‘Jog/Társadalom’

 

Régen vette a fáradtságot és a tollat Don Marcello, de sajnos eljött az ideje. A Székesfehérvári Járásbíróság, és az őket fedező Székesfehérvári Törvényszék végzései, illetve indokolásai olyan mélységekben tárják fel a törvénykezés bugyrait, melyet soha nem gondoltam volna. De kezdjük az egész furcsaság megközelítését néhány pozitív példával. Legalábbis szeretném, ha az alábbi gondolatok törnének előre a hazai joggyakorlatban, nem a bírói függetlenséget a hatalommániával összekeverő érvelések.

 A Kúria 6/2013. PJE határozat tarthatatlansága, és ésszerűtlensége már megszületése pillanatában is egyértelmű volt. Előre látható volt, hogy a jogegységi határozatot a pénzintézetek, pénzügyi vállalkozások lobogójukra tűzik, és győzelmi mámorban lovagolnak be a tárgyalóba. Megannyi bíróság vette a parancsot és blokkolta is azonnal a gondolkodás minden pillanatát. Néhány esetben az ügyfelek és jogi képviselőik szembe mentek a jogegységi döntéssel, és vitatták annak ésszerűségét. Jómagam voltam olyan szerencsés, hogy az érintetteknek a szemébe is mondhattam a Kúria előtti tárgyaláson.

 

Ritka véletlenként jelentkezett a Fővárosi Ítélőtábla 2013 decemberében közzétett eseti döntése (http://fovarosiitelotabla.birosag.hu/sajtokozlemeny/20131210/fovarosi-itelotabla-5-pf-tanacsa-2013-december-6-devizahitel-ugyben-az), melyre már korábban is hivatkoztam. De hadd idézzem fel újra, hiszen jelentősége van:

 

„A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és megállapította, hogy az egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltételeket tartalmazó fogyasztói kölcsönszerződés a felperes által támadott feltételek tisztességtelensége folytán a maga egészében semmis.
A per tárgyát a bank által kikötött egyoldalú szerződés-módosítási jogról szóló, valamint a forintban folyósított kölcsönt a bank saját deviza vételi árfolyamán devizára (CHF) és az egyes havi törlesztő részleteket ugyancsak a bank saját, de ez esetben eladási árfolyamán forintra átszámítani rendelő szerződési feltételek képezték.
A jogerős ítélet jogilag releváns indokai röviden a következők:
1./A fogyasztói kölcsönszerződés semmisségének megállapítását feltételeinek tisztességtelensége miatt a Ptk.239/A. §-a alapján az a fogyasztó is kérheti, aki a pert megelőzően a tartozását elismerte (Ptk.242.§), de részben sem teljesítette. A tisztességtelen szerződési feltételek alkalmazása olyan felróható magatartás, amelyre az a fél is hivatkozhat, aki maga sem úgy járt el, ahogyan az az adott helyzetben általában elvárható (Ptk.4.§(4) bekezdés).
2./Ha a fogyasztó a perben a szerződési feltételek tisztességtelenségét (Ptk.209.§) és e feltételeknek a Hpt. (1996.évi CXII. törvény) 213.§ (1) bekezdése különböző alpontjaiban foglalt előírásoknak meg nem felelő, hiányos voltát egyaránt sérelmezi, a bíróságnak elsőként a feltételek tisztességtelenségét kell vizsgálnia. A Ptk. 209.§-a ui. a szerződési feltételekkel szemben tartalmi követelményeket támaszt, a Hpt. 213.§(1) bekezdése ezzel szemben a szerződési szabályozás tárgyát és módját írja elő. A Hpt. 213.§ (1) bekezdése szerinti semmisség csak az egyébként tisztességesnek minősülő szerződési feltételek hiányának jogkövetkezménye lehet. Ha a bíróság azt állapítja meg, hogy a szerződési feltétel a felek szerződésből eredő jogait és kötelezettségeit a jóhiszeműség és tisztesség követelményével ellentétesen egyoldalúan és indokolatlanul a fogyasztó hátrányára állapítja meg, az ilyen feltétel akkor is tisztességtelen, ha egyébként a Hpt.213.§ (1) bekezdése különböző alpontjaiban foglaltakat kielégíti. A tisztességtelen szerződési feltétel semmis, az a fogyasztót nem kötelezi, a szerződésből egyszerűen kimarad (Ptk.209/A. § (2) bekezdés). Ha pedig ennek következtében a kölcsönszerződés teljesíthetetlen, az egész szerződés semmisségét a Ptk.239.§ (2) bekezdése alapozza meg. A szerződési feltétel „elhagyásához” további jogkövetkezményként a Hpt. 213.§ (1) bekezdésében írt, szintén az egész szerződés semmisségét eredményező hatás akkor sem járul, ha a kölcsönszerződés ezt követően már esetleg a Hpt. 213.§ (1) bekezdése különböző alpontjainak nem felelne meg. A kamatra, díjakra, költségekre, ezek egyoldalú módosítására, a biztosítékokra, vagy biztosításra vonatkozó valamely feltétel kimaradása a fogyasztóra az adott kötelezettségtől való szabadulás folytán kedvezőbb és a Hpt. szerinti semmisségre csak a fogyasztó érdekében lehet hivatkozni (Hpt.213.§ (3) bekezdés).
3./ A hitelező bankot a 13/1993 EGK Irányelv, az Európai Unió Bíróságának gyakorlata és a fogyasztóvédelmi célnak megfelelően értelmezendő hazai jog alapján sem illeti meg egyoldalú hatalmasság, hogy a kölcsönszerződést módosítsa. Az egyoldalú hatalmasság gyakorlása ui. a felek közötti jogviszonyt a mellérendeltség és egyenjogúság érvényesülésével jellemzett polgári jog határain túlra helyezhetné úgy, hogy annak következtében a felek közt polgári jogi jogviszony már nem maradna fenn. A hitelező bank a kamatot, díjakat és a költségeket akkor változtathatja meg egyoldalúan, ha ennek konszenzusos alapokon nyugvó lényeges és a fogyasztó számára az átláthatóság érdekében szükséges részletes feltételeit már az eredeti kölcsönszerződés rögzíti. Tisztességtelen az a szerződési feltétel, amely a hitelező bank egyoldalú hatalmasságként gyakorolható szerződés-módosítási jogát rögzíti, mert a felek jogviszonyában a Ptk.240.§-ában szabályozott egyező akaratot igénylő módosításhoz képest a fogyasztó hátrányára egyensúlytalanságot eredményez és a tisztesség, jóhiszeműség követelményeit is sérti azáltal, hogy a fogyasztótól az ilyen szerződési feltétel elfogadása valóságos szerződéskötési tárgyalások esetén ésszerűen nem lett volna elvárható ( az Európai Unió Bíróságának C-415/11. számú ítélete, „Aziz” ügy).
4./ A deviza-alapú kölcsönszerződés a Ptk.207.§ (1) és (2) bekezdésében foglalt értelmezési szabályok alkalmazása mellett forintban nyújtott és ugyanígy visszafizetendő kölcsön. A kölcsön deviza összegének folyósításkori és az egyes törlesztő részletek forint összegének törlesztéskori, a hitelező bank saját vételi, illetve eladási árfolyamán történő meghatározása matematikai művelet, amely mögött tényleges deviza vétel és eladás nincs. A Ptk. 198.§ (1) bekezdéséből következően ellenszolgáltatás csak szolgáltatásért jár és a polgári jog lényegét adó elvekkel (egyenjogúság, mellérendeltség) nem egyeztethető össze az sem, hogy a szerződéskötést követően, már a teljesítés során az egyik fél a másik fél szolgáltatását, annak mértékét, összegét a saját belátása és érdekei szerint alakíthassa.
5./ Minthogy a felperes a perben kizárólag a semmisség megállapítását kérte és a perbeli kölcsönszerződés az egyes havi törlesztő részletek kiszámításának módjára vonatkozó szerződési feltétel tisztességtelensége folytán teljesíthetetlen, a Fővárosi Ítélőtábla a Ptk.239§ (2) bekezdésének alkalmazásával az egész kölcsönszerződés érvénytelenségét állapította meg.

Úgy vélem, hogy éppen ideje volt egy ilyen érvelésnek, mely még kivonatossága képében is ijesztő a bankokra nézve. De ne szaladjunk előre, és nézzük meg, miképpen érveltem már hosszú évekkel ezelőtt számos bíróság előtt. Nem rejtem véka alá, érveimet olyan intenzitással söpörték a szőnyeg alá, hogy öröm volt nézni.

 

Még 2009-2010-ben dolgoztam ki saját ügyemben a keresetet a K&H Bankkal szemben. A keresetlevél hibája az volt, hogy akkor úgy gondoltam, módom van a szerződés érvénytelenségének megállapítását kérni. Az első és másodfokú bíróság szerint nem.
Ha azt vesszük alapul, hogy egy kereseti kérelem nem jogcímhez kötött, azaz nem kell a polgári eljárásjog elvi alapjai szerint paragrafust megjelölni, „csak” a bírósághoz intézett határozott kérelmet kell megfogalmazni, akkor – jelen állapotból visszatekintve – igen furcsa, hogy a bíróságok nem kívánták alkalmazni a 13/1993 EGK Irányelv rendelkezéseit. Sőt, van olyan törvényszéki bíró, aki ki is nyilvánította, hogy nem hajlandó figyelembe venni annak elsődlegességét.

 

Márpedig a 4 évvel ezelőtti kérelmem is egyértelműen a szerződés tisztességtelenségének megállapítását célozni, illetve azt a jogvédelmet vártam el a bíróságtól, mely a pénzintézetnek megtiltotta volna az érvénytelen szerződésből fakadó követelésének érvényesítését.

 

A banki per mellett volt szerencsém egy lízingcéggel is jogvitába keveredni, mely kapcsán volt bíró, aki a „pacta sunt servanda” elvet olyan magasra emelte, hogy az egyszerűen elvakította, és eszébe sem jutott a szerződést tartalma szerint megvizsgálni.

 

A Fővárosi Törvényszék (akkor még csak Bíróság) a Hpt. alapján nyilvánította semmisnek a szerződést. Ez végül a Kúriáig jutott, de a pénzügyi vállalkozás rendkívüli jogorvoslati kérelme az érdemi felülvizsgálatra alkalmatlan volt.

 

Egyes bíróságok fokozódó intenzitással lovagolták meg a Hpt. normáit, és már nem volt ördögtől való egy szerződés semmisségét kimondani. Jómagam végig a Ptk. alapján próbáltam érvelni, de vétek lett volna kihagyni a Hpt. sérelme kapcsán egyre inkább törvénykezési gyakorlattá váló érvelést. A Fővárosi Törvényszék számos tanácsa igyekezett leegyszerűsíteni a pereket és mintegy futószalagra tenni az eseteket, úgy észlelni a Hpt. sérelme miatti semmisséget.

 

Volt egy időszak, amikor fel is emeltem a szavamat, ez a „technológiai” siker sajnos elhajlik az érdemi vizsgálat elől, de az is igaz, élveztem a néha beköszönő sikert. Számos kollégámtól eltérően én azért a perekben vizsgáltam a szerződés létrejöttének, tartalmának kérdését, így a jogviták egyre jobban elhúzódtak, ugyanis olyan szerződéses rendelkezés érvénytelenségét nem lehet megállapítani, mely nem vált a szerződés részévé. Ez pedig olyan bizonyítási terhet rakott az ügyre, mely 5-6 tárgyalást is igényelt. Mondhatni, ilyen monstre peremből ezidáig csak egy darab fejeződött be.

 

De axiómaként kell leszögezni, egy szerződést tartalmazó okiratra rápillantván még nem lehet ítéletet hozni, merő képtelenség lándzsát törni egy vélt vagy valós kötelem fölött csak úgy, elnagyoltan. El kell rágódni alaposan az ügyön.

 

Vissza kell térni azonban ahhoz a kérdéshez, hogy a szerződés érvénytelenségét milyen normák mellett kell megvizsgálni:

 

A bíróságok döntő hányada úgy véli, a szerződéses szabadság mindent áthat, és amit nem tilt egy konkrét jogszabály, azt szabad. Nos, ez az álláspont azt tükrözi, hogy hangoztatója nem mélyült el sem a jogelméletben, sem nem tekintett körbe a nagyvilágban. Ugyanis nem túl nagy elvárás az a bíróságok felé, hogy Magyarország helyzetét az Európai Unión belül képzelje el. Értem én azt, hogy az aktuálpolitikai csatározások közepette könnyebb hátrafelé nyilazva, sámándobokat pörgetve kinyilvánítani a nagy igazságot, de a valóság nem más, minthogy egy évtizeddel ezelőtt országunk nemzetközi szerződéssel kötelezte el egy politikai-gazdasági egység mellett, annak részeként, melyet ugyan lehet kritizálni, de annak joganyaga kötelező ránk nézve is.

 

Most is és már akkor is, amikor az un. deviza alapú hitelekkel kapcsolatos jogvitákat megnyitottuk úgy 5 évvel ezelőtt. Más kérdés, hogy az uniós joganyagot, eseti döntéseket, az uniós normák bírósági értelmezéseit a bíróságok helyett a Facebook csoportok szedték össze, osztották meg, majd ezáltal kerültek bele keresetlevelekbe, eseti döntésekbe. Már hosszú évek teltek el, amikor egyes döntések megjelentek törvényszéki, ítélőtáblai, avagy kúriai verdiktekben. De kérdésem nem más, kinek a hivatásbeli kötelessége ezek ismerete? A fogyasztóké, vagy a hivatásos bíráké?

 

A 6/2013 PJE határozat valójában nem érdemi megoldást várt az un. Kásler-ügyben, hanem időt húzott. Csak tudnám, mire? Azonban elkérte ezt, hogy perek százait függesztették fel a bíróságok a „várva várt” előzetes döntéshozatal alapján majdan megszületendő érdemi ítéletig. Most mindenki vár a csodára, ám közben igen furcsa tendenciák látnak napvilágot.

 

A fogyasztóvédelem Magyarországban ismeretlen fogalom volt a jelenkorig. Habár léteztek bizonyos jogi normák, ám azokat a pénzintézetek, pénzügyi vállalkozások nem tartották szem előtt. Mindenki előtt a Ptk. diszpozitivitása lenget. És a banki kölcsönszerződések problematikája nem új keletű. A kölcsönszerződést, mint főszolgáltatást biztosító mellékkötelmek körében csaknem két évtizeddel ezelőtt – de lehet, korábban – kezdődött a vita, hogy a jelzálogjog mellett lehet-e, és hogyan opciós vételi szerződést kikötni. A lex commissoria tilalma kapcsán néhány évvel ezelőtt érdekes jogértelmezési problémák vetődtek fel. Csak azért hozom fel az esetkört, mert a devizás ügyekből eredő végrehajtások és a lex commissoria problematikája átfedéseket mutat a jogelmélet mentén.

 

A Fővárosi Ítélőtábla gyakorlata két irányt mutatott. Roppant magas szintű tanulmányok születtek, és egymásnak némiképpen ellent is mondottak. Az egyiket Dr. Molnár Ambrus ítélőtáblai tanácselnök készítette, összeállította a Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiuma 2009. május 4-i ülésére (PK2009/1), a másik Dr. Czukorné Dr. Farsang Judit ítélőtáblai tanácselnök, 2009. április 15-is tanulmánya (PK2009/2).

 

Mivel mind a két irat elérhető a Fővárosi Ítélőtábla honlapján, egyiket sem kívánom részletesen idézni, csak a releváns tanulságokat jegyzem meg.

 

Dr. Molnár Ambrus Costantinus császár rendelete kapcsán utalt a lex commissoria tilalmára, azonban nem szólt arról, hogy mire is utalt a jogtörténelmi jelentőségi intézkedés. A római jog a puszta megegyezéssel létrejövő (konszenzuál) szerződések kapcsán tárgyalta az adásvételt, melyek kapcsán mellékegyezmények is születhettek. A csak az eladó javára szóló ilyen egyezmény volt a lex commissoria, mely visszalépés kikötését jelentette a vevő nemfizetése esetére szólóan. A kikötés szerint a már fizetett részletek megtartása mellett visszakövetelhette az adásvétel tárgyát az eladó. „Az ilyen vételt felbontó feltétel mellett kötötték meg.” – tartalmazza a Brósz – Pólay féle klasszikus Római Jog tankönyv. Iustinianus 136. (3) novellájára is hivatkozik (apró betűs rész) az irodalom, mely szerint a bankárok ipso iure megszerzik a nyújtott hitel fejében a finanszírozott dolog tulajdonjogát, amennyiben az adós nem teljesített és a hitelből vásárolta meg a dolgot. A „régi jog” szerint az eladási jog (ius distrahendi) pactummal történő kikötése alapján, majd törvénynél fogva megillette a zálogjogosultat, aki a zálogtárgy tulajdona felett rendelkezhetett, és a vevőre traditióval ruházta át a tulajdonjogot. Az egyetlen kikötés csak az volt, hogy a vevő nem lehetett a zálogjogosult. Nos, Costantinus császár a római jog fejlődése kapcsán változó szerződéses szabadságot korlátozva nyilvánította az ilyen megállapodásokat semmissé. Nyilvánvalóan emellett törvényt is kellett módosítani. Ám a tankönyv is taglalja, hogy a zálogtárgy tulajdonjogát a zálogjogosult hitelező is kérhette a császártól.

 

„A színlegességgel kapcsolatban korábban ismertetett iránymutatások mögé sorakozott fel a Fővárosi Ítélőtábla ítélkezési gyakorlata, amelyben a jogi megoldásnak két variációja alakult ki. A 6.Pf. tanács okfejtése szerint önmagában a biztosítéki cél nem teszi érvénytelenné az opciós szerződést, de fokozottan vizsgálandó az átruházási és tulajdonszerzési szándék fennállása, a vételár értékarányossága, valamint az ingatlan birtokba adásának alakulása. Ezek hiánya, illetőleg elmaradása ugyanis elvezethet annak megállapításához, hogy az opciós szerződés jelzálogszerződést leplez (Ptk. 207. § (6) bekezdése), melyet ebben az esetben e minősítés szerint kell elbírálni. Az 5.Pf. és 9.Pf. tanács hasonló ügyekben alkalmazott jogi levezetése ettől annyiban tér el, hogy a színlegesség észlelése után az ilyen szerződés semmisségét annak jogszabály megkerülésére irányuló volta miatt állapítja meg, egyben kimondja, hogy e jogügylet a jelzálogszerződés érvényességi kellékeinek megfelel (Ptk. 234. § (2) bekezdése) és ezen az úton jut el az arra irányadó szabályok alkalmazásához. (Többek között: 6.Pf.20.989/2005., 6.Pf.21.443/2006., 5.Pf.21.343/2007., 5.Pf.21.489/2007., 9.Pf.21092/2004.)”

 

Azaz a különböző ítélkező tanácsok közötti ellentmondás ott feszül, hogy egy vételi jog alapján történő tulajdonszerzést a zálogjogi szabályok megkerülésének kell értelmezni, vagy sem. Egyelőre tehát a kérdés – logikailag – el sem jut addig a fázisig, hogy a jelzálogjog és a biztosítéki vételi jog kikötése egymást kizáró rendelkezések-e.

 

„Megállapítható továbbá, hogy a lex commissoria tilalmába, valamint az elszámolási kötelezettséget előíró rendelkezésbe ütköző szerződés nem a színlegességhez, hanem a jogszabályba ütköző vagy jogszabály megkerülésére irányuló minősítéshez áll közelebb. Az ebből származó semmisség megállapításán és a Ptk. 234. § (2) bekezdésének alkalmazásán keresztül elvileg nincs akadálya – a Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf. tanácsának határozata szerint – a jelzálogszerződéshez történő eljutásnak.” – mondja ki a tanulmány, azonban jelen esetben el sem kell jutni a zálogszerződéshez, hiszen az ott van, és érvényesen létre is jött.

 

„A jelzálogjog és a vételi jog két önálló és egymástól független jogintézmény, lényeges eltérés mutatkozik közöttük mind a tényállási elemek, mind pedig a jogkövetkezmények tekintetében, emiatt azokat a Ptk. egymástól mesze távoli helyen szabályozza. Ebből okszerűen az következik, hogy a közös gazdasági célra történő alkalmazás nem jár együtt a jogi helyettesíthetőség lehetőségével és az egyiknek a kikötésére irányuló ügyleti akarat sem foglalhatja magában a másiknak az alkalmazására irányuló törekvést.

 

A színlegesség igazi tartalmi problémája azonban abban jelölhető meg, hogy megállapítása általában nehezen egyeztethető össze a felek valódi ügyleti szándékával és akaratával. A vételi jog biztosítékul történő kikötésére ugyanis a feleket általában a hagyományos, Ptk. által szabályozott biztosítékokkal szembeni elégedetlenségük indítja. Egyszerűen belátható ez a megállapítás azokban az esetekben, melyekben a felek a vételi jogot jelzálogjog mellett kötik ki. Ennek nyilvánvaló oka ugyanis az, hogy a hitelező a jelzálogjog által nyújtott biztonsági és kockázati szintet nem tartja elegendőnek és ezért annál erősebb, több biztosítékot kíván. Ennek hiánya pedig az ügyleti akaratában úgy jelentkezik, hogy az erősebb és több biztosíték nélkül – a nagyobb kockázat miatt – hitelt vagy egyáltalán nem, vagy csak más feltételek mellett hajlandó nyújtani. (Pl. kisebb összeget, vagy nagyobb kamatra, esetleg rövidebb futamidőre stb.) Hasonló hitelezői megfontolások figyelhetők meg a biztosítéki célú vételi jog önálló kikötése esetén is. A hitelezőnek egy hatékony, egyszerű és könnyen érvényesíthető biztosítékra van szüksége, mely igényét a jelzálogjog megkötésével, bejegyzésével, bírói és végrehajtói úton való érvényesítésével összefüggő szabályok nem elégítenék ki. Ezért ilyen feltételek mellett a hitel nyújtásától elzárkózik, ilyen tartalmú ügyleti akarata nincs. Az adós pedig mindennek ismeretében a feltételeket elfogadja. Ebből következően az opciós szerződés színlegességének megállapítása és helyébe a jelzálogjog intézményének a beállítása általában mindkét szerződő fél akaratától kifejezetten és oly mértékben távol áll, hogy ilyen feltételek mellett valószínűleg egyáltalán nem kötöttek volna szerződést.”

 

A tanulmányból tovább idézve:

 

„A Legfelsőbb Bíróság a BH 1998/350. szám alatt, majd EBH 1999/27. szám alatt közzétett eseti döntésében már egyértelműen rögzítette, hogy a kölcsönszerződés biztosítására a vételi jog akár jelzálogjog mellett is kiköthető. Rámutatott, hogy a Ptk. 112. § (1) bekezdése szerint a tulajdonost megilleti az a jog, hogy a dolgot megterhelje vagy annak tulajdonjogát másra – akár a hitelezőjére is – átruházza. Az utóbbi esetben nincs jogi akadálya annak sem, hogy a felek a szerződés hatályának beálltát a kölcsönszerződés lejártához, illetőleg a fizetés elmaradásához kössék, és megállapodjanak a lejárt követelések kölcsönös beszámításában. Nem tilos az sem, hogy a tulajdonos a hitelezője javára vételi jogot engedjen. A jelzálogjoggal terhelt ingatlan tulajdonosa is rendelkezhet az ingatlanával a fenti módon, azt kölcsönösen kialkudott vételár ellenében átruházhatja akár a hitelezőjére is, vagy a vételár megjelölésével vételi jogot engedhet. A Ptk. korábban hatályban volt 254. § (3) bekezdésében (jelenleg 255. § (2) bekezdésében) írt tilalomnak a célja annak megakadályozása, hogy a zálogtárgy tulajdonjoga a követelés fejében anélkül legyen megszerezhető, hogy a felek a zálogtárgy valóságos szerződési értékét meghatározták volna, és így a szerződés a kötelezett hátrányos helyzete kihasználásának eszközévé váljon. A vételi jogra vonatkozó szerződés abban különbözik a Ptk. 254. § (3) bekezdésébe (jelenleg 255. § (2) bekezdésébe) ütköző és emiatt semmis megállapodástól, hogy bár a vételi jog jogosultja egyoldalú nyilatkozattal megvásárolhatja a dolgot, így megszerezheti annak tulajdonjogát, a vételi jog érvényes kikötése esetén azonban szükséges a vételi joggal terhelt dolognak és a vételárnak a megjelölésével a szerződést írásba foglalni. A vételi jog gyakorlása esetén a tulajdonost – egyebek mellett – ugyanúgy megilleti a szerződésnek a Ptk. 201. § (2) bekezdésében foglaltak szerinti megtámadási joga, mint más szerződések esetében.”

 

Álláspontom tehát az, hogy a jelzálogjog és a vételi jog egymás melletti alkalmazhatósága nem kizárt, nem jogellenes, így önmagában nem eredményezhet érvénytelenséget. Ugyanis

 

„…a Legfelsőbb Bíróság útmutatásai szerint a biztosítéki konstrukció alkalmazásának nincs jogi akadálya és az nem ütközik jogszabályba. A Legfelsőbb Bíróság az akár jelzálogjoggal is terhelt vagyontárgy biztosítéki célú lekötését a tulajdonhoz való (egyébként az Alkotmányban és a Ptk. bevezető rendelkezéseiben is megjelenő) jogból, azon belül is a Ptk. 112. § (1) kezdésében biztosított rendelkezési jogból vezeti le.”

 

A PK2009/2. sz. alatti tanulmány, mely az 5.Pf. Tanács álláspontját tükrözi, az alábbiakat rögzíti:

 

A biztosítéki célú opciós szerződés jogi minősítéséről és érvényességéről a Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf. tanácsa által kialakított álláspont

 

A Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf. tanácsa az általa tárgyalt perek tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy 

I. a biztosítéki célú opció nem azonos a Ptk. 375. §-a szerinti szerződéssel, hanem atipikus ügylet

II. a Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján, mint a jogszabály megkerülésére irányuló ügylet semmisnek minősül a tartalmától (a vételár és a forgalmi érték viszonyától, valamint az elszámolási kötelezettségtől) függetlenül is azon okokból, mert

– nem alkalmas a teljesítést biztosító ügylet járulékos jellegéből adódó funkciójának betöltésére, és 

– szükségképpen a lex commissoria tartalmát kitevő jogszabályi rendelkezéseket kerüli meg. 

 

Azaz jelen esetben a Legfelsőbb Bíróság álláspontja ellentétben áll a Fővárosi Ítélőtábla 5.Pf. Tanácsának nézeteivel. Érdekes módon, az Ítélőtábla különböző tanácsai között is eltérő jogértelmezés figyelhető volt meg. Az adott jogelméleti vitát végül is a bíróságok egyértelműsítették, mely a Fővárosi Ítélőtábla 17.Pf. Tanácsának egyik eseti döntésében jelent meg:

 

A Tanács a Kúria több eseti döntésére hivatkozva úgy érvelt, hogy önmagában a jelzálogjog alapítása, illetve a vételi jog egyidejű kikötése nem okoz érvénytelenséget. Ám a vételárat pontosan meg kell határozni. Ha ez elmarad, a jogi norma sérül, az a szerződés semmisségét okozza.

 

„Összefoglalóan megállapítható, hogy a részteljesítéseket figyelmen kívül hagyó és a kölcsönszerződés teljesítése esetén folyamatosan csökkenő opciós vételárkikötés, valamint a ténylegese elszámolás hiánya miatt a szerződés egy részt a Ptk. 375. $ (1) bekezdésébe, másrészt a Ptk. 200.§ (2) bekezdésébe ütközik. Ha ugyanis a vevő az eladó (adós) ingatlanainak tulajdonjogát annak aktuális tartozása fejében, a forgalmi értékéhez viszonyítás nélkül szerzi meg, az a jog társadalmi rendeltetésével is ellentétes, mert a hitelező-vevő a követelését meghaladó vagyoni előnyhöz juthat. A felek által elérni kívánt ez a cél pedig jóerkölcsbe ütköző.”

 

 

A lex commissoria felé mutatott kitekintés célja a fenti idézetben foglalt állítás. „A felek által elérni kívánt cél jogerkölcsbe ütköző.”  Illetve a „jog társadalmi rendeltetésével ellentétes”.

 

 

A deviza alapú szerződésekkel kapcsolatos jogviták nagy részét jelenti az a virtuális jogeset, hogy a bank a felek egybehangzó akaratnyilvánításától jellemzően eltérő tartalmú kölcsönszerződést közokiratba foglaltatja, avagy a fogyasztó még nem létező tartozását közokiratban ismerteti el. Mindként ügylet célja az, hogy a pénzintézet az általa állított – és a fogyasztóval a joglemondással felérően eleve nem vitatottan – állított követelését a bírói út megkerülésével azonnal végrehajtás útján érvényesítse.

 

A Székesfehérvári Járásbíróság, és a Székesfehérvári Törvényszék joggyakorlata azonban az, hogy a végrehajtás megszüntetése iránt indított perben nem csupán afelől kell határozni, hogy a közokirat alapján megindult végrehajtásban érintett követelés érvényesen nem jött létre, hanem az érvénytelen jogügylet kapcsán a fogyasztónak állhat-e fent „pénztartozása” a pénzintézet felé.

 

A Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának álláspontja a deviza alapú fogyasztási kölcsönszerződések érvényességével kapcsolatos elvi kérdésekben (a 2013. december 9-én megtartott szakmai tanácskozáson elfogadott álláspont) elég markánsan szembehelyezkedett a Kúria 6/2013. PJE határozatával.

 

Az egyik feltett kérdés így hangzott el:

 

1. 5.              Amennyiben a deviza alapú kölcsönszerződések bármely okból érvénytelenek, az érvénytelenség törvényi jogkövetkezményei (érvényessé nyilvánítás, eredeti állapot helyreállítása, hatályossá nyilvánítás) közül a bíróság bármelyiket alkalmazhatja-e, illetve melyik jogkövetkezményt mikor indokolt alkalmaznia?

 

5. kérdésre adott válasz:

 

Amennyiben a deviza alapú kölcsönszerződések bármely okból érvénytelenek, a legtöbb esetben igaz, hogy az eredeti állapot helyreállítása az adósnak nem érdeke, mert ez esetben a tartozást azonnal egy összegben kell visszafizetnie. Ha azonban a deviza alapú kölcsönszerződés alapján hosszú éveken át a törlesztés megtörtént, és már csak 1-2 év van hátra, az adósnak érdeke lehet az érvénytelen szerződés alapján az eredeti állapot helyreállítása és az ennek megfelelő elszámolás. Ez esetben ugyanis előfordulhat, hogy az éveken át teljesített törlesztéssel a tőke összege és a késedelmi kamat is már megfizetésre került, vagy abból már csak akkora összeg van hátra, amit az adós képes egy összegben teljesíteni. A kérdés ezért inkább az, hogy az eredeti állapot helyreállítása a tartós jogviszonyt eredményező deviza alapú kölcsönszerződések esetén ténylegesen megvalósulhat-e.

A probléma lényege abban áll, hogy egyes felfogások szerint a kölcsönszerződés irreverzibilis használati kötelem, amely esetében a hitelező meghatározott összegű pénz használatát biztosítja a másik fél számára, továbbá egyéb szolgáltatást is nyújt (a törlesztés figyelemmel kísérése, nyilvántartása, a szerződés előkészítése és kockázatvállalás), míg az adós köteles a pénz használatáért járó ellenszolgáltatást (kamatot) megfizetni. E felfogás szerint az irreverzibilitás nem teszi lehetővé az eredeti állapot helyreállítását.

A Fővárosi Ítélőtábla szaktanácsai ezzel nem értenek egyet. A kölcsönszerződést ugyanis nem lehet pl. a bérlethez mint használati kötelemhez hasonlítani, melynél a dolog használata valóban nem tehető meg nem történtté, hiszen pl. egy ingatlanhasználat avulással járhat. A pénz használata ehhez képest annyiban speciális, hogy a kapott pénzösszeget mindig vissza lehet szolgáltatni (értékcsökkenés nélkül).

A bank kockázatvállalása nem a fogyasztó felé irányuló szolgáltatás, ezért annak figyelembevétele az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása során szükségtelen. Az ügylet alakulásának figyelemmel kísérése, ellenőrzése a bank érdekében áll, nem minősül szolgáltatásnak. A kölcsön nyilvántartása és a törlesztéssel kapcsolatos banki tevékenység egyébként is az adósnak az adott pénzintézet által vezetett lakossági folyószámlája kezelése útján valósul meg, amelyért a bank – külön szerződés alapján – kezelési költséget számít fel. A szerződés előkészítésével összefüggésben végzett tevékenység pedig az ügylet létre nem jötte esetén is felmerül. Mindezekre tekintettel kölcsön esetében a rendelkezésre bocsátott pénz tulajdonjogának átruházása a domináns elem, melyre figyelemmel az eredeti állapot helyreállítható. Ha a fél a kölcsönösszeget egy összegben nem tudja visszafizetni, az végrehajtási kérdéssé válik.

Az Európai Unió Bíróságának gyakorlatára tekintettel nem lehet szem elől téveszteni azt sem, hogy a fogyasztói szerződés érvénytelenségére csak a fogyasztó érdekében lehet hivatkozni. Ez pedig felveti annak szükségességét, hogy a fogyasztó érdekének megfelelő, a fogyasztó fokozottabb védelmét biztosító jogkövetkezményt alkalmazzuk. (lásd: C-397/11. sz. ügy 47. pontja, C-453/10. sz. ügy 35. pontja).

 

A hatályossá nyilvánítás az adós problémáit általában nem képes orvosolni, hiszen ez esetben kötelezettségeire az ítélethozatalig terjedő időben a szerződés előírásai lennének irányadók, s a jövőre nézve megszűnő szerződés elszámolásánál emiatt hátrányos helyzetbe kerülne. Ezt azonban mindig az adott tényállás mellett kell vizsgálni.

Az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása az egész szerződés érvénytelensége esetén leginkább a szerződés érvényessé nyilvánításával tűnik megoldhatónak; ha pedig valamely szerződési kikötés tisztességtelensége állapítható meg, akkor az adott feltétel minden módosítás nélkül kimarad (uniós jogi következmény, lásd 13/93. EGK Irányelv 6. Cikke).

 

Itt kell megjegyezni, hogy amennyiben az adós a keresetlevelében az egész szerződés érvénytelenségére, de emellett bizonyos szerződési feltételek tisztességtelenségére is hivatkozik, nem mellőzhető mindegyik hivatkozás vizsgálata. Ha ugyanis a szerződés egészében érvénytelen, ennek jogkövetkezménye levonása körében sor kerülhet az érvényessé nyilvánítására: az érvényessé nyilvánított szerződés azonban nem tartalmazhat tisztességtelen, s ez által semmis kikötést (ugyanúgy, mint ahogy a bíróság előszerződés esetén sem hozhat létre olyan szerződést, ami érvénytelen lenne). Ha viszont először a tisztességtelen kikötés uniós jogkövetkezményét alkalmazva a semmis szerződési feltételt elhagyjuk, úgy lehet, hogy az egész szerződés érvénytelenségének jogkövetkezményeit másképpen kell végül levonni, mint a feltételek kihagyása hiányában (például nem kell kiküszöbölni azt az alaki hibás rendelkezést, amely tisztességtelen volta miatt elhagyásra kerül a szerződésből). Itt tehát felmerülhet a megszokottól eltérő sorrend az érvénytelenségi okok vizsgálata körében.

 

Az Ítélőtábla a 6./ kérdés kapcsán tért ki az alábbiakra:

 

A tisztességtelen kikötés kihagyása a 93/13. EGK Irányelv 6. Cikkében rögzített jogkövetkezmény. Ezzel kapcsolatban az Európai Unió Bíróságának az az általunk is figyelembe veendő gyakorlata alakult ki, miszerint a nemzeti bíróságok csak arra kötelesek, hogy a tisztességtelen feltétel alkalmazásától eltekintsenek, de nem jogosultak arra, hogy a feltétel tartalmát módosítsák. A szerződésnek ugyanis főszabály szerint úgy kell fennmaradnia, hogy csak a tisztességtelen feltételek elhagyása jelentsen módosulást, ha a belső jogszabályok értelmében a szerződés jogilag ilyen módon fennmaradhat (C-618/10. számú ügy 65. pont). A bíróságnak tehát ilyen esetben azt kell vizsgálnia, hogy a tisztességtelen feltétel mellőzése objektíve teljesíthetetlenné teszi-e a szerződést. Ha a szerződés a tisztességtelen feltétel kihagyásával nem teljesíthető, akkor a nemzeti jog szabályai lépnek be, azaz az érvénytelenség oka kiküszöbölhetővé válik (Ptk. 237. § (2) bekezdés).

 

Megjegyzendő még, hogy az Európai Unió Bíróság a C-397/11. számú ügyben (Jőrös Erika – AEGON Magyarország Hitel Zrt. ügye) azt is kimondta, hogy az Irányelvvel nem ellentétes az a lehetőség, hogy az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó között létrejött egy vagy több tisztességtelen feltételt tartalmazó szerződést egészében semmissé nyilvánítsa a nemzeti bíróság, amennyiben kiderül, hogy ez a fogyasztó fokozottabb védelmét biztosítja (47. pont).

 

A konklúzió tehát az, hogy mindig a fogyasztó fokozottabb védelmét biztosító jogkövetkezményt kell alkalmazni.

 

Fentiek alapján tehát nem más a kérdés, minthogy amennyiben a bíróság nem juthat más következtetésre, döntésre, hogy az egész szerződés érvénytelen, az érvényessé sem nyilvánítható, akkor hivatalból eljárhat-e úgy, hogy egy végrehajtás megszüntetési perben csak a végrehajtás korlátozásáról döntsön?

 

Álláspontom szerint nem, és az ezirányú bírói joggyakorlat nem csupán az Irányelvvel ellentétes, hanem sérti a Pp. alapvető rendelkezéseit is. De nézzük az inkriminált bírói érveléseket:

 

„A Pp. jelenlegi szabályozása és az annak kapcsán kialakult bírói joggyakorlat, jogértelmezés alapján a per tárgyát egyrészt a bíróság döntésére irányuló határozott kérelem, azaz a petitum, másrészt az annak alapjául szolgáló érvényesíteni kívánt jog tényállása határozza meg (kéttagú pertárgyfogalom).” (Székesfehérvári Törvényszék, 1.Pkf.20.753/2014/4.)

 

Ez azért nem teljesen így van. Sőt, nagyon nem így van. A polgári perben a bíróság a felek jogvitájában dönt. A felperesnek van egy tényállítása, és ezzel kapcsolatban egy jogállítása. A bíróság az ítéletében arról dönt, hogy a felperes tényállítása valónak minősül-e és ezzel összefüggésben, okozatban a jogállítása megfelel-e a tényeknek és az alkalmazandó jognak. A bíróság ítélete lesz maga a tényállás, nem pedig a felperesi álláspont.

 

A Törvényszék tanácsa nyilván azt akarta mondani, hogy a felperesi tényállítások és az érvényesíteni kívánt jog határozza meg a per tárgyát. Ugyanis közismert, hogy a bíróság nincsen jogcímhez kötve, azaz a felperes álláspontjától eltérő jogcímen is helyt adhat a keresetnek.

 

A végrehajtás megszüntetése iránt indított pernek a tárgya a különleges eljárásokra vonatkozó Pp. rendelkezések alapján konkrétan meghatározott. A Pp. 366.§ szerint a felperes idézés kibocsátását kéri az alperes felé, mivel a bíróságtól olyan ítélet meghozatalát kéri, mely ítélt dolog hatálya a perben alperesként szereplő féllel szemben kell beálljon. A felperes azt kéri a bíróságtól, hogy szüntesse meg a végrehajtást. A tényállítása nem más, minthogy

 

A)   a felperes akarata nem irányult olyan szerződés megkötésére, mely a végrehajtható okiratban megjelent,

B)   az írásba foglalt kölcsönszerződés, illetve közokirat érvénytelenségéhez vezető tények fennállását állítja és bizonyítja.

 

A felperes az állított tényekhez kapcsolódóan fejezi ki azt a jogállítását, hogy a végrehajtani kívánt követelés érvényesen nem jött létre, ezért a Pp. 369.§ a) pontja alapján kereset indításának jogát gyakorolva kéri a bíróságot, hogy ítéleti rendelkezésével nyilvánítsa ki és állapítsa meg (deklarálja), hogy a felek között létrejött szerződés semmis és a végrehajtási eljárást szüntesse meg, egyben döntsön a végrehajtási költségek felől.

 

A felperes tehát nem azt kéri, hogy a bíróság korlátozza a végrehajtást, hanem azt, hogy szüntesse meg. Ennek oka nem más, minthogy az érvénytelen, vagy létre nem jött szerződés kötelmet nem keletkeztet. Joghatás kiváltására nem alkalmas, így e körben az is kizárt, hogy végrehajtásnak legyen helye. A felperes tényállítása az is volt, hogy a közjegyző megszegte a Ktv. 120-129.§-ban foglaltakat, így a közjegyző által készített okirat nem minősül közokiratnak, így annak záradékolása is kizárt.

 

Azaz a felperes tény és jogállítása két irányban mozog. Az egyik formai akadályát képezi a végrehajtásnak, míg a másik tartalmi.

A Törvényszék azon morfondírozott, hogy a Vht. rendelkezik-e arról, hogy mikor kell megszüntetni, és mikor kell csak korlátozni a végrehajtást. Arra a válaszra jut, hogy e körben a Vht. nem rendelkezik. Ha ez így van, akkor a bíróságnak nincsen arra oka, hogy a felperesi határozott kérelmet ne tisztelje, és ne arra összpontosítson. (Pp.3.§ (2) bekezdése)

 

A végrehajtási megszüntetési perben tehát a bíróságnak arról kell döntenie, hogy a

 

• felperes tényállításait valónak fogadja-e el, illetve
• a tényállításokkal összefüggő jogállítása megalapozott-e.

 

Ahhoz, hogy a bíróság a számára előírt kötelezettséget teljesíteni tudja, a jogvitában dönteni tudjon, nyilvánvalóan a kontradiktórius eljárás keretei között kell a pert tárgyalnia. Azaz az alperes az állított tényeket vitathatja, ellentétes jogkövetkezetésre juthat, etc.

 

A Törvényszék úgy érvel, hogy a végrehajtás megszüntetési per un. „hátravetett per”, melyben a felek mindazon érveket, etc. felhozhatják, mint egy marasztalásra irányuló perben. Ebből következően „márpedig, amennyiben a végrehajtás megszüntetése és korlátozási per a záradékolt okirattal indult végrehajtások esetén hátravetett per, úgy annak nem csupán az a célja, hogy a végrehajtás megindításának jogszerűségéről – arról, hogy volt-e egyáltalán érvényesen létrejött követelés – döntsön, hanem a hatékony jogérvényesítéshez fűződő alapjogi követelményből eredően az is célja, hogy a felek közötti jogvitát végérvényesen rendezze.”

 

Az odáig igaz, hogy az alperest is megilleti a viszontkereset indításának joga, tehát elméletileg a szerződés érvénytelenségének elismerése mellett kérhetné a szerződés érvényessé nyilvánítását. Ez azonban az eljárási jogok nem korlátozott mivoltára vonatkozik, nem pedig arról, hogy a perbe vitt jogvitán túl rendezzen bármilyen életviszonyt, jogviszonyt.

 

A Székesfehérvári Törvényszék így folytatja:

 

„Ennek eredményeként pedig, amennyiben ténylegesen – bármely jogcímen (így nem létező, avagy érvénytelennek bizonyult szerződés esetén végső soron a jogos indok nélküli vagyoneltolódás rendezését szolgáló jogalapnélküli gazdagodás, mint általános kötelemfakasztó tényállás jogcímén) – fennálló tartozása van az adósnak, úgy arról a végrehajtás korlátozásával döntsön. Ennek következtében pedig a végrehajtás már kontradiktórius eljárásban elbírált, fennálló követelésre változatlanul tovább folyhat.”

 

Ha a felek között nincsen szerződés, akkor nincsen kötelem. Ha a szerződés érvénytelen, akkor az sem hozhat létre kötelmet. Kötelem hiányában nincsen követelés és kötelezettség. Más kérdés, hogy a fogyasztó a kötelem hiányában hozzá került összeget köteles a felelős őrző jogállásából visszaszolgáltatni.

 

A kölcsönszerződés alapján a nyújtott kölcsön tekintetében az adós tulajdont szerez a pénzösszegen. Ha ilyen kötelem nem keletkezett, akkor az átvett pénzösszeg felett tulajdonjogot sem gyakorolhat. A pénzösszegnek birtokosává válik, nem tulajdonosává.

 

Kérdés az, igaza lehet-e a törvényszéknek akkor, amikor azt állítja, a jogalap nélküli gazdagodás kötelemfakasztó tényállásként jelentkezik. A válasz egy egyértelmű igen. Azzal a kiegészítéssel, hogy maga a törvény – törvényi tényállás – szabályozza a taxatíve felsorolhatatlan esetek körét olyan tények köreként, amikor a birtokos kötelezettségévé teszi a birtokába került dolog visszaszolgáltatását.

 

A visszatérítési kötelezettség körében azonban a jogelmélet egy igen érdekes megállapítást is tesz. A gazdagodó a vagyoni előny (pénz) helyébe lépett értéket (ingatlan, a jogalap nélkül szerzett pénzen vásárolt dolog). (Dr. Osztovics András által szerkesztett Polgári Törvénykönyv magyarázata, Opten 2011. II. kötet, 1466. oldal).

 

A fenti jogfelfogás tehát azt ismeri el, azt célozza, hogy a visszatéríteni köteles pénzen vásárolt dolog visszatérítését is követelhet a másik fél. Azaz nem egyértelmű, hogy csak a kapott pénz lehet a visszaszolgáltatás tárgya, és atekintetben a végrehajtást folytatni kellene.

 

„Ebből eredően, miután a végrehajtás megszüntetése iránti per tárgya ekként eltér a szerződés érvénytelenségének megállapítására irányuló pertől, így fogalmilag kizárt, hogy a felperes kizárólag az érvénytelenség megállapítását kérhesse.”

 

Ha a végrehajtást megelőzte volna egy olyan per, mely a szerződés semmisségének deklarálását célozta volna, akkor az Irányelv helyes alkalmazásával értelmezett Ptk. 209.§ és 209/A.§ szerint nem egyszerű megállapítási keresetként lehetne értelmezni a Ptk. 239/A.§-ban foglalt keresetindítási jog, hiszen a bírósági ítélet a tisztességtelen feltételeket alkalmazó fél számára megtiltja az abból fakadó igények gyakorlását. Így a Ptk. 239/A.§ szerinti kereset nem sorolható be a Pp. 123.§ második mondata alatti megállapítási keresetek fogalmai közé, ez közelebb áll a marasztalási keresetek klasszikus fogalmához. Másfelől a Ptk. 239/A.§ szerinti joggyakorlás a jogkövetkezmények alkalmazásától való eltekintést jelenti.

 

Itt tehát a törvényszék azt állítja, hogy a végrehajtás megszüntetése iránti perben a végrehajtás alá vont fél, felperesként nem tekinthet el a jogkövetkezményektől, ha nem kéri annak megállapítását, akkor is szembe kell néznie azzal, mert a bíróság hivatalból, a fél/felek kérelme nélkül is alkalmazni fogja azt. Úgy vélem, ennek sem jogszabályi, sem jogértelmezési alapja nincsen. Ráadásul a hatályos jogszabályokból sem következtethető le.

 

Ugyanis a fogyasztói szerződések tisztességtelenségére alapított jogvitákban mindig a fogyasztó fokozottabb védelmét biztosító jogkövetkezményt kell alkalmazni!

 

A törvényszék jogi álláspontja tehát sérti az Irányelv értelmezését, hiszen kifejezetten a fogyasztó kárára kíván törvénykezni, másfelől a fair eljárás sérelmével prejudikál:

 

„Mindezekre figyelemmel pedig a törvényszék a végrehajtás megszüntetése és korlátozása iránti kereseti kérelmek egymáshoz való viszonyát akként értelmezi, hogy amennyiben a felperes tényelőadásából kitűnően a felperes, mint adós a kölcsön összegét átvette, azonban a kölcsön tőkeösszegét – függetlenül a kamatok és egyéb költségek érvényes kikötésétől – teljes egészében még nem fizette vissza, úgy saját tényelőadásához képest a végrehajtás megszüntetésének nincs helye. A felperes ezen tényállás mellet csupán a végrehajtás korlátozását kérheti, hiszen a szerződés létre nem jötte, teljes, vagy részleges érvénytelensége esetén is az így jogalap nélkül megszerzett összeget az alperes, mint hitelező részére vissza kellene térítenie.

 

A végrehajtás megszüntetési perek sajátossága, hogy az un. deviza alapú kölcsönök ügyévben keletkezett jogviták során a kölcsön összegét az fogyasztók csak akkor vehették át, ha a közjegyző a nem létező tartozást elismertette. A végrehajtás megindításához tehát egy közjegyzői okiratot kell párosítani, majd annak záradékolását. Azonban tényként lehet megállapítani, hogy a közokirat nem igazolja a pénz átvételét, tehát a végrehajtás alá vont fél, a felperes tagadja a pénz átvételét.

 

Más kérdés, hogy a fogyasztó egy későbbi időpontban a pénz birtokába került. A jogalap nélküli gazdagodása azonban nem maradt pénz formájában, hanem ennek helyébe egy vagyontárgy lépett, mely jellemzően gépjármű, vagy ingatlan.

 

A jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint azonban a kötelemfakasztó tény érvényesítése nem eleve kötelező, az nyilvánvalóan a pénzintézet, pénzügyi vállalkozás akaratától függ. Mivel a végrehajtás megszüntetési perben a perbe vont alperes jogosult viszontkereset előterjesztésére, így azt sem vitathatjuk, hogy a visszatérítés körében a fél kérelméhez kötött a bíróság. Ha ezt a székesfehérvári Törvényszék nem így gondolja, akkor súlyosan és tudatosan megsérti a Pp. 3.§ (2) bekezdésében foglaltakat. Ugyanis a felek jogviszonyának teljes körű rendezése jogelméletileg adott, de nem elvont a felek akaratától, kérelmétől. Ráadásul az sem kizárt, hogy az alperes a pénz helyébe lépett érték kiadását kérheti, mely újabb kérdést vet fel az esetleges tulajdonközösség létrejötte kapcsán, hiszen a fogyasztó saját pénze is benne áll az ingatlanban.

 

És itt jön elő a lex commissoria tilalmával kapcsolatos fejtegetés. Lehetséges-e a jogvitát rendezni úgy, hogy a pénz helyébe lépett ingatlan tulajdonjogát megszerzi a pénzintézet, aki alperese a vh megszüntetési pernek? Mi keletkezteti a tulajdonjogot? A bíróság ítélete hogyan szólhat? Mi van akkor, ha az ingatlan értéke, állaga vitás? És vajon nem pont a jogalkotó szándékával ellentétes, jóerkölcsbe ütközően semmis megoldás az, ha a bíróság a jogkövetkezményeket a felek akarata nélkül, azok ellenére esetleg úgy kívánja rendezni, hogy a célzott megoldás maga is semmisséget jelent?

 

Azaz, ha a bíróság nem vizsgálta meg a tényállást, nincsen viszontkereset, lehetséges-e a vh megszüntetési kereset idézés kibocsátása nélküli elutasítása? Nem. Nagyon nem, de ezt a törvényszék is pontosan tudja, csak valamilyen okból nem néz szembe a tényekkel.

 

„A végrehajtási perek ilyen hátravetett jellegéből és a marasztalási és megállapítási perekhez képest speciális (összetett) pertárgy szerkezetéből pedig az is következik, hogy a felperes ilyen tényállítása mellett az elszámolás megejtése elengedhetetlen, az elszámolás módját pedig az határozza meg, hogy létrejött-e a szerződés, ha igen milyen tartalommal, az mely részben bizonyul érvénytelennek, a felperes az érvénytelenség jogkövetkezményei közül melynek az alkalmazását kéri. Az eredeti állapot helyreállítása esetén a teljes fennálló tartozás megfizetését vállalja, az egyáltalán lehetséges-e, avagy a szerződés hatályossá, vagy érvényessé nyilvánítását kezdeményezi.”

 

A felek a kapott pénz kapcsán elszámolásra nem kötelesek, hiszen a fogyasztó nem elszámolni köteles a birtokába került összeggel, hanem azt köteles visszatéríteni. Mivel nincsen a kölcsönszerződésből származó kötelem, ennek elszámolása értelmezhetetlen. A keresetlevél mellékleteként csatolt okirati bizonyíték arra utal, azt igazolja, hogy a fogyasztó a birtokába került pénzen egy ingatlant vásárolt. Ez a felperes tényállítása. Az alperes viszontkeresetével kérheti e vagyontárgy kiadását, hiszen az az átadott pénz helyébe lépett.

 

Ám a Székesfehérvári Törvényszék csúnyán elnéz bizonyos tények mellett:

 

v  a felperesi fogyasztó tényállítása szerint kapott összeget az alperesi pénzintézet vitatja, vitatni is fogja,

v  az alperes unalomig fog hivatkozni a Kúria 6/2013. PJE határozatára, mellyel szemben foglalt álláspontot a Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiuma,

v  A Székesfehérvári Törvényszéknek egyszerűen nincsen ilyen jellegű perekben kialakított jogi álláspontja, és nem is lehet, hiszen a fogyasztói perekben csak 2014. január 1-től indulhatnak perek elsőfokú tanácsai előtt.

v  Az, hogy a fogyasztó a birtokába került pénzből mennyit törlesztett vissza, az érvényesíteni kívánt jog szempontjából közömbös, az csak az alperesi viszontkereset függvénye lehet,

v  ha van alperesi viszontkereset, és az alperes az ingatlan tulajdonjogát kéri, az nem képezheti „maradék” végrehajtás tárgyát, hiszen nem erre rendelték el a végrehajtás, hanem meghatározott pénzösszegre. A végrehajtás korlátozása e körben értelmezhetetlen.

 

A végrehajtás megszüntetési perben, mely a fogyasztói szerződés tisztességtelenségére alapított, a bíróság a 93/13.EGK irányelvet köteles alkalmazni. Ha azzal a hazai jogszabály ellentétes, úgy azt figyelmen kívül hagyni köteles. Az Irányelv a fogyasztóvédelem alapvető eszköze, a tagállamok ennél csak magasabb szintű védelmet biztosíthatnak, alacsonyabbat nem.

 

Ide teszem a jogi érvelés lényegét, esszenciáját, és aki érti, annak jó.

A per fő kérdése – annak tükrében, hogy az eljáró bíróságok előszeretettel függesztik fel az egyes pereket a Kúria előtti per jogerős befejezéséig, mert állítólag abban a perben van az az előkérdés, mely miatt „várni kell” – nem más, minthogy van-e egyáltalán olyan szerződés, és ennek alapján kötelem, mely kapcsán figyelemmel kellene lenni más bíróságok eljárására, az abban hozandó döntésekre.

 

A kötelem keletkezését három nézőpontból lehet vizsgálni:

 

A)   a fogyasztók szempontjából, akik felperesként eljárva sorra elmondják személyes előadásukban, kértek egy meghatározott összegű forint kölcsönt, majd elébük toltak egy sor okiratot, hogy írják alá, majd később kiderült, habár a kért forint összeget megkapták, mégis valami teljesen másért kell helytállniuk.

 

B)   a pénzintézetek szempontjából, melyek vezetői az ezredforduló környékén kitaláltak egy „zseniális” konstrukciót, mely olyan játék, amin veszteni nem veszthetnek, ellenben betegesen sokat kereshetnek. A „banki termék” tömeges elterjesztéséért anyagiakat nem kíméltek. Egymást túllicitálván reklámozva, bankfiókok indokolatlan nagy számú létrehozásával, mesés jutalékkal kecsegtetett ügynökök hadait a játékba bevonva íratták alá a szinte szóról szóra egyező blankettákat. A szerződések lényegét azonban csak maroknyi banki vezető értette.

 

C)   végül a Kúria szemszögéből, ahol a jogegységi tanács tagjai másfél évtizedes lemaradással tényként nyilatkoztak arról, hogy a fogyasztók akarata mi volt anno. Az 1939-es Szladits tanulmány alapján megszületett ügyvédi esszé Pénzügyi Szemlében megjelent verzióját alig megváltoztatva a 6/2013. PJE határozatba átültetvén gyakorlatilag kötelező ítélkezési gyakorlattá tették annak megállapítását, hogy a fogyasztó akarata nem lehetett más, mint amit deklarált a Kúria.

 

A fenti szempontok szerint kell végigtekinteni azon praxisomba tartozó perek sorát, melyek – nagy valószínűség szerint – adnak annyi támpontot a maguk félszáz eljárásával, hogy fel lehessen ismerni a megtett nyilatkozatokban rejlő azonosságokat, hasonlóságokat.

 

A fogyasztókkal kapcsolatban a Kúriának igaza van akkor, amikor a Ptk. 205.§ (3) bekezdésében foglalt együttműködési kötelezettséget értékelte, és a fogyasztónak felrótta azt, ha nem olvasta el aláírás előtt az okiratokat.

 

„Nem értékelhető azonban tévedésként az, ha az adós arra hivatkozik, hogy nem olvasta el a szerződést, illetve a tájékoztatást vagy átolvasta ugyan, de annak egyes rendelkezéseit nem értette meg. Egy kölcsönvevőtől minimálisan elvárható ugyanis, hogy a szerződést alaposan áttanulmányozza és szükség esetén az egyes általa nem érthető rendelkezésekről tájékoztatást kérjen. Ennek elmulasztása a Ptk. 4. § (4) bekezdése alapján a kölcsönvevő terhére esik.”

 

Gyaníthatóan azonban a tényleges „elolvasási hiány” mögött sok egyéb más áll, mintsem a fogyasztó felróható mulasztása.

 

Legtöbb esetben a fogyasztó azért nem olvasta el a szerződéses feltételeket, mert fizikailag nem volt rá lehetősége. Elétették, aláírta. Akik vele szemben ültek, semmit sem tudtak az ügylet lényegéről – beleértve a közjegyzőt is –, így a kérdezési és megismerési joga vagy egyáltalán nem, vagy csak formálisan létezett. Ez a folyamat nem csak az adósok, hanem leginkább a banki alkalmazottak és a közjegyzők perbeli vallomásaiból rekonstruálható.

A Kúria elismerte: „A deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződések esetén a felek között információs egyensúlyhiány áll fenn.”

 

Sajnos azonban ez a kijelentés minden banki gyakorlatra igaz, mely túlmutat a Ptk. 523.§ (1) bekezdésében foglaltak egyszerűségén. Ám kérdés az, hogy a Ptk. egyszerűségén „túlmutató” banki szerződéses akaratot miként kell értelmezni?

 

Ha a tények alapján közelítjük meg az un. deviza alapú hiteleket, akkor el kell fogadni, hogy a fogyasztótól elvárható átlagos tájékozottság nem elegendő egy szimpla vásárlási hitelnél összetettebb ügylet értelmezésére. Elvárható azonban az, hogy a fogyasztó tudja mi az a kölcsön, a szerződés, a jelzálogjog, és egyéb alapfogalmak. A különböző perekben elhangzott vallomások, nyilatkozatok egybehangzóak annak tekintetében, hogy a banki tájékoztatás, a fogyasztói kérdések, az arra adott válaszok nem léptek ki az évtizedes, évszázados banki kölcsöngyakorlat köréből. Azaz konkrét forint kölcsönösszeg, futamidő, kamat, egyéb költségek, fedezetek köre (kezes, zálog) kimerítette a szerződő felek jogi képességét. Én úgy gondolom, a jogalkotó ennél többet nem is várt el a fogyasztótól, még akkor sem, amikor nem voltunk az EU tagjai.

 

Súlyos hibát követ el azonban a Kúria, amikor nem veszi figyelembe az akarati elvet, és vélelmezi, hogy mindazon személy, aki deviza alapú kölcsön nyújtásáról szóló okiratot írt alá, annak szerződéses akarata arra is irányult. A kötelem létrehozására irányuló szándék, a joghatás kiváltását előidéző nyilatkozat a perben szükségszerűen rekonstruálandó.

 

A pénzintézetek alappal építettek arra, hogy a fogyasztó önmagától nem fog bemenni a bankfiókba, hogy „én kérem, egy ilyen deviza alapú hitelt szeretnék felvenni, melyről ugyan fogalmam sincsen, hogy egyáltalán van ilyen, pláne nem értem az egészet.” Pláne visszás az egész helyzet, amikor a törvénykezési gyakorlat csak az általam követett 5-6 évben képtelen megragadni a dolog lényegét. Ha ez nem elvárható 5 perc alatt bármelyik bírótól, akkor miért lett volna elvárható pont a fogyasztótól?

 

Ráadásul jól értem, hogy a Kúria előzetes döntéshozatal iránt fordult a Kásler-ügyben az Európai Unió Bírósághoz pusztán azért, hogy értelmezze a világosság és érthetőség körében azt, hogy ez csak nyelvtanilag irányadó (alany, állítmány, tárgy), vagy azon túlmenően az egész szöveg (szerződés) kontextusában megjelenő koherenciára, jelentéstartalomra is alkalmazni kell-e a követelményt?

 

Véleményem az, hogy a Kúria kezdeményezését csak a politikával szembeni védekezésnek lehet felfogni, mert egyébként kételkedem abban, hogy a legfőbb bírói testület a feltett kérdésre nem tudja a választ. Ugyanis minimum kollokviumi kérdés ennek eldöntése.

 

A válaszért el kell szakadni a deviza alapú hitelektől, és általában kell megragadni a kötelmi jog alapelveit.

 

Hogyan vetődhet fel egyáltalán a kérdés, hogy a világosságnak és a tisztességnek csak a kötelmet létrehozó írott jognyilatkozat körében van jelentősége? Az információs egyensúlyhiány a világosság és érthetőség követelményével összekapcsolva azt jelenti, hogy a fogyasztónak a szerződés megkötése előtt meg kell értenie azt, hogy

• mi a szerződés elsődleges tárgya
• mik a kockázatok, kötelezettségek
• milyen tényezők és hogyan befolyásolhatják a kötelezettség mértékét.

Világosság, egyértelműség és tájékoztatás hiányában ugyanis szerződési akarat nem jöhet létre az adott szerződéses feltételre vonatkozóan. Ismétlem: nem az akarat hibás vagy fogyatékos, hanem teljességgel hiányzik.

 

A Kúria logikáját megfordítva azt kell szomorúan konstatálni, hogy amennyiben a fogyasztó számára nem érthető, nem világos egy okirat tartalma, akkor hogyan terjedne ki pont arra a szerződéses akarata? Sehogy. Ez pedig nem a szerződés, a kötelem megtámadhatóságát, érvénytelenségét okozza, hanem egyszerűen kizárja a szerződés létét.

 

A fenti logikai ellentmondás onnan ered, hogy a bírói gyakorlat feltételezi, ha két fél aláír egy papírt, melyen valamilyen szöveg van, akkor az maga a szerződés. Felvetődik azonnal azonban, mindegy milyen szöveg van a papíron?

 

Ahogyan arra napaság Róna Péter közgazdász igyekszik ráirányítani a figyelmet, a pénzintézetek, pénzügyi vállalkozások által üzletszerűen gyakorolt kölcsönügyleteiket a Hpt. szigorú korlátok közé szorítja, és a szerződéses szabadság minimális módon érvényesülhet csupán. A kötelező írásba foglalás a szerződést csak követi, nem létrehozza. Ugyanis a Hpt. 210.§ alapján a pénzintézet egyszerűen nem köthet pénzügyi és kiegészítő pénzügyi szolgáltatásra irányuló szerződést, csak írásban. A Hpt. 3.§ (1) bekezdésének b) pontja alapján a pénzkölcsön nyújtása, de a lízing is egyértelműen pénzügyi szolgáltatás, ráadásul nem is csak fogyasztók körében.

 

3. § (1) Pénzügyi szolgáltatás a következő tevékenységek üzletszerű végzése forintban, illetőleg devizában, valutában:

b) hitel és pénzkölcsön nyújtása;

c) pénzügyi lízing;

 

Érdekes, hogy a Ptk. 522.§ (2) bekezdése a bankhitelszerződés érvényességét köti az írásba foglaláshoz, míg a Hpt. 210. § minden pénzügyi szolgáltatást tilt, ha nem foglalják írásba, ennek rendszertani oka a Hpt. speciális személyi és tárgyi hatálya.

 

Az általános vagy speciális követelményként megszabott írásba foglalás elmaradása jogszabályba ütközést valósít meg, így a szerződés semmis, végső soron érvénytelen ugyanúgy, mintha az ok nem alaki, hanem tartalmi lenne.

 

Tehát időben is szét kell tagolni a folyamatot:

 

I.        A felek megállapodnak a kötendő szerződés főbb pontjaiban. Bizonyos feltételeket egyedileg megtárgyalnak, mások kapcsán a bank a Hpt. 207.§ (1) bekezdés alapján üzletszabályzatba foglalt általános szerződéses feltételeit tárják a fogyasztó elé. De mi van azokkal a feltételekkel, melyeket egyedileg nem tárgyalnak meg, és nem képezik az üzletszabályzat részét? Ám mégis megjelennek majd az írásba foglalt szerződésben?

 

II.        Nyilvánvaló, hogy a jogalkotó azért kötötte ki a kötelező írásba foglalást, mert egyértelműségre törekedett. Nem lehet mellébeszélni. Amennyiben a hitelező nem pénzintézet, pénzügyi vállalkozás, úgy a kölcsönszerződés érvényesen létrejöhet szóban is. Vajon akkor, amikor a felek egybehangzó akaratnyilvánítása megtörténik, az létrehoz-e kötelmet, vagy csak a formai feltételeknek megfelelés? A Ptk. alapján a kötelem létrejön. Más kérdés, hogy e létrejött kötelem az eredeti kötelemfakasztó tényektől eltérő tartalmával a kötelem módosulását eredményezi, avagy az írásbeliségre vonatkozó norma megsértését és így a jogszabályba ütközés miatti semmisséget?

 

III.        Ha érvényesen létrejött a szerződés, mely kötelmet hozott létre, a fogyasztót kötelezték – nyilvánvalóan végrehajtási szempontok miatt, mely eleve nem fogyasztóbarát magatartás a bank részéről – arra, hogy közjegyzői okiratba foglaltan ismerje el tartozását. Jobb esetben magát a szerződést foglalták közokiratba. Amikor a közokiratot a közjegyzői kiállította, egyértelműen a pénzintézetet terhelte a kölcsön folyósításának kötelezettsége. A fogyasztó a hitelező teljesítése esetén kerülhetett csak abba a helyzetbe, hogy tartozása legyen. A fogyasztó kötelme a majdan kapott összeg visszafizetésére vonatkozik.

 

A fent felvázolt folyamatban mindenhol lehet olyan hiba, mely miatt nem beszélhetünk kötelemkeletkeztető jogi tényekről. Ugyanis, ha nincsen egybehangzó, azaz köznyelvi értelemben „ugyanarra gondoló”, jogi értelemben „ugyanazon tényeken alapuló ugyanazon joghatásokra irányuló” kölcsönös akaratnyilvánítás, akkor nincsen szerződés. Ha van, akkor annak írásba foglalása egyfelől formailag megengedetté, érvényessé teszi a szerződést, ám annak tartalma még szenvedhet olyan hibában, mely kizárja az érvényességet.

 

I.

 

A fogyasztók általában úgy álltak fel az asztaltól, hogy mindenben megállapodtak, azonban jellemzően az alábbi hibák merültek fel a szerződés írásba foglalása előtt:

 

• a pénzintézet nem hozta a fogyasztó tudomására, hogy majd – addig szóba sem hozott – általános szerződéses feltételeket fog majd alkalmazni a szerződés írásba foglalása során, (Így azok nem válnak majd a szerződés részévé a Ptk. 205/B. § (1) bekezdés alapján.)
• az általános szerződéses feltételek két külön okiratba foglaltan jelennek meg majd: egy része megjelenik magában a lízingszerződésben, más része pedig az üzletszabályzatban, így sérül a Hpt. 207.§ (1) bekezdésében foglalt norma,
• a szerződés szövegét, üzletszabályzatot nem adják át előzetesen a fogyasztónak,
• az az alkalmazott, ügynök, képviselő, aki a pénzintézet nevében tárgyal, gyakorlatilag semmit nem ismer a szerződéses feltételekből, így alkalmatlan a felvilágosítás megadására, pláne úgy, hogy a mögöttes pénzügyi műveleteket, ezen pénzügyi háttér és a szerződéses szöveg összefüggéseit és különbségeit alig valaki ismeri.
• egyáltalán ki tekinthető a pénzintézet képviselőjének, és a szerződés létrejöttekor a szerződéskötő fél képviselő volt-e?

 

Az írásba foglalás előtti jogi tények kapcsán a perekben a felek értelemszerűen ellentétes tartalmú tény- és jogállításokat tesznek. Az állításokat bizonyítani illik annak érdekében, hogy a bíróság azokat valónak fogadja el. A jelenlegi törvénykezési gyakorlatban új jelenség ütötte fel a fejét: a pénzintézetek az eddigi pervesztesség elkerülése érdekében harsányan követelik a Pp. 3.§ (3) bekezdése szerinti tájékoztatást.

 

„A bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztatni.”

 

A Kúria „Jogorvoslati bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlatát” vizsgáló Joggyakorlat-Elemző Csoport az alábbiakban foglalta össze irányadó tapasztalatait: http://lb.hu/hu/sajto/osszefoglalo-jogorvoslati-birosagok-hatalyon-kivul-helyezesi-gyakorlatat-vizsgalo-joggyakorlat

 

Álláspontjuk szerint „aránytalanul magas a szakértői bizonyításra, valamint a tájékoztatási kötelezettségre vonatkozó szabályok megsértésére alapított hatályon kívül helyezések száma. Utalt arra, hogy az előbbit a bírósági szervezeten belüli eszközökkel, elsődlegesen önképzéssel célszerű kiküszöbölni. Az utóbbi azonban a tájékoztatási kötelezettségre, különösen az arra jogosultak körére vonatkozó jogi szabályozás újragondolását és annak differenciált módon való meghatározását igényelheti.”

 

A Kúria fenti aggodalma a gyakorlatban azt jelenti, hogy az un. deviza alapú hitelekkel kapcsolatos perekben a bíróságok varázsütésre behúzták a fékeket, egymást érik a „felfüggesztések”. Az, hogy a Kúria aggodalma valós, vagy csak ügyesen a cél érdekében illesztett mesterséges mű, jelenleg nem tudni.

 

Mint arra már több ízben utaltam beadványaimban, a magyar perrendtartás és az uniós fogyasztóvédelmi perek perjogi gyakorlata látszólag élesen szemben áll egymással. Az előbbi a per kezdetén, illetve szükségszerűen a perben releváns jogi tények változása során köteles tájékoztatni a feleket a perbeli jogok helyes gyakorlása érdekében.

 

Alapvetően a fél részéről történik egy jogállítás, és a fél érdekében áll, hogy állítását a bíróság valónak fogadja el. A bíró e körben mintegy passzív szemlélője a jogvitának, őt kell arról meggyőzni, hogy a fél állítása való.

 

„Egy fél a perben tényállításait úgy teszi meg, hogy részben eseménytörténeti, részben egyszerű tapasztalati tényeket idéz fel, részben értékelésben és véleményben megnyilvánuló tényeket hoz fel, részben pedig mindezeknek alapul vételével, a jogelméleti logika rendező elveit felhasználó ismereteivel, jogi tényeket állít. A bizonyítási eszközök közül az úgynevezett eseménytörténeti és egyszerű tapasztalati tényekre utaló állításokat lehet többek között tanú vallomásával igazolni, míg az értékelésben és véleményben megnyilvánuló, külön szakismeretet feltételező tényállítások igazolására szolgáló bizonyítási eszköz a szakértő – a véleményével.” – írja Dr. Juhász Csaba bíró egy szakmai előadásában.

Azaz nem a bíróság kötelezettsége az, hogy hívja fel valamely felet arra, milyen tényeket kell állítania ahhoz, hogy pernyertességét előmozdítsa. Ha a fél állít egy bizonyos tényt, akkor ehhez képest illeti meg a tájékoztatás, hogy milyen jellegű bizonyítási eszközöket vegyen igénybe ahhoz, hogy vitatott tényállításait a perbebocsátkozását követően igazolja.

 

Egy tipikus perben pénzintézet felperes előadása igen furcsán laikus:

“Kérem a  Tisztelt Járásbírságot, hogy a Pp.3.§ (3) bekezdésének utolsó fordulata alapján a felperest tájékoztassa a további bizonyításra szoruló tényekről.”

A gond nem más, minthogy a pénzintézetek már régen kifogytak az érvekből. A jelenlegi peres tapasztalat nem más, minthogy bemásolják a Legfőbb Ügyész érvelését, avagy a 6/2013. PJE határozat egyes pontjainak indokolását. Például így:

“Minthogy ahogyan azt már korábban előadtuk a felek által kötött perbeli szerződés svájci frank mértékadó devizanemű, változó kamatozású deviza alapú szerződés. Ezen finanszírozási konstrukció lényegét a korábbiak során már részletesen kifejtettük a Tisztelt Járásbíróság részére.”

 

Azaz azt állítja, hogy a felek egyező akaratnyilvánítása eredményeként jött létre az a bizonyos kötelem. Pont az, és nem más. Ám azt már nem mondja meg, hogy a kötelem mit is takar. A Kúria ugyan nem volt ott a szerződés megkötésekor, ám furcsa módon kinyilatkoztat a fogyasztók szerződéses akaratának tényéről:

 

„A deviza alapú kölcsönszerződés megkötésekor a kölcsönvevő szándéka arra irányult, hogy forintban jusson a kölcsönhöz és tartozását is forintban fizesse vissza, kamatfizetési kötelezettsége ugyanakkor a szerződéskötés idején jellemző forint kölcsönre irányadó kamatnál jelentősen alacsonyabb legyen. Ezen elvárásnak felelt meg a deviza alapú hitelezés konstrukciója, melynek alapjául a Ptk. 231.§-ának szabályai szolgáltak.”

 

A Kúria azonban menekülő utat is hagyott magának:

 

“A jogegységi határozat egyedi szerződések, szerződési rendelkezések érvényességének vizsgálatára nem alkalmas, hanem csak annak elemzésére, hogy a deviza alapú kölcsönszerződés 1. pontban ismertetett konstrukciója polgári jogi szempontból érvényes-e. Az egyes szerződések, egyes szerződéstípusok egyedi megvizsgálása, egyedi, illetve többlet tényállási elemek feltárása, értékelése csak a konkrét perekben lehetséges.”

 

Hol tartunk még az érvényességhez képest? Sehol. Azt kellene rekonstruálni, hogy egyáltalán volt-e egyező akaratnyilvánítás, vagy sem, illetve tulajdonképpen ki mit akart. A válasz egyszerű:

 

• a fogyasztó a forint pénzkölcsönt,
• a banki alkalmazott, ügynök pedig a fizetését, jutalékát, és a papírmunka elvégzését.

 

A szerződéskötési gyakorlat nyomokban sem emlékeztet a megkövetelt eljárásra. Általános, hogy a szóbeli egyezség megkötésére sem kerül sor, hiszen az „igények felmérése” kimerül a személyes adatok, igazolások, etc. összegyűjtésében. Általános tény, hogy a hiteligények döntő többsége hamis adatokat tartalmazott a jövedelmi és vagyoni viszonyokra vonatkoztatottan. Ugyanis a hitelezési szabályzat komolyan vétele esetén nem lennének ilyen perek, senki nem kapott volna kölcsönt. Ám a „számokat” produkálni kellett, a bankok ösztönözték alkalmazottaikat, fiókvezetőiket, így a nyújtott hitelek többsége már nem likviditási hiányt áthidaló, hanem egyszerűen jövedelempótló volt.

 

A legszebb példa a banki eszetlenségre az alábbi két reklám:

 

http://www.youtube.com/watch?v=L2SVCMUHCqc

http://www.youtube.com/watch?v=1i_fB5J2yPg

 

A banki gyakorlat megszüntette a szerződéskötés előtti tájékoztatást, tárgyalást, a felek jól artikulált akaratnyilvánítását. Később a hiba még reparálható lett volna a közjegyzői eljárás során, ám annak célja sem az volt, mint az egyetemen gondoltuk.

 

A fogyasztókat a Való Világ sorozatok szintjén – nem érdemtelenül – kezelő banki magatartás lehetetlenné tette a felek közötti korrekt szerződéskötést, az együttműködést és tájékoztatást. (Ptk.205.§ (3) bekezdés)

 

A Ptk. 205.§ (2) bekezdése eleve megköveteli, hogy a szerződés létrejöttéhez a felek állapodjanak meg a lényeges és bármelyik fél által lényegesnek minősített kérdésekben.

 

A Kúria ebben a körben így érvelt:

 

„A tájékoztatási kötelezettség megsértéséhez (nem, vagy nem a jogszabályoknak megfelelő teljesítéséhez) sem a Ptk., sem a Hpt. nem fűzi a semmisség jogkövetkezményét, így maga a megkötött szerződés emiatt nem jogszabályba ütköző.”

 

Persze, hogy nem jogszabályba ütköző, csakhogy a lényeges kérdésekben való megállapodás hiánya a szerződés létre nem jöttét eredményezi, így el sem jutunk az érvénytelenségig.

 

A fogyasztó akkor szembesül először az írásba foglalandó feltételekről, amikor leteszik elé a papírt és megmutatják, hogy hol kell azt aláírni. Az írásban – való igaz – szembesülhetne olyan tételekkel, melyek ma már „kiverik a biztosítékot” egy átlagembernél is, de anno még gyakorlott jogászoknak sem volt feltűnő. Még nekem sem, én is beleszaladtam a késbe.

 

Nézzük tehát általában a szerződéseket:

 

Gyakorlatilag az összes pénzintézet, pénzügyi vállalkozás szerződéses rendszere megegyezik. A fő különbség a főszolgáltatás megjelölése körében jelenik meg:

 

v  van, ahol csak a forint összeg van benne, és az általános szerződéses feltételekben rejtik el a devizás kitételeket. Jó esetben a szerződés „címében” utalás történik a devizára. Ám legtöbbször csak annyi ismerhető fel, hogy a „mértékadó devizanem: CHF”

v  van, ahol egyáltalán nem szerepel a szerződésben forint összeg, olyan az egész, mintha deviza kölcsönről lenne szó, azonban az általános szerződéses feltételekben megjelenik a „mintha” klauzula.

v  végül vannak az összetett szerződések, ahol egyszerre jelenik meg a deviza és a forint összeg, ám a kettő között nincsen első látásra logikai kapcsolat. Az csak az általános szerződéses feltételek „apró betűs” részében érhető tetten.

 

Tehát ott tartunk, hogy a fogyasztó elé letették a sok tucat oldalas nyomtatványokat. A banki alkalmazottak felhatalmazása szigorúan limitált abban, hogy a banki központok által készített iratokba beleírják, vagy csak ellenőrizzék a személyes adatokat. Egyetlen passzust nem változtathatnak. Azaz a fogyasztó választási lehetősége a „vagy aláírja, vagy nincsen hitel” körben mozog. Ez a szűkített lehetőség eleve megkérdőjelezi a szerződéskötés körében megkövetelt jóhiszemű, tisztességes, fair eljárás megvalósulását.

 

KONKLÚZIÓ:

 

A felek nem állapodtak meg a lényeges körülményekben, márpedig a deviza alap az lett volna, melyet a Kúria jogelméleti fejtegetése mentén lehetett volna értelmezni és artikulálni. Ennek elmaradása tudatos cél volt a bankok részéről, és ennek a morális, és jogi hibának az eredménye nem lehet más, mintsem az, hogy

 

a)    a fogyasztó szerződéses akarata mentén megállapítja a bíróság szerződés létrejöttét a font kölcsön, a meghatározott kamat és futamidő mellett, a deviza nyilvántartás és az ahhoz kapcsolódó kitételek nélkül.

b)    vagy egyező akaratnyilvánítás teljes hiányában a szerződés létre nem jöttét kell deklarálni.

 

Az a) pont azt eredményezi, hogy elvileg van érvényes és hatályos szerződés, melyet a fogyasztó képes szerződésszerűen teljesíteni. Egy esetleges felmondás esetén annak jogszerűségét lehet és kell vitatni. Ám mégsem lehet ezt – a legjobb szándék ellenére sem – megállapítani, hiszen ha elfogadjuk azt, hogy szóban létrejött ez a szerződés, és a jogszabályokban foglaltaknak meg is felel, itt van az a fránya Hpt.210.§, mely olyan megkerülhetetlen jogszabály, melynek sérelme az egyébként korrekt konszenzuál ügyletet is érvénytelenné teszi. Márpedig, ha a szóbeli szerződéstől az írásbeli eltér, akkor sérül az írásba foglalás követelménye, így a szerződés semmis. Hiába volt szóbeli egyezség, a kötelemkeletkeztető jogi tények nem képesek joghatás kiváltására.

 

A b) pont esetében minden összedől, és egy létre nem jött szerződés érvényessé vagy hatályossá nyilvánítása elméletileg is kizárt. A bank csak a szerződés bíróság általi létrehozását kérhetné.

Jómagam 2009-ben kezdtem foglalkozni az un. deviza alapú hitelek jogi problematikájával. Akkori legnagyobb problémát az jelentette, hogy a Pp. 123.§ második mondata alapján lehetséges-e egyáltalán un. megállapítási keresetet indítani. A bíróságok gyakorlata alapján a válasz egyértelmű volt: nem.

 

A PKKB 27.P.89.793/2010/6. sz. alatti ítéletben (2010.09.09.) így fogalmazott:

 

„A felperesek jogvédelme érdekében ugyanakkor egy további okból sem szükséges a megállapítási kereset.

 

A Pp. 123.§-ának szövegét értelmezve, a „szükséges” szót elemezve a bíróság arra a következtetésre is jutott (amely megegyezik a hosszú ideje kialakult egységes bírói gyakorlattal, amely legújabban például a BDT 2009.2143. eseti döntés I. pontjában is megjelent), hogy a megállapítás szükségessége csak akkor áll fenn, hogyha a felpereseknek más eszközük nem lenne a keresetben előadott igényük érvényesítésére, előadására.”

 

A fenti számú eljárásban meghozott, 67.Pf.640.687/2010/3. számú másodfokú ítéletben (2011.03.31.) az elsőfokú ítélet érvelését helybenhagyta.

 

Az idézett perben – álláspontom és szándékom szerint – az időpontok bírnak jelentőséggel. Azaz 2009-2010-ben a bírói gyakorlat töretlenségére hivatkozik mindként eljáró tanács. ehhez képest csak 2012. május 26-án hatályban lépő Ptk. módosítással ismerte fel a jogalkotó, hogy valamit tenni kellene az „ügyben”, így az anyagi jog keretén belül fogalmazta meg az alábbi szabályt:

 

Ptk. 239/A. § (1) A fél a szerződés érvénytelenségének vagy a szerződés egyes rendelkezései érvénytelenségének (részbeni érvénytelenség) megállapítását a bíróságtól anélkül is kérheti, hogy az érvénytelenség következményeinek alkalmazását is kérné.

 

A 2012. évi LI. törvény indokolása szerint „az új Polgári Törvénykönyv VI. Könyv, Második rész, VI Cím, XIX. Fejezet 6:109 pontja jelen módosítással megegyezően rögzíti az anyagi jogon alapuló megállapítási per megindításának lehetőségét. A jogalkotó a felek anyagi jogi igénye – eljárásjogi korlátozástól mentes – érvényesítésének lehetőségét már az új Ptk. hatálybalépését megelőzően biztosítani kívánja. A javaslattal összhangban kerül sor a polgári perrendtartásról szóló törvény módosítására is, amelynek következtében a jogi képviseletet igénylő, már megindított perekben is biztosított – a Ptk. módosításnak megfelelő – keresetváltoztatás és viszontkereset lehetősége.”

 

A magyar perjog jelenleg irányadó szerkezetének értelmezése kapcsán érdemes visszanyúlni a jogtörténeti munkákra. Az akkori igazságügyi miniszter megbízásából Plósz Sándor készítette elő 1893-ban azt a tanulmányt, mely legfőbb rendelkezései az 1893. évi XVIII. tc-ben törvényerőre is emelkedtek. 1989-ban Dr. Magyary Géza ’A magyar polgári peres eljárás alaptanai” címmel adott ki monográfiát, melyből magam is idézni szeretnék.

 

Magyary szerint akkor indítható megállapítás iránt kereset, ha „ezen keresettel a felperes egy jogviszony létezését, vagy nem létezését, egy okirat valódiságát vagy valótlanságát kéri kimondani, abból a czélból, hogy közte és az alperes közt egy jövő elmarasztalás iránti pernek kimenetelét már eleve biztosítsa, avagy pedig egy jogviszony létezését avagy nem létezését kéri kimondatni abból a czélból, hogy az alperes egy harmadik személy vagyonából való kielégítésének útjába nem álljon, avagy pedig, hogy az alperes a felperes vagyonát, mint saját adósának vagyonát kielégítésre végrehajtás útján ne fordítsa.”

 

„A felperes tehát a megállapítási perrel biztosítani akarja azt, hogy egy általa indítandó elmarasztalás iránti perben az alperes elmarasztalhassék vagy pedig egy az alperes által ellene indítandó elmarasztalás iránti perben el nem marasztalhassék.”

 

Magyary kitért arra is, hogy „jövendő perek” elhárítására a jogalkotó már korábban is törekedni igyekezett a pergazdaságosságot szem előtt tartva, azaz felesleges perek ne induljanak. ez a szemlélet jelenik meg hatályos joganyagunkban is. Ám Magyary indokoltnak látja az olyan megállapítási kereset előterjesztését, ahol a felperes mintegy előzetesen kéri kimondani egy jogviszony fent nem állásást abból a célból, hogy e vélt jogviszony alapján majd az alperes pert indítson vele szemben.

 

Azaz anno egy adós attól tartva, hogy hitelezője egy kölcsönszerződés érvényességére hivatkozva marasztalásra induló pert indítson vele szemben, keresettel kérhette annak megállapítását, hogy a jogviszony nem áll fent. Ezt lefordítva a mai problematikára, egy „devizás” adós elvileg pert indíthatna annak megállapítása érdekében, hogy a szerződés létre sem jött, vagy érvénytelen, így a jogviszony nem áll fent a felek között, így a kölcsönszerződésre alapítva a bank nem indíthat pert, végrehajtást az adóssal szemben. És ennek bizony van/volt realitása a mai való életben, hiszen a banki behajtási folyamat konkrétan felőrölte mindenkinek az idegeit. E behajtási folyamat kettévágása lett volna célja egy megállapítási kereset indításának manapság is. De a „töretlen” bírói gyakorlat ezt nagyon másképpen gondolta, és itt idézet a PKKB már hivatkozott határozatának egy bekezdését:

 

„Ez tehát azt is jelenti, hogy ha a felperesek akár más perben védekezésként is, de érvényesíthethetnék a jelen perben előadott érveiket, abban az esetben a megállapítási kereset nem minősülhet alaposnak a szükségesség hiánya miatt.”

 

Azaz, a bíróság arra utalt, az adós felperes nem előzheti meg az ellene indított eljárásokat egy bírói deklarációval, hanem elvárt tőle, hogy alperesként álljon ki az ellene felhozott érvrendszerrel szemben és védekezzen – ha tud. És pont itt van a lényeg: ha tud. Ugyanis, lassan, de biztosan azt látom, a védekezés képességét támadja a kúriai gyakorlat azzal, hogy lépésről lépésre eleve lebontja az érvek helyállóságának elvi lehetőségét is. Így néha perjogi keretek között, néha pedig az anyagi jogot teljesen felülértelmezve, inkább a jogalkotó szerepét átvéve, anyagi jogi keretek között teremti meg a pénzintézetek védekezésének kereteit, másfelől veszi el elve annak az élét, hogy az un. deviza alapú hitelek kapcsán kifejtett cselekménysort pönalizálhassák.

 

De térjünk vissza Magyaryhoz. Álláspontja szerint: „A megállapítás mindezen esetekben egy jogviszonyra, illetve tényre irányul, a melyből a jogviszony keletkezését vagy fennállását kizárja. Egy olyan tény iránt, a mely egy jogviszonyt sem az előbbi, sem az utóbbi értelemben nem érint, a megállapítás nem irányulhat, jóllehet ez a tény mint bizonyító tény közvetve a jogviszonyra mégis kihat. E két tétel az ujabb törvényekben kifejezetten el van ismerve (S.E. 16.§, Terv. 131.§) Ugyanis kivételesen a megállapítási kereset az iránt is indítható, hogy egy okirat, mely bizonyító eszközül szolgálhat bizonyító tény tekintetében, valódi vagy valótlan, azaz tényleg attól származik, a ki kiállítójaként fel van tüntetve vagy ellenkezőleg sem származik tőle. Itt az okirat csak mint beismerő vagy mint tanúsító okirat jön számba. A mennyiben az okirat rendelkező, egyuttal a jogviszony keletkezésének alapját képezi s mint ilyen nem a kivétel, hanem a fentebbi szabályok alá esik.”

 

A sommás eljárásról szóló 1893. évi XVIII. tc. helyébe a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk lépett. A számunkra jogelméleti relevanciával bíró része így hangzik:

 

129. § A keresetlevélnek magában kel foglalnia:

1. a bíróság megjelölését;

2. a felek megjelölését nevük, állásuk vagy foglalkozásuk, perbeli állásuk és lakásuk szerint, valamint a felek képviselőinek nevét, állását vagy foglalkozását és lakását;

3. a perfelvételi határnapon előadandó kereset közlését, vagyis a jog előadását, a melyet a felperes érvényesíteni akar, és határozott kérelmet.

A jog alakszerű megnevezése nem szükséges, hanem a jogállítást a keresetnek egész tartalmából kell megállapítani.

 

130. § Keresetet valamely jogviszony vagy jog fennállásának vagy fenn nem állásának, úgyszintén annak bírói megállapítása iránt is lehet indítani, hogy valamely okirat valódi vagy nem valódi, ha e megállapítás szükségesnek mutatkozik a felperes jogállapotának biztosítására az alperessel szemben.

 

A XX. századi jogalkotás keretén belül is megfigyelhető, hogy Magyary által közölt jogelmélet a 130.§ kapcsán érvényben maradt. Az 1952. évi III. törvény, azaz a Pp. 123.§-a a korábbi megállapítási keresetekre vonatkozó törvényi rendelkezés szerkezetét megfordította. A számadási kötelezettség keretén belüli jogot veszi előre, majd a megállapításra vonatkozó összes kereseti kérelem lehetőséges sommásítja, és csak akkor tartja előterjeszthetőnek, ha teljesítés követelhetőségének hiányában marasztalásra nem irányulhat a petitum.

 

Pp. 123. § Ha a kereseti kérelem számadási kötelezettség megállapítására irányul, a felperes ezzel együtt kérheti az általa előterjesztett számadás helyességének megállapítását is. Megállapításra irányuló egyéb kereseti kérelemnek csak akkor van helye, ha a kért megállapítás a felperes jogainak az alperessel szemben való megóvása végett szükséges, és a felperes a jogviszony természeténél fogva vagy a kötelezettség lejártának hiányában vagy valamely más okból teljesítést nem követelhet.

Ehhez képest a Ptk-ba, azaz az anyagi jogba foglalt legújabb rendelkezés nem az 1952. évi III. törvény előtti perjog szabályainak visszahozását jelenti, hiszen a Ptk. csak az érvénytelenség körében teszi megengedhetővé a bírói megállapítást.

 

Ptk. 239/A. § (1) A fél a szerződés érvénytelenségének vagy a szerződés egyes rendelkezései érvénytelenségének (részbeni érvénytelenség) megállapítását a bíróságtól anélkül is kérheti, hogy az érvénytelenség következményeinek alkalmazását is kérné.

 

Itt kell kiemelni, hogy az 1911-es törvény jog vagy jogviszony fennállását vagy fenn nem állását jelöli meg, míg az 1952-es törvény általában beszél megállapításról, végül a Ptk. fenti szakasza a kötelmi jog körében keletkező jogi tény kapcsán teszi lehetővé a bírói deklarálást. Érdekes, hogy ennek indoka igen hasonló az 1893-as rendelkezések indokolásához.

 

Azaz 2012-ben a jogalkotó – nem meglepő módon – csak egy bizonyos fajta „percsoportra” fókuszált. Ámbátor az új Ptk. később hatályba lépő normáit hívta segítségül, így meg kell vizsgálni annak jogpolitikai indokait is.

 

6:108. § [Az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonása]

(1) Érvénytelen szerződésre jogosultságot alapítani és a szerződés teljesítését követelni nem lehet. Az érvénytelenség további jogkövetkezményeit a bíróság a fél erre irányuló kérelme alapján – az elévülés és az elbirtoklás határai között – alkalmazza.

(2) A fél a szerződés érvénytelenségének megállapítását a bíróságtól anélkül is kérheti, hogy az érvénytelenség következményeinek alkalmazását kérné.

 

A magyar jogalkotás aktuálpolitizáltságát, esetlegességét, hibáit a Kúria különböző jogegységi határozatokkal próbálja meg ellensúlyozni, ám ennek létjogosultsága erősen vitatható. Ugyanis a jogegységi határozatoknak az egységes jogalkalmazást kellene elősegítenie, nem pótolni a helyes jogalkotási folyamatot. Másfelől az egységes szón van a hangsúly, és egyre inkább azt tapasztalom, hogy még nincs is egymásnak ellentmondó ítélkezési gyakorlat, ám már van jogegységi döntés. Úgy, hogy a valóban nagyszámú ügyek közül alig valamelyikben született jogerős döntés, az ítélőtáblák elenyészően foglalkoznak másodfokon ilyen ügyekkel, míg a Kúria egyelőre 2-3 jelentős üggyel találkozhatott.

 

Az egész fenti felvetésnek a Kúria 5/2013. számú PJE határozatának fényében van jelentősége. Ugyanis az álláspont szerint a Ptk. 239/A. §-a alapján indult megállapítási perben a per tárgyának értékét főszabályként a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értéke alapján kell meghatározni.

 

A PJE indokolása szerint „a Ptk. 239/A. §-a önálló jogszabályi felhatalmazást biztosít a perindító fél számára, amely mentesülést jelent a Pp. 123. §-ában foglalt feltételek fennállásának igazolása alól.”

 

Az indokolás pertípusokról és meghatározott személyi körről beszél, ám jogtudományi értelmezés kapcsán igen nehéz alátámasztani azt a fogalmat, hogy lennének un. érvénytelenségi perek. Ugyanis a jogelmélet a megállapítási keresetek kapcsán jogviszony fennállásáról és jogi tényekről beszél. Mivel az újabb szabályozás esetkörében szóba sem kerülhet egy olyan per megindítása, hogy mondjuk az adós és a hitelező között nem áll fent jogviszony, és ennek deklarálását kéri a felperes, ezért az anyagi jogi szabályozás kapcsán a jogi tényekre kell koncentrálni.

 

A korábbi szabályozás kapcsán egy bármilyen jogi tény fennállását – mondjuk szerződés érvénytelensége – kérheti a felperes deklarálni. A Ptk. 139/A.§ alapján, majdan az új Ptk. 6:108.§ (2) bekezdése alapján csak az érvénytelenség deklarálását lehet kérni önállóan.

 

De mi az a jogi tény?

 

A Brósz-Pólay féle Római jog tankönyv az 1427-1428. pontok alatt fogalmazza meg azt a jogtörténeti fejlődést, mely során a pandektisták voltak azok, akik az akarat fokozottabb figyelembevételével tekintettek az ügyletekre. E gondolatkörben emelték ki azon történéseket, tényeket, melyek joghatásokat váltanak ki. E jogi tényeket felosztása során jutottak el a joghatás kiváltására irányuló cselekményekig, ezek az akaratkijelentések, melyek jogügyeleteket hoznak létre.

 

Azaz a jogi tényekre vonatkozó bírói deklarálás körében nincsen lényegi különbség az akarathiba, mint a szerződés létre nem jöttét eredményező hiányzó tény, vagy az akarategység megléte esetén a hibás aktus között, mely eredménytelenséget eredményez.

 

A mostani szabályozás összefoglaló kifejezést használ: érvénytelenség, mely ugye lehet semmisség és megtámadhatóság eredménye. Ám mindkét esetben kell egy létrejött szerződés, kötelem. Mivel abban nincsen vita, hogy a kötelem létrejötte eleve jogi tények fennállását feltételezi, az érvénytelenség kapcsán is jogi tényekre kell rámutatni, hogy a megfelelő jogkövetkeztetést le lehessen vonni.

 

A jogi ténynek azonban lehet megszámlálható értéke?

 

A pertárgy értékének meghatározása során az alábbiakra utal a Kúria:

 

„A Pp. 23. § (1) bekezdésének l) pontja szerint a megállapítási per elbírálása a törvényszék hatáskörébe tartozik abban az esetben, ha a pertárgyérték meghaladná a törvényszéki hatáskört megalapozó értékhatárt, ha marasztalás kérhető lenne. E rendelkezés – bár a Pp. 123. §-ára utal – arra mutat, hogy a Pp. a megállapítási keresettel indított pert nem tekinti automatikusan meg nem határozható pertárgyértékűnek, hiszen a bíróság hatáskörét a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értéke alapján állapítja meg ilyen esetben is. A Pp. ezzel biztosítja, hogy a jogkövetkezmények levonása iránt esetleg később meginduló per is ugyanezen a bírósági szinten kerüljön elbírálásra. Hasonló rendelkezést tartalmaz a kiemelt jelentőségű ügyek esetében a Pp. 386/A. § (1) bekezdésének b) pontja is.

A per tárgya értékének a fentiek szerinti meghatározását alátámasztja a Pp. 123. §-ának szabályozása is. Ez  egyértelműen megállapítási keresetként nevesíti a számadás helyességének megállapítása iránt, illetve a számadási kötelezettség megállapítása iránti pereket. Ezekben a perekben mégsem az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 39. § (3) bekezdésében foglaltak szerint kell megállapítani a pertárgy értékét.  A Pp. 24. § d) pontja azt tartalmazza, hogy az első pertípusban a vitás követelések, illetve tartozások közül a nagyobb összeget, a második pertípus esetében pedig azt az összeget kell a pertárgy értékeként alapul venni, amelyet a felperes a számadás előterjesztésének elmulasztása esetére felszámít.”

 

Ezzel csak az a gond, hogy ha elvi éllel kimondta a Kúria, hogy a Ptk. 239/A.§ alkalmazása során nem lehet figyelembe venni a Pp. 123.§ második mondatában foglaltakat, akkor a pertárgy értékének meghatározhatóságát miért vezeti le mégis onnan?

 

„Ahogy arra a legfőbb ügyész észrevétele is helyesen utal, az, hogy a perben érvényesített követelés, igény vagy jog értéke meghatározható-e vagy sem, valójában független a kereseti kérelem típusától. Marasztalási kereset esetében is előfordul, hogy a pertárgy értéke nem határozható meg pl. ha a kereseti kérelem a jogsértő cselekmény abbahagyására, vagy a jogsértőnek a további jogsértéstől való eltiltására vonatkozó igényt tartalmaz. Ugyanakkor – ahogy az már említésre került -  megállapítási kereset esetében is előfordul, hogy a pertárgy értéke a Pp. 24. §-ának rendelkezései alapján megállapítható. Ennek a rendező elvnek érvényesülnie kell a Ptk. 239/A §-a alapján indított  megállapítási perek esetében is. Ha a kereseti kérelem nem marasztalásra irányul, hanem annak megállapítására, hogy az adott jogviszony fennáll-e, a követelés vagy az érvényesített jog értéke határozott összegben még kifejezhető lehet.”

 

A megállapítási kereset során – a jogelméletnek megfelelően – a bíróságtól nem egy parancs kimondását kéri a felperes, hanem (jelen esetben) egy jogi tény deklarálását, mely megakadályozza, hogy egy következő perben az alperes ugyanabban a jogvitában bírói parancsot kérjen a felperes ellen. Azaz szóba sem kerülhet a jogügylet kapcsán semmilyen érték, hiszen a bírói panasznak nem lesz része az érték, hiszen a kereset nem azzal kapcsolatos.

 

„A perben mindenekelőtt egy személy, a kit felperesnek nevezünk, az állam bírósága elé bizonyos tények alapján kérelemmel, keresettel fordul az iránt, hogy az ő és egy másik személynek, kit alperesnek hívunk, cselekvését egy bizonyos magánjogi viszonyra vonatkozólag határozza meg.” – mondja Magyary Géza.

 

A Pp. 24. § (1) bekezdése szerint a pertárgy értékének megállapításánál a keresettel érvényesített követelés vagy más jog értéke irányadó. Mivel a Ptk. 239/A.§ szerint gyakorolt jog alapján nem beszélhetünk keresettel érvényesített követelésről, marad azon jog értéke, mely kapcsán a bíróság a jog fennállását vagy fenn nem állásást deklarálja ítéletével.

 

Az előterjesztett kereseti kérelem úgy szól az adott esetben, hogy a felperes a Ptk.239/A.§ (1) bekezdésének felhatalmazása alapján jogszabállyal nem nevesített megállapítási kereset indításának jogát gyakorolva kéri a bíróságot, hogy ítéleti rendelkezésével nyilvánítsa ki és állapítsa meg (deklarálja), hogy a felek között létrejött szerződés (részben) semmis. Mivel a törvényszéki hatáskört nem a pertárgy értéke határozza meg, hanem a fogyasztói szerződés egyes rendelkezéseinek tisztességtelenségére alapított érvénytelenség, nem is kell megvizsgálni a törvényszéki hatáskör kapcsán a pertárgy értékét, másfelől a Ptk. 209.§ (5) bekezdésének hatálya csak 2009. május 22-től hatályos, a korábban keletkezett kötelmek esetében nem is beszélhetünk teljes érvénytelenségről a fogyasztóvédelmi normák Ptk-ban jelentkező szabályaira alapítottan.

 

Más kérdés, hogy a Ptk. 239/A.§-ra alapított érvénytelenség nem csupán a Ptk. normáinak alkalmazásával deklarálható, hanem a Htp. szabályainak konzekvens alkalmazásával is. Mivel egy ilyen petitum esetén nincsen kizárólagos hatásköre a törvényszéknek, adott a feladat, mi alapján kell eldönteni a hatásköri kérdéseket. A pertárgy értéke adhat erre megoldást. Ám ettől még a jogi ténynek nem lesz értéke.

 

„A Ptk. 239/A. §-a arra biztosít a félnek lehetőséget, hogy bár marasztalási keresetet is előterjeszthetne, kizárólag a szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indítson pert. A Ptk.-t módosító törvényjavaslathoz fűzött miniszteri indokolásból kitűnően az volt a szabályozás célja, hogy a felek az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonását egymás között peren kívül rendezzék. Az új Ptk. a 6:108 § (2) bekezdésében tartalmazza a 239/A. §-ában  foglalt rendelkezést. A félnek tehát a megállapítási per megindítása előtt kell tájékozódnia arról, hogy az ellenfél a szerződés érvénytelenségének tényét elismeri-e, illetve van-e mód az érvénytelenség jogkövetkezményeinek peren kívüli rendezésére. Ha a tárgyalások nem vezetnek sikerre, a félnek a jogkövetkezmények levonására irányuló kereseti kérelmet is célszerű előterjesztenie. Erre a Ptk. 239/A. §-a alapján indított perben is módja van addig az időpontig, amíg a Pp. a keresetváltoztatást számára megengedi (Pp. 146. §, 146/A. §). Ezzel a fél elkerülheti, hogy két külön bírósági eljárással felmerülő illetékköltség előlegezésének kötelezettsége terhelje.” – mondja ki a Kúria.

 

E körben a Kúria bizony visszatér a régi szabályozás elméletéhez, tehát álláspontja a jogalkotó megengedte, hogy a felperes akkor menjen biztosra egy marasztalásra irányuló keresettel, ha annak jogalapja rendben van. Ám ez a gondolkodás mereven szembemegy a Pp-ben megfogalmazott teljes jogalkotói szándékkal. Hogy is fogalmazott Magyary?

 

„A felperes tehát a megállapítási perrel biztosítani akarja azt, hogy egy általa indítandó elmarasztalás iránti perben az alperes elmarasztalhassék vagy pedig egy az alperes által ellene indítandó elmarasztalás iránti perben el nem marasztalhassék.”

 

A deviza alapúnak nevezett hitelekkel kapcsolatos perek jellemzően nem arról szólnak, hogy a felpereseknek anyagi követelésük lenne a bankokkal szemben. Az a százalékosan kifejezett csekély számú volt adós, kik a pénzintézetek vélt vagy valós követelését teljes egészében megfizették, valóban élhetnek azon jogukkal, hogy a megállapítási perrel biztosítsák azt, hogy egy marasztalásra irányuló perben elmarasztalhassék az alperes.

 

Ám e körben hogyan kell értelmezni azon bírósági ítéleteket, melyekre előszeretettel hivatkoznak a pénzintézetek, mely szerint rosszhiszemű lenne a felperesi joggyakorlás, és el kell utasítani az ilyen kereseteket?

 

Több perben hivatkozott már arra hitelező, hogy „a Fővárosi Ítélőtábla az 5.Pf.20.363/2012/4. sz. alatti ítéletében arra utal, a kereset elutasításának önmagában amiatt is helye lehet, hogy az érvénytelenségből eredő jogok felperesi gyakorlása a Ptk.2.§ (2) bekezdés, 4.§ (1) bekezdés, illetve az 5.§ (2) bekezdésébe ütközően történik.”

 

Nos, az Ítélőtábla 5.Pf. Tanácsa vagy az írásba foglalásnál vétett szerkesztési hibát, vagy roppant súlyos, alkotmányos aggályokat felvető joggyakorlatot kíván folytatni. Ugyanis a Kúria fent idézett PJE határozatának indoklása egybevág a jogfejlődéssel, a jogalkotó szándékával, mindennel, még a tételes joggal is. Ha tehát 1893-tól kezdődően levezethető a megállapítási kereset szűkebb, vagy tágabb körben való alkalmazhatósága, akkor hogyan veszi a bátorságot bármelyik bíró arra, hogy kétségbe vonja a jogot helyesen alkalmazó felperes, felperesi jogi képviselő joggyakorlását?

 

Összességében elmondható, hogy a törvénykezési gyakorlat nem jogtörténeti, jogelméleti alapokon nyugszik, hanem azon a konkrét problémán, létezik-e egyáltalán de facto és de jure olyan, hogy deviza alapú hitel, vagy devizában nyilvántartott hitel. Az egyes törvénykezési megoldások nem jogi megközelítésűek alapjában véve, hanem praktikusak, ki kinek szimpatikusabb, mi lenne a szerencsésebb megoldás, hogyan lehetne jól adminisztrálni az ügyet, etc.

 

És még mindig ott tartunk, hogy vajon mik a jogi tények…

 

A Kúria így folytatta – visszatérve – az indokolását:

 

„A meg nem határozható pertágyérték elfogadása ellen szól az is, hogy az Itv. 39. § (3) bekezdése alapján számított pertárgyérték esetében az érvénytelenség megállapítása iránti perek, ha a Pp. a 23. § (1) bekezdése a pertárgyértékre tekintet nélkül nem utalja az ügyet a törvényszék hatáskörébe, többségükben a járásbíróság előtt indulnának. Ez azt jelentené, hogy az érvénytelenség megállapítása, illetve a jogkövetkezmények levonása iránti per elbírálása nemcsak időben, hanem a bírósági szintet illetően is elválna egymástól abban az esetben, ha a marasztalásra irányuló kereseti kérelem pertárgyértéke a 23. § (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott összeget meghaladja.

Ez az értelmezés kihatna a 400.000.000 forintot meghaladó pertárgyértékű, úgynevezett kiemelt jelentőségű  ügyek elbírálására is, holott a Pp. XXVI. Fejezetében a 386/A.§ (1) bekezdésének b) pontja a kiemelt ügyek vonatkozásában a törvényszék hatáskörét állapítja meg megállapítási kereset esetében is. Csak a Pp. XXVI/A. Fejezete engedi meg bizonyos feltételekkel az ott meghatározott kiemelt jelentőségű ügytípusban a járásbíróság eljárását. Ha a megállapítási perben a per tárgyának értékét a Kúria meg nem határozhatónak tekintené, e jogértelmezéssel bővítené a járásbíróság hatáskörét.”

 

Itt kell kiemelni, hogy az egész problematika a lakossági, fogyasztói kölcsönökkel kapcsolatban eszkalálódott. Az, hogy a Ptk. 239/A.§ nem csupán a fogyasztó részére ad lehetőséget, csupán jogelméleti szintű kérdés, mert a százezres nagyságrendű fogyasztói perszámmal kapcsolatos egyéb perek jelentősége hibahatáron belüli számokat sejtet. A fogyasztói hitelek kapcsán 400.000.000.-Ft-ot meghaladó pertárgy értékről beszélni, erős csúsztatásnak tűnik.

 

A helyes jogértelmezésre a Kúria fenti jogegységi döntése nem ad igazán iránypontot. Ugyanis a jelenlegi törvénykezési gyakorlat a jogi tény deklarálása iránti perekben kétirányú:

 

a)    a pereket a felperesek a Ptk. 209-209/A.§-ra hivatkozással terjesztik elő. ennek alapján a 2009. május 22 előtti kötelmek tekintetében nem is beszélhetünk a teljes szerződés érvénytelenségéről, míg az azt követő időszak kötelmeinél már igen. A kereset jogalapja miatt a törvényszék hatásköre adott. A pertárgy értéke csak a megfizetendő illeték miatt fontos tehát.

b)    a fenti jogalapot figyelmen kívül hagyván, a Hpt. normáira alapozva kérik a felperesek a semmisség deklarálását, avagy csekélyebb számú esetben a Ptk. egyéb érvénytelenségi okára hivatkoznak, leginkább a szerződés jóerkölcsbe ütközése miatti semmisségre.

 

A törvénykezési gyakorlatban az is hosszabb időn keresztül zavart okozott, hogy bíróságok képtelenek voltak megfelelően kezelni a látszólagos, alaki keresethalmazok problémakörét, és nem vették tudomásul, hogy a keresethalmazatba foglalt bármely petitum tekintetében meglévő törvényszéki hatáskör magával ragadja az egyébként csupán járásbíróság körébe tartozó petitumokat is.

 

A járásbíróságok, vagy törvényszékek leterheltségét tehát nem a pertárgy értéke mentén kell keresni, hanem észre kell venni, az ügyek irtóztató száma miatt a Fővárosi Törvényszék (pénzintézeti székhelyek miatt) működése csaknem felborult. Azt értem, hogy a tömegével 36.000.-Ft, avagy 21.000.-Ft illeték lerovása mellett előterjesztett keresetlevelek kapcsán felmerült az igazságszolgáltatás finanszírozhatatlansága, de az azért mégsem megengedhető, hogy ilyen költségvetési gondolatok mentén kellene a jogelméletet újraírni!

 

Azaz a Kúria a jogi tényektől messze elkanyarodva, bírósági financiális problémák mentén kezelte a pertárgy értékének kérdéskörét, és máig nincsen arra elfogadható magyarázat, a jogi ténynek mi az értéke. Ugyanis a jogi tény nem egyenlő a jogügylettel.

 

Jogi tény lehet a bármelyik fél akaratnyilvánítása, egyéb körülmény, mely során kötelem keletkezik. A kötelem jellegéből a pertárgy értéke ugyan meghatározható, ám a kötelemkeletkeztető tényekből, önmagukban nem. Ugyanis jogi tény lehet egy adósi jognyilatkozat, melynek értelemszerűen nincsen értéke, jogi tény lehet egy jogszabályba ütközést megvalósító egybehangzó akaratnyilvánítás, etc.

 

A Kúria 3/2013. számú PJE határozatában mondta ki azt, hogy a fogyasztói szerződésben az általános szerződési feltételen, vagy egyedileg meg nem tárgyalt feltételen alapuló választottbírósági kikötés tisztességtelen.

 

„Az ügyészi álláspont szerint a fogyasztói szerződésben egyedileg meg nem tárgyalt kikötéssel vagy általános szerződési feltétellel megállapított, a fogyasztói szerződés részévé váló választottbírósági kikötés a Ptk. 209. § (1) bekezdése, valamint a fogyasztóval kötött szerződésben tisztességtelennek minősülő feltételekről szóló 18/1999.(II.5.) Korm. r. 1. § (1) bekezdésének i) pontja alapján tisztességtelen.”

 

Nem lehet kérdéses, hogy a bírósági peres eljárás helyett választottbírósági eljárásnak lehet helye, ha ezt a felek választottbírósági szerződésben kikötötték. A „választottbírósági kikötés” gyakorlatilag, és jogelméletileg is egy olyan önálló szerződés, mely kapcsán a felek egymás felé irányuló, kölcsönös akaratnyilvánítása megkerülhetetlen. Más akkor is, ha a választottbírósági szerződést egy kölcsönszerződésbe, vagy bármilyen más szerződésbe foglalják bele.

 

Azaz a választottbírósági szerződés önálló szerződés, nem pedig egy más szerződés formailag szerződéses feltétele. Más kérdés, hogy a választottbírósági szerződés létrejöhet elvileg általános szerződéses feltétel alkalmazásával, egyedileg meg nem tárgyalt feltételként.

 

„Az irányelv Melléklete a tisztességtelennek minősülő feltételek felsorolását tartalmazza. Ennek az 1.q) pontja kifejezetten nevesíti az olyan feltételt, amelynek tárgya vagy hatása az, hogy kizárja vagy gátolja a fogyasztó jogainak érvényesítését peres eljárás kezdeményezése vonatkozásában, vagy más jogorvoslati lehetőség igénybevételében, különösen arra kötelezve a fogyasztót, hogy csak jogszabályi rendelkezések által nem kötött döntőbírósághoz fordulhat. Az irányelv német, angol illetve francia nyelvű változata még egyértelműbb kifejezést használ (Schiedsgerichtsverfahren, arbitration, illetve arbitrage), ami kifejezetten a választottbíróságra utal.

A Vbtv. 3. § (1) bekezdés szerint választottbírósági eljárásnak a bírósági peres eljárás helyett van helye, vagyis hatályos jogunkban a választottbírósági kikötés kizárólagos, mindig kizárja a rendes bírói út igénybevételét. A választottbírósági kikötés tisztességtelenségét tehát éppen a kizárólagossága alapozza meg, vagyis az, hogy a rendes bírói utat kizárja és ezáltal a fogyasztót az igényérvényesítési lehetőségeiben korlátozza. Mindebből az következik, hogy az irányelv  céljainak, Melléklete 1.q) pontja szövegének és ezáltal a Korm. rendelet 1. § (1) bekezdés i) pontjának az az új Ptk.-ban már egyértelműen érvényre juttatott értelmezés felel meg, amely az általános szerződési feltételen vagy egyedileg meg nem tárgyalt feltételen alapuló választottbírósági kikötést tisztességtelennek tekinti. Fogyasztói szerződésben választottbírósági eljárást érvényesen tehát csak egyedi megtárgyalás alapján lehet kikötni. (Az egyedi megtárgyalás tényének vizsgálati szempontjait a Legfelsőbb Bíróság 2/2011.(XII.12.) PK véleményének 2. pontja rögzíti.)”

 

Nos tehát, az egy dolog, hogy a „bújtatott” választottbírósági szerződés tisztességtelenségéből fakadó érvénytelenséget (jogi tényt) a bíróság hivatalból köteles figyelembe venni. De addig is valahogy el kell jutni. Azaz kell egy határozott kérelem a bíróság felé, melyben a fogyasztó felveti a jogi problémáját, és a jogvitában a bíróság ítéletét igényli.

 

A gyakorlatban hogyan néz ki a pertárgy értéke, ha a felperes a Ptk. 239/A.§ alapján a választottbírósági szerződés érvénytelenségének deklarálását kéri? A választottbírósági költség értéke, vagy azon túlmutatóan a választottbíróság előtti jogvitában eldöntendő jogi tény, kötelem értéke? A Kúria jogegységi határozatának fényében megint csak komoly illetékre lehet számítani?

 

 

A fentiekben ismertetett jogelmélet és két kúriai PJE mentén haladva jutunk el végül a tanulmány eredeti céljához, a Kúria 6/2013. számú PJE határozat tartalmának vizsgálatáig. Tételezzük fel, hogy mindaz, amit a Kúria kimondott, az „gránit szilárdságú”. Még akkor is, ha a magyar gránit szilárdságáról eltérő elméletek és gyakorlatok valósultak meg, ki-kinek szája íze szerint:

 

1. A deviza alapú hitel-, kölcsön- és pénzügyi lízingszerződések (a továbbiakban: deviza alapú kölcsönszerződések) devizaszerződések. A felek a hitelezőnek és az adósnak a kölcsönszerződésből fakadó pénztartozását egyaránt devizában határozták meg (kirovó pénznem), és azt mindkét fél forintban volt köteles teljesíteni (lerovó pénznem). E szerződéstípusnál az adós az adott időszakban irányadó forintkölcsönnél kedvezőbb kamatmérték mellett devizában adósodott el, amiből következően ő viseli az árfolyamváltozás hatásait: a forint gyengülése az adós fizetési terhének növekedését, erősödése pedig a csökkenését eredményezi.

 

Ez számomra annyit jelent, hogy valójában tényleg nincsenek olyanok, hogy deviza alapú szerződések, avagy devizában nyilvántartott szerződések. Vannak továbbra is a jogalkotó által megszabott kategóriák, azaz a forint kölcsönök és a deviza kölcsönök. A Kúria az általa ismert szerződések szövegéből – a szerződő felek akaratának, azaz a kötelemkeletkeztető jogi tények ismeretének teljes hiányában – kiindulva mondta ki azt, hogy az a szerződés, melyet a szolgáltatók így neveztek el, ha és amennyiben egy ilyen szerződés létrejött, az valójában deviza kölcsönszerződés.

 

Hibázik a Kúria azonban akkor, amikor nem egyértelműsíti, hogy egy formál szerződés, egy szerződéstípusról van szó, melyet tartalommal ki is kellene tölteni, ha ilyen szerződés létrejött, akkor kell ahhoz olyan szerződő fél is, aki ezt akarta és nem mást. És itt kellene visszakanyarodni jó egyetemi tanáromhoz, Brósz Róberthez, aki azért csak képes volt egyszerűen és közérthetően elmagyarázni a dolgokat:

 

A már hivatkozott pandektisták kapcsán olvasható a tankönyvben az tehát, hogy a jogügylet lényegében joghatásra irányuló akaratnyilvánítás. A pandektajog – fogalmaz tehát a szerző – „a jogügyleteket az akaratkijelentésre építette fel. A következő lépést az volt, hogy az akaratkijelentést is felbontotta két elemre: a belső akaratelhatározásra és annak külső kijelentésére. A jogügylet értelmezésénél tehát mindenekelőtt azt kell megvizsgálni, hogy mi volt a felek ügyleti akarata, szándéka. Ha a nyilatkozat többféle lehetőséget engedett, vagy eltért az akarattól, kérdésessé vált, hogy az akarat vagy a nyilatkozat irányadó-e. Ebben a kérdésben két irányzat alakult ki. Az egyik felfogás szerint az ügyleti akaratot tartotta lényegesebbnek, s a nyilatkozatot csak mint annak hordozóját tekintette (akarati elmélet). A másik felfogás a forgalmi élet követelményeinek figyelembevételével az ügyleti nyilatkozatot helyezte előtérbe, még akkor is, ha ettől az ügyleti akarat eltér, vagy ha az teljesen hiányzik is (nyilatkozati elmélet). A pandektisztika a XIX. század burzsoá áruviszony fejlődésének és individuális-liberális felfogásainak megfelelően általában az akarati elmélet mellett döntött.”

 

A két említett elmélet mellett utat tört magának az un. bizalmi elmélet is, mely a fent említett két elv között áll, de jóval közelebb a nyilatkozati elvhez. Hazánkban a kodifikáció inkább a nyilatkozati elmélet mellett tört lándzsát, és itt érdemes hivatkozni Szászy-Schwartz Gusztáv akarati elvet támadó érvelésire. A bizalmi elv egyértelműen a társadalmi-gazdasági viszonyok fejlődésének termékeként jelentkezett, ám a bizalomnak is volt határa, így alkalmatlanná vált az elmélet alkalmazhatósága akkora, amikor a nyilatkozatok formálissá váltak, mint a ráutaló magatartás, a szerződéses blanketták alkalmazhatósága, avagy a szerződéskötési kötelezettség megvalósulása estében.

 

Látható, hogy a mai jogunk is vegyesen alkalmazza az elméletek alappilléreit, ám azt is észre kell venni, hogy a gyakorlati ellentmondások feloldása helyett a jogalkotó csak újabb jogelméleti buktatókat helyez el a jogforrásokban.

 

 

1. A deviza alapú kölcsönszerződés mint szerződéstípus önmagában amiatt, hogy a kedvezőbb kamatmérték ellenében az árfolyamkockázat az adósnál jelentkezik, nem ütközik jogszabályba, nem ütközik nyilvánvalóan a jóerkölcsbe, nem uzsorás szerződés, nem irányul lehetetlen szolgáltatásra és nem színlelt szerződés. A szerződési terheknek a szerződés megkötését követő – előre nem látható – egyoldalú eltolódása az érvénytelenség körében nem értékelhető, tekintettel arra, hogy az érvénytelenségi oknak a szerződés megkötésekor kell fennállnia.

 

Azaz „végy egy ilyen szerződéstípust, és vizsgáld meg” alapon szemlélve igaza van a Kúriának, pusztán azért, mert az árfolyamkockázat az adósnál jelentkezik, nem lehet érvénytelen. Miért? Nyilván azért, mert az ilyen szerződésekre vonatkozóan a Kúria deklarálta, hogy a törvénykezés során ezeket devizaszerződéseknek kell tekinteni. Márpedig a deviza kölcsönszerződés esetén nyilvánvalóan az adós nyilván viselni köteles az árfolyamkockázatot.

 

Fentiekhez képest a Kúria álláspontjának indokolásának releváns része így hangzott:

 

„A deviza alapú kölcsönszerződések elterjedésekor jogszabály nem határozta meg a deviza-alapú kölcsön fogalmát,…”

 

„Megállapítható tehát, hogy a jogszabályok igen következetlen megnevezéseket használtak a konstrukció elnevezésére, és az egyes jogszabályok részben eltérő módon definiálták a deviza alapú kölcsönt.”

 

Azaz kijelenthető, hogy a kötelmek keletkezését követően megszületett jogi, jogszabályi definíciók visszamenőlegesen nem minősíthetnek egy jogviszonyt. Azt már nem teszi hozzá a Kúria, hogy a szerződő felek valós, tényleges akaratnyilvánítása ismeretének hiányában csak elméleti jelleggel, formálisan lehetséges arról beszélni, hogy a felek mit és miként cselekedtek, és annak mi lett a joghatása.

 

„Akár hitelszerződésnek, akár kölcsönszerződésnek nevezték a jogszabályok vagy a felek a jogviszonyukat, az adós olyan konstrukcióban szerezte meg idegen pénz időleges használatának a jogát, amelyben a kirovó és a lerovó pénznem eltér. Ez azt jelenti, hogy a felek a pénztartozást úgy határozzák meg, hogy az adós az esedékességkor annyit fog forintban fizetni (leróni), amennyi megegyezik a szerződésben tipikusan svájci frankban, euróban, jenben kirótt pénztartozással.”

 

Itt kell megjegyeznem, hogy ez a kirovó és lerovó pénznem valahogy nem stimmel. Elsőként Róna Péter közgazdász reagált a Kúria álláspontjára: http://www.nol.hu/velemeny/20140102-a_kuria_jogegysegi_hatarozatarol?ref=sso

 

Az 1929-es válság a többi között arra a felismerésre vezetett, hogy a pénzügyi kockázatok nem egyneműek, dinamikájuk, tulajdonságaik eltérnek egymástól, ezért arra kell törekedni, hogy egy adott pénzügyi eszköz csak egyféle kockázatot tartalmazzon.

A kockázatok összekeveréséből fakadó katasztrófának iskolapéldája a devizaalapú kölcsön, amely a kölcsönt és a határidős devizaügyletet ötvözi. A két, egymástól teljesen eltérő jellegű ügylet összeboronálása egyszerre teszi lehetetlenné a kölcsönhöz fűződő hitelkockázat felmérését – hiszen nem lehet tudni, hogy az árfolyam változása miatt az adós mennyivel fog tartozni, azaz a törlesztés jövedelmének mekkora hányadát fogja igényelni – és a kölcsön hosszú futamidejével a beépített árfolyamkockázat lezárását. Egy öt-, tizenöt vagy húszéves futamidejű devizakockázatot nem lehet lezárni. A devizaalapú hitel vagy kölcsön tehát egy kezelhetetlen kockázat megtestesítője. Nem is érthető, hogy a bankok hogyan tettek eleget a hitelintézeti törvény 78. § (1) cikkének, miszerint „A hitelintézetnek… meg kell győződnie a szükséges fedezetek, illetve biztosítékok meglétéről”. A Kúria határozata erre a kérdésre nem ad választ.

Fontos kiemelni, hogy a kezelhetetlen kockázat nemcsak a devizaalapú adósokat, hanem az egész nemzetgazdaságot destabilizálta. A monetáris politika beszorult egy egyébként ésszerűtlen kamatpolitikába, amelynek egyedüli funkciója – az inflációra való hivatkozás ellenére – a devizaalapú hitelek bedőlését elkerülő árfolyam fenntartása volt. Azok a vállalkozások, amelyek devizaalapú kölcsönt vettek fel, nem tudtak további hitelhez jutni, hiszen hitelbíró képességük kiszámíthatatlanná vált, a devizaalapú kölcsönök bedőlését elkerülő kamatpolitika pedig kitermelhetetlen szintre emelte a forintkamatokat. A bankok hitelezőképessége befagyott, mert a betét/hitel-mutatójuk a devizaalapú hitelezés iránti szenvedély és az árfolyam alakulásának befolyása alá került. Bár a politika és a közbeszéd a megszorítások okát egyértelműen a költségvetés krónikus hiányának tulajdonítja, a devizaalapú hitelek káros makrogazdasági hatásának elmaradt felismerését mi sem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy a Kúria a pénzügyi rendszer stabilitásának biztosítására hivatott hitelintézeti törvényt figyelembe se vette.

Mivel a pénzügyek veszélyes üzem, a magyar törvények – mint a fejlettebb országokéi – szigorúan tiltják az olyan ügyletek kivitelezését, amelyekre a pénzügyi közvetítőnek nincs törvényben rögzített jogosítványa. Egy bank nem köthet fogadást a lóverseny kimenetére, nem finanszírozhat piramisjátékokat stb., mert a törvény ilyen irányú jogosítványt nem tartalmaz. A Kúria tehát szembemegy a hitelintézeti törvény alapjaival, amikor azt állítja, hogy „jogszabályi tilalom hiányában a felek szabadon határozhatják meg a kirovó pénznemet (szabad számolás elve)”. A banknak nincs joga, hogy szabadon határozza meg, milyen szerződést köt, mert csak olyant köthet, amilyenre fel van jogosítva. A hitelintézeti törvény 3. § (1) cikke rögzíti, hogy „a pénzügyi szolgáltatás a következő tevékenységek üzletszerű végzése forintban, illetőleg devizában, valutában… b) …pénzkölcsön nyújtása”, amit a bank kizárólag írásos kölcsönszerződéssel végezhet, és ami a 3. § (4) cikk szerint „kizárólag az MNB e törvény alapján kiadott engedélyével végezhető”. A bank tehát csak kölcsönszerződésbe foglalt hitelt nyújthat.

A Kúria elismeri, hogy „a devizaalapú kölcsönszerződések elterjedésekor jogszabály nem határozta meg a devizaalapú kölcsön fogalmát”, azt csak az elterjedést követő kormányrendeletek alapján lehet behatárolni. Mivel a hitelintézeti törvény csak az abban megnevezett „tevékenységek üzletszerű végzését” engedélyezi, értelemszerű, hogy a törvény nem jogosíthatja fel a bankokat olyan szerződések megkötésére, amelyek a törvény számára a szerződés megkötésekor ismeretlenek voltak. A szabad szerződés elmélete tehát nem alkalmazható, mert az egyik félnek, a banknak, nincs szabad szerződési joga. A Ptk. 200. § (1) cikke, amely szerint – a Kúria megfogalmazásában – „a felek a szerződés tartalmát szabadon állapíthatják meg, a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja”, nem alkalmazható, mert a hitelintézeti törvény nem jogosítja fel a bankot a szerződés tartalmának szabad megállapítására. Arról pedig, hogy az engedélyezett pénzkölcsönnyújtást magában foglaló kölcsönszerződés miből kell hogy álljon, a Ptk. XLIV. fejezetének (A bank- és hitelviszonyok, 1. A hitel- és a kölcsönszerződés) 523. § (1) cikkében a következőképpen rendelkezik: „Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.” A bank számára engedélyezett pénzkölcsön tehát az a „meghatározott pénzösszeg”, amelyet a bank az adós „rendelkezésére bocsát”. Mivel a cikk szövege szerint a „meghatározott összeg” nem lehet más, mint a rendelkezésre bocsátott összeg, az adós pedig a meghatározott összeget köteles visszafizetni, a kölcsön összege és pénzneme lehet forint (ha az adós azt kapott), és lehet deviza (ha az adós azt kapott), de nem lehet más, mint a rendelkezésére bocsátott összeg és pénznem.

A fentiekből fakadó következtetést a Kúria a Ptk. a Pénztartozás, A kamat címet viselő 231. § (1) cikkében foglaltak és az arra épülő kirovó/lerovó elmélet segítségével próbálja megkerülni. Itt a Kúria érvelésében és fogalmazásában egyaránt Gárdos István és Nagy András a bankszövetség folyóiratának készített tanulmányából (Hitelintézeti Szemle, 2013. XII. évfolyam, 5. szám) merít. A szerzők, mint a Kúria, hallgatólagosan elismerik, hogy a devizaalapú kölcsönszerződés nem felel meg a Ptk. 523. §-ának, de szerintük ez nem számít, mert „a devizahitelek sajátos problémái… nem válaszolhatók meg önmagában a kölcsönszerződés szabályai (azaz a Ptk. 523. §-a – a szerző) alapján”, mert azt felülírja „a pénztartozás általános fogalma és szerkezete”. E „fogalom” pedig a Ptk. 231. § (2) cikkében található, amely szerint „Más pénznemben vagy aranyban meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam (ár) alapulvételével kell átszámítani”. „Más”, mint mi? A Ptk. 523. §-a nem ad lehetőséget arra, hogy a pénztartozás „más pénznemben” legyen meghatározva, mint a rendelkezésre bocsátott pénzösszeg pénzneme, és a hitelintézeti törvény nem jogosítja fel a bankokat arra, hogy a Ptk. 523. §-ától eltérő tartalmú kölcsönszerződést kössenek, mert a hitelintézeti törvény a bankokat csak kölcsönszerződések megkötésére jogosítja, a kölcsönszerződés fogalmát pedig kizárólag a Ptk. 523. §-a tartalmazza. A Kúria valójában a Ptk. 231. §-át a Ptk. 523. §-ának a megsemmisítésére alkalmazza, és ezzel romba dönti a hitelintézeti törvény talapzatát.

Egyébként a kirovó/lerovó megkülönböztetés patinás magyar szakmai múltja ellenére – a nemzetközi gyakorlatban az elméletének nincs nyoma – pénzügyi sületlenség. Van forintkölcsön és van devizakölcsön. A kettő keresztezéséből született korcsra, a devizaalapú kölcsönre nincs semmi szükség.

Bár a Kúria törekvése nyilvánvalóan a pénzügyi stabilitás megőrzését szándékozta szolgálni azzal, hogy a devizaalapú hiteleket jogszerűnek minősíti, az eredmény ennek az ellenkezője lett. A Kúria életben tartott egy kezelhetetlen kockázatot hordozó szerződéshalmazt, amelynek sorsa még hosszú évekre a svájci frank és az euró előre láthatatlan alakulásának van kitéve, s amelynek az árfolyam romlásával egyre növekvő része sohasem lesz visszafizetve. Amikor a Kúria a bankokat a szabad szerződés jogával ruházta fel, szembement a modern kockázatkezelés elméletével és gyakorlatával és az azt magában foglaló hitelintézeti törvénnyel. A bankok jogait nem lehet tágabbra fogalmazni a pénzintézeti törvényben előírtaknál, még a „pénztartozásokra vonatkozó általános szabályok(ra)” való hivatkozással sem, ha egyáltalán léteznének is ilyen „általános szabályok”.

A jogalkotó sürgős feladata a hitelintézeti törvényen esett csorba kiküszöbölése, mielőtt a bankok, a Kúriától kapott szabad szerződés jogával élve, újabb kezelhetetlen kockázatokkal terhelnék a nemzetgazdaságot.

 

Róna Péter alapvető gondolata az, hogy a bank nem élhet a szerződéskötési szabadságával, hiszen a Hpt. in concreto megszabja számára, hogy miképpen definiált szerződést köthet. Ezt Róna úr az alábbiakban találja meg:

 

3. § (1) Pénzügyi szolgáltatás a következő tevékenységek üzletszerű végzése forintban, illetőleg devizában, valutában:

a) betét gyűjtése és más visszafizetendő pénzeszköz – saját tőkét meghaladó mértékű – nyilvánosságtól történő elfogadása;

b) hitel és pénzkölcsön nyújtása;

c) pénzügyi lízing;

 

A hitel és pénzkölcsön nyújtását a Ptk. szerint definiálja. A szerződéskötési szabadság elvének kizárását szerinte az jelenti, hogy a Hpt. 3.§-a a pénzügyi szolgáltatást taxatív felsorolással érintett tevékenységek gyakorlásában korlátozza. És bevallom, ez az érvelés igen nehezen (vagy sehogy sem) cáfolható. Márpedig ha a Ptk. és a Hpt. normáit kötelező erővel vetjük össze, akkor való igaz, hogy a Ptk-hoz képest a Hpt. speciális jellegű, és nem azt kell kimondani, hogy egy pénzintézet nem köthet tetszése szerinti szerződéseket a Ptk. alapján, hanem azt, hogy ugyan köthet, de arra nem rendelkezik engedéllyel, és azt üzletszerűen nem végezheti.

 

Akkor – figyelembe véve a Kúria határozatát – tehát ott tartunk, hogy van egy sok pénzintézetünk, aki ugyan egyedileg élhet a szerződéskötési szabadsággal, de üzletszerű tevékenysége körében nem térhet el a Ptk. rendelkezéseitől.

 

Csakhogy a Kúria azt mondta ki, hogy az un. deviza alapú szerződések – tartalmukat tekintve – devizaszerződéseknek tekintendőek, és azok a Ptk. rendszerében értelmezhetőek, mint pénzkölcsön nyújtása. Ezen a ponton a pénzintézetek „állnak nyerésre”.

 

Róna Péter régen megfogalmazott, és töretlenül hangoztatott álláspontja az, hogy a Ptk. 523.§ alapján egy meghatározott összeget kell tartalmaznia a kölcsönszerződésnek.

 

Ptk. 523. § (1) Kölcsönszerződés alapján a pénzintézet vagy más hitelező köteles meghatározott pénzösszeget az adós rendelkezésére bocsátani, az adós pedig köteles a kölcsön összegét a szerződés szerint visszafizetni.

 

Az általam ismert nagyszámú kölcsönszerződés kapcsán az a legkisebb hiba, hogy az deviza-, vagy forintszerződésnek minősül. Az a gond, hogy több összeg is szerepel benne. És ha az adós a szerződés hitelező teljesítésének megtagadása esetén kénytelen marasztalásra irányuló keresetet előterjeszteni, nem tudni, mely összeget jelölheti meg határozott kereseti kérelmében. Nyilván azt a forint összeget, melyet kézhez kívánt venni, mint kölcsönösszeget. Ám ez az összeg lenne „a frankban, euróban, jenben kirótt pénztartozás”? Szerény meglátásom szerint nem az, hanem egy adott forint összeg, melyet egyébként normál esetben folyósított is a pénzintézet.

 

Akkor mégis mit jelent az a kirótt pénztartozás? És a kirótt pénztartozásnak vajon illeszkednie kell-e egyáltalán a lerovandó pénztartozáshoz? A kérdésre nyilván a Kúria maga adja meg a választ akkor, amikor az „alapú” szerződést devizaszerződésnek tekinti. Ha ezt elfogadom, akkor szóba sem jöhet a kirovó/lerovó elmélet, hiszen nem forint, hanem idegen deviza van a folyósításkor és a törlesztéskor is.

 

A Kúria így érvel tovább:

 

„A deviza alapú kölcsönszerződés megkötésekor a kölcsönvevő szándéka arra irányult, hogy forintban jusson a kölcsönhöz és tartozását is forintban fizesse vissza, kamatfizetési kötelezettsége ugyanakkor a szerződéskötés idején jellemző forint kölcsönre irányadó kamatnál jelentősen alacsonyabb legyen. Ezen elvárásnak felelt meg a deviza alapú hitelezés konstrukciója, melynek alapjául a Ptk. 231.§-ának szabályai szolgáltak.”

 

A Kúria honnan tudja, hogy mondjuk az én szándékom mire irányult? És azt honnan tudja, hogy pont arra irányult, nem másra, mint amit az indokolása tartalmaz? Jellemzően a fogyasztók egy olyan blankettát írtak alá, melyben a meghatározott összeg forint, a törlesztése sem aranyrúd, vagy faguriga, hanem forint, illetve összességében a költség a legkedvezőbb.

 

Itt kell azonnal közbeszúrni azt a súlyos és életveszélyes tévedést, hogy a kamat volt az a tétel, mely meghatározta a pénzintézet árbevételét. Nos, nem. Az összes teher, mely kapcsán a Kúria már elismerte, hogy az un. árfolyamrés is annak részét képezi, legkisebb része volt a kamat.

 

Furcsa azt kijelenteni, hogy tisztességes az a szerződés, melyben a pénzintézet forintban jelentkező terheinek ellentételezését illető kezelési költséget is deviza alapon szedte be a hitelező, nem mellesleg a Lombard még a CASCO biztosítást is devizában érvényesítette, mely merő képtelenség. A fogyasztót terhelő összes teher kapcsán tehát beszélhetünk kamatról, árfolyamrésről, kezelési költségről, jutalékokról, díjakról, etc. Elmondható, hogy a kamat alacsony mértékének látszólagos előnye bőven ellensúlyozott azon tételekkel, melyet a szerződéskötéskor lehetetlen volt a fogyasztó számára felismerni, kiszámolni, és az a THM-ben sem mindig jelent meg.

 

Határozott álláspontom, hogy az üzletszerűen folytatott pénzintézeti magatartás során eleve úgy állították össze a „banki terméknek” nevezett kötelmet, hogy a fogyasztókat tudatosan megtévesztették. És így igaz, voltaképpen közömbös, hogy volt az ügylet mögött deviza, vagy sem. Ugyanis az árfolyamrés kapcsán a Kúria azt is elfogadta, hogy a vételi és eladási árfolyamok alkalmazásával olyan marzsra tett szert a pénzintézet, melyet nem tüntetett fel általában a szerződésben.

 

Mivel ez a szerződéses kitétel, általános szerződéses feltétel eleve meghatározta a szerződéses konstrukció egészét, vajon milyen erkölcsi, jogtudományi alapon lehet kimondani azt, hogy a szerződés nem ütközik jóerkölcsbe? Álláspontom sehogy, ugyanis ez a magatartás súlyosan ellenkezik a jogalkotó akaratával. Nem csupán részleges semmisséget okoz, hanem „bedönti” az egész szerződést, az egész kötelmet is.

 

Ennek tudatában hogyan kell értelmezni a Kúria alábbi indokolásást?

 

„Devizakölcsön az, ahol a pénztartozás kirovó pénzneme nem forint. Jogszabályi tilalom hiányában a felek szabadon határozhatják meg a kirovó pénznemet (szabad számolás elve). A deviza alapú kölcsön is devizakölcsön, mivel a tartozás devizában van meghatározva, ugyanakkor a hitelező a kölcsönt forintban köteles folyósítani, az adós pedig forintban köteles törleszteni, tehát mind a hitelező, mind az adós a devizában kirótt pénztartozását forintban rója le.”

 

Az ez a konstrukció teremti meg az árfolyamrésből fakadó marzsot, a titkolt banki bevételforrást. Erre mondta azt a Fővárosi Ítélőtábla tanácsa, hogy:

 

„A deviza-alapú kölcsönszerződés a Ptk.207.§ (1) és (2) bekezdésében foglalt értelmezési szabályok alkalmazása mellett forintban nyújtott és ugyanígy visszafizetendő kölcsön.  A kölcsön deviza összegének folyósításkori és az egyes törlesztő részletek forint összegének törlesztéskori, a hitelező bank saját vételi, illetve eladási árfolyamán történő meghatározása matematikai művelet, amely mögött tényleges deviza vétel és eladás nincs.  A Ptk. 198.§ (1) bekezdéséből következően ellenszolgáltatás csak szolgáltatásért jár és a polgári jog lényegét adó elvekkel (egyenjogúság, mellérendeltség) nem egyeztethető össze az sem, hogy a szerződéskötést követően, már a teljesítés során az egyik fél a másik fél szolgáltatását, annak mértékét, összegét a saját belátása és érdekei szerint alakíthassa.”

http://www.birosag.hu/szakmai-informaciok/sajtokozlemeny/fovarosi-itelotabla-itelet-devizahitel-ugyben

 

A Kúria azonban a helyzetet súlyosbítja az indokolás további részében:

 

„Ez a megoldás tekintendő a Ptk. 231. § (1) bekezdésében tételesen is rögzített főszabálynak, melytől a felek a diszpozitivitás elvéből fakadóan szabadon eltérhetnek, az eltérés lehetőségére e körben a Ptk. 231. § (1) bekezdése kifejezetten utal is. Nincs akadálya ezért annak, hogy a felek úgy állapodjanak meg, miszerint mindkét fél a kötelezettségének a kirovó pénznemben (effektivitási kikötés) köteles eleget tenni, tehát mind a folyósításra, mind a törlesztésre a kirovó pénznemben kerül sor. Ebből következően a devizakölcsönnek két fajtája létezik: az effektivitási kikötéssel el nem látott kölcsön (deviza alapú kölcsön) és az effektivitási kikötéssel ellátott deviza kölcsön. Az előbbi a felek eltérő megállapodásának hiányában érvényesülő főszabály, az utóbbi pedig a felek kifejezett megállapodása esetén érvényesülő kivétel.”

 

Jómagam talán az átlagosnál műveltebb vagyok jogi kérdésekben, de gyakorlatilag most hallottam először arról, hogy effektivitási kikötés. Amikor saját ügyemben leültem a bankfiókba, a Kúria szerint az volt az első mondatom, hogy effektivitási kikötéssel nem vagyok hajlandó szerződni?

 

Erre Róna Péter azt írta, hogy „Egyébként a kirovó/lerovó megkülönböztetés patinás magyar szakmai múltja ellenére – a nemzetközi gyakorlatban az elméletének nincs nyoma – pénzügyi sületlenség. Van forintkölcsön és van devizakölcsön.”

 

Némileg nyomaszt annak tudata, hogy a Kúria neves bírái vagy egyáltalán nem dolgoztak az ügyön, vagy kezükbe vettek egy Pénzügyi Szemlét, és onnan ollózzanak. Megjegyzendő, hogy Dr. Szladits Károly ügybe keverése egy 1941-es munka kapcsán, felettébb nevetséges. Pláne úgy, hogy a „pénzügyi sületlenség” kapcsán Gárdos ügyvéd kolléga még meg is magyarázza a lényeget:

 

„A pénz előzőekben vázolt sajátossága miatt jövőbeni pénztartozás megalapításakor (történjék az akár szerződésben, bírói határozatban vagy jogszabályban) mindig abból az implicit feltételezésből indulunk ki, hogy valamilyen pénz lesz a teljesítés előírt időpontjában, az azonban bizonytalan, hogy mi fogja betölteni a pénz szerepét. Bár a gyakorlatban a szerződésben meghatározott pénznem és a teljesítés tényleges pénzneme általában egybeesik, soha nem lehet kizárni annak elvi lehetőségét, hogy a teljesítésre a szerződésben szereplőtől eltérő pénznemben kerül sor (ennek két fő esete a törvényes pénznem változása és a teljesítés helyének változása). Ezért pénztartozást közvetlenül nem, hanem csupán egy értékegyenlet útján lehet meghatározni: a pénztartozás teljesítéseként annyi, a teljesítés helyén és idején ténylegesen forgalomban lévő pénzt kell adni (leróni), amennyi megfelel a tartozás szerződésben, ítéletben vagy jogszabályban meghatározott (kirótt) összegének. A pénztartozás kapcsán tehát meg kell különböztetni a kirovó pénznemet és a lerovó pénznemet: a lerovó pénznemből annyit kell adni, amennyi megfelel a kirótt pénzösszegnek. Ez a kettősség a pénztartozás előzőekben vázolt sajátosságainak szükségszerű következménye.”

 

Azaz a szerző azt feltételezte, hogy amikor egy szerződést az adósnak teljesítenie kell, már nem lesz forint? És mi vezette erre a következtetésre? Politikai lózungok? Javasasszony kártyavetése?

 

Másfelől a gyakorlat szikláin az elmélet eléggé megtörik, ugyanis ha az adós kap, mondjuk 10 millió forintot, és ez a Ptk. 523.§ alapján a konkrétan meghatározott összeg, akkor a kirovó és lerovó pénzösszeg megegyezik, így nincsen gond, lehetséges a kölcsönösszeg teljesítési minden gubanc nélkül. Más kérdés, hogy egy 1941-es szakmai anyag alappal számolhatott arra – pláne 1929-et követően – hogy egy hosszú futamidejű kötelem kapcsán már nem lesz az a pénznem, melyben a felek eredetileg megállapodtak volna.

 

A Kúria még tovább megy:

 

„A Ptk. meghatározza azt is, hogy a kirovó és a lerovó pénznem eltérése esetén hogyan kell kiszámítani, a teljesítéskor mennyit kell az adósnak fizetnie ahhoz, hogy a kirótt tartozását teljesítse. A Ptk. 231. § (2) bekezdése szerint a más pénznemben meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben levő árfolyam alapulvételével kell átszámítani. Ez az átszámítás nem jelent pénzváltást, csupán a folyósított összegnek, illetve a törlesztett összegeknek a teljesítéskori árfolyam alapján történő kiszámítását.

A deviza alapú kölcsön mögött – figyelemmel a pénzügyi intézményekre vonatkozó közjogi jellegű szabályokra – devizaforrás áll. Annak vizsgálata, hogy egy konkrét szerződés mögött van-e devizaforrás lehetetlen és egyben szükségtelen is a perekben. A szerződésben meghatározott kamat nem azonos az adott deviza jegybanki alapkamatával, annak meghatározása során más tényezők is megjelennek, ahogy a forint kölcsön kamata sem azonos bankkölcsön esetén a jegybanki alapkamattal.”

 

A vastagon kiemelt rész kapcsán a Kúria egy vélelmet kezel tényként. Előbb a kettőt összemossa, majd közli, hogy lehetetlen a vizsgálata, és nem is szükséges. Abból a szempontból persze nem szükséges, hogy ha kiderülne, nincsen deviza fedezet, akkor különböző nehezen kezelhető problémákkal kell szembesülni. Másfelől a GVH határozott álláspontja az, hogy ez ellenőrizhető lenne, csak „költeni kellene rá”.

 

Abban az esetben, ha napnál világosabban is kiderülne, hogy nem áll az ügyletek mögött deviza fedezet, egy tiszta csalási törvényi tényállással állnánk szemben. Másfelől az idézett ítélőtáblai jogerős határozat indokolásából is kitűnően tényleg nem is kell deviza az ügyhöz, ha elegendő egy puszta matematikai művelet.

 

Ha e „matek” kapcsán azt kell feltételezni a Kúria indokolása mentén, hogy a devizát odaadta a bank, csak azt vételi árfolyamon megvásárolta, akkor azt is feltételeznünk kellett, hogy a bankhoz a deviza 1 mp-en belül visszakerült. Gyakorlatilag tényleg nem is kellett hozzá deviza. Az ügy megáll virtuálisan is. De felteszem a kérdést, ha a bank a virtuális devizát visszakapta, akkor hol áll fent a Kúria által hangoztatott árfolyamkockázat, és miért minősül egy kötelem devizaszerződésnek, ha abban nem is kell devizának szerepelnie?

 

A Kúria így reagál a felvetésre:

 

„A deviza alapú kölcsön lényege, hogy az adós tartozása devizában keletkezik, a kölcsön folyósítására és a törlesztésére pedig forintban kerül sor. A tartozás devizában van megállapítva, az adós forintban teljesítendő fizetési kötelezettsége ezért a forint erősödésétől, gyengülésétől függ. A devizában meghatározott kölcsönért az adósnak a forint gyengülése esetén többet kell visszafizetnie, terhei növekednek, míg erősödése esetén kevesebbet, terhei csökkennek. A hitelező helyzetére ugyanakkor az árfolyam változása nem hat ki, hiszen az adós általi visszafizetéskor forintban ugyanolyan értékű devizához jut, mint amennyit folyósított.”

 

Akkor ez egy értékállósági/értékállandósági kikötés lenne? feltéve, de meg nem engedve, fogadjuk el, hogy a felek akarata erre irányult. Akkor mi értelme van a kirovó/lerovó elméletnek? Az nekem a bank x forintot, mely mondjuk, megfelel Y svájci franknak. Amikor teljesítem a kötelezettségemet, az Y svájci franknak megfelelő forintot kell visszaadnom. A gond csak az, hogy az általam ismert perekben ez ellen maguk a bankok tiltakoztak ez ellen.

 

„A kirovó és a lerovó pénznem lényegéből következik, hogy téves az az álláspont, amely szerint a törlesztés pontos összege nem határozható meg a szerződéskötés időpontjában. A deviza alapú kölcsöntartozás éppolyan egyértelműen meghatározott, mint az effektivitási kikötéssel ellátott devizakölcsön. Az adós tartozása mindkét esetben a szerződéskötés időpontjában egyértelműen rögzül: az a kirovó pénznemben meghatározott összeg. A kirovó és a lerovó pénznem eltéréséből szükségszerűen fakad, hogy a szerződéskötés időpontjában nem lehet megmondani, hogy a lerovás (szerződéskötéskor nem is szükségszerűen ismert) pénzneméből mennyit kell adni ahhoz, hogy az adós teljesítsen. Ez azonban a kirótt tartozás egyértelmű meghatározottságát nem érinti.

 

Úgy vélem, a deviza alapú kölcsönnek nevezett ügylet során a Kúria mindent összemos, melyet néhány hónapon belül elért. Csakhogy ha a pénzintézeteket nem az árfolyamrésből fakadó marzs megszerzése érdekelte, hanem valamilyen nehezen megfogható bizonytalanságból fakadó biztonsági érzet megteremtése, akkor hogyan kell értelmezni azt, hogy a kirovás pénzneme és a lerovás pénzneme is svájci frank, illetve ugyanez elmondható forint kapcsán is.

 

Ugyanis nem arról van szó, hogy ma még van kirovó pénzben tekintetében HUF, majd két hónap múlva már nincsen HUF, csak CHF, vagy fordítva. A Kúria – álláspontom szerint – ott téved súlyosan, amikor elveszíti a realitásokhoz fűződő kapcsolatát, és megfeledkezik arról, hogy a kirovó/lerovó elmélet, ugyanis nem különböznek a pénznemek.

 

A bankok álláspontja azonos. Az adós kér egy konkrét HUF összeget. A bank nem erre szerződik, nem ezt adja oda, hanem valamilyen CHF összeget, melyet vételi árfolyam alkalmazásával vásárol meg az adóstól nyilvánvalóan azért, mert azt odaadta. Ha nem adta volna oda, akkor nem tudná megvásárolni. A törlesztéskor nem forintot kér a bank, hanem CHF-et, ezért adja el a fogyasztónak a CHF-et vételi árfolyamon. Jól jellemzi az állapotokat, hogy a pénzintézetek az egész ügyleti nyilvántartást devizában vezetik, évek hosszú sora kellett ahhoz, hogy az egyes adósok forint nyilvántartást kapjanak kézhez.

 

Azaz a Kúria vagy tudatosan, vagy gondatlanságból azt hallgatja el, hogy habár ő maga is megállapította az árfolyamrésből származó marzs kapcsán a szerződések Hpt-be ütközésének lehetőségét, azt a jelenlegi PJE határozatban már elfelejti annak indokolásával együtt. Ha pedig nem felejtette el, akkor az egész határozat indokolása okszerűtlen, iratellenes, és jogbizonytalanságot gerjeszt. Másfelől pont olyan, mint amikor vak vezet világtalant egy erdőben…

 

Azt pedig világosan érteni vélem, hogy a Kúria jogegységi tanácsa gyakorlatilag kézikönyvét alkalmazza Gárdos István és Nagy András szerzők „A devizahitel jogi alapkérdései” c. munkáját minden racionális érvrendszer helyett csaknem puszta átvétellel. Jogi álláspontom szerint ez a PJE határozat nem a törvénykezési gyakorlat egységesítését szolgálta, hanem a pénzügyi szervezetek álláspontját tartalmazó szerzői mű kötelező ítélkezési gyakorlattá tételét.

 

 

A Kúria a határozat 2. pontjában foglaltak indokolását az alábbiak adja meg:

 

 

„A jogegységi határozat egyedi szerződések, szerződési rendelkezések érvényességének vizsgálatára nem alkalmas, hanem csak annak elemzésére, hogy a deviza alapú kölcsönszerződés 1. pontban ismertetett konstrukciója polgári jogi szempontból érvényes-e. Az egyes szerződések, egyes szerződéstípusok egyedi megvizsgálása, egyedi, illetve többlet tényállási elemek feltárása, értékelése csak a konkrét perekben lehetséges.”

 

Azaz minden adós megnyugodhat, az egyes perekben végig kell menni az összes problémán, és álláspontom szerint az 1. pontban foglalt kérdéskörökben is meg kell szerezni a hitelező szerződéskötéskor eljáró képviselőjének nyilatkozatát, milyen tájékoztatást adott mondjuk az effektivitási kikötés kapcsán. Ugyanis a kúriai határozat csak akkor alkalmazható, ha az indokolásban megfogalmazottak szerint ették meg jognyilatkozataikat a felek. Azaz a jogi tényeket meg kellene ismerni. A felperesnek persze a perben egy jogállítása van, melyet az alperes vagy elismer, vagy tagad.

 

Ám a jogi tény kapcsán nem lehetséges azonnal asszociálni a pertárgy értéke kapcsán a lerovó pénznemre és az aszerinti összegre, mert ugyan mennyi a pertárgy értéke, ha a szerződésben mondjuk a kölcsön összege 123.456.-CHF? Közben a forint száguld lefelé, majd a bíróság tárgyalásonként megállapítja, hogy a nyújtandó ellenszolgáltatás ma még mondjuk csak 25 millió forint, de két hónap múlva 32 millió, majd az ítélethozatal már 412 millió?

 

De nézzük meg az egyes indokokat:

 

„Az érvénytelenségi ok fennálltát mindig a szerződéskötés időpontjában kell vizsgálni. A szerződéskötést követően bekövetkezett változásokat (így például az árfolyamnak az adósokra rendkívül kedvezőtlen változását) az érvénytelenségi okok vizsgálata során nem lehet figyelembe venni. A szerződési terheknek a szerződés megkötését követő – előre nem látható – egyoldalú eltolódása az érvénytelenség körében nem értékelhető.”

 

A fenti megállapítás vitathatatlanul helyes.

 

„Különbséget kell tenni azon esetek között, amikor a szerződés teljes egészében érvénytelen, illetve amikor a szerződésnek csak egyes körülhatárolható rendelkezései érvénytelenek, vagyis a szerződés részlegesen érvénytelen. Először tehát azt szükséges vizsgálni, hogy az érvénytelenségi ok a szerződést teljes terjedelmében teszi érvénytelenné, avagy részleges érvénytelenséget eredményez.”

 

A Kúria itt egyet felejt el, és erre az összes többi indokolása kapcsán már kitérhetett volna: egy szerződés érvénytelenségéről csak létrejött szerződés esetében lehet beszélni. És a bíróság nem csak az érvénytelenségi okot köteles hivatalból figyelembe venni, hanem a szerződés létre nem jöttét is.

 

„A perekben az egész szerződés érvénytelenségét eredményező érvénytelenségi okként szoktak hivatkozni a szerződés jogszabályba ütközésére, nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközésére, uzsorás jellegére, valamint arra, hogy a szerződés lehetetlen szolgáltatásra irányul, illetve színlelt.

 

a) Maga a deviza alapú kölcsönszerződés konstrukciója nem ütközik jogszabályba.

 

A Ptk.-nak a felek jogait és kötelezettségeit megállapító szerződési jogi szabályai főszabályként eltérést engedő, diszpozitív normák. A Ptk. 200. § (1) bekezdése szerint ugyanis  a felek a szerződés tartalmát szabadon állapíthatják meg, a szerződésekre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja. A Ptk. pénztartozásra vonatkozó szabályai – ahogy arra a jogegységi határozat 1. pontja rámutat –  kifejezetten lehetővé teszik, hogy a felek a pénztartozást devizában róják ki. Ez a jog értelemszerűen kölcsönszerződések esetén is megilleti a feleket. A vizsgált szerződések megkötésekor nem létezett olyan jogszabály, amely tiltotta volna kölcsönszerződések esetén a tartozás devizában történő kirovását. Tiltó rendelkezés hiányában nem volt akadálya annak, hogy a felek jogszabályban részleteiben nem rendezett deviza alapú kölcsönszerződést kössenek.”

 

Sajnos ezzel vitatkoznom kell, ugyanis ez a szerződéses konstrukció az árfolyamrés, mint marzs, és a többi, fogyasztó által át nem látható teher kapcsán tipikusan jogszabályba ütközik, sérti a közösségi jogot, másfelől a 801/B/2002. AB határozat és a 12/2013. (V. 24.) AB határozat alapján jóerkölcsbe ütközőnek minősül. Más kérdés, hogy a jogszabályba ütközés miatt nincsen lehetőség a kétszeres értékelésre.

 

A Kúria azonban észleli az ellentmondást, és úgy gondolja meghatározni a törvénykezési gyakorlatot, hogy önmagában a konstrukciót érvényesnek tartja, ám a konstrukció alapján esetlegesen létrejött egyes szerződéseket már ízekre szedi a Hpt. kapcsán:

 

„Nem maga a szerződéses konstrukció, hanem a konkrét megkötött fogyasztási (2005. január 1-jétől a fogyasztási-, lakossági) kölcsönszerződés ütközik jogszabályba, ha nem felel meg a Hpt. 213. § (1) bekezdés a)-g) pontjai szerinti feltételeknek. (E rendelkezéseket egyébként a fogyasztónak nyújtott hitelről szóló 2009. évi CLXII. törvény 2010. június 11. napjától hatályon kívül helyezte. A Hpt. 213. §-ának rendelkezései pénzügyi lízingszerződésekre nem vonatkoznak. A Hpt. 2. számú melléklet III.5. és 13. pontjai alapján egyértelmű, hogy a fogyasztási-, lakossági kölcsönszerződések fogyasztói szerződések.)

 

A Hpt. 213. § (1) bekezdése értelmében az a)-g) pontoknak nem megfelelő tartalmú szerződés semmis. E felsorolásban vannak olyan pontok, amelyek az egész szerződés érvénytelenségét eredményezhetik, például, ha a szerződés tárgya, a THM mértéke, illetve a törlesztőrészletek nagysága nincs a szerződésben rögzítve. Más pontok, így pl. a d) pont részleges érvénytelenséget eredményez, mivel a törvényi követelményeknek nem megfelelő tartalmú szerződéses rendelkezések a szerződés jól körülhatárolható részét érintik.”

 

„b.) A deviza alapú kölcsönszerződés konstrukciója nem ütközik nyilvánvalóan a jóerkölcsbe. Annak megítélését, hogy egy szerződés mikor tekinthető nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek, a jogalkotó a bíróságokra bízta, e vonatkozásban jogszabályban rögzített támpontokat a Ptk. nem ad. A bírói gyakorlat szerint jóerkölcsbe ütközik az a szerződés, amelyet ugyan a jog nem tilt, de az azzal elérni kívánt cél, a vállalt kötelezettség jellege vagy azért ellenszolgáltatás felajánlása, illetve a szerződés tárgya, az általánosan elfogadott erkölcsi normákat, szokásokat nyilvánvalóan sérti, ezért azt az általános társadalmi megítélés egyértelműen tisztességtelennek minősíti (BH2000.260). A jóerkölcs tehát egy olyan absztrakt fogalom, amely a társadalom általános értékítéletét, általános erkölcsi felfogását fejezi ki.

 

A deviza alapú kölcsönszerződések megkötésére azért került sor, mert az adós célja az volt, hogy a forint kölcsönszerződések esetén irányadó kamatnál alacsonyabb kamat mellett jusson kölcsönhöz. Erre csak úgy volt lehetőség, ha devizában adósodik el, ami egyben azt jelenti, hogy vállalja az árfolyamváltozás kockázatát, melynek iránya, mértéke előre nem látható, nem kiszámítható. Önmagában a múltbeli tendenciák nem alapoztak meg a jövőre vonatkozó várakozásokat, még akkor sem, ha abból esetleg az árfolyam gyengülésének tendenciájára lehetett következtetni, különös tekintettel arra, hogy az adott időszakban más tényezők, például az euró övezethez történő csatlakozás lehetősége, deklarált célja, ellentétes tendencia kialakulását is előrevetítette; ekkor úgy tűnt, hogy a kockázatot rövid ideig, az euró céldátumként már kitűzött bevezetéséig kell vállalni. A szerződéses konstrukcióból származó árfolyam kockázatot az adós szempontjából kiegyenlíthette az az előny, amely az alacsonyabb kamatban és törlesztőrészletben mutatkozott, tehát mindkét fél realizálhatott számára fontos előnyöket, az aktuális gazdasági, üzleti érdekeinek megfelelően. Így tehát az adóst terhelő árfolyamkockázat nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek nem tekinthető. A deviza alapú kölcsönszerződések megkötésekor ezeket a szerződéseket a társadalom nem ítélte el (BH2012/7/G4.). A szerződéskötést követően bekövetkezett, a fogyasztóra hátrányos változások pedig nem eredményezhetik a szerződés jóerkölcsbe ütközés miatti érvénytelenségét.”

 

Sajnos itt is súlyosan téved a Kúria. Ugyanis nem azért adósodott el a fél haza „devizában”, mert az neki előnyös volt, hanem azért, mert belesétált boldog és boldogtalan egy ügyesen felállított csapdába. A Kúria onnan indul ki jogelméleti fejtegetésében, hogy a forint kamatok nagyon magasak voltak, ám közben elfelejtette, hogy az első Orbán kormány még 1998 és 2002 között milyen ügyesen lavírozott az állami kamattámogatással és az inflációval. A http://fideszkomarom.hu/uploads/files/Devizahitel%20t%C3%A1j%C3%A9koztat%C3%B3%20jav%C3%ADtott%20verz.pdf oldalról szeretnék idézni:

 

„2001-től a forintalapú lakáscélú hitelállomány erőteljes növekedésnek indult. Az új szabályozással a bankok közötti versenyhelyzetet is megteremtette a kormányzat. Ebben jelentős szerepe volt a kedvező kormányzati intézkedések sorozatának, amelynek hatásaként a lakáspiaci kamatok jelentősen csökkentek, a kereskedelmi bankok által nyújtott forintalapú államilag támogatott lakáskölcsönök széles kör számára elérhetővé és megfizethetővé váltak. 1998-ban az új lakáshoz felvett hitel kamatai meghaladták a 26 százalékot. 2002-re a kamattámogatott kölcsönök ügyfelei már csak 6 százalék kamatot fizettek.”

 

„A szocialista-szabaddemokrata kormányzat új lakáspolitikát kívánt megvalósítani. 2002-2003-ban elkészült ugyan az akkori lakásügyi kormánybiztos irányítása alatt a Nemzeti Lakásprogram, de ez nem emelkedett a kormánypolitika szintjére. Hiányzott a távlati lakáspolitikai célkitűzés és jövőkép, ami leépülő lakáspolitikához, problémákhoz, változó sikerű intézkedésekhez vezetett. 2004 novemberében Csaba Lászlóné a lakásügyi kormánybiztos azzal indokolta lemondását, hogy a kormányzati struktúrán belül a regionális fejlesztésért és felzárkóztatásért felelős tárca nélküli miniszter foglalkozik a továbbiakban a lakásügyekkel.

Az akkori kormány a lakástámogatási rendszer finanszírozhatatlanságára és igazságtalanságára hivatkozva korlátozásokat léptetett érvénybe, amelyek a forintalapú támogatott hitelek iránti keresletet jelentősen visszaszorították. A kiigazítás legfontosabb eleme az volt, hogy 2003 közepétől a lakáshitelek jogosultsági feltételei jelentősen szigorodtak, ezt követte a lakáshitelek után járó szja-kedvezmények korlátozása, majd 2007-től a teljes megszüntetése. A forintalapú támogatott forint-hitel felvétele lehetőségének beszűkülésével párhuzamosan felfutott az ingatlanfedezettel nyújtott devizaalapú hitelállomány.”

 

A baj csak az, hogy jómagam már 2006-ban belesétáltam az csapdába, és számtalan ügyfelem már azt megelőzően. Teljesen közömbös, hogy melyik politikai elit volt éppen hatalmon, amikor a forint kamatok az egekbe szöktek és e hátrány kiküszöbölésére megjelentek az un. deviza alapú hitelek. Pláne azért, mert emlékeim szerint az az MNB-ből indult még az ezredforduló környékén. És ez könnyen hihető, mert a támogatott lakáshitelek látszólag felvirágoztatták építőipart, de például az ÁFA-csalások klasszikus körét hozták létre, ráadásul teremtettek egy kezelhetetlenül nagy eladhatatlan tömeget. Ám a bankoknak a pénzügyi lufit tovább kellett fújniuk.

 

A 2008-as amerikai pénzügyi válság jól megmutatta, hogy a jelzáloglevelekkel történő spekuláció fedezetlenné tette a hitelállomány döntő többségét. A folyamat fenntartása érdekében gyorsítani kellett a hitelezést, és olyan fogyasztók nyakába is hitelt varrtak, aki képtelen volt a minimális törlesztésre is. Magyarországon a hitelek egyre nagyobb hányada nem likviditási nehézséget oldott meg, hanem jövedelmet pótolt. Az, hogy az eleve visszafizethetetlen hitelt mekkora kamatra adták, teljesen közömbös volt.

 

Az un. deviza alapú hitelek alacsony kamata csak egy ügyes mézesmadzag volt, ahol a csali maga a hitel volt, az elkövetési magatartás meg a bankfiókokban úgy valósult meg, hogy a banki képviselők egyetlen feladata az előre elkészített okiratok aláírattatása volt. Ha más nem is, de maga a konstrukció volt eleve jóerkölcsbe ütköző.

 

Az egyes érvénytelenségi kérdésekben már számtalan értekezéssel éltem, melyet nem kívánok itt megismételni. Ám ajánlom azok olvasását is, hiszen azokkal kellene vitába szállni, és rámutatni, hol tévedtem, hol van igaza másoknak.

 

 

Tagyon, 2014. január 6.

 

 

Dr. Marczingós László

Fővárosi Törvényszék

Gazdasági Kollégium

1027 Budapest, Varsányi Irén u. 40-44.

1535 Bp. Pf. 887.

Tisztelt Fővárosi Törvényszék!

Alulírott Dr. Marczingós László ügyvéd (Dr. Marczingós László Ügyvédi Iroda, 8272 Tagyon, Muskátli u. 3., eljáró ügyvéd Dr. Marczingós László, aki a Veszprém Megyei Ügyvédi Kamara tagja, anyakönyvi száma 360.) NM felperes képviseletében eljárva az alábbi

nyilatkozatot

 

terjesztem elő a Merkantil Váltó és Vagyonbefektető Bank Zrt alperes ellen, az alábbiak szerint a 9.G.xxxxx/2013. sz. alatti eljárásban.

 

Az un. deviza alapú hitelek kapcsán létrejött jogviták szereplői mintegy messiásként várták az alábbi jogegységi határozatot, miként a 2013. december 12-re előjelzett jogegységi döntést is. Ám az elmúlt napok tárgyalási eseményei arra világítottak rá, hogy a polgári jogegységi határozat messze nem jelent megoldást a jogalkalmazók számára, pláne nem a deviza alapú hitelekkel kapcsolatos perekben. Azaz lehet, hogy mégis, de úgy látom, nem ez volt a Kúria elsődleges szándéka.

 

Az időzendő 5/2013. PJE így szól:

2.a. A Ptk. 239/A. §-a alapján indult megállapítási perben a per tárgyának értékét főszabályként a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értéke alapján kell meghatározni.

b. Ha a Ptk. 239/A. §-a alapján előterjesztett kereset a szerződés részleges érvénytelenségének a megállapítására  irányul, a per tárgyának értékét meg nem határozhatónak kell tekinteni, kivéve ha a támadott szerződési kikötéshez kapcsolódó  érték a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értékétől elkülönülten meghatározható.

A 2. pont kulcsszavai számomra a kivételben jelennek meg. A a) esetben teljes érvénytelenségről, míg a b) esetben részleges érvénytelenségről van szó. A b) esetben még egy kivételt is megfogalmaz a Kúria, mely a felek nyelvhasználatára lefordítva úgy szól, hogy a szerződés egyes elemeihez társított érvénytelenségi ok kapcsán megfogalmazható érték összegszerűsíthető-e, elkülöníthető-e az a) pontban is taglalt egész szerződésben meghatározott ellenszolgáltatás értékétől.

Azt előre le kell szögeznem, hogy álláspontom szerint a Kúria megfogalmazása és iránymutatása helyes. Ám a gyakorlatban való alkalmazás szempontjából könnyebbséget nem jelent, hiszen most dörzsölhetik a szemüket az eljáró jogi képviselők, a felek, és gyakran még az eljáró bírói tanácsok is, hogy akkor most milyen fogalom alatt mit is kell érteni valójában. Pont ezért találom hasznosnak, ha teljes egészében elrugaszkodunk a köznapi szavaktól és „szakzsargonba” menekülünk. Ami egyébként helytelen, mert a polgári jog egyik alapelveként jelentkezik, hogy:

 

Ptk. 207. § (1) A szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett.

Ennél fogva tehát hasznos lehet egy „fordítókulcs” alkalmazása.

 

A T. Törvényszék is arra kötelezett, hogy megóvni kívánt polgári jogomat úgy jelöljem meg, hogy azzal illetékfizetési kötelezettségemet is a pertárgy értékének megfelelően teljesítsem. A contrario, a 36.000.-Ft illeték megfizetése nem illeszkedik a pertárgy értékéhez, azaz elméletileg vagy a szerződés teljes semmisségére utal petitumom, vagy hiába csak egyes szerződéses feltételeket támadok, a támadott rendelkezések kapcsán külön meg lehet állapítani az értéket, a pertárgy értékét, mely alapján le kell róni az illetéket. A „fordítókulcs” szerint valami baj van…

 

Segítségül hívom azonban a Kúria indokolását:

A második kérdésben az indítványozó szerint az egyik értelmezési lehetőség az, hogy a Pp. 239/A. §-a szerinti megállapítási perben a pertárgy értékeként a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értékét kell figyelembe venni. Ezt az álláspontot látszik alátámasztani a Legfelsőbb Bíróság két korábban közzétett eseti döntése (BH2001.132/II., BH1997.411.), amelyek azonban még a Pp. 123. §-a alapján indított megállapítási perek tekintetében foglaltak állást. Így döntött az egyik ügyében a Szegedi Ítélőtábla is az új jogszabályi rendelkezés hatálybalépését követően is (lásd Pf.II.20.486/2012/3.). Ehhez képest a felsőbíróságok gyakorlatában megtalálható az a másik jogértelmezés is, amely szerint a Ptk. 239/A. §-a alapján indított perben a pertárgy értéke nem meghatározható (lásd Debreceni Ítélőtábla Pf.II.20.952/2012/7.).

…

A Legfőbb Ügyész írásban kifejtett és szóban is fenntartott álláspontja szerint:

2. Az ilyen perekben a pertárgy értékét – és így a hatáskört és a perköltséget is – a szerződésben foglalt érték alapján kell meghatározni.

…

2. A második jogértelmezési kérdés az, hogy ha a fél csak az érvénytelenség megállapítása iránt indít pert, ebben a perben miként kell meghatározni a pertárgy értékét.

A Pp. 23. § (1) bekezdésének l) pontja szerint a megállapítási per elbírálása a törvényszék hatáskörébe tartozik abban az esetben, ha a pertárgyérték meghaladná a törvényszéki hatáskört megalapozó értékhatárt, ha marasztalás kérhető lenne. E rendelkezés – bár a Pp. 123. §-ára utal – arra mutat, hogy a Pp. a megállapítási keresettel indított pert nem tekinti automatikusan meg nem határozható pertárgyértékűnek, hiszen a bíróság hatáskörét a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értéke alapján állapítja meg ilyen esetben is. A Pp. ezzel biztosítja, hogy a jogkövetkezmények levonása iránt esetleg később meginduló per is ugyanezen a bírósági szinten kerüljön elbírálásra. Hasonló rendelkezést tartalmaz a kiemelt jelentőségű ügyek esetében a Pp. 386/A. § (1) bekezdésének b) pontja is.

A per tárgya értékének a fentiek szerinti meghatározását alátámasztja a Pp. 123. §-ának szabályozása is. Ez  egyértelműen megállapítási keresetként nevesíti a számadás helyességének megállapítása iránt, illetve a számadási kötelezettség megállapítása iránti pereket. Ezekben a perekben mégsem az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 39. § (3) bekezdésében foglaltak szerint kell megállapítani a pertárgy értékét.  A Pp. 24. § d) pontja azt tartalmazza, hogy az első pertípusban a vitás követelések, illetve tartozások közül a nagyobb összeget, a második pertípus esetében pedig azt az összeget kell a pertárgy értékeként alapul venni, amelyet a felperes a számadás előterjesztésének elmulasztása esetére felszámít.

Ahogy arra a legfőbb ügyész észrevétele is helyesen utal, az, hogy a perben érvényesített követelés, igény vagy jog értéke meghatározható-e vagy sem, valójában független a kereseti kérelem típusától. Marasztalási kereset esetében is előfordul, hogy a pertárgy értéke nem határozható meg pl. ha a kereseti kérelem a jogsértő cselekmény abbahagyására, vagy a jogsértőnek a további jogsértéstől való eltiltására vonatkozó igényt tartalmaz. Ugyanakkor – ahogy az már említésre került -  megállapítási kereset esetében is előfordul, hogy a pertárgy értéke a Pp. 24. §-ának rendelkezései alapján megállapítható. Ennek a rendező elvnek érvényesülnie kell a Ptk. 239/A §-a alapján indított  megállapítási perek esetében is. Ha a kereseti kérelem nem marasztalásra irányul, hanem annak megállapítására, hogy az adott jogviszony fennáll-e, a követelés vagy az érvényesített jog értéke határozott összegben még kifejezhető lehet.

A Kúria (Legfelsőbb Bíróság) eddigi gyakorlata is az előbb kifejtetteket igazolja. Amikor a fél a Pp. 123. §-ában foglalt feltételek fennállása mellett indíthatott csak megállapítási keresetet a szerződés érvénytelensége iránt, a pertárgy értékeként a bíróság következetesen a szerződésben kikötött szolgáltatásért járó ellenszolgáltatás értékét vette figyelembe annak ellenére, hogy a fél marasztalásra irányuló keresetet nem is terjeszthetett elő (EBH2000.335., BH2001.132., BH2001.30.). Ezt az álláspontot foglalta el 2005-ben a Civilisztikai Kollégiumvezetők Országos Tanácskozása is. A BH2005.58. eseti döntésében a Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy ha a megállapítási kereset valamilyen összegű tartozás fennállására vagy fenn nem állására irányul, a pertárgy értékét a tartozás összegében kell meghatározni; ilyen esetben az eljárás tárgyának az értéke megállapítható.

A Ptk. 239/A. §-a arra biztosít a félnek lehetőséget, hogy bár marasztalási keresetet is előterjeszthetne, kizárólag a szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indítson pert. A Ptk.-t módosító törvényjavaslathoz fűzött miniszteri indokolásból kitűnően az volt a szabályozás célja, hogy a felek az érvénytelenség jogkövetkezményeinek levonását egymás között peren kívül rendezzék. Az új Ptk. a 6:108 § (2) bekezdésében tartalmazza a 239/A. §-ában  foglalt rendelkezést. A félnek tehát a megállapítási per megindítása előtt kell tájékozódnia arról, hogy az ellenfél a szerződés érvénytelenségének tényét elismeri-e, illetve van-e mód az érvénytelenség jogkövetkezményeinek peren kívüli rendezésére. Ha a tárgyalások nem vezetnek sikerre, a félnek a jogkövetkezmények levonására irányuló kereseti kérelmet is célszerű előterjesztenie. Erre a Ptk. 239/A. §-a alapján indított perben is módja van addig az időpontig, amíg a Pp. a keresetváltoztatást számára megengedi (Pp. 146. §, 146/A. §). Ezzel a fél elkerülheti, hogy két külön bírósági eljárással felmerülő illetékköltség előlegezésének kötelezettsége terhelje.

A meg nem határozható pertágyérték elfogadása ellen szól az is, hogy az Itv. 39. § (3) bekezdése alapján számított pertárgyérték esetében az érvénytelenség megállapítása iránti perek, ha a Pp. a 23. § (1) bekezdése a pertárgyértékre tekintet nélkül nem utalja az ügyet a törvényszék hatáskörébe, többségükben a járásbíróság előtt indulnának. Ez azt jelentené, hogy az érvénytelenség megállapítása, illetve a jogkövetkezmények levonása iránti per elbírálása nemcsak időben, hanem a bírósági szintet illetően is elválna egymástól abban az esetben, ha a marasztalásra irányuló kereseti kérelem pertárgyértéke a 23. § (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott összeget meghaladja.

Ez az értelmezés kihatna a 400.000.000 forintot meghaladó pertárgyértékű, úgynevezett kiemelt jelentőségű  ügyek elbírálására is, holott a Pp. XXVI. Fejezetében a 386/A.§ (1) bekezdésének b) pontja a kiemelt ügyek vonatkozásában a törvényszék hatáskörét állapítja meg megállapítási kereset esetében is. Csak a Pp. XXVI/A. Fejezete engedi meg bizonyos feltételekkel az ott meghatározott kiemelt jelentőségű ügytípusban a járásbíróság eljárását. Ha a megállapítási perben a per tárgyának értékét a Kúria meg nem határozhatónak tekintené, e jogértelmezéssel bővítené a járásbíróság hatáskörét.

A Ptk.239/A. §-a szerinti megállapítási kereset alapján hozott ítélet nem hasonlítható a jogalap kérdésében döntő közbenső ítélethez, amely esetében a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) töretlen gyakorlata, hogy a közbenső ítélet elleni jogorvoslatra irányuló per tárgyának értékét meg nem határozhatónak tekinti (lásd a 1/(2009. PJE-ben foglaltakat). Közbenső ítélet esetében ugyanis a bíróság a perben már előterjesztett kérelemről határoz elkülönülten, különválasztva a jogalaptól az összegszerűséget. Emellett ilyenkor nem a fél, hanem a bíróság dönt a saját mérlegelése alapján arról, hogy szükséges-e közbenső ítélet meghozatala.

Az érvénytelenség megállapítására irányuló kereset nem hasonlítható az 1/2013. PJE határozatban bemutatott megállapítási keresethez sem. Ez utóbbi esetben ugyanis a per tárgyának értéke valóban nem határozható meg. A pert indító hitelező a vezető tisztségviselő anyagi felelősségének megállapítását kéri, de az az összeg, amelyet emiatt a hitelező követelésként megjelölne e per megindításakor még nem állapítható meg. Ez függ attól, hogy a cég elleni felszámolási eljárásban a hitelező milyen mértékű kielégítést fog kapni. E megállapítási perben hozott ítélet alapján a későbbiekben a vezető tisztségviselő marasztalására irányuló keresetet bármelyik másik hitelező is előterjesztheti. Az ilyen perben tehát fogalmilag kizárt, hogy a per tárgyának értéke megállapítható legyen.

A Jogegységi Tanács megállapította, hogy az indítványban felvetett kérdések értelmezést igényelnek akkor is, ha a fél részleges érvénytelenség megállapítása iránt indít pert a Ptk. 239/A. §-a alapján.

A részleges érvénytelenség főszabályként nem  vezet a szerződés teljes érvénytelenségének a megállapításához, mivel a Ptk. 239. § (1) bekezdése szerint ez csak akkor következik be, ha a felek az érvénytelen rész nélkül a szerződésüket nem kötötték volna meg. Sajátos szabályt tartalmaz fogyasztói szerződés esetében a Ptk. 239. § (2) bekezdése, amely ahhoz köti a teljes szerződés érvénytelenségének a megállapítását, hogy a részleges érvénytelenség által érintett kikötések nélkül a szerződés nem teljesíthető. A részleges érvénytelenség megállapítására irányuló kereset esetén a vitatott szerződési kikötésekhez kapcsolódó pertárgyérték elkülönítetten általában nem határozható meg. Ilyenkor tehát az ügyben az illetékfizetési kötelezettség alapjául szolgáló értéket az Itv. 39. § (3) bekezdésének szabályozása alapján kell meghatározni.

Előfordulhat azonban az is, hogy a támadott szerződési kikötés vonatkozásában a pertárgy értéke a szerződésben meghatározott értéktől elkülönítetten megállapítható. Ilyen esetben  keresettel érvényesített követelés vagy más jog értékét a Pp. 24. § (1) bekezdése alapján, ennek az értéknek a figyelembe vételével kell meghatározni.

Két dolgot kell összevetni a fentiek alapján. Egyfelől a számomra irányadónak tekintett érvelést, függetlenül annak forrásától, másfelől a felperesi kereseti kérelem jellegét.

 

I.

A Fővárosi Törvényszék eseti ügyekben eljáró tanácsai a Pp. 26.§ alkalmazása szempontjából az alábbi álláspontot képviselték eddig, melyet a felperes is oszt:

“A felperes a nyilatkozatának figyelembe veendő tartalma szerint az anyagi jog szabályaival semmisségként nevesített jogi tény megállapítását kéri, így a jogszabállyal nem nevesített jogmegóvó (megállapítási) kereseten túl jogérvényesítéssel járó marasztalási vagy jogalakítási keresetet nem terjesztett elő.

Miután a jogérvényesítéssel egyelőre nem járó jogmegóvó megállapítási keresetéből következően a pertárgy értékét a felperes számításától eltérően meghatározni nem kell, a bíróság az idézési kérelem elbírálását megelőzően mellőzi a Pp.26.§-ával biztosított jog gyakorlásával határozat hozatalát.”

Erre mondja most a Kúria, hogy a jogmegóvó kereset kapcsán is lehet „találni” olyan értéket, mely mentén a pertárgy értéke meghatározható. Sajnos azonban a Kúria hallgat, hogy az értéket hol kell keresni, és az az érték hogyan jelentik meg a szerződésben.

 

Több ízben hangot adtam ama vélekedésemnek, hogy az általam képviselt felek szerződéses akarata egy, a Ptk. 523.§ (1) bekezdésében nevesített kölcsönszerződés megkötésére irányult. A kötelmi jog szabályai, alapelvei szerint a kölcsönszerződés klasszikusan konszenzuál ügylet, ahol a szerződést a felek egymás irányába mutató, egyező akaratnyilvánítása hozza létre. Sajnos azonban a joggyakorlat a szerződésen – igen gyakran – magát a papírt, az okiratot érti, és elfeledkezik arról, hogy szerződés helyett inkább kötelemről beszéljen.

A jogvita tárgyát képező kötelem kapcsán az adós szemszögéből nézve megállapítható a szolgáltatás értéke. Jelen perbeli esetben a felperes 2006. november 24. napján gépjármű-vásárláshoz 2.120.000 Ft kölcsönt igényelt és kapott az alperestől. Azaz a szolgáltatás értéke 2.120.000.-Ft.

Amennyiben az 5/2013. PJE 2.a. esetét nézzük, és a felperes petituma a teljes szerződés érvénytelenségére irányulna, úgy a pertárgy értéke lehet ez az érték. Ám a Kúria arra is gondolt, hogy ne a szolgáltatás, hanem az annak ellenében megfogalmazott ellenszolgáltatás értéke legyen a pertárgy értéke. Ezért hát meg kellene találni a sorok között az ellenértéket.

A perbeli szerződés, mint okirat kapcsán elvileg azon álláspontra lehetne helyezkedni, hogy az összes törlesztőrészlet összege teszi ki az ellenszolgáltatást. Ennek alapján 84 x 43.692.-Ft-ról van szó, mely 3.670.128.-Ft-ot tesz ki. Ám vajon ez tekinthető az ellenszolgáltatásnak? A felperesnek ez megfelelő lenne, de az alperes ezt nagyon másként gondolja.

Mellékelten csatolom az alperes törvényes képviselőjéhez intézett levelemre kapott választ.

Ennek lényege, hogy az alperes változatlanul kiáll a szerződés érvényessége mellett, így a viszontkereset előterjesztésére az 5/2013. PJE alapján nincs is lehetősége. Álláspontja szerint a szerződés nem sérti a Hpt. és egyéb jogszabály rendelkezését.

Ahhoz képest, ügy a felperes 2006. óta fizeti a pertárgy értékeként megfogalmazható ellenértéket, és azt gyakorlatilag teljesítette is, az alperes hátralévő tőkeként 1.8 millió forintot, kamat- és árfolyam-különbözetként 1.1 milliót követelt. Ez gyakorlatilag 2.9 millió forint a már teljesített 3.6 millión felül. Akkor tehát az ellenérték 3,6 millió, vagy 6.5 millió? És amennyiben az alperes kitalál még valamit, vagy a gazdaságunkat, jogállamunkat a gránit agyonnyomja, akkor toldjuk meg egy nullával?

Azaz a Kúria jogegységi határozata semmilyen iránymutatást nem ad arra nézve, miként lehet megállapítani a szolgáltatás ellenszolgáltatásaként jelentkező értéket. Álláspontom szerint sehogy, az változatlanul meg nem határozható, vagy csupán annak minimuma rögzíthető. Ám tegyük fel, hogy így határozzuk meg a pertárgy értékét, összeadjuk a törlesztő részletek összegét. Akkor hogyan kell megítélni magát a kötelmet? Az hogyan felel meg a Ptk. 523.§ (1) bekezdésében foglalt törvényi tényállásnak? Mi a meghatározható összeg?

 

A Törvényszék 18.G. Tanácsa előtti perben egy tanúként kihallgatott közjegyző világított rá a dolog lényegére:

“Arra a bírói kérdésre, hogy abban az esetben, ha a bank a szerződés aláírása, megkötése ellenére megtagadja a folyósítást a fogyasztó milyen összegű forint kölcsön folyósítását követelhette volna ki, az a válaszom, hogy a 14.226.240.-Ft folyósítására vált kötelessé a bank azzal, hogy beszámításával levonhatta a 276.240.-Ft folyósítási jutalék összegét, így 13.950.000.-Ft kifizetését követelhette volna a fogyasztó a banktól. Függetlenül attól, hogy milyen árfolyamváltozás következett be a szerződés megkötésétől a folyósítási feltételek teljesüléséig, hiszen a feltételek fennállásakori árfolyamhoz igazították aztán a svájci frank összegét. A CHF-ben a szerződés alapján keletkezett tartozás az pedig a 14.226.240.-Ft-nak volt megfelelő. A bank meghitelezte a fogyasztónak a folyósítási jutalékot is, egy szám nem volt meg egyértelműen, a 14.226.240.-Ft-nak megfelelő svájci frank. Csak az volt biztos, hogy maximum 105.979.-CHF lehet a kölcsön összege.”

 

Akkor most micsoda? Ha 105.979.-CHF a szolgáltatás, valamint annak kamatokkal, etc. növelt érétkében az ellenszolgáltatása, akkor hogyan keveredik oda a jó magyar forint?

Nézzük meg jelen esetben, hogy a felperes milyen összegre nézve terjeszthetett volna elő határozott, marasztalásra irányuló kereseti kérelmet, ha az alperes nem teljesítette volna a szerződést? Úgy néz ki, 2.120.000.-Ft-ot. Ám az ászf utal az OTP deviza vételi- és eladási árfolyamaira. A törlesztő részleteket – pontosan meg nem jelölt módon – a deviza eladási árfolyamhoz köti. Csak a hasonló jogügyletek tapasztalataiból lehet arra következtetni, hogy a szolgáltatás összegét deviza vételi árfolyamon számítja át CHF-re. De ha ez így van, és a váltás is megtörtént, akkor a szolgáltatás összege miért nem CHF? A pertárgy értékét a PJE szemüvegén keresztül nézve a HUF vagy a CHF összeg határozza meg?

A Kúria azt az elméleti kérdést vetette fel, hogy attól, mert a felperes az anyagi jog szabályaival nevesített semmisség deklarálását kéri jogmegóvó keresetével még lehetséges a pertárgy értékének meghatározása. („Ha a kereseti kérelem nem marasztalásra irányul, hanem annak megállapítására, hogy az adott jogviszony fennáll-e, a követelés vagy az érvényesített jog értéke határozott összegben még kifejezhető lehet.”) Azaz LEHET, amely számomra azt jelenti, hogy ez egy lehetőség, nem bizonyosság.

A jogvita egésze olyan speciális, mely a lehetőséget ugyan felkínálja a pertárgy értékének meghatározására, ám a szolgáltatás esetében ez logikailag és jogelméletileg is vitás, míg az ellenszolgáltatás körében kifejezetten lehetetlen.

Azaz a teljes érvénytelenség esetén alkalmazandó 2.a. pont kapcsán sem igazán tudom elképzelni, hogy ezekben a perekben meghatározható legyen a pertárgy értéke. Amennyiben a bíróság a szolgáltatás értékét végzésével rögzíti egy forint összegben, akkor vagy áttételesen prejudikál, vagy találgat. És egyik sem túl jó megoldás.

 

 

II.

A PJE 2.b. pontja kapcsán megfogalmazott részleges érvénytelenség kapcsán idézni kell a petitumot:

A felperes a Ptk.239/A.§ (1) bekezdésének felhatalmazása alapján jogszabállyal nem nevesített megállapítási kereset indításának jogát gyakorolva kéri a T. Törvényszéket, hogy ítéleti rendelkezésével nyilvánítsa ki és állapítsa meg (deklarálja), hogy a felek között létrejött szerződés semmis.

A petitum kifejezetten a 209/A.§ (2) bekezdését emelte ki. („Fogyasztói szerződésben az általános szerződési feltételként a szerződés részévé váló, továbbá a fogyasztóval szerződő fél által egyoldalúan, előre meghatározott és egyedileg meg nem tárgyalt tisztességtelen kikötés semmis.”)

A Ptk. 209. § (5) bekezdése, amely alapján a kölcsönszerződés egészének a semmissége is kérhető lenne, csak 2009. május 22-től hatályos. Ezen időpont előtti kölcsönszerződés esetében tehát a Ptk. 209. § (5) bekezdés alapján a semmisség a főszolgáltatást megállapító, illetve a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás arányát megállapító rendelkezésekre vonatkozóan nem kérhető.

Azaz törvényi rendelkezés hiányában a petitum egyértelműen részleges semmiségre irányul. ezzel összhangban minden esetben megjelölésre kerülnek a támadott szerződéses rendelkezések, pontok is.

 

Fentiek alapján nézzük meg a tisztességtelennek tartott szerződéses pontok felsorolását:

A szerződéskötéskor (2008. június 3.) hatályos Üzletszabályzat nem áll a felperesi oldal rendelkezésére, csak az ennek helyébe lépett, 2009. augusztus 1-től hatályos, ezért kénytelen ennek alapján megjelölni a tisztességtelennek tartott pontokat. Ahol látatlanban is biztosan eltérés van a két üzletszabályzat között, azt jelezzük.

 Kölcsönszerződés:

A törlesztő részlet igazítása a CHF árfolyamaihoz…

Általános szerződéses feltételek:

Előre kell bocsátani, hogy azon ÁSZF, melyet a mellékelten csatolt okirat elméletileg módosítani igyekszik, nem ismert a felperes előtt. Az MKCS-051 számú ÁSZF az alperes honlapján vagy nem érhető el, vagy az egyszerű fogyasztónak ehhez nincsen tehetsége.

7./ pont a devizakonstrukció kapcsán

9./ pont a deviza előtörlesztés kapcsán

 

Azaz a felperes a deviza konstrukcióra vonatkozó szerződéses pontokat jelölte meg. Ám ezek kapcsán kizárt az ellenszolgáltatás megjelölése.

Fentiek alapján egyértelmű, hogy a felperes a T. Törvényszék 7. sz. végzése alapján – összhangban az 5/2013. PJE jogegységi határozat 2.b. pontjában megfogalmazottakkal – a pertárgy értékét meghatározni nem tudja az egyes szerződéses pontok „beárazásával”.

Természetesen mindenki tévedhet. A fenti 8 oldalas érvelés is azt bizonyítja, hogy a felperes igyekszik eljárási jogait helyesen gyakorolni. Ahhoz, hogy a jogegységi határozatot következetesen lehessen alkalmazni, tulajdonképpen magát a pert kellene előzetesen, de érdemben eldönteni. Lehet, hogy majd decemberben születik ilyen jogegységi döntés a Kúria részéről, ám – a magam részéről – a jeges félelem hatja át a csontjaimat, hogy a Kúria az egyes, különálló, általa nem ismert kötelmek kapcsán majd jó előre megmondja, hogy a fogyasztó mit gondolt és tudott, mondjuk, 2006-ban. Jogi neveltetésem alapján egyszerűen elképzelhetetlennek tartom, hogy a Kúria a főszolgáltatás körében ügydöntő álláspontot foglaljon el.

“A bíróság ezért a Pp. 26.§-ának megfelelően arra kötelezi a felperest, hogy a jogi tény ítélet-hatályú megállapításával megóvni kívánt polgári jogát úgy jelölje meg egyértelműen 15 napon belül, ahogy egyúttal illetékfizetési kötelezettségét is a törvénykezési gyakorlat szerint meghatározandó pertárgy értékének megfelelve teljesíti.”

 

A végzés fenti része törvénykezési gyakorlatra utal, ám az én olvasatomban a Kúria pont a törvénykezési gyakorlat egységességének hiánya miatt hozta meg jogegységi határozatát. Ennél fogva az egyszerű vidéki ügyvéd csak vakon tapogatózik az eddig kialakult „szokások” mentén, és próbál értelmezni egy kúriai okfejtést, mely mellé illene egy „fordítókulcsot” is mellékelni, valamit feltölteni tartalommal.

 

A Kúria jogegységi határozata egyébként helyes és útmutató, csak pont ezekre a „devizás” perekre nem ad egyértelmű útmutatást, így nem lehet szó egyértelmű törvénykezési gyakorlatról. A fair eljárás követelménye alapján a felperes tehát csak azt mondhatja, hogy az illetéket helyesen rótta le, így az idézést ki kellene bocsátani. Természetesen a bíróság a pertárgy értékét hivatalból is megállapíthatja, és annak megfelelően a felperest elméletileg terhelheti további illeték megfizetése. De mennyi?

“Az illeték teljes összegű megfizetésének hiányában a bíróság az idézési kérelem teljesítését megtagadni köteles (Pp. 124.§ (2) bekezdés c) pontja)”

A fenti mondat komoly aggodalomra ad okot. A teljes illeték mi után számítandó?

A)   2.120.000.-Ft után 127.200.-Ft, melyből már 36.000.-Ft teljesítve lett, avagy

B)   3.670.128.-Ft után 220.207.-Ft, melyből már 36.000.-Ft teljesítve lett, avagy

C)   6.500.000.-Ft után 390.000.-Ft, melyből már 36.000.-Ft teljesítve van?

 

Én úgy gondolom, hogy ez nem lehet találós kérdés, és sorsolni sem illik. Álláspontom az, hogy a fenti rejtvény ügyében a Kúria sem találna megoldást, pláne úgy, hogy egyetlen ügy sem feküdt előtte, melyben ezt a kérdést egyáltalán valaki feltette volna.

Ha most a bíróság megtagadja az idézés kibocsátását, úgy a fair eljárás alapelvét megsérti, és a felperesnek súlyos joghátrányt okoz. És az sem vígasztal, hogy ezt köszönhetem a jogegységi határozatnak…

 

 

Tagyon, 2013. december 5.

 

 

 

Tisztelt Ügyészség!

 

Alulírott dr. Marczingós László ügyvéd, mint ……….sz. alatti lakos meghatalmazott jogi képviselője, az alábbi

 f e l j e l e n t é s t

 terjesztem elő ismeretlen tettes ellen csalás, okirat-hamisítás és önbíráskodás alapos gyanúja miatt az alábbi tényállás alapján:

 

Habár tudom, hogy az alábbi sorok miatt az eljáró ügyészség vérig sértődhet, a fair eljárás követelménye miatt szeretném leszögezni, hogy az adott cselekmények jogi megítélése olyan fokú jogtudást igényel, mely a jogi szakvizsga előfeltételeként elvileg jelentkezett, ám a való életben az ügyészségek ritkán adják tanújelét az elvárt szaktudásnak. Pont ezért igyekszem jogelméleti részletességgel kibontani az egyes jogkérdéseket és arra olyan választ adni, melyet ugyan lehet vitatni, ám azt illik majd megfelelő módon indokolni. Ennek elmaradása esetén feltételeznem kell a tudatos kötelezettségszegést és a célzatot.

 

Közismert tény, hogy a Kúria az utóbbi időkben mind jogegységi döntésekkel, mind egyedi ügyekben hozott ítéletekkel próbálja az un. deviza alapú hitelekkel kapcsolatos jogvitákat eldönteni, illetve a bíróság számára az eljárásjogi kérdéseket szabályozni. Az adott joganyag ugyan mindenki számára kötelező, azonban a téves jogértelmezések körében néha alapvető egyszerűségű kérdéseket is jogegységi döntésekben kell leszögezni. ez van, ilyen a magyar törvénykezés átlagos színvonala. Ezen nem tudunk változtatni.

 

Ügyfelem, ……. adásvételi szerződést kötött a T. Autóház Kft-vel egy Ford Fiesta tip. szgk. megvásárlása tárgyában. A jármű vételára 3.182.250.-Ft volt, melyből a vevő 50.000.-Ft előleget fizetett meg.

A gépjármű-kereskedő „kölcsönt is intézett” a jármű megvásárlásához, így a vevő összesen 318.225.-Ft vételár-részt teljesített önerőként, míg 2.864.025.-Ft kölcsönt igényelt a K&H Bank Zrt jogelődjétől.

 

Érdekes, hogy a csatolt kölcsönszerződésen kölcsön összegeként eredetileg egy CHF összeg szerepelt volna, de azt a hitelező képviselője, azaz a T. Autóház Kft nevében eljáró szerződő fél áthúzta, javította, és kézzel írta bele a valós kölcsönösszeget. Ez érdekes módon egyértelműsíti azt a sértetti kijelentést, hogy amikor a járművet meg kívánta vásárolni, akkor abban állapodott meg a hitelezővel, pontosabban annak meghatalmazottjával, hogy

•  a kölcsön összege:                2.864.025.-Ft
• a kölcsön futamideje:          2008.08.01
• ügyleti kamat:                      2,76%
• THM:                                     9,71%

Induljunk ki abból, hogy a kölcsönszerződés un. konszenzuál szerződés. Ha a felek egybehangzó, egymás irányába mutató akaratnyilvánítása megállapítható, akkor a szerződés létrejött. A törvény azonban a fogyasztói hitelszerződés érvényességét a szerződés írásba foglalásához köti.

Feltételezni kell, hogy a gépjármű kereskedő jogszerűen képviselte a pénzügyi vállalkozást, ám ennek fennállását vizsgálni kell. A képviselő lehet adott esetben álképviselő is, ebben az esetben a megbízójának utólagosan jó kellett hagynia a képviselő eljárását.

 

Jelen pillanatban azonban semmi más nem állapítható meg, hogy a fent jelzett pontokkal együtt a kölcsönszerződés létrejött az egyedileg megtárgyalt részek tekintetében. Az, hogy mi a különbség az egyedileg megtárgyalt feltételek, az egyedileg meg nem tárgyalt feltételek és az általános szerződéses feltételek között, feltételezem, az eljáró ügyész alaposan ismeri, tudja, így nem kell részleteznem.

A sértett a gépjármű átvételekor megkapta a külön okiraton szerkesztett ÁSZF-et, és egy törlesztési listát. A kölcsönszerződés is egyedileg megtárgyalt és egyedileg meg nem tárgyalt részekre tagozódik.

A szerződés azon részei, melyet a felek nem tárgyaltak meg egyedileg, csak akkor válnak a kötelem részévé, amennyiben a pénzügyi vállalkozás által diktált részek tekintetében a fogyasztó valóban megismerhette a feltételeket és azokat el is fogadta. Ezen kötelezettségének a hitelező csak úgy tud megfelelni az irányadó EU irányelv alapján (melyet az ügyészség nyilván ismer), ha a szerződéskötést megelőzően konkrétan a fogyasztó elé tárják azokat. Gondolom, a T. Ügyészség is azon az állásponton van, hogy az ÁSZF-et, Üzletszabályzatokat nem elegendő valahová kifüggeszteni – mondjuk – a toalett mellé.

 

Ha tehát egy létrejött kötelemről beszélünk, akkor csak a szerződésben konkrétan megjelölt forint összegről lehet szó.

Az írásba foglalt szerződés példányaiban számtalan található utalás holmi CHF összegre. Ennek értelmét nehezen lehet felfogni. Habár szögezzük le, a Legfőbb Ügyész úr a Kúria előtti közismert perben megpróbált a bankok védelmére kelni, és erőltetetten érvelni valami mellett, mely a Kúriát igazából nem nagyon hatotta meg. Gondolom, ezzel a kúriai állásponttal az ügyészség is egyetért.

 

Tegyük fel tehát a kérdés – mely jelen büntetőeljárás szempontjából jelentőséggel bír – mi is az a devizában nyilvántartás, avagy deviza alap?

A szerződés példányában az alábbi vetületekben tűnik fel:

v  deviza eladási árfolyam, deviza vételi árfolyam,

v  deviza finanszírozás,

 

A PSZÁF az szerződéskötés időpontjában olyan tartalmú tájékoztatóval „fedezte” a pénzintézetek és pénzügyi vállalkozás cselekményeit, mely szerint a „bank” valahonnan devizát vásárol azért, hogy „olcsó” kamatokkal tudja „segíteni” a fogyasztókat.

Valójában a pénzintézetek a valós betétek terhére finanszírozták a hiteleket. Amennyiben saját ereje nem volt elegendő, természetesen mögöttes finanszírozást vehetett igénybe, ám az tényleg saját banki szintjén, és nem a fogyasztók egyedi szintjén valósul meg. Azaz az a kijelentés, hogy azért vett fel deviza hitelt a pénzintézet/pénzügyi vállalkozás, hogy olcsó hitelt tudjon adni, egyszerűen és ténybelileg nem igaz.

A banki diktátum, mely tekintetében a gépjármű-kereskedő csak az okiratok aláírattatására volt jogosult és képes, tehát egy egyszerű, jól átgondolt megtévesztést tartalmazott, mely kapcsán alappal vetődik fel, hogy a bankok és adott esetben a politikai elit összehangolt magatartását tükrözi.

 

El kellett hitetni két dolgot a fogyasztókkal:

A)   a forint és a CHF egymáshoz viszonyított árfolyam-mozgása viszonylag állandó, nem jelentős gyengülés és erősödés következtében aránytalan elmozdulás nem következhet be, így elvileg létezik árfolyam kockázat, ám annak mértéke nem érheti el a forint hitelek kamatszintjéből eredő terheket.

B)   a CHF és HUF kölcsönök közül az előbbi jelentősen kevesebb terhet jelent a fogyasztóra.

Mindkét hamis tájékoztatás valótlanságon, fikciókon alapul, az tudatosan kialakított és a fogyasztók egyenes szándékkal történő megtévesztését célozza.

 

Ugyanis

a)    a pénzintézeteknek nem volt szükségük devizára a hitelezésekhez. Ezt nagyon egyszerű belátni: tételezzük fel, hogy reggeli nyitáskor volt a banknak mondjuk 10.000.-CHF összege. Ez kb. 150-es árfolyamon 1.500.000.-Ft-ot jelentett. A sértett kért jelen esetben 2.864.025.-Ft kölcsönt. Azt mondta a bank, hogy odaadja a CHF-et, mert neki nincsen forintja ehhez. (Ami önmagában is furcsa, hiszen a kereskedő nem CHF-ért adta el az autót.) A szerződés alapján azzal tévesztették meg a sértettet, hogy valójában nem adták oda neki a frankot, de eljátszották, hogy a de facto odaadott CHF-et megvásárolták tőle 139,14.-Ft-ért. Ahhoz tehát, hogy a forint rendelkezésre álljon, szükség volt minimum 20.583,76.-CHF-re. Pont ez volt az az összeg, melyet a kereskedő áthúzott és helyette a forint összeget írta bele. Ha a sértett meggondolta volna magát és egy másodperc alatt visszaadta volna a kapott kölcsönt, ahhoz 143,31.-Ft-ért kellett volna vennie CHF-et. Azaz 2.949.589,3.-Ft-ot kellett volna elköltenie. Tehát egy másodperc alatt keletkezett a 2.864.025.-Ft és a 2.949.589.-Ft között 85.563.-Ft extraprofit, mely sehol nem jelentkezett a szerződésben. A Kúria Gfv.VII.30.078/2013/14. számú közbenső ítélete ennek kapcsán mondta ki, hogy az un. árfolyamrés szerződésben költségként/teherként való fel nem tüntetése a szerződés semmisségét okozza. Ha pedig a szerződés semmis, akkor ahhoz semmilyen joghatály nem főzhető, az olyan, mintha nem is lenne. A főkötelmet (kölcsön) biztosító mellékkötelmek (opciós, vételi szerződés, etc.) osztják a főkötelem sorsát, azaz, ha a főkötelem semmis, akkor a vételi szerződés is. A semmisséget nem a bíróság ítélete mondja ki, az csak deklarálja. A semmiség a törvény szavánál fogva áll be.

 

Azaz az un. devizában nyilvántartás, vagy deviza alap semmi más, mintsem egy olyan – a fogyasztó elől elrejtett – technika, mellyel a pénzintézet a kötelemben nem nevesített, azon kívül álló terhet viseltet az adóssal. Az árfolyamrés kapcsán tehát a család mindenképpen megállapítandó.

Mivel a pénzintézet kötelezővé tette a forintban való törlesztést, és fiktív devizaváltási ügyletre hivatkozott, az árfolyamrésen kívül hasznát élvezte az un. árfolyam-kockázatnak is. A szerződéskötés idején a CHF kb. 140.-Ft-volt, ma pedig 246.-Ft. Ez a banknak csaknem 2.2 milliós vélt követelést eredményez.

 

b)    a bankoknak nem a kamat volt a remélt árbevétel, hanem az elhallgatott árfolyamrésből, illetve árfolyam-kockázatból számított extraprofit, mely meghaladja magát a tőkeösszeget is. A korábban hatályos Hpt. alapján a „sima” deviza-hitelek kapcsán kellett az árfolyam-kockázat körében tájékoztatást adni. Ám a bankok mit tettek? Deviza hitelnek álcáztak egy sima forint kölcsönt, és a reálisan várható forint gyengülésre játszva tettek szert irreális profitra.

 

A szerződés kapcsán három következtetés vonható le:

1. A kötelem létre sem jött
2. A kötelem kapcsán a Ptk.523.§ (1) bekezdése szerint meghatározott kölcsönösszeg 2.864.025.-Ft, a kamat 2,61%.
3. A kölcsönszerződés semmis, mivel jogszabályba ütközik.

A szerződés létre nem jöttét, vagy a semmisséget figyelembe kell mindenkinek vennie, így a banknak és az ügyészségnek is. Nem lehet a bíróságra mutogatni, hiszen annak ítélete legfeljebb deklarálja azt, amit egyébként is figyelembe kell venni, és a bíróság sem tesz másként.

A semmis, vagy létre nem jött szerződés alapján a sértett köteles visszaadni azt a pénzösszeget, mely a birtokába jutott. Ennek a sértett eleget tesz. A gépjármű a sértett tulajdonjogát képezi, mely teljesen tehermentes és nem jelenti fedezetét a kölcsönszerződésnek – mely, mint mondtam, érvénytelen ügylet, vagy létre sem jött ügylet.

A sértett az alábbi kifizetéseket teljesítette, melyet a késedelmi kamat (jegybanki alapkamat) az alábbiak szerint terhelte, terheli:

 

K&H Bank kölcsöne
törlesztések	valós befizetés	tőketörl	kamattörl	késedelmi kamat mértéke	késedelmi napok száma	maradvány
folyósítás 2008.08.01-én történt						2 864 025
2008.09.15	37 765	9 792	27 973	7,75	46	2 854 233
2008.11.07	39 384	8 300	31 084	7,75	53	2 845 933
2008.12.11	43 810	20 419	23 391	7,75	40	2 825 514
2009.01.21	14 041	-17 698	31 739	10	41	2 843 212
2009.02.12	13 060	-4 077	17 137	10	22	2 847 289
2009.03.19	14 587	-12 716	27 303	10	35	2 860 005
2009.05.27	31 627	-22 439	54 066	10	69	2 882 444
2009.05.27	33 067	33 067	0	10	0	2 849 377
2009.05.27	30 802	30 802	0	10	0	2 818 575
2009.06.12	29 622	17 267	12 355	10	16	2 801 308
2009.07.03	29 490	14 179	15 311	9,5	21	2 787 129
2009.08.04	29 310	6 097	23 213	9,5	32	2 781 033
2009.10.27	28 501	-32 301	60 802	9,5	84	2 813 333
2009.11.11	28 789	17 805	10 984	9,5	15	2 795 528
2009.12.08	28 477	8 832	19 645	9,5	27	2 786 696
2009.12.31	28 485	11 803	16 682	9,5	23	2 774 893
2010.02.09	28 769	9 763	19 006	6,25	40	2 765 130
2010.03.03	28 939	18 996	9 943	6,25	21	2 746 135
2010.05.06	52 623	22 528	30 095	6,25	64	2 723 606
2010.05.06	49 634	49 634	0	6,25	0	2 673 972
2010.05.06	50 157	50 157	0	6,25	0	2 623 815
2010.06.11	53 373	37 199	16 174	6,25	36	2 586 616
2010.08.06	54 466	33 259	21 207	5,25	57	2 553 357
2010.09.13	56 522	46 239	10 283	5,25	28	2 507 118
2010.10.18	56 003	43 382	12 621	5,25	35	2 463 737
2010.11.12	59 276	50 417	8 859	5,25	25	2 413 320
2010.12.09	55 412	46 040	9 372	5,25	27	2 367 281
2011.01.13	56 424	43 372	13 052	5,75	35	2 323 909
2011.02.14	57 984	46 269	11 715	5,75	32	2 277 640
2011.03.19	59 751	47 910	11 841	5,75	33	2 229 730
2011.04.12	56 026	47 596	8 430	5,75	24	2 182 134
2011.05.18	57 916	45 541	12 375	5,75	36	2 136 593
2011.06.15	55 405	45 981	9 424	5,75	28	2 090 613
2011.07.02	57 167	51 325	5 842	6	17	2 039 288
2011.08.04	59 953	48 891	11 062	6	33	1 990 397
2011.09.06	63 007	52 210	10 797	6	33	1 938 188
2011.10.13	68 943	57 155	11 788	6	37	1 881 033
2011.11.14	62 477	49 799	12 678	6	41	1 831 234
2011.12.14	64 490	55 459	9 031	6	30	1 775 774
2012.01.11	67 617	58 081	9 536	7	28	1 717 693
2012.02.20	66 460	53 283	13 177	7	40	1 664 410
2012.05.16	69 868	61 888	7 980	7	25	1 602 522
2012.06.12	65 844	57 546	8 298	7	27	1 544 976
2012.07.11	65 524	56 931	8 593	7	29	1 488 045
2012.08.10	67 512	58 951	8 561	7	30	1 429 094
2012.09.07	65 500	57 826	7 674	7	28	1 371 268
2012.09.14	67 048	65 207	1 841	7	7	1 306 061
2012.11.08	65 606	51 830	13 776	7	55	1 254 231
2012.11.21	62 827	59 700	3 127	7	13	1 194 531
2012.11.21	63 969	63 969	0	7	0	1 130 562
2012.11.21	63 352	63 352	0	7	0	1 067 210
2012.12.03	39 613	37 157	2 456	7	12	1 030 053
2013.01.09	30 000	23 996	6 004	5,75	37	1 006 057
2013.04.12	50 000	35 261	14 739	5,75	93	970 797
2013.05.10	50 000	45 718	4 282	5,75	28	925 079
2013.06.10	35 000	30 482	4 518	5,75	31	894 596
2013.07.11	30 000	26 771	3 229	4,25	31	867 825
2013.08.08	60 000	57 171	2 829	4,25	28	810 655
2013.09.10	35 000	31 885	3 115	4,25	33	778 770
2013.10.10	50 000	47 280	2 720	4,25	30	731 490
2013.12.04	0	-4 685	4 685	4,25	55	736 175

 

A mellékelten csatolt irat alapján a K&H Bank Zrt vélt követelése 3.501.576.-Ft. ebből megilleti 736.175.-Ft. A K&H Bank Zrt azonban megbízta a Triple Unit Kft, hogy hajtsa be a vélt követelését. A behajtó neve M.G., telefonszáma: 0630111111.

A behajtó a vélt követelés behajtását a sértett lelki megtörésével gondolja megtenni. Ugyanis telefonon olyan tartalmú fenyegetéssel állt elő, mely a lakásának közvetlen végrehajtásával, a gépjármű konkrét, fizikai elvételével, a sértett anyagi ellehetetlenítésével kapcsolatos.

 

A Btk. az önbíráskodás esetén nem követel meg tényállásszerű elkövetési magatartásként személy elleni erőszakot. Ha az elkövető kilátásba helyezi, hogy erőszakkal elveszi az autót, az a sértettben komoly félelmet alakít ki.

 

A banki csalássorozat minden mozzanata bizonyítható:

v  a szerződéskötés során eljáró személyeket ki kell hallgatni, és pontosan igazolják tényállításomat, hogy a sértettet hogyan, mivel tévesztették meg,

v  a bank állítólagos deviza váltásaival kapcsolatos okirati bizonyítékot be kell szerezni,

v  igazságügyi könyvszakértő bevonásával igazolhatom tényállításaimat.

 

Fentiek alapján teszem meg feljelentésemet az ismeretlen elkövetőkkel szemben. Tisztelettel kérem a nyomozás elrendelését, a szükséges okirati bizonyítékok lefoglalását és igazságügyi szakértő kirendelését.

Mellékelten csatolom ügyvédi meghatalmazásomat.

Tagyon, 2013. december 4.

Tisztelettel:

Dr. Marczingós László