Amikor egy borász a csúcsra jut – legalábbis kis hazánkban – akkor nagyon nehéz mértéket tartani vele kapcsolatban, hiszen minden dicsérő szó mentén azonnal csapódhat a megjegyzés: hízelkedés. Beindulnak a rajongók, trendi lesz, márka alakul ki, illik ilyen bort inni, etc. Magyarország állandóan túlzásokba esik, és oly ritkán tapasztalható a mértéktartás, a lényeglátás és az átfogó, sok szempontra kiterjedő figyelem.

 

Az elmúlt 20 év „Év borászai” nagyon rögös magyar utat jártak be, szebbnél szebb borokat hagytak hátra a történelemnek, melyet szomorú epizódok teszik drámaivá. Ám a történet reális megítélése – legalábbis meglátásom szerint – egy viszonylag szűk kör részére adott csupán. A fogyasztók döntő többsége a boltok polcain, az éttermek borlapjain és a megannyi fesztiválon találkozhat a termelőkkel. Ám ez a kép sok esetben csalóka. Akárki akármit is mond, valódi képet csak a borász fenségterületén, a pincében lehet elkapni, ott ahol minden egyes hordó, minden egyes tégla hamisíthatatlanul árulkodik a lényegről.

 

Vida Péterrel 2000-ben találkoztam először egy borvacsorán, az alábbi menüsor több szempontból is történelem. Egyrészről a séf, Kalla Kálmán, aki igen zárt körben alkot gyakorlatilag élő legendává válván, másfelől maguk a borok, melyekből jó esetben még fellel valaki a pince eldugott sarkaiban.

Nekem ebből a korból két borom maradt. Elsőként a ’97-es Kadarka, mely túljutván a csúcson, ám fajtajellegét még felismerhetően, egy szokásos borízléshez nem párosítható módon mutatja, „még létezem”, „még élek”, és bizonyítja, hogy a bor olyan csaknem kiszámíthatatlan élő anyag, mely életútját nehéz előre kiszámítani. A ’98-as tételek már a feledés homályába vesztek, de a ’99-es Barrique Cuvée-je még élmény volt nem is olyan régen.

 

Azaz igyekszem értékítéletet mondani a magam szerény és korlátozott módján 12 év távlatából, 15 év munkáját megítélni igyekezvén. Bevallom, számomra az „Év borásza” cím nem igazán jelent sokat. Ugyanis számtalan borászt ismerek, akik az adott években bőven rászolgáltak volna a kitüntető címre, ám valahogy kiestek a pixisből, vagy oda sem kerülhettek. És itt érek el a dolog kényes jelegéhez. Az, hogy furcsán magyaros körülményeink között valaki címet nyer, mennyiben jelent megbélyegzést?

 

Tapasztalatom szerint azon borászok, akik tényleg lenyűgöző életúttal álltak elő a rendszerváltást követően, sem kevesebbek, sem többek nem lettek a cím birtokában. 20 év távlatában tekintve a munkára, egyértelműen elmondható, hogy a tehetség, a szorgalom a címtől teljesen függetlenül elnyerte jutalmát, és ahol valaki kívülről rá akart telepedni a sikerre, gyakorlatilag fenekestül fordította fel az egész rendszert. Így tehát én egy kicsit mindig félek a címektől, és az ünnepléstől.

 

Én Vida Pétert távolról tiszteltem, mely jelen esetben a szó szerinti földrajzi távolságot jelentette. Érdekes módon öcsém szinte napi kapcsolatot ápol vele, számos jó barátom, akikkel pedig én ápolok napi kapcsolatot, szintúgy közeli jó viszonyt ápolnak vele. Én pedig nem jutottam el Szekszárdra eddig.

 

A véletlenek egymást követték. Először is ott volt édesanyám születésnapja, melyet volt szerencsénk a Royalban megünnepelni. Pont egy Vida Péter borvacsora keretein belül. Örök emlék marad. Aztán ott van az a két üveg gyönyörű bor, melyet Kertész Zoli barátom hozott egyenesen a szekszárdi pincéből, vagy Tibor barátom nemes gesztusa, amikor bemutatott Vida Péternek. És jött a ráadás: a „Méltó torkúak” társasága úgy vélte, a legjobb alkalom, ha betérünk egy kóstolóra!

 

Számomra a közvetlen kapcsolat túlmutat a boron. A bor valahol egy tárgyiasult valóság, melyet az emberi szellem képes fel- és leértékelni. Magyarán szólva, ha egy borász megmozgat bennem egy pozitív gondolatot, akkor még a kisebb borhibákat sem veszem észre. Nem vagyok ebben az esetben jéghidegen objektív, hiszen a bor mögött ott látom az embert. Így tehát, ami hiányzott a Fritz Pincészetben, azt megkaptam bőven Vida Péternél.

 

Kezdjük ott, hogy a borászok közül nem mindenki tud beszélni. Ez kétfelől fogható meg: van, akinek nincs is mondanivalója, és van, aki csupán nehezen fejezi ki magát. Aki még erre is képes, az Isten kegyeltje. Ehhez képest bizonyára mindenki azonnal vissza képes idézni a Vida borvacsorák filozófiával és irodalommal átszőtt eseményeit, és ezirányú várakozással tekint egy borest elé. Nos, most nagyon nem ez történt, hanem valami teljesen más.

 

A pincészetek közül nagyon sokat megismerhettem, de nem ültem még soha olyan nemes körülmények között, mint Vida Péternél. A kóstolóhelyiség nem valami funkcionálisan kiépített szükségmegoldás, hanem egy alaposan átgondolt, brit eleganciát sugárzó klubhelyiség volt. Ahogy kis társaságunk leült az asztalok mellé, elnémultunk, és mint jó kisiskolások vetettük figyelmünket a borász felé, aki számomra teljesen mást hozott. Habár a szakmai előadás, beszélgetés során felesleges adatokat nem kaptunk, mégis konkrétan részesei lehettünk a szőlő és bor megszületésének, fejlődésének és élvezetének minden pillanatáról. Nem mesterkélt profizmusról, kitanult előadásmódot kaptunk, hanem olyan közvetlen, baráti elbeszélést, mintha a borász nem is a borról, hanem családjáról beszélt volna. Ha úgy vesszük, a kb. 5-kor kezdődött borkóstolás kapcsán a néma csend talán csak az utolsó két bornál oldódott fel, és 9-kor tökéletes elégedettséggel végződött. Ennyire fegyelmezett társaságban már régen nem voltam.

 

Az utolsó borok felé tartván megtekintettük magát a pincét is. Konkrétan kijelenthetem, ennyire tiszta és pedáns pincében még soha nem jártam. Láttam már ultramodern technológiát, laboratóriumi körülményeket, de az korántsem volt összehasonlítható azzal a renddel, melyet képeimmel is be szeretnék mutatni. Úgy éreztem, a pincébe belépés előtt illik lábat törölnöm…

 

A 2011-es Rosé volt a „bemelegítő bor”, mely legalább olyan remek volt, mint a furcsa 2010-es, ami a roppant csapadékos időjárás miatt nagy vörösök helyett nagy rosékat alkotott. Ezt követően jöhetett számomra etalonnak számító 2009-es Öreg tőkék Kadarkája. A már többször hallott „japán úr” történet számomra azóta hiteles, amióta magam is kertészkedem, és igyekszem kifürkészni a növények lelkét.

 

A következő bor egy 2003-as Vida Cuvée volt, mely Cabernet – Merlot – Kékfrankos – Kadarka házasítás csúcsbora. Egyik társam megjegyeztem, hogy a 2003-as mekkora veszéllyel előzi meg a későbbi évjáratú borokat, de hamar beláttuk, a 8 éves vörösbor frissesség terén fiatalabb „nagyágyukat” ver meg.

 

A harmadik bor már a La Vida sorozat legszebb darabjaiból állt össze.

 

A 2006-os Kékfrankosról a borász úgy vélekedik, hogy „a Kékfrankos átlényegült változata. Egészen megdöbbentő, hogy milyen finom érett, telt ízek jelennek meg benne. Nagyon elegáns illat és határozott Kékfrankos zamatok bújnak elő.” Na persze. A fajtajelleg egyértelmű, de mellette valami más elegancia is tényleg megjelenik. Mivel én a Kadarka mellett leginkább, sőt, a Kékfrankos fajta csodálója vagyok, e bor számomra többet jelent. A jó értelemben megszokott illat- és ízvilág mellett olyan bársonyosság jelenik meg benne, melyet inkább a Merlot-tól várnék. Nagyon jó inni, nagyon jó élvezni minden kortyot.

 

A 2006-os Cabernet Franc volt a következő, mely jóval fűszeresebb fajta. Több sav, nagyobb potenciál rejtőzik benne, azt hiszem, tudnék valamit alkotni a konyhában csak ehhez a borhoz. A Royalban vaddisznó és káposzta járt hozzá, nagy emlék számomra.

 

Egy 2007-es Merlot jött a sorban, mely egyáltalán nem a szokásos könnyed stílus, hanem egy jóval keményebb, robosztusabb fajta. Megvallom, én még hagynám a pincémben, és várnék vele. Tény azonban az, hogy lehetetlenség kivárni egy borral a hosszú éveket. Kóstolni, inni kell. Ez is tetszett, de haladtunk egy olyan erős végkifejlet felé, mely kapcsán elismerem, egy pohár bor a legjobból, és az elég, ezt már nem lehet deciszámra gallér mögé önteni.

 

A végén egy 2003-as Cabernet Sauvignon zárta a sort, mely maga a csoda volt. Egy más dimenzió. Sajnos elfáradtam a végére és nem voltam képes igazán kielemezni a kortyokat, az illatokat. Ha van ilyen borom idehaza, akkor a hétvégén feltétlenül kinyitom, ha nem, akkor igyekszem beszerezni. Az utolsó két bor már nagyon komoly tételnek számít. Ha össze kell hasonlítani az általam kedvelt nagy olasz borokkal, akkor semmiben nem marad el tőlük, és hiszem azt, hogy nagyon hosszú évekig lehet még fektetni őket!

 

Ez este végére maradt a négy szekszárdi borász (Takler, Vesztergombi, Mészáros és Vida) által összeállított ETALON Cuvée, 2009-ből. Nagyon kellemes, beszélgetős bor, de az is lehet, hogy csak a 2003-as tétel után jelentett „lazítást”.

 

Számomra az este éjfél körül ért véget, és teljesen elfáradva zuhantam ágyba a minden tekintetben tömény és értékes délutánt, estét követően. Habár nem rúgtam be, de bevallom, reggel nem találtam a cipőmet, és komolyan elgondolkodtam, hogy elhagytam-e a pince és a vendégház között…