Soha nem voltam a fővárosban. Azaz nem mondok igazat, egy ízben autóval keresztülrohantam rajta. Ez pedig mindenképpen az „ott nem levés” kategóriája.
Hogy az előző íráshoz visszacsatoljak, ez az út sem volt benne a pakliban, és érdekes módon, itt is csütörtök délután derült ki, hogy pénteken repülünk. A cikk apropóját az adja, hogy a mostani, kényszervallatásokhoz használt izzó parázs hangulatát idéző, hőség majdnem megközelítette azt a júniusi forróságot, mely Madridban ért minket. Ha csak annyit mondok, este 7-kor, árnyékban is 37 fokot mutatott a hőmérő, akkor mindent elmondtam. A reggeli órák forrósága még elviselhető volt, ám napközben ült az ember a légkondicionált légtérben, és imádkozott, ne kapjon tüdőgyulladást.
Amikor a repülőtérről bevitt a hotelhez a taxi, azt láttam, hogy eszement mennyiségű autópálya és főút keresztezi egymást, lehetővé téve a zökkenőmentes, gyors közlekedést, és hirtelen nem is értem, a mi Ferihegyi gyorsforgalmink környezete egyáltalán hogyan elviselhető mélységes pironkodás nélkül. Mondjuk Róma sem marad le tőlünk egy jottányit sem.
Madrid építészete – legalábbis a központi kerületeké – gyönyörű és egységes. A Retiro park mellett laktunk, így a Salamanca negyedben, mely tágas sugárutakkal, árnyékos kis utcákkal, jobbnál jobb boltokkal lepett meg minket.
Időnként utcazenészek leptek meg minket, melyre barátom közölte, Devecseriek azok, bizony… Sebaj, a zenéjük jó volt, és a beállásokat is ismerték, nem maradt el a kalapba dobott pénz sem. Egyébként döbbenetes, hogy mennyi kelet-európai, vagy szláv ajkú zenész rója az utcákat.
Egyszóval a nyáron Madrid elviselhetetlenül izzik. A belvárosban állva azt vettem észre, hogy hiába van este 8 óra, a kő, a beton alulról izzítja át a könnyű vászoncipőmet és kezdi égetni a talpamat.
Ehhez képest a Retiro park tényleg üdítő színfoltja a városnak, melyről csak jót tudok mondani, a beszélgetéseket, tárgyalásokat is a park hűvös árnyában bonyolítottam le.
Egyszóval, Madridról – önmagában – nem sok jót tudok mondani, melyben minden bizonnyal a hőség a ludas, hiszen nem más, mint egy metropolisz, milliónyi nyüzsgő turistával, a melegtől szinte élvezhetetlen éttermekkel, melyek árfekvése erősen eltúlzott. Ennek ellenére azért megkerestük, megtaláltuk az élményt, de erről majd később…
Kedvelem Madridot, bár még soha nem voltam ott.
Ellenben
Én osztom azt az elképzelést, amit a Kitalált Politikai elit c. könyvben említ a szerző, és az Orbán-kormány nagyjából nem is létezett. Mivel megszállottan látogatom Európa könyvtárait, kicsit idegesít, hogy tényleg semmi nyoma az Orbán-kormánynak, és Matolcsinak. Erre most találnak egy pergamen nyenyit, melyre rábiggyesztik, hogy melyik dakota kamugép mondhatta tollba áLamfő segítséggel. Meglehetősen nagy bátorság kell ehhez. Szenzációnak jó, de semmi másra.
Szása, ez nem Karoling-kor, hanem Madrid. )
A devecseri sztori alapja: egyszer egy lagzi után a Balaton parton másnaposan kellemesen üldögélünk egy vendéglátóhely teraszán, éppen próbáljuk felfogni a mögöttünk levő esemény súlyát és fáradalmait, és a legkellemesebb nyugalomban kihangosítóval játszani kezd egy indián csapat, ilyen import pánsípos palikkal, mire társaságunk egy tagja nagy komolyan rávágta, ezek a devecseri indiánok:)
A valóságtól nem lehetünk messze, Devecsert és környékét csak a rézbőrűekről ismerni, sajnos tavaly óta másról is. Azóta ha láttunk Európában ilyen zenélő figurákat, mindig felrémlik, sokan vannak ezek a devecseri indiánok:)
Madridnak is megvannak a saját rézbőrű indiánjai. Nem kell őket félteni.