‘Jog/Társadalom’

Nem vagyok zenekritikus, és nem is leszek az. Ellenben rettentő módon tisztelem azokat, akik magas fokon űzik e művészeti ágat. Amikor beléptem abba az életkorba, hogy képessé váltam végigülni egy zongorahangversenyt, rájöttem, nem elegendő az egy darab megértéséhez, befogadásához, hogy csak fülelek, mert kevés kivétellel a darabok semmit nem jelentenek számomra. Nem tagadom, hogy a megértéshez Vásáry Tamás előadásai jelentettek kapaszkodót. Majd egyre nagyobb bátorságot vettem, és amikor egy szál hegedű állt velem szemben, nem is tudtam, ki izgul jobban, én, vagy a fiatal művész. Az ugyanis a minimum, ha egy fél életet arra áldozott, hogy kilépjen a színpadra, akkor már önmagában ezt értékelem.

 

Lehet komolyzenét hallgatni egy lesötétített szobában, teljes nyugalomban, és lehet hangversenyteremben, ahol több száz ember csak azon erőlködik, hogy a köhögéssel és a cukorkabontásokkal kibírja a szünetekig. A szerencsés középutat a kis, kamarakoncertek jelentik, ahol az előadó és így révén a mű is kézzelfogható közelségbe kerül. Amikor eljut az ember odáig, hogy egy adott darabot már több előadó interpretálásában élvezhette, természetszerűleg alakulnak ki a kedvencek. Nekem nagy kedvenceim vannak, de kinek nincsenek.

 

Hogy ki lesz kedvenc, néha nagyon sok dolgon múlik, néha pedig csak egy húr véletlenszerű elpattanásán. Lehet értékelni a tehetséget (az ezen a szinten tulajdonképpen mindenkinek bőven kiosztott), a konkrét tudást, az alázatot, és ezeken túlmenően valami mást, ami akár el is fedhet hibákat, hiányosságokat, mégis páratlanná teszi az előadót és előadását.

 

Már írtam arról korábban, hogyan hatottak rám Jávorkai Sándor hegedű-, és Jávorkai Ádám csellóművészek. Hogy rajongásomat tompítsam, hadd említsem meg, hasonlóan, de mégis másképpen hatott rám a nagyon fiatal Banda Ádám és a már nagyon világhíres Steven Isserlis, amennyiben maradunk a hegedűnél és a csellónál.

 

Ám Jávorkaiék azok, akik oly magabiztossággal kezelik hangszerüket és a darabokat, hogy azokon tényleg virtuóz módra képesek eluralkodni, szinte felülírni azokat. Bizonyára vannak olyan műértők, akik szentségtörésnek veszik ennek elvi lehetőségét is, én azonban nagyon pártolom azt, ha a művész saját személyiségét mutatja be egy adott darabon keresztül. Meg is őrülnék, ha mondjuk, egy Haydn darabot évszázadokon keresztül hangról hangra pont ugyanúgy játszanák el milliónyiszor.

 

Ilyen gondolatok mentén kaptam egy értesítést, Dubrovay László kifejezetten a Jávorkai fivéreknek írt egy hegedű és cselló kettősversenyt, és nem mellesleg, ezt élőben meg is tekinthetjük. Mit vártam előzetesen a darabtól? A szerzőt nem igazán ismertem, bevallom, ez szerény műveltségem árnyoldalát jelentheti, de mentségemre szolgáljon, itt a legjobb alkalom, hogy megismerjem. Jávorkaiékat ismerve azt gondoltam, a darab hangszeres tudásuknak megfelelő virtuozitást enged meg, bizonyos örömjátékot. Ebből a szempontból valahol csalódnom kellett, hiszen a darab igen fegyelmezett rendet követel, nem lehetséges kilépni a szerepekből, ám a mű egésze mégis festményként mutatja be a testvérek elhivatottságát és tudását.

 

A darab felütése kapcsán ezer és egy dologra lehet asszociálni, ám én ezen érzések közül valami megfoghatatlan mesevilágot érzek tapinthatónak. A sűrű ködben fények pislákolnak, zajok hallatszanak minden frekvencián, mindenhonnan, gomolyog minden, zavarosak az érzetek, nincsen semmi, ami egyértelmű és megfogható. Ebből bontakozik ki a hegedű és a cselló kettőse, mely viszonylag hamar bemutatja a darab fő témáját, mely egészében talán soha nem is tér vissza. Ez a dallamsor azonban egyszerű, megnyerő, eleven, mely többszöri hallgatást követően az ember agyába óhatatlanul belopja magát.

 

A szerző nem teszi meg azt a szívességet nekem, hogy könnyen emészthető művel találkozhassak, ugyanis a gondolati rendet azonnal megtépi, nem hagy nyugalmat, szinte szétesik minden, bizonytalanná válik az ember, a hallgató. Ám ebből a káoszból képes egy csapásra újra harmóniát varázsolni, és még el sem telt 7-8 perc a darabból. Majd újra valami álomszerű világba kalauzol el, kontrasztba állítja a zenekart a hegedűvel és a csellóval. Ugyanis a rendet a két szólóhangszer vibrálása töri meg, háttérbe szorítván a zenekart. Azonban ahogyan átveszik a szólamot, szinte azonnal el is hallgatnak.

 

Érdekes, számomra állandóan változónak tűnik, mi képviseli a nyugalmat, a harmóniát, avagy az idegességet, bizonytalanságot, a szólóhangszerek, avagy a zenekar. Egyszer ez, egyszer az. Ettől válik izgalmassá. Azonban a versenymű elnevezés engem zavar. Ugyanis nem a szólisták kiemelkedő játéktudása tör előre, hanem a hegedű és a cselló váltakozva érzelmeket, érzeteket jelenítenek meg egészen különleges hangzásvilággal. Szokatlan számomra az egész mű felépítése, elgondolása, ahányszor meghallgatom, mindig másként és másként értékelem. Azt is rendhagyónak gondolom, hogy néha klasszikus filmzenei megoldásokkal találkozom, néha szinte romantikus megoldásokkal, néha pedig a XX. század második felének számomra nehezen feldolgozható érzelemkitöréseivel, melyek szinte nem is kívánnak rendszerbe állni, így az embert elbizonytalanítják.

 

A darab közepén megnyugtató hangulat veszik át a szerepet, és amennyire a mű elején a hegedű és a cselló kitörni kívánt a biztos közegből, addig itt már ők veszik át a nyugalmat, ellenben a zenekar szólamai keltenek ideges feszültséget. Majd az utolsó harmadban újra megfordul minden szerep. Ahogyan a zenekarból egyes hangszerek, szólamok kiemelkednek, tisztára olyan, mintha egy színpadi szerző az egyes szereplőket konfliktusokba állítaná, azok egymással versengenek, vitatkoznak. A főszereplők hol kivonulnak a színről, hol belépnek. Itt már nincsen igazából főszerep és mellékszerep, ugyanis nincsen a szólóhangszereknek olyan szerepe, mely a zenekar fölé helyezné őket. Minden egyenértékűvé válik. A káosznak tűnő álomban, mesében azonban a szerző mégis képes egy élvezhető, kíváncsisággal, élménnyel teli egységes világot varázsolni.

 

A mű vége felé válik azonban érthetővé, miért is a Jávorkai fivéreknek címezte a darabot a szerző. Ugyanis ők azok a jelenlegi magyar zenei világban, akik ilyen virtuozitással, egységgel képesek érzelmeket, gondolatokat, ritmust váltani egy művön belül. Ők azok, akik a zenét, a műveket, a szerzőket, a hallgatóságot a legkomolyabban veszik, mégis képesek egy pillanat alatt kilépni ebből a szerepből, és tréfát, humort belevinni a legkomolyabb részekbe is. Márpedig ahhoz nagy tudás és önbizalom kell, hogy egy művet ilyen előadással ne „sértsenek meg”.

 

A komolyzenei előadásokkal mindig apró gondom támad, amikor az előadó oly annyira alárendeli magát a darabnak, hogy elfelejti, miért is jött létre a mű, a zene. Kizárt dolognak tartom azt, hogy egy klasszikus szerzőnek ne az járt volna a fejében, hogy a kor adott felfogásában, közegében hogyan szórakoztasson. A világ a XX. századra talán egy kicsit túlontúl is „bekomolyult”. Mondjuk, ezen nem is tudok meglepődni. Ismervén a kor művészeti ágait, inkább zavarba ejtőnek nevezném a legtöbbet, mintsem felüdítőnek. Ráadásul nem egyszer kell azt megtapasztalnom, hogy a közönség csak sokadlagos, a művész annyira önmagára koncentrál. De én vagyok a közönség, ezt soha nem tudom elfelejteni.

 

Nem tagadom, Dubrovay jelen darabja is pont ennyire zavarba ejtő első hallásra. Ha ez volt a cél, akkor tökéletes volt a mester. Nem látok bele a fejébe, nem ismerem a gondolatait, azonban azt tudom, hogy olyan jól felfogott modernséggel közelíti meg darabjaiban a zenét, melyet sokszor inkább a könnyebb műfajokban tapasztalok meg. Amikor eldöntöttem, hogy leírom meglátásaimat a darabról, igyekeztem utánajárni a művész egyéb műveinek is. Azt gondolom, nekem ez a törekvés, mint laikusnak, igen megbocsátható. Balázs János hívta fel figyelmemet Dubrovay zongoraműveire, de hallgattam korábbi, a Jávorkai fivéreknek írt egyéb művet is. Van, ami örömmel töltött el, valami pedig kétségbe ejtett. Az életműből szeleteket kiragadván pont az a sokrétűség, ellenpólusozottság köszönt vissza, mint ebből a darabból is. Hogy ez számomra miként bír értelemmel, értékkel, először igen nehezen volt eldönthető.

 

Vásáry Tamás magyarázta oly sokszor előadásain, hogy a komolyzenei alkotások nehezen befogadhatóak, hiszen iszonyat mennyiségű információ van bennük. Valóban. A népszerű darabok leegyszerűsített „adathalmazt” tartalmaznak, melyek dúdolható dallamokká állnak össze. Az átlagos hallgató képtelen visszaidézni egy egész művet, az is nagy szó, ha egy részletet hallván már legalább a korszakot beazonosítja, nemhogy a szerzőt és a darab címét. Nos, ebből a szempontból Dubrovay kettős versenye meglehetős kivételt jelent, mert szinte bármely részletéről azonnal beugrik, ki is a szerző, melyik műről van szó. Ha valami gyengeségre is utalnom kellene, akkor a zenekar által vitt dallamvilág, a hangszerelés, megannyi szerző műveiben átlagosan köszön vissza. Ezt nem tudom jobban megfogalmazni, minthogy „filmzene”. Más kérdés, hogy ebből bontakozik ki, és ide tér vissza a két szólista.

 

Összességében kell azt mondanom, hogy a mű egyre több figyelem és élvezet mellett egyre többet ad ki magából. Egy idő múlva azt veszem észre, nem „elemzem” az egyes részeket, hangszereket, hanem a hangulat ragad magával, és e vonatkozásban kétség kívül szerves egységgé áll össze az egész mű. Helyére kerül az összes gondolat, az összes kontraszt, és kiemelkedik a darabból a két szólóhangszer. Ugyanis ezt a darabot hallgatván el kell felejteni a barokk, a romantika, etc. összes klasszikus alapvetését, bizonyos érzékeket ki kell kapcsolni, másokat bekapcsolni, majd szimplán élvezni az egészet.

 

Miután sokadszor is meghallgattam, visszaidéztem a mű egyes részleteit, az jutott eszembe, ha kívánhatnék egyet, és azt kérném a két művésztől, a kettősverseny főbb elemeire improvizáljanak, vajon hogyan állítanának összes belőle egy zenekar nélküli kettőst. Gondolatban kizárom a zenekart, csak a hegedűre és a csellóra összpontosítok, és azt figyelem, „összeesik” a mű, vagy sem. Egyes részek kivételével egyáltalán nem. Ugyanis minden teljesen logikus, okszerű, következetes.

 

Hogy a darab milyen életet fog élni, hogyan fogadják majd a jövőben, ha több ízben játsszák, nem tudom megmondani. A két művész személyes ismerete nyilván érzelmi kötődést jelent, melyet a véletlen csak megtoldott, ugyanis Dubrovay László a Zeneakadémián pont előttem adta le a ruhatárba kabátját, és a várakozás során erőt merítve szólítottam meg, méltatva a kettősversenyt. A művész barátságosan fogadta a gratulációt, és invitált a Faust, az elkárhozott c. darabjának előadására, megjegyezvén, abban olyan sok hang van, hogy az páratlanul ritka.

https://www.mupa.hu/program/dubrovay-laszlo-faust-az-elkarhozott-2016-04-21_19-30-bbnh

 

Úgy érzem, jó helyre kerültem…

https://www.mupa.hu/program/a-magyar-radio-szimfonikus-zenekaranak-hangversenye-bartok-bela-halalanak-evfordulojan-2015-09-26_19-30-bbnh

Egy konkrét ügy kapcsán keletkezett beadványom részleteit teszem közzé okulásul. Előre kell bocsátanom ismételten, nem tartom magamat tévedhetetlennek, ám az szörnyen idegesít, hogy ma 16.00 és 22.00 óra között csak egy darab üggyel tudtam foglalkozni. Miért? Mert az általam ismert kollégiumvezetői ülések jegyzőkönyvei számunkra megismerhetetlenek, a fejünk fölött dekázgatnak az ügyfelek (fogyasztók) koponyájával, és az egésznek semmi köze nincsen a Polgári Perrendtartáshoz. A kormányzat újra nem ért ahhoz, hogyan kellene egy kódex jellegű törvényt módosítani, így aktuálpolitikai érdekek mentén született salátatörvényei durván beleavatkoznak egy jogág működésébe, abban nem csak zavart okoznak, hanem értelmezhetetlenné és alkalmazhatatlanná teszik azt. A bíróságok nem jogrendszerben gondolkodnak, hanem sajnos megfelelni kívánnak az elvárásoknak.

 

Lássuk azt a kritikámat, melyért bőven kaphatok majd a fejemre ismét:

 

A felperesi jogi képviselő immáron 6 (!) éve próbálja követni a jogalkotási gondolatokat, nemkülönben a jogalkalmazási próbálkozásokat, ám csak most jut abban a nem szerencsés helyzetbe, hogy kibarchobázni kénytelen azt, az egyes bíróságok milyen belső normák, elvek szerint próbálják mederbe terelni a törvénykezés folyamatát.

 

A felperes keresetindítás jogával élve kérte idézés kibocsátását azon alperessel szemben, akivel szemben jogának megóvását kérte azáltal, hogy egy konkrét szerződés semmiségének deklarálását kérte, az egyes tisztességtelen szerződéses feltételekre is kiterjedően.

 

A kereset jogalapja tekintetében semmisségi okként jelölte meg a Ptk. 200.§ (2) bekezdését, a Hpt. 210.§ (1) és (2) bekezdésének sérelmét, ahhoz kapcsolódván a Hpt. 213.§ (1) bekezdésének b-c-d) pontjait. Ha ebből a jogalkotó semmisségi okként már deklarálta a különnemű árfolyamok alkalmazásából és az egyoldalú szerződésmódosításra vonatkozó kitételeket, akkor sem változik semmi, de semmi a keresetben. Ugyanis a keresetlevél a Hpt. 213.§ (1) bekezdésének rendelkezéseit a Ptk. anyagi jogszabályaihoz köti, a semmisséget eleve nem a Hpt-ből vezeti le, hanem a kötelem keletkezése szempontjából releváns jogi tények polgári jogi megítéléséből, a kötelmi jogból.

 

A törvényszéki hatáskört a Pp.23.§ (1) bekezdésének k) pontja alapította, ergo a tisztességtelen szerződési feltételek érvénytelensége tárgyában előterjesztett petitum. Ha a felperes tényállítása szerint nincsenek a szerződés részévé váló ilyen feltételek, akkor azt megtámadni sem lehet, így nem is támadja meg a felperes.

 

Való igaz, hogy a szerződés érvénytelenségének deklarálása érdekében indított perben a bíróság csak a lefolytatott bizonyítás eredményeként állapíthatja meg, mi vált a szerződés részévé, a Pp. hatásköri szabályai vonatkozásában nem a majdan meghozandó ítélet releváns, hanem a felperesi tény- és jogállítás.

 

Ugyanis a Pp. 121.§ (1) bekezdésének d) pontja alapján megjelölte a felperes a hatáskörre és illetékességre vonatkozó adatokat. A bíróság hatáskörét megállapította, ugyanis a Pp.124.§ (1) bekezdése alapján járt el.

 

A bíróság az ügyben idézést nem bocsátott ki, azonban meghozta a 3.G.40.095/2015/2. sorszámú végzésével a peres eljárást felfüggesztette.

 

A Pp.152.§ (1) bekezdése alapján a per tárgyalását lehet felfüggeszteni. A tárgyalás felfüggesztéséről a perindítás hatályának beállta előtt nem lehet határozni. A tárgyalás felfüggesztésének célja az, hogy a felperesi tény- és jogállítások felől való döntési kötelezettség körébe tartozó előkérdések tisztázására a perbíróság lehetőséget adjon.

 

A Pp. 2.§ (1) bekezdése alapján a bíróságnak kötelező feladata a felek jogvitáinak elbírálása. Az Alaptörvény XXVIII. cikke biztosítja a fél jogát ahhoz, hogy jogait és kötelezettségeit a bíróság ésszerű határidőn belül elbírálja. Az Alkotmány ugyanezen cikkelye biztosítja a jogorvoslat jogát a bíróság döntésével szemben.

 

Az alkotmányos szabályozás levezethető az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 10. cikkelyéből (ENSZ, 1948.) a Római Egyezmény 6 cikkéből (1950.) a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának 14. cikkéből (1966.). A magyar jogforrások közé sorozatosan épületek be a nemzetközi szerződések, így 1989-ben az első lépés volt az alkotmányozás során, hogy az Alkotmányban megjelenjen a vonatkozó norma. Ezt azonban nem merte kétségbe vonni azóta sem senki, habár a kormányzat tagadja azon alkotmányozás érdemeit. A rendszerváltást követően a jogalkotó fokozatosan lebontotta bírósági út igénybevételével kapcsolatos korlátozásokat. A jogirodalom nem tekinti e jog csorbításaként azt, ha a törvény a bírósághoz fordulást megelőzőleg bizonyos eljárások megindítását előfeltételként köti.

 

A peralapítás Plósz Sándor álláspontja szerint az állammal szembeni közjogi jogosultság érvényesítését jelenti, mely formailag a keresetlevél bírósághoz való benyújtásában jelenik meg mostani jogunkban, tartalmát tekintve pedig a kereset, mint perindító cselekmény előterjesztésében. Magyary Géza így fogalmaz: „A per létrejön: a felperes kérelme – keresete, a bíróságnak az alpereshez intézett parancsa által, nyilatkozni a keresetre és az és az alperesnek nyilatkozása által a keresetre. Ez a három cselekvény együttesen alapítja meg a pert azon feltétel mellett, hogy mind a két fél a bíróság előtt együtt jelen van.” Magyari az idézési kérelmet (valójában hatályos jogunkban maga a keresetlevél) peralapítást előkészítő cselekménynek minősül. Ugyancsak Magyary volt, aki szerint a polgári per egy jogvédelmi eljárás. És ezzel ma is egyet kell érteni, ha a nemzetközi szerződésekből és a hatályos jogból is levezethető a fél ehhez fűződő joga.

 

A jogvédelmi igény érvényesülése tehát alapjog, azt korlátozni ugyancsak alkotmányos keretek között lenne lehetséges. A felet megilleti a rendelkezési elv alapján a kereseti kérelem előterjesztésének joga, a keresetváltoztatás, keresetkiterjesztés joga, de a keresettől való elállás joga is. Németh János szerint „a bíróság nem vizsgálhatja felül a rendelkező cselekmények érvényességét, nem késztetheti a feleket nyilatkozataik újbóli megfontolására…”

 

Való igaz, hogy a polgári peres eljárás a keresetlevél előterjesztésével megindul. Ettől az időponttól kezdődően például az eljárás félbe is szakadhat (Pp. 111.§) De lehetséges-e az eljárás felfüggesztése a perindítás hatályainak beállta előtt? Lehetséges-e magát az eljárást felfüggeszteni úgy, hogy idézést ki sem bocsátott a bíróság?

 

A keresetindítás jogát a fél a Pp. 3.§ (1) bekezdése, illetve a Pp.121.§ (1) bekezdésében foglaltak szerint gyakorolhatja. A Pp. 124.§ alapján a bíróság azt ott szabályozott határidőn belül köteles megvizsgálni, és dönteni arról, a Pp.95.§, 129.§, 130.§ alkalmazásának helye van. Ha nincsen, akkor a 125.§ (1) bekezdése alapján intézkedik a tárgyalási határnap kitűzéséről. A perindítás hatályai a kereset alperessel való közlésével állnak be a Pp. 128.§ alapján.

 

A peres eljárás felfüggesztésének fogalmát maga a Pp. nem igazán. Azaz mégis: Pp. 108.§ az igazolási kérelem kapcsán, ugyanis igazolási kérelem vonatkozhat azon tárgyalási határnap elmulasztására melyen a bíróság ítéletet hozott, ám azt a félnek még nem kézbesítették. A bíróság ítélethozatal előtt a per tárgyalását már berekesztette, a tárgyalás felfüggesztésének nem lehet helye. A bíróság az eljárást függeszti fel ebben az esetben.

 

A jogorvoslathoz fűződő jog érvényesülésének körében tárgyalt az, a Pp. 233.§-a mely határozatokkal szemben engedi meg a fellebbezést, és melyekkel szemben nem. Érdekes módon, a Pp. kodifikációs sajátossága kapcsán megint csak egy esetben merül fel a peres eljárás felfüggesztésének esete: a 108.§ kapcsán. A Pp. lehetőséget ad a fellebbezésre a per tárgyalását felfüggesztő végzéssel szemben, míg Pp. 108.§ szerint az eljárást felfüggesztő végzéssel szemben megtagadja e jogot. A per tárgyalása a peres eljárás egyik „része”, fázisa, így a törvény a többet tiltja, a kevesebbet megengedi.

 

A DH1 törvény rendelkezik a peres eljárás felfüggesztésének lehetőségéről, így jelen peres eljárásban a bíróság végzésében nem is hivatkozhatott a Pp. valamely rendelkezésére. Álláspontom azonban az, hogy a végzés eleve sértette az alábbi felperesi alapjogokat:

 

• bírósághoz fordulás joga,
• rendelkezési jog gyakorlása
• jogbiztonság elve, ugyanis a Pp. rendelkezéseivel ellentétes az alkalmazott törvény.

 

Ám jelen kérdés nem az, hogy a 2. sorszámú végzés jogi sorsa mi, hanem az, hogy a végzés indokolása, mely ellen jogorvoslat nem volt biztosított, mennyiben tartalmazott a hivatkozott rendelkezési jogot megsértő állításokat.

 

A felperes keresetlevelének 1. pontja kifejezetten azt a tényállítást tartalmazza, hogy a felek között a szerződés a meghatározott forint kölcsönösszeg, az ügyleti kamat és a futamidő tárgyában jött létre. A 2. pont szerint más kérdésben nem volt egyező akaratnyilvánítás a felek között, az általános szerződéses feltételek nem váltak a szerződés részévé. Ennek ellenére a 4. pont úgy fogalmaz, az alperesi érvelés mentén alakít ki látszólagos keresethalmazatot. Valójában azonban ez nem keresethalmazat, hanem a felperesi tény- és jogállítások rendszerében rejlő ellentmondás. E körben a bíróság köteles lett volna hiánypótlási végzésben felhívni a felperest az ellentmondás tisztázására.

 

Amennyiben a kereseti kérelem körében felmerülő ellentmondás tisztázott lett volna, úgy kerülhetett volna sor – a felperes tény- és jogállítása alapján – az idézés kibocsátására és a keresetlevél megküldésére, avagy a hatáskör hiányának megállapítására. Ám a bíróság nem volt figyelemmel a keresetlevél tartalmára, blanketta módon közölte a felekkel a 2. sorszámú végzést. Ez azonban nem mást jelent, minthogy a bíróság deklarálta a szerződés tartalmát, és a felperes tény- és jogállításait – legalábbis részben – valónak nem fogadta el. Ezt azonban a tárgyalás előkészítése során nem tehette volna meg.

 

A Pp. a hatáskör vizsgálata kapcsán leszögezi:

 

28. §  A bíróság a hatáskörének hiányát hivatalból veszi figyelembe. Ha azonban a hatáskör a per tárgyának értékétől függ, az alperes érdemi ellenkérelmének (139. §) előadása után a hatáskör hiánya figyelembe nem vehető.

 

Jelen perben az alperes ellenkérelmet nem közölt perbe nem bocsátkozott. Ennek megfelelően a T. Törvényszék az eredeti keresetlevél, és a kereset pontosítása kapcsán is köteles megvizsgálni a felperes előadását. Hatáskör nem rögzül.

 

Az, hogy a szerződés részévé milyen feltételek válnak, nyilván egy lefolytatott bizonyítás eredményeként lehet megállapítani. Azonban e körben más és más felet terhel annak bizonyítása, hogy mi vált a szerződés részévé. Alapvetően az alperes köteles azt bizonyítani, hogy az ászf a szerződés részévé vált. Ha ezt okirattal teszi, akkor az okirattal szemben a felperes bizonyít. Olyan megoldás lehetetlen, hogy a bíróság az alperes el sem hangzott tényállításait bizonyítás nélkül, a felperest negligálva fogadja el valónak. Márpedig ez történt.

 

A törvényszék a peres eljárást új ügyiratszámra iktatva a 3.G.40.666/2015/2. sorszám alatti végzésével rendelkezett a DH1 és DH2 törvények hatálya szerint. A keresetmódosítás törvényi kötelezettsége csak a két „deviza mentő” törvény hatálya alá tartozó ügyekre terjed ki. A felperes olyan tényeket állít, melyek kizárttá teszik a két jogszabály alkalmazhatóságát. Olyan pedig egyszerűen nincsen, hogy a bíróság kötelezi permegszüntetés terhével a felperest a keresetmódosításra, majd kiderül a tárgyaláson, hogy a felperesnek van igaza, a szerződés részévé nem vált az ászf, így „vissza kellene változtatni” a keresetet, ám erre a Pp. nem ad lehetőséget, azt kifejezetten tiltja.

 

A fenti bírói magatartás nem csak a logika szabályaival ellentétes, hanem sérti a felperes alkotmányos jogait is. Az semmiképpen nem nevezhető fair eljárásnak, ha a bíróság megjelenési kötelezettség kiszabása (idézés) nélkül közöl keresetlevelet (perindítás hatályainak beállta) az alperessel csak azért, hogy a peres eljárást felfüggeszthesse egy Pp-n kívülálló jogszabályra hivatkozással. Majd az eljárás felfüggesztésének hatálya alatt perbeli cselekményeket tesz és e körben kötelezi a felperest rendelkezési jogának csorbításával a kereset olyan tartalmú megváltoztatására, mely okszerűen magával vonja a tényállítások megváltoztatását is.

 

Az alperes nem bocsátkozott perbe, érdemi ellenkérelmet nem terjesztett elő, idézést nem vett kézhez, ám a 2015. június 30. napján iktatott bejelentése (perbeli cselekmény) a per megszüntetésére tesz indítványt.

A bíróság e végzésére reagálva közölte a felperes, hogy fenntartván a keresetlevélben közölt tényállításait, nem támadja meg a tisztességtelen szerződési feltételeket, mert azok nem váltak a szerződés részévé. Azaz, a hatáskört megalapozó petitum mögött sem korábban, sem most nincsen tény- és jogállítás, így a kereseti kérelmet sem korábban, sem most nem lehetne tárgyalni. Ám a keresetlevél korábban is tartalmazott a kereseti kérelmet alátámasztó olyan jogalap megjelölést, mely alapján a pert valamely bíróságnak le kellene folytatni, így ítélettel kellene dönteni a kereset tárgyában.

 

A törvényszék 6. sorszámú végzése ismét sérti a fair eljárás követelményét. Ugyanis a bíróság hatáskörét a felperesi tény- és jogállítások határozzák meg. Az, hogy a felperes „nem hivatkozik tisztességtelenségre”, nem ezen állítások körébe tartozik. A bíróság logikája – erősen félek ettől – abba az irányba halad, hogy a felperes tényállításával ellentétesen a bíróság megállapítja ismét a szerződés tartalmát, mely szerint a teljes ászf a szerződés részévé vált, majd a „nem hivatkozik tisztességtelenségre” utalással a pert megszünteti, avagy a per tárgyalására határnapot tűz, majd ott utasítja el a keresetet, mivel „nem hivatkozik tisztességtelenségre”.

 

Az a Pp. szellemével ellentétes bírói rendelkezés, hogy idézést nem bocsátott ki, hiánypótlást nem adott ki, ellenben a perbe nem bocsátkozó alperesnek perbeli cselekményeket engedett, jogellenes, kifogásolható.

 

A 2. sorszámú végzésnek való megfelelés elmaradása nem eredményezheti a per megszüntetését, ha van nyitva álló egyéb kereseti kérelem. Márpedig van. Azt miért kellene lemódosítani, erre milyen jogszabály ír elő kötelezettséget? A maradék kereseti kérelem kapcsán mi alapozza meg a bíróság hatáskörét?

 

Sajnos a válasz az, hogy az eljáró bírósági titkár a Pp. szellemét messzire elkerülve indult el egy olyan úton, melyet a kollégiumvezetők tanácskozásán kialakított többségi vélemény előírt számára. Csakhogy ez az út törvénytelen.

 

~ ~ ~

 

Előadom, hogy a felperesek a jogi tény (semmisség) megállapítása iránti kereseti kérelmüket úgy tartják fent, hogy

 

• tényállításuk szerint a fogyasztói szerződés részévé nem váltak az általános szerződéses feltételek,
• így azok megtámadása sem lehetséges, nem is támadják a felperesek azokat,
• így a törvényszéki hatáskör kizárt.
• a felperes kéri a szerződés semmisségének deklarálását a Ptk. 239/A.§ által felhatalmazottan, a Ptk. 200.§ (2) bekezdése, a Hpt. 210.§ (1) és (2) bekezdése alapján.

 

Tisztelettel kérem, hogy a T. Törvényszék állapítsa meg hatáskörének hiányát, és a keresetlevelet tegye át a PKKB-hoz, mint hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bírósághoz.

 

Tényállításként kell még megfogalmazni, hogy az alperes un. elszámolása egy olyan magatartásfolyamat eredménye, melyet a felperes jóerkölcsbe ütközőnek, így semmisnek tart. Az un. elszámolás valós adatokat, tényeket nem tartalmaz, csak arra szolgál bizonyítékul, az alperes hogyan, milyen összegre követett el büntető törvény tényállásába ütköző cselekményt, illetve ez a magatartás miként összeegyeztethetetlen a jogalkotó akaratával, és a jog társadalmi rendeltetésével.

 

Az un. elszámolás nem tartalmaz adatot arra nézve, a felperes milyen összegű forint teljesítését ismeri el valónak az alperes.

 

Az un. Elszámolási törvény és az annak alapján megvalósuló bírói magatartás a Pp. egyes szabályaiból nem levezethető, az a felperes alapjogait sérti, így kérem, hogy a T. Törvényszék rendelkezzen az áttételről. Ugyanis annak megtagadása esetén a felperes eljárási jogait képtelen gyakorolni. Áttétel esetén a járásbíróság köteles és jogosult dönteni arról, hogy a felperes tényállítás, mely szerint az ászf nem vált a szerződés részév, valós, vagy sem. Az áttétel megatagadása esetén e kérdés már eldöntött a DH1 és DH2 törvények alkalmazásával.

 

Mert azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy a deviza mentő törvények alapján kiadott kötelező végzést követően lesz olyan bíró, aki kimondja, hogy „bocs, tévedtem”, felperes nyugodtan módosítsa vissza a jogérvényesítő keresetét a jogmegóvó keresetére.

 

Kérem tehát a T. Törvényszéket, a Pp.8.§ alapján nyilatkozzon arról, miért nem bírálta el a petitum-jogalap kapcsán az ellentmondást, miért nem adott ki hiánypótlást, miért nem bocsátotta ki az idézést, milyen eljárásjogi alapon tesznek a felek perbeli cselekményeket az eljárásban, mely nincsen folyamatban. A keresetmódosításra vonatkozó felszólítás a Pp. mely rendelkezése alapján értelmezhető. Ha a perben kell elbírálni azt a bizonyítás eredményeképpen az, hogy a DH1 és DH2 törvények hatálya jelen esetre is vonatkozik, akkor az anyagi jog miért hat ki az eljárási jogot felülírandó módon. Ha a felperes bizonyítása eredményes a perben, akkor a kereset visszaváltoztatása a jelenlegire mely anyagi vagy eljárási jogszabály alapján lehetséges.

A deviza alapú hitelekkel kapcsolatos jogviták elég gyakran megfeneklenek, majd kitörnek, de nem felfelé, hanem alul, a mocsárba. Aki ügyvédként, fogyasztóvédelmi szakemberként, esetleg csak barátként közreműködött már ilyen jogvitában, az saját bőrén észleli, hogyan állít ki magáról nap, mint nap szegénységi bizonyítványt a törvénykezés és az ügyészi szervezet. A Parlamentről és az Alkotmánybíróságról ne is beszéljük. Habár, az AB utóbbi két határozatát lehet jogtudományi szempontból értékelni, használni…

Nekem azonban az a véleményem, az ügyek nyögvenyelős előre haladását nem is annyira a bíróságok fékezik, hanem maguk az állampolgárok, és az őket képviselő jogászok meghatározott, igen zárt köre. Arról most nem ejtek szót, milyen hatása volt egy siófoki ügyvédnek ezerszám ügyekre, avagy némely budapesti ügyvéd hogyan és milyen eszközökkel formál véleményt mostanság olyan szervezetekkel szemben, akik kaptak valamilyen állami támogatást a feladataik ellátásához. Ez pimf ügy a lényeghez képest.

Én arról szeretnék most beszélni, a társadalom mennyire éretlen saját jogainak megóvása körében. És mennyire alkalmatlan ahhoz, hogy legalább elkapjon egy mentő kötelet. A gondolatsort egy olyan chat indította, melyből idézni fogok, hiszen a megnyilatkozó ember – akinek személyazonosságára még csak utalni sem szeretnék – tanult ember, ki ráadásul magát mértékadónak is tartja a véleményformálás útján.

A történet azonban teljes mértékben tipikus, bárkire igaz lehet, és bevallom, életemben már sok ehhez hasonló beszélgetés alanya voltam. Így essünk neki a sztorinak. Elöljáróban csak annyit, az illetőnek, mint milliónyi magyar embernek, van egy deviza alapú kölcsöne, annak minden rákfenéjével együtt. Azaz az ő sorsa össznemzeti sors.

 

- Jut eszembe, mi a helyzet a devizás autóhitelekkel, azokat is forintosították holnaptól? Mert látom, hogy megint nyomtál egy posztot ebben a témában. Azóta sem kerestem meg az autó hitelszerződésemet, hogy beszéltünk, akkor nem találtam. Nekem azután jár most valami vissza, amiről a bank értesít? – kérdezte ismerősöm…

 

„Nyomtam egy posztot.” Az elmúlt 3-4 évben kb. 20 nagy cikket, tanulmányt tettem közzé a deviza alapú kölcsönök problémájával kapcsolatban. Látványosan őrlődök a bírósági perekben, és nem az árral úszom, hanem keresem az előrejutási lehetőséget oly jogelvek mentén, melyeket nem kívánok feladni rövid távú sikerek érdekében. Ugyanis aki már pereskedett valaha, pontosan tudja, a jogvita végén kell nyerni, és évekbe is beletelik.

 

- Nem tudom. – válaszoltam, hiszen azt sem tudom, az illető milyen szerződést kötött, ki mit teljesített, egyáltalán, a szerződés semmissége, létre nem jötte esetében kit milyen kötelezettség, jog terhel.

Erről jut eszembe az orvosos vicc: Bemegy az „emberorvoshoz” az állatorvos a rendelőbe, és leül a kollégával szemben. Az „emberorvos” megkérdezi: Kedves Kolléga úr! Mi a panasza? – mire az állatorvos csak annyit reagál: Ja, így könnyű!

Én is így vagyok ezekkel a jogvitákkal. Fogalmam sincsen, kinek mi a baja, de mondjam meg azonnal fillérre a választ. Az ismerősöm is eljátszhatott a gondolattal, így közölte, akkor majd elkéri a banktól a papírokat, vagy esetleg megkeresi saját magánál. De a fáradtság az fáradtság, így biztosra kéne menni, tehát újra nekirugaszkodott:

 

 - Szóval vonatkozik ez most az autókra, vagy ne is keressem a szerződést, hagyjam a pitlibe?

- Ha Téged ez eddig sem izgatott, most mit izgat?

- Mert már nem az a lakcímem, és ha érkezne egy beváltható csekk, lehet, hogy elkerül. De, ha halott fejsze nyele, akkor nem nagyon hajtanám.

 

Értem én a lényeget. Ha tenni kell valamit a jogok megóvása érdekében, akkor nem fáradunk, ha csak úgy jön a sült galamb, akkor kinyitjuk a szánkat. Én pedig már úgy vagyok vele, nem mondom meg senkinek, miről mit gondoljon, mit tegyen. Ha majd kér tőlem valaki valamit, akkor teszem a dolgomat. De elmondtam újra, ezek a szerződések nem jöttek létre érvényesen. A kapott forint összeget kell visszaadni késedelmi kamataival együtt.

Ismerősöm nem adta fel:

 

- De áruld már el, hogy hány pert sikerült megnyerned deviza ügyben azon az alapon, amit nekem mondtál. Kérdeztem pár dolgot, amire nem válaszoltál. Pl. A jelenlegi helyzet szerint egy 2006-ban megkötött már kifizetett kb. 2,8 milliós szerződés után a mai bejelentés után nekem uszkve mennyi pénzt fizetnek vissza, ha visszafizetnek, és az automatikus-e, a mai bejelentés után. A másik kérdésem meg az volt, még a nyáron, hogy mennyit lehet ebből kihozni, ha a te elméleted alapján indulunk el és abból te mennyit kérsz, ha megnyerjük a pert. A harmadik kérdésem meg az volt, hogy hány ilyen pert nyertél eddig. Ezekkel a kérdésekkel mi a gond? Nagyjából ezek kérdések megválaszolása után tudom eldönteni, hogy megéri-e perelni, ügyvédet fogadni, vagy hagyjam a csudába az egészet. Az nem válasz mindenre, hogy ezek a szerződések nem jöttek létre.

 

Válaszom egyértelműnek tűnik számomra:

 1. Nem kötöttél érvényes szerződést, nincsen logikus válasz a kérdésedre.

2. Nekem nincsen elméletem, csak a jog, amit én tisztelek. Bem lehet kihozni semmit. Válaszoltam már, mi az érvénytelen vagy létre nem jött szerződés következménye.

3. Senkinek a pénzéből nem kérek egy vasat sem. Nekem munkadíjam van, ami x +ÁFA óránként.

4. Mi köze van az ügyednek a többi ügyemhez?

 

És innen jön az az érvelés, mely miatt elhatároztam, megírom e cikket:

 

- Ha több esetben bemész egy étterembe, azt azért teszed, mert valamikor ajánlották és meg vagy elégedve a minőségével, volt egy referencia. Ezért kérdeztem meg azt, hogy hány ilyen autós devizapert nyertél. Ezt úgy hívják, hogy piac, akkor is, ha jog. Ha meg akarok venni egy cipőt, akkor körülnézek pár boltban, és megnézem, melyik cipőmárkáról mit mondanak. Ahogyan az is piac, hogy nem megyek bele adott esetben egy olyan történetbe, amivel veszítek, és nem nyerek pénzt, és sokkal jobban járok, ha hagyom az egészet. Mert ha ez csak arról szól, hogy fizess ennyit, aztán talán nyerünk, akkor nem biztos, hogy nekem megéri. Ugye ezt, ha egy kicsit bele helyezed magad a másik szerepébe, akkor megérted. És biztosan van a fenn említett összeg alapján egy kalkulációd arra vonatkozóan, hogy mennyit fizet vissza az állam a jelenlegi helyzet alapján és mennyit akkor, ha a te jogi alapvetésed szerint járunk el. Én pl. csak ilyen esetben tudom mérlegelni, hogy nekem megéri-e vállalni a kockázatot vagy sem. Szerintem ebben semmi sértő nincs, de ha igen, akkor én kérek elnézést, mert piaci alapon gondolkodok. Függetlenül ettől én nem vonom kétségbe, hogy te ebből ki tudsz szedni pénzt.

 

Megpróbáltam itt lezárni a beszélgetést, mert ilyen játékba nem érdemes belemenni. Nekem nincsen szükségem minden ügyre. Nem fogok ezrével ügyeket vállalni, mint tette azt sok ügyvéd. És „ilyen” piaci alapon sem akarok működni. Ha valaki akarja a segítségemet, az „becsönget” és kifizeti a munkám ellenértékét. Az a piaci valami, amire ismerősöm hivatkozott, konkrétan hányingert kelt bennem. Ostoba, gerinctelen, tudatlan, értéktelen világ mellébeszélése.

Sokan azt mondanák erre, ismerősöm riposztja reális, és életszerű:

 

- Meg ne haragudj, de nem vállalom be látatlanba a rizikót, teljesen fölöslegesen. Amúgy szerintem az nagy baj, ha ezt nem lehet üzleti alapra helyezni. Mondok neked egy példát, de lehet, hogy ez erre az esetre nem áll, nem erre számoltam ki. De tegyük fel, hogy a 2,8 milliós hitel után te behozol 1 millát, akkor én annak örülök, és azt mondom a 20-30 százalék vagy akár a fele a tied, ha nem jön be, én vállalok, mondjuk 80 ezer buktát. de ha nem tudom, még azt sem, hogy mennyi az esélyem.

Minden helyzetben a piac dönt, akkor is, amikor megveszel egy kiló répát, leteszed a voksod. Arra a kérdésemre sem válaszoltál, hogy egy ilyen hitel mellett az állam döntése után a bank mennyit fizet vissza kb.. Ilyen esetben milyen kapaszkodó legyen? Mihez viszonyítsak? Lehet utálni a piacot, de ha kimész a piacra, akkor ott is van két kofa és két szempont alapján döntesz, amikor megveszed a répát. melyik a szebb és melyik kerül kevesebbe. Lehet, hogy megveszed a drágábbat, ha tudod, hogy az biztos minőség.

 

Itt azonban kezdett érdekelni a játék, mert a másik fél érvelésbe kezdett. Így válaszoltam:

 

- Ha velem ki akarsz számoltatni egy jogvita végén alkalmazandó matekot, az nekem 2-3 órai munka. Ingyen akarod? Ne vállaljál rizikót. Én a magam ügyében vállaltam, nem is fizettem ki a kétszeres pénzt. Én leköltöztem a “piacról” a faluba. Nem tülekszem a piacon, Neked biztosan ott a helyed, nekem nem.

 

Vitapartnerem ezen a ponton fogalmazta meg azt a gondolatot, mellyel számtalan esetben találkoztam már:

 

- Bocs, de ez esetben nem tudom az ügylet kimenetét. Tehát lehet bennem kétely. Te sem garantálod 100 százalékra a győzelmet. Nekem nyert ügyvéd pert, az egyetlen perem volt és sikerdíjas volt, jobban járt, mintha óradíjat kért volna.

 

Ezt a sikerdíjas sztorit már nagyon sok fogyasztó ismeri. Hiszen közismert, kik azok az ügyvédek, akik a normál díjon felül sikerdíjat kötnek ki. Csak azt nem értem, mire. Hiszen a perek döntő többségében az a feladat, hogy mondjuk a megbízó nem 10 millióval tartozzon a banknak, hanem 3 millióval. És a köztes 7 millióból kéri a sikerdíjat egy ügyvéd? Akkor, amikor a szerencsétlen fogyasztó a 3 milliót sem képes kifizetni? Miből fizet sikerre díjat? Mi a siker? Így kénytelen voltam így érvelni:

 

- Nekem van egy tudásom. Az sajnos egyedi. Nem piacon árult. Ha valakinek kell, akkor az keményen megfizeti. Ez van. És nem fogom senki perét finanszírozni. De vannak még sikerdíjas ügyvédek. Adjak neveket? Esetleg Léhmann?

 

Sajnos azonban ismerősöm ragaszkodott a kalkulációhoz, így újra érvelésbe kezdtem. Nem tudom, volt-e értelme.

 

- Ha Neked valami bajod van, fáj valamid, akkor elmész az orvoshoz, de nem vezeted elő azokat az érveket, amiket fentebb. Hogyhogy nem? A fog fáj, de rettentően, és akkor belekezd a megbízó, a beteg, hogy kedves doktor úr, hány fogat kezelt már sikerrel életében? Csak azért – elnézést, de beszarok a fájdalomtól – mert, a referencia az nagyon fontos dolog.

 

Én azt mondom minden esetben, aki azért akar hozzám jönni, mert jó a statisztikám, azt visszautasítom eleve. Nem vagyok jós. Ügyvéd vagyok. Én csak azt tudom megmondani, kinek van igaza a jog szerint.

Ismerősöm bevitte az az ütést, melyet vitapartnereim állandóan bekészítenek:

 

- Rájöttem, te egy olyan ember vagy, akinek mindig igaza kell legyen. Én ehhez sok sikert kívánok neked!

 - Soha nem kell. Most sem kell. És csak akkor nyitom ki a számat, ha igazam van. Amikor nincsen, akkor befogom. Nekem az a hivatásom, hogy akkor szóljak, ha igazam van. Ebből élek. - válaszoltam.

 - Nagyon szépen köszönöm a mai kioktatást. Megpróbálok majd meghunyászkodni. Addig is várom a válaszod arra, hogy az állam döntése után mennyi pénzt fizet nekem vissza a bank, ha fizet, az említett hitelem után, legalább százalékban, mert ezt még nem sikerült megtudnom. Sem tőled, sem tőlük. De persze én vagyok a hülye. Be kell vallanom neked még valamit, matek tanár is vagyok az újságíró végzetségemen túl. A szorzótábla szerint ma még mindig nem kaptam választ a kérdésemre.

 - Megadtad az alapadatokat, vagy találjam ki? - kérdeztem.

 - Mennyit fizet a kormánydöntés után egy svájci hiteles autósnak a bank? Nem nekem, úgy általában? Mutasd meg nekem a jogszabályt, ahol van egy képlet is, azért mert bárhol keresem, nem találom, mondd! Nézd nekem, nem élet-halál kérdés ennek a szerződésnek a felülvizsgálata. Letudtam, kifizettem. De az érdekelne, hogy adott esetben, ha olyan jó a Viktor, akkor visszakaphatok-e valamennyi pénzt, mert igazságtalan volt az alku. Erre ma este sem te, és a napokban a kormány sem tudott kézzel fogható megoldást adni. Még csak megközelítőt sem. Pedig én leírtam neked mennyit vettem fel. Érted?

 - Milyen eltérő deviza pártokon számolt a bank? Nem írtad le. Azt sem írtad le, mikor, melyik nap, hány forintot fizettél. Azt hiszed, kurva egyszerű ez a dolog? Hát nem az. Fizesd ki. A Te mentalitásodra alapozott minden bank hosszú évek alatt. Fizess, mert akkor nem kell ügyvédet fizetned! Fizess, nehogy más tudását kelljen megfizetned! - próbáltam lezárni az egyre értelmetlenebb vitát.

 

Természetesen az eredeti beszélgetést jelentősen megvágtam, a személyes dolgokat kihagytam belőle. De így is maradt belőle annyi, melyből „átjön” a lényeg.

A magyar ember mérlegel. A szart is mérlegeli. Amíg én azon gondolkodom, hogy hol az igazság, és ha megvan, akkor lépek is felé egy nagyot, addig mások leragadnak a mérlegelésnél. Teljes mértékben hiányzik a tisztelet egy hivatás iránt, legyen az bármilyen szakma. A magyar ember mindenkinél okosabb, és ha nem, akkor kikéri magának. Ha vitában nem képes nyerni, nem képes érvelni, akkor újraalkot fogalmakat és játékszabályokat.

 

Zoránnak van egy rendkívül jó nótája, mely „A nő” címet viseli. Leszámítva azt, hogy ez Billy Joel száma, a szöveg örök érvényű:

Ő, akin nem látok át

Egyik mosollyal csal

Másik sóhajjal vall

Ő élvez minden csatát

És ha vesztésre áll

Kész egy újabb szabály

 

Ő az Édenbe csábít, és rávesz a bűnre

Közben úgy sebez meg, mintha ő maga tűrne

Ő a szemérmes kezdő s a jó szerető

Soha nem bűnös, nem szent, csak önmaga mindig – a nő

 

Ami azonban egy hölgy esetében megengedett, szinte megkívánt, az élet értelmét, és velejáró szükségszerűségét adja, az társadalmi szinten sima ostobaság. Mert egy jogvitában nőként viselkedni értelmetlenség. Csak erre nem jönnek rá az emberek. És a legrosszabb az, amikor egy ügyvédnő a perben képes újabb szabályokat alkotni…

Jó lenne rájönni, hogy a buta embernél csak egy rosszabb van, amikor még szorgalmas is. Arra is érdemes rájönni, ezt a mocskot nem fogja megoldani senki valami olcsó multinacionális gondolkodás, szócséplés mellett. Ha valaki képtelen felismerni azt, jogától fosztották meg, hülyének nézték, kihasználták, majd ezt tudomásul is veszi – mintegy piaci alapon – akkor ennek az országnak, ennek a társadalomnak vége. Örökre végre.

 

Lehet vergődni tüntetéseket, de látván látszik, Pártunk és Kormányunk helyesen ismerte fel a társadalom nívóját, értékrendjét – pontosabban annak hiányát – és azt is, hogy nem áldoz a magyar jogainak védelmére. Csak akkor, ha nincsen rizikója.

Márpedig rizikó nélkül nincsen élet, nincsen fejlődés, nincsen semmi. Csak a posvány, a mocsár, a lószar.

 

Mindentől függetlenül, lehet, nemem nincsen igazam. Az is lehet, szar ember vagyok. Minden lehet. De ismerősöm fogja kifizetni a kétszeres pénzt…

 

 

Két vicc jut még eszembe ehhez kapcsolódván. Az első pesti zsidóvicc, de bárkire igaz lehet: „Mi az igazi dilemma? Disznóhús – de ingyen!”

 

A másik egy klasszikus bróker vicc: „Két bróker sétál az úton. Az egyik meglát egy kutyaszart a járdán, és megkérdezi a haverját, ha adok 20.000.-Ft-ot, akkor bekapod? Kis gondolkodást követően a srác bekapja a kutyaszart és elteszi zsebre a pénzt. Kis idő múlva – még a szar kesernyés ízével a szájában – az illető meglát egy másik kutyagumit a jártán, és megkérdi a társát: és Te megeszed a szart 20.000.-Ft-ért? Meg bizony, a másik srác is bekapta, és eltette a pénzt. Kis idő múlva rádöbbentek, hogy szart ettek, nem kerestek egy vasat sem, de csináltak 40.000.-Ft forgalmat.”

 

Nos, ez a magyar társadalom ilyen. És ilyen is marad. Mert képtelenek az orrukat kidugni a bűzös magyar állóvízből. Ugyanis ahhoz rizikót kellene vállalni.

Az élet néha oly kegyes, néha meg oly kegyetlen. A sors, vagy valami isteni elrendeltségből fakadó szükségszerűség hullámzása adja az élet zamatát, fűszerezését, élményét. Felkelünk, rácsodálkozunk egy szép reggelre, avagy alig bírjuk kinyitni a szemünket, és hatszor megbánjuk, miért is születtünk erre a világra. A hindukat, buddhistákat mondjuk, annyira nem rázza meg a dolog, de engem, mint hívő ateistát, nagyon is.

 

Sokszor vád ér, nem nézem színesben a világot, de ez igazságtalan. Realista vagyok. Ha a világ fekete fehér – rosszabb esetben koszos szürke – akkor nem fogom magam becsapni, jaj de szép minden, mert ez az önámítás saját magammal szemben tisztességtelen.

 

A hétvége két napja furcsán rímelt egymásra: eső és vonósok.

 

Szombaton Jakobi úr rendezésében a „szokásos” Festetics Palota antik arisztokratikus hangulatú tükörtermében tartotta Baráti Kristóf hegedűművész – Würtz Klára zongora kíséretében – előadóestjét. Brahms három hegedű-zongora szonátája volt a téma. Bevallom, nem vagyok olyan régi hegedű-rajongó, hogy ismerjem munkásságát, de annyit azért felismerek, milyen a vérprofi művész.

 

Az első szonáta számomra nehezebben emészthető volt, nagy a valószínűsége, még a budapesti értelmezhetetlen dugók miatti késedelem dobogott az agyamban. Lassan engedtem fel, és velem együtt talán a művészek is. Figyeltem a zongorát is, kicsit darabosnak tűnt minden. Majd elpattant egy húr. Szó szerint. A rövid szünet és az újrakezdés feloldott bennem is mindent, és igazi élményt hozott a koncert. A zsúfolásig megtelt terem közönsége hálás volt minden hangért, harmóniáért. A ráadás egy pillanata a zongoránál fatális fennakadást okozott, hiszen a kotta elektronikus formában jelent meg egy tableten, mely adathiányos lehetett, hiszen Würtz Klára művésznő 3-4 másodpercig leszakadt a műről. A rutin segített és hamar megtalálták a fonál végét. Én szeretem ezeket a „hibákat”, hiszen emberközelivé teszik az előadást, „színe-szaga” lesz a koncertnek. Talán soha nem leszek olyan ember, aki a végén rezignáltan megjegyzi, az utolsó hang kitartása milyen érzelmeket keltett bennem. Nem, erre képtelen vagyok. Megmaradok hallgatóságnak, aki ugyan igyekszik az általános műveltségéből hiányzó zenei alapokat pótolni, de nem fakadok sírva, ha a kottát látva eltévedek.

 

A hangverseny egy esemény, melyhez emberek tartoznak, társaság, beszélgetések, a szünetben egy Ischler, egy „színházas” kávé, etc. Jakobi úr programjai embereket hoznak egymáshoz közelebb, már nem csupán biccentenek egymásnak a nézők, hanem becsúszik egy „jó estét”, „viszontlátásra”, „nagy élmény volt ismét” megjegyzés is. Majd jönnek a rövidebb-hosszabb elbeszélgetések is. Ami viszont nagyon hiányzik, az a hangverseny (színház) utáni vacsora, egy pohár bor hangulata, mely Budapestet anno jellemezte.

 

Én ugyan – ha van rá lehetőség – fogom magam, és a Múzeum Kávéház és Étterem pincérét feltartom egy könnyű vacsora erejéig. Ezek az események külön megemlékezést érnek meg a gasztronómia témában, de nagyon úgy tűnik, vendég és főúr kapcsolata pont olyan hiánycikk hazánkból, mint a hallgató és zenész reláció. Ideje lenne változtatni ezen!

 

A vasárnap bőven überelte azonban a szombatot. Nem kellett messze utazni a csodáért, hiszen Gyulakesziben a Csigó malom nem csupán a nyári estékre, de az őszre is számos – világszínvonalú – produkciót ígért.

 

A Jávorkai fivérek korábbi koncertjéről már írhattam, (http://www.donmarcello.hu/?p=2239) és itt kérek bocsánatot mindenkitől amatőrizmusomért. Nem vagyok egy fidelio, de nem is szándékom az lenni.

 

Nos, a délutáni esemény nem szimpla zenei élménynek ígérkezett, hiszen a malom és közönsége a 20 éves Törley Szalont ünnepelte meg szerény ám hiánypótló rendezvény keretében. Ha itt beszúrom azt az el nem hanyagolható körülményt, hogy Jakobi László a Törley Szalonban látta először játszani a Jávorkai fivéreket, akiket meghívott saját előadássorozatába, így rácsodálkozhattam valami igazán nagyszerű dologra, akkor az sem eltagadható, hogy a Törley Szalon teremthetett hagyományt a fivérek malombéli fellépésére. Én meg totális Jávorkai-fan lettem időközben. Nem szégyellem bevallani, levettek a lábamról.

 

A mostani repertoár gyakorlatilag majdnem megegyezett a Festetics Palotában hallottakkal, melyet nagyon nem bánok, hiszen összehasonlítási alapom volt általa.

Az első mű Haydn volt, én meg néztem a két hangszert, hallgattam azok hangját és felkaptam a fejemet, Stadivari műhelyéből származott mindkettő. Hegedű esetében ez még csak-csak megszokott, de csellóból alig néhány tucat sorsa ismert. Az egyiket már láttam Steven Isserlis kezében, a másikat pedig most, az orrom előtt. Ez egy külön fogalmi kategória, hallani kell.

 

Jávorkaiék az egész koncertet lehozták az asztalhoz ismét. A közönséggel elbeszélgettek, remek humorral dobtak le félmondatokat, szavakat, bizony sok stand up humorista megirigyelhetné azt az ütemérzéket, mellyel a hangok mellett a szavakkal is bántak. Ráadásul előadásuk igazán bájos! Régen jazz zenészek – a nagy öregek – meséltek olyan ízzel sztorikat, mint ahogyan a fivérek felvezettek egy művet.

 

Nem akarok okoskodni, de én úgy érzem, nem azon művészekhez tartoznak, akik szeme ráragad a kottára, és attól nem képesek elszakadni. Már tudom, a komolyzenészek alapvetően sorolhatóak e két csoportra: a szerző eredeti leiratához hűen ragaszkodóakéra, és a művet előadói szabadsággal kezelőkére. Az, hogy a kettő között átmenet is lehetséges, inkább sorolom a hiányosabb felkészültséghez, melyet improvizációval fednek le.

Soha nem fogom ismerni az eredeti kottát, nem leszek képes megtanulni a hangok szinte visszaidézhetetlen sorozatát, de a művészi szabadság – és nem szabadosság – eltérő hangulatokat, érzelmeket keletkeztet. Ez lehet érezni. Miután októberben és decemberben is hallottam ugyanazt, nem nehéz felismerni a különbségeket. Ráadásul Jávorkai Sándor el is mesélte, mit jelent a „rizikózás” számára. Számomra annyit, hogy ha valaki egy Paganini virtuozitást is képes megrizikózni, az nem csak tökéletes hangszeres biztosságot, technikát jelent, hanem egy jó értelemben vett olyan pimaszságot is, mely a zene örömét égi magasságokba emeli. Rizikózik? Tegye! Rontsa el! Majd figyelek, és kiszúrom – ha tudom – hol van benne a rontás. De az is lehet, nincsen, vagy lesz benne egy plusz csavar, egy zseniális zenei blickfang.

 

A Dongó is ilyen. Rimszkij-Korszakov műve persze, hogy nem gyorsasági világcsúcsra tervezett, de ráadásként elhangozva, a művészek technikai tudását humorral ötvözve miért ne lehetne mindennél gyorsabb? Pláne, ha a gyorsaság mellett mindent „kitermelnek” belőle.

 

A koncert végén nagy megtiszteltetés ért, és a fivérek jó hosszan meséltek művészetükről. Vissza is kérdeztem, a hegedű-cselló párosítást miért tartják kissé mostohának. Tökéletes választ kaptam rá, elemezve a hangfekvéseket, etc. Én mégis beleszerettem ebbe a duóba. Ugyanis, ha Ádám egy húron játssza el Paganini remekét, és a hangszerével gyakorlatilag szabadon azt tesz, amit éppen megkíván, akkor nem csak azt érhetem meg, miért vált szólóhangszerré a cselló, hanem azt is, hogyan lehet tökéletesen, érdekesen egymásra hangolni a hegedűt és a csellót. Azaz, én nem fogok finnyázni e körben.

 

Ma is elhangzott Ernst, A nyár utolsó rózsája c. műve. A dolog pikantériája, hogy a korábbi cikkben pont Baráti Kristóf felvételét hivatkoztam meg, és nem csak két Jávorkai előadást vethettem össze, hanem szombati művészemet is mellé helyezhettem. Mélyen belevésődött így az agyamba, emlékeimbe a mű.

 

A fivérek egyre többet koncerteznek a világban, de nem tervezik feladni magyarországi fellépéseiket, sőt! Egyre fontosabbnak tartják azt, és mélyen hiszek benne, egyszer nagy hazai közönséget teremt közvetlenségük, tökéletes zenei műveltségük, világlátásuk, intelligenciájuk, humoruk.

 

A Csigó malom megragadott egy utolsó szalmaszálat a Balaton környékén, és a kultúra terén csak nem süllyedünk a mocsárba. Ha kedvenc éttermem, a MiAKő megindított közösségi programokat, a malom ehhez képest egy kicsit előbbre is jár, akkor nem reménytelen, a helyi értelmiség, a kultúraszerető közeg feltöltődhet egy kissé, az értékek a helyükre kerülhetnek. A koncert végén a nézőtér társalgóvá alakult át, és ismerősök-ismeretlenek még jó hosszú ideig beszélgethettek a zenéről, a művészekről (a művészekkel), és bármiről. Nem volt rohanás, stressz, csak jó emberek módjára viselkedtünk. Ennyire egyszerű ez a dolog.

 

Az AB határozata az alábbiakat tartalmazza:

 1.1. A Tv. tárgyi hatálya minden, 2004. május 1. napja és 2014. július 19. napja között kötött deviza és forint alapú fogyasztói kölcsönszerződésre (a 2014. október 15-én hatályba lépett törvénymódosítást követően ezek mellett a deviza szerződésekre) kiterjed.

Csakhogy az idézett rendelkezés nem így szól, hanem így:

Az 1. § (1) bekezdés szerint a törvény hatálya a 2004. május 1. napja és az e törvény hatálybalépésének napja között kötött fogyasztói kölcsönszerződésre terjed ki. E törvény alkalmazásában fogyasztói kölcsönszerződésnek minősül a pénzügyi intézmény és a fogyasztó között létrejött deviza alapú (devizában nyilvántartott vagy devizában nyújtott és forintban törlesztett) vagy forint alapú hitel- vagy kölcsönszerződés, pénzügyi lízingszerződés, ha annak részévé a 3. § (1) bekezdése vagy a 4. § (1) bekezdése szerinti kikötést is tartalmazó általános szerződési feltétel vagy egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel vált.

Az apró csúsztatás szinte alig vehető észtre, de számomra ez fontos, mert a felperesek jogállítása szerinti ügylet nem tartozik a tv és az AB határozat hatálya alá.

 [45] Ami a deviza alapú kölcsönszerződéseket illeti, általánosságban megállapítható, hogy azok hosszú időtartamra szóló (tartós), nagy kockázatú jogviszonyok.

Egy szerződés esetében csak akkor lehet általánosságban megállapítást tenni a szerződés tartalmát illetően, ha a megállapítást tevő személy, legalább az egyik szerződő fél akaratát ismeri. A peres praxisban eddig nem láttam olyan pénzintézeti nyilatkozatot, mely lefedte volna az AB kijelentését. Jómagam pedig nem csupán az ilyen jogviszony létét tagadom, hanem annak lehetséges tartalmát is.

Piaci bevezetésüket megelőzően ezek tartalmával, rendes vagy rendellenes lebonyolódásával kapcsolatosan sem az ilyen pénzügyi terméket értékesítő bankok és más pénzügyi intézmények (pénzügyi szolgáltatók), sem az ezeket igénybe vevő adósok nem rendelkeztek kellő tapasztalattal.

A „pénzügyi termék” nem szerződés. A „termék” legfeljebb egy szerződéses ajánlat lehet. Ajánlatot piacilag bevezetni nem lehetséges. Azt azonban nem vitatom, hogy szerződéses ajánlatát az összes pénzintézet összehangolva, igen nagy számban tette meg. Ez az ajánlat azonban nem jelent azonnal jogviszonyt.

Az egyes perekben a bankok tényállítása egyöntetűen az, hogy nem a bank, hanem a fogyasztó tett ajánlatot. Márpedig ebben az esetben az AB megállapítása nem meglapozott, az elnagyolt, felületes.

Az AB kijelentése nem lehet axióma, ugyanis arra semmilyen tény, tapasztalat, bizonyosság nem szolgált alapul.

Érdekes módon, az AB határozata sokkal „hátrébb” kitér a kérdéskörre:

 [122] Az Alkotmánybíróság jelen üggyel összefüggésben megjegyzi: A „deviza alapú” szerződés fogalmát számos jogszabály használja, definíciót azonban – a vizsgált Tv.-en kívül – csak két hatályos jogszabály, – a régi Hpt.-vel megegyezően – a Hpt. [267. § (1) bekezdés], illetve a teljes hiteldíj mutató meghatározásáról, számításáról és közzétételéről szóló 83/2010. (III. 25.) Korm. rendelet [2. § (1) bekezdés 2. pont] – ad egymással nem teljes összhangban. A jogszabály-alkotói következetlenséget – és a részben ebből is fakadó jogalkalmazói jogbizonytalanságot – észlelve a 6/2013. Polgári jogegységi határozat indokolásának III. 1. pontja részletesen elemzi a deviza alapú szerződések jellemzőit.

 [123] Kétségtelen tehát, hogy a Tv.-ben használt fogalom értelmezésre szorul, azonban „[a] bírónak [...] nem elegendő önmagában a jogbiztonság elvének részét képező normavilágosság követelményének sérelmére hivatkoznia sem azon az alapon, hogy nem tudja megállapítani az ügyben alkalmazandó jogszabályi rendelkezéseket, sem azon az alapon, hogy nem tudja azokat egyértelműen értelmezni {28/2013. (X. 9.) AB határozat, Indokolás [36]}. A norma megszövegezéséből fakadó nehézségek „csak ott vetik fel a jogbiztonság sérelmét, és válik elkerülhetetlenné a norma megsemmisítése, ahol a jogszabály eleve értelmezhetetlen, és ez alkalmazását kiszámíthatatlanná, a norma címzettjei számára előreláthatatlanná teszi {3106/2013. (V. 17.) AB határozat, Indokolás [10]}.

Azaz a jogalkotót terhelő felelősség, hogy csapodár módon dobálta egymásra úgy a fogalmakat, hogy azt soha nem kodifikációs munka, hanem napi politikai-, gazdasági-, vagy magánérdek határozta meg

 

De térjünk vissza a határozat elejére:

A nemzetközi kereskedelmi gyakorlatban ismert az ún. „elnehezedési klauzula” (Hardship clause), amely arra kötelezi a feleket, hogy tárgyalják újra a szerződést, ha az említett klauzulában meghatározott körülmények (pl. a jelentős árfolyamváltozás) bekövetkeznek. Ez a klauzula a felek közötti érdek- és értékegyensúly és ezáltal az ügylet fenntartását segíti elő, különösen a hosszú távú, nagy kockázatú szerződések esetén. Deviza alapú kölcsönzés – a kirovó pénznemtől eltérő lerovó pénznemben történő teljesítéssel – a bankok egymás közötti gyakorlatában nem volt ismeretlen, ezeket azonban csak nagyon rövid (napokban, hetekben, kivételesen hónapokban meghatározott) időszakra kötötték, az árfolyamváltozás felső limitjét (mint megszüntető feltételt) is kikötve. Ilyen vagy ezekhez hasonló, a gyengébb feleket (a termék „fogyasztóit”, az adósokat) védő garanciális feltételeket ezek a szerződések általában nem tartalmaztak.

Fenti érvelés ugyancsak pontatlan. A deviza alapú kölcsönszerződés nem értékállósági kikötés, a deviza alapú szerződésre nem vonatkozik a clausula rebus sic stantibus elve. A deviza alapú szerződés egy gyűjtőfogalom, de mögötte a feltételeket alkalmazó fél szándékát kell megvizsgálni. Álláspontom szerint a szándék megvalósítása, elvi megvalósíthatósága a jogalkotó szándékával ellentétes, az jóerkölcsbe ütköző. Márpedig ha az ilyen ügylet érvénytelen, akkor arra nem lehet egyéb jogelvet vonatkoztatni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Amiről az AB beszél, az a számviteli illesztést megvalósító pénzügyi mögöttes ügyletek jellemzése. A swap ügyletek kapcsán figyelt devizacserék ugyan kölcsönügyletek, de azok nem deviza alapúak, hanem deviza ügyletek. Ez olyan csúsztatás, mely mindenképpen kirívó.

 Köztudomású, hogy a 2008–2009-es globális pénzügyi válságot követően az ilyen szerződések több százezres nagyságrendben tartósan és súlyosan elnehezültek. Háztartások tömege került nehéz élethelyzetbe, családok tízezreit fenyegette a kilakoltatás stb. A probléma negatív következményeit a társadalom, a nemzetgazdaság egésze viseli, ezek kezelése, orvoslása bírói úton (az individuális jogvédelem keretében) nem volt lehetséges. A Kúria 6/2013-as PJE határozatában nyíltan így foglalt állást és a jogalkotói beavatkozást sürgette. Kifejtette, hogy a bírói szerződésmódosítás nem alkalmas jogi eszköz arra, hogy„társadalmi méretű gazdasági változásoknak azonos típusú szerződések nagy tömegét hasonlóan – csak az egyik fél számára hátrányosan – érintő következményeit orvosolja. Ha ezeket a hátrányos következményeket a jogalkotó bizonyos körben jogszabállyal rendezte, a jogalkotói beavatkozás e körben az egyedi bírói mérlegelést kizárja.” A probléma kezelése mindhárom hatalmi ágnak, a pénzügyi intézményrendszernek, az adósoknak és az egész társadalomnak is egyre sürgetőbb elemi érdeke. A kormány kérésére a szerződések módosítása révén megvalósítható, törvényhozó általi beavatkozás alkotmányos kereteit az Alkotmánybíróság – fenntartva és megerősítve a 32/1991. (VI. 6.) AB határozatban kimunkált elveket – a 8/2014. (III. 20.) AB határozatában jelölte ki.

 

Az érvényesen létre nem jött szerződések nem tudnak elnehezülni. A problémát kezelni ugyan lehet a jó gazda gondosságával vezetett államháztartási, és jogállami keretek között, de egy szerződés semmissége, érvénytelensége a törvény szava szerint valósul meg. Az érvénytelenséget kezelni nem lehet. Az fogalmilag kizárt. A bíróság az érvénytelen szerződések kapcsán a felpereseknek jogvédelmet ad, nem a problémát kezeli.

Azaz a Kúria jogosan sürgette a jogalkotói beavatkozást. Ám senki nem gondolta azt, hogy a jogalkotó belenyúl egyes szerződésekbe, a törvénykezés kívánalma az volt, hogy a peres tapasztalatok alapján megkövetelt bizonyítást egyszerűsítse le a törvényhozó egy vélelemmel. Más kérdés, hogy a vélelem olyan tisztességtelenségre vonatkozott, mely nem feltétlenül jelenhetett meg általános szerződéses feltételként a szerződés részévé váltan. A vélelem valóban a perbeli bizonyítást egyszerűsíti le.

Az én jogászi igényem arra vonatkozhatna, hogy a jogalkotó ismerje fel a banki magatartás turpis voltát, és az asztalról lesöpört korábbi AB határozatok szellemiségének fényében ítélje meg a jóerkölcsbe ütközést. Ám az AB munkája, szellemisége pont nem a jogállamiság irányába hat, így elvárásom pusztán formai. Ám az is igaz, hogy a 12/2013. (V.24.) AB határozat alapján a 801/B/2002. AB határozat indokolásában foglalt teljes jogelméleti levezetés helyálló, és alkalmazható. És ezt az AB mostani érvelése legalább megerősíti.

 

1.2. Mind a jogalkotó, mind a jogalkalmazás felismerte a fogyasztói kölcsönszerződésekkel – elsősorban a deviza alapú szerződésekkel – kapcsolatban az elmúlt egy évtizedben felmerült problémákat, és a saját eszközeivel megpróbálta kezelni azokat. A jogalkotó értelemszerűen jogszabály-módosítás útján (ld. pl. a régi Hpt. 210–210/A. §§-ainak módosításai), illetve új jogszabályok alkotásával (pl. végtörlesztés, árfolyamgát bevezetése) avatkozott be, és kívánta az adósok pénzügyi helyzetére kedvezőtlen hatásokat ellensúlyozni, illetve a jövőre nézve kikerülni.

 

A végtörlesztés „intézménye” a legklasszikusabb olyan jogalkotói intézkedés, melynek nincsen hatása a kötelmekre. Ugyanis ha egy kötelem nem jött létre, akkor a jogalkotó nem határozhatja meg egyik fél jogát és kötelezettségét, hiszen érvénytelenség esetén nem lehet szó jogkövetkezményről. A törvényalkotó pedig a felek szándéka ellenére nem hozhat létre jogokat és kötelezettségeket.

A Ptk. ugyan ismeri a szerződéskötési kötelezettséget, melyet törvény ír elő, azonban a fogyasztói kölcsönszerződések körében ez értelmezhetetlen. Azaz a törvényalkotó szimplán politikai indítékból, barbár módon alkotott jogszabályokat, melyek joghatása erősen megkérdőjelezhető.

A szerződő felek konkrét jogvitáinak eldöntése a bíróságokra hárult, a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében végül több, a bíróságokra kötelező jogegységi határozat is született (6/2013. Polgári jogegységi határozat, 2/2014. Polgári jogegységi határozat). Ennek a folyamatnak a végén került sor arra, hogy a törvényhozó – a végrehajtó hatalmi ág kezdeményezésére – a bíróságok ítélkezési gyakorlatának és a jogegységi határozatokban kialakult álláspontnak a figyelemmel kísérése és elemzése után a Tv. megalkotása mellett döntött, jogszabályi (törvényi) szintre emelve a bíróságok joggyakorlatát. Az alkotmányos kereteken belül a vizsgált Tv. célja nem a szerződések módosítása, hanem a PJE határozatokból származó egyes követelmények általános érvényre juttatása, továbbá a fogyasztói kölcsönszerződésekkel összefüggő további kormányzati intézkedések előkészítése.

Az AB határozata a politikai elitnek történő megfelelési kényszert követően – mintegy önmagát cáfolva tért vissza a konkrét jogvitákhoz. Ám az már megint nem igaz, hogy a bíróságok joggyakorlatát emelte törvényi szintre. A praesumptio iuris et de iure nem a törvénykezési gyakorlat törvényi szintre emelése.

Azaz jelen AB határozatnak majdnem pont úgy nincsen semmi értelme, mint a Kúria alapul szolgáló jogegységi döntésének.

 [66] A Tv. alapján a keresetindításról a címzettek maguk dönthettek (a korábban már ismert PK vélemény és a PJE határozat tartalmának ismeretében is), azonban az is kétségtelen, hogy a perindítás elmaradásának következményei – arra figyelemmel, hogy nemcsak konkrét perekben vitássá tett, hanem általánosan valamennyi szerződést érintenek – azonnaliak és viszonylag súlyosak voltak az érintettekre. Jogi helyzetüket jelentős mértékben befolyásoló döntésük meghozatalára a pénzügyi intézményeknek a jogalkotó viszonylag rövid felkészülési időt biztosított. A Tv. ugyanis vitathatatlanul jelentős változást idézett elő a fogyasztói kölcsönszerződések alanyainak a helyzetében: a felállított törvényi vélelem lényegében megfordította a szerződések alanyainak a pozícióját, hiszen ettől kezdve a pénzügyi intézményeknek kell – rövid, jogvesztő határidőn belül – pert indítva arra hivatkozniuk, s azt bizonyítaniuk, hogy a vitatott szerződési kikötések megfeleltek a Tv.-be átírt elveknek, s ezáltal nem voltak tisztességtelenek. Ezt egy viszonylag hosszú időszak alatt – 2004. május 1. és 2014. július 19. napja között bármely időpontban – alkalmazott általános szerződési feltételeik vonatkozásában kellett megtenniük. Ugyanakkor a törvényi vélelem kizárólag az egyoldalú kamat-, díj-, illetve költségemelést lehetővé tevő szerződéses kikötéseket érintette, mely az általános szerződési feltételeken belül egy kisebb, pontosan körülhatárolt rész. Ezeknek az elemeknek a beazonosítása még egy hozzávetőlegesen 10 éves szerződéses időtartamot tekintve sem okozhat olyan problémát, amely a keresetindítási határidő megtartását ellehetetleníti. Továbbá a Tv. pontosan meghatározta, hogy mely – a PK vélemény és a jogegységi határozat alapjául szolgáló konkrét perekben az egyes szerződésekre már általánosan érvényesített – elveknek kell megfelelniük az érintett kikötéseknek [4. § (1) bekezdés a)–f) pont]. A kritériumok egy része nem enged mérlegelést (pl. b) pont: van-e ok-lista, s ha igen, taxatív vagy példálózó jellegű felsorolást tartalmaz), míg más kérdések megítélése a bíróság mérlegelésére van bízva (pl. a) pont: a fogyasztó számára világos, érthető-e az általános szerződési feltétel megfogalmazása). A bíróság meggyőzésére irányuló érvelést – a szerződési kikötések részletesebb elemzését – lényegében csak ezen utóbbi elemek vonatkozásában kellett előterjeszteni.

Nos, ez az érvelés megint abból indul ki, hogy a perekben és az AB határozatban érintett általános szerződéses feltételek a szerződés részévé váltak. Ha ugyanis azok nem épültek be a felek konszenzuál szerződésébe, akkor egy elméleti feltevés – rejtett fenntartás – vizsgálata lehetetlen, azt egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni. Más kérdés, hogy a jogalkotó a tisztességes piaci magatartás és a fogyasztóvédelem kapcsán idejében felismerhette volna a tilalmazott magatartást, de mind a mai napig erre nem volt hajlandó.

Másfelől a jogszabályok eddig is pontosan tiltották a konkrét magatartásokat, nem kellett ezért az AB elé rohanni. Gondoljunk csak bele, 12.000 per került felfüggesztésre. Januárban folytathatunk mindent tovább. Ám a perek nagy kérdése kötelmi jogi alapú, nem fogyasztóvédelmi. Azaz sikerült a perek időtartamát fél évvel kitolni, mely miatt az államot súlyos felelősség terheli. Ettől eltekintve a következmény adott, a problémát csak elodázzák.

Ezt maga a jogalkotó is pontosan tudja:

 [130] Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy az igazságügyi miniszter tájékoztatása szerint mintegy 1,8 millió polgári peres eljárás megindításával kellett volna számolnia a jogalkalmazónak (és a jogalkotónak), ami – az évente átlagosan 160.000 megindult polgári alkotmanybirosag.hu peres eljáráshoz viszonyítva – olyan ügyteher növekedést eredményezett volna, mely hosszú időre megbénította volna az igazságszolgáltatást. Az a törvényhozói beavatkozás tehát, mellyel igen nagy számú egyedi per néhány sui generis eljárás lefolytatásával kiváltható, úgy hogy a pénzügyi intézményeknek is lehetőségük van a vélelem megdöntésére és ezzel párhuzamosan a bíróságok működése sem lehetetlenül el, nem tekinthető a jogbiztonság követelményét sértő állami beavatkozásnak.

 

Térjünk vissza a sorrendiséghez:

 [76] A konkrét esetben a kérdés tehát az, hogy a fogyasztói kölcsönszerződések egyes kikötéseinek a tisztességessége, illetve tisztességtelensége a Tv. hatályba lépése előtt létrejött jogviszonyokat illetően másként volt-e megítélhető, mint a Tv. hatályba lépését követően.

 [80] Az európai civilizáció egyik pilléreként is számon tartott római magánjogból kétezer év óta ismert és bevett a contra bonos mores elve, mely szerint a jóerkölcsbe ütköző jogügylet semmis, ahhoz joghatás nem fűződhet. Az elvet a mintaként is szolgáló francia, osztrák, német magánjogi kódexek törvényi rangra emelték (Code civil Art. 1131. és 1132.; Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch § 878.; Bürgerliches Gesetzbuch § 138.), Magyarországon az első versenytörvény (1923. évi V. törvénycikk 1. §), majd Magyarország Magánjogi Törvényjavaslata (Mtj.) 956. §-a iktatta be (1928-ban). Következtetésként ebből levonható, hogy az erkölcstelen ügylet tilalma az európai közös alkotmányos hagyománynak és a magyar történeti alkotmánynak is szerves része, alapvető értéke.

 [81] Ezzel a fejlődési folyamattal összhangban a régi Ptk. 4. § (1) bekezdése a magánjog egészének alapelveként monda ki, hogy a polgári jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megfelelően, kölcsönösen együttműködve kötelesek eljárni. A régi Ptk. 5. § (1) tiltotta a joggal való visszaélést. Ilyennek minősült a jog gyakorlása, ha az a jog társadalmi rendeltetésével össze nem férő célra irányul, különösen ha a nemzetgazdaság megkárosítására, a személyek zaklatására, jogaik és törvényes érdekeik csorbítására vagy illetéktelen előnyök szerzésére vezetne. A contra bonos mores elv a régi Ptk. 200. § (2) bekezdés 2. mondataként így szólt: „Semmis a szerződés akkor is, ha nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközik”. A régi Ptk. 209. § (1) bekezdése kimondta, hogy tisztességtelen az általános szerződési feltétel, illetve a fogyasztói szerződésben egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel, ha a feleknek a szerződésből eredő jogait és kötelezettségeit a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megsértésével egyoldalúan és indokolatlanul a szerződési feltétel támasztójával szerződést kötő fél hátrányára állapítja meg. Ugyanennek a szakasznak a (2) bekezdése megállapította, hogy a feltétel tisztességtelen voltának megállapításakor vizsgálni kell a szerződéskötéskor fennálló minden olyan körülményt, amely a szerződés megkötésére vezetett, továbbá a kikötött szolgáltatás természetét, az érintett feltételnek a szerződés más feltételeivel vagy más szerződésekkel való kapcsolatát.

 [82] Tartalmilag a régi Ptk-val megegyező szabályozást tartalmaz az új Ptk. 1:3. § (1) bekezdése, az 1:5. § (1) bekezdése, a 6:96. §-a, valamint a 6:102. § (1) bekezdése.

 [83] Ezt az egyértelmű és töretlen jogfejlődést tartalmazza immár alkotmányos értékként az Alaptörvény M) cikk (2) bekezdése: „Magyarország biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit. Magyarország fellép az erőfölénnyel való visszaéléssel szemben, és védi a fogyasztók jogait.”alkotmanybirosag.hu

 [84] A tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Tptv.) 2. §-a kimondja, hogy tilos gazdasági tevékenységet tisztességtelenül – különösen a megrendelők, vevők, igénybevevők és felhasználók (a továbbiakban együtt: üzletfelek), illetve a versenytársak törvényes érdekeit sértő vagy veszélyeztető módon vagy az üzleti tisztesség követelményeibe ütközően – folytatni. A Tptv. 21. § a) pontja értelmében tilos a gazdasági erőfölénnyel visszaélni, így különösen: az üzleti kapcsolatokban – ideértve az általános szerződési feltételek alkalmazásának esetét is – tisztességtelenül vételi vagy eladási árakat megállapítani, vagy más módon indokolatlan előnyt kikötni, vagy hátrányos feltételek elfogadását kikényszeríteni.

 [85] A fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló 2008. évi XLVII. törvény 3. § (1) bekezdése szerint tilos a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat. A 3. § (2) bekezdés a) pontja szerint tisztességtelen az a kereskedelmi gyakorlat, amelynek alkalmazása során a kereskedelmi gyakorlat megvalósítója nem az ésszerűen elvárható szintű szakismerettel, illetve nem a jóhiszeműség és tisztesség alapelvének megfelelően elvárható gondossággal jár el.

 [86] A fenti történeti jogfejlődésből, alkotmányos és jogszabályi környezetből az a következtetés vonható le, hogy a Ptk.-nak mint lex generalisnak a tisztességességre vonatkozó generálklauzuláját konkretizálják a lex specialisnak minősülő ágazati törvények. Az ágazati törvényekben megjelenő speciális előírások mögöttes jogaként a régi és az új Ptk. szerződési feltételek tisztességtelenségét tiltó általános rendelkezése mindvégig alkalmazandó maradt. A Tv. tehát új jogszabályi környezetet – visszaható hatállyal – nem teremtett. Ez alól kivételt az az eset jelenthetne, ha megállapítható lenne, hogy a Tv. valamely más jogszabály által korábban előírt szerződési feltétel tisztességtelenségének a vélelmét állítaná fel. A régi Ptk. 209. § (5) [2009. július 1-t követően (6)] bekezdése kimondta ugyanis, hogy nem minősülhet tisztességtelennek a szerződési feltétel, ha azt jogszabály állapítja meg, vagy jogszabály előírásának megfelelően határozzák meg. A bírói kezdeményezésben a pénzügyi intézmények éppen arra hivatkoztak, hogy a régi Hpt. 210. § (3) bekezdése felhatalmazást adott az egyoldalú szerződésmódosításra azzal, hogy „a kamatot, díjat vagy egyéb szerződési feltételt csak akkor lehet egyoldalúan, az ügyfél számára kedvezőtlenül módosítani, ha szerződés ezt – külön pontban – a pénzügyi intézmény számára meghatározott feltételek, illetve körülmények esetére egyértelműen lehetővé teszi”.

Érdekességként kell megállapítani, hogy a fenti érvelést 2009 óta minden esetben tartalmazza Dr. Marczingós László ügyvéd érvelése, azonban eddig egyetlen bíróság sem vállalta a szakmai felelősséget azért, hogy helyesen alkalmazza a régi joganyagot.

Az AB határozatának indokolásával pont az a baj, hogy maga sem hajlandó észlelni a jóerkölcsbe ütközést, hanem elkendőzi a problémát. Annak ellenére, hogy az alábbiakban megjeleníti a helyes érvelést:

 [98] Mindezek mellett további érvként az Alkotmánybíróság utal még néhány határozatára. Egy nyitott, az absztrakció magas szintjén megfogalmazott generálklauzula – mint jelen esetben a tisztességesség követelménye – minden esetben értelmezésre szoruló jogfogalmat jelent. A generálklauzulák jogrendünk integráns részét képezik, ugyanúgy, mint a részletező, alkotmanybirosag.hu kazuisztikus normák (801/B/2002. AB határozat, ABH 2008, 1899, 1904.). A 847/B/1996. AB határozatában az Alkotmánybíróság megállapította, hogy „[a] jogalkotóknak a normavilágosság követelményeinek megfelelő jogszabályszöveget kell kibocsátaniuk. A jogalkotó feladata az, hogy a jogi szabályozás körébe vont életviszonyokat megfelelő rendelkezésekkel szabályozza. Az már egyfelől az életviszonyok, másfelől a szabályozás jellegétől függ, hogy a rendelkezés ad-e mérlegelési vagy értelmezési jogkört a jogalkalmazó szerveknek vagy sem. Esetenként a jogi szabályozás zárt, tételes felsorolást tartalmaz, amelyet a jogalkalmazó szervek nem bővíthetnek. Előfordulhat azonban, hogy a szabályozni kívánt társadalmi viszonyok annyira sokrétűek és változatosak, hogy az említett szabályozási mód alkalmazása szóba sem jöhet. Ilyenkor a jogszabály vagy tartalmi ismérvek alapján határozza meg a személyek, tárgyak, szolgáltatások ama körét, amelyre valamely rendelkezés irányadó, vagy példálózó felsorolást foglal magában.” (ABH 1996, 644, 645.) Az 55/2001 (XI. 29.) AB határozatában az Alkotmánybíróság hangsúlyozta továbbá, hogy bizonyos esetekben éppen nem a részletező, hanem az általános, keretjellegű szabályozás segíti elő a jogbiztonságot. „A [...] jogszabályok világossága, áttekinthetősége érdekében célszerű, ha a törvényhozó kerüli azoknak a helyzeteknek a teljes körű felsorolását, melyekre a jogszabály adott rendelkezését alkalmazni kell; az életviszonyok folytonos alakulása, változásai következtében e helyzetek kimerítő felsorolása reménytelen vállalkozás volna. Ha pedig újból és újból kiderülne, hogy a törvény hatályát ki kell terjeszteni olyan helyzetekre is, melyekre a törvényhozó eredetileg nem gondolt vagy nem gondolhatott, ez a sorozatos törvénymódosítások kényszere folytán az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság egyik elemére, a jogbiztonságra nézve jelentene veszélyt.” (ABH 2001, 442, 461.)

avagy

 [101] Ezeket a rendelkezéseket is alapul véve mondta ki az Európai Bíróság a C-26/13. számú ügyben (Kásler-ügy), hogy „a szerződési feltételek átláthatóságának a 93/13 irányelvben alkotmanybirosag.hu foglalt követelménye nem korlátozható kizárólag azok alaki és nyelvtani szempontból érthető jellegére. Éppen ellenkezőleg [...] mivel a 93/13 irányelv által létrehozott védelmi rendszer azon az elven alapszik, hogy a fogyasztó az eladóhoz vagy szolgáltatóhoz képest hátrányos helyzetben van többek között az információs szintje tekintetében, az átláthatóság e követelményét kiterjesztő módon kell érteni.” (Indokolás 69, 70. bekezdések)

 [102] A fogyasztót tehát a szerződéskötés során olyan helyzetbe kell hozni, hogy megfelelően fel tudja mérni az általa vállalt kötelezettségeket, az szerződéskötést követően esetlegesen bekövetkező körülményváltozásból eredő többletkötelezettségeket, azok keletkezésének indokait, a kötelezettségváltozás várható mechanizmusát és annak lehetséges mértékét.

 

Összességében elmondható, hogy az AB döntése jogelméleti érvelésemet megerősíti.