Jó lenne, ha egyszer nyugodt szívvel – minden lelkiismeret furdalás nélkül – megtehetné államunk minden szorgos polgára, hogy felöltözzön vasárnapi ruhájába, a hat éven aluli gyereket a nagyszülőkre bízza, a hat éven felülieket előre eligazítsa, és felkereshetne egy olyan éttermet, ahol értenek még a konyhához, rendes terítéket és poharakat raknak az asztalra, és emellé olyan paradicsomi környezetet társítanának, hogy az ember soha nem felejti el.

 

Jó lenne, de ez nem így van – sajnos. Jut eszembe, külhoni demokratikus államokban egyre inkább úgy kívánnak kikapaszkodni az átlagos pénzügyi és morális válságból, hogy gyerekeket nem engednek be egy rendes étterembe. Ugyanis a húsleves és jó pohár Sauvignon Blanc mellé valahogy nem illik az a költőinek nem nevezhető kérdés: „a kicsit hol tudom tisztába tenni?” Hát kérem alássan, odahaza – teszem hozzá gondolatban, és elmerengek azon, milyen jó is lenne a nagyon sok munkát tükröző pincészethez tartozó étterem teraszán könnyed nyári öltönyben, virágos ruhákban, elegáns cipőkben, kalapokban ülő hölgyek és urak körében üldögélni, élvezni a borokat és az ételek minden falatját. Ehelyett a vietnámi papucsokból kivett redvás, bőrkeményedéses sarkakat kell az asztal alatt bámulni, szagolni más büdös cigarettáját, illetve elgyönyörködni a testnevelésből felmentett kiskamaszokat, akik a legmodernebb kézi-számítógépes játékokat nyomkodják unalmukban az asztal fölött és alatt. Hja, anno egy „magára adó” kiskamasz még igyekezett értelmes felnőttek asztalának sarkánál elcsípni néhány olyan okos gondolatot, melyet még megforgatott az agyában az esti lefekvéskor.

 

 

Más a világ, nagyon más. És pont ez az általam igen nehezen tolerált másság jelentette a Szent Donát Pince és Borház csopaki éttermének legnagyobb ellentmondását. A környezet békebeli, a táj idilli, és ordít az a verejtékes munka, melynek a gyümölcseit ízlelgetjük, ám aki már megmarkolta két kézzel a talicskát, az pontosan tudja, hány fröccsöt kell legurítani ahhoz, hogy a túlhevült test életben maradjon.

 

Az étteremről már hallottam, és e körben bizony a füredi Karolina tulajdonosa volt a súgó, hiszen ismervén értékrendemet, közölte, az egy kezén képes megszámolni azon balatoni éttermet, melybe bárkit nyugodt szívvel küldhet. Igaz, a mai koradélutánon az első gondolat Tihany volt, ám a kedvezőtlen időjárás miatt kirajzott turisták, hétvégi autósok raját látva arra gondoltunk, nyugodtabb helyet kell keresni. Az ötlet beugrott, és gyorsan megnéztem a címet, melyhez elnavigál a gép. Próbáltam telefonálni is, hogy van-e egyáltalán asztal, ám a telefont nem vették fel.

 

Az éttermet könnyen megleltük, mert konzekvensen jelölik az utat. A parkoló rendezett, hatalmas, így már csupán néhány tucat lépés választott el minket az asztaltól és a nyugodt panorámától.

 

Az étlap zárt, határozott elgondolást tükröz, mely nem kíván mértéktelenségbe esni, és ez a legjobb jel, ami csak fogadhatja a vendéget. Nem a sertés uralkodik a húsételek között, habár erősen kétlem, hogy egy rendes vendéglő egy remek csülök nélkül meglenne. Látható, hogy a kicsit magasabb árképzés mögött válogatott alapanyagok állnak, és senki nem gondolja komolyan, hogy sertésszűzet, kacsát, nyulat, bélszínt sorsjegyért lehet nyerni.

 

Az italok választéka nagyvonalú. Számomra „kötelező” a Traubisoda, ami a sok agyoncukrozott agyrém mellett annak ellenére megváltás, hogy ebben minden valószínűség szerint pont annyi káros anyag van, mint a multik termékeiben. Ám kapható szódavíz, málnaszörp. Így adott volt a rendelés. A hölgynek málna, nekem fél liter szóda, és egy deci 2008-as Sauvignon Blanc. A bor megítéléséhez sajnos kevésnek bizonyult a mennyiség – nem volt rossz – ám szem előtt kellett tartanom kedvenc füredi rendőreim esetleges szándékát, amikor meglátják kedvenc autójukat, amivel téli estéken elszórakozhatnak közúti ellenőrzés címén. Mivel ezt az évek elmúlásával egyre nehezebben viselem, apró malőrök történnek rendszerint közöttünk, melyek jelentésekbe, tanúmeghallgatásokba, parancsnoki intézkedésekbe, és ritkán büntetőeljárásokba torkollnak. Mivel nem én leszek a vádlott, így nem bízhatom abban, hogy egy fél üveg rizlinggel az arcomban elnézően mosolyognak. És ha igen, azt már akkor teszik, amikor a fejemet lenyomva ültetnek be a rendőrautó hátsó ülésére, és mégis valahogy koccan a kobakom a kasztniba…

 

 Tehát, ha lé, akkor bor helyett inkább leves. A tradicionális húsleves 1.300.-Ft-os ára láttán azt hiheti az ember, hogy a szervírozásra szánt piros fazekat is hazaviheti az ember, de nem. Az adag akkora, hogy háromszor szedhettem meg tányéromat, és mindig volt sűrűje. a marhahúsleves igen korrekt volt. Roppant módon megérte az árát, és aki szokott ilyen tételt főzni otthon, az pontosan tudja, nem lúdgége mellőzése erősen növeli a bekerülési értéket.

 

Párom bazsalikomos paradicsomlevese sem az a kategória volt, melybe betű-tészta kívánkozik. A mellé felszolgált zelleres kiscipó, pontosabban felfújt, ügyes ötlet és jó kivitelezés.

 

Másodiknak a hölgy egy káposztás cvekedlivel töltött pulykát kívánt, melyet tejszínes karalábémártással körítettek.  Nekem ez egy kicsit „bonyolultnak” tűnt, így maradtam a nyúlpaprikásnál, habár a rókagombával töltött gyöngytyúkon erősen gondolkodtam. Ha másért nem is, az élő gyöngytyúkok miatti olthatatlan ellenszenv miatt.

 

 

A nyúl nem egy bonyolult étel, de jó. Ritkán kapni ilyet és érdekes módon a legutolsó nyulat szintén Balatonfüreden ettem. (Lehet, valami nyúlfarm van a környéken, melyet fel kellene térképeznem…)

 

A paprikás mellé házi hordós savanyúságot kínáltak, melyre azt mondom, ésszerű mértékű mennyiség volt a tétel. Kissé csípős, kissé savanykás, tisztította az ízlelőbimbókat rendesen.

 

A főételeket követően azon gondolkodtunk, hogy ennyi, esetleg egy kávé, és rohanunk haza aludni. De a kisördög nem aludt. Én mindenképpen beneveztem a marcipános fügepralinéra, mert ugye, ilyen azért nem minden utcasarkon árulnak. Párom pedig kedvet kapott egy vargabélesre.

Az adagok itt is kemények. A fügét – ha nem tévedek, alkoholban megforgatták (lehetett vörösbor, vagy konyak, vagy mindkettő, vagy nem is tudom mi) majd marcipán „tésztába” csomagolták. A csokoládémártás kemény és intenzív ízvilágú volt. A díszítésnek mellé szervírozott natúr füge lazította a töménységet, és látványnak sem volt utolsó. A desszert ára 1.500.-Ft, ám nem volt meglepő és eltúlzott. A vargabéles korrekt, laza, kissé citrusos volt. A mellé tálalt mandulás meggyöntet kellő pikánsságot szolgáltatott.

 

A számla végül nem lett kevés – nyugati mértékkel nagyon visszafogott – ám kötelességem megjegyezni, hogy a felszolgált ételek minősége, ötletessége, mennyisége indokolttá teszi az ellenértéket.

 

A mai napon a szemünk azért nagyobb volt, mint a szánk, és eszetlen mennyiséget összeettünk. Egy visszafogott polgári ebéd során a számla azonnal elviselhetővé apad, és közben az élvezet sem csökken.

 

A helynek csupán egyetlen egy negatívumáról lehet beszámolni, azonban azt kötelességem megjegyezni. először is, olyan nincsen, hogy a felszolgálók nem figyelik az asztalt, és nem veszik észre, hogy a vendég végzett a fogással, avagy már menne, és fizetni szeretne. A placc tiszteletének vérében kellene lennie a személyzetnek, és ez nagyon nem így van a Szent Donátban. Az alkalmazottak képesek a „nagy déli rohamot” követően kényelmesen eldiskurálni a pénztárgép mellett, mely nem csupán visszataszító, hanem egyenesen a hely tönkretételéhez vezethet, mert a nagybetűs vendég ezt észreveszi. És a korrekt éttermeket már nem a nagy német egyesítés örömkönnyei tartják el. A másik a megfelelő öltözet. Ha én lennék a tulajdonos, akkor még elméletben sem fordulhatna elő, hogy egy pincérlány a nadrágja szárán tapos, és a koszos gatyaszárban masírozik fel, s alá.

 

Volt egy kor, amikor a pincérek nem viselhettek rövid ujjú inget, mert a vendég nem kíváncsi a szőrös alkarra. A körmöket állandóan ápolni kellett, és ékszert sem viselhettek. A pincéreket nem targoncavezetőből, vagy állástalan értelmiségből képezték át, hanem az egy szakma, egy élethivatás volt. ez már a múlté, de azért nem kellene az elveket feladni. És a jó gazda gondossága kitekinteni a vendégtérre.

 

Összességében azt kell mondjam, a Szent Donát étterem az utóbbi idők egyik legkellemesebb meglepetése.

Leave a Reply


egy + = 7