Előre le kell szögezzem, nem vagyok zeneértő ember, a zenét csak szeretem. Fiatalabb koromban megőrültem a színházért, és volt olyan hét, hogy 2-3 előadásra is volt jegyünk. Csakhogy nemzetünk nagy színészei már sírba vitték tudásukat és lassan alig-alig marad olyan darab, amit érdemes lenne megtekinteni, hiszen a korábbi és jelenlegi szereposztás között nagyon nehéz korrekt kifejezésekkel leírni a különbséget. De nem is érdemes, mert a mai színházi világban azon témák viszik a prímet, melyek kulturális értéke jóval kisebb, mint a csörgő forintok hangja. Persze, értem én, el kell tartani a színházakat, de a végeredmény tagadhatatlanul az, hogy prózai színészeink java már vidéki kis színházakban keresi a sikert.

 

A másik tényező, mely elfordított a színházaktól, az maga a közönség. Az emberek manapság nem tekintik ünnepnek, eseménynek az előadást, így öltözékük, viselkedésünk gyakran alig különbözik a villamosmegálló átlagától. És sajnos e körben maga az Operaház sem jelent kivételt, ahol a de facto büdös és szakadt, hátizsákos turisták ülnek az első sorokban, mert a „csomagajánlat” része volt az opera belépő is.

 

Tehát „maradt” a komolyzene, mely cseppet sem tekinthető rangsorban hátrébb állónak, sőt! De azt is el kell ismernem, hogy az a polgár, aki nem konkrétan a komolyzene világában nőtt fel, annak azért nem egyszerű a befogadása, megszeretése. Mert ugyan vannak olyan népszerű művek, melyek könnyedebb átdolgozásaik révén számos film kísérőzenéjeként szolgáltak, avagy színpadi előadók lebutítván a nagyközönség részére is befogadhatóvá tették a hallhatatlan műveket, de a valóság az, hogy adott esetben van egy zongora és egy zongorista: az előadás kezdetén bejön egy „frakkos” művész, aki meghajol, leül, majd olyan elevenséggel csap bele a billentyűkbe, hogy a kezdő hallgató szinte megrémül. Ezért tehát nem lehet tagadni, hogy a komolyzene nem a széles rétegek könnyed szórakozását jelenti.

 

Zenei faragatlanságomat felismerve, évekkel ezelőtt kutatni kezdtük  neveltetésünk reményében mindent, melyet remek eseményeknek tartottunk, így kerültünk Jakobi László védőszárnyai alá, akihez bizalommal fordulhattunk a legjobb eseményekre szóló jegyekért. És különösen nagy köszönettel tartozunk Vásáry Tamásnak, aki konkrétan „A Zongorán túl” c. koncertsorozatának egyes állomásaival évről évre közelebb hoz minket a zene megértéséhez, befogadásához. Jó, persze, engem – mint olyat, aki örökké vágyott a hangszer kezelésére, de soha nem adatott meg annak lehetősége – különösen érdekel maga a hangszer, annak felépítése, technikája és az összes hang, melye abból „kijön”. Így lehetek azon amatőrök egyike, aki az első sorból szereti nézni, hallgatni a koncertet, és nem az ikszedik, vájt fülűeknek fenntartott távolságból, ahol a hangok esszenciája tobzódik. Elismerem, engem érdekel a zongora billentyűjének koppanása, a húr hangja, és egy sor olyan „zaj”, mely önmagában a hangszer kezelésének sajátja. Mondjuk például a hárfa esetén számos olyan mellék-zaj hallható, mely bizonyára kerülendő, de mégis csak ott van. Nekem pedig ezzel együtt zene a zene.

A Festetics Palota hangversenyei pont ezért tökéletesek, mert a terem és így a közönség is kisebb, a hallgatóság szinte pontosan ott ül a hangszerek mellett, és ez a közvetlen fizikai kapcsolat teljesen lebontja azt a falat, melyet az „idegen szívű látogató” és a művész között egyébként egy nagy hangverseny teremben kiépül.

 

Vásáry Tamás egyébként is csodálatos előadó, aki a zongora mellett – állítom – legalább 30 évet fiatalodik, mindamellett azon ritka személyek egyike, aki a világ legegyszerűbb módján képes verbálisan megfogalmazni mindazt, amit a zenészek hallanak, éreznek, és nekik mindez a világ legtermészetesebb dolga.

 

Tehát fenti csekély előképzettség után érkeztünk meg a Mandel Quartet 30. jubileumi koncertjére, mely a szokásosnál is családibb hangulatban zajlott. Számomra is – bérletesként – egyre több az ismerős arc, „belakottabb” a helyszín, így minden adott volt egy nagyszerű élményhez. De azt azért mégsem gondoltam, hogy szinte dübörgő sikert, kolosszális élményt tud okozni a reneszánsz zene és a tekerőlant!

 

Számomra a reneszánsz művészet a megelőző és azt követő korokkal szerves egységben érdekes. Az építészet, festészet, szobrászat, etc. terén igyekeztem minél többet megtudni, megtapintani, élőben látni, de a zene terén jócskán lemaradásban voltam – és vagyok is egy jó darabig. Hallván a darabokat, visszatért a régi szokásos téma, tulajdonképpen az összeset ismerem, ám nem tudom személyhez, zeneszerzőhöz kötni a dallamot, arról pedig nem is beszélek, hogy Tielman Susato életéről még annyira sem tudtam eleget, hogy tegyem valahová. Most persze böngészem a könyveket…

Az általános műveltség manapság egyre nagyobb kihívás, és a porosz oktatási módszer mellőzése – bárki bármit mond – egy sor félművelt egyént hoz létre a legjobb esetben is. Anno a jogi kar felvételijén egyik alappillér volt azon kérdések köre, hogy a zenét – irodalmat – más művészeti ágakat hogyan lehet tárgyukat tekintve párosítani. Amikor megpróbáltam megfelelni a kihívásnak a felkészülés során, hogy szinte fabatkát sem ér a ’70-es, ’80-as évek oktatása, hiszen ez a tudásanyag már messze meghaladta az érettségi szintjét. És ahhoz képest most hol is tartunk?

 

Nem lehet szerepem, hogy a Mandel Quartet tagjainak művészetét értékeljem, mert ahhoz én senki vagyok, de outsider-ként leszögezhetem, emberként, zenészként olyan boldogságot árasztanak magukból, hogy innentől kezdve nem is lehet a harmóniát kétségbe vonni. A gondolat szárnyain simán visszarepültem bármelyik toszkán városkába, kastélyba, vagy ne szaladjunk messze, Ozorai Pipo várába – habár a nemes úr, Zsigmond király hadvezére kicsit megelőzte a reneszánsz korát. Mondhatni halálával beköszöntött a reneszánsz Itáliában – de ez így egy kicsit durva…

 

Legutóbb, Vígh Andrea hárfa-koncertjén éreztem azt, hogy a dallam, a zene átemelt a napi valóságon és arra a néhány elröppenő percre valahová máshová, másként kerültem. Ha a hárfa lágysága elérhette mindezt a katarzist, akkor a tekerőlant ugyanilyen hatása már-már csodaszámba ment. Ugyanis Mátyás királyunktól úgy jutottunk el későbbi évszázadokig, hogy az alkalmazott hangszerek folyamatosan adekvátak voltak, és egy pillanatra sem jutott eszembe az, hogy a tekerőlant valami idegen test lenne a zenében. Habár furcsa, hogy ennyire nélkülözni kell az eszközt a napi életben. Ennyi erővel a citerát is ki kellene dobni…

 

Márta István csembaló játéka kifejezetten játékos volt, és volt egy olyan tétel is, melyhez Mandel Róbert tájékoztatása szerint Kállay Gábor bele is írt néhány sort, én bizony felfedezni véltem a csembaló  ”feleselgetésében”, ám az is lehet, nagyon messze állok az igazságtól. A dobok, ütőhangszerek állandó feszes ritmust jelentettek, melyek között szép számmal akadt olyan ritmus is, mely a mai zenében tökéletesen idegen, de ez adta a dolog szépségét. Kállay Gábor konkrétan fél méterrel előttem fújta hangszereit, így úgy éreztem magam, mintha a zenészek között én lapoztam volna a kottát. A hegedűként megjelenő, tökszerű testtel rendelkező hangszer nevét nem ismertem, és ez talán nem szégyen, soha az életemben nem láttam ilyet. Most már tudom: rebec. Néha a hangereje beleolvadt a tekerőlantéba, így nagyon kellett figyelnem hangzására. Érdekes volt.

 

Jakobi Lászlót most láttam először játszani, mely szintén műveltségem hiányára utal. De igyekszem bepótolni mindent. Megtanultam közben a cselló, a rebek és a hegedű kialakulásának állomásait, de így utólag érdekes logikai játékot ad a rebek és a cselló együttes játéka. Szerintem volt ilyen a koncerten.

 

Végül, de nem utolsósorban Mandel Róbert és a tekerőlant. Na itt van végem. Egyszerűen el nem tudtam képzelni, hogy ebből a hangszerből ilyen dallamokat lehet kicsiholni. És ennyire virtuóz játékot enged meg! Ráadásul néha nyomasztónak ható monoton hangzása egyáltalán nem volt bántó még akkor sem, amikor csak más hangszerek alá dolgozott.

 

Sajnos a koncert kissé rövid volt belelendült igényeimhez képest, ám az a gesztus, hogy az esemény végén mindenki koccinthatott egy pohár buborékos itallal a Quartet egészségére, tökéletesen zárta le az estét.

 

Összességben tehát kijelenthetem, hogy a Mandel Quartet nyert magának egy új rajongót, aki megpróbálja tovább adni a sikert és az örömet, hátha eljuthatunk egyszer odáig, ne minden szökőévben legyen egy rangos koncert idehaza.

Leave a Reply


× 8 = negyven nyolc