Nem tudom, ki emlékszik még a régi budapesti villamosokra, melyeknek nem volt önműködően záródó ajtaja, sőt, konkrétan ajtaja sem. Szerény emlékeimet apró kisgyerekként merítem az Alkotás utcán járó gépekből, melyeken öröm volt utazni. Engem ki sem lehetett robbantani a vezető széke mögül, ahonnan éreztem a szagokat, a mozdulatokat, a relék kattanását, a megannyi felejthetetlen technikai csodát. A főnyeremény az volt, amikor a villamos másik végén lévő irányítói állásba, székbe ülhettem föl, ugyanis az a ’70-es évek elején még nyitva volt, nem képeztek ki kabint.

Európában ilyen öreg villamosok talán csak Lisszabonban közlekednek, melyekről érdekes olvasni, ám még annyira élmény utazni.

 

A hálózat nagyon komoly, a menetrend pontos, ám a villamosok azért nem a Nagykörút ritmusával közlekednek. Ki kell várni a lehetőséget..

 

A rengeteg turista közül van egy réteg, mely kifejezetten a tujázásra szakosodik, és egy vonalon – velünk együtt – több kört is képes megtenni. Ehhez egy kora márciusi időpont tökéletes. Nem kell mást tenni, mint keresni egy olyan járatot, mely bemegy Alfamába, majd onnan a másik irányba fordulva a fél várost bejárja.

 


Emlékezetem szerint a 26-os járat erre tökéletesen alkalmas. A Chiado megálló közel esik a méltán neves Brasileira kávéházhoz, lekanyarog a partra, majd meseszerű arab díszéletek között kanyarog a végállomásáig.

 


 

 

 

 

 

Ezen a ponton kell visszatérni gyermekkoromhoz. Örökké kitörölhetetlen mozzanat az, mikor a végállomáson a vezető leszereli a kart (bal oldali képen), majd a csonkot hátrahagyva átsétál komótosan a villamos másik végére, és ott felszereli. A lisszaboni villamosok ezt még majdnem tudják, ám az emlékekbe “belerondítanak” a modern jegykezelő készülékek. Egyebekben azonban a járművek tökéletesen korhűek.

 

A famunkát máig csodálom, az illat magával ragadó, a relék kattognak, a jármű ráz. Csodálatos!

A villamos egyébként igen rövid tengelytávval rendelkezik. Nem is lehet másképpen, mert a dombokra fel, a dombokról le másként sem lehet. Olyan szűk utcákon vergődi át magát, hogy a járókelők – minden járda hiányában – a falhoz lapulva imádkoznak, hogy sörhasukat ne sodorja el a gép.

 

Nem hinném, hogy idehaza bármilyen hasonlónak még csak a marginális ötletét is engedélyeznék, ám nagy veszteség, hogy mondjuk a budai hegyvidéken legalább egy-egy vonalon nem hagytak meg néhány nosztalgia kocsit. Simán beleférne a városképbe.

 

Leave a Reply


8 + = tizenegy