Valamelyik este úgy alakult, hogy fent kellett aludni Budapesten, így este hat körül kéz a kézben látogattam vissza párommal az Egyetem tér környékére, ahol 5 évet lecövekeltünk a padokban, előadókban. Úgy 5 éve eleve alig járkálunk a városban, de ennél sokkal több idő telt el azóta, hogy errefelé sétálgassunk.

 

Mivel szállásunk éppen a Hotel Palazzo Zichy volt, a Lőrinc Pap térről indultunk el a Kálvin tér felé. Megdöbbentem, mennyire hangulatos átalakuláson ment át a kerület ezen része, és habár az este jótékonyan eltakarja a kivetnivaló részleteket, olyan érzésem támadt, mintha egy nyugati városkában andalogtam volna. Egyértelmű, hogy a város e része előnyére változott, a rengeteg kávéház, étterem borozó pedig tényleg a szívem csücske.

 

A Kálvin teret életemben először keresztezhettem zebrán, így kirakatokat nézegetve jutottunk el az ELTE épületéig. Tulajdonképpen egy olyan helyet kerestünk, ahol megihatunk egy kávét, esetleg egy jó bort, beszélgethetünk, és felidézhetjük egyetemi éveinket.

 

Az Egyetem tér 4. sz. alatt azonban leragadtunk, mert a Café Alibi ablakain bepillantva valami olyan melegség áradt a berendezésből, a fényekből, hogy mágnesként vonzottak be. Persze, nekem, mint újszülöttnek minden étterem új, amit nem jártam be, de mégis megdöbbentem, hogy már 10 éve nyitva a kávéház, és még csak nem is hallottam róla. Hja, vidéki élet…

 

Belépést követően a manapság oly kedvelt franciás-olaszos „kis-éttermes”, kávéházas hangulat tárult elénk. A hosszúkásan elnyúlt vendégtér miatt az asztalok szeparáltan álltak, nem lógnak a vendégek egymás szájába, habár az asztalok és székek közelsége furcsa, bizsergető hangulatot áraszt. Ez mi másban nyilvánulhat meg, hogy a mellettünk ülő francia pár jó étvágyat kívánt nekünk a főételhez, vagy az italok felszolgálását követően egymás egészségére emeltük poharainkat. Igen, van még olyan kultúrkör, ahol ez nem tolakodás, hanem természetes és őszinte gesztus. De térjünk vissza az ajtóba, ahol körbenéztünk…

 

Olyan asztalt választottunk, mely közel esik a pulthoz, és vaksi szememmel is jól olvashattam a cirkalmas betűkkel falra kanyarított, decire kimért borok sorait. Fő szempont! A kabátokat kényelmesen felakaszthattuk az ablakmélyedéseknél kialakított fogasokra és még a női táskának is kellemes helye volt.

 

Az asztalok és székek magassága pontos volt, és ha azt hinné valaki, hogy ez nem is lehet kérdéses, az téved, ugyanis az éttermek nagy részének fogalma sincsen arról, hogy nem zsiráfoknak, vagy aligátoroknak nyitják meg a helyet, hanem XXI. századi embereknek. Mivel soha nem jártunk itt, szemeinket legeltettük körbe, és egymáson nevettünk, hogy ha 1994 előtt ilyenek lettek volna, akkor soha nem jártunk volna előadásokra.

 

Indulásként kértünk egy-egy nagy palack vizet, mert szomjasan nem lehet gondolkodni. Közben erősen elgondolkodtunk azon a nem csekély részleten, hogy a belépéskor egy kávépörkölő mellett haladtunk el, tehát a Pavlovi reflex beindult és kértünk két presszót. A frissen őrölt kávé illata betöltötte azonnal a teret, a lefőzés zaja, illatai tovább fokozták vágyunkat. A kávé tökéletes volt. Kovács Antal a Curiában esküszik saját keverésére, melyhez képest ez egy csokoládésabb, krémesebb, mélyebb karakterű volt. Cukor, tej nem való bele. Tökéletes volt!

 

Ahogy kortyolgattuk a kávét, és nézegettük az étlapot – melyen egyébként nem sok étel van – kikértem egy pohár Szt. Andrea Napbort. Azt a bort, melyre nem tudok mást mondani, hogy van benne egy nagy adag Chardonnay, és még nagyon sok minden. Alig fér ki a címkére. Ám a furcsa összetétel ellenére az egyik legszebb bor, amit ittam mostanában. Eleganciája nagyon közel áll azon burgundi fehérekhez, melyekből öcsém mutatott pont egy évvel ezelőtt néhány példányt.

 

Mire lecsúszott az utolsó korty is, rájöttünk, hogy párom egy Nizzai Salátát kér tonhallal, zöldbabbal és főtt tojással, míg én – megesküdvén, hogy adok belőle – egy olyan borjúszűzet választottam, melyet friss spenóttal és sütőtökös rizottóval körítettek. Amíg készültek az ételek, párom – szigorúan csak a vashiánya miatt – egy Bolyki Bikavért választott, míg én egy Sauska Cuvée 13-at.

 

Mivel vettem már részt Bolyki borvacsorán, nem csupán a borász közvetlen, humoros, őszinte személyisége nyűgözött le, hanem borainak általános minősége is. A Bikavér olyan bor, mely a régi, ’90-es évek általam legszebbnek tartott Bikavéreit idézi fel. Egyszerűen nem lehet melléfogni. Sauska borát még nem ittam, és bevallom, egyáltalán nem ittam Sauska bort. Előítéletem nem volt, nem is lehetett, így elmondhatom, hogy egy harmonikus, elegáns, simán iható borral találkoztam. Majd egyszer kielemzem.

 

Az ételem igazán csemege volt. A szűz közepe éppen nem volt véres, ahogy illik, a kés alatt szinte omlott. A spenót érdekes volt, mert a friss levelek közül sokat meghagytak majdnem nyersen, és a közepébe tálalták a krémesebbre párolt részt. Zsenge fűszeressége nem csak a borhoz ment, hanem a húshoz is. De a telitalálat a sütőtökös rizottó volt. A tökből csak annyit használtak fel, mely színezte a rizst, és mellette visszafogott ízt kölcsönzött. Én egyébként nem szeretem a sütőtököt – ezt leírtam már sokszor – de ha valaki elegánsan adagolja, akkor élvezem. A rizottó egyébként nem volt az a tocsogó fajta, melyet a mediterrán térségben fetisizálnak, ennek volt állaga, élménye. Ám gyorsan bocsánatot kérek azoktól, akik „nedvesen-levesesen” szeretik.

 

A salátából én nem kaptam, de állítólag jó volt, ám a jutalékot le kellett adnom páromnak, aki esküdött, hogy az ő bora sokkal jobb, mint az enyém!

 

Amikor már majdnem befejeztem a vacsorát, a hűtőpultba kitették a teljesen friss creme brulée-t. Nem hittem a szememnek! Ki is kértem, melyhez a főúr párosított egy félédes tokaji furmintot a Göncöl Pincészettől. Jó párosítás volt.

 

A vacsora végeztével a hedonizmus ára nem volt 10.000.-Ft, ráadásul a főúr kifelé megajándékozott egy zacskó kávéval, melyet nagy becsben tartok!

 

A Café Alibi az utóbbi idők egyik legkellemesebb meglepetését hozta, hiszen az ételek minősége kifogástalan volt, és mellette a borválaszték ára, jó összeállítása is megnyerő. Sajnos egyetlen felvételt sem készítettem, mert szándékosan mindent otthon hagytam, de remélem, csak a betűk sora is beindítja az olvasók fantáziáját!

One Response to “Café Alibi – Budapest”

Leave a Reply


hat + 2 =