‘Jog/Társadalom’

A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvényt a bíróságnak ugyan alkalmazni nem kell minden perben, ám annak ismerete nem haszontalan. A törvény III. fejezete foglalkozik a fogyasztási kölcsönnel. A fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény, valamint egyes kapcsolódó törvények módosításáról szóló 2008. évi XLII. törvény 66.§ (1) bekezdése alapján az Fgytv. 8.§-a hatályát veszítette.

 

Fgytv. 8. § A tájékoztatásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy a fogyasztó rendelkezzen

a) az áru- és szolgáltatásválasztás megkönnyítéséhez, továbbá az áru és a szolgáltatás használatához, az áru fenntartásához szükséges megfelelő ismeretekkel az áru és a szolgáltatás alapvető tulajdonságairól, jellegzetességeiről, az áru és a szolgáltatás minőségéről, áráról, díjáról, valamint az áru használatára vonatkozó utasításokról és használatával járó veszélyekről,

 

A hatályon kívül helyezés oka az volt, hogy a tájékoztatási kötelezettség az akkor módosított Hpt-be került át:

 

Hpt. 203. §  (1) A pénzügyi intézmény köteles az ügyfélfogadásra nyitva álló helyiségeiben hirdetményben közzétenni, valamint elektronikus kereskedelmi szolgáltatások nyújtása esetén folyamatosan és könnyen hozzáférhető módon, elektronikus úton is elérhetővé tenni:

a) általános szerződési feltételeit is tartalmazó üzletszabályzatait,

b) az ügyfelek számára ajánlott pénzügyi és kiegészítő pénzügyi szolgáltatásokkal (ügyletekkel) kapcsolatos szerződési feltételeket,

c) a kamatokat, szolgáltatási díjakat, az ügyfelet terhelő egyéb költségeket, a késedelmi kamatokat, valamint a kamatszámítás módszerét.

(2) A pénzügyi intézmény köteles az ügyfél kívánságára ingyenesen rendelkezésre bocsátani

a) üzletszabályzatait, továbbá

b) a jogszabály által nyilvánosságra hozni rendelt adatokat.

(3) A pénzügyi intézmény – ha törvény ettől eltérően nem rendelkezik – a szerződés megkötése előtt köteles az ügyfelet arról tájékoztatni, ha a szerződéssel kapcsolatos jogvita esetén nem a magyar jog alkalmazását, illetve nem a magyar bíróság kizárólagos illetékességét kötik ki.

(4) Fogyasztónak minősülő ügyféllel kötendő, devizahitel nyújtására irányuló, illetőleg ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmazó szerződés esetén a pénzügyi intézménynek fel kell tárnia a szerződéses ügyletben az ügyfelet érintő kockázatot, amelynek tudomásulvételét az ügyfél aláírásával igazolja.

(5) A (4) bekezdésben meghatározott kockázatfeltáró nyilatkozatnak tartalmaznia kell

a) devizahitel nyújtására irányuló szerződés esetén az árfolyamkockázat ismertetését, valamint annak hatását a törlesztő részletre,

b) ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmazó szerződés esetén a vételi jog érvényesítésének módját és következményeit, a vételár megállapításának, az ügyfél értesítésének és a pénzügyi intézmény elszámolásának módját, valamint azt, hogy biztosítanak-e az ügyfélnek haladékot, mely időszakban az ügyfél értékesítheti az ingatlant, és ha igen, a haladék időtartamát.

(6) A pénzügyi intézmény az (1)-(5) bekezdésben meghatározott tájékoztatást – a felek eltérő megállapodásának hiányában – magyar nyelven köteles megadni.

 

A Hpt. a tájékoztatási kötelezettséget devizahitel (kölcsön) szolgáltatása esetén tette kötelezővé. A tájékoztatás megtörténte azonban a magánjog szerint nem szerződés létrehozására irányuló akaratnyilatkozat, így a szerződéses feltételek meghatározása kapcsán nem az Fgytv. vagy a Hpt. az irányadó, hanem a Ptk.

 

Árfolyamkockázat és tájékoztatás a szerződés megkötésekor

 

A Hpt. csak 2006. január 1-től tartalmazza az árfolyamkockázat „ismertetésére” vonatkozó kötelezettséget, amelyet a 2004. évi LXXXIV. törvény az alábbi módon iktatott be.

 

30. § A Hpt. 203. §-ának (6) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép, egyidejűleg a § a következő (7) és (8) bekezdéssel egészül ki:

(6) Olyan lakossági ügyféllel kötött szerződés esetén, amely devizahitel nyújtására irányul, illetőleg ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmaz, a pénzügyi intézménynek fel kell tárnia a szerződéses ügyletben az ügyfelet érintő kockázatot, amelynek tudomásulvételét az ügyfél aláírásával igazolja.

(7) A (6) bekezdésben meghatározott kockázatfeltáró nyilatkozatnak tartalmaznia kell

a) devizahitel nyújtására irányuló szerződés esetén az árfolyamkockázat ismertetését, valamint annak hatását a törlesztő részletre,

 

Ezt a 2004. évi LXXXIV. törvény indokolása az alábbiakkal indokolta.

 

A 30. §-hoz

A fogyasztóvédelmi rendelkezések módosításának célja az ügyfelek jobb, alaposabb tájékoztatásának biztosítása. 2004 elejétől dinamikusan bővült a devizahitelek állománya a forinthitelekhez képest alacsonyabb kamatozásnak köszönhetően. A devizahitel ugyanakkor az árfolyam változása esetén jelentős kockázatot is rejt magában, a törlesztő részletek megemelkedhetnek, amire célszerű külön kockázatfeltáró nyilatkozatban felhívni a fogyasztók figyelmét.

Egyes hitelintézetek önálló biztosítékként, valamint jelzáloghiteleknél is alkalmazzák biztonságuk növelése érdekében a vételi jog kikötését, amelynek következményeire szintén indokolt külön felhívni az ügyfelek figyelmét.

 

Az ügyfelek tájékoztatása a pénzintézetnek akkor is kötelezettsége, ha a Hpt. nem írja elő, mert ezek a rendelkezések egytől-egyig a Ptk-nak a szerződéskötést megelőző tájékoztatásra vonatkozó alapelveiből levezethetőek, azokból következnek.

 

Hasonlóan az összes megkötött „deviza alapú” hitelhez, a perbeli kölcsönszerződések sem tartalmaznak mást, csak a „várható” (sic!) törlesztőrészlet nagyságát – svájci frankban, ezzel megszegték vagy megkerülték a vonatkozó jogszabályokat, akár a Hpt-t, akár a Ptk-t tekintjük. Ha az árfolyamkockázatról szó esik, akkor arra vonatkozó becslés kellett volna készüljön, hogy hogyan alakulhat a forintban számolt törlesztőrészlet. Az EUB törvénykezési gyakorlatából levezetett horvát Legfelsőbb Bíróság általi döntés ugyanezen alapelveken nyugszik. Ahogy említettük, ez a Ptk-ból is levezethető:

 

Ptk. 205. § (3) A felek a szerződés megkötésénél együttműködni kötelesek, és figyelemmel kell lenniük egymás jogos érdekeire. A szerződéskötést megelőzően is tájékoztatniuk kell egymást a megkötendő szerződést érintő minden lényeges körülményről.

 

Látható, hogy a Hpt. akkori 213. § nem más, mint a Ptk. 205. § rendelkezéseinek a speciális jogviszonyra történő alkalmazása, hiszen a Hpt. speciális kötelmi joghoz kapcsolódó szabályozása által is a Ptk. alapelvei érvényesülnek.

 

A bankok, pénzügyi vállalkozások, hitelezők sem hivatkozhatnak arra, hogy mindent megtettek, amit a Ptk. előír, ugyanis a THM-ről szóló 83/2010. (III. 25.) Korm. rendelet hatályba lépéséig, illetőleg a Hpt. fenti 213. § hatályban tartásáig (2010. június 6.) a helyzet valójában az volt, hogy a Ptk. a tájékoztatásra vonatkozóan tartalmilag többet kívánt meg, mint a Hpt!

 

A jogalkotónak azonban ezt nem is kell külön előírnia, mivel akár a Ptk., akár a Hpt. tájékoztatásra vonatkozó rendelkezéseit nézzük, ezt a hitelnyújtóknak meg kell, vagy meg kellett volna tenni, mert ha nincs forintosítva a kockázat, akkor hol van egyáltalán a tájékoztatás? Az olyan mondat ugyanis, hogy „árfolyamkockázat van, és a törlesztőrészlet magasabb is lehet, és ezt a hitelfelvevő tudomásul vette”, semennyire sem felel meg ezeknek a jogszabályi követelményeknek.

 

A tájékoztatás jelentősége

 

Hogy mi is a tájékoztatási kötelezettség célja, tartalma és célra való alkalmasságának megítélése, abban iránymutatást adhat a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatról szóló 2005/29/EK irányelv.

 

Bár az irányelv és annak nemzeti jogba való átültetése egyaránt kimondja, hogy ezek a jogszabályok nem érintik a szerződések jogát, ez – ahogy uniós irányelvek esetében szokásos és az Európai Bíróság gyakorlatának megfelel – valójában a „közvetlenül nem érinti” kitételnek felel meg.

 

Ha ugyanis a Ptk. alkalmazása körében felmerül a kérdés, hogy valamely fél teljesítette-e együttműködési és tájékoztatási kötelezettségét, mint minden szerződés esetében élő kötelezettséget, avagy az általa alkalmazott szerződési feltétel tisztességes-e, akkor ezeket a kérdéseket részben úgy tudjuk meghatározni, hogy milyen esetekben „nem” a válasz e kérdésekre.

 

Ebben lehet támaszkodni mind az alábbi irányelvre, mind pedig a később említendő, a tisztességtelen piaci magatartás és versenykorlátozás tilalmáról szóló törvény („Tpvtv.”) egyes szabályaira.

 

AZ EURÓPAI PARLAMENT ÉS A TANÁCS 2005. május 11-i 2005/29/EK IRÁNYELVE

a belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól, valamint a 84/450/EGK tanácsi irányelv, a 97/7/EK, a 98/27/EK és a 2002/65/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvek, valamint a 2006/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról

(„Irányelv a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról”)

 

2. cikk

Fogalommeghatározások

 

Ezen irányelv alkalmazásában:

e) „fogyasztók gazdasági magatartásának jelentős torzítása”: a kereskedelmi gyakorlat olyan célból történő alkalmazása, hogy érzékelhető módon rontsa a fogyasztó tájékozott döntés meghozatalára való képességét, és amely ezáltal olyan ügyleti döntés meghozatalára ösztönzi a fogyasztót, amelyet egyébként nem hozott volna meg;

h) „szakmai gondosság”: a szakismeret és a gondosság azon szintje, amelynek gyakorlása ésszerűen elvárható a kereskedőtől a fogyasztóval szemben, a becsületes piaci gyakorlatnak és/vagy a jóhiszeműség általános alapelvének megfelelően, a kereskedő tevékenységi körében;

 

5. cikk

A tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok tilalma

 

(1) Tilos tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokat alkalmazni.

(2) A kereskedelmi gyakorlat tisztességtelen, amennyiben:

a) ellentétes a szakmai gondosság követelményeivel,

és

b) a termékkel kapcsolatban jelentősen torzítja vagy torzíthatja azon átlagfogyasztó gazdasági magatartását, akihez eljut vagy aki a címzettje, illetve – amennyiben a kereskedelmi gyakorlat egy bizonyos fogyasztói csoportra irányul – a csoport átlagtagjának a gazdasági magatartását.

 

Megtévesztő kereskedelmi gyakorlatok

 

6. cikk

Megtévesztő tevékenységek

 

(1) Megtévesztőnek minősül a kereskedelmi gyakorlat, amennyiben hamis információt tartalmaz, és ezáltal valótlan, vagy bármilyen módon – ideértve a megjelenítés valamennyi körülményét – félrevezeti vagy félrevezetheti az átlagfogyasztót, még akkor is, ha az információ az alábbi elemek közül egy vagy több tekintetében tényszerűen helytálló, és feltéve bármelyik esetben, hogy ténylegesen vagy valószínűsíthetően arra készteti a fogyasztót, hogy olyan ügyleti döntést hozzon, amelyet egyébként nem hozott volna meg:

a) a termék létezése vagy természete;

b) a termék lényeges tulajdonságai, úgymint a hozzáférhetőség, az előnyök, a kockázatok, a kivitelezés, az összetétel, a tartozékok, az ügyfélszolgálat és a panaszkezelés, a gyártás vagy szolgáltatás módszere és időpontja, a szállítás, az adott célra való alkalmasság, a használat, a mennyiség, a leírás, a földrajzi vagy kereskedelmi eredet vagy a használattól várható eredmények, illetve a terméken végrehajtott vizsgálat vagy ellenőrzés eredménye és főbb jellemzői;

c) a kereskedő kötelezettségvállalásainak mértéke, a kereskedelmi gyakorlat indítékai és az értékesítési folyamat természete, közvetlen vagy közvetett szponzorálásra, illetve a kereskedő vagy a termék jóváhagyására vonatkozó bármely kijelentés vagy jelzés; d) az ár vagy az ár kiszámításának módja, vagy különleges árkedvezmény megléte;

 

7. cikk

Megtévesztő mulasztások

 

(1) Megtévesztőnek minősül az a kereskedelmi gyakorlat, amely a ténybeli körülmények alapján – figyelembe véve annak valamennyi jellemzőjét és feltételét, valamint kommunikációs eszközeinek korlátait is -, az átlagfogyasztó tájékozott ügyleti döntéséhez szükséges jelentős információkat hagy ki, és ezáltal – a körülményektől függően – ténylegesen vagy valószínűsíthetően ahhoz vezet, hogy az átlagfogyasztó olyan ügyleti döntést hoz, amelyet egyébként nem hozott volna.

(2) Megtévesztő mulasztásnak minősül az is, ha a kereskedő az (1) bekezdésben említett jelentős információt hallgat el, vagy azt homályos, érthetetlen, félreérthető, vagy időszerűtlen módon bocsátja rendelkezésre, figyelembe véve az említett bekezdésben leírt szempontokat, illetve ha nem nevezi meg az adott kereskedelmi gyakorlat kereskedelmi célját, amennyiben az a körülményekből nem derül ki, és amennyiben ez bármelyik esetben ténylegesen vagy valószínűsíthetően ahhoz vezet, hogy az átlagfogyasztó olyan ügyleti döntést hoz, amelyet egyébként nem hozott volna.

 

A hitelnyújtók olyan módon „árulták” a „termékeiket”, hogy azok rövidtávon a forinthiteleknél jelentősebb kedvezőbbnek tűnjenek (ez a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény – Tpvtv. – 8.§ (2) d) pontjába és a 10. §-ba ütköző magatartás).

 

Továbbá, valójában egyáltalán nem ismertették a törlesztőrészlet-emelkedésének eseteit, lehetséges okait, annak valószínűségét, a kockázat áthárításának pénzügyi alapját és ennek költségét, amivel kimerítették a megtévesztő magatartás fogalmát, akár a Ptk., akár a Tpvtv., akár a 25/2009/EK irányelv  vagy a 2008. évi XLVII. törvény szerinti tartalmát tekintjük is.

 

A tájékoztatási kötelezettségnek, a tájékoztatás tartalmának vizsgálata az egyedileg meg nem tárgyalt szerződéses feltételek és a szerződéses akaratok vizsgálata szempontjából megkerülhetetlen.

 

Akár az uniós, akár a magyar jogot nézzük, a kifejezetten a pénzügyi szolgáltatásokra vonatkozó tájékoztatási kötelezettség nem véletlen. Ennek oka, a mögöttes jogalkotói felismerés, jogalkotói szándék az, hogy azt a pénzintézetet, amelyik valójában sok esetben ellenérdekelt a tájékoztatás megadásában, arra jogszabály által kényszerítse ki. Az erősebb társadalmi érdek ugyanis amellett szól, hogy megalapozott gazdasági döntések és megfelelő kockázatkezelés mentén szülessenek tömeges pénzügyi döntések.

 

Annak a tájékoztatásnak minősége, amelyet a tájékoztatás nyújtója szakmai-üzleti tevékenysége körében fogyasztónak (ügyfélnek) nyújt, befolyásolja annak döntését, ezért a nem megfelelő tájékoztatás kárt okozhat. Ezt az egyszerű gondolatmenetet követhetjük végig a Legfelsőbb Bíróság alábbi döntésében.

 

BH 364/1996.

pénzintézet kártérítési felelőssége a szerződés teljesítésével kapcsolatos együttműködési kötelezettség elmulasztása miatt [Ptk. 4. § (1), (4) bek., 318. § (1) bek., 339. § (1) bek., 533. § (1) bek.].

 

A Ptk. XXV. fejezete a szerződésszegések szabályozása körében nem tartalmazza azok taxatív felsorolását. Ennek következtében ezek közé sorolható a jogszabályban előírt együttműködési kötelezettség megsértése is, mely a törvény idézett rendelkezése alapján a kártéritési kötelezettség beállásának jogkövetkezményét vonja maga után. Helyesen állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a felperes ez irányú szakképzettséggel rendelkező ügyintézőjétől elvárható lett volna, hogy a lejárat előtt egy nappal felhívja az alperes figyelmét a takarékjegyek kiváltásának jogkövetkezményére. Nem csupán feltételezés, hogy ennek ismeretében az alperes a kiváltást legalább egy nappal elhalasztotta volna, mivel az összeget 1993. március 8-án sem saját céljaira fordította, hanem azt ismételten befektette. Nyilvánvaló, hogy a lehetséges veszteség tudatában ezt nem így tette volna. Ezért nem tehető vitássá, hogy a felperes megsértette a jogszabály által előírt együttműködési kötelezettségét. Emiatt nem sértett jogszabályt a másodfokú bíróság, amikor ennek jogkövetkezményeként megállapította a felperes kártérítési felelősségét.

Az érdemében jogszerű másodfokú ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján a Legfelsőbb Bíróság a kifejtettekre figyelemmel hatályában fenntartotta.

(Legf. Bír. Pfv. V. 21.012/1995. sz.)

 

Figyeljük meg, hogy a Legfelsőbb Bíróság a pénzintézetekkel ellentétben nem nézi báránynak az ügyfelet, hanem feltételezi, hogy a „lehetséges veszteség tudatában” valamit tenne vagy nem tenne meg!

 

Jelen perbíróság kioktatása szerint a tájékoztatás kimerül valamilyen okból fakadó árfolyamkockázat viselésében. Csakhogy az alperes által már csatolt szöveg a devizahitelekkel kapcsolatosan előírt tájékoztatást tartalmazza, mely jelen esetben irreleváns, hiszen a bírság a szerződéses konstrukciót a 6/2013. PJE határozatban foglalt értékállandósági kikötéssel azonosítja – habár tudtán kívül, mert nagyon úgy néz ki, az eljáró bíró nem ismeri a fogalmat. Legalábbis az ítélet erről nem ad számot.

 

A fent hivatkozott (BH 364/1996) döntés a pénzben mérhető kárt okozó tájékoztatási kötelezettség elmulasztásáról szól, mintegy „forintosítja” a Ptk. vonatkozó általános és kötelmi jogi alapelveit. Ha tehát annak nagyobb a valószínűsége, hogy a svájci frank erősödni fog, akkor ezt a pénzintézetnek tudnia kell, mert az ő szakmája, és erről tájékoztatnia kell az ügyfelet.

 

Az információs aszimmetriához ugyanis kockázatvállalási aszimmetria is társul: ami banki szempontból még éppen megengedett kockázatvállalás (pl. azért, mert a fedezetül szolgáló ingatlan vételi értékét a piaci érték 40-50%-on rögzítik), az a hitelfelvevő számára valószínűleg már rég nem az, csak ő nem tud róla.

 

A tájékoztatás nem valami szerződésen kívüli dolog, hanem valami olyan, aminek a szerződésből valóban ki kell tűnnie, különben az egyik – amúgy is alárendelt – fél nincs olyan helyzetben, hogy gazdaságilag ésszerű döntést hozzon.

 

Ami tehát ezen a ponton aggálytalanul megállapítható, az az, hogy a formális, tartalom nélküli nyilatkozatokon kívül érdemben a felek nem tárgyaltak meg semmilyen olyan szerződéses rendelkezést, amely devizához és árfolyamkockázathoz kapcsolódik.

 

A tájékoztatás egy szerződéses feltétel értelmezhetőségéhez igazodik. Az, hogy az adott ászf tartalmát illetően elhangzott szerződéses akaratnyilatkozatot hogyan kell értelmezni, a Ptk. ad iránymutatást.

 

rPtk. 207. § (1) A szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett.

(2)  Ha az általános szerződési feltétel, illetve a fogyasztói szerződés tartalma az (1) bekezdésben foglalt szabály alkalmazásával nem állapítható meg egyértelműen, a feltétel meghatározójával szerződő fél, illetve a fogyasztó számára kedvezőbb értelmezést kell elfogadni.

 

Fentiekből kifolyólag a banki szolgáltató köteles előbb tisztán artikulálni egy szerződéses feltételt, melyet lényegesnek tart, alkalmazni kíván, annak szerződés részévé válásának hiánya esetén nem is kötné meg a szerződés, majd e szerződéses feltétel kapcsán köteles a tájékoztatást megadni.

 

Olyan magatartás elképzelhetetlen, hogy a bank a fogyasztó orrá alá dug egy sok oldalas papírt, hogy „itt tessék aláírni”, majd el lehet távozni. Ugyanis ebben az esetben az okirat tartalma ugyan logikailag lehet írásban közölt ajánlat, azonban az ajánlat lesz az a szerződéses nyilatkozat, melyet a bíróság a rPtk. 207.§ alapján értelmezni köteles. E körben a felperes világosan és egyértelműen meghatározta a perben értelmezését.

 

~ ~ ~

 

Óriási probléma, hogy nem tudni, mi az a deviza alapúság.

 

Nézzük meg, hogyan alakul a deviza konstrukció megítélése:

 

Ha már annyira szolgai módon akar egy bíróság megfelelni valaminek, vagy valakinek, akkor hadd idézzem saját praximomból a véleményformáló dr. Szeghő Katalin tanácselnök asszonyt, aki kénytelen volt jogi érvelésemet elfogadni a 6/2003. PJE határozattal kapcsolatban. Amikor nekem nyílt szakmai ellenfelem fogadja el álláspontomat, akkor az elégedettséggel tölt el, csak nem beszélek annyira badarságot.

 ”Abban egyetért az ítélőtábla a felperessel, hogy a deviza alapú elszámolásban való megállapodás lényegében egy értékállandósági kikötésnek feleltethető meg, az előbb részletezettek szerint azonban nem osztja azt a felperesi álláspontot, miszerint erre a felek megállapodása nem terjedt volna ki.” 

(Szegedi Ítélőtábla, Pf.II.21.150/2017/6.)

 

A 6/2013. PJE határozattal kapcsolatos averziómat jelen perben már kifejtettem a „deviza alapú hitelezés csalárdságai” címszó alatt (kereset pontosítás). Ezt a Fővárosi Törvényszék számos tanácsa is ismerheti egyéb perek kapcsán, azonban eddig senki nem vette a fáradtságot arra, hogy komolyan értelmezze is a mondataimat. Úgy gondolják az eljáró bírók, hogy a gondolkodás terhét a Kúria levette a vállukról a jogegységi határozattal.

 

Csakhogy igen furcsa, hogy a fogyasztók által igen nem kedvelt dr. Szeghő Katalin lesz az egyedüli, aki mégis veszi a fáradtságot és átgondolja a dolgot, értelmezésemben pedig megerősít.

 

Ha tehát a gondolkodásra alkalmas és hajlandó bármely bíró – és okszerűen minden bíró ilyen bíró – előveszi a keresetlevelemben foglalt érvelést, ahhoz hozzáilleszti a tárgyaláson előadottakat, akkor nem ír le akkora képtelenséget, mely jelen fellebbezés tárgya.

 

A 6/2013. PJE határozat szerinti jogügylet egy értékállandósági kikötés lenne. Csakhogy az ilyen feltételtől teljesen idegen, logikailag ellentétben áll a különnemű árfolyamok alkalmazása. Ha ezt valaki nem kívánja megérteni, azzal már nem tudok mit kezdeni. „Nem jött át.” – fogalmazott nekem egyszer valaki. Csakhogy ez nem egy tehetségkutató verseny, hanem törvénykezés! Annak minden komolyságával és elvárhatóságával!

 

A perbeli jogvita tárgyát képező szerződés egy elvont jogi fogalom, nem pedig egy okirat. Ugyan a felperes csatolt egy magánokiratot, ám annak tartalmát részben vitatja, azzal kapcsolatban azt állítja, az nem bír minősített bizonyítási erővel, és az okirat a bizonyítandó tények kapcsán egyáltalán nem bír igazoló tartalommal.

 

A kölcsönszerződés kapcsán a régi Ptk. rendelkezéseit kell alkalmazni. Mivel fogyasztóval kötött szerződésről van szó, a kötelmi jogi tényeket speciális jogalkotói szempontok szerint kell értékelni, és ez lenne a szankciós semmisség.

 

A felperes azt állítja, hogy a felek által elfogadott szerződéses feltételek mentén a rPtk. 523.§ (1) bekezdésének megfelelő kölcsönszerződés jött létre. Ennek fő tárgya 16.500.000.-Ft, azaz ez a meghatározott kölcsönösszeg. Itt azonban meg kell állni egy pillanatra.

Az alperes az okiratba foglaltan (1.3. pont és 1.2. pont) úgy nyilatkozott, hogy a kölcsön összege, melynek szolgáltatására köteles, az nem a 16.500.000.-Ft, hanem 121.494.-CHF, és azt sem szolgáltatni köteles, hanem az a rPtk. 522.§ szerinti hitelszerződés. Kérdés azonban az, hogy mi a kölcsönszerződés tartalma? Az alperes a forint összegből próbált egy deviza összeget számítani – vételi árfolyamon – azonban a semmisség okán ez téves adatot eredményezett.

 

#  Deviza kölcsönszerződés esetében egy meghatározott CHF összeget kell szolgáltatni.

#  Értékállandósági kikötés esetében a deviza összegnek megfelelő, MNB árfolyam számított forint összegét kell szolgáltatni.

#  Forint kölcsönszerződés esetén a szolgáltatandó összeg a 16.500.000.-Ft.

#  A banki akarat egyik fenti esetre sem irányult, az ászf lényege az volt, hogy fiktív vételi és eladási árfolyamokhoz igazodó deviza váltásokat mutasson ki. Ebből kifolyólag a 16.500.000.-Ft összeget vette volna alapul, melyet vételi árfolyamon átszámít valamilyen CHF összeggé, csakhogy az a deviza összeg sem képezi a felek konszenzusát.


Fentiekből kifolyólag csak és kizárólag a 16.500.000.-Ft egyedi megtárgyaltsága igazolható. Pláne azért, mert ezt a felperesi tényállítást az alperes indokoltan nem vonta kétségbe.

 

Az alperes utólagosan azonban ettől eltérő összegeket állít, melyek az általa hivatkozott azok általános szerződéses feltételből fakadnak. Az alperes korábbi tényállítása szerint deviza vételi árfolyam használatával utólagosan számította ki a deviza összeget, mely kapcsán kiderült, hogy az alkalmazni kívánt árfolyam semmisségi okban szenved. Ennek kapcsán az ismert közérdekű perben az alperes nem tudta megdönteni azon törvényi vélelmet, mely a DH1 törvény 4.§ (1) bekezdésében volt nevesített. A különnemű (vételi) árfolyamokra vonatkozó, szerződéses részévé váló általános szerződéses feltétel tisztességtelenségéből eredő semmisség kapcsán a vélelmet nem is kívánta megdönteni az alperes. Állítása szerint a DH1 törvény 3.§ (1) bekezdésében nevesített feltétel egyedileg meg nem tárgyaltan, általános szerződéses feltételként vált a szerződés részévé. Ennek megfelelően a DH1 törvény 3.§ (2) bekezdésében szabályozott magatartást tanúsította, és utólagosan, egy alacsonyabb deviza összeget állít az alperes.

 

Fentiekből kifolyólag a szerződés fő szolgáltatását érintően a felek különféle összegeket állítanak meghatározottként. Ebből fakadóan sérül a jogalkotó azon akarata, melyet a rPtk. 523.§ (1) bekezdésében tesz norma tárgyává, azaz lényeges szerződéses feltételnek minősül a kölcsönösszeg meghatározottsága. A felperes állítása az, hogy a 8.200.000.-Ft meghatározott összeget az alperes tagadja, az egyedileg meghatározott kölcsönösszeg helyében egy általános szerződéses feltételből fakadó deviza konstrukcióból származtatott deviza összeget állítanak, mely összeg folyamatosan, flexibilisen változik, ahogyan éppen a Kúria gondolja. Ezáltal a bíróság deklarálhatja, hogy a felek között akarati disszenzus jelenik meg, nem tudtak megállapodni a fő tárgy tekintetében. Ebből fakadóan a rPtk. 523.§ (1) bekezdésében foglalt lényeges szerződéses feltételben e felek nem állapodtak meg, így a Hpt. 213.§ (1) bekezdésének a) pontja sérült. Ez a teljes szerződés semmisségét okozza, az érvénytelenség jogkövetkezményét csak hatályossá nyilvánítással lehet orvosolni, az érvényessé nyilvánítás kizárt.

 

A bíróság a rPtk. 205/C.§ alkalmazásával ugyan megállapíthatja, hogy az egyedileg megtárgyalt forint kölcsönösszeggel ellenétes azon ászf, mely a deviza konstrukcióból eredezteti a forinttól eltérő deviza összeget, így az ászf nem válik a szerződés részévé, azonban az alperesi oldal deklaráltan nyilatkozott, hogy ezen ászf hiányában, csupán a forint összeg figyelembevételével egyáltalán nem kötött volna a felperessel szerződést, így az akarati disszenzus fennmarad, mely kötelezően alkalmazandóvá teszi a szankciós semmisséget.

 

A Hpt. 210.§ (1) bekezdése alapján a felek konszenzusát kellett volna írásba foglalni. Ehelyett a bank olyan jognyilatkozatokat iktatott bele az okiratba, mely nem a felek szerződésének részét képezte. Mivel az okirat tartalma eltér a felek egybehangzó akaratnyilvánításától, az írásba foglalás nem a szerződésre vonatkozott így alaki érvénytelenségi ok jelentkezett. A felek között a Ptk. 523.§ alapján létrejött kölcsönszerződés nem került írásba foglalásra, így az a Hpt. 210.§ (1) bekezdése, és a Ptk. 217.§ (1) bekezdése alapján semmis.

 

A Hpt. 213.§ (1) bekezdésének c) pontja alapján a fogyasztót terhelő összes költséget, terhet meg kellett volna a felek szerződésében jeleníteni. A Hpt. 210.§ (2) bekezdése lényeges szerződéses feltételként deklarálja, hogy „egyértelműen meg kell határozni a kamatot, díjat és minden egyéb költséget vagy feltételt, ideértve a késedelmes teljesítés jogkövetkezményeit és a szerződést biztosító mellékkötelezettségek érvényesítésének módját, következményeit is.” Ez a felek szerződéséből az alperes ellentétes tartalmú tényállításából következendően hiányzik. Ugyan a Hpt. 210.§ (2) bekezdése nem semmisségi ok, csakhogy a perben kell azt elbírálni, hogy a Hpt. 213.§ (1) bekezdése alapján jelentkezik-e szankciós semmisségi ok.

 

A szerződés a rPtk. 200.§ (2) bekezdése szerint jóerkölcsbe ütközik, hiszen az Alkotmánybíróság 801/B/2002. sz. alatti határozatában kimunkálta, hogy a jog társadalmi rendeltetésével, a jogalkotó akaratával összeegyeztethetetlen, ha egy fél a vele szerződő másik fél megkárosítására törekszik, azt okozza.

 

Az alperessel szemben támasztott igény kapcsán külön ki kell emelni néhány – jogalapot érintő – jogelméleti kérdést, mely bizonyos bíróságok, néha, igen furcsa törvénykezési gyakorlatából fakadó ellentmondásokat kész feloldani.

 

Ø  A csatolt okiratok a fél által megtett valamely tényállítás alátámasztására szolgáló bizonyítási eszközök, a szerződés egy elvont jogi fogalom, nem pedig maga az okirat.

Ø  A per tárgya nem más, minthogy a felperes által állított tényeket valónak fogadja-e el a bíróság az esetleges alperesi indokolt tagadással szemben. Ebből kifolyólag az állított tény az, hogy a felek a rPtk.523.§ (1) bekezdése alapján egyedileg megtárgyaltan állapodtak meg a meghatározott kölcsönösszegben, mely forintban nevesített. Ugyancsak egyedileg megtárgyalt feltétel volt a futamidő. Általános szerződésként került egyedi megtárgyalásra az ügyleti kamat, a vételi jog alapítása.

Ø  Az alperes a szerződés teljesítése kapcsán azt állítja, hogy létezett olyan általános feltétel, mely a deviza konstrukció kapcsán összegzi azon feltételek rendszerét, melyből fakadóan a felperes ellenszolgáltatására vonatkozó kötelezettség nevesíthető. A felperes ilyen általános szerződéses feltétel (szintén egy elvont jogi fogalom, nem pedig egy papír) megismerhetőségét tagadja.

Ø  A perbeli jogvita tárgya tehát az, hogy a felek által állított szerződéses jognyilatkozatok milyen tartalommal bírnak, azokat ki és mikor közölte hatályosultan a másik féllel szemben, és ez milyen tartalommal hozott létre a felek között szerződést.

Ø  A Ptk. 205.§ alkalmazása szempontjából tehát nem az okirat bizonyító ereje a kérdéses, hanem az, hogyan történt meg az egybehangzó akaratnyilvánítás. A megtett akaratnyilatkozatokat szóbeli közlés, avagy írásbeli közlés hordozza. Ebből kifolyólag egyszerűen értelmezhetetlen az a bírói gyakorlat, mely szóbeli és írásbeli szerződést konkuráltat egymással. Ugyanis a felek között egy szerződés jött létre (elvont jogi fogalom), nem több, de pont az a jogvita tárgya, annak a szerződésnek mi a tartalma.

Ø  Az alperesi indokolt tagadás mentén bizonyítandó tény lesz a megtett akaratnyilatkozatok tartalma, a közlő személy azonossága. A szerződés tartalma a bíróság ítéletében megindokolt következtetés lesz. A felperes azonban azt állítja, a szerződéses tartalom semmis, legyen annak tartalma akár a felperes, akár az alperes által meghatározott tartalom szerint is deklarált.

 

Fentiekből kifolyólag a jogcím az állított semmisségi okhoz tapad. A felperes pedig abból a tényből von le következtetést, hogy a felek konszenzusa hiányzik a meghatározott kölcsönösszeg kapcsán, így a rPtk. 523.§ (1) bekezdésben lényeges szerződéses feltételként meghatározott kölcsönösszegben a felek képtelenek voltak megállapodni. Az EU jogharmonizáció kapcsán azonban a jogalkotó a Hpt. 213.§ (1) bekezdésének a) pontja szerint minősítette az akarati disszenzust szankciós semmisségként.

 

A bíróságok legtöbbjének gyakorlata fixációt tartalmaz a DH törvényekkel kapcsolatban. Azonban a bírói indokolások megalapozatlanok, súlyosan logikátlanok, ugyanis a DH törvények nem érintik a szerződés fő tárgyát, ergo, jelen peres jogvita tárgyát sem.

 

A felperes tehát azt a tényállítást tette, hogy a felek egyedileg megtárgyalták a kölcsön meghatározott forint összegét. A Ptk. 523.§ (1) bekezdésében szabályozottak szerint a hitelező a meghatározott kölcsönösszeg szolgáltatására köteles, míg az adós a szolgáltatott kölcsönösszeg visszafizetésére. Az alperes e lényeges szerződéses feltétel kapcsán keveredik önellentmondásba, és egyik kezével elismeri a forint összeget, mint egyedileg megtárgyalt feltételt, másik kezével egy azzal ellentétes általános szerződéses feltételt állít a deviza konstrukció kapcsán. Csakhogy képtelen arra nézve tényállítást tenni, hogy ki, mikor, milyen tartalommal tette megismerhetővé a deviza konstrukcióra vonatkozó ászf-et. És itt jelzem, az általános szerződéses feltételek is elvont jogi fogalmak, nem papírok, okiratok.

 

Az, hogy a DH1 tv. 3.§ (1) bekezdésében foglalt feltétel a szerződés részévé vált-e vagy sem, az egy bizonyításra szoruló tény. Ha egy bíróság ezt másként gondolja, azzal egyszerűen nem lehet mit kezdeni. Az jogellenes jogalkalmazás.

 

Ha tehát az állított semmisségi ok a szerződés fő tárgyának meghatározatlansága, akkor azt egy kicsit is logikusan gondolkodó jogász felismeri, hogy a jogalkotó meg sem kísérelte e semmisségi okot feloldani. A DH törvények egy szerződés részleges semmisségét okozó feltétel kapcsán kívánnak megoldást, mely cseppet sem bizonyos, hogy összefér az Irányelvvel. A C-51/17. sz. alatti ügy pont erről szól:

https://birosag.hu/szakmai-informaciok/altalanos-sajtokozlemeny/fovarosi-itelotabla-kozlemeny-elozetes-donteshozatali

Fővárosi Ítélőtábla – Közlemény előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezéséről

2017. feb. 22. – 10:58, OBH-Sajto14

A Fővárosi Ítélőtábla a 2017. január 17-én kihirdetett végzésében az Európai Unió Bíróságánál előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezett az előtte folyamatban lévő deviza alapú kölcsönszerződés érvénytelenségével kapcsolatban, a 93/13/EGK irányelv (fogyasztóvédelmi irányelv) értelmezése érdekében; egyidejűleg a per tárgyalását felfüggesztette.

 

A perben a felperesek a kölcsönszerződés érvénytelenségét az árfolyamkockázatot a felperesekre telepítő szerződési feltétel tisztességtelensége miatt állították. Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetének helyt adott megállapítva, hogy a szerződéskötés 2008. február 15-i időpontjában nem volt reális lehetőség a felperesek által követett, a deviza alapú kölcsönszerződésekhez kapcsolódó cél, a forint alapú szerződésekhez képest kedvezőbb, olcsóbb kölcsönhöz jutás elérésére. A felperesek nem kaptak az alperestől a valóságos árfolyamkockázatra vonatkozó, a lappangó pénzügyi válság és a svájci frank „menekülő deviza” jellegére is kiterjedő konkrét tájékoztatást. Az elsőfokú ítélettel szemben az alperes fellebbezéssel élt, melyben egyebek között azzal is érvelt, hogy a per felfüggesztésének ideje alatt hatályba lépett jogszabályokra, az ún. devizahiteles törvényekre az elsőfokú bíróság a döntése meghozatalakor egyáltalán nem volt figyelemmel.

 

A Fővárosi Ítélőtábla számára nem volt egyértelmű, hogy az árfolyamkockázat viselésére vonatkozó szerződési feltétel tisztességtelensége a fogyasztóvédelmi irányelvvel összhangban álló értelmezés kötelezettsége mellett még mindig vizsgálható-e, azaz, hogy ez a szerződési feltétel még mindig az irányelv hatálya alá tartozik-e. A perbeli szerződés ugyanis a 2014. évi XXXVIII. törvény 3. § (2) bekezdése alapján már tartalmazza az árfolyamkockázat felperesek általi viselésének kötelezettségét. A jogalkotással kialakult erre a szerződési tartalomra az egyedi megtárgyaltság nem értelmezhető, hiszen az nem a felek egybehangzó akaratát, hanem a jogalkotó beavatkozását tükrözi. Kérdésként vetődött fel az is, hogy a fogyasztóvédelmi irányelv 1. cikk (2) bekezdésében foglalt kizáró szabályt úgy kell-e érteni, hogy az vonatkozik arra a szerződési feltételre is, amely a szerződéskötést követően, de a szerződéskötés időpontjára visszaható hatállyal vált a szerződés részévé. Amennyiben pedig az árfolyamkockázat tisztességtelensége vizsgálható, a pénzügyi intézmény által a fogyasztónak nyújtott tájékoztatónak mire kell kiterjednie, van-e jelentősége annak, hogy egyébként a perbeli szerződésben a megkötésekor nem csak az árfolyamkockázat viselésére, hanem az egyoldalú módosítás jogára és az árfolyamrésre vonatkozó szerződési feltétel is szerepelt, amelyek együttes hatásaként a fogyasztó ténylegesen a várható fizetési kötelezettségének mértékét és változásának alakulását nem láthatta előre.

 

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az Európai Unió Bíróságához megérkezett, az eljárás C-51/17. számon van folyamatban.

 

Az előzetes döntéshozatali eljárás tárgyára figyelemmel a Fővárosi Ítélőtáblán jelenleg 10 másik per tárgyalása és 60 nemperes eljárás is felfüggesztésre került.

 

Budapest, 2017. február 22.

 

Fővárosi Ítélőtábla Sajtóosztály

A főtanácsnoki indítvány itt olvasható:

 

http://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text=&docid=201708&pageIndex=0&doclang=hu&mode=req&dir=&occ=first&part=1&cid=779123

 

V.      Végkövetkeztetés

80.      Azt javaslom tehát, hogy a Bíróság a Fővárosi Ítélőtábla által előterjesztett kérdésekre a következőképpen válaszoljon:

1)      Az olyan, jogalkotási beavatkozás keretében előírt szerződési feltétel, amely az árfolyamkockázatot ex tunc hatállyal továbbra is a fogyasztóra terheli, nem tekinthető „egyedileg megtárgyaltnak” a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló 93/13 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése értelmében.

2)      Az alapügy körülményei között az olyan feltétel, amely jogalkotási beavatkozás eredményeként került a szerződésbe, és amely ex tunc hatállyal fenntartja az árfolyamkockázatnak a fogyasztóra terhelését, nem „tükröz kötelező érvényű törvényi vagy rendeleti rendelkezéseket” a 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdése értelmében.

 

3)      A kérdést előterjesztő nemzeti bíróságnak kell a szerződés hátterét jellemző valamennyi körülmény és a Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján eldöntenie, hogy a 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdése, és az abban foglalt, a szerződési feltételek „világos és érthető” jellegére vonatkozó követelmény alapján a kölcsönt nyújtóknak közölniük kell‑e a fogyasztókkal a szerződéskötéskor rendelkezésükre álló releváns pénzügyi információkat, ideértve a releváns makrogazdasági adatokat, és el kell‑e magyarázniuk az árfolyam‑mechanizmusokra gyakorolt hatásaikat.

4)      Amennyiben későbbi tagállami jogalkotási beavatkozás nem orvosolta a feltételek világosságával és átláthatóságával kapcsolatos tisztességtelenséget, amint azt a 93/13 irányelv előírja, az ilyen feltételeknek az e kötelezettségnek való megfelelését a szerződéskötés időpontjától kell meghatározni.

5)      A nemzeti bíróság hivatalból köteles vizsgálni az irányelv hatálya alá tartozó szerződési feltétel tisztességtelen jellegét, ezzel ellensúlyozván a fogyasztó és a kölcsönt nyújtó közötti egyenlőtlen helyzetet, amennyiben a rendelkezésére állnak az e feladathoz szükséges jogi és ténybeli elemek.

Mint láthatjuk, a DH törvények rendszere nem a szerződésben kikötött főszolgáltatással foglalkozik, hanem azzal, hogy az un. árfolyamkockázat terhelhető-e a fogyasztóra, vagy sem, ha igen, milyen feltételek mellett.

 

Azaz, azt a jogvitát a perbíróságnak kell eldöntenie, hogy a feleknek van-e a Ptk. 205.§ (1) bekezdése alapján egybehangzó akaratnyilvánítása a Ptk. 523.§ (1) bekezdése szerinti lényeges szerződéses feltétel kapcsán.

 

A stricht norma alapján nem elegendő valamit vitatni, annak indokát is elő kell adni. Az indokolás nélküli vitatás ellenkérelemnek nem minősül. Az indokolás értelemszerűen magában kell hordozza a másodlagos tényállításokat. Az új Pp. ezt kifejezetten el is várja.

 

Az alperes általában, az egyes perekben, nem határozza meg tényállításaival, hogy mely feltételek voltak egyedileg megtárgyaltak, s melyek nem. Melyek voltak általános szerződéses feltételek, s melyek nem. Azt sem hajlandó közölni, ki volt az a személy, aki a deviza konstrukcióval kapcsolatos okozatosságot, mechanizmust feltárta, megismerhetővé tette a fogyasztó számára. Ebből következően nem állít olyan tényt, mely alapján következtetni lehet egy szerződéses akaratnyilatkozat tartalmára, hatályosultságára. Úgyszintén nem lehet megismerni azt, hogy az ászf deviza konstrukcióra vonatkozó részleteit milyen eszköz, nyilatkozat hordozza.

 

Az alperes a perekben az alábbi tartalommal próbálja definiálni az ászf tartalmát:

 

“A deviza alapú kölcsön definiciója: olyan kölcsön, ahol a folyósítás és a törlesztés forintban történik, de devizában van meghatározva a hitelösszeg és a törlesztő részlet.” 

A fenti definíció egyszerű jogi barbárság, ugyanis:

 

a)    A 6/2013. PJE határozat értékállandósági kikötés jogtudományi alapelveit rögzíti, és helyesen ismeri fel, hogy amennyiben a deviza alapú szerződés fogalma megegyezik az értékállandósági kikötés fogalmával, úgy a szerződés deviza szerződés.

b)    Fentiek indoka az, hogy deviza kölcsönügylet, avagy az értékállandósági kikötés esetén a Ptk. 523.§ (1) bekezdés alapján devizában meghatározott a kölcsön összege. Deviza kölcsön esetén a szolgáltatás maga a kölcsön tárgya, azaz a meghatározott deviza összeg. Értékállandósági kikötés esetén a szerződéskötéskor – és nem a folyósításkor – meghatározott devizaösszeghez igazodó (MNB árfolyamon számított) forint összeg szolgáltatására vonatkozik a hitelezői kötelem, illetve a meghatározott deviza összeghez igazodó adósi ellenszolgáltatás.

c)    A deviza alapúnak nevezett banki termék (azaz ászf) lényeges eleme a különnemű árfolyamok alkalmazása, azaz olyan fiktív deviza váltás, mely pusztán egy számítási mód, valós szolgáltatás nélkül. A Kúria ennek tisztességtelenségét helyesen ismerte fel. Csakhogy nem vonta le a következtetést arra nézve, hogy a banki szerződéses akarat ebből kívánta az alacsonyabb kamatszintből fakadó marzs kiegészítését, melyet tetézett a forintban kifejezett tőke növekedésével, mely okszerűen hatványozódott kamatösszegeket okozott.

d)    Egy felkészült jogász számára egyáltalán nem meglepő, hogy a pacta sunt servanda elv alapján nem keverhető össze a szerződés tartalma a szerződés teljesítésével. Teljesítésről lehet beszélni, de abból nem lehet következtetni a szerződés tartalmára. Ugyanis hibás teljesítésről is csak a kötelmet kiváltó szerződéses rendelkezések ismeretében beszélhetünk. A folyósítás a kölcsönszerződés teljesítésével összefügg. Magánjogunk a szolgáltatás szót használja. A törlesztés helyett pedig az ellenszolgáltatást. Illene a jogtudományi kategóriáknál maradnunk.

 

Az alperes állandóan az értékállandósági kikötésre hivatkozik, ahogyan rámutat érveléseiben a Kúria 6/2013. PJE határozatára. Csakhogy az általa bizonyítási eszközként megjelölt okiratok tartalma nem egyezik mg, nem felel meg az értékállandósági kikötés fogalmának. Ugyanis egyik ügylet esetében sem került a deviza összeg meghatározásra.

 

A deviza alapú fogyasztási és lakossági kölcsönszerződések tárgyának és törlesztő részleteinek meghatározásával kapcsolatos elvi kérdésekről szóló 1/2016. Polgári jogegységi határozat így szól:

 

1. A deviza alapú fogyasztási és lakossági kölcsönszerződés abban az esetben is megfelel a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) 213. § (1) bekezdés a) pontja által előírt követelménynek, ha az írásba foglalt szerződés – ideértve az annak a szerződéskötéskor részévé vált általános szerződési feltételeket is – a kölcsön összegét forintban (lerovó pénznem) határozza meg, feltéve, hogy az így meghatározott kölcsönösszeg devizában (kirovó pénznem) kifejezett egyenértéke pontosan kiszámítható az átszámítás szerződésben rögzített későbbi időpontjában, ennek hiányában a folyósításkor, az akkor irányadó árfolyam figyelembe vételével.

 

A DH1 és DH2 tv. ismertetett rendelkezései alapján megállapítható, hogy a jogalkotó – utólag – kiküszöbölte és orvosolta a folyósított kölcsön, illetve a meghatározott törlesztő részletek összegében jelentkező tisztességtelen különnemű deviza árfolyamokat és a tisztességtelen egyoldalú kamat-, költség- és díjemelést lehetővé tevő, egyedileg meg nem tárgyalt, illetve általános szerződési feltételeket. Ezzel a jogalkotó nem csak a múltra, hanem a jövőre nézve, a deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződésekkel kapcsolatos perekre is irányadóan rendezte az alkalmazandó deviza átszámítási árfolyamot, valamint a kamatok, a költségek és a díjak mértékét. Mivel pedig ezek meghatározása törvényen alapul, e feltételek szükségképpen tisztességes általános, illetve egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltételt jelentenek és szerződéses tartalmat eredményeznek [Ptk. 209. § (6) bekezdés], továbbá jogszabályba ütközőnek sem minősülhetnek. Ezért az egyes, konkrét deviza alapú fogyasztási és lakossági kölcsönszerződések érvényességi feltételeként megkívánt Hpt.-beli kötelezettségeket – így a kölcsönszerződés tárgyának [Hpt. 213. § (1) bekezdés a) pont], a törlesztő részletek számának, összegének és törlesztési időpontjainak a meghatározására vonatkozó kötelezettséget is [Hpt. 213. § (1) bekezdés e) pont] – e jogszabályi rendelkezések tükrében lehet csak értékelni.

 

Az 1/2016. PJE határozat arra az esetre vonatkozik, amikor a felek között nincsen jogvita annak tekintetében, hogy az rPtk. 205.§ (1) bekezdése alapján mely feltételeket tették konszenzusukkal a szerződés részévé. Ha és amennyiben ebben nincsen jogvita, avagy egy kiosztott tájékoztatás alapján lefolytatott bizonyítási eljárás eredményét mérlegelvén kell deklarálni a feltételek szerződés részévé válását, úgy világos és egyértelmű, hogy a felek kötelme miként meghatározott.

 

Csakhogy jelen per arról szól, hogy az 1/2016. PJE határozatban megfogalmazott igényeknek sem felel meg a felek szerződése. Ugyanis lehetséges, hogy a blanketta tartalma látszólag annak megfelel, de a felperes tényállítása az, hogy a blanketta nem a felek rendelkezésének, konszenzusának megfelelő tartalmat hordozza. És a per tárgya nem az okirati bizonyíték „érvénytelensége”, hanem az állított szerződéses tartalom érvénytelensége.

 

A fenti PJE határozatra is vissza kell térni egy pillanatra, mely egyébként a C-51/17. sz. alatti ügyben érintett:

 

Ø  Az egyedileg megtárgyalt forint kölcsönösszeg és a bank által állítottan szolgáltatott deviza összeg nem átszámítható egymásba. Ugyanis a vételi árfolyam semmissége a szerződéskötés időpontjában számított, vagy kiszámítható deviza összeg valótlanságát okozza. Az alperes pont ezért határozta meg 2015-ben egy alacsonyabb CHF összegben szolgáltatásának tárgyát. Márpedig a szerződés fő tárgyát a szerződéskötés időpontjában kell a Ptk. 523.§ (1) bekezdés alapján meghatározni. A jogszabály nem tekinthető a felek konszenzusának, és a jogszabály visszaható hatállyal nem pótolhat, helyettesíthet szerződéses akaratot.

 

Ø  A fenti 1/2016. PJE határozat jogszabálysértő, jogellenes, mely a Ptk. normáit nem ronthatja le, és nem is írhatja felül. Ugyanis nézzük meg, mit is mondott Wellmann úr az új Ptk. kodifikációs javaslata kapcsán:

 

„Ami a szerződés létrejöttét illeti, az új Ptk. is változatlanul a konszenzuál szerződések elvi alapján áll, vagyis a szerződés létrejöttéhez nem szükséges a dolog átadása vagy más reálcselekmény, hanem elegendő a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezése (konszenzus). A konszenzusnak a lényeges és a bármelyik fél által lényegesnek minősített kérdésekre kell kiterjednie. Az a kérdés tekintendő „lényegesnek minősítettnek”, amellyel kapcsolatban a fél egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy az adott kérdésben való megállapodás hiányában a szerződést nem kívánja megkötni. Az ellenszolgáltatásban való megállapodás mindig lényeges kérdés, anélkül a szerződés nem jön létre.”

 

„A szerződés tartalmát a felek – a kógens jogszabályi rendelkezések szabta korlátok között – szabadon állapíthatják meg. A jogszabály által kötelezően (vagyis kógensen, eltérést nem engedő módon) meghatározott szerződési tartalom azonban a szerződés részévé válik. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a jogszabály által rendezett kérdésekben a feleknek nem is kell külön megállapodniuk, másrészt pedig azt, hogy a szerződés akkor is a kötelező jogszabályi tartalommal jön létre, ha a felek netán a tiltás ellenére mégis eltérően rendelkeznek.”

 

„A szerződés létrejöttéhez ajánlat tétele és annak elfogadása szükséges. Az ajánlat szerződés megkötésére irányuló szándékot egyértelműen kifejező, a lényeges kérdésekre kiterjedő olyan jognyilatkozat, amely ajánlati kötöttséggel jár. Az ajánlati kötöttséget – a diszpozitivitás főszabályából következően – továbbra is ki lehet ugyan zárni, az ilyen – jogi kötelezettséggel nem bíró – jognyilatkozat azonban nem minősül ajánlatnak, hanem csak ajánlattételre való felhívásnak.”

 

„Az ajánlatot az azzal való egyetértést kifejező jognyilatkozattal lehet elfogadni. Elfogadó nyilatkozat – mint bármely más jognyilatkozat – szóban, írásban vagy ráutaló magatartással tehető. A hallgatás azonban csak a felek kifejezett előzetes megállapodása alapján minősül elfogadásnak. A régi Ptk. úgy rendelkezik, hogy az ajánlattól eltérő tartalmú elfogadást új ajánlatnak kell tekinteni.”

http://ptk2013.hu/szakcikkek/wellmann-gyorgy-a-szerzodesek-altalanos-szabalyai-az-uj-ptk-ban-ii-resz/3611 

 

Wellmann úr egyet elmulasztott leírni: amennyiben a szerződés tartalmát jogszabály határozza meg, úgy azon jogszabály tartalmát a szerződéskötés időpontjában hatályos tartalommal kell alkalmazni, a szerződés részének tekinteni. A jogszabály magánjogi jogviszonyokban megtett, avagy megtenni elmulasztott akaratnyilatkozatokat utólagosan nem pótolhat.

 

Fentiekre analóg törvénykezési gyakorlatot folytat a Kúria, illetve a Legfelsőbb Bíróság azon esetekben, amikor azt taglalja, hogy egy szerződés megkötésére senkit nem lehet kötelezni, hacsak maga a jogszabály nem ír elő szerződéskötési kötelezettséget nevesítetten. Ha a Ptk. 205.§ (1) bekezdése szerint a szerződést a felek egybehangzó akaratnyilvánítása hozza létre. A perbeli jogvitára a Ptk. 206.§-a nem terjedhet ki. Azaz nincsen szerződéskötési kötelezettség.

 

Ha tehát a felek szabadon rendelkezhetnek a szerződés megkötése kapcsán akaratukkal, akkor a szerződés tartalmát maguk a felek határozzák meg. Ha a deviza összeget nem határozzák meg, értékállandósági kikötést nem alkalmaznak, akkor a forint összeg lesz a szolgáltatás tárgya, az követelhető a hitelezőtől az adós által. A vételi árfolyamon való kiszámítás módja semmis. A DH1 törvény 3.§ (2) bekezdése nem a főszolgáltatásra irányul, hanem a szerződés teljesítésének módjára. A deviza összege meghatározásának elmaradása disszenzust jelent. A Kúria 1/2016. PJE határozata pedig a felek hiányzó akaratnyilatkozatát nem pótolhatja. A PJE határozat is „folyósított kölcsönről” szól, nem a Ptk. 523.§ (1) bekezdése szerinti meghatározott kölcsönösszegről.

 

A fent idézett alperes ellenkérelem semmilyen tényállítást nem tartalmaz, csupán jogkövetkeztetést. De milyen jogállam, milyen törvénykezés az, ahol egy alperes jogkövetkeztése azonnal eldönti a per? Ezek szerint ez is valami hungarikum? Csakhogy jogtudósaink forognak sírjukban!

 

Az értékállósági kikötés, mint ab ovo tisztességtelen szerződési feltétel

 

Fogalmilag és a Ptk. 207. § alapján az a különbség az árfolyamkockázat és az értékállósági kikötés között, hogy míg előbbi esetében elvileg, a szavak szintén az akár az adósra nézve kedvező is lehet (potenciálisan kétirányú kikötés), az értékállósági kikötés az aranypénz használata óta azt jelenti, hogy a hitelező olyan dolog árfolyamához köti a kölcsön értékét, amely a hitelező várakozása szerint értékálló, tehát az értéke hosszútávon nem csökken, vagy emelkedik (potenciálisan egyirányú kikötés). Az 1944-ig fennállt, aranyhoz kötött fizetési rendszer (“aranystandard”) stabilitása éppen ezen alapult.

 

Ha a Bank (alperes) azt mondaná, hogy az „árfolyamkockázat” valójában értékállósági kikötés, akkor azzal elárulja, hogy a frank gyengülésére kifejezetten nem számított. Tehát ha bármely bank vagy a bíróság (mint a Szegedi Ítélőtábla) azt mondja, hogy ez értékállósági kikötés, vagy a banki kockázatvállalás szempontjából annak szánt, illetőleg akként működő feltétel, akkor az automatikusan az adott feltétel tisztességtelenségét, semmisségét jelenti, mivel a banki kommunikáció kifejezetten a kétirányú elmozdulás elvi lehetőségét hangsúlyozta.

 

Nem szabad elfelejteni, hogy – ennyiben hasonlóan a Szegedi Ítélőtáblához – minderről már akkor beszélünk, amikor már valódi devizáról szó nincs, csak az ahhoz kötött elszámolásról.

 

A tartozás pénzneme és az értékállósági kikötés

 

A szerződés teljesítése körében megállapítható, hogy az alperes pénzintézet úgy számolt el felperessel, mintha „valódi devizán alapuló” kölcsönt nyújtott volna, és ezzel kapcsolatban jelentkezett volna bármilyen árfolyam eltérés. De csak így számolt el, valójában azonban nem így cselekedett.

 

Persze a hitelnyújtó pénzintézet a maga szempontjából szerződésszerűen járt el, hiszen teljesítette a tisztességtelen szerződéses feltételeket, másképpen: nem teljesítette a deviza alapú hitelre vonatkozó mögöttes jogszabályi feltételeket. A tisztességtelen szerződési feltételeknek az alperes pusztán a fiktív devizán, nem létező kockázaton és nem létező szolgáltatás ellenében kiszámlázott CHF és beszedett forintösszegekkel eleget tesz. De akár a jogszabályi követelményeket nézzük, akár azt, ami az árfolyamkockázat fogalmából következik, a kölcsön mögött konkrétan ahhoz kapcsolódó, a szerződésben megnevezett devizának és ilyen devizaváltásnak kell állnia mind a folyósítást megelőzően, mind a törlesztés időtartama alatt.

 

Itt kell rámutatni arra, hogy melyik jogszabályi rendelkezés kapcsán keveredik a kölcsön pénzneme, a tartozás pénzneme és az értékállósági kikötés kategóriája.

 

Ptk. 231. § (1) Pénztartozást – ellenkező kikötés hiányában – a teljesítés helyén érvényben levő pénznemben kell megfizetni.      (2) Más pénznemben vagy aranyban meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam (ár) alapulvételével kell átszámítani.

 

A kölcsön pénzneme (a bankok szerint deviza) nem egyezik a tartozás pénznemével, ez két különböző jogi és pénzügyi kategória. Ha pusztán a tartozás pénzneméről van szó, az egyértelműen értékállósági kikötés, ahol elég a deviza alap és a deviza alapú elszámolás. Ha a kölcsön pénzneméről beszélünk, akkor ahhoz valódi mögöttes deviza kell, és ez az alapja a forintra való átváltásnak és az abban történő törlesztésnek, és ebben az esetben valódi az árfolyamkockázat.

 

Ehelyett azonban az értékállósági kikötést elnevezték árfolyamkockázatnak – ahogy a Szegedi Ítélőtábla is visszafelé ugyanezt tette, csak a következtetést nem vonta le. Pedig ebből csak két dolog következhet:

-       ha árfolyamkockázat van a szerződésben, de nincs mögöttes deviza, akkor az összes devizához kapcsolódó kikötés tisztességtelen;

-       ha az árfolyamkockázat valójában értékállósági kikötés, akkor ez vagy az egyik fél titkos fenntartása vagy rejtett indoka lehetne, ami a szerződés érvényessége szempontjából közömbös, azonban mivel az adós szándéka ilyenre nem irányult és nem is irányulhatott, így ebben az esetben a szerződéses akaratok nem találkoztak, tehát a szerződés nem jött létre.

 

Természetesen mivel a második lehetőség vizsgálatához alperesi szándék (nyilatkozat) is szükséges, így a felperesi oldal alapvetően az első következtetést fogalmazhatja meg kereseti kérelemként. A második esetet, a szerződés akarathibás voltát, létre nem jöttét pedig a bíróság amúgy is hivatalból kell észlelje.

 

A főszolgáltatás és az ellenszolgáltatás világossága, érthetősége

 

Figyelemre méltó, hogy a kölcsön összege ugyan valamennyi deviza – legtöbbször svájci frank -, de mind a finanszírozási igény, mind pedig a hitelezett összeg forint. A folyósításkor a devizának egyáltalán nem volt jelentősége, a törlesztés egyértelműen forintban történik, tehát ezek alapján a kölcsön pénzneme forint.

 

Ha a bank CHF vett fel vagy meg azért, hogy kölcsönt tudjon nyújtani, és ebből az ügyletből kifolyólag terhel különböző költségeket (deviza alapon elszámolt és forintosított „kockázatot”) az adósokra, akkor a követelése csak úgy lehet megalapozott, ha tényleg van ok-okozati összefüggés a költségek megtérítése, valamint a mögöttes devizafedezet és egy létező árfolyamkockázat között. A deviza alapú elszámolás ezek hiányában csupán a Ptk. szerinti tisztességtelen szerződési feltételekre alapított magatartás, egy jogalap nélküli pénzbeszedés.

 

A finanszírozási igény és a nyilvántartási devizanem különbözősége az oka annak az alapvető értetlenségnek és érthetetlenségnek, ami a deviza alapú szerződéseket övezi. Önmagában a főszolgáltatás és az ellenszolgáltatás sem világos, nem érthető. Olyannyira nem az, hogy az Országos Választási Bizottság 82/2012. (VIII.27.) sz. határozatában megállapította, hogy a „népszavazási kezdeményezés tárgyát képező kérdés nem egyértelmű, mert nem állapítható meg, hogy a beadványozó mit ért „deviza alapú”, „forint alapon” kifejezések alatt”.

 

Azaz ha az OVB sem érti, mi az a „deviza alapú” vagy „forint alapú” kitétel, akkor az egyszerű állampolgárnak sem kell ezt tudnia. Azaz a kitételek nem világosak, nem egyértelműek. A deviza alapú kölcsönszerződések esetében ugyanis még az sem egyértelmű, hogy melyek a főszolgáltatást megállapító, illetve a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás arányát meghatározó szerződéses kikötések. Mi a főszolgáltatás, deviza vagy forintkölcsön nyújtása? A deviza a főszolgáltatás, vagy csak az ellenszolgáltatás elszámolási alapja?

 

Egyértelmű, és erre maga a PSZÁF tájékoztatói is utaltak anno, hogy a devizában nyilvántartás, avagy a devizában folyósítás, illetve deviza vételi és eladási árfolyamok, ügyletek olyan igen nehezen érthető jogi, közgazdasági fogalmak voltak, melyeket a bírói gyakorlat sem ismert. Persze, utólag könnyű okosnak lenni, de a szerződő felek tudattartalmának vizsgálatát nem a mai helyzetben, hanem a szerződéskötéskori állapotában kell vizsgálni.

 

A felek miben állapodtak meg tehát? A felperesi oldal valamennyi forintot kért és kapott is de facto. A bank azonban azt állítja, hogy:

•          devizát vásárolt, hogy biztosítani tudja a hitelt,

•          devizát folyósított, de

•          a devizát megvásárolta az adóstól, így

•          devizában tartja nyilván a kölcsön összegét.

 

Ez a cselekménysor egyfelől nem igaz, másfelől érthetetlen is, de erre a kereset többi része magyarázatul szolgál. Ha azonban a szerződés egyedileg megtárgyalt része sem világos, nem érthető, akkor tulajdonképpen semmis a szerződés főszolgáltatást megállapító része is, így az egész szerződés megdől, érvénytelennek minősül. Ám erre az alperesi nyilatkozat fényében lehet csak konkrétan rávilágítani.

 

Tehát amikor árfolyamkockázatról, devizáról vagy értékállósági kikötésről van szó, kiemelten kell vizsgálni a Ptk. 209. § (4)-(5) bekezdései alapján, hogy ezek a főszolgáltatást, illetőleg ennek és az ellenszolgáltatásnak az arányát meghatározó szerződéses feltételek részei-e, és ha igen, akkor világosak és érthetőek-e.

 

Ahogy azonban az eddigiekből is látszott, a mögöttes pénzügyi háttérre, valamint az árfolyamkockázat és az értékállósági kikötés bonyolult jogi különbségére tekintettel annak az esélye, hogy egy fogyasztó számára ezek világosak és érthetőek, gyakorlatilag elképzelhetetlen.

 

 

Azon kötelmi jogi jogvitákban, ahol egy felperes (fogyasztó) azt állítja, hogy a pénzügyi szolgáltatóval (bankkal) kötött szerződése valamilyen okból semmis, hiába nevezi a laikus közvélemény e szerződéseket „deviza alapúnak”, vagy „deviza nyilvántartásúnak”, ettől azok pont olyan szerződések, és nem mások, mint bármilyen más kölcsönszerződés. Így a jogvita tárgyává tett kölcsönügyletekre is pont azon normák vonatkoznak, mint bármilyen más kölcsönszerződésekre. Még akkor is, ha a bírósági szervezet és a politikai elit megpróbálja fetisizálni e kérdéskört, és utólagosan, akár visszamenőleges hatállyal, speciális szabályok alá rendelni az ügyleteket.

 

Amikor egy felperes keresetindítás jogával élve előterjeszti eljárást megindító beadványát, kéri az általa meghatározott tények, okozat, alanyi és tárgyi jog mentén az alperes megidézését, akkor annak a pernek a tárgya a felperes által érvényesíteni kívánt jog lesz, mely a kereseti kérelem szerint határozza meg általánosan a bíróság feladatát. Az eljárás végén mely állított tény minősül valónak, mely nem, így a tényekből levont következtetések megállják-e a helyüket, az állított alanyi és tárgyi jog fennáll-e a kauzalitás kapcsán, és végül az érvényesített jog szerint lezárható-e a jogvita a bíróság érdemi döntésével.

 

A magyar jogtörténelemben soha nem nézett olyan kihívás elé a törvénykezés, mely az ország lakosságának csaknem egyharmadát érintő – tipizált – kölcsönszerződésekből fakadó jogviták, tisztességes eljárások tömegében való lezárását igényelte. A bírósági szervezet az ügyek jelentős száma alatt eleve – elismerten – megroppant, de ez még tolerálható lenne. Türelemmel kivárható volna a fair döntés minden ügyben, de ugyane szervezet anyagi és személyi körülményei miatt eleve nem képes teljesíteni a hatalmi ág jellegéből fakadó, közjogi jogviszony elemeiben megtestesülő kötelezettséget. Ugyanis a sajátos hazai belpolitikai viszonyokat olyan mély és kártékony demagógia hatja alá, mely a politikai elit érdekeinek szolgáltatja ki a jogtudományt magát.

 

A törvénykezés során a bírók két dolog között választhattak eddig: élvén függetlenségükkel, csupán a jogszabályoknak rendelik alá magukat, és az egyes pereket az alkotmányos alapokból fakadó tisztességes eljárások keretében úgy folytatják le, hogy a jogtudományi alapokat tekintik mérvadónak. Avagy megfelelni kívánnak az elvárásoknak, konformitásukkal állandóan lecsippentenek itt-ott az alkotmányos és jogtudományi alapelvekből, látszólag fair eljárásokat folytatnak le, ám érdemét tekintve úgy rendezik a jogi tényeket, hogy azok már nem képesek illeszkedni sem a logika, sem a jog szabályaihoz. Minden úgy néz ki, mintha tisztességes lenne a jogvita elbírálása, közben mégsem. És sajnos van egy olyan harmadik út is, mely a fenti két szélsőség elemeit ugyan hordozza, ám voltaképpen nem másról van szó, minthogy az adott bíróság de facto nem képes egy adott jogvita elbírálására. Ez lehet személyi és tárgyi körülményre is visszavezethető. A bírósági szervezet az elmúlt 10 év alatt nem volt képes nyomokban sem megbirkózni a feladatokkal, és a tömegével megjelenő furcsa ítéletek alapjaiban ássák alá mindazt a jogtudományi igényességet, mellyel a rendszerváltást követően még axiómaként kezelt a jogalkalmazók köre.  Ennek eklatáns megjelenése az új Pp., ahol olyan fogalmakat nevesített a jogalkotó, melyet elvben nem kellett volna, de a bírói gyakorlat szinte görcsösen kívánt a régi Pp. normaszövegétől eltérő, soha nem létező fogalmak kialakítására. De milyen a törvénykezés minősége, ahol a bíróságok saját kényelmük szempontjából inkább elszoknak a normától, elvonják magukat a jogszabályok hatálya alól, mintsem betartsák az egyébként nem betarthatatlan szabályokat?

 

De térjünk vissza a kölcsönszerződésekre. A római jog a mutuum kapcsán helyettesíthető dolgok tulajdonba adásáról beszélt azzal, hogy a ugyanabból a dologfajtából ugyanannyit köteles visszaadni az adós lejáratkor. A dare kötelezettségből (is) fakadóan a kölcsön tárgya csak olyan dolog lehet, melyen egyfelől tulajdonjog szerezhető, másfelől egyértelműen meghatározható.[1]

 

A jelenkor „modern” jogtudósai a fentieket igyekeznek erősen fellazítani[2]. Dr. Gárdos Péter a Kúria azon jogelemző feladatát értékelte, hogy egyáltalán a pénzkölcsön a pénzt, mint helyettesíthető dolog tulajdonba adását jelenti, vagy sem. Ám levont következtetése mégsem kanyarodik el a római jogi alapoktól. Kiemelendő azonban tanulmányából, hogy a modern korban az evidenciának tűnő fogalmat oly sokan, oly sokféleképpen kívánják értelmezni, hogy az szinte követhetetlen. A Kúria jogelemző csoportja a feltett kérdésre is a szélrózsa összes irányába szóró válaszokat kapott. Ebből adódóan hogyan van a hazai törvénykezésben bármelyik bírónak arra morális alapja, hogy egy fogyasztón olyan egyértelmű fogalom meghatározásokat, értelmezéseket kérjen számon, mellyel maga a bírósági szervezet tagjai sincsenek tisztában? Az eltelt 10 évben a bíróságok belátták, hogy alapvető jogtudományi axiómák kapcsán is értelmetlen viták alakulnak ki, így a Kúria szinte egyetemi pótoktatást tartó jogegységi határozatokat vezet be, nem az ítélkezésben megbúvó értelmezési ellentétek feloldása érdekében, hanem egyetemi alapvető elvárásoknak megfelelő tudás biztosítása érdekében. Csakhogy annak ténye, hogy a Kúria által vezetett civilisztikai értekezleteken, egyéb fórumokon meglepően sajátos kérdéseket tesznek fel, és meglepően sajátos válaszokat adnak azokra, a jogkereső állampolgárban azt a jogos kérdést veti fel: tudják egyáltalán a bírságok, hogy a jogvitát milyen tárgyi jog és milyen alaki jog szerint kell elbírálni, vagy csak találgatnak. Néha, bizony nehéz szívvel, de azt kell tapasztalni, hogy az ítélkezés a „vak vezet világtalan” alapon nyugszik.

 

Tehát, a jogviták tárgya egy kölcsönszerződés, mely semmisségét állítja a felperes. Ám állandóan visszatérő bírósági szokvány, hogy a bírók nem fogják fel, nem tudatosul bennük, hogy a szerződés egy elvont jogi fogalom, nem pedig egy papír, dolog, tárgy, melyre azt írta rá valaki, hogy „szerződés”.

 

Az elmúlt 10 év bírósági gyakorlata állandósult abban, hogy a tárgyalási jegyzőkönyveket vezető bírók szinte soha nem használják a szerződés jogi fogalma helyett az okirat, papír, dolog, tárgy fogalmat, habár a feltett kérdés és a válasz is arra irányul, hogy ki szerkesztette meg az okirat szövegét, ki és milyen körülmények között látta el kézjegyével az okiratot. A slendrián, barbár fogalomhasználat miatt a törvénykezési gyakorlat megfosztotta a jogvitákat a szerződést keletkeztető jogi tények vizsgálatától, és az egyszeri bíró contra legem a szerződést azonosította a papírral. Ergo, a szerződés a bíró szerint nem megtett jognyilatkozatokkal, akaratnyilatkozatokkal jön létre, hanem egy papír aláírásával. Ez pedig olyon sötét mélységbe vezeti be a törvénykezést, ahová nem lett volna kötelező lesüllyedni egy évtized alatt, hiszen az összes többi olyan kötelmi jogvitában, ahol nem „deviza alapú” a téma, a bíróságok tulajdonképpen képesek helyesen alkalmazni a fogalmakat. Ez a rendszerszintű elbutulás csak és kizárólag az egész társadalmat érintő „devizás” ügyekre fenntartott. Ha pedig ez nem igaz, és mindenre igaz, akkor jobb lenne lehúzni a rolót…

 

Fenti elővezetés követően jutunk el addig a pontig, hogy a bíróságok megrökönyödnek akkor, és egy eddig soha nem látott állatfajtaként tekintenek arra az érvelésre, hogy a felek egybehangzó jognyilatkozata szerződést hoz létre. Azonnal jön a kitalált, ám gyakorlatilag nem létező fogalom meghatározás, hogy van szóbeli szerződés és írásbeli szerződés, így a bíróság közli: „a felperes szóbeli szerződést állít”, így határozza meg, melyik szerződést tartja semmisnek, a szóbeli, avagy az írásbelit. És itt gondol az okiratba. Az jellemzően fel sem merül, hogy az írásbeliség, mint érvényességi kellék egy már létrejött szerződés írásba foglalását jelenti. Ha egy adott bíró erre a szintre viszi le a szakmai szintet, onnan nincsen törvényes visszaút, ugyanis saját logikai csapdájába esik, és nem a törvényességet tartja a szeme előtt, hanem azt, valahogy ebből ki kell keveredni.

 

Ugyanis a rPtk. egyértelműen rendezte azon kérdésköröket, melyek mentén megállapíthatóak a szerződést keletkeztető jogi tények:

 

205. §  (1) A szerződés a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezésével jön létre.

(2) A szerződés létrejöttéhez a feleknek a lényeges, valamint a bármelyikük által lényegesnek minősített kérdésekben való megállapodása szükséges. Nem kell a feleknek megállapodniuk olyan kérdésekben, amelyeket jogszabály rendez.

 

Azaz egy adott szerződés létrehozásához szükséges akaratot kell kifejezni, melynek megjelenése, formája lehet különböző. Tehát közölniük kell a feleknek, hogy ők bizony egy adott szerződést akarnak egymással megkötni. Mindként fél részéről szükséges, hogy megfelelően artikulálja azon feltételeket, melyet a szerződés részévé kíván tenni, mely feltételek hiányában egyébként nem kötne szerződést. E feltételek egyeztetése a megállapodás folyamata. Ha e folyamat eredményeként megjelenik az egyetértés, a konszenzus, akkor mondhatjuk ki: a hatályosultan megtett jognyilatkozatok egybehangoztak, találkoztak, egymás irányába mutattak, így szerződés jött létre.

 

A fenti elv minden szerződésre igaz, még a „devizásra” is. Így egy jogvitában, mely a semmisség deklarálására irányul, a bíróságnak először is azon jogi tényeket kell feltárnia, melyekből egyértelmű következtetést vonhat le arra:

 

a)    A felek tettek-e egymás irányába jognyilatkozatokat egyáltalán?

b)    A megtett jognyilatkozatok hatályosultak-e, azaz címzett megismerte-e azokat?

c)    A felek milyen módon tették meg jognyilatkozatukat, szóban, írásban, etc? Magyarán, mi hordozta a jognyilatkozatot.

d)    Lehet-e beszélni az akaratnyilatkozatok tartalmának egyezőségéről, egybevágóságáról?

e)    A létrehozni kívánt szerződéses tartalom kapcsán minden olyan elem tekintetében van egyeződés, melyet bármely fél, vagy a jogalkotó lényegesnek minősített?

 

De honnan ismeri meg azon tényeket a bíró, melyek alapján megválaszolhatja a fenti kérdéseket? Hát onnan, hogy a peres feleket terheli a tényállítási kötelezettség:

 

Pp. 1. §  Ennek a törvénynek az a célja, hogy a természetes személyek és más személyek vagyoni és személyi jogaival kapcsolatban felmerült jogviták bíróság előtti eljárásban való pártatlan eldöntését az e fejezetben meghatározott alapelvek érvényesítésével biztosítsa.

 

Pp. 2. §  (1) A bíróságnak az a feladata, hogy – összhangban az 1. §-ban foglaltakkal – a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse. 

 

Azaz, a bíróság csak akkor képes eleget tenni törvényi kötelezettségének, ha a felperes egyértelműen meghatározza perben érvényesített jogát. Ezt azonban úgy képes megtenni, ha tényeket állít, majd azokat szükség szerint bizonyítja.

 

Pp. 121. § (1) A pert keresetlevéllel kell megindítani; a keresetlevélben fel kell tüntetni:

c) az érvényesíteni kívánt jogot, az annak alapjául szolgáló tényeknek és azok bizonyítékainak előadásával;

 

Pp. 139. §  A felperes nyilatkozata után az alperes terjeszti elő ellenkérelmét, amely vagy a per megszüntetésére (157. §) irányul, vagy érdemi védekezést, illetve ellenkövetelést (viszontkereset, beszámítás) tartalmaz a felperes kereseti kérelmével szemben. Az ellenkérelemben elő kell adni az annak alapjául szolgáló tényeket és ezek bizonyítékait.

 

Azaz, ha a bíróság kibocsátotta az idézést és az egységesen osztott perszerkezeti keretek között a felperes előadta keresetét, meghatározta alanyi és tárgyi jogát, melyeket megalapozott az állított tényekkel, úgy az alperes érdemi ellenkérelmében a felhozott tényeket vagy elfogadja, vagy ténnyel szemben más tényt állít. Soha nem az az érdekes, hogy az alperesnek mi az álláspontja, hanem milyen tényeket állít. De mi van akkor, ha az alperes egyáltalán nem állít tényeket, vagy nem minden felperesi tényállítással szemben hoz fel ellentétes tényeket?

 

Pp. 163. §  (1) A bíróság a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása végett bizonyítást rendel el.

(2) A bíróság az ellenfél beismerése, mindkét fél egyező vagy az egyik félnek az ellenfél által bírói felhívás [141. § (2) bekezdése] ellenére kétségbe nem vont előadása folytán valónak fogadhat el tényeket, ha azok tekintetében kételye nem merül fel.

 

Tehát, a bíró – mielőtt minősít bármilyen állított semmisségi okot – azt kell világosan és egyértelműen kifejezésre juttatnia a felek irányába, hogy:

 

v  A felperesi kereset konzekvenciája körében mely állított tények elismertek, avagy vitatottak.

v  Ha a fenti válasz nem adható meg egykönnyen, akkor a bíró köteles felhívni az alperest, hogy élhet azon eljárási jogával, mely szerint kétségbe vonhatja az állított tényeket, és adja elő azzal kapcsolatban ellenkező tényállításait.

v  A nem vitatott tények kapcsán a bíróság valónak fogadja el az állított tényeket, ha kétsége nem merül fel.

 

Ezért jár el helyesen az a bíró, aki kioktatási kötelezettségének csak akkor tesz eleget, amikor a felek már megtették releváns tényállításaikat, és az ellentmondás világosan kirajzolódott. A Pp. 3.§ (3) bekezdésének való megfelelés tehát igen sablonos és logikátlan, ha az idézés toldataként jelenik meg blankettaszerűen. Az előadott keresettel szembeni alperesi ellenkérelem elhangzása után mérlegelheti a bíró, mely tények szorulnak bizonyításra, így teheti meg a Pp.8.§ alapján kötelezettségét:

 

Pp. 3. §  (3) A jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása – ha törvény eltérően nem rendelkezik – a feleket terheli. A bizonyítás indítványozása elmulasztásának, illetve a bizonyítási indítvány elkésett voltának jogkövetkezményei, valamint a bizonyítás esetleges sikertelensége törvény eltérő rendelkezése hiányában a bizonyításra kötelezett felet terheli. A bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztatni.

 

Tehát, a tényállítási kötelezettség nem keverendő össze a bizonyítás sikerességével. Van bizonyításra szoruló tény, bizonyítási teher és a bizonyítás sikertelenségének következménye. E körben csak és kizárólag akkor lehet törvényes és megalapozott egy érdemi határozat, ha a bíróság előzetesen tájékoztatja a feleket. Azaz ott van a törvényes sorrend:

 

1)    Keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása, ha a felperes nem állítja a megkövetelt tényeket [Pp.121.§ (1) bekezdésének c) pontja, 124.§ (2) bekezdésének a) pontja]

2)    Hiánypótlást rendel el, ha az állított tények nem teljesek, avagy nem koherensek az érvényesíteni kívánt joggal [Pp.95.§]

3)    A perfelvételi tárgyaláson előadottakhoz képest alkalmazza a Pp.141.§ (2) bekezdését.

 

Ugyanis:

 

Pp. 141. § (1)  Ha a bíróság a pert nem szünteti meg, az ügyet érdemben tárgyalja, s ha a tényállás már az első tárgyaláson kideríthető, nyomban érdemben határoz.

 (2)  A bíróság – ha ez a tényállás megállapításához szükséges -, a feleket felhívja nyilatkozataik megtételére és lefolytatja a bizonyítási eljárást. A fél köteles a tényállításait, nyilatkozatait, bizonyítékait – a per állása szerint – a gondos és az eljárást elősegítő pervitelnek megfelelő időben előadni, illetve előterjeszteni. Ha a bizonyítás lefolytatása az első tárgyaláson ennek ellenére nem lehetséges, vagy csak részben lehetséges, a bíróság a tárgyalás elhalasztása mellett elrendelheti a per további előkészítését.

 

A fenti normaszöveg határozza meg az egységesen osztott perszerkezetet. Egy tárgyaláson megejti a bíróság a perfelvételt, majd a tárgyalás elhalasztása nélkül azonnal áttérhet a bizonyítási szakra. Azonban a bizonyítási eljárást csak úgy lehetséges lefolytatni, hogy a bíróság előbb megtette a Pp.3.§ (3) bekezdés szerinti kioktatást. Másfelől a tárgyalás elhalasztásának lehetőségét a törvény nem a bíró kényére-kedvére bízza. Van olyan eljárásjogi helyzet, amikor nem lehet a tárgyalást berekeszteni, mert mondjuk nem emelkedett jogerőre egy szakértői díjat megállapító végzés, etc. Ha azonban ehhez hasonló alaki előkérdés nem merül fel, úgy a tárgyalás elhalasztásának csak bizonyítás felvétele érdekében áll fenn lehetősége.

 

Még jobban részletezzük:

 

A)   A bíróság kénytelen megkövetelni a felek tényállításait, a jogállításokat csak úgy lehet megítélni, ha a tényekből von le a bíró következtetéseket.

B)   A Pp.121.§ (1) bekezdése és a 139.§ alapján gyakorolhatják eljárási jogaikat a felek. Mivel tárgyalási szakba csak akkor kerülhet az ügy, ha a jogvita elbírálása szempontjából minden releváns tényt már állította a felperes, az alperes dönthet, tesz-e másodlagos tényállításokat, vagy hallgat. Ám e hallgatás nem elegendő ahhoz, hogy a bíró automatikusan valónak fogadja el a felperesi tényállításokat. A tárgyalási jegyzőkönyvben azonosítható módon kell felhívnia az alperes figyelmét arra, hogy meg kellene tennie tényállításait.

C)   Ha a bíróság megtette eljárási kötelezettségét, és kételye nem merült fel, úgy vagy azonnal dönt, vagy azonnal kiosztja a bizonyítási terhet. Ugyanis a tárgyalás elhalasztására csak akkor van lehetőség, ha bizonyítást kell lefolytatni, és az nem foganatosítható azonnal. Csakhogy a bizonyítás szükségességét a Pp.3.§ (3) bekezdése szerint kell a tárgyaláson egyértelműsíteni. Ha a bíróság később akar – külön végzésben – rendelkezni e körben, akkor az sérti a Pp.141.§ (2) bekezdésének utolsó mondatát.

 

Az állított és vitatott tények bizonyítási szükségessége, bizonyítása mellett a felek már megteszik jogállításaikat és az azt alátámasztó jogi érvelésüket. De mindeddig logikusan nem lehet a jogállításokat megítélni, amíg az állított tények kapcsán nem alakul ki bizonyosság. A bizonyosság a jogtudomány szerint a valószínűség legmagasabb foka. Nem feltétlenül juthatunk el erre a szintre, ugyanis előfordulhat, hogy a lefolytatott bizonyítás során nem alakul ki a bizonyosság. Csakhogy a bizonyosságnak mely állított tény tekintetében kell kialakulnia, és e körben kit terhel a bizonyítatlanság?

 

A bírói kar egy része azt gondolja, nincsen olyan anyagi jogszabály, mely számára előírná, miként kell a bizonyítási terhet kiosztani, pedig – meglepetésszerűen – van. Ne felejtsük el, a jogvita tárgya egy adott szerződés semmissége, avagy egyáltalán, a létrejötte, a konszenzus.

A magánjogi törvényünk meghatározta, hogy a megtett akaratnyilatkozatok kapcsán mikor jön létre a szerződés:

 

Ptk. 213. § (1) A szerződés jelenlevők között abban az időpontban jön létre, amikor az ajánlatot elfogadják, távollevők között pedig akkor, amikor az elfogadó nyilatkozat az ajánlattevőhöz megérkezik.

(2) Az ajánlattól eltérő tartalmú elfogadást új ajánlatnak kell tekinteni.

(3) Ha a szerződés távollevők között jön létre, a szerződés létrejöttének helye az ajánlattevő lakóhelye, illetve székhelye (telephelye).

 

Ptk. 214. § (1) A szerződési nyilatkozat, ha azt szóban vagy szóbeli üzenettel tették, a másik fél tudomásszerzésével válik hatályossá; az írásban vagy távirati úton közölt nyilatkozat hatályosságához pedig az szükséges, hogy az a másik félhez megérkezzék.

 

A jognyilatkozat elhangzása és a másik fél tudomásszerzése között eltelhet bizonyos idő. De a jognyilatkozatok tartalmát ki kell, hogy töltse valamilyen akarat és tudomás. E jogi tények kapcsán pedig az bír jelentőséggel, a fél az adott tartalmat milyen módon alakította ki. A tartalom, azaz a szerződéses feltéttel lehet:

 

a)    egyedileg megtárgyalt, és

b)    egyedileg meg nem tárgyalt, általános szerződéses feltétel.

 

Magánjogunk így rendelkezik:

 

205/A. §  (1) Általános szerződési feltételnek minősül az a szerződési feltétel, amelyet az egyik fél több szerződés megkötése céljából egyoldalúan, a másik fél közreműködése nélkül előre meghatároz, és amelyet a felek egyedileg nem tárgyaltak meg.

(2) Az általános szerződési feltételt használó felet terheli annak bizonyítása, hogy a szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták. Ezt a szabályt kell megfelelően alkalmazni abban az esetben is, ha a felek között vitás, hogy a fogyasztói szerződésben a fogyasztóval szerződő fél által egyoldalúan, előre meghatározott szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták-e.

(3) Az általános szerződési feltételnek minősítés szempontjából közömbös a szerződési feltételek terjedelme, formája, rögzítésének módja, és az a körülmény, hogy a feltételek a szerződési okiratba szerkesztve vagy attól elválasztva jelennek meg.

 

205/B. §  (1) Az általános szerződési feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha alkalmazója lehetővé tette, hogy a másik fél annak tartalmát megismerje, és ha azt a másik fél kifejezetten vagy ráutaló magatartással elfogadta.

(2) Külön tájékoztatni kell a másik felet arról az általános szerződési feltételről, amely a szokásos szerződési gyakorlattól, a szerződésre vonatkozó rendelkezésektől lényegesen vagy valamely korábban a felek között alkalmazott kikötéstől eltér. Ilyen feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha azt a másik fél – a külön, figyelemfelhívó tájékoztatást követően – kifejezetten elfogadta.

 

205/C. §  Ha az általános szerződési feltétel és a szerződés más feltétele egymástól eltér, az utóbbi válik a szerződés részévé.

 

Mivel illik tudni kategória az, hogy mit jelent az általános szerződés feltétel fogalma, így csak arra utalok, az ászf nem az a papír, melyre az van ráírva, hogy ÁSZF, hanem az a feltétel – hangozzék el akár szóban, vagy bármilyen más módon – melyet a fél a szerződés részévé kíván tenni, de azt nem tárgyalja meg egyedileg. Borzalom, hogy a törvénykezési gyakorlatban mennyire nem ismerik a 205/A.§ (3) bekezdésében foglaltakat!

 

Gyakorlatilag az összes „devizás” kötelmi jogi jogvitában az a felperesek tényállítása, hogy egyedileg megtárgyalták a meghatározott forint kölcsönösszeget, a futamidőt, a kamatot, és ászf-ként vált a szerződés részévé a zálogjogi rendelkezés, illetve a közjegyzői okiratba foglalás, mint folyósítási feltétel. Csakhogy egy ilyen állított tartalom részét nem képezi a deviza konstrukció. És ott van a bizonyos papír, melyről a bíróságok azt hiszik, hogy az a szerződés, nem a felek konszenzusa. És a papírban van olyan szó, hogy „deviza”, meg „CHF”, etc.

 

A bíróságok az idézés megtagadását helyezik kilátásba rendszerint akkor, ha a felperes a létrejött szerződés semmisségének deklarálását kéri, avagy az érvénytelenség jogkövetkezményének orvoslását, ám nem csatolja a papírt, melyről azt tartja a bíró, hogy az a szerződés. Így az eltelt 10 év alatt minden felperest belekényszerítettek unfair eljárással, hogy okiratot csatoljon a jogát érvényesítő állampolgár. A bíró meg azonnal közli, hogy „minek írta alá?”, „ha aláírta, akkor az érvényes!” Ez azonban gátlástalan ideológia, melynek semmi köze nincsen a jogtudományhoz és a perjoghoz.

 

A felperesek képviseletében minden esetben el kell mondanom, és a bíróságok értetlenül néznek reám, hogy az állított tartalommal bíró szerződés akkor is semmis, ha csak az lenne a tartalma, mert a bankok egyértelműen kifejezték az elmúlt évtizedben, és a Kúria ezt örökké alá is támasztja, hogy a deviza konstrukció szerződés részévé válásának hiánya esetén egyáltalán nem kötöttek volna szerződést. Azaz, vagy olyan mértékű az akarati disszenzus, hogy nem is jöhetett létre szerződés, ergo, az nem lehetett semmis, vagy a szerződés fő tárgyára, a kölcsönösszegre vonatkozó meghatározás nem egyértelmű, nem meghatározott. Ugyanis konkurál egymással egy forint összeg és valamilyen deviza összeg.

 

A Kúria az eltelt 10 év alatt saját magát is képes volt megcáfolni, a jogegységi határozatok jogtudományi színvonala erősen megkérdőjelezhető, és gyorsan le kell szögezni, a Kúria nem jogalkotó, hanem jogalkalmazó. Az 1/2016. PJE határozat így szól:

 

1. A deviza alapú fogyasztási és lakossági kölcsönszerződés abban az esetben is megfelel a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) 213. § (1) bekezdés a) pontja által előírt követelménynek, ha az írásba foglalt szerződés – ideértve az annak a szerződéskötéskor részévé vált általános szerződési feltételeket is – a kölcsön összegét forintban (lerovó pénznem) határozza meg, feltéve, hogy az így meghatározott kölcsönösszeg devizában (kirovó pénznem) kifejezett egyenértéke pontosan kiszámítható az átszámítás szerződésben rögzített későbbi időpontjában, ennek hiányában a folyósításkor, az akkor irányadó árfolyam figyelembe vételével.

 

A Hpt. 213.§ (1) bekezdésének a) pontja, és a Ptk. 523.§ (1) bekezdése olyan lényeges szerződéses feltétel határoz meg, melyben a feleknek megállapodniuk szükséges. Ha ezzel kapcsolatban akarati disszenzus van, úgy a feltétel nem válhat a szerződés részév. Csakhogy fogyasztók esetében ez szankciós semmisségi ok. De most nem ez az érdekes. Sokkal inkább az, hogy a Kúria sem tagadja, a fő tárgyra vonatkozó feltétel meghatározása történhet egyedileg megtárgyalva és egyedileg meg nem tárgyalva, általános szerződéses feltételként. A Kúria nem azt mondja, hogy van szóbeli szerződés és írásbeli szerződés, hanem azt, hogy „írásba foglalt szerződés”. Azt is hagyjuk, hogy a „kirovó-lerovó” elmélet az értékállandósági kikötés sajátja, így az is egy adott feltétel, mely a főtárgyra vonatkozik.

 

Tehát, mely félnek kell bizonyítania az egyedileg megtárgyaltságot és melyik félnek az általános szerződéses feltétel szerződés részévé válását?

 

205/A.§ (2) Az általános szerződési feltételt használó felet terheli annak bizonyítása, hogy a szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták.

 

205/B. §  (1) Az általános szerződési feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha alkalmazója lehetővé tette, hogy a másik fél annak tartalmát megismerje, és ha azt a másik fél kifejezetten vagy ráutaló magatartással elfogadta.

Mindként esetben a hitelezőt terheli a bizonyítási teher, hiszen nem a felperesi fogyasztók alkalmaznak általános szerződéses feltételeket.

 

De mi van akkor, ha a szerződés főtárgya (meghatározott kölcsönösszeg) kapcsán az 1/2016. PJE határozat logikája mentén haladva, van egy egyedileg megtárgyalt feltétel rész, és van egy egyedileg meg nem tárgyalt ászf? A jogalkotó azon akaratát kell szem előtt tartani, hogy amennyiben ez a két feltétel egymásnak ellentmond, úgy az ászf nem képes felülírni az egyedileg megtárgyalt rész, és a szerződésnek az ászf nem válhat a részévé.

 

Kérdés tehát, hogy a perbeli jogvitában a felek milyen tartalmú tényállításokat tesznek e körben: a kölcsönösszeg meghatározása milyen módon történt meg? Egyedileg megtárgyalva, avagy nem?

 

Ha egy peres eljárásban a bíróság nem a fenti stricht rendelkezéseket követi, hanem új, felesleges szabályokat alkot, az írott normák alól elvonja magát, akkor az ítélet semmiképpen sem lehet törvényes és megalapozott.

 

Ki kell még emelnem, hogy egy bírósági ítélet a feleket soha nem érheti váratlanul, meglepetésként. Természetesen nem arra gondolok, hogy nagyon nyerni szeretnék, de nem engem „hoznak ki” győztesnek, ami meglep, hanem arra, hogy a tények valónak való elfogadása körében a bíróság nem járhat a Pp. által megszabottól eltérő, sajátos utakat. Egy állított tény megítélése körében a bíróság a bizonyítási eszközöket nem kezelheti bizonyított tényként. Ugyanis egy bizonyíték soha nem lehet olyan, hogy az ellen nincsen ellenbizonyításnak helye. Másfelől a magánjogi normák mellett bizony ott vannak az EUB anyagi jogi hatályú ítéletei is, melyeket nem csupán ismerni illik, hanem alkalmazni is kell azokat. Alig van ma hazánkban olyan bírósági határozat, mely az állított és igazolt tényekből vezeti az alanyi jogot, az érvényesíthető jogot, és úgy dönt a tárgyi jog (tagállami jog és EUB határozatok) alkalmazásával a kereseti kérelem megalapozottsága felől.

 

Jelen tanulmány célja az, hogy az utóbbi hónapokban országos jelentőségűvé váló contra legem jogalkalmazással szemben felhívja a bíróságok, de legfőképpen a Kúria figyelmét arra, a törvénykezés jogalkalmazást jelent, nem pedig a jogi tények direkt megváltoztatását, pláne nem a politikai elit akaratának kiszolgálását. Illetve van olyan szakmai mérce, hivatásbeli becsület, mely a törvénykezés tekintélyét megalapozza, nem leépíti, s a tekintélyt a „bíróságok méltóságának” nem létező elvével cseréli fel. Ugyanis a szakmai követelmények elvetése bírói önkényt jelent, nem méltóságot. De erre a későbbiekben kötelességem visszatérni az Alkotmánybíróság IV/333/2016. sz. határozatára[1] utalással.

 

Mivel a napokban számos olyan első-, vagy másodfokú határozat látott csak praxisomban napvilágot, mely szöges ellentétben áll az írott joggal és a jogtudományi axiómákkal, kénytelen vagyok az egyetemi alapoktól megközelíteni a közjogi-, és kötelmi jogi kérdést.

 

Szeretném, ha az olvasó, az adott bíróság hivatásos bírája nem személyes sértődöttség szemszögéből tekintene jogi álláspontomra, hanem megpróbálná függetleníteni magát az elvárásoktól, a szokásoktól, és elvi éllel elevenítené fel egyetemi tanulmányaink során elsajátított tudást.

 

~ ~ ~

 

Ott kell kezdeni, hogy a társadalmi szintű problémát okozó banki hitelezési gyakorlat, illetve az ezt leplezni kívánó jogalkotói szándék nem tud túllépni azon, valójában egy igen egyszerű kötelmi jogi kérdésről van szó: a felek között jött-e létre valamilyen szerződés, és ha igen, akkor annak mi a tartalma.

 

A bírói gyakorlat rendre keveri a szerződéses akarat, a jognyilatkozat (akaratnyilatkozat), az ajánlat, az ajánlat elfogadása, a szerződés, a kötelem, a szerződés teljesítése és az okirat fogalmait. Alapvető hiba a gyakorlati életben, hogy a bíróságok a szerződést egy dologgal, egy okirattal azonosítják. Ha létezik egy papír, mely az „akta részét” képezi, és arra az vagyon ráírva: szerződés, akkor ítéleti tényállásként deklarálja a bíró, márpedig az a dolog a szerződés, melynél nem az a kérdés, a tartalom min alapul, hanem a dolgot aláírták vagy sem. Holott a szerződés egy elvont jogi fogalom, nem dolog, tárgy. A szerződést minden esetben a másik féllel közölt nyilatkozat hozza létre, mely során elengedhetetlen feltétel, hogy a közöltség bekövetkezzen, hatályosuljon, azaz a címzetthez megérkezzen (meghallja, kézhez vegye, etc.) az. A jogtudomány jogi tényekként foglalja össze, jelöli meg azon releváns történések, magatartások összességét, melyek való léte szerződést okoz. De mi is az a szerződés? Van-e különbség szerződés, megállapodás, egyezség, etc. között?

 

Mivel én csak egy átlagos vidéki ügyvéd vagyok, kénytelen vagyok azon jogelméleti alapokhoz visszanyúlni, melyek megismerését egyetlen gyakorló jogász sem tagadhatja le: a római jog.

 

A Brósz-Pólay féle Római jog c. tankönyv legyen azért az alapvető forrás, mert azt talán mindenki ismeri.

 

Brósz Róbert alapvető kérdése az volt, mit értettek a rómaiak a szerződés fogalmán. Általános következtetése az volt, hogy a „kötelmet eredményező contractus létrejöttéhez” nem csupán a felek megállapodása volt szükséges, hanem valamilyen formakényszer tette kikényszeríthetővé azt. Ebből számomra az bír jelentőséggel, hogy a szerződés, a contractus nem egyezik meg a kötelem fogalmával. Ugyanis vannak olyan szerződések, melyek kötelmet hoznak létre, és vannak olyanok, melyek erre alkalmatlanok.

 

De leginkább jelentőséggel az alábbi Ulpianus idézet bír:

 

„semmis az a szerződés, semmis az a kötelem, amely nem tartalmaz megegyezést” „…nullum esse contractum, nullam obligationem, quae habeat in se conventionem.” (D.2.14.1.3.- Ulpianus)

 

Azaz, a kiváló jogtudós a szerződést valóban elvont jogi fogalomnak tekintette, az létezhetett, létrejöhetett a felek megállapodása nélkül is, elvben. Csakhogy a felek megállapodásának hiányát olyan jogi hibának tartotta, mely akadályt képzett a szerződésből fakadó jogkövetkezmények, joghatály kiváltása előtt.

 

Fentiekből fakadóan kell feltennem a költői kérdést: Létezhet-e szerződés úgy, hogy a felek között nem történik semmilyen olyan kapcsolat, magatartásbeli okozati lánc, mely kapcsán megállapodást lehetne feltételezni? És megállapodás hiányában mégis létrejön egy szerződés?

 

A rómaiak a jog fejlődésével elhagyták a formai kényszereket és a consensust formátlan megegyezésként, konszenzuál contractusokként is kikényszeríthetőnek ismerték el. Ám ez sem jelentette azt, hogy szerződés létrejöhetett a felek megállapodásának hiányában.

 

Ulpianus idézetéből még egy jelentős körülményt kell tisztázni. A contractus nem egyenlő az obligatio-val. Szerződés és kötelem…

 

Brósz Róbert szerint a római jog a szerződés érvényességét attól tette függővé, hogy az megfelelt a felek akaratának, továbbá megfelelt a törvényi előírásoknak is. Két jelentős, általános szabályt hivatkozik meg a tankönyv, és ezek a mia jogalkalmazásban is jelentőséggel bírnak:

 

„sem a bíró hivatalból, sem a praetor imperiuma, sem a törvény hatalma nem teheti érvényessé azokat a kötelmeket, amelyek a maguk erejéből nem állnak meg ”

 

„Obligationes, quae non propriis viribus consistunt, negue officio iudieis, neque praetoris imperio, neque legis potestate confirmantur”. (D.44.7.27. – Papianus)

A regula Catonbiana szerint „az eleve érvénytelen ügylet, ha később el is hárul az érvénytelenségi ok, pusztán az időmúlás által nem válik éppé, érvényessé.

 

Utóbbi kapcsán kell kiemelnem, hogy számos perben elhangzik olyan banki érvelés, hogy az érvénytelenségi okok konvalidálódtak[2]. A bírói gyakorlat azonban nem adott

helyt – legalábbis eddig – a banki érvelésnek. A fogalom alkalmazhatósága kapcsán, az új Ptk. előkészítésekor, fejtette ki álláspontját a Kúria polgári kollégiumának vezetője, dr. Wellmann György, aki szerint:

 

Elsősorban azt a felfogásbeli változást kell megemlíteni, amely az érvénytelenségi jogkövetkezmények rendszerében következett be. A hatályos Ptk. az eredeti állapot helyreállítását tekinti alapvető érvénytelenségi jogkövetkezménynek, ami egy dologi jogias szemléletű felfogás, hiszen a restitutiós igények alapvetően tulajdoni természetűek, abból kiindulva, hogy a felek között nincs érvényes kötelmi jogi jogviszony, az érvénytelen szerződés nem eredményez tulajdonváltozást a teljesített szolgáltatásokban. Ezzel szemben az új Ptk.-ban az érvénytelenség jogkövetkezményei rendezésének egy olyan felfogása érvényesül, amely a jogalap nélküli gazdagodás elvét veszi alapul, hiszen érvényes szerződéses jogviszony hiányában a jogalap nélküli gazdagodás az a kötelmi jogi jogcím, amely alapján az érvénytelenség jogkövetkezményei rendezhetők mindazokban az esetekben, ahol restitutióra nincs lehetőség. Az alapgondolat az, hogy a felek jogviszonyát a bíróság a „végigható szinallagma” követelménye alapján rendezze. Az érvénytelenség jogkövetkezményei levonásánál a bíróságnak ismételten meg kell teremtenie a felek szolgáltatásainak és ellenszolgáltatásainak azt az egyensúlyát, amely a szerződéskötéskor is fennállt. A bíróságnak arra kell törekednie, hogy az érvénytelenség jogkövetkezményeinek rendezése során egyik fél se kerüljön a másikkal szemben aránytalanul kedvezőbb, illetve méltánytalanul súlyosabb vagyoni helyzetbe, más szóval meg kell akadályozni bármelyik fél jogalap nélküli gazdagodását.

 

Az új Ptk. – túl azon, hogy tételes szabályban fogalmazza meg az érvénytelenségnek azt az általános joghatását, hogy nem lehet rá jogosultságot alapítani – elsődleges jogkövetkezménynek a szerződés érvényessé nyilvánítását tekinti, e körbe vonva a szerződés konvalidálódását, vagyis az érvénytelenségi ok megszűntét is, amit a hatályos Ptk. nem szabályoz. A szerződést vagy a bíróság nyilvánítja érvényessé visszamenő hatállyal, vagy a szerződő felek maguk teszik érvényessé azt oly módon, hogy – akár ex tunc, akár ex nunc hatállyal – utólag kiküszöbölik az érvénytelenség okát, vagy ha az más okból már megszűnt, megerősítik a szerződési akaratukat. Az új Ptk. az eredeti állapot helyreállítását már csak természetben engedi meg (értékbeni megtérítés útján tehát nem) és csak az elévülés, illetve az elbirtoklás korlátai között. Nem tartja fenn az új Ptk. a határozathozatalig történő hatályossá nyilvánítás jogintézményét, hanem olyan esetekben, amikor sem a szerződés érvényessé nyilvánítására, sem az eredeti állapot természetbeni visszaállítására nem kerülhet sor, a jogalap nélküli gazdagodás elvére támaszkodva rendezi a felek helyzetét kimondva, hogy ilyenkor a bíróság elrendeli az ellenszolgáltatás nélkül maradt szolgáltatás ellenértékének pénzbeli megtérítését.[3]

 

A szerződések tartalmával kapcsolatban a római jog olyan alapelveket dolgozott ki, melyek gyakorlatilag a mai napig elvi hatállyal bírnak:

a)    a szerződés nem kötelezhet lehetetlenre,

b)    a szerződés tartalma nem lehet tilos,

c)    a szerződés tartalmának határozottnak kell lennie,

 

Utóbbi kapcsán érdekes két felfogást kell szem előtt tartani:

Ø  legkésőbb a teljesítéskor tudnia kell az adósnak, hogy mivel tartozik, a hitelező mit követelhet, illetve

Ø  ha egy szerződésben több összeg szerepel, és bizonytalan, az adós tartozása kapcsán melyik összeg irányadó, akkor a kisebb összeget kell alkalmazni.

 

Kétértelműség esetén a hitelezőt sújtja ez a tény, miért nem egyértelműen meghatározott az adósi kötelem. A szerződés csak úgy menthető, ha a kevesebb válik követelhetővé.

 

A szerződés tartalmát meghatározó cselekmények esetén a stipulatiot kell megemlíteni: az alakszerű, kérdés-felelet formai megkövetelése tarthatatlannak bizonyult, így került sor arra, hogy a sponsio (isteneket hívja tanúként a nyilatkozó esküjéhez) helyett inkább írásba foglalták bizonyítékképpen a nyilatkozatokat. Ergo, a preklasszikus római jog is megkülönböztette az elhangzó akaratnyilatkozatokat és az azt bizonyító írásba foglalást.

 

Végül eljutunk a jelen problémáját okozó konszenzuál szerződésekhez – megannyi érdekes római jogemléket átugorván – és annak azon lényegéhez, hogy a szerződéshez pusztán megegyezés szükséges, nem kell pl. dologátadás, etc. Számomra az bír jelentőséggel, hogy a római jog megegyezés hiányában nem beszél létrejött szerződésről. Kötelmet azonban kialakíthatnak szerződésszerű tények, sőt, deliktumok is. De ez kívül esik tanulmányomon. Számomra a jogügylet, a negotium fogalma lesz irányadó. A római jog ismeri a fogalmat, használja is, de nem pontosan körülhatárolt. Az ügyleti tan kialakítása a pandekta jogtudomány tárgya lesz gyakorlatilag legelőször a tudomány terén. Kialakul az akarathibákra vonatkozó tan, a felek szerződéses akarat fokozott jelentőséget kap a formákhoz, jognyilatkozatokhoz képest. Akaratkijelentésnek nevezték a fél szerződéses akaratát, és azt felbontották egy belső akaratelhatározásra, és annak külső, formai megjelenésére. Ebből alakult ki a hatályos magyar jogban is ismert és alkalmazott akarati és jognyilatkozati elmélet. A törvénykezésben furcsa módon, állandó viták tárgyát képezi, hogy magánjogunk vegyíti-e a két elvet, vagy csak ezt, vagy csak azt fogadja el.

 

Mivel jellemző módon, a probléma tárgyát képező kölcsönszerződések az új Ptk. hatálybalépését megelőzően keletkeztek, a régi Ptk. normáira szeretnék hivatkozni azzal, hogy esetleges értelmezési problémák esetén segítségül hívom az új Ptk. kodifikációs tanulmányait.

 

~ ~ ~

 

A fenti előzményekben tehát a jogi fogalmak igyekeztem tisztázni:

 

Ø  szerződés (contractus)

Ø  megállapodás (consensus)

Ø  jogügylet (negotium)

Ø  kötelem (obligatio)

 

Az is láttuk, hogy a jogügyletben (negotium) a szerződést (contractus) a felek megállapodása (consensus) hozza létre, így az kötelmet (obligatio) fakaszthat.

 

A régi Ptk. a szerződés létrejötte kapcsán így rendelkezett:

 

rPtk. 205. §  (1) A szerződés a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezésével jön létre.

 

Azaz a jogalkotó az akarati és nyilatkozati elvet vegyíti. Mindkét fél az akaratát tartalmazó nyilatkozatot tesz a másik felé. Ha a nyilatkozatok hatályosultak, közöltté váltak, elhangoztak, illetve a nyilatkozatok tartalma egyező, úgy a megállapodás (consenus) létrehozza a szerződést (Contractus).

 

(2) A szerződés létrejöttéhez a feleknek a lényeges, valamint a bármelyikük által lényegesnek minősített kérdésekben való megállapodása szükséges. Nem kell a feleknek megállapodniuk olyan kérdésekben, amelyeket jogszabály rendez.

 

A jogalkotó a szerződés tartalmát illetően is kötelező elemeket ír elő. A felek jognyilatkozatának tartalma nem csaponghat, egyezőnek kell lennie a konszenzusnak a lényeges elemekben. Ilyen minősítést előírhat a jogalkotó, mármint mi az az elem, mely hiányában nem beszélhetünk konszenzusról, így szerződésről, illetve bármely fél is minősíthet ilyenként valamely kérdést. Ha a felek nem artikulálják akaratukat megfelelőképpen, úgy a szerződés nem jön létre, hiszen nincsen tárgy, tárgy hiányában nincsen megállapodás.

 

(3) A felek a szerződés megkötésénél együttműködni kötelesek, és figyelemmel kell lenniük egymás jogos érdekeire. A szerződéskötést megelőzően is tájékoztatniuk kell egymást a megkötendő szerződést érintő minden lényeges körülményről.

 

Az együttműködési kötelezettség megszegése nem semmisségi ok. A jogalkotó a felek számára kötelezővé teszi, hogy a kölcsönös és egybehangzó akaratnyilatkozatok megtétele során világosan és egyértelműen kell fogalmazniuk, hiszen szerződés akkor képes létrejönni, ha a tartalma egyértelműen meghatározott. Értelemszerűen a felek jóhiszeműen kötelesek eljárni, és a fél akarata okszerűen nem irányulhat arra, hogy az egyértelműség hiánya jogvitához vezessen. Más kérdés, hogy a felek jóhiszeműsége esetén is bekövetkezhet mindez.

 

rPtk. 207. § (1) A szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett.

(2)  Ha az általános szerződési feltétel, illetve a fogyasztói szerződés tartalma az (1) bekezdésben foglalt szabály alkalmazásával nem állapítható meg egyértelműen, a feltétel meghatározójával szerződő fél, illetve a fogyasztó számára kedvezőbb értelmezést kell elfogadni.

 

A jognyilatkozati elvből fakadóan áll elő a megtett akaratnyilvánítás értelmezésének szükségessége. Ha valami nem egyértelműen artikulált, akkor a jogalkotó a fél szerződéses akaratát tartja szem előtt, módszerét tekintve pedig a szavak általánosan elfogadott jelentését vizsgálja.

 

Fentiekből okszerűen következik, hogy amennyiben egy szerződés létrejötte, avagy tartalma kapcsán a felek között jogvita keletkezik, a perben a bíróság kötelessége annak vizsgálata,

 

a)    ki, mikor, milyen tartalommal bíró jognyilatkozatot tett,

b)    hogyan hatályosult a jognyilatkozat közlése,

c)    az egyértelműség vélt vagy valós hiánya esetén hogyan kell értelmezni a közölt jognyilatkozatokat.

 

E körben tehát nem lehetséges az, hogy közömbös legyen a fogyasztói minőség [rPtk.207.§ (2) bekezdése], a bizonyítékot keverjék a szerződéssel, a szerződést keverjék a megállapodással. A megállapodást keverjék a jognyilatkozattal.

 

Ezért kötelessége a bíróságnak felhívnia a fél figyelmét, hogy a szerződés tartalma, létrejötte kapcsán személyesen teheti meg perbeli nyilatkozatát akár a felperes, akár az alperes. A fél személyes meghallgatása nem keverendő össze egy tanú kihallgatásával, avagy a szakértő véleménynyilvánításával. A személyes meghallgatás nem kötelező perjogi elem, annak lehetőségéről a fél lemondhat, de ez okszerűen azzal jár, hogy a bíróság nem tud közvetlenül meggyőződni a fél akaratáról, megtett jognyilatkozatáról, és a nyilatkozat tartalmának értelmezéséről. Azaz az rPtk. 207.§ alkalmazása esetén a bíróság elveszíti egy lehetséges támpontját.

 

Mindazonáltal olyan perjogi értelmezés kizárt, hogy a bíróság a szerződés létrejötte, tartalma kapcsán kialakult jogvitában (eltérő tényállítások a felek részéről) ne a rPtk. 207.§ alkalmazásával tegye az ítéleti tényállás részévé a szerződéses tartalmat eredményező jognyilatkozatokat, illetve azt ne értelmezze.

 

Igen gyakran fordul elő, hogy a perben bármely fél által csatolt okiratokat már a perelőkészítési szakban, bizonyítékként értékeli, és minősíti az okirat tartalmával ellentétben álló, bármely fél által megtett tényállítást. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a felperesi fogyasztó hivatkozik egy jogviszonyra, mely kapcsán pl. végrehajtás indult, zálogjogot jegyeztek be az ingatlan-nyilvántartásba, etc. Az eljárások alapját okiratok képezték szükségképpen, így a peranyag szolgáltatási kötelezettség körében releváns iratokat társít a keresetlevélben, azaz az idézési kérelemben foglalt tény- és jogállításaihoz. A felperes előadja, hogy a szerződés létrejöttéhez vezető akaratnyilatkozatok eredményeként létrejött megállapodás (consensus) nem egyezik az okirat tartalmával, így a felek szerződése (contractus) nem az okirat szerinti tartalommal bír. A felperes megjelöli, állítása szerint milyen akaratnyilatkozatokat tettek, mi a nyilatkozatok felperes szerinti értelmezése, a jognyilatkozatok milyen tartalmú szerződést hoztak létre. Ehhez képest a bíróságok teljesen más gyakorlatot folytatnak, de azt a perjog és nem az anyagi jog felől kell majd megközelíteni.

 

Ha a bíróság a felek eltérő tényállítása és jogállítása folytán köteles dönteni arról, a felperes tényállításait valónak fogadja el, vagy sem, illetve a keresettel érvényesített jog tárgyában helyt ad-e a kérelemnek, vagy sem, akkor alapvetően két helyzet állhat elő:

 

A)   a felek azonos tényeket állítanak, de eltérő jogkövetkeztetéseket vonnak le. Ebben az esetben a bíróság nem vizsgálja a tényeket, azokat valónak fogadja el, hacsak aggályosnak nem minősül valamely törvényes okból a tények valóságtartalma. Ebben az esetben a bíróság levonja a tényekből a jogkövetkeztetéseket. Bizonyításra nincsen szükség, hiszen nincsenek bizonyítandó tények. A bíróság a kötelmi jogi érvénytelenséget az előadottakból származtatottan, hivatalból észleli. Más kérdés, hogy az érvénytelenség jogkövetkezményét kívánják-e a felek alkalmazni, vagy sem, ugyanis az anyagi jogi norma [rPtk.239/A.§ (1) bekezdése, újPtk.6:108.§ (2) bekezdése]

 

B)    a felek eltérő tényállításokat tesznek, így bizonyításra szorulnak az előadott, állított tények, hiszen a tényekkel oksági kapcsolatban kell állnia az állított jognak. E körben nem csupán bizonyítás lefolytatása [Pp.163.§ (1) bekezdése] kötelező, hanem a bíróságnak kioktatási kötelezettsége [Pp.3.§. (3) bekezdése] is van e körben. A bizonyítási kötelezettség általában azt a felet terheli, aki az állított tényre hivatkozik. [Pp. 164.§ (1) bekezdés] De itt azt kell kiemelni, hogy általában, hiszen van olyan helyzet, amikor vagy a törvényalkotó szabályoz másként[4], vagy a logika nem teszi lehetővé. A rPtk. 205/A.§ (2) bekezdése szerint „Az általános szerződési feltételt használó felet terheli annak bizonyítása, hogy a szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták. Ezt a szabályt kell megfelelően alkalmazni abban az esetben is, ha a felek között vitás, hogy a fogyasztói szerződésben a fogyasztóval szerződő fél által egyoldalúan, előre meghatározott szerződési feltételt a felek egyedileg megtárgyalták-e.”

Illetve a rPtk.205/B. (1) bekezdése szerint „az általános szerződési feltétel csak akkor válik a szerződés részévé, ha alkalmazója lehetővé tette, hogy a másik fél annak tartalmát megismerje, és ha azt a másik fél kifejezetten vagy ráutaló magatartással elfogadta.”

Végezetül nem szabad szem elől téveszteni a nemleges bizonyításra való kötelezés lehetetlenségét, tilalmát.

 

Fentiek alapján nem lehet vitás, hogy a szerződéses tartalommal kapcsolatos jogi tények bizonyításra szoruló tényeknek minősülnek.

A bizonyításra szoruló tényeket az alábbiak szerint lehet relevánsként megjelölni a kötelmi jog szempontjából:

 

a)    megtett jognyilatkozatok/akaratnyilatkozatok tartalma

b)    a nyilatkozatok hatályosult közlése

c)    megállapodás, konszenzus tartalma, esetleg hiánya

 

A legsúlyosabb bírói tévedés az, hogy ismeretlen elv mentén taglalják a szerződéseket szóban és írásban létrejöttként. Ha egy felperesi fogyasztó azt állítja, hogy szóban alakították ki konszenzusukat a felek, akkor az okiratokra utalással adnak ki végzéseket, a felperes mely szerződés érvénytelenségét állítja, a szóban vagy az írásban létrejöttét. A fenti bírói logika hibás, egyben jogellenes is.

 

A szerződés létrejötte kapcsán kell magát dr. Wellmann Györgyöt idézni az új Ptk. kodifikációjával kapcsolatban:

 

„Ami a szerződés létrejöttét illeti, az új Ptk. is változatlanul a konszenzuál szerződések elvi alapján áll, vagyis a szerződés létrejöttéhez nem szükséges a dolog átadása vagy más reálcselekmény, hanem elegendő a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezése (konszenzus). A konszenzusnak a lényeges és a bármelyik fél által lényegesnek minősített kérdésekre kell kiterjednie. Az a kérdés tekintendő „lényegesnek minősítettnek”, amellyel kapcsolatban a fél egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy az adott kérdésben való megállapodás hiányában a szerződést nem kívánja megkötni. Az ellenszolgáltatásban való megállapodás mindig lényeges kérdés, anélkül a szerződés nem jön létre. Az új Ptk. mégis tartalmaz egy a szerződés létrejöttét elősegítő kisegítő szabályt olyan esetekre, amikor megállapítható, hogy a felek között látszólag létrejött megállapodás az ellenszolgáltatásról, annak ellenére, hogy tényleges megállapodás annak pontos mértékéről vagy számítási módjáról nem született. A 6:63. § (3) bekezdés szerint: „Ha a szerződés létrejött, de a felek az ellenszolgáltatás mértékét nem határozták meg egyértelműen, vagy ellenszolgáltatásként piaci árat kötöttek ki, a teljesítési helynek megfelelő piacon a teljesítési időben kialakult középárat kell megfizetni”.”[5]

 

A kodifikációs során a Kúria kollégiumvezetője is helyesen alkalmazta a fogalmakat, így teljesen értetlenül állok a különböző bíróságok furcsa döntései előtt. Ha a szerződéses nyilatkozatokat ajánlat formájában teszi meg valaki, akkor okszerűen az lehet szóban és írásban is közölt. Az elfogadást tartalmazó nyilatkozat úgyszintén.

 

rPtk. 213. § (1) A szerződés jelenlevők között abban az időpontban jön létre, amikor az ajánlatot elfogadják, távollevők között pedig akkor, amikor az elfogadó nyilatkozat az ajánlattevőhöz megérkezik.

(2) Az ajánlattól eltérő tartalmú elfogadást új ajánlatnak kell tekinteni.

(3) Ha a szerződés távollevők között jön létre, a szerződés létrejöttének helye az ajánlattevő lakóhelye, illetve székhelye (telephelye).

 

rPtk. 214. § (1) A szerződési nyilatkozat, ha azt szóban vagy szóbeli üzenettel tették, a másik fél tudomásszerzésével válik hatályossá; az írásban vagy távirati úton közölt nyilatkozat hatályosságához pedig az szükséges, hogy az a másik félhez megérkezzék.

 

Ez annyit tesz, hogy különbséget kell tenni a szerződés tartama, létrejötte, illetve a szerződés létrejöttének időpontja között. Az utóbbi esetében szóban közöltté válásnál a tudomásszerzés, míg írásbeli közlés esetén az „írás” megérkezte számít. A bírói gyakorlat azonban kieszközölt egy olyan fordulatot, hogy amikor a bank letesz egy több tucat oldalas blanketta szerződéses iratot a fogyasztó elő, és közli, hogy minden oldal alját írja, alá, az írásban közölt ajánlatnak, jognyilatkozatnak minősül, és a fogyasztó aláírása az elfogadást jelenti. Csakhogy ez életszerűtlen, és – megkockáztatom – jogellenes is.

 

Ugyanis a gyakorlatban a fogyasztók személyesen találkoznak egy banki képviselővel, aki információkat ad át a „banki terméknek” nevezett szerződéses feltételekről. A fogyasztó számára az lényeges, hogy mi a meghatározott kölcsönösszeg, melyet milyen futamidő alatt, összességében milyen terhek viselése mellett kell visszafizetni. Hiszen a bank minősíti a fogyasztót hitelképesség szempontjából, így limitálja a szolgáltatandó kölcsön összegét, míg a fogyasztó a futamidő és a terhek kapcsán képes arról dönteni, vissza tudja-e fizetni a szolgáltatott kölcsönt és járulékait. A meghatározott kölcsönösszeg, a futamidő és a terhek tehát életszerűen egyedileg megtárgyalt feltételek. Azzal együtt, hogy jogalkotó lényeges szerződéses feltételeknek is minősíti azokat. [rPtk.523.§ (1) bekezdése, Hpt. 210.§ (2) bekezdése, Hpt. 213.§ (1) bekezdése]

 

A fogyasztó azonban az általános magánjogi szabályokhoz képest privilegizált helyzetbe került az idők során.

 

A pénz- és tőkepiac biztonságos működése, valamint az Európai Unióhoz való csatlakozás elősegítése érdekében az Országgyűlés a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvényt (a továbbiakban: Hpt.) a 2000. évi CXXIV. törvénnyel módosította.

 

1991. december 16-án Magyarország társulási megállapodást kötött az EU-val. (1991. évi I. törvény) A 2174/1995. (VI.15.) Kormányhatározat meghatározta a jogharmonizációs programot. Majd sorra alkotta meg az Országgyűlés a fogyasztóvédelmi tárgyú törvényeket. Ezek közül számomra a legfontosabb a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény, a 2002. évi Ptk. módosítás az 1999/44/EK Irányelv átültetéséről, majd 2006-ban az 1993/13/EK irányelv átvétele, etc.

 

A fogyasztóvédelmi törvény bevezette a szankciós semmisség fogalmát a fogyasztási kölcsönszerződés kapcsán. Semmisséggel illette azt az esetet, amikor a felek nem állapodtak meg lényeges kérdésekben, mint a kölcsön meghatározott összege, mint a szolgáltatás meghatározása, etc. A jogalkotó a 2001. január 1-hez köthető módosításokban szabályozta újra mindkét törvényt. A lényeg nem más, minthogy a normasértés nem a szerződés megtámadhatóságát idézi elő, hanem a fogyasztó határidő nélkül hivatkozhat a semmisségre.

 

A fogyasztóvédelmi normák taxatíve határozták meg azon lényeges feltételeket, melyek hiánya semmisségi okot jelent. Ergo, ha a fogyasztó a bíróság előtt ezen semmisségi okokra hivatkozva érvényesít jogot, a bíróság nem kerülheti meg a szerződés tartalmának vizsgálatát. És a vizsgálat tárgya maga a szerződés (contractus), nem pedig egy okirat. Ugyanis egy bizonyítási eszköz nem lehet semmis, érvénytelen, ad maximum nem képes egy adott jogi tény bizonyítására. Így konstatálni illene, hogy egybe eshet a szerződés tartalma az okirat tartalmával, de ez nem szükségképpen fordul elő.

 

A vizsgálat – EUB szóhasználat szerint – során tehát a megtett jognyilatkozatok tartalmát kell górcső alá venni, és az eljárásban az okirat jelentheti valamely fél bizonyítási eszközét, bizonyítékát.

 

Az un. román ügyben hozott C-186/16. sz. alatti EUB ítélet[6] elég pontosan közelíti meg a témakört, mely ítéletet a bíróságok anyagi jogi hatályúként kötelesek alkalmazni.

 

On those grounds, the Court (Second Chamber) hereby rules:

 

1.     Article 4(2) of Council Directive 93/13/EEC of 5 April 1993 on unfair terms in consumer contracts must interpreted as meaning that the concept of ‘main subject matter of the contract’ within the meaning of that provision, covers a contractual term, such as that at issue in the main proceedings, incorporated into a loan agreement denominated in a foreign currency which was not individually negotiated and according to which the loan must be repaid in the same foreign currency as that in which it was contracted, as that terms lays down an essential obligation characterising that contract. Therefore, that clause cannot be regarded as being unfair, provided that it is drafted in plain intelligible language.

2.     Article 4(2) of Directive 93/13 must be interpreted as meaning that the requirement that a contractual term must be drafted in plain intelligible language requires that, in the case of loan agreements, financial institutions must provide borrowers with sufficient information to enable them to take prudent and well-informed decisions. In that connection, that requirement means that a term under which the loan must be repaid in the same foreign currency as that in which it was contracted must be understood by the consumer both at the formal and grammatical level, and also in terms of its actual effects, so that the average consumer, who is reasonably well informed and reasonably observant and circumspect, would be aware both of the possibility of a rise or fall in the value of the foreign currency in which the loan was taken out, and would also be able to assess the potentially significant economic consequences of such a term with regard to his financial obligations. It is for the national court to carry out the necessary checks in that regard.

3.     . Article 3(1) of Directive 93/13 must be interpreted as meaning that the assessment of the unfairness of a contractual term must be made by reference to the time of conclusion of the contract at issue, taking account all of the circumstances which could have been known to the seller or supplier at that time, and which were such as to affect the future performance of that contract. It is for the referring court to assess, having regard to all of the circumstances of the case in the main proceedings, and taking account, in particular of the expertise and knowledge of the seller or supplier, in the present case the bank, with regard to the possible variations in the exchange rate and the risks inherent in taking out a loan in a foreign currency, of the existence of a possible imbalance within the meaning of that provision.

 

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott:

 

1)     A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5-i 93/13/EGK tanácsi irányelv 4. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a „szerződés elsődleges tárgyának” e rendelkezés értelmében vett fogalma magában foglalja az eladók és szolgáltatók, valamint a fogyasztók által valamely külföldi pénznemben kötött hitelszerződésben foglalt, az alapeljárásban szereplőhöz hasonló olyan feltételt, amely nem képezte egyedi tárgyalás tárgyát, és amelynek alapján a hitelt ugyanazon külföldi pénznemben kell visszafizetni, mint amelyben folyósították, mivel ez a feltétel a szerződést jellemző lényeges szolgáltatást határoz meg. Következésképpen ez a feltétel nem tekinthető tisztességtelennek, amennyiben világosan és érthetően fogalmazták meg.

2)     A 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a szerződési feltétel világos és érthető megfogalmazásának követelménye azt jelenti, hogy a hitelszerződések esetén a pénzügyi intézményeknek elegendő tájékoztatást kell nyújtaniuk a kölcsönfelvevők számára ahhoz, hogy ez utóbbiak tájékozott és megalapozott döntéseket hozhassanak. E tekintetben ez a követelmény magában foglalja, hogy annak a feltételnek, amely szerint a kölcsönt ugyanabban a külföldi pénznemben kell visszafizetni, mint amelyben folyósították, nemcsak alaki és nyelvtani szempontból, hanem a konkrét tartalom vonatkozásában is érthetőnek kell lennie a fogyasztó számára, abban az értelemben, hogy az általánosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő, átlagos fogyasztó ne csupán azt legyen képes felismerni, hogy annak a devizának az árfolyama, amelyben a kölcsönszerződést megkötötték, emelkedhet vagy csökkenhet, hanem értékelni kell tudnia egy ilyen feltételnek a pénzügyi kötelezettségeire gyakorolt – esetlegesen jelentős – gazdasági következményeit is. Az ehhez szükséges vizsgálatokat a nemzeti bíróságnak kell lefolytatnia.

 

3) A 93/13 irányelv 3. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy egy szerződési feltétel tisztességtelen jellege az érintett szerződés megkötésének időpontjához viszonyítva értékelendő, figyelemmel mindazon körülményekre, amelyekről az eladónak vagy szolgáltatónak a szerződés megkötésének időpontjában tudomása lehetett, és amelyek az említett szerződés későbbi teljesítésére kihathattak. A kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy az alapeljárás valamennyi körülményére, és különösen az eladónak vagy szolgáltatónak, a jelen esetben a banknak a lehetséges árfolyam-ingadozásokkal és a külföldi pénznemben folyósított kölcsönben rejlő kockázatokkal kapcsolatos szakértelmére és ismereteire tekintettel megvizsgálja, hogy fennáll-e az említett rendelkezés értelmében vett jelentős egyenlőtlenség.

 

A fordítási problémák kapcsán szeretnék utalni arra, hogy nem tájékoztatni kell valakit (össze-vissza), hanem konkrét információkat kell a tartalomra vonatkozóan adni ahhoz, hogy a fogyasztó dönteni tudjon.

 

Ha a bank standard eljárása nem vág egybe az EUB által megköveteltekkel, akkor a feltétel meghatározása nem minősülhet világos és érthető megfogalmazásnak, ergo akkor is tisztességtelen (semmis), ha éppen a feltétel a szerződés részévé válhatott.

 

Tehát, a bíróság kötelessége az alábbiak tisztázása:

 

1)    a lényegesnek tartott, vagy lényegesnek minősített kérdésekben a felek milyen módon állapodtak meg. A hatályosultan közölt akaratnyilatkozatokat milyen módon (szóban, írásban, etc.) tették meg a felek.

2)    kik voltak azon személyek, akik artikulálták, közölték az akaratnyilatkozatokat,

3)    mikor közölték a feltételeket, azok milyen tartalommal bírtak,

4)    az ajánlat kapcsán a címzett fél milyen elfogadó nyilatkozatot közölt,

5)    hogyan hatályosultak a nyilatkozatok.

 

A fenti kérdésekben sem jogszabály, sem felsőbb bírósági iránymutatás nem bírhat relevanciával, hiszen ezek olyan jogi tények, melyekre vonatkozó jogvitát az adott perben kell elbírálni.

 

Nézzük meg tehát, a peralapítással kapcsolatban milyen közjogi normákat illene betartaniuk a bíróságoknak:

 

I.

 

Az Alaptörvény XXVIII. cikke biztosítja a fél jogát ahhoz, hogy jogait és kötelezettségeit a bíróság ésszerű határidőn belül elbírálja. A Pp. 2.§ (1) bekezdése alapján a bíróságnak kötelező feladata a felek jogvitáinak elbírálása.

 

Az alkotmányos szabályozás levezethető az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 10. cikkelyéből (ENSZ, 1948.) a Római Egyezmény 6 cikkéből (1950.) a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának 14. cikkéből (1966.).

 

A perbeli jogvita elbírálásának fogalma a polgári per tartalmának egészét fel kell ölelje, beleértve a rendes és rendkívüli jogorvoslatok rendszerét is.

 

A bíróságok a felek perbe vitt jogai felől csak úgy dönthetnek, amennyiben a felek által megtett tény- és jogállítások ismeretében – a Pp. 8.§ és a Pp.3.§ (3) bekezdésének értelmében – a feleket kioktatták a bizonyítandó tények vonatkozásában a bizonyítási teherről.

 

A Kúria Polgári Kollégiumának Joggyakorlat-Elemző Csoportja „A perorvoslati bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlata” kapcsán kialakított Összefoglaló véleményében taglalta a rendkívüli jogorvoslati jog, mint alanyi jog kapcsán kialakított joggyakorlatot, mely[7]így fogalmaz a 24. oldal 3. bekezdésében:

 

„A felülvizsgálat alapjául szolgáló jogszabálysértés anyagi és eljárási jogszabálysértés egyaránt lehet, az eljárási szabályok megsértése azonban a Pp. 275. § (3) és (4) bekezdése értelmében csak akkor adhat alapot a felülvizsgálati kérelemmel támadott jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére, ha lényegesen kihatott az ügy érdemi elbírálására. Ennek megfelelően a felülvizsgálati kérelem előterjesztője kérelmében a jogszabálysértés megjelölése körében arra hivatkozhat, hogy valamely, az ügy érdemi elbírálására lényegesen kiható eljárási szabály megsértésére került sor, illetőleg a döntés meghozatala során nem a megfelelő anyagi jogszabályt alkalmazták vagy az egyébként irányadó jogszabályt tévesen értelmezték. Jogszabálysértést jelent a megalapozatlanság is, ha az eljárt bíróságok a tényállást kellően nem tárták fel, noha a felek a szükséges bizonyítást felajánlották, illetőleg a bizonyítási indítványok előterjesztése azért maradt el, mert a felek előzőleg a bizonyítandó tények és a bizonyítási teher körében nem kaptak a Pp. 3. § (3) bekezdésének megfelelő tájékoztatást, vagy e vonatkozásban téves tájékoztatást kaptak. A felülvizsgálat alapjául szolgálhat, tehát jogszabálysértést eredményez a megalapozatlanság abban az esetben is, ha a jogerős ítéletben megállapított tényállás a lefolytatott bizonyítás anyagától eltér, iratellenes, illetőleg ha a bíróság a bizonyítékok egybevetése és értékelése során kirívóan okszerűtlen, logikai ellentmondást tartalmazó következtetésre jutott. A bizonyítékok okszerű mérlegelése azonban felülvizsgálattal nem támadható.”

 

A peralapítás Plósz Sándor álláspontja szerint az állammal szembeni közjogi jogosultság érvényesítését jelenti, mely formailag a keresetlevél bírósághoz való benyújtásában jelenik meg mostani jogunkban, tartalmát tekintve pedig a kereset, mint perindító cselekmény előterjesztésében. Magyary Géza így fogalmaz: „A per létrejön: a felperes kérelme – keresete, a bíróságnak az alpereshez intézett parancsa által, nyilatkozni a keresetre és az és az alperesnek nyilatkozása által a keresetre. Ez a három cselekvény együttesen alapítja meg a pert azon feltétel mellett, hogy mind a két fél a bíróság előtt együtt jelen van.” Magyari az idézési kérelmet (valójában hatályos jogunkban maga a keresetlevél) peralapítást előkészítő cselekménynek minősül. Ugyancsak Magyary volt, aki szerint a polgári per egy jogvédelmi eljárás. És ezzel ma is egyet kell érteni, ha a nemzetközi szerződésekből és a hatályos jogból is levezethető a fél ehhez fűződő joga.

 

A jogvédelmi igény érvényesülése tehát alapjog, azt korlátozni ugyancsak alkotmányos keretek között lenne lehetséges. A felet megilleti a rendelkezési elv alapján a kereseti kérelem előterjesztésének joga, a keresetváltoztatás, keresetkiterjesztés joga, de a keresettől való elállás joga is. Németh János szerint „a bíróság nem vizsgálhatja felül a rendelkező cselekmények érvényességét, nem késztetheti a feleket nyilatkozataik újbóli megfontolására…”

 

E körben az összefoglaló vélemény is állást foglal, melyet kérelmem indokolásának kiegészítéseként kívánom hivatkozni:

 

„A polgári eljárás alapelveinek e változása lényegében azt jelentette, hogy a célok és feladatok újra fogalmazásával a jogalkotó a mai kor állampolgári autonómia felfogásának megfelelően módosított a polgári per súlyponti elemein és feladatmegosztásán. E rendszerben az autonóm állampolgár maga dönthet arról, hogy vagyoni jogait kívánja-e bíróság előtt érvényesíteni, s ha igen, azt milyen tényekre alapítja. Erre irányuló kérelmét és az annak alapjául megjelölt tényeket pedig a bíróság köteles tiszteletben tartani, azaz kötve van ahhoz, sem el nem vehet belőle, sem hozzá nem tehet.

 

E széles körű rendelkezési jog azonban a fél számára lehet hátrányos is. A jogérvényesítésről való érdemi döntés ugyanis feltételezi, hogy annak meghozója tisztában van a számára nyitva álló jogérvényesítési lehetőségekkel. Az igen bonyolult vagyonjogi viszonyok terén azonban ez az állampolgárok többségéről nem állapítható meg. Márpedig nem lehet szó szuverén döntésről ott, ahol a hallgatás oka nem az ismert és mérlegelt lehetőségek elvetése, hanem az esetleges tudatlanság. A jogalkotó feltehetőleg ezeket a szempontokat tette mérlegre a bíróság tájékoztatási kötelezettségére vonatkozó szabályok megalkotása során. Ezeknek egyrészt összhangban kellett állniuk a fél autonóm rendelkezési jogával, másrészt a gyors és ténybelileg, valamint jogilag egyaránt megalapozott döntések irányába kellett terelni az eljárási cselekmények menetét.

 

Ezt a célt szolgálja annak kimondása, hogy a bíróság a polgári jogvitát kizárólag erre irányuló kérelem alapján bírálja el. Ilyen kérelmet csak a vitában érdekelt fél terjeszthet elő, melyet a bíróság annak tartalma szerint vehet figyelembe, de ahhoz kötve van [Pp. 3. § (1) és (2) bekezdései]. A jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása főszabályként ugyancsak a felek joga és kötelessége. A jogvita eldöntéséhez szükséges tényekről, a velük kapcsolatos bizonyítási teherről, valamint a bizonyítás sikertelenségéről azonban a bíróság a feleket tájékoztatni köteles. [Pp. 3. § (3) bekezdése]

 

Jelen esetben azt állítom, az Alaptörvény XXVIII. cikkének (1) bekezdését sérti az, ha a bíróság elvonja azon jogát a féltől, hogy perbeli tényállításait bizonyíthassa, így rendelkezési jogát kiüresíti a bíróság perbeli magatartása.

 

Az Alkotmánybíróság a IV/333/2016. sz. alatti ügyben[8] kifejtette, hogy:

 

[14] 1. Az Alkotmánybíróság az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében biztosított tisztességes bírósági eljáráshoz fűződő joggal kapcsolatban az alábbiakat állapítja meg.

[15] Az Alkotmánybíróság az eddigi gyakorlatában a tisztességes bírósági eljáráshoz való jogot az eljárás egészének minőségében ragadta meg. A vonatkozó korábbi gyakorlat áttekintése során a testület a 13/2013. (VI. 7.) AB határozatban a korábbi alkotmánybírósági döntésekben foglaltak felhasználhatóságát illetően rögzített szempontok figyelembevételével járt el. Ennek megfelelően a konkrét ügy kapcsán összevetette az alapul szolgáló alaptörvényi, illetve alkotmányi rendelkezéseket, és megállapította, hogy nincs akadálya a korábbiakban kialakult és idevágó gyakorlat megfelelő alkalmazásának.

[16] Az Alkotmánybíróság a 6/1998. (III. 11.) AB határozatában megállapította, hogy „[…] a fair trial olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás «méltánytalan» vagy «igazságtalan», avagy «nem tisztességes»” [ABH 1998, 95.] {legutóbb megerősítette a 3102/2017. (V. 8.) AB határozat, Indokolás [17]}.

[17] Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog érvényesülésének megítélését minden esetben tartalmi vizsgálathoz kötötte: mint ahogyan jelen ügyben is, elemezte az alapjog állított sérelmére vezető jogszabályi környezetet és bírói döntést, a szabályozás célját és a konkrét ügy tényállását, majd pedig – mérlegelés eredményeként – mindezekből vont le következtetéseket az adott esetre nézve megállapítható alapjogsérelemre nézve {vö. 3102/2017. (V. 8.) AB határozat, Indokolás [18]}.

 

[21] 3. Az Alkotmánybíróság ezt követően abban a kérdésben foglalt állást, hogy a nyilvánvalóan, az eljáró bíróság által is elismerten contra legem jogalkalmazás a konkrét esetben felemelkedett-e alkotmányjogilag is értékelhető szintre, és így sértette-e az indítványozó tisztességes bírósági eljáráshoz való jogát.

 

[23] A bírói függetlenségnek nem korlátja, sokkal inkább biztosítéka a törvényeknek való alávetettség: a bírónak a határozatait a jogszabályok alapján kell meghoznia. Ha a törvénynek való alávetettségtől a bíróság eloldja magát, saját függetlenségének egyik tárgyi alapját vonja el. A vonatkozó jogszabályokat be nem tartó bíróság lényegében visszaél saját függetlenségével, amely adott esetben ezen keresztül a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog sérelmét okozhatja. Az a bírói ítélet, amely alapos ok nélkül hagyja figyelmen kívül a hatályos jogot, önkényes, fogalmilag nem lehet tisztességes, és nem fér össze a jogállamiság alapelvével.

 

A hivatkozott ügyben az indítványozó az általam is hivatkozott Alaptörvény XXVIII. cikk mellett az Alaptörvény R) cikk (2) bekezdését is felhívta sérelmezettként, így az AB kifejtette, hogy az adott jogszabály alkalmazásának mellőzése a törvényszék contra legem jogalkalmazása „három, egymást erősítő feltétel együttes fennállása következtében ért fel az alkotmányossági sérelem szintjére, és sértette az indítványozó tisztességes bírósági eljáráshoz való jogát. Egyrészt a törvényszék a tisztességes bírósági eljáráshoz való jog, mint eljárásjogi jellegű alapjog egy aspektusát, az indokolási kötelezettséget sértő módon nem indokolta meg, hogy az adott jogkérdésre irányadó, hatályos jogi normákat miért nem alkalmazta. Másrészt, ezzel párhuzamosan, a törvényszék önkényesen járt el akkor, amikor a jogkérdésre nyilvánvalóan vonatkozó jogi normákat nem vette figyelembe. Harmadrészt…”

 

A bizonyítási lehetőségtől való megfosztás, a bizonyítási teherről való kioktatás hiánya a fair eljárás követelményét sérti.

 

De nézzük meg, a Kúria és a jogalkotó hogyan próbálják meg átugrani az alkotmányos követelményeket az egyes perekben. Mivel a bírói gyakorlat nem szór, hanem pont ugyanazon „elveket” fogalmazza meg, nyilvánvalónak tűnik a szakmai elvárás, avagy utasítás rendszere.

Az első „devizás” perek lassan 10 évvel ezelőtt indultak. Számuk valamikor 2012-2013 környékén hatványozódhatott. Csakhogy ez nem változtatott azon, hogy a DH törvények hatályát megalapozó általános szerződéses feltételek jó ideig nem jelentettek tisztességbeli gondot a bíróságok részére. Pont úgy, ahogyan a bíróságok képtelenek észlelni a jóerkölcsbe ütközés jogi tényét sem – habár arra minden okuk meglenne.

 

 

Vegyük elő tehát a DH törvényeket.

 

A Kúria megalkotta a 2/2014. Polgári jogegységi határozat, mely szerint a deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződés azon rendelkezése, amely szerint az árfolyamkockázatot – a kedvezőbb kamatmérték ellenében – korlátozás nélkül a fogyasztó viseli, a főszolgáltatás körébe tartozó szerződéses rendelkezés, amelynek a tisztességtelensége főszabályként nem vizsgálható. E rendelkezés tisztességtelensége csak akkor vizsgálható és állapítható meg, ha a fogyasztó számára annak tartalma a szerződéskötéskor – figyelemmel a szerződés szövegére, valamint a pénzügyi intézménytől kapott tájékoztatásra is – nem volt világos, nem volt érthető.

 

A román ügyben minap hozott EUB határozat gyakorlatilag ezzel egybevág.

 

A PJE határozat kapcsán az alábbiakat kell elvi éllel deklarálni:

 

v  A 2/2014. PJE határozatot megelőző 6/2013. PJE határozatot alkalmazni nem lehet, mivel az a Bszi. rendelkezéseit sértő módon meghozott. Ugyanis nem állítottak fel jogelemző csoportot, annak nem volt összefoglaló véleménye, így azt közzé sem tette a Kúria. A 6/2013. PJE határozat volt az első, amikor a Polgári Kollégiumvezető annak érdekében kívánta meg a jogegységi határozatot, hogy az az ítélkezés irányát előrehatóan meghatározza.[9]

 

v   A 6/2013. PJE határozat így nem jogelméleti, jogalkalmazói gyakorlati ellentéteket kívánt feloldani, hanem bizonyos jogi tényeket megállapított, és e tények deklarálását írta elő kötelező erővel a bírságok számára.[10] Csakhogy önmagában is alaptalan és hamis megállapítás ez, mely kapcsán nem lehetséges véka alá rejteni abbéli aggodalmamat, hogy mindennemű polgári peres tapasztalat, az adott, konkrét jogviták ismerete nélkül – elvi megfontolásból – jelentette ki tényállítását a Kúria jogegységi tanácsa a szerződések tartalmát meghatározván.

 

v  Fentiekből kiindulva értelmezhetetlen az EUB C-26/13. sz. alatti döntése, melyet idézni szükséges:

 

A fenti indokok alapján a Bíróság (negyedik tanács) a következőképpen határozott:

1)      A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5‑i 93/13/EGK tanácsi irányelv 4. cikkének (2) bekezdését a következőképpen kell értelmezni:

–        a „szerződés elsődleges tárgyának” fogalma csak akkor terjed ki a szolgáltató és a fogyasztó között létrejött, külföldi pénznemben meghatározott kölcsönszerződésben foglalt olyan, az alapügyben szereplőhöz hasonló, egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltételre, amelynek értelmében e pénznem eladási árfolyama alkalmazandó a kölcsön törlesztőrészleteinek kiszámítására, ha a kérdést előterjesztő bíróság a szerződés természetének, általános rendszerének és kikötéseinek, valamint jogi és ténybeli összefüggéseinek értékelése alapján azt állapítja meg, hogy az említett feltétel e szerződés alapvető, és mint ilyen, a szerződést jellemző szolgáltatását határozza meg;

–        az ilyen feltétel, mivel azon pénzbeli kötelezettséget rója a fogyasztóra, hogy a kölcsön törlesztése során fizesse meg a külföldi pénznem eladási árfolyama és vételi árfolyama közötti különbözetből eredő összegeket, nem tekinthető úgy, hogy olyan „díjazást” tartalmaz, amelynek a hitelező által nyújtott szolgáltatásnak ellenszolgáltatásként való megfelelése a tisztességtelen jelleg tekintetében nem értékelhető a 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdése értelmében.

 

2)      A 93/13 irányelv 4. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló szerződési feltétel esetén azon követelmény alatt, amely szerint a szerződési feltételnek világosnak és érthetőnek kell lennie, nem kizárólag azt kell érteni, hogy az érintett feltételnek nyelvtani szempontból kell érthetőnek lennie a fogyasztó számára, hanem azt is, hogy a szerződésnek átlátható jelleggel fel kell tüntetnie az érintett feltételben meghatározott külföldi pénznem átváltási mechanizmusának konkrét működését, valamint az e mechanizmus és a kölcsön folyósítására vonatkozó többi feltételben előírt mechanizmus közötti viszonyt oly módon, hogy a fogyasztónak módjában álljon egyértelmű és érthető szempontok alapján értékelni a számára ebből eredő gazdasági következményeket.

 

3)      A 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló helyzetben, amelyben a szolgáltató és a fogyasztó között létrejött szerződés a tisztességtelen feltétel elhagyása esetén nem teljesíthető, e rendelkezéssel nem ellentétes a nemzeti jog azon szabálya, amely lehetővé teszi a nemzeti bíróság számára a tisztességtelen feltételnek a nemzeti jog valamely diszpozitív rendelkezésével való helyettesítése révén az e feltétel érvénytelenségének orvoslását.

 

v              Ez annyit jelent, hogy egyfelől a C-26/13. sz. ügyben[11] (Kásler-ügy) hozott döntés nem ellentétes a román-ügyben hozott döntés taralmával. Azaz:

 

a)    kizárólag a meg nem tárgyalt feltétel, azaz gyakorlatilag az általános szerződéses feltétel vizsgálata képezheti annak tárgyát,

b)    a szerződésből fakadó szolgáltatás tárgyára vonatkozik,

c)    az általános szerződéses feltételnek „átlátható jelleggel” kell meghatároznia feltétel mechanizmusát, okozatosságát, etc.

 

v  Fentiekből következik, hogy akár a különnemű árfolyamok, akár más ászf kapcsán felmerül a tisztességtelenség lehetősége, a bíróságnak azt kell tisztáznia, a feltétel egyedileg megtárgyalt, vagy sem, a szerződés részévé vált, vagy sem.

 

v  Mivel a 6/2013. PJE határozat nem minősül res judicata hatállyal bíró, a felek konkrét ügyben keletkezett jogvitáját feloldó bírósági döntésnek, így ítélt dolognak nem minősül az, hogy a konkrét, perbeli jogvitában a szerződés tartalma mi, a feltételek közül mi ászf és mi egyedileg megtárgyalt, illetve legfőképpen, a felperes tényállítása valósak vagy valótlanok.

 

Ha a 6/2013. PJE alkalmatlan egy bármilyen szerződés tartalmának konkrét meghatározására, a 2/2014. PJE határozat sem hathat ki minden kölcsönszerződésre. Csak azokra vonatkoztatott, ahol nem egyedileg megtárgyalt feltételként vált a szerződés részévé a különnemű árfolyamok alkalmazása, illetve az egyoldalú szerződésmódosítás jogának kikötése.

 

Mivel a tisztességtelenség miatt azon felek között létrejött szerződés érintett rendelkezése semmisnek minősült, mely kapcsán a megtámadás jogát gyakorolta a fogyasztó, a szerződések érvénytelenségét kellett kimondani a szankciós semmisséggel érintetten. És ekkor jött a konvalidálódás intézménye…

 

A Kúria, azon belül is dr. Wellmann György kollégiumvezető úr úgy vélte, a semmisségi okot ki kell küszöbölni. Ezt úgy kell megtennie, hogy a jogalkotó visszamenőleges hatállyal, aktív jogalkotással, „orvosol” semmisségi okot. Így a megváltozott jogi normákkal már nem lesz ellentétes a vizsgált szerződés, a semmisségi ok konvalidálódik. A BKKB egyik bírája az EUB előzetes döntéshozatali eljárását kezdeményezte a C-118/17. sz. ügyben és az alábbi kérdéseket tette fel:

 

1.Úgy kell-e értelmezni az Európai Bíróság C-26/13. sz. ügyben hozott ítéletének 3. pontját, hogy a nemzeti bíróság akkor is orvosolhatja egy fogyasztói szerződés érvénytelenségét, ha a szerződés érvényben tartása ellentétes a fogyasztó gazdasági érdekeivel? 

 

2. Összeegyeztethető-e a fogyasztóvédelem magas szintjének biztosításához fűződő európai uniós feladatokkal és a törvény előtti egyenlőséggel, a diszkrimináció tilalmával, a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz fűződő európai uniós alapjoggal, ha egy tagállam parlamentje törvénnyel módosít azonos típusú fogyasztói polgári jogi szerződéseket? 

 

2/a.) Az előbbi kérdésre adott igenlő válasz esetén összeegyeztethető-e a fogyasztóvédelem magas szintjének biztosításához fűződő európai uniós feladatokkal és a törvény előtti egyenlőséggel, a diszkrimináció tilalmával, a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz fűződő európai uniós alapjoggal, ha egy tagállam parlamentje törvénnyel módosít deviza alapú hitelszerződéseket egyes részleteiben fogyasztóvédelmi jogi tartalommal, de összességében a fogyasztóvédelmi méltányos érdekekkel ellentétes azon jogkövetkezményt kiváltva, hogy a módosítások folytán a kölcsönszerződés érvényes marad és a fogyasztó továbbra is köteles viselni az árfolyamkockázat okozta terheket? 

 

3.) Összeegyeztethető-e fogyasztói szerződést érintő tartalom esetén a fogyasztóvédelem magas szintjének biztosításához fűződő európai uniós feladatokkal, minden polgári jogi kérdésben pedig a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz fűződő európai uniós alapjoggal, ha egy tagállam legfelsőbb bírói szerve, annak jogegységi tanácsa minden bíróságra kötelező ún. „polgári jogegységi határozatokkal” irányítja az eljáró bíróság ítélkezési gyakorlatát? 

 

3/a.) Az előbbi kérdésre adott igenlő válasz esetén: összeegyeztethető-e fogyasztói szerződést érintő tartalom esetén a fogyasztóvédelem magas szintjének biztosításához fűződő európai uniós feladatokkal, minden polgári jogi kérdésben pedig a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz fűződő európai uniós alapjoggal, ha egy tagállam legfelsőbb bírói szerve, annak jogegységi tanácsa minden bíróságra kötelező ún. „polgári jogegységi határozatokkal” irányítja az eljáró bíróság ítélkezési gyakorlatát, amennyiben a jogegységi tanács bíró tagjainak kijelölése nem átlátható módon, nem előre meghatározott előírások szerint történik és a jogegységi tanács eljárása nem nyilvános, utólag sem megismerhető, ideértve a felhasznált szakértői anyagok, jogirodalmi műveket, az egyes tagok szavazatát, párhuzamos vagy különvéleményét ?

 

A várható EUB döntés nyilvánvalóan arra fog utalni, hogy a tagállami törvények által meghatározott szerződéses tartalmat nem lehetséges a 93/13/EGK Tanácsi irányelv hatálya alá vonni, így azt vizsgálni. Az már más kérdés, hogy a tagállami jog mennyiben összeegyeztethető az EU anyagi jognak minősülő normáival.

 

A Kúria szándéka és cselekménye egyértelmű. Így került megalkotásra a Kúriának a pénzügyi intézmények fogyasztói kölcsönszerződéseire vonatkozó jogegységi határozatával kapcsolatos egyes kérdések rendezéséről szóló 2014. évi XXXVIII. törvény, mely hatályát így nevesítette a jogalkotó:

 

 

1. § (1) E törvény hatálya a 2004. május 1. napja és az e törvény hatálybalépésének napja között kötött fogyasztói kölcsönszerződésre terjed ki. E törvény alkalmazásában fogyasztói kölcsönszerződésnek minősül a pénzügyi intézmény és a fogyasztó között létrejött deviza alapú (devizában nyilvántartott vagy devizában nyújtott és forintban törlesztett) vagy forint alapú hitel- vagy kölcsönszerződés, pénzügyi lízingszerződés, ha annak részévé a 3. § (1) bekezdése vagy a 4. § (1) bekezdése szerinti kikötést is tartalmazó általános szerződési feltétel vagy egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel vált.

 

Tehát maga a jogalkotó is feltételezte, hogy nem minden kölcsönszerződés tartalma azonos, és bizony van olyan szerződés, melynek nem vált részévé a DH1 tv. 3.§ (1) bekezdésében és a 4.§ (1) bekezdésében nevesített feltétel.

 

A bíróságok azonban nem ilyen „nagylelkűek”, és minden jogvitában kötelezik arra a felperesi fogyasztókat, hogy a DH törvények rendszere szerint terjesszék elő kereseteiket, mert ellenkező esetben megtagadják az idézés kibocsátását.

 

Mivel néhány hasonlóan „elvetemült” ügyvéd, mint jómagam, meg merték kérdőjelezni a bíróságok gyakorlatát, téma lett a civilisztikai konferenciákon a kérdés. Így került sor arra, hogy a DH. törvények hatálya alá tartozó szerződések érvénytelenségével kapcsolatos perekkel foglalkozó konzultációs testület 2016. november 9. napján tartott üléséről szóló Emlékezetője eképpen foglalt állást:

 

II. A Dh2.tv. 37. §-ának és 39. §-ának tárgyi hatálya

 

1.) Érdemben tárgyalható-e a fogyasztói kölcsön- vagy pénzügyi lízingszerződés érvénytelenségének megállapítása iránti kereset, ha az nem felel meg a Dh2.tv. 37. §-a (1) bekezdésében meghatározott követelményeknek, de a felperes a keresetében vitatja, hogy a szerződés a Dh2.tv. 37. §-ának, illetve 39. §-ának hatálya alá tartozik? Ha a szerződés tekintetében megtörtént az elszámolás, annak elfogadása önmagában alaptalanná teszi-e a felperes azon hivatkozását, hogy a szerződés nem tartozik a Dh2.tv. hatálya alá? (a Fővárosi Törvényszék Polgári Kollégiumának felvetése)

 

E kérdés tekintetében l.: Emlékeztető a folytatódó devizahiteles érvénytelenségi perekkel kapcsolatban a bíróságok által felvetett kérdések, problémák megvitatása tárgyában 2015. szeptember 28-án megtartott Országos Civilisztikai Kollégiumvezetői Értekezletről, második napirendi pont, II/2. pont és III/2. pont [BH 2016/1., 108-109. old.], továbbá: Emlékeztető a devizahiteles peres eljárásokban előterjesztett új érvénytelenségi keresetek tárgyában a Civilisztikai Kollégiumvezetők Országos Értekezlete keretében, 2016. március 17-én tartott szakmai konzultációról 4. pont [BH 2016/6., 690-691. old.].

 

A többségi álláspont szerint, ha a felperes a 2004. május 1. napja és 2014. július 19. napja között kötött fogyasztói kölcsön- vagy pénzügyi lízingszerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indított perben azt állítja, hogy nem vált a szerződés részévé a Dh1.tv. 3. §-ának (1) bekezdése vagy a Dh1.tv. 4. §-ának (1) bekezdése szerinti kikötést is tartalmazó általános szerződési feltétel vagy egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel (különösen azért mert Dh1.tv. 3. §-ának (1) bekezdése vagy a Dh1.tv. 4. §-ának (1) bekezdése szerinti kikötést tartalmazó szerződési feltétel a régi Ptk. 205/B. §-a alapján nem vált a szerződés részévé, vagy a feltételt a felek egyedileg megtárgyalták), akkor először azt a kérdést kell tisztázni, hogy a szerződés a Dh2.tv. 37. §-ának, illetve 39. §-ának hatálya alá tartozik-e. E körben szükség esetén bizonyítási eljárást kell lefolytatni arra vonatkozóan, hogy a felperes által állított körülmények fennállnak-e.

 

A többségi álláspont szerint e körben elégséges, ha a bíróság a feleket – a tárgyalás kitűzése nélkül – megnyilatkoztatja arra vonatkozóan, hogy történt-e a felek között banki elszámolás, illetve a banki elszámolást a fogyasztó befogadta-e. Ha ugyanis az elszámolásra sor került, és a fogyasztó a banki elszámolást jogfenntartó nyilatkozat nélkül elfogadta, a jóhiszeműség és tisztesség elvébe [régi Ptk. 4. § (1) bekezdés], illetve az adott helyzetben általában elvárható magatartás kívánalmába [régi Ptk. 4. § (4) bekezdés] ütközne, ha a fogyasztó sikerrel hivatkozhatna arra, hogy a szerződés nem tartozik a törvény hatálya alá.

 

Ha azonban a fogyasztó az elszámolás során – arra hivatkozással, hogy a szerződés nem tartozik a Dh2. tv. hatálya alá – vitatta az elszámolás szükségességét, és ezt jelezte a pénzügyi intézmény felé, úgy a perben ezt a kérdést érdemben vizsgálni, szükség esetén bizonyítani kell, hiszen ez a kérdés érdemben korábban, a Dh2.tv. szerinti jogorvoslati eljárások keretében nem volt vitatható. Bár a Dh2.tv. 18. § (5) bekezdése szerint, ha a panasz előterjesztésére nem került sor, úgy kell tekinteni, hogy az elszámolásban foglaltakat a fogyasztó elfogadja, és ezt követően az elszámolás nem vitatható, azonban a Dh2.tv. 19. § (1) bekezdése alapján a fogyasztó azzal az indokkal nem terjeszthet elő panaszt a pénzügyi intézménynél, hogy vele a pénzügyi intézmény elszámolt, bár elszámolásnak nincs helye, mert a panasz előterjesztésére e jogszabályhely alapján csak akkor van lehetősége, ha az elszámolási kötelezettség ellenére nem számoltak el vele. Ezzel az indokkal tehát a fogyasztó a Pénzügyi Békéltető Testülethez sem fordulhat a Dh2.tv. 21. § (3) bekezdése alapján, és nemperes eljárást sem kezdeményezhet a Dh2.tv. 25. § (2) bekezdése alapján.

 

Ha a bizonyítás eredményeként a bíróság arra a meggyőződésre jut, hogy a szerződés a Dh2.tv. hatálya alá tartozik, akkor a Dh2.tv. 37. § (1)-(2) bekezdése, illetve 39. §-a alapján kell eljárni. Ha viszont a bíróság arra az álláspontra jut, hogy a szerződés nem tartozik a Dh2.tv. hatálya alá, úgy az elszámolástól függetlenül rendezheti az esetlegesen fennálló érvénytelenség jogkövetkezményeit.

 

Sajnos az Emlékeztető megállapítása a jogállamiság kritériumait inkább kívülről feszegetik, mint belülről.

 

Mint tanulmányomban utaltam arra, egy szerződés tartalma bizonyításra szorul, ha a felek nem azonosan adják elő tényállításaikat ezzel kapcsolatban. A bizonyítás lehetősége olyan alkotmányos jog, melyet elvonni nem lehetséges a fair eljárás követelményének sérelme nélkül.

 

  1. Axióma:         létezik olyan eset, amikor egy jogvita nem tartozik a DH törvények

                       hatálya alá. Még akkor is, ha az okirat tartalma erre utal, ugyan

                       nem a bizonyíték a szerződés.

  1. Axióma:         a DH törvények csak és kizárólag azon semmisségi okot igyekeznek

feloldani, mely a DH1 tv. 3.§ (1) bekezdésében, illetve 4.§ (1)

                                   bekezdésében meghatározott feltételeket érinti,

  1.  Axióma:        egy adott kölcsönszerződés tulajdonképpen bármely más okból

lehet semmis, így a fogyasztói szerződés akarati disszenzusa okán,

melyet a jogalkotó szankciós semmisséggel illetett.

 

A „becsapós kérdés” a dologban az, hogy a bírságoknak eszükbe sem jut, hogy a rendelkezési elv mentén, a tisztességes eljáráshoz fűződő jog biztosítása mellett adjanak lehetőséget az olyan jogérvényesítésre, melyet az adott felperesek nem a DH törvények hatálya alá tartozó okokból vezetnek le, hanem teljesen másból.

 

Jómagam rendszerint azt teszem tényállításaim tárgyává, hogy a felek jognyilatkozatai nem találkoztak a kölcsönösszeg meghatározottsága [Ptk.523.§ (1) bekezdése], a szolgáltatáshoz illesztett terhek [Hpt.210.§ (2) bekezdése] kapcsán, így a jogalkotó által megkövetelt lényeges szerződéses elemek kapcsán nincsen consensus. Ezt pedig a Hpt. 213.§ (1) bekezdése szankciós semmisséggel minősíti. Másfelől a kölcsönszerződés jóerkölcsbe ütköző [Ptk.200.§ (2) bekezdése], illetve nem a felek konszenzusán alapuló szerződését foglalták írásba, így a Hpt. 210.§ (1) bekezdése szerint semmis a szerződés.

 

A fenti semmisségi okok a DH törvényekben szabályozottak mellett is létezhetnek, ezeket a semmisségi okokat a jogalkotó nem taglalta, nem is szabályozhatta. Márpedig ezen petitumok kapcsán a fenti emlékeztető egyszerűen irreleváns.

 

A bíróságok fordított logikája azonban nem így működik. Az alábbi – hibás és törvénysértő – logikai lánc működik:

 

a)    Mivel a DH2 törvény alapján valamilyen „elszámolásnak” kell léteznie, ha ilyet igazol a bank, akkor a felperes köteles azt igazolni, hogy „nem fogadta el” azt. Ha ugyanis ilyen jognyilatkozatot kell közölni, és ehhez bármely bíróság jogkövetkezményt fűz, akkor azt kell feltételezni, hogy minden felperes, minden jogvitája a DH1-2 törvények hatálya alá tartozik. Csakhogy ez nonszensz, hiszen maga a jogalkotó sem állított ilyet. Márpedig a bíróság jogalkalmazó, nem jogalkotó.

b)    Ha nem tiltakozik a fogyasztó az elszámolással szemben, akkor a bíróság ezt úgy tekinti, mintha a DH törvények hatálya alá vonná magát a fogyasztó a hallgatásával.

 

Ez a nem igazán fényes logika azt eredményezi, ha van egy olyan kölcsönszerződés, melynek nem képezi tárgyát a DH1 tv-ben megjelölt két feltétel, és ennek alapján nem tartozik a kialakult jogvita egyik DH törvény hatálya alá sem, mégis azért kell elvárni egy fogyasztótól a DH törvények szerinti eljárást, mert amennyiben nem annak megfelelően cselekszik, úgy a DH törvények hatályát hallgatása váltja ki. Ebből kifolyólag a kölcsönszerződés részévé válik a DH1 tv. 3.§ és 4.§ (1) bekezdéseiben megjelölt ászf, ergo a semmisségi ok megszűnt (konvalidálódott?), így nincsen jogvita sem.

 

Csakhogy a gyakorlatban ez azt jelenti, ha a felperes azt állítja, hogy semmilyen deviza nem képezte a szerződés tárgyát, semmilyen értékállandósági kikötés nem vált a szerződés részévé, és a felek konszenzusa pont olyan kölcsönszerződésre terjedt ki, melyet a kereskedelmi bankok 2000 előtt kötöttek, a bíróság nemhogy valótlannak minősíti e tényállítást, hanem megtagadja az állított tények bizonyíthatóságát is. És mi a bíróság célja ezzel? Egyértelmű: a Kásler-ügy, és az utóbbi román-ügy is olyan tartalommal bíró határozatot szült az EU Bíróságánál, mely az egyedileg meg nem tárgyalt feltétel esetén a bankot kötelezi annak bizonyítására, hogy a feltétel világos, érthető, és e körben a bank olyan mélységben tárta fel az alkalmazott feltétel mechanizmusát, okozatosságát, az abból eredő jogok és kötelezettségek rendszerét, hogy a fogyasztók dönteni legyenek képesek, elfogadják a feltételt, vagy sem.

 

Miután a deviza alapú hitelezés (deviza nyilvántartás) okozatosságának, mechanizmusának bizonyítási terhe mindenképpen a feltételt alkalmazó félre hárul, egy kötelmi jogi perben a bíróság a Pp.3.§ (3) bekezdése szerint lenne köteles kiosztani a bizonyítási terhet.

 

Csakhogy a Kúria a 6/2013. PJE határozatban deklarálta minden kölcsönszerződés, illetve a szerződést eredményező jognyilatkozatok tartalmát, az alpereseknek elegendő utalniuk a jogegységi határozatra, így mentesülnek bizonyítási terhük alól. Másfelől utalnak az okiratokra, állításuk szerint azok pont a felek hatályosultan közölt jognyilatkozatait tartalmazzák, így kétség nem merülhet fel a szerződés tartalmával kapcsolatban. Ha azonban a bíróságok minden jogvitát a DH törvények hatálya alá söpörnek, úgy a szerződés tartalma már nem lesz vizsgálható, hiszen minden más tény- és jogállítás kapcsán megtagadják az idézés kibocsátását.

 

A deviza alapúnak nevezett banki termék kapcsán már publikáltam azt a tanulmányomat, melyet figyelembe kell venni.[12] Ebben igen részletesen kifejtettem, hogy a 6/2013. PJE határozat az értékállandósági kikötés fogalmát alkalmazta a deviza nyilvántartásra – meglehetősen alaptalanul. Csakhogy ismét arra kell utalnom, egy jogegységi határozat nem veheti át a perbíróság szerepét, és nem dönthet tényállítások valósága tárgyában. Ugyanis ez alaptörvény-sértő bírói visszaélést, önkényt jelent.

 

A Kúria egyszerű, de nehezen átlátható csapdát állított, mely kapcsán a problémás bírói tanácsok minden kritika nélkül, szolgai módon teljesítik az elvárásokat, és tagadják meg a jogvita felperes által meghatározott körben való elbírálását, lezárását.

 

“… A bizottság véleménye szerint ezért az első kérdést olyan értelemben szükséges megválaszolni Vesző hogy az árfolyamkockázatot a fogyasztóra hárító olyan szerződéses feltétel amely jogalkotási beavatkozás következtében, ex tunc vált a szerződés részévé , a 93 / 13-as irányelvek 1-es egyes cikkének bekezdése értelmében nem esik az irányelv hatálya alá.”

Egy halvány reménysugár azért kitűnik a vélemény közül nevezetesen az, hogy…

“…. Fontos hangsúlyozni hogy mindebből nem következik, hogy a tárgyalt jogszabályok automatikusan összhangban vannak az uniós joggal, beleértve a tényleges érvényesülés elvét.”

“… A bizottság véleménye szerint ezért az első kérdést olyan értelemben szükséges megválaszolni Vesző hogy az árfolyamkockázatot a fogyasztóra hárító olyan szerződéses feltétel amely jogalkotási beavatkozás következtében, ex tunc vált a szerződés részévé , a 93 / 13-as irányelvek 1-es egyes cikkének bekezdése értelmében nem esik az irányelv hatálya alá.”

Egy halvány reménysugár azért kitűnik a vélemény közül nevezetesen az, hogy…

“…. Fontos hangsúlyozni hogy mindebből nem következik, hogy a tárgyalt jogszabályok automatikusan összhangban vannak az uniós joggal, beleértve a tényleges érvényesülés elvét.”

 

 

 



[1] Az Alkotmánybíróság a Balassagyarmati Törvényszék 21.Pf.20.741/2015/4. sz. alatti ítéletét semmisítette meg annak alaptörvény-ellenessége miatt, hiszen a bíróságok a fél tisztességes eljáráshoz való jogát elvonták.

[2] A Kúria az az érvénytelenség jogkövetkezményeiről szóló 1/2010. (VI. 28.) PK véleményben kifejtette: „A bírói gyakorlat az érvényessé nyilvánítás esetkörébe vonja az “érvényessé válás” (konvalidálódás) eseteit is, vagyis amikor az érvénytelenség oka magától hárul el (pl. a jogszabály időközben megváltozik, a felek megkapják a hiányzó hatósági jóváhagyást) vagy azt a felek maguk hárítják el (pl. a hiányzó alakiság pótlásával, a szerződés módosításával, vagy annak megerősítésével).”

[4] A Kúria fogyasztói szerződés érvényességével kapcsolatos egyes kérdésekről szóló 2/2011. (XII. 12.) PK véleménye így szól:

 

2.A Ptk. 205/A.§ (1) bekezdése alapján általános szerződési feltétel az a szerződési feltétel, amelyet az egyik fél több szerződés megkötése céljából egyoldalúan, a másik fél közreműködése nélkül előre meghatároz, és amelyet a felek egyedileg nem tárgyaltak meg. Ettől különböző az a szerződési feltétel, amelyet az egyik fél egyoldalúan, a másik fél közreműködése nélkül előre határoz meg. A lényegi különbség közöttük az, hogy az általános szerződési feltétel esetében az egyik fél a szerződési feltételt több szerződés megkötése céljából határozza meg, míg az egyoldalúan, előre meghatározott szerződési feltétel esetében nincs ilyen cél. Az általános szerződési feltételnek nem fogalmi eleme az, hogy ténylegesen több szerződésben is alkalmazták, hanem elegendő, ha az egyik szerződő fél egyoldalúan azzal a céllal határoz meg egy feltételt, hogy azt több szerződésben kívánja használni. Fogyasztói szerződésnek mindkét típusú szerződési feltétel részét képezheti. Szabályozásukban közös, hogy az ilyen feltételt alkalmazó felet terheli annak bizonyítása, hogy az általános szerződési feltételt, vagy az egyoldalúan, előre meghatározott feltételt a felek egyedileg megtárgyalták-e. Ha tehát a felek között nem vitás, vagy a bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján azt állapította meg, hogy a felek között olyan fogyasztói szerződés jött létre, amely egyoldalúan, a másik fél közreműködése nélkül előre meghatározott szerződési feltételt tartalmaz, vélelem szól amellett, hogy azt egyedileg nem tárgyalták meg. Ezt megdönteni a fogyasztóval szerződő fél csak úgy tudja, ha minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a vele szerződő fél részére ténylegesen fennállt a szerződési feltétel tartalmi befolyásolásának a lehetősége. Ez akkor valósul meg, ha a fogyasztónak reális lehetősége nyílt a szerződési feltételek módosítására, azaz a feltételt előre meghatározó fél ténylegesen is lehetővé tette számára, hogy megfontolás tárgyává tegye annak tartalmát, s azzal kapcsolatban akaratát érvényesítse. Ha a fogyasztóval szerződő fél bizonyítja, hogy a fogyasztó e lehetőséggel nem élve fogadta el a feltételt akkor az már egyedileg megtárgyaltnak minősül. Nem elegendő a vélelem megdöntéséhez, ha a rendelkezésre álló bizonyítékok csak azt igazolják, hogy a fogyasztó a szerződést, illetve az annak részét képező feltételeket csupán azok tartalmát megismerve fogadta el.

[5]http://ptk2013.hu/szakcikkek/wellmann-gyorgy-a-szerzodesek-altalanos-szabalyai-az-uj-ptk-ban-ii-resz/3611

 

„A szerződés létrejöttéhez ajánlat tétele és annak elfogadása szükséges. Az ajánlat szerződés megkötésére irányuló szándékot egyértelműen kifejező, a lényeges kérdésekre kiterjedő olyan jognyilatkozat, amely ajánlati kötöttséggel jár. Az ajánlati kötöttséget – a diszpozitivitás főszabályából következően – továbbra is ki lehet ugyan zárni, az ilyen – jogi kötelezettséggel nem bíró – jognyilatkozat azonban nem minősül ajánlatnak, hanem csak ajánlattételre való felhívásnak.

 

Az ajánlatot az azzal való egyetértést kifejező jognyilatkozattal lehet elfogadni. Elfogadó nyilatkozat – mint bármely más jognyilatkozat – szóban, írásban vagy ráutaló magatartással tehető. A hallgatás azonban csak a felek kifejezett előzetes megállapodása alapján minősül elfogadásnak. A régi Ptk. úgy rendelkezik, hogy az ajánlattól eltérő tartalmú elfogadást új ajánlatnak kell tekinteni. Az új Ptk. [6:67. § (1)–(2) bekezdések] azonban szakít ezzel a merev megközelítéssel, és lehetőséget ad az ún. „módosított elfogadásra”:…

 

Az üzleti életben gyakori, hogy a szóban kötött szerződés csak a megállapodás lényegi elemeire terjed ki, valamelyik fél azonban a szerződéskötést követően késedelem nélkül, részletesen írásba foglalja a megállapodást és megküldi azt a másik félnek. Az új Ptk. rendezi azt az esetet, ha az ilyen írásbeli „megerősítés” eltér a szóbeli megállapodástól. Ha az eltérés (kiegészítés, módosítás) lényegesnek nem minősülő kérdésekre vonatkozik, akkor az a szerződés részévé válik, feltéve, hogy a másik fél késedelem nélkül nem tiltakozik ellene [6:67. § (3) bekezdés].”

 

[9] „A Polgári Kollégium öttagú jogegységi tanácsa 5 jogegységi határozatot, a kollégium mint jogegységi tanács pedig 1 jogegységi határozatot hozott. Első alkalommal fordult elő, hogy a kollégiumvezető a Bszi. 34. § (4) bekezdés b) pont szerinti lehetőséggel élve a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében indítványozta a jogegységi eljárás kezdeményezését [l.: 6/2013. PJE határozat].” http://www.lb.hu/sites/default/files/elnok_beszam/beszamolo_2013.pdf

[10] A 2/2014. PJE határozat III. része így érvel: Az Európai Unió Bírósága a C-26/13. számú ügyben hozott ítéletében akként foglalt állást, hogy a „szerződés elsődleges tárgyát” vagyis a „főszolgáltatást” megállapító szerződési feltételeknek azok tekintendők, amelyek a szerződést jellemző szolgáltatást határozzák meg. A 6/2013. PJE határozat 1. pontja szerint a deviza alapú kölcsönszerződések jellegadó sajátossága többek között az, hogy e szerződéstípusnál az adós az adott időszakban irányadó forint kölcsönnél kedvezőbb kamatmérték mellett devizában adósodott el, amiből következően ő viseli az árfolyamváltozás hatásait. Önmagában azonban az, hogy az árfolyamkockázat viselésének szabályai a főszolgáltatás körébe tartoznak, nem zárják ki ezen szerződési rendelkezések tisztességtelenségének vizsgálatát, abban az esetben, ha e rendelkezések nem világosak, nem érthetőek – figyelemmel a pénzügyi intézménytől kapott tájékoztatásokra is.

Tisztelt Olvasóim,

 

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem számos olyan személyt és szervezetet kért fel tanulmányok, kisebb esszék megírására, akik az utóbbi időszakban bármely oldalról megközelítették a deviza alapú hitelezés problémáit. A felkért személyek jelentős rész vette a fáradtságot, és elkészítette munkáját.

Időközben a Acta Humana folyóirat szerkesztősége “szétesett” és általam nem ismert okokból Trócsányi úr vált teljhatalmú vezetővé e körben. Holott esszémre elég megnyugtató lektori vélemény érkezett olyan hiteles személyek részéről, kik véleménye számomra erőt és kitartást ad, a néhány nappal ezelőtt kapott sablon levél közölte, az Egyetem és az Acta Humana vezetősége nem tartja munkámat olyan színvonalúnak, mely megjelenítést érdemel.

Tekintettel arra, hogy lassan fél év eltelt az esszé megszületése, lektorálása óta, és az írásban ismertetett érveimet számos perben érvényesítem, úgy döntöttem, a köz javára, megismerhetőségére fordítom azzal művemet, hogy azt szerzői jog védi, így abból való idézés csak a szerzőre való hivatkozással tehető meg.

Kérem, mindenki olvassa el, gondolkodjon el rajta, és használja fel saját ügyében, ha szükséges.

Azt senki ne várja, hogy az írás tartalma majd megoldja az ügyét, hiszen ez a néhány oldal csak a jogi probléma kis szegmensét öleli fel.

Tisztelettel:

Dr. Marczingós László

ügyvéd

esszé ML szerkesztett 2017_06_26

 

A mai napon vettem kézhez a Fővárosi Törvényszék Gazdasági Kollégiumának 9.G.44.974/2015/16. sz. alatti, elsőfokú ítéletét. A határozat indokolása olyan kérdéseket vet fel, melyek mellett a józan ésszel el nem lehet menni.

 

A per 2012-ben indult, olyan időszakban, amikor még Gárdos ügyvéd úr sem tudta, hogy mi az a kirovó-lerovó pénznem, és az effektivitási kikötés. Azt majd csak 2013. őszén ismeri fel. A Kúria is csak 2013. novemberében kérdezi meg az MNB-t, hogy mit is kell deviza alapú hitelen érteni, majd decemberben jön rá a Kúria Polgári Kollégiuma, hogy 2005-ben, és 2008-ban a felperesi fogyasztó mit is gondolt, mit akar, de leginkább, milyen jognyilatkozatot tett.

 

Azaz, egy logikai időutazás részesei vagyunk, mely során a Kúria semmilyen jogerősen befejezett ügyet nem vet össze más üggyel, nem alakít jogelemző csoportot, így összefoglaló vélemény sincs, majd okszerűen nem alakítanak jogegységi tanácsot, csak megszületik valahogy a 6/2013. PJE határozat.

 

Az érintett ítéleti indokolás a 6/2013. PJE határozat szellemiségét követi úgy, hogy az eljáró bíró nem hivatkozik arra, hiszen önálló támadási felületet szolgáltat az, ha az Alaptörvény 25. cikkének (3) bekezdése alapján a bíróságokra úgy lesz kötelező a PJE határozat, hogy a jogegységi határozat megszületésének körülményi súlyosan jogsértőek, így az joghatás kiváltására nem is alkalmas.

 

Az ügyben eljáró bíró igen felkészült, igen magasan művelt jogász, akinek szakmai tapasztalatához kétség sem fér. Klasszikus jogtudása és érvelési képessége támadhatatlan. Ehhez képest megdöbbentő életszituációkat kreál az ítéleti indokolás.

 

A valóságban a fogyasztó bement a Raiffeisen Bankba, és afelől érdeklődött, hogyan kaphatna némi kölcsönt, mellyel szorult anyagi helyzetét rendbe tudná tenni. e körben teljesen indifferens, hogy likviditási problémát oldott meg, avagy jövedelmet pótolt. A banki ügyintéző elmondta, hogy adnának ilyen jövedelemigazolás mellett 410.000.-Ft összeget, fedezet nélkül, de valami szuper ötlete van a banknak és azért lesz „csak” 10,95% a kamat, mert a bank deviza alapon tart valamit nyilván. A sofőr munkakörben dolgozó fogyasztó csak nézett ki a fejében, és arra összpontosított, ha felveszi a kölcsönt, hány hónap alatt hány forintot kell visszafizetnie, és mivel eleve nem egy hazárdőr, vagy csaló, érdekelte, képes lesz-e egyáltalán teljesíteni kötelezettségét. Erre a banki ügyintéző kiszámolta a havi törlesztőrészlet összegét, és bólintott emberünk, „okés, ez menni fog”. Majd letettek elé egy rakás papírt, hogy „itt tessék, kérem aláírni, és már meg költheti is a pénzét.” A fogyasztó aláírta a „kölcsönszerződést”, egy rakás ászf-et, melyről semmit nem tudott, meg tájékoztatókat, az összes papírt beletették egy szép dossziéba, és lehetett távozni, mert jött a következő ügyfél.

A magyar társadalom jelentős része funkcionális analfabéta, de legalábbis komoly szövegértési problémákkal küzdenek az emberek. A bankban a pult két oldalán hasonló kaliberű emberek ülnek. Egyikük sem ért azon kívül semmihez, hogy a minimálbérhez közelítő fizetésért megpróbálják letudni a napi 8 órát, majd szaladni a gyerekért az oviba, bevásárolni, megszenvedni mindennel és túlélni a holnapot. Olyan emberek ezek, mint a bírók. Húsból-vérből valók, egyikük sem végzett jogi- vagy közgazdasági egyetemet, nemzetközi bankárképzőt, és nem tagjai azon banki elitnek, akik kitalálták a „deviza alapú hitel” fogalmát.

 

2005-ben talán még nem, de 2008-ban már jelentős közpénzből adott a PSZÁF olyan fogyasztói tájékoztatókat, melyet később a Kúria tisztességtelennek tartott, így semmisnek, majd a jogalkotó törvényi vélelembe foglalta a tisztességtelenséget. A bankok nem voltak képesek megdönteni e vélelmet, ami valahol szomorú, ám igen tanulságos. Ha egy ilyen kölcsönügyletben erőfölényben van a banki oldal, ráadásul kiderül, hogy eljárása (tájékoztatása) egészében semmis, akkor miként kellene vélekednünk a fogyasztó helyzetéről és lehetőségeiről?

 

Nézzük, hogyan érvelt a bíróság:

 

„A pénzintézet alperes a vele szerződő fél kölcsönigénylését elfogadva, azzal egyezően foglalta írásba a kölcsönszerződés létrejöttével is járó szerződéses ajánlatot.”

 

„A szerződéses jogok és kötelezettségek úgy voltak meghatározottak, ahogy a felperes kölcsönigénylése azokkal egyezően a szerződés létrehozását kérte.”

 

„A felek közötti szerződéses kötelem a szerződés aláírásával jött létre, azzal a tartalommal, amely megegyezett a szerződéses iratban és az általános szerződési feltételekben írtakkal.”

 

Sajnos így totális a logikai káosz. Ugyanis ez a valóságban azt jelenti, bemegy a fogyasztó a bankba, ahol egy ártatlan arcú banki tisztviselő ül a pultban. A gonosz fogyasztó húz egy sorszámot, majd rövid várakozást követően odaül a bankár elé…

https://www.youtube.com/watch?v=r9RTLKuUxCw

 

Ja, ez nem pont így volt, de lényeges, hogy mielőtt megszólalhatna a bankár, közli a sofőr, kérek 2.628,88.-CHF-et, amit tessenek nekem átváltani vételi árfolyamon 410.000.-Ft-ra, ugyanis arra van szükségem, nem a frankra. A megszeppent bankár remegő kezekkel papírra veti e sorokat, alkot egy kölcsönigénylést, melyet felterjeszt jóváhagyásra, majd kinyomtat egy papírt, és azt mondja, itt tessék aláírni.

 

Csakhogy a bíróság azt mondta, a szerződéses kötelem a szerződés aláírásával jön létre. A szerződés az egyetemen tanultak szerint úgy jön létre, hogy valaki tesz egy ajánlatot és a másik fél azt elfogadja, pontosabban, közli az elfogadást. Ezen nincsen mit aláírni, mégis létrejött a felek között a szerződés. A szerződés, mely maga a felek konszenzusa, egyetértése, váltja ki a kötelmet. A szerződés és a kötelem nem azonos fogalmak. A kötelmet nem lehet aláírni, egy okiratot igen. Egy szerződést lehet aláírni, ha az okiratban megfogalmazott, nem pedig szóban. Csakhogy, ha a sofőr, a fogyasztó tett egy ajánlatot a banknak, és a bank azt elfogadta, akkor a szerződés létrejött, aláírás nélkül is.

 

A bíróság gondolata az, hogy a fogyasztó, egy kemény, határozott ember: https://www.youtube.com/watch?v=SREDBbcXjww

 

Ezzel szemben a fogyasztó pont nem az a személy, aki meghatározza a banki ügymenetet. Pont ezért találtak ki nálunknál sokkal okosabb emberek olyan jogi normákat, melyek védik a bankokat a fogyasztóktól. Ja, bocsánat, nem, fordítva, a fogyasztót a bankoktól. Ilyen furcsa szabály az 1997. évi CLV. törvény, a fogyasztóvédelemről.

 

7. § (6) A hitelező köteles a fogyasztót a fogyasztási kölcsönszerződés megkötésekor minden olyan szerződési feltételről tájékoztatni, amely jogszabály alapján válik a szerződés részévé.

 

8. § A tájékoztatásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy a fogyasztó rendelkezzen

a) az áru- és szolgáltatásválasztás megkönnyítéséhez, továbbá az áru és a szolgáltatás használatához, az áru fenntartásához szükséges megfelelő ismeretekkel az áru és a szolgáltatás alapvető tulajdonságairól, jellegzetességeiről, az áru és a szolgáltatás minőségéről, áráról, díjáról, valamint az áru használatára vonatkozó utasításokról és használatával járó veszélyekről,

b) a jogai érvényesítéséhez szükséges alapvető ismeretekkel.

 

A jogszabály pedig valóban meghatározta a szükséges, lényeges szerződéses elemeket. Ilyen volt a Ptk. 523.§ (1) bekezdése alapján a meghatározott kölcsönösszeg, a (2) bekezdés szerint a kamat, a Hpt. 210.§ (2) bekezdése alapján pedig az összes költség, díj, egyéb teher. Ha a felek ezen feltételekben nem állapodtak meg, hiányzik a konszenzus, akkor szerződés sem jöhet létre e feltételek kapcsán. Ám mint a fogyasztóvédelmi törvény, mind a Hpt. ehhez un. szankciós semmisséget társít. A jogalkotó egyszerűen kinyilvánította azt, hogy ha ezen lényeges feltételek hiányoznak, akkor az a szerződés is semmis, ami  egyébként – maradék elven – létrejött volna a felek között.

 

A bíróság a kényelmetlenül életszerűtlen helyzetet tovább fokozta:

 

„Való tényként állapíthatta meg a bíróság, hogy a felek között egyrészt 2008. július 11-én, másrészt 2005. szeptember 14-én létrejött az a két külön kötelmet keletkeztető, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 523. §-ával nevesített szerződés, amelynek tartalmát olyan szerződési feltételek töltötték ki, amelyek a Ptk. 205/A. §-ában írtak szerint általános szerződési feltételnek minősülnek.”

 

„Az általános szerződési feltételek kinyilvánították, hogy a kötelmet meghatározóan a felperesnek deviza alapú fogyasztási kölcsönre volt szüksége.”

 

A fenti érvelés a Kúria rosszhiszemű kifigurázását jelenti, ha ezt én követném el, azonnal azzal vádolnának, hogy a bíróság méltóságát megsértem.

 

Ugyanis a bíróság nem mást deklarált, hogy a kölcsönszerződés csak és kizárólag általános szerződéses feltételekből áll. Ehhez akkor idézzük fel, hogy a szerződés úgy jött létre, hogy a fogyasztó ajánlatot tett a banknak, amely szervezet képviselőjén keresztül a kapott ajánlatot elfogadta. Ergo, a fogyasztó általános szerződéses feltételeket alkalmazott a bankkal szemben. Na igen, hacsak úgy nem lehetett.

 

„A felperes szerződéses nyilatkozatával kinyilvánította, hogy az általános szerződési feltételeket, az Üzletszabályzatot, az általános üzleti feltételeket az alperestől átvette, az abban foglaltakat megismerte, magára nézve kötelező erejűnek tekintette.”

 

Ezt már nem értem. Ha a fogyasztó tett ajánlatot kölcsönigénylésével, és az egész szerződés ászf volt, akkor a fogyasztónak miért kellett átvennie a banki ászf-et, hiszen a fogyasztó azt maga határozta meg, nem? Nem úgy kellene érvelni, hogy a bank elismerte, hogy a fogyasztótól átvette annak ászf-jét?

 

Ha pedig mégsem a fogyasztó diktálta a feltételeket, hanem a bank, és az ászf a banké volt egészében, valamint az egész szerződés ászf volt, akkor hogyan határozhatta meg a szerződés tartalmát a fogyasztó, ha MINDEN EGYES FELTÉTELT a bank diktált. Ez az alábbi módon képzelhető el a gyakorlatban. Bemegy a fogyasztó a bankba:

 

-      Jó napot kívánok! Kovács János vagyok. – mondja a fogyasztó.

-      Jó napot kívánok! Itt tessék aláírni. – válaszol a banki ügyintéző.

-      Itt? Természetesen. – válaszol a fogyasztó, és aláírás után távozik is.

 

Ugyanis ha nincsen egyedileg megtárgyalt része a szerződésnek, akkor azt sem lehetett megtárgyalni, hogy a fogyasztó egyáltalán mit akart. Fatális félreértések esetében odáig fajulhat a dolog, hogy a fogyasztó megveszi egy elírás folytán a koronaékszereket fél áron.

 

Másfelől ezekkel az ászf-ekkel külön gond van. A törvényszékek vezetői ugyanis kérdéseket tettek fel egymásnak 2016-ban! Nem 2005-ben, vagy 2008-ban, hanem karácsony előtt! Ugyanis nem értették azon dolgokat, melyeket a fogyasztó evidensen tudott még akkor is, ha csak átlagos fogyasztó volt.

 

A DH. törvények hatálya alá tartozó szerződések érvénytelenségével kapcsolatos

perekkel foglalkozó konzultációs testület 2016. november 9. napján tartott üléséről szóló Emlékeztető emeli ki:

 

2.) Ki terhel a bizonyítás, ha az adós az általa aláírt okiratban elismeri, hogy az alá nem írt ÁSZF-et (hirdetményt, üzletszabályzatot, kondíciós listát stb.) átvette, megismerte vagy elfogadta? Van-e jelentősége annak, ha ezt a nyilatkozatot közjegyzői okirat tartalmazza? (a Fővárosi Törvényszék Polgári Kollégiumának felvetése)

 

„A régi Ptk. 205/A. §-ának (1) és (3) bekezdései értelmében általános szerződési feltételnek minősül az a szerződési feltétel, amelyet az egyik fél több szerződés megkötése céljából egyoldalúan, a másik fél közreműködése nélkül előre meghatároz, és amelyet a felek egyedileg nem tárgyaltak meg; az általános szerződési feltételnek minősítés szempontjából közömbös a szerződési feltételek terjedelme, formája, rögzítésének módja, és az a körülmény, hogy a feltételek a szerződési okiratba szerkesztve vagy attól elválasztva jelennek meg.”

 

Azaz a fogyasztó is meghatározhat ászf-et, ahogyan arra az ítéleti indokolás utal.

 

„A régi Ptk. 205/B. §-ának (1) bekezdése szerint egyrészt az ÁSZF alkalmazójának kell lehetővé tennie, hogy az ÁSZF tartalmát a másik fél annak tartalmát megismerje, másrészt az ő érdekében annak megállapítása, hogy az ÁSZF a szerződés részévé vált, így a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése alapján a perben alapvetően a pénzügyi intézményt terheli annak bizonyítása, hogy lehetővé tette az általa alkalmazott ÁSZF maradéktalan megismerését, továbbá hogy azt a fogyasztó kifejezetten vagy ráutaló magatartással elfogadta.”

 

Amikor a fogyasztó kialakította azon kölcsönigénylését, melynek elfogadásával a szerződés létrejött a felek között, akkor azon blanketta nyilván tartalmazta a fogyasztó által meghatározott áfsz-et, és az azért vált a szerződés részévé, mert a bank azt alaposan megszívlelte, és a külön erre szakosodott igazgatóság jól fizetett tisztviselői eldöntötték, elfogadják eme ászf-eket.

 

„Egyrészt, mivel a nyilatkozatok általában maguk is a blanketta részét képezik, azt a fogyasztó magára nézve nem külön aláírással, hanem az egyedi szerződés aláírásával fogadja el kötelezőnek, ezért sem a tartalmát nem tudja befolyásolni, sem arra nem képes, hogy a nyilatkozat megtételét külön megtagadja. Az a körülmény azonban, hogy a fogyasztó nyilatkozata e miatt esetleg nem felel meg a valóságnak, mert az ÁSZF megismerhetőségét a pénzügyi intézmény nem tette lehetővé, egyértelműen a blankettát kialakító pénzügyi intézménynek róható fel (egyrészt, mert nem tette lehetővé, hogy a nyilatkozatot a fogyasztó külön tegye meg, másrészt, mert az általa kialakított tartalmú nyilatkozattal szemben nem tette lehetővé az ÁSZF tartalmának megismerését), ezért a fogyasztó e körülményekre – mint a másik fél felróható magatartására – hivatkozva [v. ö. régi Ptk. 4. § (4) bekezdés] vitathatja az általa megtett nyilatkozat valóságnak megfelelőségét is, és számára lehetőséget kell biztosítani az ellenbizonyításra.

 

Másrészt, a nyilatkozat sok esetben az ilyen módon a szerződés részévé tett további ÁSZFeket tartalmazó okiratokat nem jelöli meg egyediesítve, ezért a fogyasztó nem tudja ellenőrizni, hogy valamennyi, a pénzügyi intézmény által a szerződés részévé tenni kívánt ÁSZF megismerését lehetővé tették-e számára. Ha a nyilatkozatból nem derül ki egyértelműen, hogy mely további ÁSZF-ekre vonatkozik, akkor a pénzügyi intézményt terheli annak bizonyítása, hogy konkrétan mely okiratokat tett megismerhetővé a fogyasztó számára; a fogyasztó ilyen általános jellegű nyilatkozata ugyanis – az okirat bizonyító erejének terjedelmére is tekintettel – nem alkalmas annak bizonyítására, hogy konkrétan mely ÁSZFek váltak a szerződés részévé.”

 

A contrario érvelve, ha a bankot terheli annak bizonyítási kötelezettsége, hogy az ászf a szerződés részévé vált, akkor jelenperben a fogyasztót terhelte az a kötelezettség, hogy bizonyítsa be, ő erőltette rá az ászf-jét a bankra. Ám ennek a fogyasztó valóban nem tett eleget, így okszerűen nem válhatott az ászf a szerződés részévé. Csakhogy akkor nincsen szerződés, nincsen kötelem.

 

„A felperes a szerződés aláírásával nyilvánította ki, hogy az árfolyam- és egyéb kockázatokról szóló tájékoztatót átvette, és az abban írtakat tudomásul vette.”

 

„A felperes az általános szerződési feltételek szerint is megkapta a kölcsönszerződéssel kapcsolatos azon tartalmú tájékoztatást, amely az ügylet esetleges kockázataival kapcsolatos volt, így különösen arról, hogy az adott deviza magyar forinttal szembeni árfolyamának alakulása a kölcsön forintban való visszafizetésének terheit egyaránt növelheti és csökkentheti. A szerződéses feltétel szerint az adós az esetleges árfolyamveszteséget is figyelembe véve képesnek mutatkozott a fizetési kötelezettségek maradéktalan és pontos teljesítésére. A felperes a szerződés aláírásával nyilvánította ki, hogy az árfolyam- és egyéb kockázatokról szóló tájékoztatót átvette, és az abban írtakat tudomásul vette.”

 

Ez újra érthetetlen, ugyanis, ha a fogyasztó tett ajánlatot, ő határozta meg az ászf-et, akkor miért őt kellett figyelmeztetni az árfolyamkockázatra. Hiszen a bíróság pont úgy indokolt, hogy a fogyasztó a CHF és egyben HUF összeg meghatározásával saját magát (önként és dalolva) kívánta megkárosítani. Pont ezért nem lesz a szerződés jóerkölcsbe ütköző, hiszen a társadalom értékítélete nem tartotta ezt a magatartást elfogadhatatlannak.

 

Sőt, a fogyasztó különösen méltánytalannak érzi a Kúria és a jogalkotó deklarálását a különnemű árfolyamok alkalmazása kapcsán, hiszen a semmisséggel kapcsolatos törvényi vélelem megfosztotta attól a lehetőségtől a fogyasztót, hogy pusztán számítási módjával tisztességtelenül juttathasson a banknak, önzetlenül és a visszterhesség szándéka nélkül, jelentős összeget.

 

Igaz, a perben felmerülő árfolyam-kockázati tájékoztató egy deviza ügyletre vonatkozott, nem a fogyasztó által penge módon kitalált deviza alapúságra, vagy deviza nyilvántartásra. Ugyanis a banknak mindaddig eszébe sem jutott, hogy egy forint kölcsönt úgy szolgáltasson, hogy azt egy matematikai művelettel átszámítsa devizára.

 

Ott ült a bankban a fogyasztó, és a következő párbeszéd hangzott el:

 

-      Értse meg kisasszony, az effektivitási kikötés nélkül az élet nem ér semmit! Ha nem tudunk kiróni és leróni dolgokat, akkor az értékállandósági elvárás nem értelmezhető!

-      Maga pimasz! Mit képzel magáról! Hogy jön ahhoz, hogy a várandósságomat a szájára veszi!

-      Grosschmid Béni is megmondta…

-      Nem ismerem az urat…

-      Nem az a lényeg, maguknak addig kellene alkalmazni a különnemű árfolyamokat, míg rá nem jön majd a Kúria, hogy az tisztességtelen…

-      Mindkettő lány lesz…

-      …és kötelezik arra magukat, hogy ismerjék el azt a tisztességtelenséget…

-      Kikérem magamnak, és tisztességes lány volnék!

-      …melyért valójában én lennék a felelős.

-      És akkor a nevére is veszi, és tartásdíjat is fizet?

 

Most persze kiderült a turpisság, hogy a 410.000.-Ft nem egyenlő 2.628,88.-CHF-fel, hiszen az MNB árfolyamon számítva az csak 410.000 /158,8 = 2.581,86.-CHF. A 47.-CHF különbség pusztán malőr. Ugyan ez csak a folyósításkor +1,82% terhet jelentett, de az a statisztikai hibahatár alatti rész, így nem kell figyelembe venni.

 

Ezért lehetett az, hogy a kamat 10,95%, a kezelési költség 3,6%, a téháem meg 20,31%, mert az nyilvánvalóan mindent elnyel.

 

Azzal meg nyilván nem kell egy ítéleti indokolásban foglalkozni, hogyan lehet a szerződésben meghatározott kölcsön összege 2.628,88.-CHF, amikor nyilvánvalóan nem az. A bíróság valószínűleg úgy értelmezte, hogy a fogyasztó titkos, rejtett fenntartása kívül esik a szerződésen, nem terhelhető ezzel a bank.

 

„A szerződéses rendelkezések alapján a kölcsön összegét egyértelműen meg lehetett határozni svájci frankban és forintban is, a szerződéses megállapodásban megjelölt árfolyammal számolva.”

 

No persze, csakhogy 3 összegünk van:

 

410.000.-HUF

2.628,88.-CHF

2.581,86.-CHF

 

Melyiket kellene szolgáltatnia a banknak, és melyik összeggel tartozik az adós?

 

„Mindkét kölcsönszerződés egyértelműen rögzítette, hogy a szerződések svájci frank összeggel nyilvántartottak. Ebben az esetben az elszámolás történhetett a szerződésben meghatározott devizában. A kölcsön összegének folyósítása, a törlesztő részletek megfizetése forintban fizetéssel volt előírt. Elkülönült egymástól a kölcsön összegének meghatározását jelentő megállapodás, illetve a törlesztés módjának és tartalmának meghatározása. Az adós is követhetőnek tartotta nyilvánvalóan az elszámolás rendjét, hiszen kölcsönszerződést teljesítve részben törlesztett. A kölcsön összegét mindkét kötelemben az adós felperes igényével egyezően határozták meg.”

 

Old school ügyvédek hivatkozásaként hallottam utoljára azt, hogy a szerződés azért jött létre, mert az adós átvette az összeget és megkezdte a törlesztést.

 

Csakhogy a bíróság a fenti kristálytiszta logikát az alábbi megállapításával agyonnyomja:

 

„A bíróság a per tárgyalása után való tényként állapíthatta meg, hogy a svájci frank összeggel kifejezett kölcsön forintban folyósítással előírt szolgáltatását szabályozó egyes szerződéses feltételeket az alperes egyoldalúan, a vele szerződő fél közreműködése nélkül, előre határozta meg úgy, ahogy a felperes kinyilváníthatta, elfogadja-e az ajánlott szerződéses tartalmat.”

 

Akkor most mégsem a fogyasztó határozta meg a feltételeket? Mégsem a bank fogadta el a fogyasztó ajánlatát? Ha fordítva volt, akkor hol van a bank ajánlata? Hol van annak a tartalma, az ahhoz fűzött lényeges szerződéses feltételeket meghatározó, elmagyarázó passzus? Hol van a fogyasztó ajánlatot elfogadó jognyilatkozata? Hol van a jognyilatkozatok értelmezése? Hol van a bíróság azon tevékenysége, hogy a fogyasztóra kedvezőbb értelmezést fogadja el? Hol van az ehhez köthető, Pp.8.§ és a Pp.3.§ (3) bekezdéséhez köthető kioktatási kötelezettség?

 

„A kockázatfeltáró nyilatkozatban kinyilvánítottakkal ellentétben álló bizonyítékot a felperes a per tárgyalásán nem jelölt meg, további bizonyítási eszközzel a bizonyítási érdekkel összhangban álló perbeli kötelezettséget nem teljesített.

A bíróság felek perbeli nyilatkozatával állított tények valókénti elfogadásánál az okiratok tartalmát, a kihallgatott tanúk vallomását, e bizonyítási eszközökből fakadó bizonyítékokat értékelhette és mérlegelhette a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 206. § (1) bekezdése szerint.”

 

Milyen szabály alapján terheli a fogyasztót bizonyítási teher a „kozkázatfeltáró nyilatkozat” kapcsán? Amikor az okirat tartalma nem a fogyasztó jognyilatkozata volt, hanem azon tény aláírása, hogy egy papírt átadtak az adós részére? Ha van 6/2013. PJE határozat, mely deklarálja azt, hogy anno, 2005-ben mi volt a fogyasztó akarata, miért volt az az akarata, illetve mit mondott, milyen jognyilatkozatokat tett, akkor a „kockázat-feltáró nyilatkozat” miért nem a 6/2013. PHE határozat szövegét tartalmazza?

 

Nézzük meg a tanúkat:

 

  1. Tanú:

A felek közötti vitáról annyiban van tudomásom, hogy előzetesen utánanéztem, milyen szerződéssel összefüggő a jogvita. Arra a bírói kérdésre, hogy vallomásommal mennyiben tudom felidézni a 2008. július 11-i ügyletkötés körülményeit illetve azt, hogy a felek a választottbírósági szerződésüket milyen tárgyalás eredményeként, milyen egyeztetés következményeként kötötték meg, a válaszom a következő:

 

Az úrra (a felperesre) és az ügyre konkrétan nem emlékszem. Nem tudom felidézni az arca alapján, hogy a felperessel találkoztam-e illetve mikor találkoztam. Általánosságban tudok a feltett kérdésre választ adni, így tudom elmondani, hogyan zajlott le az ilyen szerződések megkötése általában. A fiókba bejövő ügyfél tájékozódhatott e banki termékről. Abban a fiókban, ahol először megjelent, megkaphatta azt a tájékoztatást, amelynek alapján nyújthatta be hitel-kérelmét.

 

  1. Tanú:

 

A személyes tájékoztatás alkalmával lehetett a szükséges iratokat áttekinteni, ezzel együtt az általános szerződési feltételeket, az Üzletszabályzatot és a kondíciós listát is. A szerződéskötéshez tartozott ezen túl annak a kockázat-vállalási nyilatkozatnak a bemutatása és aláírása, amely a szerződés részét képezte. A tanú ugyanakkor nem tudott arra választ adni, hogy a felpereshez intézetten konkrétan milyen módon hangzott el a tájékoztatás, de tájékoztatás e vallomás szerint minden bizonnyal volt. A kihallgatott tanú vallomása is arra utalt, hogy szerződéskötéshez szükségesen bemutatott általános szerződési feltételek, Üzletszabályzat és kondíciós lista a kalkuláció elvégzésével kapcsolatosan is átadott volt az ügyfélnek.

 

Tipikus eset, hogy a tanúk nem emlékeznek semmire. Ez egyrészt okkal fordul elő, másfelől a bankok rájöttek, hogy nem érdekük az alkalmazottak emlékezőtehetségének felfrissülése. Ugyanis a bank okirattal bizonyít, a fogyasztó pedig az okirattal szemben, annak valótlanságát köteles bizonyítani. Ha a tanú emlékezetkiesésben szenved, akkor a fogyasztó elesik annak lehetőségétől, hogy tényállítását tanúk vallomásával támassza alá.

 

Azaz a vallomások általánossága, a tanúk emlékezetének kiesése olyan sikertelenség, mely a bíróság álláspontja szerint a fogyasztó terhére esik. Csakhogy ez így unfair. Ugyanis bejött így a banki remény, kell egy papír, vagy kettő. Végy egy közjegyzőt, aki nem emlékszik majd semmire, habár neki kellene azt igazolni, hogy a közjegyzői törvény előírásainak eleget tett, de majd azt mondja, az igazolja, hogy közjegyzőként eleget tett a kötelezettségének, hogy ő maga a közjegyző. Azaz a közjegyző de jure és de facto nem hibázhat, és minden úgy van, ahogyan azt mondja.

 

Végy a magánokirathoz két olyan okirati tanút, akik nem is voltak ott, de állítják a perben, hogy mindenki előttük írta alá, illetve nem emlékeznek semmire, és végy két banki vezetőt, akik soha nem találkoztak ugyan az adóssal, csak aláírók voltak, de határozottan emlékeznek, hogy minden körülmények között ott voltak az operában.

 

„A 2005-ben és a 2008-ban megkötött szerződések külön kötelmeket alapítottak, a felperes jogállításából fakadó jogkövetkezmények ezért egyébként is külön-külön lettek volna alkalmazandók az egyes szerződéses kötelmekben. A felperes perbeli állításával ellentétben az árfolyamkockázattal összefüggő tájékoztató nem lehetett „banki bűncselekmény elkövetési magatartásának egyik eszközcselekménye”. A felperes állításával ellentétben – a Hpt. 210. § (2) bekezdésében írtakkal egyezően – a fogyasztó felperesre mint adósra hárított költségeket a szerződés nevesítette. A szerződéses tartalom a Hpt. 210. § (2) bekezdésében írtaknak eleget tett.

 

A felperes állításával ellentétben a szerződéses kikötések nem tartalmaztak olyan rendelkezéseket, amelyek oly mértékben tisztességtelenek lettek volna, hogy azok már a felperes jogkövetkeztetését igazolva a nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközés szintjét is elérték volna. A két szerződés nem törvényi tiltással ellentétben jött létre, nem sértette a szerződéskötéskor irányadó és kialakult erkölcsi normákat. A felek kölcsönösen eleget tehettek a jóhiszeműség és tisztesség általános alapelvi követelményéhez igazodó kötelezettségeiknek, jogaikat ezzel összhangban gyakorolhatták. A szerződés a felek között mindkét alkalommal úgy jöhetett létre, ahogy a felperes igényelte az ajánlatával szerződések létrehozását. E perben bizonyítottan az alperes a szerződéses szabadsággal vissza nem élhetett. A felek akaratával egyezően jöttek létre a szerződéses kötelmek. A felek közötti jogügyletek társadalmilag nem voltak elítélendők, és utóbb sem váltak azzá. A szerződéses jogok és kötelezettségek meghatározása nem szolgálta a törvény által tiltott cél elérését. E perben bizonyítottan a felek szerződésével elérni kívánt cél, a vállalt kötelezettségek jellege, az ellenszolgáltatás meghatározása, a szerződés tárgya az általánosan elfogadott erkölcsi normákat nyilvánvalóan nem sértette. A két szerződést a megkötésekor a tartalma miatt az általános társadalmi megítélés egyértelműen tisztességtelennek nem minősítette. E perben bizonyítottan a szerződéses jogok szabályozása a társadalmi rendeltetésükkel nem volt ellentétes. A szerződéses tartalom nem azt a célt szolgálta, hogy a hitelező-vevő viszonyában a pénzintézet alperes a valódi követelését meghaladó vagyoni előnyhöz jusson. A szerződéssel e perben bizonyítottan az alperes nem jogalap nélküli vagyoni előnyhöz kívánt jutni.”

 

A végére csak visszaérkeztünk ahhoz, hogy az okirat szövegét, a konstrukciót és a banki terméket is maga a fogyasztó határozta meg. És pusztán azért, mert a fogyasztó igényelte saját maga tisztességtelen megkárosítását, ezért a perben bizonyítottan nem jóerkölcsbe ütköző a szerződés.

Legutóbbi hozzászólások
2020. augusztus
H K S C P S V
« ápr    
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31  
Don Marcello