Nagyon régen nyitott, és jelentőségét csak ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a szocialista lőrék között feltűnt a GERE név. Borban ez nem mást jelentett, minthogy szakítani az addigi nagyüzemi hagyományokkal, és valami értékkel bíró, személyhez kötött értékkel megjelenni a fogyasztók között. Persze, a borászati átalakulásokkal együtt megindult a budapesti gasztronómia átrendeződése is – melyből én leginkább a zenés klubokat ismertem meg – de a maffia által lehatárolt körből minőségi kitörést jelentett nem egy új üzlet megnyitása.

 

Mivel a Belvárosban laktam, éltem, számomra az egyik legfontosabb ilyen intézmény a Két Szerecsen lett. Megindulhatott az ember egy városi sétának, és egy jó étel, egy ital elköltéséhez az egyik legjobb hely ez volt. Persze, külön ki kell emelnem az Andrássy úton a múlt homályába veszett Éva helyén megnyíló Vörös és Fehér is, mely sokrétű borkínálatával, igazán hozzáértő és felettébb udvarias személyzetével szintén bevéste magát a történelembe. A Két Szerecsen és a Vörös és Fehér között van kapcsolat – ahogy megtudtam – de ebben nem vagyok tudós, így a párhuzam felvázolásán kívül nem merek tovább haladni a kellő tények ismerete nélkül.

 

Ám való igaz, hogy évekig e két hely között ingáztam – leszámítva a Godot kávéházat a megindult Dumaszínházával együtt. Amikor 2007-ben a hátam mögött hagytam a fővárost, jó időre kiestem az éttermek rálátásából, és egy adandó alkalommal úgy döntöttünk, benézünk egy menüre.

 

Nagyon jót ettünk, majd a következő alkalmakkor rendre lecsúsztunk a kedvező áru ebédről, így a la carte töltöttük fel magunkat energiával. Azóta sokszor tettünk így. Az étlap nem egy varázslat, de amit a tányérra tesznek, abban nincsen hiba. A személyzet korrekt, nem tolakodó, nem bizalmaskodó. A három lépés távolság megtartása jót tesz a helynek, mert kissé szűkös helykínálata ellenére bizalmas beszélgetések lefolytatására is alkalmas. Nem is az a gond, hogy valaki valamit hall, hanem az, hogy nem kedvelik az emberek, ha a pincér fontoskodik. Furcsa ilyen dolgot kiemelni, de mégis szükséges, mert nincsen elég jártasság e kérdésben az éttermek részéről.

 

Manapság már minden bisztró, vagy kávéház, vagy ezek keveréke. A Két Szerecsen is így jellemzi magát honlapján. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy egy intézmény. A régi pesti (budai) kávéház lényegét átmentették ide, annak lejáratott minőségét messze elkerülvén. Külön értékelem a kis táblácskát az asztalokon, hogy vacsoraidőben tegye el mindenki a számítógépét, mert ide vacsorázni jönnek az emberek és ahhoz asztalra van szükségül. Nap közben a nem kis számú furcsa, internettől elszakadni képtelen alak még elfér.

 

De talán pont azért nem lehet beszélni kávéházról, mert mérföldnyi a különbség egy csóri költő vagy újságíró és a jelenleg egyre szaporodó  pszeudo-értelmiségi között. Az előbbi esetleges megjelenése engem nem csupán szórakoztat, hanem valamilyen elégedettséggel tölt el, ám az utóbbi kifejezetten bosszant. Ugyanis viselkedésével nem kialakítja a kávéházi hagyományoknak megfelelő viselkedésformát, hanem gyökerestül tépi ki azokat. Azt sem mondom, hogy valaki újra “kutyanyelvekre” írja a cikkeit, és nem számítógépre, de azért a szemeken csak lehetne látni az értelmet.

 

Nos, kicsit elkanyarodtam a lényegtől. A régi kávéházi struktúra visszajövetele csak egy álom. A Central esetében majdnem volt rá esély, de elszalasztották. A Két Szerecsen a gondolat mentén valami mást ad. sok olyan vendéget láttam, aki törzsként mozgott, de törzsasztalokat még nem fedeztem fel. Talán az is van, pontosabban remélem. Ha nem csalódom, akkor valamelyik nap talán Mautner Zsófiát (Chili & Vanilia) véltem felfedezni egy asztalnál, aki éppen bőszen jegyzetelt, és itt kezdődik a lényeg!

 

De egy cikk talán mit sem ér akkor, ha nem emelünk ki egyes fogásokat. Ha a végéről kezdjük, akkor elmondhatom, hogy az összes desszert kiváló. A főételek közül meglepően jó curryt ettem, és egy kevésbé jó kacsát. Ellenben a borjúmáj szuper! Úgy gondolom, hogy itt tényleg csak az ízléseknek megfelelés lehetetlenségéről és nem szakmai hibáról van szó.

 

Egyszóval a Két Szerencsen egy biztos pont a fővárosi gasztronómiában, melyben nem csak a jó dolgok csírája van benne, hanem a tennivágy, a tehetség és a szorgalom is. Olvastam ma a Dining Guide oldalán a legjobb hazai éttermek 10-es listáját. (Gratulálok az Onyx-nak, ha igaz, hogy ők nyertek.) Megvallom, felvágnám az ereimet, ha a 10-es lista körében kellene az életemet leélnem. Ellenben a Két Szerencsenben sokáig húznám. Ugyanis a gasztronómia nagyon nem a szuperlatívuszokról szól…

Leave a Reply


négy + 9 =