Amikor nem is olyan régen néztem az F1 Adu Dhabi nagydíjat, eszembe jutott, hogy csaknem 8 éve annak, hogy megfordultam én is az Emirátusokban. Hja, akkor még nem létezett formula pálya, a felhőkarcolók még csupán épültek, ám az az arab világ akkor és ott óriási hatást gyakorolt rám.

 

Remélem, hogy hosszabban meg tudom majd írni egyszer, ám bevezetőnek kicsit szeretnék betekintést adni egy olyan sivatagi élményben, mely Afrikában nem érheti az utazót.

 

A Közel-Keleten minden teljesen más. Valahogy maradt még valami presztízs a gyarmati rendszerből, csúnyán és félreérthető módon, a fehér ember még fehér ember. A vendég még vendég, és így tovább. Én, mint európai ember, fogom a pénztárcámat és igénybe veszek egy szolgáltatást, melyet becsülettel kifizetek. A másik oldalon nincsen – van akkor még nem volt – mögöttes szándék, és az arab vendéglátás tényleg elsőrangú volt. Az emirátusok még azzal is kicsit több más arab államoknál, hogy a rengeteg bevándorló vendégmunkás nagyon színesíti a kapcsolatokat. Találkoztam, hosszasan beszélhettem itt indiai „hajóskapitánnyal”, pakisztáni kísérővel, iráni idegenvezetővel, etc. Mind és mind kiváló társaság volt, és még akkor sem kellett meglepődni, ha az ember adott esetben pont a Korán értelmezéséről nyitott vitát valamelyikükkel, már amennyiben az muszlim volt. (Az indiai esetében ez nem kézenfekvő dolog.)

 

A sivatagi eset úgy történt, hogy szerettünk volna megtenni egy kisebb túrát az igazi sivatagban, a homokdűnék között. Az utasítás annyi volt, hogy hívjak fel egy telefonszámot, ahol egy cseh lány jelentkezik, mondjam el az óhajomat, majd az 15 perc múlva megvalósul. Kb. ez így is történt, így a reggeli telefonhívást követően a korai ebéd után már várt is egy iráni fiatalember a recepción azzal a kérdéssel, hogy nem zavar-e, ha két kicsi japánt felveszünk egy másik szállodában. Ismervén a NISSAN terepjáró hatalmasságát, az a két kicsi japán nem is tűnt zavarónak, így a V8-as motor felbőgött, és a két kicsi japánnal a hátsó üléssorban neki is lódultunk olyan 200 km/h sebességgel az autópályának, az omani határ felé.

Amikor megérkeztünk a sivatag széléhez, már több jármű várt minket. A sofőrök leengedték a légnyomást a kerekekből, majd sűrűn elnézést kérve, és széles vigyorral az arcukon nekiestek a dűnéknek. Fel, s le, majd fel és ismét le. Az érzés leírhatatlan, valamit talán visszaad a legendás Paris-Dakar érzésből, már ami a dűnéket illeti.

 

Amikor a gyomrunk már végképp felfordult, akkor áttérhettünk a quadok élvezetére. A vendégek automata váltós, gyengébb gépeket kaptak, ám és kisírtam magamnak egy normál váltós, erősebbet, mellyel olyan 40-50 percet köröztem a dombok között. Volt olyan eset, amikor úgy elkanyarogtam, alig találtam vissza a táborhoz. Ilyen élményben azóta sem volt részem.

(a képen természetesen nem én vagyok, hanem egy HMCS, helyi menő csávó, aki tényleg értett a motorokhoz.)

 

 

A lábaim remegtek a fáradtságtól, leültettek, a kezembe nyomtak egy jéghideg Coca-Cola-t, majd közölték, hogy mindjárt készen van a vacsora. Semmilyen cirkuszt nem csináltak, mint Egyiptomban. Habár volt hastáncos, a zene nem üvöltött, nem volt kötelező tapsolni, nem volt izgő-mozgó animátor. Lassan elcsöndesedett minden, maradt az étel, a sivatag, a tűz és a csillagos ég.

 

A naplemente érdekes volt, mert a fény eltűnésével a homok, a sivatag nem ragyogott, hanem lassan hamuszürkévé vált, és a végén a fekete sötétségbe borult minden.

 

Az ételek nagyszerűek voltak. Az előre elkészített, ám frissen, faszénparázson megsütött arab fogások mindegyikére nem emlékszem, pláne azért, mert ez volt az első olyan utam arab országban, ahol nem az uniformizált szállodai kosztot kellett elfogyasztani.

Nem tudom, manapság mennyire modernizálódott át a gondolkodásmód arrafelé, és kicsit sejtem, nem jó irányba fejlődik az ország, de talán még egyszer visszatérek abba a sivatagba. Talán Oman felől…

Leave a Reply


× hét = 14