A sors úgy hozta, hogy lett időm arra, hogy a Radisson SAS Béke Hotel Oliva éttermében, vagyis annak keretein belül a Zsolnay Kávézó sarkában fogyaszthattam el nagyon késői ebédemet, mely tulajdonképpen egy korrekt vacsorának is beillett.

 

Elsőként kértem egy olasz zöldséglevest töltött tortellinivel és parmezán sajttal, mely szokatlan volt számomra, hiszen sem itthon, sem máshol nem találkoztam még a zöldségek e fajta párosításával, és elkészítési módjával. Saját levesem még zöldségekből készítetten is nehezebb, fűszeresebb, míg e variáció megőrizvén a zöldségek eredeti ízét maradt meg olyannak, amelyet akár a legmelegebb napokon is szívesen fogyaszt az ember. Friss, üde fogás volt. Tökéletes előkészítése a következő fogásnak, mely

 

rozéra sütött kacsamell filé volt, fahéjas káposztával és füstölt sajtos burgonyapürével, illetve gyöngyhagymás karamellen sült mártással. Először is nézzük azt a káposztát. Talán nem mindenki tudja, de a fahéj, melyet az arab konyha is előszeretettel használ, nem csupán remek fűszer, de akár dinnyére szórva, akár húsokkal együtt sütve, végül káposzta dinsztelésénél bizony megkönnyíti az emésztést, ugyanis a zöldség-gyümölcs lebomlása másképpen megy végbe. Hogy is mondjam, az ember nem fúvódik fel tőle. Nem mindegy. Ráadásul tényleg finom, nem kell tőle idegenkedni.

 

Maga a kacsa szépen megsütött, omlós darab volt, mely önmagában csak addig tűnik természetesnek, ameddig valaki nem kezd el otthon maga szenvedni a mell megsütésével. Korántsem annyira könnyű a húst előkészíteni és sütni. A gyöngyhagyma harmonizált a káposztával és a mártással, teljesen rendben volt az étel.

 

Ha már csak egy lépésre voltunk a Zsolnay Kávéháztól, akkor bele kellett vágni egy süteménybe is. A legfinomabb étcsokoládéval bevont piskóta két részből állt. Legalul egy sűrűbb, kakaós tészta volt. Erre tették középen a körtét, melyet egy világosabb piskóta réteg ölel körül. A körte mellett még volt benne valami különleges gyümölcs talán, de nem volt kedvem elemezgetni. A kis torta nagyon könnyed volt, egyáltalán nem émelyítő, ami sok cukrászat félreértelmezett hitvallása.

 

A végére egy normál kávé maradt, no nem egy olaszos ristretto, hanem egy becsületes magyar presszó kávé, a hozzá nagyon illő Zsolnay készlettel. Amikor az ember évtizedeken keresztül issza már a kávékat, akkor egy idő után valahogy nagyon nem mindegy, hogy miből issza. Lehet, hogy én gondolom csak így, de kedvelem a tényleg szép készleteket. Itt nem a Zsolnay, mint márka az érdekes, hanem az igényesség.

 

A számla budapesti mércén mérve bőven elfogadható volt, de belátom, rettentő módon teleettem magamat. A szemem nagyobb volt, mint a szám.

 

Úgy néz ki, többször fogok visszatérni az étteremben, így az első látogatás kellemes felvezetése lehet egy gasztronómiai kalandnak.

Leave a Reply


+ öt = 6