Pénteken tartották meg az I. Fehérvári Bormustrát. El is mentem, jó is volt, de mi lehetett az, ami kiragadta a különböző fesztiválok egyhangúságából, amiért érdemes volt egyáltalán elmenni?

Kertész Zoltán (Kertész Pince, Etyek) különböző borászokat hívott meg úgy, hogy tradicionális magyar fajtákat hozzon mindenki magával, és az egyes szőlőfajtákból készített fajtiszta borokat (nem házasításokat), egy kupacban állították ki, így a vendégek, érdeklődők, akár egy tucat Olaszrizlinget, vagy Juhfarkot is összemérhettek. Eddig az elmélet, de lássuk a gyakorlatot:

Előre kell bocsátanom, magammal vittem én is egy remek borászat néhány termékét, így a révfülöpi Kál-Vin Pince borait újra lehetett látni, kóstolni, ugyanis Varga György borász egy jó ideje felhagyott a marketing-tülekedéssel, és a borok szépen elfogynak a pincénél.  Ami megelégedés a borásznak, az rossza a fogyasztónak, mivel nem azt ihatja, ami tényleg jó, hanem azt, amit az orra elé tesznek. A Bormustra pont ezért jó kezdeményezés, mert egy fajta rajongói elég szép körképet kaphatnak a kevésbé, vagy egyáltalán nem ismert borokról.

Székesfehérváron a Hiemer-Ház adott teret a rendezvénynek, melyet érdekes módon elkerültek a potyázók, így a 200-250 fő megjelenése mellett nevezhetem rangos eseménynek a Bormustrát. Ugyanis ennyi volt a maximum fogadható látogató, a tér kapacitásai miatt.

 A földszinten a Törley fogadta a vendégeket, és a Mangalica Fesztivál „mellékágának” néhány igazán jó ízű falatkája. A fenti teremben a falak elé sorolt asztalokon fajták szerint csoportosították a borokat. Az ajtótól jobbra és balra olyan tételeket találhattunk, melyek létezéséről sem nagyon volt fogalmam. A végletek közé eső fajtákból egyet tudnék pozitív példaként kiemelni, Frittmann Generosa borát, mely nem csak iható volt, hanem tényleg lelkesítő. A másik végletként olyan tétel is megjelent, melyről a fürtképződéstől a szüretig csak negatív jellemzőket tartalmazott az ismertető. Ha tényleg létezik olyan kategória, hogy „bor, de minek”, akkor valahol erre kell keresni az aktualitását. Szándékosan nem mondok neveket, mert távol áll tőlem az, hogy megsértsek valakit, de le kell szögezni, csak azért, mert valami magyar fajta, egyes pártrendezvényeken kívül, nem sok megértésre talál.

A különleges fajták kóstolgatását követően sorra vettem a „nagyokat”, különösen az Olaszrizlingeket és a Furmintokat. Néhány nappal ezelőtt egy tévés vacsorában ejtett szót Figula Mihály, hogy szerinte a jövő nagy magyar borait e két fajta adja. Lehet, igaza lesz. Ehhez képest el kell mondanom, hogy – általánosságban – nagyon kevés jó Olaszrizlinget kóstoltam, és a Furmint terén is rendkívül sok negatív tapasztalatom van.

A fogyasztók – a mostani Bormustrán is – gyakorlatilag a címkére utaznak. Ismert név, vagy nem. A kevésbé ismert, vagy nem ismert borászok boraihoz hozzá se nyúlnak. Ha nem ismert a név, akkor tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy van a palackon címke, vagy nincsen, egyszerűen nem kell.  Így tehát gyakorlati jelentősége nagyon kevéssé van annak, hogy van olyan szervező, aki törekszik arra, minél több fajtával, pincészettel ismertesse meg az átlagembert. Gyakorlatilag ugyanilyen elfogultság állapítható meg a vörösborok előnyére is. Ha egy ismert villányi pincészet kitesz akár egy Kékoportót is az asztalra, az előbb fogy el, mint mondjuk Badacsony legremekebb fehérbora. Ilyen a világ.

Miután végignéztem a fehérborok garmadáját, hiába tiltakozom az ismertség varázsa után, kénytelen vagyok megállapítani, hogy valahol a név egyben garancia is. Ugyanis Laposa Bence vagy Istvándy Gergely  bora kiemelkedik társai közül. Ha nem másért, azért, mert tudatában vannak annak, nem szabad egy rendezvényre nem tökéletes bort küldeni. A félig jó, még nem jó, vagy már nem jó borokat lehet mustrálgatni otthon, de asztalon kínálása kész öngyilkosság.

A fajták kapcsán szintén megalapozottan beszélhetünk előítéletekről. Szép számmal vonultatott fel a Bormustra Rózsakő vagy Vulcanus fajtákat, ám a vendégek gyakorlatilag bele sem dugták a nyelvüket, így fogalmuk sem lehetett arról, hogy a Badacsony környékén mennyire remek borokat készítenek e fajtákból. A Kál-Vin Pincészet – hogy saját magunkat ajnározzam egy kicsit – mindkét szőlőből remek borokat készít, a pince vendégeinek nagy örömére. Ám az ügy itt meg is áll. Aki ismeri, szívesen fogyasztja. Aki nem, az rá sem néz. Ugyanez a helyzet a palackokkal, és a címkékkel el. Akinek nem drága palackba tölti italát, az eleve vesztes helyzetből indul. Aki nem költ a grafikusra, az is. Ez részben érthető, részben nem. Ugyanis a legjobb grafikai megjelenés, és legdrágább palack sem érleli jobban a bort, így az ember arca elkomorodik a szokásosnál is jobban, ha szép csomagolásból gyenge minőség folyik.

Sok hasonló dilemmát lehetne felvetni a borokkal kapcsolatosan, nekem egyelőre ennyi is elegendő mellbevágást jelentett. A rendezvény maga ügyes volt, jó volt, sok régi és új ismerőssel beszélgethettem, és egy ember kivételével megállapítható, hogy a kóstolást nem tévesztették össze a leittasodással. A hivatkozott úr megroggyanása biztos a frontnak volt köszönhető…

Két hiba azonban orvoslásra vár. Az első a palackok megfelelő hűtése. A 30 fok körüli belső hőmérsékletben a borok 15-20 perc alatt felmelegedtek, melyek a vörösöket kellemessé, vagy éppen élvezhetővé, míg a fehéreket csaknem ihatatlanná tette. Ez engem zavart, sokakat biztosan nem. A másik probléma az volt, hogy a borász, a gazda, elszakadt a borától, így a lényeg elveszett. Nem volt kitől kérdezni, és hiába volt pompás leírás a szőlőfajtákról, az átlagos magyar nem olvas. Más kérdés, hogy jelen pillanatban én sem, tudok jobbat. Egy borász nem tud ugyanis egyszerre ott lenni a 3-4 féle helyszínen a tematikának megfelelően. Ha több hely lenne, akkor a borászok persze feloszthatják egymás között a szakmai feladatokat, és minden gyűjtemény mellé állhatna valaki. Egyszer talán megvalósul ez is. Jelen pillanatban azt mondhatjuk, hogy a Hiemer-ház nem volt rossz választás, és a logikai hiányosságok nem rontották az este élményét. Ám egy alkalom nem fog lendíteni a kevésbé ismert fajták és borászok megismerésén, elismerésén. Ha mások is gondolkodnának hasonlóan, mint itt, a szervezők, akkor elérhető áron szerezhetne az átlagember is tapasztalatot. Jó volt ugyanis embereket látni, akik szisztematikusan mentek végig a tételeken, kóstoltak, kiöntöttek, kimosatták a poharukat, és tényleg a teljességre törekedtek. Sokan még rendesen fel is öltöztek.

Nem tudom, mikor megyek el egy hasonló rendezvényre legközelebb, meglátjuk, de egyre fárasztóbbnak tartom a tömeget és a zajt. Egyes borkereskedők szerveznek fajták szerinti kóstolókat, mely út járható, de ez inkább a bennfentesek számára megoldás. Ha csak egy átlagos borszerető ember vagyok, akkor nagy ritkán találni hasonló alkalmat, mely hasonló a mostanihoz.