‘Utazások’

Don Marcello útja végre egyszer úgy vezetett végig Franciaországon, hogy mód és lehetőség volt kisebb megállásokra, tapasztalatszerzésekre, és leginkább arra, hogy kulturális tapasztalatokat szerezzen.

 

Reims kihagyhatatlan a katedrálisa miatt, ám csábítja az embert a Champagne, a borvidék, a buborék, így azon emberek, akiknek sokkal fontosabb a jelen, azok lekanyarodnak, akik még kibírják, hogy a buborék elfér még egy ideig a palackban, azok tovább haladnak egyenesen. És talán nem is csalódnak, mert Épernay esetében sok mindent lehet mondani, csak nem azt, hogy egy tiszta, bájos, vonzó város. Él abból, amije van, de valahogy nem az igazi.

 

Reims városa sajnos vajmi keveset őrzött meg a középköri hangulatból hála a világpusztító törekvéseknek, de az UNESCO védelme alatt álló katedrális gyönyörű. Azt hiszem, a művészettörténetért rajongók számára szép kiindulópont.

A katedrális előéleteként szokásos elmondani, hogy Chlodvig, frank király 496-ban Reimsben keresztelkedett meg. Erre a keresztelkedésre egyszer még talán visszatérek, mert azért az úgy nem teljesen igaz, hogy a frankok annyira pogányok voltak, hogy élve ették a kecskét. Állítólag a katedrális helyén állt egy karoling székesegyház, ami leégett. Még szerencsére – mondhatnám – mert hiába keresem-kutatom a karoling emlékek tárgyiasult valóságát, minden van előtte, minden van utána, csak mindig véletlenül a karoling emlékek tűnnek el. Amióta a német professzor kidobta a karoling kort reneszánszával együtt a történelemből (Heribert Illig), azóta sehogy nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy igaza van. az bizonyos, hogy 1211-ben megkezdték tiszta gótikus stílusban a mai katedrális építését.

Az évszázadok során épült művet jelenleg is renoválják, restaurálják, így homlokzatán a megfeketedett falrészek furcsa kontrasztot adnak a világos homokszín kövekkel. Nem szeretnék elmerülni a műelemzésekbe, mert egyszer majd szeretnék oda eljutni, hogy különböző gótikus katedrálisokat vessek össze, de le kell szögezni, hogy a reimsi katedrális félelmetesen szimmetrikus. Láttam vonzóbb gótikus templomokat, de talán ennyire kiforrottat még sehol máshol. A részletek megkapóak, sehol túlzás, sehol elnagyoltság, ceruzával le lehetne vezetni az épületen a román stílus kihajtását a gótikába úgy, hogy a katedrális építése során nem estek át az egységet megbontó más stílusba.

 

A katedrális belseje tökéletes alaprajzot rejt, néhol nyomasztóan szűk és magas – adódóan a korai kezdetre, ám az biztos, hogy a gótikát tanítani lehet ebből.

A katedrális előtti tér két oldalán található három champagne bolt. Tulajdonképpen egyik jobb, mint a másik, és ha valaki meg kívánja lepni magát egy-egy üveg buborékkal, akkor azt itt nyugodt szívvel megteheti, mert az eladók figyelmesek, hozzáértőek, tényleg a jót ajánlják, és relatíve nem is drágák a boltok. Épernay laza 10%-ot tesz rá mindenre…

 

Reims többi látványossága kimaradt, mert robogni kellett tovább, ám láttam, élveztem a katedrálist, és ez fontos!

 

Nagyon sok utazótól olvastam, hogy minden vágya volt, vagy lenne elutazni Varanasi (más néven Benares) ősi városába. Kíváncsiságként tulajdonképpen két dolog jelent vonzerőt: a Gangeszben megmártózó helyiek és a halottégetések. Nos, pont ez a két dolog az, amiért nem feltétlenül utaztam volna ennyit, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem mutattam érdeklődést a dolgok iránt.

Mielőtt elindultunk volna, egy régi ismerősöm csak úgy jellemezte a várost, hogy a „kibaszott Varanasi”, és valahogy rajta is ragadt a furcsa jelző a jelenségen, hiszen tényleg kiérdemelte azt.

 

Mivel jelen pillanatban indiai látogatásom kronológiájában össze-vissza ugrálok, ki kell emelnem előre, hogy a Delhi – Agra – Jaipur „aranyháromszög” után az ősrégi település nem kicsit mellbevágó. Már vagy egy hete akklimatizálódtam India éghajlati és kulturális viszonyaihoz – mely egyébként nem ment annyira egykönnyen – és lelkileg előre készítettem magam, hogy majd a mogul emlékekhez képest évezredeket esek vissza a történelemben.

Korábban írtam, hogy az Indus-völgyi civilizáció fénykorát i.e. 2500 és i.e. 1700 között élte. Ezzel egyidőben alakult ki gyakorlatilag Mezopotámiában mindazon jelentős városállam a sumér-akkád birodalom (i.e. 2400-2200 körül) területén, melyből kiemelkedett idővel az óbabiloni birodalom. Maga Babilon feltételezhetően már az i.e. IV. évezredben létezett, és Varanasi létrejötte pont ilyen messze nyúlik vissza a történelemben.

A város életének, építészetének fejlődéséről gyakorlatilag nem tudok semmit. Itt is megfigyelhető azonban a hindu, buddhista, muszlim építészet egymásra halmozása. De a legbántóbb az egészben nem más, minthogy a Gangesz partján modern épületek jelentek meg, avagy azok lehet, nagyon régiek, ám a folyó felé néző homlokzatuk modernizált. Így az egyébként megkapó parti látkép nem egységes, nem historikus, hanem valami különösen gagyi benyomást kelt jó néhány részén.

 

Persze, tudomásul veszem, hogy Varanasi irdatlanul szent hely, és tömérdek zarándok látogatja, melyet a turisták furcsa módon viselkedő tömege keresztezi, de én magam nem látom azt a szentséget, melyet illene észrevennem. Nem vagyok hindu, és soha nem is lehetek az, mert annak gyakorlatilag születni kell, így még inkább visszataszító a „megvilágosodott” európaiakat és amerikaiakat úgy látni, hogy a rettentő mocskos Gangeszben reggel ájtatos fürdőt vesznek. A „műmájerkedés” nem nevetséges. Akárhogy is nézzük, ez is a sajátos kereskedelem (ihletet adok és veszek) része. Mert hiába a szent hely, minden egyes porszemnek ára van. Legyen az akár jótanács, akár tűzifa…

 

A repülőtérről bérelt autóval közelítettük meg a szállodánkat, mely talán a ’70-es években egy igazán korszerű hotel lehetett, ám mára inkább azt hiszem, egy jelentősen túlárazott svábbogár tanya. Varanasi összes szállodája megveszetten drága. Itt pontosan mindenki tudja, hogy a turista egy éjszakát tölt a városban, majd továbbáll. Biztosan vannak, akik ihletet merítenek, és itt ragadnak, ám az inkább köszönhető a ragadós mocsoknak, mintsem őszinte megtérésnek. Más kérdés a várostól néhány km távolságban lévő Szárnáth, ahol nagyon komoly buddhista kolostorokat találtunk. Mert ott engem is megszólítana Buddha, ha lenne rá idő és lehetőség egy hónapig zümmögni a szerzetesekkel.

 

Egyszóval a város és a repülőtér közötti útszakasz az Indiában szokásos kosz, zsúfoltság és sajátos nyomor hatványozott mértékét öltötte. Minden egyes megtett km egy örökkévalóságnak tűnt, és nem lehetett tudni, már Varanasiban vagyunk, vagy már elhagytuk azt.

 

A Hotel Hindusthan International az indiai lánc egyik kopott ékköve, melyet most áprilisban 60.-EUR körüli áron akcióznak, de ez március elején legalább 80.-EUR volt, ha nem több. Ehhez képest csak annyit mondok: ruhában aludtam. Voltam katona, bírtam a koszhadt lópokrócot és vasúti vagonban is eltöltöttem vagy 3 éjszakát, de ez a szálloda szíven ütött. Amikor megérkeztünk, szakadt az eső. Ennek örültünk, mivel feltételeztük, hogy a szent retket legalább lemossa egy kicsit reggelig. Az épület összes ablakát szent galambok szent szarral illették, mely miatt mellőztem a kitekintést. A fürdőszobában egy ismeretlen eredetű bogarat úgy kellett agyontaposnom, hogy két lábbal nehézkedtem rá a biztonság kedvéért. Minden penészes, koszos, büdös. Ha légkondit kellett volna használni, ott vesztünk volna meg.

 

Hajnali 4 felé keltünk, mivel a szent hindu napfelkeltére voltunk hivatalosak. Olyan korán volt ez, hogy még a szent emberek, a szádhuk nem merészkedtek ki a partra. A kocsi letett minket a ghat-ak (tulajdonképpeni rakpart) közelében, ahonnan gyalog vettük fel a ritmust fiatal evezősünkkel, aki egyébként tényleg egy remek srác volt. A parti lejárat mellett műanyag kannákat árultak nagykereskedelmi mennyiségben, hiszen a szent vízben nem csak a bűnöket lehet levetni, hanem haza is lehet vinni otthoni bűnlevetkezés céljából. Az esti eső jótékony hatása miatt nem volt annyira förtelmesen koszos a hely, és szagok sem voltak. Nem volt, csak 15-18 fokos a levegő.

 

Amikor az iszapos partot megláttuk, és kitekintettünk a hadászati mennyiségű csónakra, valahogy nem éreztem sem azt, hogy bármelyikbe beleüljek, sem azt, hogy a naplemente engem annyira érdekelne. A sárga pulóveres srác átmászott a seregnyi dereglyén, és a folyó belseje felé elő legutolsó alkalmatosságot megpróbálta átvonszolni a többi között. Közben egy fiatal leány és kisfiú próbált kitartóan virágokat, egész füzéreket eladni nekünk, hiszen azokat illendő módon bele dobhattuk volna a Gangeszbe, melynek vize egy sáros harckocsira emlékeztetett.

Végre a sárga pulcsis evezősünk a partig ért, és besegített minket a csónakba. Elindultuk felfelé a folyón. Még sehol senki nem volt a turisták közül, majdnem vak sötét volt. Ám a ghat-ak aranylóan vakító világítással felszereltek voltak, így komoly nehézségek árán, de tudtam fényképezni. Ha egy kép nem tökéletes, azért elnézést kérek, egyszerre exponáltam és védekeztem a kóli baktériumok ellen.

 

Arra sem szeretnék kitérni, hogy a ghat-ak mely szakaszán szálltunk hajóba, mert habár ennek minden bizonnyal jelentős kulturális vonatkozása van, de ez az adott helyzetben valahogy nem tört elő belőlem. Fohászkodtam magamban, hogy a sárga pulcsis srác ne csapkodjon az evezőkkel, mert élve nem jutunk ki a partra. Igaz, hogy indulásunk előtt vagy 12 védőoltást kaptunk, de átkoztam magamat, hogy a doktornőtől nem kértem még vagy három tucatnyit más bajok ellen. A helyiek meg sem érzik a bajt, de a „kényes” európai szervezet szinte védtelen. Egyszerűen más flórában élünk, más a reakciónk. És ha tud is a szervezetünk reagálni a fertőzésekre, ennyi fertőzés, mely csónakunkat körülvette, nincs is az orvosi kislexikonban…

A parton már gyülekeztek a korán kelő, vagy későn fekvő helyiek. Egy szakaszon asszonyok és férfiak mosták „tisztára” a textíliákat. Barátom megkérdezte, hogy honnan van a rengeteg mosandó cucc. evezősünk rávágta azonnal, hogy a helyi szállodák mosatnak. Nem is lettem annyira rosszul, de az is lehet, hogy kiütések már megjelentek rajtam. Feleveztünk magányosan egy részig, majd megfordultunk, és lefelé csordogálva tanulmányoztuk a ghat rendszerét, életét. Ahogy elnéztük, a helyi kereskedők a világ legnagyobb nyugalmával vetkőztek le, és merítették meg magukat a Gangeszben. Kimosták fülüket, orrukat, kiöblítették szájukat és még a fene tudja, mit tettek a víz színe alatt. Láttunk fehér embert is, aki megpróbálta eljátszani, hogy ihlet alatt ő is belemegy a vízbe, és ott szerencsétlenkedett, mert hiába próbálta magára erőltetni a szentséget, valahogy úgy állt ott a vízben, mint tehénen a pisztolytáska.

Elhaladtunk a két halottégető ghat előtt is. A fentebbi az egyszerűbb, nyilván szegényeknek való, míg az alsó a nagy ívű attrakció, melyet gyakorlatilag kincsekért vehet igénybe a számos jobb módú család. Az interneten jobbnál jobb leírásokat lehet olvasni e témakörben, így erre nem szándékozom kitérni. Beillesztek inkább helyett néhány olyan képet, melyek megfogtak, szívesen emlékezem vissza a momentumokra.

A Gangesz egyébként szinte gongütésre népesült be, ahogy feljött a nap, de a hely szellemét a csónakos turisták hadai megölték. Még akkor is, ha a helyiek tulajdonképpen ügyet sem vetnek rá. De az egész – álláspontom szerint – egy jól megrendezett színjáték, ahol a tömegturizmus pénze élteti a modern kor Varanasiját. Mindenkinek más jut a városban, Van, akinek a halál, van, akinek a kereskedelmi bevétel. Van olyan is, akinek a folyóba dobott hulla, hiszen egy törzs azon hullákat gyűjti és eszi, melyet kövekkel lesúlyozva bocsátanak útjára.

Minden viszonylagos – ezt tanultam meg leginkább Indiában. Az ember egyszerűen áthelyezi magát egy más koordináta rendszerbe, és ott kezd szemlélődni. Amikor befejeztük hajós túránkat, kikötöttünk, és átrohantunk a szűk utcákon néhány jelentős templom irányában. A köveken emberi és állati ürülékek, ételmaradékok és civilizációs ártalomként csomagolóanyagok borítottak mindent. Megpróbáltam fényképezni, de lehetetlen volt. Nem mertem leszakadni, és az utat szent tehenek keresztezték. Volt olyan, hogy a tehén majd a falra szorított és nem akartam vallási vitába keveredni egy hinduval sem. Bonyolult volt, megint le kellett venni a cipőnket, leadni az összes technikai eszközünket egy kereskedőnél, ahová természetesen illett betérni mintegy 1500 db selymet megtekinteni. Jött a szokásos katonai ellenőrzés, motozás, tapizás, de sem a hindu templomba, sem a mecsetbe nem mehettünk be.

Reggel 9 felé értünk vissza a hotelbe, ahol egy szörnyű reggeli elfogyasztását követően kimentünk Szárnáthba. Ott jó volt.

 

Összegzésképpen elmondhatom, hogy a „kibaszott Varanasi” rászolgált a jelzőjére. És itt nem szeretném, ha bárki megsértődne a jelzőn, hiszen pont én vagyok, aki igyekszem tisztelni a kultúrákat, de ez a város mély nyomot hagyott benne. És ebben nem igazán a pozitív elemek dominálnak.

 

Nos, előző írásomban valahol ott hagytam abba, hogy brahmanizmus, buddhizmus, oroszlánok és a szárnáthi kolostor. Továbbá Csandragupta erős, önálló államot hozott létre, hatalmát kiterjesztette a mai Afganisztán területére is. Ez azért volt fontos, mert India nagyon kevés irányból támadható, és ezek közül az afgán határvidék az egyik legfontosabb. De erre a későbbiekben, az iszlámmal kapcsolatban kell majd visszatérni.

 

Azt hiszem, megint csak Nagy Sándorhoz kellene visszakanyarodni ahhoz, hogy újra elhelyezzük Indiát a világ térképén.

 

Amikor ie. 336-ban meggyilkolják II. Philipposzt a lánya esküvőjén, fiát, Sándort választják királlyá. Két év alatt a még nem „Nagy” Sándor lerendezi a makedón problémákat és Perzsia ellen indul. Kisebb csatákat követően ie. 331-ben kerül sor a híres gaugamelai csatára (Ninive mellett), ahol a perzsa sereget tökéletesen megsemmisíti. Állandóan hátvéd helyőrségeket hagy maga mögött és 327-ben India meghódítását tűzi ki célul. Erről részletesen írtam. A hatalma teljében álló király azonban 323-ban váratlanul meghal, és tulajdonképpen amilyen gyorsan kialakult hatalma, állama pont ugyanolyan sebességgel foszlik semmivé. Az örökösök (diadokhoszok) egymás ellen folytatott háborúi jelentős ideig , 301-ig tartanak, és Nagy Sándor birodalma helyén tulajdonképpen három jelentős államalakulat képződig. Egyiptom, Szíria (Szeleukidák) és Makedónia.

 

Ugyanebben az időben Róma már jelentős történelmet hagyott maga mögött, de a világ térképét még nem ők rajzolják. Ie. 366-ban alig vannak túl a gall támadásokon, Róma felégetésén (capitoliumi ludak), amikor Licinius és Septimus néptribunusok jelentős törvényeket alkotnak. A plebejus-patrícius „hatalommegosztás” során kötelező erővel az egyik konzul mindig plebejus lesz. Róma Latium leghatalmasabb városállamává növi ki magát a samnisi háborúkban, majd 326-ban kimondják, hogy római polgár nem válhat adósrabszolgává. Azaz, amikor Nagy Sándor birodalma megszűnik, Róma még nem jelentős hatalmi tényező, örül, ha a betörő keltákkal (gallok) szemben védekezni tud. De a történelem már csak olyan, ha egy nép győzedelmes a csatában, akkor a korábbi győzőkből legyőzöttek lesznek, és a más által legyőzötteket is könnyű az új győzőknek meghódítani.  A római történelem ezen korát csak azért vagyok kénytelen felemlegetni, mert az átlagember hamar rávágja, hogy az ókori görögök után jöttek a rómaiak, közben ez nagyon nem így van, és még Nagy Sándor sem képez átmenetet.

 

A világ nyugati fele, az európai rész tehát még „sötét időszakát” éli, Nagy Sándor élete azonban már a klasszikus görög kultúra továbbélését jelenti a hellenisztikus korban. A magyar történelemtanítás szerint az ie. 3-4. században holmi hatalmi űr keletkezett a világban, melyet csak részlegesen és időszakosan sikerült betölteni. Tény az, hogy a világ történelmét leginkább azon tollakból ismertük meg, melyek a győztesek szolgálatában állt, és leginkább azon részek kaptak figyelmet, mely egy uralkodó dicsfényék volt képes emelni. Minden olyan rész kimaradt történetírásunkból, ahol az emberek békésem vadásztak, halásztak, gyűjtögettek. Így maradt előttünk tulajdonképpen ismeretlen Afrika nem egyiptomi része, teljes Arábia, és akkor Kínáról, Japánról most ne is beszéljünk. Mondjuk utóbbi kettőnek sem közeli, sem távoli hatása nem nagyon volt egyelőre India történelmére, habár a Selyemút kialakulása, ellenőrzése igen szépen belerajzolja majd magát a világtörténelembe, de ezt is később látjuk meg.

 

Arábia kapcsán a legjelentősebb dolog nem más, mint a Makoraba, avagy a mekkai fekete kő. Nagyon sokan nem tudják, hogy mi is az a „kába köve”. Kába egy hatalmas, kocka alakú épület, amibe elhelyezték azt a fekete követ, mely egy meteorit darabja. A jelenlegi épület, a Kába szentély időszakunkban még sehol nincsen – azt majd csak az omajjádok alakítják ki vagy ezer év múlva, de Ptolemaiosz már ír a Makoraba létezéséről, és arról, hogy a szent követ milyen vallásos áhítat és szertartások övezik.

 

Arábia nomád pásztor törzsei ekkor nem jutottak tovább az egyszerű bálványimádáson, de sokan elfeledkeznek arról, hogy ezen földrajzi terület szülöttei voltak azok a semiták, akik Babilónia és Asszíria alapítói voltak, illetve létrehozták a zsidó egyistenhitet. A kereszténység még fel sem ütötte a fejét, így Arábia népeit egészen a Római Birodalom határának kiterjesztéséig tulajdonképpen semmi nem zavarta meg békés fejlődésükben.

 

Arábia legjelentősebb területe a mai Jemen volt, hiszen a korai kereskedelem egyik gyújtópontja volt minden irányban. Jemen afrikai közelsége révén (Szudánból) szert tett a qatha edilis növényre, azaz a kávéra. Ennke két jelentősége van, egyrészről ismert Abesszínia és Jemen kapcsolata, másfelől reggelenként kávét ihatunk. Dél-Arábia – már csak geológiai, éghajlati fekvése miatt is – eltérően fejlődött, mint észak. Délen sokemeletes „felhőkarcolókat” építettek, jelentős városokat alapítottak, mint Aden, Hadramaut, Marib, Main és Szába (Sába), míg északon a beduin törzsek tagjai a hasukon aludtak, hogy ne érezzék éhségüket.

 

Germanus Gyula az Allah Akbar! c. remek könyvében szenzációsan számol be Arábia minden rezdüléséről, így az iszlámot érintve minden esetben hozzá kívánok majd visszatérni, mint idegenvezetőmhöz. (Csak közbevetőleg említem meg, hogy a ’80-as években édesapám jelentős időt töltött el Jemenben, és volt „szerencséje” bejárni mindazon ősi várost, mely látványáról csak álmodozhatom. Elő kellene ásni a régi képeket, digitalizálni, és írni abból is egy-egy cikket…)

 

Nos, tehát. Nagy Sándor halálát követő időszakról egy remek térképet találtam a wikipedia segítségével:

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/b/b0/Diadochen1.png

 

Jól látható, hogy az örökösök (diadokhoszok) közül a Szeleukidák tettek szert a legjelentősebb területekre, melyek magukba foglalták szinte az összes nagy ókori kultúrát. A Szeleukida Monarchia és India (pontosabban a Maurja Birodalom) határa az Indus folyó.

 

Érdekes módon Róma és Perzsia (Szeleukidák hatalma alatt) történelme pont itt kapcsolódik, hiszen azok a gallok, akik Rómát támadták, rátörtek Kis-Ázsiára is, így ie. 275-ben I. Szeleukosz Nikatór, első szeleukida uralkodó fia, I. Antiokhosz Szótér győzte le a gallokat, majd telepítette le őket abban a tartományban, melyet később Galáciának neveztek el.

 

Csandragupta unokája tehát az az Asóka, akinek nevéről egyáltalán említést tett a magyar történelemtanítás. Ie. 272-ben lépett a trónra, tehát szinte a fenti eseményekkel együtt. A Szeleukidák gyakorlatilag ie. 83-ig jól elvoltak saját magukkal, hiszen a sorozatos trónviszályok közepette szétszabdalták birodalmukat, míg Pompeius római hadvezér meg nem fosztotta az utolsó szeleukida uralkodót trónjától.

 

Ha úgy nézzük tehát, India nyugati széléről nyugalom honolt, Arábiában nem gondoltak külső terjeszkedésre, így északot kellett csupán figyelni. Ám észak felől a Himalája zárt le, így maradt a Khaibar-szoros.

 

A mai Afganisztán területe kapcsán Puskás Ildikó ír az alábbiakban a témáról:

 

„Az ország három nagyobb földrajzi régióra különíthető el: északkelet felől a Himalájából elágazó Hindukus és vonulatai uralják a terepet, átlagos magasságuk 4-5 ezer méter, legmagasabb csúcsaik megközelítik a 7,5 ezer métert. A rajtuk átvezető legjelentősebb és leghíresebb átjárók a Sébar-hágó, Kabultól északkeletre, valamint a Khaibar-(Khyber)-szoros az afgán-pakisztáni határon, amely Kabultól Pesavárhoz biztosítja az átjárást. Történelmileg ez utóbbi hágó volt valamennyi nyugat- északnyugat felől érkező népcsoport hódító útvonala az indiai szubkontinens belseje felé.”

http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=5576

 

Illene már visszakanyarodni szegény Asókához, de a nagy kitérőre csak szükségem volt, hiszen nem olyan egyszerű az, hogy Nagy Sándor kivonul Indiából, majd a „semmiből” iszonyat nagy állam keveredik.

 

Asóka idejében két nagy hatalmi központ létezett az Indus térségében. Magadha (a mai Bihar) és Kalinga (a mai Orissza környéke). Az előbbinek köszönhető az ie. 4. században azon Kósala, ókori indiai királyság elfoglalása, melyet a Rámájána elbeszélései erősítenek meg. Kósala legendás királya volt Ráma, aki a hindu tanok szerint Visnu hetedik Avatárja, azaz az isten alászállása, halandó lényben való megtestesülése.
Nehogy nagyot ugorjunk előre, de Visnu, az egyik legfőbb istenség 10 legfőbb megtestesülése közül Ráma a 7., míg Buddha a 9.! Ráadásul nem csak Ráma eredeztethető Kósalából, hanem Mahavira is, a dzsainista vallás alapítója is. Tehát Kósala meghódítása nem csak hatalmilag volt fontos, hanem a hindu hit szempontjából is. Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy az indiai uralkodók simán a hinduizmus tanai mentén vívták harcaikat.

 

Mahavira ie. 599 – 527 között élt, sokan Gautama Sziddhárta árnyképének tartották, de más történészek szerint élete igazolt. Buddha ie. 563 – 483 között élt, tehát halálakor a Maurja Birodalom még gondolatban sem létezett. Az árják korának „védikus civilizációját” élte India.

Sziddhárta tehát 29 évesen elindult az aszkézisbe és az önsanyargatásba, de Bodh Gaya településen leült egy bizonyos fügefa alá, ahol megvilágosodott. Bodh Gaya a Mahabodhi Templom kerületben van, 96 km távolságra Patna (Bihar) városától.  A település neve 18. századi eredetű, a történelmi korokban inkább volt ismert Uruvela vagy más néven. A buddhisták számára egyébként ez a 4 legszentebb hely, melyet nem volt szerencsém bejárni, ám a másik szent helyet – szinte véletlenül – megtaláltam, és ez Szárnáth.

 

Buddha Bodh Gaya után Szárnáthba indult, 5 héttel megvilágosodását követően. Más helyen azt írják, hogy Benáreszbe ment, ami Varanasi, a Gangesz partján, de azért Szárnáth és Varanasi keverése nem szerencsés. Még akkor sem, ha a kettő település igen közel van egymáshoz.

Buddha tanítványokat gyűjtött maga köré és 5 évtizeden keresztül tanított, ám halálát követően legalább 100 évnek el kellett telnie, hogy tanítása alapján vallás alakulhasson ki.

 

Azaz Asóka király úgy került hatalomra, hogy a buddhizmus és a dzsainizmus létezett, a hinduizmus és élő törvényei (Manu törvényei) a mindennapi élet meghatározóivá váltak, és akkor még ott volt a brahmanizmus is, amit gyakran emlegetnek, ám sokan keverik a hinduizmussal, mintegy vallási fogalmat. A brahmanizmus az árják által magukkal hozott kasztrendszer egyik eleme, melyben a papok kasztjának kiváltságos réteggé válását. Pláne úgy, hogy a társadalmi szabályokat is a papi kaszt által teremtett normák határozzák meg, melyet Manu törvényeinél is láthatunk. A papok nem csupán a kasztrendszer csúcsán állnak, hanem eszükbe sem jut a társadalmi szabályok meghatározását kiengedni a kezük közül. A vallás – pláne egy európai számára – igen bonyolult a sok istenség, és „tömeges” leképződésük miatt, ám a Maurja dinasztiáig tulajdonképpen a legfőbb szervezőerő.

Asóka tehát hatalmát arra használta fel, hogy iszonyatos hadjáratot vezetett Kalinga ellen, mely során százezres nagyságrendű áldozatokat örökített meg a történelem. A legenda szerint megrémült saját tetteitől, egy évre visszavonult, és buddhistaként tért vissza uralkodni. Szerintem a valóságban nem másról lehetett szó, minthogy a papok kasztjával szemben, azok világi hatalmának letörése, befolyásuk csökkentése érdekében egy hivatalnokokból álló kasztot hozott létre, és azért ette államvallássá a buddhizmust, hogy hatalmát megszilárdítsa.

 

Szárnáthban megtaláltuk az egyik olyan Asóka oszlopot, melyen Magadha népi nyelvén (prakrit nyelvjárás) jegyezte fel un. rendeleteit. Szó sincsen valamilyen jog értelemben vett normáról, szankciókról, itt olyan morális, vallási tárgyú elmélkedésekről van szó, mely a Dharma http://hu.wikipedia.org/wiki/Dharma_(vall%C3%A1s) feletti elmélkedését rögzíti.

 

Az oszlop az iszlám invázió alatt eltörött, így csak egy csonkot lehet fellelni, de a lényegért néhány száz métert érdemes arrébb sétálni, ugyanis a kolostor területén kívül álló múzeumban (kicsit hangár jellege van) őrzik az oszlopot lezáró négy oroszlánt, mely India címerét is képezi. Az útikönyvek erről nem igazán számolnak be, habár nem csak jogászként, hanem egyáltalán kultúremberként, simán tátva marad a szám.

Asóka birodalma több részén állított ilyen oszlopokat, de rendeleteit sziklákba is véste. Gondolatai nem hatottak utódjaira, hiszen a birodalom hamar feloszlott, a kolostorokat lerombolták, oszlopokat elszállították, a sziklákat benőtte a növényzet. A 18. században kerültek csak előtérbe egyes kövek, de az írások megfejtése nehéz falatnak bizonyult, hiszen a használt nyelvjárás kiveszett. Ma már magyarul is olvashatóak e rendeletek az interneten, és meglepően érdekfeszítőek.

 

Visszatérve Szárnáthra: a kolostor romjai érdekesek, még akkor is, ha csupán a körvonalaik rajzolódnak ki. egyetlen hatalmas építmény emelkedik itt, és ez a Dhamek Stupa, melyet isz. 500-ban emeltek, hiszen az Asóka korában létesült eredeti stupa állítólag megsemmisült. Sajnos az ügyben elérhető írásos anyag számomra ellentmondó, hiszen a helyszíni információs tábla arra utal, hogy eredeti maurja kori kövek képezik az alapját. A leírások szerint ez a stupa a világ legrégebbi ilyen építménye. Egyébként benne Buddha (és talán tanítványai) relikviáit tartják, azonban egyelőre a stupa lényegét még nem igazán értem.

Asóka halálát követően birodalma felbomlott, Kalinga például visszanyerte függetlenségét, majd megtámadta és kifosztotta Magadhát, „nemes” bosszút állván Asóka emlékén. A királyság jelentős ideig fennmaradt, és India dél-keleti területétől az ország közepéig mindent felölelt, legnagyobb uralkodójuk Kharavela (ie. 193 – 170) volt, aki már a harmadik uralkodója volt a birodalomnak.

 

Egyébként, hogy mennyire sokrétű India történelme, bemutatok egy táblázatot, melyet itt találtam: http://en.wikipedia.org/wiki/Kharavela Ember legyen a talpán, aki követni tudja.

 

 

 

 

Timeline:	Northwestern India	Northern India	Southern India	Northeastern India
6th century BCE  5th century BCE  4th century BCE 3rd century BCE  2nd century BCE 1st century BCE  1st century CE 2nd century  3rd century  4th century  5th century  6th century  7th century  8th century  9th century 10th century 11th century	Gandhara (Persian rule) (Greek conquests) Indo-Greeks   Indo-Scythians Indo-Parthians Kushan Empire   Indo-Sassanids Kidarite Kingdom Indo-Hephthalites (Islamic conquests) Shahi (Islamic Empire)	Magadha Shishunaga dynasty Nanda empire Kalinga Maurya Empire Sunga Empire   Kuninda Kingdom   Western Satraps   Gupta Empire   Harsha Gurjara Pratihara   Pala Empire Solanki Eastern Ganga dynasty Sena dynasty	Pandyas Cholas Cheras Satavahana Empire Kalabhras Kadamba Dynasty Gangas Pallava Chalukya   Rashtrakuta   Western Chalukyas Hoysala Empire	Kamarupa Kingdom

 

 

Ez a táblázat persze előre fut az időben, hiszen én még csak annak örülök, hogy közelítek „nullához”.

 

Itt egy térkép ie. 323-ból, mely sok kérdőjellel, de igyekszik bemutatni a világot:

http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/8/8c/Asia_323bc.jpg

 

Úgy gondolom, ennyi egyelőre elegendő, lehet emészteni. A legközelebbi írás egy kis gasztronómia lesz, az is Indiából – lazításként.

 

 

Vendéglátóm már az utazás szervezésekor meghagyta, vigyek magammal olyan ruhát, melyet azonnal a kukába dobok, ha vége van a Színek Ünnepének (Happy Holi), ami a tavasz eljövetelének nagyon nagy örömünnepe. Kicsit olyan, mint a mi Húsvétunk. Itt is isznak és ökörködnek az emberek. A szokás szerint mindenki magához vesz valami porfestéket, vízzel már bekevert még több festéket, avagy flakonos festéket és merő szeretetből graffitit fest felebarátja testére.

 

Én már reggel úgy álltam a kertben, mint egy lecsúszott, posz-alkoholista szobafestő-mázoló segéd, hiszen otthonról tényleg a kimosott festős ruhámat vittem magammal. Vártuk a csengőt. Én nem mertem ajtót nyitni, mert barátom már a cégtől úgy jött haza előző nap este, mint akire rádőlt a Brico-Store festékes állványa.

 

Megjöttek a vendégek. A házvezetőnő muszlim, a sofőr hindu, a titkárnő indiai keresztény, így nekünk már csak Buddha maradt. Itt jutott eszembe Bödöcs Tibi elbeszélése a magát Buddhára ivó helybéliről. Mi stílusos vagány magyarok vagyunk, szórtuk a festéket, kentük egymásra, de a hindu sofőr volt a nyerő, aki valamilyen virágvázába bekevert lila festékét nagy boldogan öntötte be a nyakamba, de olyan akkurátusan, mintha vizsgázott volna belőle már. Hja, nem ez lehetett az első Holi az életében.

 

http://en.wikipedia.org/wiki/Holi

 

A kedélyes festékszórást – komolyan szólva – baráti, meleg ölelés zárja. Illetve kölcsönös süteménykínálgatás. Vendéglátóm bontott egy Bock villányit, melytől indiai barátaink elég furcsán kacsintottak egymásra, nekem is a fejembe szállt. Jót beszélgettünk, kölcsönös fényképezgetés – bocsánatot kérek, hogy magunkat nem teszem fel a netre, de nem szokásom – majd egy kiadós séta a házak között. A gyerekek az emeletekről vízzel teli ballonokat dobáltak ránk nagy röhögés közepette, de ez nem bántott senkit, nevettünk mi is.

 

Amikor hazaértünk, megpróbáltuk lemosni magunkról a festéket, de nem lett tökéletes az eredmény. A hajunkból két hét elteltével tűnt el a lila és a bordó, és ezt még meg is értem, de azt, hogy a lila festék hogyan hagyott nyomot 10 napig az alsógatyámban, az már tényleg sci-fi téma lehet.

 

Nagyon tartottam az őrülettől, ám roppantul jól éreztem magam. A soha nem látott helyiek nagyon aranyosak, kedvesek voltak, jó érzés volt velük lenni.

Mosakodást követően egy késői ebédet tartottunk, mely során már másodszor ettem olyan erős chili adagot, mely hétfejű tűzokádó sárkányt csinált belőlem. Idehaza nem szerettem a csípőset, de az utóbbi időben megkedveltem és egyre bátrabban nyúltam a korábban félt anyagokhoz. Ám minden előkészület, edzés ellenére az indiai konyha számomra annyira erős volt, hogy a végén ki is készült tőle az epém. Ettől függetlenül az ételek remekek voltak.

 

Idehaza az orvos, aki beoltott minket, felírta egy recept hátuljára, hogy mik a védekezési sorrendek:

 

1.)   Igyak meg minden étkezés előtt egy felest, mondjuk egy single malt whiskyt. Ennyire okos orvossal még soha nem találkoztam. Barátom füstös cuccát meg is ittuk rendben.

2.)   Ha nem használ a whisky, akkor van egy speciális széntabletta, azzal kell élni.

3.)   Ha a szén sem segít, akkor vagy egy pirula, melyből egy ízben kettőt kell bevenni.

4.)   Ha az 1-3.) pontok nem segítenek, akkor nincsen mit tenni…

 

Én szerencsére csak a 2. pontig jutottam el, melyből az első annyira kedvemre volt, hogy kicsit mindig fájt a hasam, de a chili miatt két napig sorra került a szén is. De az étkezésről majd talán később…

Barátom úgy gondolta, próbára tesz. Bevitt a muszlim negyedbe egy röpke sétára, mert ha ott megrettenek, akkor nehéz lesz velem boldogulni. Hát kérem, ha nem is rettentem meg, mert már láttam hasonlót, azért nem hullattam könnyeket, amikor kitaláltunk egy valamivel rendezettebb részre. A valamikor talán leaszfaltozott, ám az idő vasfoga által kikezdett úton hömpölygött a tömeg. Kerékpár, motor, riksa, kisteherautó, minden, ami csak elfért a szűk szakaszon. Az élet ezerrel ment. Főztek-mostak, adtak-vettek, nyírtak-vágtak. A borbélyüzlet a mészáros mellett. A hangulatról közben a müezzin gondoskodik, dudálás, kiabálás, hangzavar, egymás szavát sem értjük. Mindenki megy valamerre, vagy jön valahonnan. A ’60-as, ’70-es évekből visszamaradt reklámtáblák, feliratok már régen nem kapható árukat hirdettek, kidőlt-bedőlt házak, kapuk, tákolt asztalok, székek, szemét mindenhol, víz folyik ki a porba, melyből cuppanós sár keveredik. Egyedül a szent tehenek hiányoznak – itt még az is lehetséges talán, hogy az ide keveredő tehenet a legnagyobb megdöbbenésére megeszik… Soha nem lehet tudni.

 

Egy jó órás sétát követően megalkudtunk egy Piaggio gyártmányú háromkerekű motoros riksára, mely visszavitt minket a házba.

 

Útközben minden az ember mellett lüktet. Nem lehet tudni, ki hol lakik, honnan jön, csak teszik a dolgukat az emberek. A fésülködés persze akkor is a világ legfontosabb dolga, ha egyébként nyomorban él, szerintem India a világ legtöbbet fésülködő férfijainak gyűjtőhelye. Még az arab világ sem kényes ennyire a frizurára. Kócos ember itt nincsen, vagy talán mégis?

 

A nyomor is valami más, mint amit Európában annak nevezhetünk. Odahaza deviancia, itt meg furcsán és megváltoztathatatlanul elfogadott. Az út szélén lakó családok megszokott látványok, és a képen látható sátor akár lehet 15 méterre egy luxushotel bejárata mellett is. A legfontosabb kormányzati ügy nem más, mint ezeket az embereket is vízhez juttatni. tényleg láttuk máshol, vagy egy csőtörés, az azonnal ad hoc fürdővé alakul, és sorba állnak az emberek leöblíteni magukat. Szappan persze valahogy mindig akad. A furcsa találékonyság eleinte felkeltette az érdeklődésemet, majd 2-3 nap elmúltával rezignáltan vettem tudomást, ez itt ilyen…

Ha az ember akár a legnagyobb nyomorból is befordul egy jobb városrészbe, az elzárt területeken belül szinte dél-európai, mediterrán, vagy észak-afrikai mércével mért rendbe botlik. Gyönyörű kiskertek, növények, homlokzatok. És állítólag van olyan rész is, ahol egy lakás havi bérleti díja akár 4-5 millió forintnak megfelelő összeg is lehet. A lezárt részeken régi villák, és új társasházak felváltva sorakoznak. Ide riksák, idegen járművek sem hajthatnak be. A sofőrös limuzinok (német márkák a legnagyobb királyok) villognak, dudálnak, mert az még itt is kötelező.

 

Delhi iszonyatosan nagy város. Az utcák csúcsidőn kívül járhatóak, a forgalom elviselhető, ám idegesítő a közlekedés. Aki régóta lakik a városban, percre pontosan tudja, mikor ér céljához, én meg eközben azt várom, mikor okozza valaki Delhi valaha volt legnagyobb tömegkarambolját. Szerintem a sofőrök nem is tudnak egy rendeset karambolozni, annyira leköti őket a dudálás.

Számomra a város egyébként nem lett áttekinthető, a 4-5 nap alatt az észak-déli irányt sem igazán tudtam belőni, csak sodródtam az árral. Most kerestem vissza az iPhone adatai alapján, hogy a képeket egyébként helyileg hol készítettem. Nem is gondoltam, hogy ennyire szétszórtam magam a térképen…