‘Gasztronómia’

A minap került sor a címben szereplő házasításra. Cabernet Sauvignon (50%), Syrah és Merlot szőlőkből készítette olyan alkotás, mely 2007-es évjárata ellenére még messze nincsen a csúcson. Azaz nem is lesz, mert nem csak nálam fogyott el, hanem a pincéből is.

 

Amikor kibontottam, gyönyörű illatfelhő bontakozott ki, és az első kortyok is bársonyosan kellemesek voltak. Kis szellőzést követően azonban a bor “visszazuhant”, fanyarrá változott, és viszonylag sok idő kellett hozzá, hogy újra kibontakozzon. Az illata a nagy vörösborokra jellemző összetettséget árulta el. A fajtajelleg kevésbé meghatározó, de azt sem lehet eltagadni, hogy ne lehetne benne beazonosítani az egyes összetevőket.

 

Az íz is olyan “nagyboros”, sok tannin, erős bor, kicsit nekem sok alkohol, valahogy ez a bor szép, de még messze nem az, ami lehetett volna. Önmagában borozgatni a cuvée nem igazán ajánlott, ám ha ételhez párosítjuk, akkor a legösszetettebb húsokhoz ajánlanám: vadak, marha, földes ízek, gomba. Még az erdei gyümölcsöket sem igazán tudom mellé elképzelni. Súlyos eset.  Azt mondom, hogy olyan, mintha a lábamon is húzná a szőrt. Mindennek ellenére harmonikus bor, újra kellemes meglepetés. De az ehhez hasonló, igen fajsúlyos borok kimaradnak az esti borozgatásból. És ez nem is baj. Más alkalomra illik.

 

 

 

 

 

 

 

Öcsém “nyomására” az utóbbi időben ismerkedem a buborékos borokkal. Csapongok jobbról balra, ami a kezem ügyébe esik, azt megízlelem. Ebből nem más következik, minthogy érteni nem értek hozzá, de kedvelem. A sor egyik végén olyan remekek állnak, mint a klasszikus nagy Champagne márkák, például a Bollinger, Taittinger vagy egyik nagy kedvencem, a Pol Roger. De ott van a másik “líblingem”, a kevésbé ismert Bourdaire-Gallois. A másik oldalon a hazai borászatok általam ismert próbálkozásai, mint például Kertész Zoltán Carla pezsgője. Mindegyik más és más. Most azonban egy olyan tétel akadt a kezembe, mely vetikálisan és horizontálisan is átrendezte az agyamban a hangyákat. Ugyanis amikor megkóstoltam, szinte felkiáltottam, hogy ez nagyon jó!

 

Az Antech márka számomra nem mondott semmit, ám a Bor és Más Kft kipróbálta idehaza, így legutóbb Franciaországban én is megnéztem, mire becsülik azt a pezsgőt, mely nem Champagne.  Nyilván sokra, pláne úgy, hogy az ára csak a töredéke a nagy Champagne márkáknak. A most kóstolt tételről csak azt tudom, hogy az a szőlő, mely az alapját képezi az italnak, számomra ismeretlen. (Mauzac Blanc)

 

A pezsgő első látásra alig megkülönböztethető egy átlagos Champagne-tól. Ugyanis az illata kellemes, harmonikus, a buborékok klasszikusan elegánsak. Maga a készítési technológia is megegyezik, de ebben nem vagyok egyelőre járatos, így nem bonyolódom bele találgatásokba. Ami talán azonnal feltűnő, az a buborékok mérete, intenzitása. Az Antech sokkal szebben nyelte el a széndioxidot, mint magyar “társai”. Ám kevésbé elegánsan, mint a “nagyok”. Ezt csak úgy tudom jellemezni, egyszer volt szerencsém egy pohár Taittinger Comtes de Champ-hoz. Nos, abban a bubik tényleg krémesek voltak. Szinte nem is beszélhetünk buborékokról. Az Antech nem közelíti meg az exkluzivitás eme fokát, de cseppet sem okoz csalódást. Sőt!

 

Aki kezdő buborék imádó, annak meleg szívvel ajánlom, mert az ára roppant barátságos és ehhez képest igen kellemes felvezetést nyújt a kicsit túlfetisizáltnak tűnő, ám valójában tényleg nagyon jó pezsgőkhöz.

Az Antech gyümölcsös, nem élesztős, kellemes illatú és ízű ital. Persze, lehet tematikus kóstolást követően különbségeket tenni, de ott még nem tartok, esetleg soha nem is jutok el addig. Addig is élvezet minden megkötöttség nélkül.

Az első Ákos borom. A névválasztásnak nálam némi felütése van, de bizonyára csak az én fülemben cseng hamisan. Hallottam már a pincészetről, mivel lesem Lukács Szabolcs elejtett mondatait. Pont itt volt az ideje, hogy a poharamba kerüljön a nedű.

 

Az élmény tárgya egy 2008-as évjáratú soproni Zweigelt. Az 5 éves kor önmagában meggyőző, a címke eltúlzottan szerény, de erre szoktam azt mondani, hogy tőlem cerkával is ráírhatja a dugóra, csak tudjam beazonosítani.

 

Nem igazán bírok nagy összehasonlítási alappal a soproni Zweigeltek kapcsán, így biztos amatőr megállapításokat teszek. Ez a bor olyan, mintha nem is lenne rokona a villányi vagy más magyarországi Zweigelteknek. Ugyanis itt egy lekerekedett, nem tanninos, nem nyers, nem savas borról van szó. Észrevettem, hogy az utóbbi időkben Sopron egyre kifinomultabb borokat ad.

 

A bor szinte olyan bársonyos, mint egy nagy Merlot. A bor olyan testes, mint egy nagy Cabernet Sauvignon, olyan kellemesen fűszeres, mint egy nagy Cabernet Franc. Megtévesztheti az ártatlan fogyasztót. Az sem biztos, hogy ha nem tudom mit iszok, felismerem a fajtát elsőre. Az éghajlat, terroir, mind-mind formálják a nyilván türelemmel és tökéletes technológiával készített bort. A palackot 4 nap alatt szopogattam el. Nem esik össze, a gyümölcsösségéből veszít az oxidáció során, de nem borul fel. Még az utolsó korty sem válik keserűvé, alkoholossá.

 

Én annak ajánlanám ezt a bort, aki nem szeret elemezgetni, csak meghúzni egy jó pohár bort és élvezni azt. Nem kell ételhez társítani, önmagában is remek. Ám elég nehéz ahhoz, hogy csak a bősz ivás bora legyen. Aki viszont eleve programozott egy maximálisan visszafogott mennyiségre, az vegye elő nyugodtan beszélgetéshez, vagy csak az íróasztali munka mellé, ahogyan én is tettem.

Vagy jó 10 éve – de lehet több is akár – remek autós túrát tettünk Európában. Végiggurultunk a mediterrán tengerparton és Grenadában döntöttünk úgy, hogy ideje lenne haza indulni. Most vagy odafelé, vagy visszafelé, de belestünk Avignon városába és tekeregtünk a Rhone folyó vidékén. Kétség kívül gyönyörű hely. eljutottunk Chateauneuf-du-Pape borvidék alsó szélére is. Valahol vettem egy remek, klasszikus bort, majd évek múltával – élményeket felidézve – bontottam fel. Bevallom, addig nem ittam ilyen bort, és a francia szőlőfajtákat is sokkal később ismertem meg – pontosítanék: még most is csak ismerkedem velük.

 

2-3 évvel ezelőtt vendégségben jártunk, ahol a házigazda remek olasz sajtokkal rukkolt elő, míg a háziasszony rám bízta a borválasztást, így a „pápás” bort vettem elő, ugyanis emlékeimben ott ült a bor remek fűszeressége, kis édeskés beütése. Remek választásnak minősült, mindenki elégedett volt a harmóniával.

 

Most a címben szereplő butella nem véletlenül került a kezembe. Öcsém kért meg rá, hogy mondjam el róla a véleményemet. Nem esett nehezemre kibontani a palackot és egy tányér normandiai sajtot és almát felcikkezni hozzá. Tudni kell, hogy a normand camembert nem a kisasszonyos sajtja. Kemény, fűszeres, mindent átható illatú. Az érettségébe egy kis kesernyésség is vegyül, csaknem mindent elnyom. Talán nem is véletlen, hogy a franciák előszeretettel kínálják gyümölccsel, lekvárral, chutney-val az érett variációkat.

 

A bort viszonylag hűvösen nyitottam fel, így az illatok a palack zárkózottsága mellett a hideg miatt sem bontakoztak ki gyorsan. (A pincészet egyébként 18 fokosan ajánlja felszolgálni.) Az azonban biztos, hogy a dugó minősége korrekt, palackbuké alig volt, és külön nem szorult a bor dekantálásra. Ahogyan szobahőmérsékletre engedett fel a bor, úgy szellőzött ki, úgy nyílt meg egyre jobban. Először azt lehetett érezni, hogy fűszerességért nem kell a szomszédba menni. Az percek, órák elteltével egyre jobban előtérbe kerül tanninos jellege. Ám az illata folyamatos, nem változó karaktert mutat. (Itt újra kell töltenem, mert az elfogyasztott első két pohár bor csak a gondolatokat indítja be, de nem a szavakat…) De vissza az illathoz…

 

Jean Sablon remek chanson-jai most kis tavaszt hoznak az újra behavazott kertbe, így az illatok iránti fogékonyság is emelkedik. A pohárból nem ömlenek a virágok, a széna, a szalma, a lóbőr, melyet előszeretettel énekelnek meg a borszakírók. Ez a bor visszafogottan elegáns. Ám egy illat eluralkodik az egészen, melyet nem tudok beazonosítani. Persze, tudom, hogy a Grenache és a Syrah mögött rejlő jellemzőkről van szó, de az túl egyszerű lenne, hiszen oly sokfajta variációban jelennek meg a fajták, a termőhelytől függően. Az egész olyan, mintha tetszés szerint összeszedett piros bogyós gyümölcsök mellé szilvát, meggyet kevernénk, majd egy csipet fahéjat hintenénk a tetejébe. Ja, és jól megborsoznánk az egészet durvára őrölten. És ettől egyszerűen nem lehet szabadulni. Ez illatok egyébként is különbözően érintik a fogyasztót. Előbb a pohár tartalmát megillatozván, majd a korty közben és nyeletet kiélvezvén. Ugyanúgy, ahogyan a korty más és más élményt nyújt a szájba, az illat is utat tesz meg. Sok bor esetében úgy vagyunk vele, hogy szép-szép, de becsúszik valahol egy bizonytalanság. Itt ilyet nem tapasztaltam. Az illat hosszasan magabiztos.

 

Jean Sablon egyébként Django Reinhardt művésztársa volt. Erről jut eszembe Sean Penn remek alakítása „A világ második legjobb gitárosa” c. filmben, melyet Woody Allen rendezett. Nos, Emmet Rey szerint az első Django volt…

 

(Itt tölteni kellett egy pohár bort, mert valahogy az illatokkal együtt felszívódott a nedű is…)

 

A bor íze a szellőzést követően igazán harmonikus, semmi nem lóg ki belőle. Mondanám, hogy „komplex”, de nem szeretem a szót, mert idehaza elcsépelten mindenre mondják, akár egy burgonyára is – ugyanis fontosságot és jelentőséget tulajdonít annak, aki kiejti a szót a száján. Én inkább azt mondanám, hogy olajos sűrűséggel úszik be a nyelven keresztül a szájba, ahol előbb borsossága, fűszeressége jelenik meg, majd később bontakozik ki a gyümölcsösség. Roppant gerinces, nehéz bor. Ha fiatalabb lenne, talán kifejezetten zavaró lenne a keménysége. Ez a csaknem 4 éves bor már kellemesnek mondható, de úgy vélem, mindenen eluralkodik – egyedül a normandiai camembert nem hajtott fejet előtte, és ízben-illatban odacsapott a bornak. Szép versengés. Ezt követően már nehéz lenne bármibe is belekezdeni.

 

A bor tannin-bőségét nem tagadhatja, aki ezt nem kedveli, az hozzá se fogjon egy ilyen palackhoz. A garatban nem igazán mutat semmit, és lenyelvén kellemes alkoholos erősség járja át az embert. A bor szépen tartja magát a visszamaradt illatban, ízben. Sokáig kitart az élmény. Kívánja az ételt, a frissítést.

 

A pincészet eme klasszikusa átlagosan 90 pontra taksált a borértő angolszász szakértők körében. Nekem a pontok sokat nem mondanak. Nekem tetszik, jó bor ez.

 

Fő alkotórésze a Grenache és a Syrah, melyhez Mourverde fajtát házasítanak. az utóbbihoz még nem volt szerencsém. A Grenache fajtát nagyon megkedveltem az utóbbi időben. Akár roséként, akár vörösként. Kellemes bársonyossága engem a Merlot-ra emlékeztet, ám annál jóval fűszeresebbnek tűnik, így a Syrah mellett rafinált párosítást jelent. A pincészet oldalán már nem találtam leírást a 2009-es évjáratról, így egy szakírónál találtam arra utalást, hogy 70% a Grenache, 15% a Mourvérde, 10% a Syrah, és jött hozzá még 5% Muscardin. A színéről nem is beszéltem eddig. Akkor töltök egy pohárral, elemezni lehessen…

 

Olyan az egész, mint a nappalink. Igaz? Ja, azt csak én tudom, hogy crimson red névvel illette a Dulux az árnyalatot: karmazsinvörös. Van ilyen rózsám a kertben. Majd tavasszal újra elmélkedek a kérdés felett. A poharat megdöntvén, a bor színét remekül lehet elemezni. Nem látok benne lila árnyalatot, sem téglás sem klasszikus bordót. Fény felé tartva a poharat, átcsillan rajta egy remek mélyvörös szín, olyan, amiért a nők ölni tudnának. Izgalmas szín, izgalmas íz és illat.

Végül fogadjanak el néhány gondolatot, milyen ételek mellé párosítanám e bort. Adja magát, hogy vörös húsok mellé. De hagymával készítettek mellé nem társítanám. Mondjuk lehet kacsamell, szarvas, mind roséra sütve, mely mellé intenzíven fűszerezett mártást szolgálnék fel. A köret is lehet intenzív, ez a bor mindennel felveszi a versenyt. A könnyed zöldséget elnyomja, észrevehetetlenné teszi. Gombából is csak a legintenzívebbeket bírja el. A hasonlóság mellett én még a szöges ellentétet tudnám elképzelni. Ahogyan a savanykás francia alma jól kiegészítette ma este a sajtot és a bort, úgy az édességet háttérbe szorító, citrusos ízekkel is el lehetne játszani. Mindent ki kell próbálni.

 

Egy biztos, ha egy ételsorba illeszteném ezt a bor, az követően már csak a desszert jöhetne. Milyen lehet ez chilis csokival? Remek!

 

A palack megjelenése tipikus. Dombornyomott üveg, mely aszimmetrikus alapú. A címke messziről felismerhetően Chateauneuf-du-Pape. Szép az egész, úgy ahogyan van. Egyébként nyilván nem ez a pincészet és a világ legjobb ilyen bora.

 

A pincészetről néhány szót:

http://www.gardine.com/fr/Chateauneuf-du-Pape-cote-Brunel-Pere-Fils-Vallee-du-Rhone-Vin-rouge

 

A Brunel család birtokában lévő 17. századi kastély és pince központja körül összesen 52 ha szőlőt művelnek, melyből csak 4 ha fehér, a többi vörös szőlő. Francia szokás szerint két szinten jelennek meg a boraik: a klasszikusak és a presztízs minőségű. A most kóstolt Cuvée Tradition az előbbi kategóriába tartozik. A presztízs kategóriában szereplő Chateauneuf-du-Pape Cuvée Gaston-Philippe 1/3-ad arányban tartalmaz Grenache, Syrah és Mourvédre fajtákat. A hozzávetőlegesen kétszer annyiba kerülő bort azonban a piac nem tartja kétszer olyan jónak is.

 

 

Itt hozzávetőlegesen be is kell fejeznem a tesztet, mert kinyitva elteszem a maradék üveget, hadd lássam meg, mennyit bír ki oxidálódva. Lehet, holnap még jobb lesz…

 

A mai napon régi-régi barátunk, egyetemi csoporttársunk látogatott el hozzánk. Már maga a sztori is döbbenetes, ugyanis a péntek késő délutáni vonat átszállásra kényszerítette az utast Székesfehérváron. Ám az átszállás adatait senki nem tette közzé, senki nem tudott róla, így a pénzt5árnál meg kellett kérdezni, hogy a tapolcai lélekvesztő honnan indul. Nos, a vágányt senki nem tudta megmondani, ám abban biztosak voltak, hogy már egy perccel korábban elindult, így beültem az autóba, és egy óra havas-jeges úton csúszkálást követően landoltam Székesfehérvár pályaudvarán, hogy még egy órát utazzam vissza Tagyonba barátommal. Középkör, sötét középkor ez kérem…

 

Ma reggel viszonylag korán keltem, és előkészítettem az ebédet, a reggelit.

 

Feltettem a burgonyát főni. Találtam némi angol zellert, azt is pároltam.  A terv burgonyával és zellerrel töltött rétes volt. köretként.

 

A borjú bélszínt bepácoltam, ám előtte a mészáros már érlelte a kedvemért. A bélszín törzsre kis olajon kérget sütöttem és félretettem. A gombát apróra kockáztam, és pirítottam, majd pároltam sóval, borssal, friss petrezselyemmel. Amikor készen lett, zsemlemorzsát adtam hozzá, majd egy tojás sárgáját, és szépen eldolgoztam.

 

Szép kelkáposzta leveleit megszabadítottam a vaskosabb résztől, és leforráztam. A maradék káposztát csíkokra szabdaltam és szintén leforráztam.

 

Egy alufóliára bacon szalonna csíkokat fektettem, arra a kelkáposzta leveleit, majd a gomba pépet és a közepébe a bélszínt. Az egészet feltekercseltem, és fixáltam, hogy a tekercs ne essen szét. 180 fokon addig sütöttem, míg a hús maghőmérséklete nem érte el az 52-55 fokot, majd hagytam kihűlni a sütőben.

 

A réteslapokat megtöltöttem a főtt burgonyával, melyet egy kis dinsztelt hagymán, pirospaprikán megfuttattam, majd hozzáadtam az angol zellert és a leforrázott kelkáposzta csíkokat. A tésztát tejföllel megkentem, és a sütőben szép aranyra sütöttem.

 

A hústekercset szépen lehetett szelni, de erre nem értünk rá, ugyanis az előkészített ebéd előtt barátommal felzarándokoltunk a havas határon át a Gergely Borházba Szabó Laci barátomhoz. Szenvedéses túra volt a felül megfagyott, ám alul összeeső hóban. Még szerencse, hogy Laci a pincében megkóstoltatta velünk a 2012-es Zweigelt rosét, a friss Olaszrizlinget és Pinot Blanc borát. Természetesen a majd egy liter kóstolási mennyiség után megváltottuk a világot és világbékét hirdettünk, majd vadász barátunk hazavitt minket, így a bélszíntekercs szeletelése elhanyagolható volt, mint a pockok nemi élete.

 

A kaja zseniálisra sikeredett. Ott volt a szeren. Mind külalakjában, mind ízeiben. Utána készítettem egy belevaló kávét. Klasszikus expresszó, tejhab és reszelt narancshéj. Egy kis 10 éves örmény brandy, és összeállt a világ. A konyha eltakarítása jóval profánabb dolog, de az élmény megfizethetetlen.

 

Estére kétségbeesett italozást tervezek a pincében, hozzá kacsazsírban lesütött kacsamájjal. Majd alakul valahogy a társaság…