Jávorkai0aAz élet néha oly kegyes, néha meg oly kegyetlen. A sors, vagy valami isteni elrendeltségből fakadó szükségszerűség hullámzása adja az élet zamatát, fűszerezését, élményét. Felkelünk, rácsodálkozunk egy szép reggelre, avagy alig bírjuk kinyitni a szemünket, és hatszor megbánjuk, miért is születtünk erre a világra. A hindukat, buddhistákat mondjuk, annyira nem rázza meg a dolog, de engem, mint hívő ateistát, nagyon is.

 

Sokszor vád ér, nem nézem színesben a világot, de ez igazságtalan. Realista vagyok. Ha a világ fekete fehér – rosszabb esetben koszos szürke – akkor nem fogom magam becsapni, jaj de szép minden, mert ez az önámítás saját magammal szemben tisztességtelen.

 

A hétvége két napja furcsán rímelt egymásra: eső és vonósok.

 

Szombaton Jakobi úr rendezésében a „szokásos” Festetics Palota antik arisztokratikus hangulatú tükörtermében tartotta Baráti Kristóf hegedűművész – Würtz Klára zongora kíséretében – előadóestjét. Brahms három hegedű-zongora szonátája volt a téma. Bevallom, nem vagyok olyan régi hegedű-rajongó, hogy ismerjem munkásságát, de annyit azért felismerek, milyen a vérprofi művész.

 

Az első szonáta számomra nehezebben emészthető volt, nagy a valószínűsége, még a budapesti értelmezhetetlen dugók miatti késedelem dobogott az agyamban. Lassan engedtem fel, és velem együtt talán a művészek is. Figyeltem a zongorát is, kicsit darabosnak tűnt minden. Majd elpattant egy húr. Szó szerint. A rövid szünet és az újrakezdés feloldott bennem is mindent, és igazi élményt hozott a koncert. A zsúfolásig megtelt terem közönsége hálás volt minden hangért, harmóniáért. A ráadás egy pillanata a zongoránál fatális fennakadást okozott, hiszen a kotta elektronikus formában jelent meg egy tableten, mely adathiányos lehetett, hiszen Würtz Klára művésznő 3-4 másodpercig leszakadt a műről. A rutin segített és hamar megtalálták a fonál végét. Én szeretem ezeket a „hibákat”, hiszen emberközelivé teszik az előadást, „színe-szaga” lesz a koncertnek. Talán soha nem leszek olyan ember, aki a végén rezignáltan megjegyzi, az utolsó hang kitartása milyen érzelmeket keltett bennem. Nem, erre képtelen vagyok. Megmaradok hallgatóságnak, aki ugyan igyekszik az általános műveltségéből hiányzó zenei alapokat pótolni, de nem fakadok sírva, ha a kottát látva eltévedek.

 

A hangverseny egy esemény, melyhez emberek tartoznak, társaság, beszélgetések, a szünetben egy Ischler, egy „színházas” kávé, etc. Jakobi úr programjai embereket hoznak egymáshoz közelebb, már nem csupán biccentenek egymásnak a nézők, hanem becsúszik egy „jó estét”, „viszontlátásra”, „nagy élmény volt ismét” megjegyzés is. Majd jönnek a rövidebb-hosszabb elbeszélgetések is. Ami viszont nagyon hiányzik, az a hangverseny (színház) utáni vacsora, egy pohár bor hangulata, mely Budapestet anno jellemezte.

 

Én ugyan – ha van rá lehetőség – fogom magam, és a Múzeum Kávéház és Étterem pincérét feltartom egy könnyű vacsora erejéig. Ezek az események külön megemlékezést érnek meg a gasztronómia témában, de nagyon úgy tűnik, vendég és főúr kapcsolata pont olyan hiánycikk hazánkból, mint a hallgató és zenész reláció. Ideje lenne változtatni ezen!

 

A vasárnap bőven überelte azonban a szombatot. Nem kellett messze utazni a csodáért, hiszen Gyulakesziben a Csigó malom nem csupán a nyári estékre, de az őszre is számos – világszínvonalú – produkciót ígért.

 

A Jávorkai fivérek korábbi koncertjéről már írhattam, (http://www.donmarcello.hu/?p=2239) és itt kérek bocsánatot mindenkitől amatőrizmusomért. Nem vagyok egy fidelio, de nem is szándékom az lenni.

 

Jávorkai2aNos, a délutáni esemény nem szimpla zenei élménynek ígérkezett, hiszen a malom és közönsége a 20 éves Törley Szalont ünnepelte meg szerény ám hiánypótló rendezvény keretében. Ha itt beszúrom azt az el nem hanyagolható körülményt, hogy Jakobi László a Törley Szalonban látta először játszani a Jávorkai fivéreket, akiket meghívott saját előadássorozatába, így rácsodálkozhattam valami igazán nagyszerű dologra, akkor az sem eltagadható, hogy a Törley Szalon teremthetett hagyományt a fivérek malombéli fellépésére. Én meg totális Jávorkai-fan lettem időközben. Nem szégyellem bevallani, levettek a lábamról.

 

A mostani repertoár gyakorlatilag majdnem megegyezett a Festetics Palotában hallottakkal, melyet nagyon nem bánok, hiszen összehasonlítási alapom volt általa.

Az első mű Haydn volt, én meg néztem a két hangszert, hallgattam azok hangját és felkaptam a fejemet, Stadivari műhelyéből származott mindkettő. Hegedű esetében ez még csak-csak megszokott, de csellóból alig néhány tucat sorsa ismert. Az egyiket már láttam Steven Isserlis kezében, a másikat pedig most, az orrom előtt. Ez egy külön fogalmi kategória, hallani kell.

 

Jávorkaiék az egész koncertet lehozták az asztalhoz ismét. A közönséggel elbeszélgettek, remek humorral dobtak le félmondatokat, szavakat, bizony sok stand up humorista megirigyelhetné azt az ütemérzéket, mellyel a hangok mellett a szavakkal is bántak. Ráadásul előadásuk igazán bájos! Régen jazz zenészek – a nagy öregek – meséltek olyan ízzel sztorikat, mint ahogyan a fivérek felvezettek egy művet.

 

Jávorkai1aNem akarok okoskodni, de én úgy érzem, nem azon művészekhez tartoznak, akik szeme ráragad a kottára, és attól nem képesek elszakadni. Már tudom, a komolyzenészek alapvetően sorolhatóak e két csoportra: a szerző eredeti leiratához hűen ragaszkodóakéra, és a művet előadói szabadsággal kezelőkére. Az, hogy a kettő között átmenet is lehetséges, inkább sorolom a hiányosabb felkészültséghez, melyet improvizációval fednek le.

Soha nem fogom ismerni az eredeti kottát, nem leszek képes megtanulni a hangok szinte visszaidézhetetlen sorozatát, de a művészi szabadság – és nem szabadosság – eltérő hangulatokat, érzelmeket keletkeztet. Ez lehet érezni. Miután októberben és decemberben is hallottam ugyanazt, nem nehéz felismerni a különbségeket. Ráadásul Jávorkai Sándor el is mesélte, mit jelent a „rizikózás” számára. Számomra annyit, hogy ha valaki egy Paganini virtuozitást is képes megrizikózni, az nem csak tökéletes hangszeres biztosságot, technikát jelent, hanem egy jó értelemben vett olyan pimaszságot is, mely a zene örömét égi magasságokba emeli. Rizikózik? Tegye! Rontsa el! Majd figyelek, és kiszúrom – ha tudom – hol van benne a rontás. De az is lehet, nincsen, vagy lesz benne egy plusz csavar, egy zseniális zenei blickfang.

 

A Dongó is ilyen. Rimszkij-Korszakov műve persze, hogy nem gyorsasági világcsúcsra tervezett, de ráadásként elhangozva, a művészek technikai tudását humorral ötvözve miért ne lehetne mindennél gyorsabb? Pláne, ha a gyorsaság mellett mindent „kitermelnek” belőle.

 

A koncert végén nagy megtiszteltetés ért, és a fivérek jó hosszan meséltek művészetükről. Vissza is kérdeztem, a hegedű-cselló párosítást miért tartják kissé mostohának. Tökéletes választ kaptam rá, elemezve a hangfekvéseket, etc. Én mégis beleszerettem ebbe a duóba. Ugyanis, ha Ádám egy húron játssza el Paganini remekét, és a hangszerével gyakorlatilag szabadon azt tesz, amit éppen megkíván, akkor nem csak azt érhetem meg, miért vált szólóhangszerré a cselló, hanem azt is, hogyan lehet tökéletesen, érdekesen egymásra hangolni a hegedűt és a csellót. Azaz, én nem fogok finnyázni e körben.

 

Ma is elhangzott Ernst, A nyár utolsó rózsája c. műve. A dolog pikantériája, hogy a korábbi cikkben pont Baráti Kristóf felvételét hivatkoztam meg, és nem csak két Jávorkai előadást vethettem össze, hanem szombati művészemet is mellé helyezhettem. Mélyen belevésődött így az agyamba, emlékeimbe a mű.

 

A fivérek egyre többet koncerteznek a világban, de nem tervezik feladni magyarországi fellépéseiket, sőt! Egyre fontosabbnak tartják azt, és mélyen hiszek benne, egyszer nagy hazai közönséget teremt közvetlenségük, tökéletes zenei műveltségük, világlátásuk, intelligenciájuk, humoruk.

 

A Csigó malom megragadott egy utolsó szalmaszálat a Balaton környékén, és a kultúra terén csak nem süllyedünk a mocsárba. Ha kedvenc éttermem, a MiAKő megindított közösségi programokat, a malom ehhez képest egy kicsit előbbre is jár, akkor nem reménytelen, a helyi értelmiség, a kultúraszerető közeg feltöltődhet egy kissé, az értékek a helyükre kerülhetnek. A koncert végén a nézőtér társalgóvá alakult át, és ismerősök-ismeretlenek még jó hosszú ideig beszélgethettek a zenéről, a művészekről (a művészekkel), és bármiről. Nem volt rohanás, stressz, csak jó emberek módjára viselkedtünk. Ennyire egyszerű ez a dolog.

2 Responses to “Elhúzták a nótámat (Baráti Kristóf és a Jávorkai fivérek)”

  • bakos kriszta:

    Érdekes amit írtál a húr elpattanása és a kotta mizéria kapcsán. Az ember azt gondolná, hogy ilyen esetek mennyire zavaróak, de tényleg igazad van, és emberibbé teszik ezeket az előadásokat. Én soha nem felejtem el ( pedig gyerek voltam) opera bérletünk volt minden évben édesanyámékkal az Erkel Színházba. Éppen a Hunyadi László operát néztük, mikor a Hunyadi mentéjének a gombja beleakadt Gara Mária fátylába és a búcsúzásnál nem tudott felállni. Végül sikerült megoldaniuk a helyzetet, de máig az egész előadás a fejemben maradt! :-)

    • donmarcello:

      Na igen, egyszer az Erkelben néztünk nagyon régen egy darabot, amikor a fal mellé támasztott lándzsák dőltek össze, maguk alá temetve az énekest.

Leave a Reply


hat − = 3

Legutóbbi hozzászólások
2020. július
H K S C P S V
« ápr    
 12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031  
Don Marcello