és igazi élményt jelentett, ám ez nem jelentette azt, hogy az anno sokkal nagyobbra értékelt házasítást ne félve nyissam ki. Kezdjük ott, hogy a parafadugó az óvatos kiemelés közben is kettétörött. Szerencsére felfolyást nem tapasztaltam, a dugó rendesen zárt.

Az italt dekantáltam, ám meg kell mondjam, igen rossz illatok törtek elő, így nem sok kedvem volt megkóstolni a bort. Úgy 2 óra elteltével a legkellemetlenebb szagok távoztak, ám visszamaradt egy kifejezetten öreg borokra jellemző fáradt illat. Érdekes módon az ízben nem köszönt vissza ez, és meg kell jegyeznem, hogy a Kékfrankos jellegzetessége rendesen eluralkodni látszik a boron. Este egy pohárral fogyasztottam el a palackból, majd visszaöntöttem az üvegbe, és lezártam.

 

Ma ebéd után vettem elő ismét a bort, és meglepődve tapasztaltam, hogy a tegnapi fáradt illat sokat gyengült, átadta a helyét a valós értékeknek. Tagadhatatlan, hogy a bor a fáradás jegyeit hordozza magán, ám nem értékek nélkül. Sajnos ritka alkalom az, amikor egy 14 éves magyar bort kóstolhatok, így kevés az összehasonlítási alapom. azt azonban kénytelen vagyok leszögezni, hogy egy hasonló korú – és értékű – francia vagy olasz bor bizony sokkal jobban tartja magát, megkockáztatom, még egyáltalán nem fáradt.

 

Ennél a bornál konkrétan emlékszem, hogy frissen igen jól állt neki a barrique, ám ennyi idő elteltével az a véleményem, hogy élvezhetőbb lenne ma, ha anno erre nem divatból játszottak volna rá. Ugyanis az az ízvilág, mely a fából értékként jelent meg, az negatív irányba fordult vissza, és az elegancia helyét tolakodó, egyáltalán nem kellemes jellemzők vették át. A másik észrevételem az, hogy – az egyébként dicsérni valóan letompult tanninok mellett – némi paprikás, borsos íz tört elő, mely már kicsit kibillent az egyensúlyból. A nálam okosabb, gyakorlottabb borfogyasztók talán magyarázatát tudják adni a jelenségnek, ám én csak arra gyanakodhatom, hogy a szőlő természetes fejlődésének köszönhető az íz eképpen történő változása. Mivel borhibát nem találok benne, azt kell mondjam, ez a bor ilyen lett 14 év alatt.

 

Pozitívumként kell azonban megjegyezni, hogy a fajtajelleg nem tűnt el a borból, és ez engem örömmel tölt el. Dr. Pók Tamás borainál mindig azonosítani lehetett a szőlőt, soha nem mosódott egybe a házasítás, és nagy biztonsággal lehetett megállapítani kóstolás során az alkotórészeket. Az egyáltalán nem fáradt szín mellett tehát maradt egy tüzes egri bor, melyet nem lehet lágynak jellemezni. Határozott gerincű, a csúcspontján már túljutó borról van szó, melyet alapos szellőztetést követően élvezettel lehet elfogyasztani.

 

Szerencsre még találtam egy másik palackkal, így remélem, öcsém társaságában alaposabb vizsgálatnak vethetjük alá ezt a régi tételt.

One Response to “Dr. Pók Tamás – Egri Cabernet & Kékfrankos Cuvée Barrique 1997”

Leave a Reply


hat + = 12