Kezdjük ott a történetet, hogy évtizedes vágyunk eljutni a legendás vulkán oldalába, ha nem is a tetejébe. Amikor néhány utunk folyamán repülőnk keresztezte Szicília légterét, fürkésző pillantásokat vetettünk az alattunk elterülő tájra, vajon megpillanthatjuk-e a ködbe burkolózó csúcsot?

 

Siracusa után első utunk azonnal a vulkán déli lábánál fekvő városkába vezetett, ahonnan egyre meredekebb szerpentin vezetett a holdbéli tájhoz. Az építésügyi szabályok szerint hozzávetőlegesen 1000 méter tengerszint feletti magasságig lehet építkezni, épített környezetet kialakítani, így elég nagy a kontraszt a nyüzsgő, rémesen zsúfolt városka, majd alig magasabban a vulkáni hamuval elborított táj között.

Amikor elfogyott az utolsó, emberi civilizációra emlékeztető műtárgy is, az ember lassan átgondolja az egész témát, hiszen kézzel foghatóvá válik a vulkán hatalma, a teljesen idegen táj, talaj, növényzet.

Itt nem lehet viccelni, nagy valószínűséggel tényleg a folyamatos vulkáni tevékenység határozza meg  a környező lakosság mindennapjait.

Érdekes, hogy a növényzet még a fekete hamu alól is azonnal kibújik, ám olyan nagyon nem is csodálkozom rajta, hiszen azonnal az jut az eszembe, a vulkanikus talaj mennyire jót tesz a szőlőnek is. elsőként Badacsony jut az eszembe, de később személyesen tapasztaltam meg, hogy az Etna lábától, illetve Szicília más vulkanikus talajairól származó bor mennyire markáns.

 

Ahogy egyre magasabbra kapaszkodunk, úgy szaladunk bele a vízpárába, a ködbe, és közben gyérül a növényzet, mely képen úgy ragyog, mintha a fekete hegyoldalt arany csipke terítővel takarták volna le.

Az utolsó emberi létesítmény Rifugio Sapienza mellett található kabinos lift, melyet időnként leolvaszt a láva, ám 2010-ben éppen üzemelt, habár az út melletti tájékoztató táblák ennek pont az ellenkezőjét sugalmazták.

A kabinok naracs színű plexijén keresztül minden nézet valami sci-fi filmbéli jelentre hasonlít. Ahogy egyre emelkedünk felfelé, úgy értem meg egyre inkább, miért került a két jegy horribilis árba. Emlékezetem szerint olyan 120.-EUR összeg lehetett a két retur.

 

Amikor a kabinból kiszállnak az utasok, egy párkányra érkeznek, ahonnan kiváló kilátás nyílik az alant fekvő Cataniára, ám ebben csak visszafelé gyönyörködhetünk, mert a bátor turisták kaptatnak feljebb, a különleges járművekig, melyek még feljebb szállítanak minket.

 

 

 

 

 

 

A speciálisan felkészített teherautók igen erősen hasonlítanak egy Paris-Dakar versenykamionra. A sofőr kiköpött Szőke Bandi volt – majd meg is kérdezem, nincsen véletlenül valami rokonság arrafelé – ám jelen kapitányunk is biztos kézzel vezette a nem éppen olcsósított járművet.

 

Az út nagyon magasra visz fel, egészen odáig, ahol már kézzel fogható közelségbe kerülnek a gőzölgő kráterek. A levegőnek megváltozik a jellege, kifejezetten szúrós szag vesz körbe minket. Innen indul tovább egy gyalogút, inkább irány, mivel útról beszélni eleve lehetetlen. A vezető ismerteti velünk legalább 3-4 nyelven a helytörténeti érdekességeket.

Konkrétan azt, hogy ahol állunk, az a közeli múltban 10 méterrel alacsonyabb volt, és egy menedékházat is konkrétan belepett a vulkáni törmelék, hamu. Nem kell hozzá nagy képzelőerő, hogy a hegy erejével azonnal szembesüljön a látogató, mivel a járművek “parkolójától” elindulva, egy kis mélyedésen kell leereszkedni, majd ismét emelkedni egy olyan csúcs irányába, melyről elméletileg mesés lehet a kilátás. Konkrétan a csúcsot sem lehetett látni a felhőben.

 

 

A hegyoldal mélyedésekkel szabdalt, a lyukakból különleges szagok és meleg áradnak. És lám, a vezető pont az ilyen lyukakat kívánja betömni velünk.

Itt kell konkretizálni, hogy mi tökéletesen nyári cuccban vágtunk neki a vulkánnak, így a klasszikus hegyi felszerelésben lévő, felkészült turistákhoz képest úgy néztünk ki, mintha véletlenül pottyantottak volna oda minket. Hja, azért szert tettünk egy ITALIA feliratú tréning felsőre, illetve egy olyan fényes anyagú padlizsánlila kabátra, melyben bármelyik meleg bárba jegy nélkül beengednének.  Sebaj, azóta sem volt rajtam, nem kockáztatok…

 

A fenti képen jól látszik az, hogy semmit nem látni, csak érezni. Itt valószínűleg arról lehetett szó, hogy amennyiben tovább maradunk a helyen, vagy elájulunk, vagy kitör a vulkán, és lávával a fülünkbe futhatunk a hegyről le. Mi majdnem megfagytunk a 3-4 fokos hidegben, és amíg a felkészült csoport elmerészkedett a ködbe vesző csúcsra, addig mi visszafordultunk.

 

A szembe haladó francia férfi ránk pillantva csak annyit jegyzett meg fennhangon, hogy BRAVO!

 

Visszaültünk a kamionba, majd néhány perc múlva a bátor, felöltözött turisták a konkrétan arcukra fagyott mosollyal ültek be mellénk, és elindultunk visszafelé. Itt megfogadtuk, hogy amint leérünk Taorminába, nem lesz az a bormennyiség, amit meg nem iszunk.

 

A kabin furcsán narancsos plexijén keresztül még riasztóbbak a kráterek, majd végre, valahára megpillantottuk Catania városát és a tenget, mely láttán megfogadtuk, hogy ott soha nem fogunk lakni, mert ha itt kitör egyszer rendesen az Etna, akkor a városnak ismét annyi…