Valahol ott hagytam abba egy korábbi beszámolómat, hogy Marmazemi éttermében kifizettem egy erszény aranyat a kajáért, majd továbbálltunk. Mivel bőven volt még időnk, hát Noto felé vettük az irányt.

Szicília ezen része mesés természeti adottságokkal rendelkezik, és annál rosszabb gazdaságiakkal. Sajnos az 1693-as földrengés gyakorlatilag letarolta az összes települést, így a régi Szicília nyomtalanul tűnt el. Az újjáépítés egységes, barokk arculatban valósult meg, mely egyszerre teszi csodássá a városokat és egyben iszonyat unalmassá is. Pláne azt figyelembe véve, hogy az építőanyagok kiválasztása nem sikerült a legjobban, nagyon gyorsan kopik a mállékony, puha építőkő. A mészkő lassan, de biztosan besárgult, mely a késő délutánban és a koraestében arannyá változik, a villanyfényben pedig valószínűtlenül sárgává. Néhol rá is játszanak a díszkivilágítással, és sárga fényekkel mennek rá az épületekre, közterekre.

A kocsit a Porta Royale előtt lehet letenni, elég sok szabad parkolót lehet találni, és indulhat a passeggiare, a séta, mely talán ebben a városkában volt a legjobb hangulatú. Aki nem siet, az nem kap padot, hiszen a férfiak egytől egyik mindet elfoglalják. Van, aki csak a botjára támaszkodva üldögél, van, aki heves, szicíliai gesztikulálással érvel, mesél, és a legtöbben csak nézik. Van egy sajátos ritmusa, hangulata a dolognak, nagyon kár, hogy egy szót sem értek abból, amit beszélnek.
A Porta Royale felől a Corso Vittorio Emanuele-n vezet végig nyílegyenesen az út a városi park, a Giardino Pubblico felé. Közben le kell ülni egy órácskára az egyik leghíresebb szicíliai „cukrászda” teraszán, ami egy fenét terasz, egyszerűen kirakták az asztalokat, székeket a flaszterre.

A szicíliai cassata nagyon ügyes találmány, édes, de nem túlságosan, marcipános, de nem túlzottan, és a pisztácia mindenek felett. A képen látható tétel – szerintem – egy igazán klasszikus darab, és ennek újraértelmezésével találkoztam sokkal később, érdekes módon, Ferrara egyik éttermében, ahol a séf mert hozzányúlni a tradícióhoz. De ez egy másik mese, amit nem mulasztok el.

A cukrászda pincérje is egy „klasszikus darab” volt. Magas, fekete, érdekes arcú srác, a helyiekre jellemző, túlgesztikulált, túláradó közvetlenséggel, humorral, mely számomra kifejezetten kedves szokás, és néha elgondolkodom rajta, mennyire hiányzik. Jellemző eset volt, hogy a pincék kihozta a számlát tartó tárcát – a számla nélkül. Amikor jeleztük az anomáliát, annyira nevetett, hogy percekig kacagtunk vele együtt. Nem volt megjátszott, nem volt bárgyú, őszinte volt teljes egészében. És erre oly sok példát említhetnénk.

A sütemények után tovasétáltunk a park irányába és közben megcsodáltuk az utat szegélyező pompás templomokat, palotákat. Noto katedrálisa érdekes történelemmel bír, mivel 1996-ban rendesen leomlott a tornya – a maffia kihagyhatta a cementet, vagy hasonló – így kiderült, az állandóan, jellegzetesen alkalmazott mészkő messze nem alkalmas arra, évezredekig álljanak az épületek. Nem úgy, mint Siracusa Athéné temploma…

Azt írják egyes források, hogy az épületeket belülről támasztják alá, és ezt el is hiszem, mert a színfalak mögé benézve cseppet sem vonzó a látvány.

A képen látható palota a Palazzo Ducezio, azaz a városháza. Nem voltam bent, le kellett sétálni a süteményt. Sajnos nem állt kellő idő a rendelkezésre, hogy Noto-t feltérképezzük, így kimaradtak azok a belsőépítészeti megoldások, melyek jellemzik a sziget meghatározó stílusát. Érdekes, hogy a Montalbano felügyelős sorozatban előszeretettel térnek vissza epizódról epizódra ugyanarra a belső térre, ám másképen filmezik, így csak nagyon alaposan szemügyre véve tűnik fel az azonosság.

Noto után következett Modica, majd Ragusa, de erről már szóltam. Modica-ban olyan nagy dugó volt, hogy képtelen voltam leparkolni, majd a hegy tetején találtam egy apró helyet, felgyalogoltunk az ezernyi templom egyikének lépcsőjén, ahol 5 másodperc alatt megkínált egy 14 éves forma srác hasissal. Így cukrászda után…