A deviza alapú hitelekkel kapcsolatos jogviták elég gyakran megfeneklenek, majd kitörnek, de nem felfelé, hanem alul, a mocsárba. Aki ügyvédként, fogyasztóvédelmi szakemberként, esetleg csak barátként közreműködött már ilyen jogvitában, az saját bőrén észleli, hogyan állít ki magáról nap, mint nap szegénységi bizonyítványt a törvénykezés és az ügyészi szervezet. A Parlamentről és az Alkotmánybíróságról ne is beszéljük. Habár, az AB utóbbi két határozatát lehet jogtudományi szempontból értékelni, használni…

Nekem azonban az a véleményem, az ügyek nyögvenyelős előre haladását nem is annyira a bíróságok fékezik, hanem maguk az állampolgárok, és az őket képviselő jogászok meghatározott, igen zárt köre. Arról most nem ejtek szót, milyen hatása volt egy siófoki ügyvédnek ezerszám ügyekre, avagy némely budapesti ügyvéd hogyan és milyen eszközökkel formál véleményt mostanság olyan szervezetekkel szemben, akik kaptak valamilyen állami támogatást a feladataik ellátásához. Ez pimf ügy a lényeghez képest.

Én arról szeretnék most beszélni, a társadalom mennyire éretlen saját jogainak megóvása körében. És mennyire alkalmatlan ahhoz, hogy legalább elkapjon egy mentő kötelet. A gondolatsort egy olyan chat indította, melyből idézni fogok, hiszen a megnyilatkozó ember – akinek személyazonosságára még csak utalni sem szeretnék – tanult ember, ki ráadásul magát mértékadónak is tartja a véleményformálás útján.

A történet azonban teljes mértékben tipikus, bárkire igaz lehet, és bevallom, életemben már sok ehhez hasonló beszélgetés alanya voltam. Így essünk neki a sztorinak. Elöljáróban csak annyit, az illetőnek, mint milliónyi magyar embernek, van egy deviza alapú kölcsöne, annak minden rákfenéjével együtt. Azaz az ő sorsa össznemzeti sors.

 

- Jut eszembe, mi a helyzet a devizás autóhitelekkel, azokat is forintosították holnaptól? Mert látom, hogy megint nyomtál egy posztot ebben a témában. Azóta sem kerestem meg az autó hitelszerződésemet, hogy beszéltünk, akkor nem találtam. Nekem azután jár most valami vissza, amiről a bank értesít? – kérdezte ismerősöm…

 

„Nyomtam egy posztot.” Az elmúlt 3-4 évben kb. 20 nagy cikket, tanulmányt tettem közzé a deviza alapú kölcsönök problémájával kapcsolatban. Látványosan őrlődök a bírósági perekben, és nem az árral úszom, hanem keresem az előrejutási lehetőséget oly jogelvek mentén, melyeket nem kívánok feladni rövid távú sikerek érdekében. Ugyanis aki már pereskedett valaha, pontosan tudja, a jogvita végén kell nyerni, és évekbe is beletelik.

 

- Nem tudom. – válaszoltam, hiszen azt sem tudom, az illető milyen szerződést kötött, ki mit teljesített, egyáltalán, a szerződés semmissége, létre nem jötte esetében kit milyen kötelezettség, jog terhel.

Erről jut eszembe az orvosos vicc: Bemegy az „emberorvoshoz” az állatorvos a rendelőbe, és leül a kollégával szemben. Az „emberorvos” megkérdezi: Kedves Kolléga úr! Mi a panasza? – mire az állatorvos csak annyit reagál: Ja, így könnyű!

Én is így vagyok ezekkel a jogvitákkal. Fogalmam sincsen, kinek mi a baja, de mondjam meg azonnal fillérre a választ. Az ismerősöm is eljátszhatott a gondolattal, így közölte, akkor majd elkéri a banktól a papírokat, vagy esetleg megkeresi saját magánál. De a fáradtság az fáradtság, így biztosra kéne menni, tehát újra nekirugaszkodott:

 

 - Szóval vonatkozik ez most az autókra, vagy ne is keressem a szerződést, hagyjam a pitlibe?

- Ha Téged ez eddig sem izgatott, most mit izgat?

- Mert már nem az a lakcímem, és ha érkezne egy beváltható csekk, lehet, hogy elkerül. De, ha halott fejsze nyele, akkor nem nagyon hajtanám.

 

Értem én a lényeget. Ha tenni kell valamit a jogok megóvása érdekében, akkor nem fáradunk, ha csak úgy jön a sült galamb, akkor kinyitjuk a szánkat. Én pedig már úgy vagyok vele, nem mondom meg senkinek, miről mit gondoljon, mit tegyen. Ha majd kér tőlem valaki valamit, akkor teszem a dolgomat. De elmondtam újra, ezek a szerződések nem jöttek létre érvényesen. A kapott forint összeget kell visszaadni késedelmi kamataival együtt.

Ismerősöm nem adta fel:

 

- De áruld már el, hogy hány pert sikerült megnyerned deviza ügyben azon az alapon, amit nekem mondtál. Kérdeztem pár dolgot, amire nem válaszoltál. Pl. A jelenlegi helyzet szerint egy 2006-ban megkötött már kifizetett kb. 2,8 milliós szerződés után a mai bejelentés után nekem uszkve mennyi pénzt fizetnek vissza, ha visszafizetnek, és az automatikus-e, a mai bejelentés után. A másik kérdésem meg az volt, még a nyáron, hogy mennyit lehet ebből kihozni, ha a te elméleted alapján indulunk el és abból te mennyit kérsz, ha megnyerjük a pert. A harmadik kérdésem meg az volt, hogy hány ilyen pert nyertél eddig. Ezekkel a kérdésekkel mi a gond? Nagyjából ezek kérdések megválaszolása után tudom eldönteni, hogy megéri-e perelni, ügyvédet fogadni, vagy hagyjam a csudába az egészet. Az nem válasz mindenre, hogy ezek a szerződések nem jöttek létre.

 

Válaszom egyértelműnek tűnik számomra:

 1. Nem kötöttél érvényes szerződést, nincsen logikus válasz a kérdésedre.

2. Nekem nincsen elméletem, csak a jog, amit én tisztelek. Bem lehet kihozni semmit. Válaszoltam már, mi az érvénytelen vagy létre nem jött szerződés következménye.

3. Senkinek a pénzéből nem kérek egy vasat sem. Nekem munkadíjam van, ami x +ÁFA óránként.

4. Mi köze van az ügyednek a többi ügyemhez?

 

És innen jön az az érvelés, mely miatt elhatároztam, megírom e cikket:

 

- Ha több esetben bemész egy étterembe, azt azért teszed, mert valamikor ajánlották és meg vagy elégedve a minőségével, volt egy referencia. Ezért kérdeztem meg azt, hogy hány ilyen autós devizapert nyertél. Ezt úgy hívják, hogy piac, akkor is, ha jog. Ha meg akarok venni egy cipőt, akkor körülnézek pár boltban, és megnézem, melyik cipőmárkáról mit mondanak. Ahogyan az is piac, hogy nem megyek bele adott esetben egy olyan történetbe, amivel veszítek, és nem nyerek pénzt, és sokkal jobban járok, ha hagyom az egészet. Mert ha ez csak arról szól, hogy fizess ennyit, aztán talán nyerünk, akkor nem biztos, hogy nekem megéri. Ugye ezt, ha egy kicsit bele helyezed magad a másik szerepébe, akkor megérted. És biztosan van a fenn említett összeg alapján egy kalkulációd arra vonatkozóan, hogy mennyit fizet vissza az állam a jelenlegi helyzet alapján és mennyit akkor, ha a te jogi alapvetésed szerint járunk el. Én pl. csak ilyen esetben tudom mérlegelni, hogy nekem megéri-e vállalni a kockázatot vagy sem. Szerintem ebben semmi sértő nincs, de ha igen, akkor én kérek elnézést, mert piaci alapon gondolkodok. Függetlenül ettől én nem vonom kétségbe, hogy te ebből ki tudsz szedni pénzt.

 

Megpróbáltam itt lezárni a beszélgetést, mert ilyen játékba nem érdemes belemenni. Nekem nincsen szükségem minden ügyre. Nem fogok ezrével ügyeket vállalni, mint tette azt sok ügyvéd. És „ilyen” piaci alapon sem akarok működni. Ha valaki akarja a segítségemet, az „becsönget” és kifizeti a munkám ellenértékét. Az a piaci valami, amire ismerősöm hivatkozott, konkrétan hányingert kelt bennem. Ostoba, gerinctelen, tudatlan, értéktelen világ mellébeszélése.

Sokan azt mondanák erre, ismerősöm riposztja reális, és életszerű:

 

- Meg ne haragudj, de nem vállalom be látatlanba a rizikót, teljesen fölöslegesen. Amúgy szerintem az nagy baj, ha ezt nem lehet üzleti alapra helyezni. Mondok neked egy példát, de lehet, hogy ez erre az esetre nem áll, nem erre számoltam ki. De tegyük fel, hogy a 2,8 milliós hitel után te behozol 1 millát, akkor én annak örülök, és azt mondom a 20-30 százalék vagy akár a fele a tied, ha nem jön be, én vállalok, mondjuk 80 ezer buktát. de ha nem tudom, még azt sem, hogy mennyi az esélyem.

Minden helyzetben a piac dönt, akkor is, amikor megveszel egy kiló répát, leteszed a voksod. Arra a kérdésemre sem válaszoltál, hogy egy ilyen hitel mellett az állam döntése után a bank mennyit fizet vissza kb.. Ilyen esetben milyen kapaszkodó legyen? Mihez viszonyítsak? Lehet utálni a piacot, de ha kimész a piacra, akkor ott is van két kofa és két szempont alapján döntesz, amikor megveszed a répát. melyik a szebb és melyik kerül kevesebbe. Lehet, hogy megveszed a drágábbat, ha tudod, hogy az biztos minőség.

 

Itt azonban kezdett érdekelni a játék, mert a másik fél érvelésbe kezdett. Így válaszoltam:

 

- Ha velem ki akarsz számoltatni egy jogvita végén alkalmazandó matekot, az nekem 2-3 órai munka. Ingyen akarod? Ne vállaljál rizikót. Én a magam ügyében vállaltam, nem is fizettem ki a kétszeres pénzt. Én leköltöztem a “piacról” a faluba. Nem tülekszem a piacon, Neked biztosan ott a helyed, nekem nem.

 

Vitapartnerem ezen a ponton fogalmazta meg azt a gondolatot, mellyel számtalan esetben találkoztam már:

 

- Bocs, de ez esetben nem tudom az ügylet kimenetét. Tehát lehet bennem kétely. Te sem garantálod 100 százalékra a győzelmet. Nekem nyert ügyvéd pert, az egyetlen perem volt és sikerdíjas volt, jobban járt, mintha óradíjat kért volna.

 

Ezt a sikerdíjas sztorit már nagyon sok fogyasztó ismeri. Hiszen közismert, kik azok az ügyvédek, akik a normál díjon felül sikerdíjat kötnek ki. Csak azt nem értem, mire. Hiszen a perek döntő többségében az a feladat, hogy mondjuk a megbízó nem 10 millióval tartozzon a banknak, hanem 3 millióval. És a köztes 7 millióból kéri a sikerdíjat egy ügyvéd? Akkor, amikor a szerencsétlen fogyasztó a 3 milliót sem képes kifizetni? Miből fizet sikerre díjat? Mi a siker? Így kénytelen voltam így érvelni:

 

- Nekem van egy tudásom. Az sajnos egyedi. Nem piacon árult. Ha valakinek kell, akkor az keményen megfizeti. Ez van. És nem fogom senki perét finanszírozni. De vannak még sikerdíjas ügyvédek. Adjak neveket? Esetleg Léhmann?

 

Sajnos azonban ismerősöm ragaszkodott a kalkulációhoz, így újra érvelésbe kezdtem. Nem tudom, volt-e értelme.

 

- Ha Neked valami bajod van, fáj valamid, akkor elmész az orvoshoz, de nem vezeted elő azokat az érveket, amiket fentebb. Hogyhogy nem? A fog fáj, de rettentően, és akkor belekezd a megbízó, a beteg, hogy kedves doktor úr, hány fogat kezelt már sikerrel életében? Csak azért – elnézést, de beszarok a fájdalomtól – mert, a referencia az nagyon fontos dolog.

 

Én azt mondom minden esetben, aki azért akar hozzám jönni, mert jó a statisztikám, azt visszautasítom eleve. Nem vagyok jós. Ügyvéd vagyok. Én csak azt tudom megmondani, kinek van igaza a jog szerint.

Ismerősöm bevitte az az ütést, melyet vitapartnereim állandóan bekészítenek:

 

- Rájöttem, te egy olyan ember vagy, akinek mindig igaza kell legyen. Én ehhez sok sikert kívánok neked!

 - Soha nem kell. Most sem kell. És csak akkor nyitom ki a számat, ha igazam van. Amikor nincsen, akkor befogom. Nekem az a hivatásom, hogy akkor szóljak, ha igazam van. Ebből élek. - válaszoltam.

 - Nagyon szépen köszönöm a mai kioktatást. Megpróbálok majd meghunyászkodni. Addig is várom a válaszod arra, hogy az állam döntése után mennyi pénzt fizet nekem vissza a bank, ha fizet, az említett hitelem után, legalább százalékban, mert ezt még nem sikerült megtudnom. Sem tőled, sem tőlük. De persze én vagyok a hülye. Be kell vallanom neked még valamit, matek tanár is vagyok az újságíró végzetségemen túl. A szorzótábla szerint ma még mindig nem kaptam választ a kérdésemre.

 - Megadtad az alapadatokat, vagy találjam ki? - kérdeztem.

 - Mennyit fizet a kormánydöntés után egy svájci hiteles autósnak a bank? Nem nekem, úgy általában? Mutasd meg nekem a jogszabályt, ahol van egy képlet is, azért mert bárhol keresem, nem találom, mondd! Nézd nekem, nem élet-halál kérdés ennek a szerződésnek a felülvizsgálata. Letudtam, kifizettem. De az érdekelne, hogy adott esetben, ha olyan jó a Viktor, akkor visszakaphatok-e valamennyi pénzt, mert igazságtalan volt az alku. Erre ma este sem te, és a napokban a kormány sem tudott kézzel fogható megoldást adni. Még csak megközelítőt sem. Pedig én leírtam neked mennyit vettem fel. Érted?

 - Milyen eltérő deviza pártokon számolt a bank? Nem írtad le. Azt sem írtad le, mikor, melyik nap, hány forintot fizettél. Azt hiszed, kurva egyszerű ez a dolog? Hát nem az. Fizesd ki. A Te mentalitásodra alapozott minden bank hosszú évek alatt. Fizess, mert akkor nem kell ügyvédet fizetned! Fizess, nehogy más tudását kelljen megfizetned! - próbáltam lezárni az egyre értelmetlenebb vitát.

 

Természetesen az eredeti beszélgetést jelentősen megvágtam, a személyes dolgokat kihagytam belőle. De így is maradt belőle annyi, melyből „átjön” a lényeg.

A magyar ember mérlegel. A szart is mérlegeli. Amíg én azon gondolkodom, hogy hol az igazság, és ha megvan, akkor lépek is felé egy nagyot, addig mások leragadnak a mérlegelésnél. Teljes mértékben hiányzik a tisztelet egy hivatás iránt, legyen az bármilyen szakma. A magyar ember mindenkinél okosabb, és ha nem, akkor kikéri magának. Ha vitában nem képes nyerni, nem képes érvelni, akkor újraalkot fogalmakat és játékszabályokat.

 

Zoránnak van egy rendkívül jó nótája, mely „A nő” címet viseli. Leszámítva azt, hogy ez Billy Joel száma, a szöveg örök érvényű:

Ő, akin nem látok át

Egyik mosollyal csal

Másik sóhajjal vall

Ő élvez minden csatát

És ha vesztésre áll

Kész egy újabb szabály

 

Ő az Édenbe csábít, és rávesz a bűnre

Közben úgy sebez meg, mintha ő maga tűrne

Ő a szemérmes kezdő s a jó szerető

Soha nem bűnös, nem szent, csak önmaga mindig – a nő

 

Ami azonban egy hölgy esetében megengedett, szinte megkívánt, az élet értelmét, és velejáró szükségszerűségét adja, az társadalmi szinten sima ostobaság. Mert egy jogvitában nőként viselkedni értelmetlenség. Csak erre nem jönnek rá az emberek. És a legrosszabb az, amikor egy ügyvédnő a perben képes újabb szabályokat alkotni…

Jó lenne rájönni, hogy a buta embernél csak egy rosszabb van, amikor még szorgalmas is. Arra is érdemes rájönni, ezt a mocskot nem fogja megoldani senki valami olcsó multinacionális gondolkodás, szócséplés mellett. Ha valaki képtelen felismerni azt, jogától fosztották meg, hülyének nézték, kihasználták, majd ezt tudomásul is veszi – mintegy piaci alapon – akkor ennek az országnak, ennek a társadalomnak vége. Örökre végre.

 

Lehet vergődni tüntetéseket, de látván látszik, Pártunk és Kormányunk helyesen ismerte fel a társadalom nívóját, értékrendjét – pontosabban annak hiányát – és azt is, hogy nem áldoz a magyar jogainak védelmére. Csak akkor, ha nincsen rizikója.

Márpedig rizikó nélkül nincsen élet, nincsen fejlődés, nincsen semmi. Csak a posvány, a mocsár, a lószar.

 

Mindentől függetlenül, lehet, nemem nincsen igazam. Az is lehet, szar ember vagyok. Minden lehet. De ismerősöm fogja kifizetni a kétszeres pénzt…

 

 

Két vicc jut még eszembe ehhez kapcsolódván. Az első pesti zsidóvicc, de bárkire igaz lehet: „Mi az igazi dilemma? Disznóhús – de ingyen!”

 

A másik egy klasszikus bróker vicc: „Két bróker sétál az úton. Az egyik meglát egy kutyaszart a járdán, és megkérdezi a haverját, ha adok 20.000.-Ft-ot, akkor bekapod? Kis gondolkodást követően a srác bekapja a kutyaszart és elteszi zsebre a pénzt. Kis idő múlva – még a szar kesernyés ízével a szájában – az illető meglát egy másik kutyagumit a jártán, és megkérdi a társát: és Te megeszed a szart 20.000.-Ft-ért? Meg bizony, a másik srác is bekapta, és eltette a pénzt. Kis idő múlva rádöbbentek, hogy szart ettek, nem kerestek egy vasat sem, de csináltak 40.000.-Ft forgalmat.”

 

Nos, ez a magyar társadalom ilyen. És ilyen is marad. Mert képtelenek az orrukat kidugni a bűzös magyar állóvízből. Ugyanis ahhoz rizikót kellene vállalni.

Jávorkai0aAz élet néha oly kegyes, néha meg oly kegyetlen. A sors, vagy valami isteni elrendeltségből fakadó szükségszerűség hullámzása adja az élet zamatát, fűszerezését, élményét. Felkelünk, rácsodálkozunk egy szép reggelre, avagy alig bírjuk kinyitni a szemünket, és hatszor megbánjuk, miért is születtünk erre a világra. A hindukat, buddhistákat mondjuk, annyira nem rázza meg a dolog, de engem, mint hívő ateistát, nagyon is.

 

Sokszor vád ér, nem nézem színesben a világot, de ez igazságtalan. Realista vagyok. Ha a világ fekete fehér – rosszabb esetben koszos szürke – akkor nem fogom magam becsapni, jaj de szép minden, mert ez az önámítás saját magammal szemben tisztességtelen.

 

A hétvége két napja furcsán rímelt egymásra: eső és vonósok.

 

Szombaton Jakobi úr rendezésében a „szokásos” Festetics Palota antik arisztokratikus hangulatú tükörtermében tartotta Baráti Kristóf hegedűművész – Würtz Klára zongora kíséretében – előadóestjét. Brahms három hegedű-zongora szonátája volt a téma. Bevallom, nem vagyok olyan régi hegedű-rajongó, hogy ismerjem munkásságát, de annyit azért felismerek, milyen a vérprofi művész.

 

Az első szonáta számomra nehezebben emészthető volt, nagy a valószínűsége, még a budapesti értelmezhetetlen dugók miatti késedelem dobogott az agyamban. Lassan engedtem fel, és velem együtt talán a művészek is. Figyeltem a zongorát is, kicsit darabosnak tűnt minden. Majd elpattant egy húr. Szó szerint. A rövid szünet és az újrakezdés feloldott bennem is mindent, és igazi élményt hozott a koncert. A zsúfolásig megtelt terem közönsége hálás volt minden hangért, harmóniáért. A ráadás egy pillanata a zongoránál fatális fennakadást okozott, hiszen a kotta elektronikus formában jelent meg egy tableten, mely adathiányos lehetett, hiszen Würtz Klára művésznő 3-4 másodpercig leszakadt a műről. A rutin segített és hamar megtalálták a fonál végét. Én szeretem ezeket a „hibákat”, hiszen emberközelivé teszik az előadást, „színe-szaga” lesz a koncertnek. Talán soha nem leszek olyan ember, aki a végén rezignáltan megjegyzi, az utolsó hang kitartása milyen érzelmeket keltett bennem. Nem, erre képtelen vagyok. Megmaradok hallgatóságnak, aki ugyan igyekszik az általános műveltségéből hiányzó zenei alapokat pótolni, de nem fakadok sírva, ha a kottát látva eltévedek.

 

A hangverseny egy esemény, melyhez emberek tartoznak, társaság, beszélgetések, a szünetben egy Ischler, egy „színházas” kávé, etc. Jakobi úr programjai embereket hoznak egymáshoz közelebb, már nem csupán biccentenek egymásnak a nézők, hanem becsúszik egy „jó estét”, „viszontlátásra”, „nagy élmény volt ismét” megjegyzés is. Majd jönnek a rövidebb-hosszabb elbeszélgetések is. Ami viszont nagyon hiányzik, az a hangverseny (színház) utáni vacsora, egy pohár bor hangulata, mely Budapestet anno jellemezte.

 

Én ugyan – ha van rá lehetőség – fogom magam, és a Múzeum Kávéház és Étterem pincérét feltartom egy könnyű vacsora erejéig. Ezek az események külön megemlékezést érnek meg a gasztronómia témában, de nagyon úgy tűnik, vendég és főúr kapcsolata pont olyan hiánycikk hazánkból, mint a hallgató és zenész reláció. Ideje lenne változtatni ezen!

 

A vasárnap bőven überelte azonban a szombatot. Nem kellett messze utazni a csodáért, hiszen Gyulakesziben a Csigó malom nem csupán a nyári estékre, de az őszre is számos – világszínvonalú – produkciót ígért.

 

A Jávorkai fivérek korábbi koncertjéről már írhattam, (http://www.donmarcello.hu/?p=2239) és itt kérek bocsánatot mindenkitől amatőrizmusomért. Nem vagyok egy fidelio, de nem is szándékom az lenni.

 

Jávorkai2aNos, a délutáni esemény nem szimpla zenei élménynek ígérkezett, hiszen a malom és közönsége a 20 éves Törley Szalont ünnepelte meg szerény ám hiánypótló rendezvény keretében. Ha itt beszúrom azt az el nem hanyagolható körülményt, hogy Jakobi László a Törley Szalonban látta először játszani a Jávorkai fivéreket, akiket meghívott saját előadássorozatába, így rácsodálkozhattam valami igazán nagyszerű dologra, akkor az sem eltagadható, hogy a Törley Szalon teremthetett hagyományt a fivérek malombéli fellépésére. Én meg totális Jávorkai-fan lettem időközben. Nem szégyellem bevallani, levettek a lábamról.

 

A mostani repertoár gyakorlatilag majdnem megegyezett a Festetics Palotában hallottakkal, melyet nagyon nem bánok, hiszen összehasonlítási alapom volt általa.

Az első mű Haydn volt, én meg néztem a két hangszert, hallgattam azok hangját és felkaptam a fejemet, Stadivari műhelyéből származott mindkettő. Hegedű esetében ez még csak-csak megszokott, de csellóból alig néhány tucat sorsa ismert. Az egyiket már láttam Steven Isserlis kezében, a másikat pedig most, az orrom előtt. Ez egy külön fogalmi kategória, hallani kell.

 

Jávorkaiék az egész koncertet lehozták az asztalhoz ismét. A közönséggel elbeszélgettek, remek humorral dobtak le félmondatokat, szavakat, bizony sok stand up humorista megirigyelhetné azt az ütemérzéket, mellyel a hangok mellett a szavakkal is bántak. Ráadásul előadásuk igazán bájos! Régen jazz zenészek – a nagy öregek – meséltek olyan ízzel sztorikat, mint ahogyan a fivérek felvezettek egy művet.

 

Jávorkai1aNem akarok okoskodni, de én úgy érzem, nem azon művészekhez tartoznak, akik szeme ráragad a kottára, és attól nem képesek elszakadni. Már tudom, a komolyzenészek alapvetően sorolhatóak e két csoportra: a szerző eredeti leiratához hűen ragaszkodóakéra, és a művet előadói szabadsággal kezelőkére. Az, hogy a kettő között átmenet is lehetséges, inkább sorolom a hiányosabb felkészültséghez, melyet improvizációval fednek le.

Soha nem fogom ismerni az eredeti kottát, nem leszek képes megtanulni a hangok szinte visszaidézhetetlen sorozatát, de a művészi szabadság – és nem szabadosság – eltérő hangulatokat, érzelmeket keletkeztet. Ez lehet érezni. Miután októberben és decemberben is hallottam ugyanazt, nem nehéz felismerni a különbségeket. Ráadásul Jávorkai Sándor el is mesélte, mit jelent a „rizikózás” számára. Számomra annyit, hogy ha valaki egy Paganini virtuozitást is képes megrizikózni, az nem csak tökéletes hangszeres biztosságot, technikát jelent, hanem egy jó értelemben vett olyan pimaszságot is, mely a zene örömét égi magasságokba emeli. Rizikózik? Tegye! Rontsa el! Majd figyelek, és kiszúrom – ha tudom – hol van benne a rontás. De az is lehet, nincsen, vagy lesz benne egy plusz csavar, egy zseniális zenei blickfang.

 

A Dongó is ilyen. Rimszkij-Korszakov műve persze, hogy nem gyorsasági világcsúcsra tervezett, de ráadásként elhangozva, a művészek technikai tudását humorral ötvözve miért ne lehetne mindennél gyorsabb? Pláne, ha a gyorsaság mellett mindent „kitermelnek” belőle.

 

A koncert végén nagy megtiszteltetés ért, és a fivérek jó hosszan meséltek művészetükről. Vissza is kérdeztem, a hegedű-cselló párosítást miért tartják kissé mostohának. Tökéletes választ kaptam rá, elemezve a hangfekvéseket, etc. Én mégis beleszerettem ebbe a duóba. Ugyanis, ha Ádám egy húron játssza el Paganini remekét, és a hangszerével gyakorlatilag szabadon azt tesz, amit éppen megkíván, akkor nem csak azt érhetem meg, miért vált szólóhangszerré a cselló, hanem azt is, hogyan lehet tökéletesen, érdekesen egymásra hangolni a hegedűt és a csellót. Azaz, én nem fogok finnyázni e körben.

 

Ma is elhangzott Ernst, A nyár utolsó rózsája c. műve. A dolog pikantériája, hogy a korábbi cikkben pont Baráti Kristóf felvételét hivatkoztam meg, és nem csak két Jávorkai előadást vethettem össze, hanem szombati művészemet is mellé helyezhettem. Mélyen belevésődött így az agyamba, emlékeimbe a mű.

 

A fivérek egyre többet koncerteznek a világban, de nem tervezik feladni magyarországi fellépéseiket, sőt! Egyre fontosabbnak tartják azt, és mélyen hiszek benne, egyszer nagy hazai közönséget teremt közvetlenségük, tökéletes zenei műveltségük, világlátásuk, intelligenciájuk, humoruk.

 

A Csigó malom megragadott egy utolsó szalmaszálat a Balaton környékén, és a kultúra terén csak nem süllyedünk a mocsárba. Ha kedvenc éttermem, a MiAKő megindított közösségi programokat, a malom ehhez képest egy kicsit előbbre is jár, akkor nem reménytelen, a helyi értelmiség, a kultúraszerető közeg feltöltődhet egy kissé, az értékek a helyükre kerülhetnek. A koncert végén a nézőtér társalgóvá alakult át, és ismerősök-ismeretlenek még jó hosszú ideig beszélgethettek a zenéről, a művészekről (a művészekkel), és bármiről. Nem volt rohanás, stressz, csak jó emberek módjára viselkedtünk. Ennyire egyszerű ez a dolog.

 

Az AB határozata az alábbiakat tartalmazza:

 1.1. A Tv. tárgyi hatálya minden, 2004. május 1. napja és 2014. július 19. napja között kötött deviza és forint alapú fogyasztói kölcsönszerződésre (a 2014. október 15-én hatályba lépett törvénymódosítást követően ezek mellett a deviza szerződésekre) kiterjed.

Csakhogy az idézett rendelkezés nem így szól, hanem így:

Az 1. § (1) bekezdés szerint a törvény hatálya a 2004. május 1. napja és az e törvény hatálybalépésének napja között kötött fogyasztói kölcsönszerződésre terjed ki. E törvény alkalmazásában fogyasztói kölcsönszerződésnek minősül a pénzügyi intézmény és a fogyasztó között létrejött deviza alapú (devizában nyilvántartott vagy devizában nyújtott és forintban törlesztett) vagy forint alapú hitel- vagy kölcsönszerződés, pénzügyi lízingszerződés, ha annak részévé a 3. § (1) bekezdése vagy a 4. § (1) bekezdése szerinti kikötést is tartalmazó általános szerződési feltétel vagy egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel vált.

Az apró csúsztatás szinte alig vehető észtre, de számomra ez fontos, mert a felperesek jogállítása szerinti ügylet nem tartozik a tv és az AB határozat hatálya alá.

 [45] Ami a deviza alapú kölcsönszerződéseket illeti, általánosságban megállapítható, hogy azok hosszú időtartamra szóló (tartós), nagy kockázatú jogviszonyok.

Egy szerződés esetében csak akkor lehet általánosságban megállapítást tenni a szerződés tartalmát illetően, ha a megállapítást tevő személy, legalább az egyik szerződő fél akaratát ismeri. A peres praxisban eddig nem láttam olyan pénzintézeti nyilatkozatot, mely lefedte volna az AB kijelentését. Jómagam pedig nem csupán az ilyen jogviszony létét tagadom, hanem annak lehetséges tartalmát is.

Piaci bevezetésüket megelőzően ezek tartalmával, rendes vagy rendellenes lebonyolódásával kapcsolatosan sem az ilyen pénzügyi terméket értékesítő bankok és más pénzügyi intézmények (pénzügyi szolgáltatók), sem az ezeket igénybe vevő adósok nem rendelkeztek kellő tapasztalattal.

A „pénzügyi termék” nem szerződés. A „termék” legfeljebb egy szerződéses ajánlat lehet. Ajánlatot piacilag bevezetni nem lehetséges. Azt azonban nem vitatom, hogy szerződéses ajánlatát az összes pénzintézet összehangolva, igen nagy számban tette meg. Ez az ajánlat azonban nem jelent azonnal jogviszonyt.

Az egyes perekben a bankok tényállítása egyöntetűen az, hogy nem a bank, hanem a fogyasztó tett ajánlatot. Márpedig ebben az esetben az AB megállapítása nem meglapozott, az elnagyolt, felületes.

Az AB kijelentése nem lehet axióma, ugyanis arra semmilyen tény, tapasztalat, bizonyosság nem szolgált alapul.

Érdekes módon, az AB határozata sokkal „hátrébb” kitér a kérdéskörre:

 [122] Az Alkotmánybíróság jelen üggyel összefüggésben megjegyzi: A „deviza alapú” szerződés fogalmát számos jogszabály használja, definíciót azonban – a vizsgált Tv.-en kívül – csak két hatályos jogszabály, – a régi Hpt.-vel megegyezően – a Hpt. [267. § (1) bekezdés], illetve a teljes hiteldíj mutató meghatározásáról, számításáról és közzétételéről szóló 83/2010. (III. 25.) Korm. rendelet [2. § (1) bekezdés 2. pont] – ad egymással nem teljes összhangban. A jogszabály-alkotói következetlenséget – és a részben ebből is fakadó jogalkalmazói jogbizonytalanságot – észlelve a 6/2013. Polgári jogegységi határozat indokolásának III. 1. pontja részletesen elemzi a deviza alapú szerződések jellemzőit.

 [123] Kétségtelen tehát, hogy a Tv.-ben használt fogalom értelmezésre szorul, azonban „[a] bírónak [...] nem elegendő önmagában a jogbiztonság elvének részét képező normavilágosság követelményének sérelmére hivatkoznia sem azon az alapon, hogy nem tudja megállapítani az ügyben alkalmazandó jogszabályi rendelkezéseket, sem azon az alapon, hogy nem tudja azokat egyértelműen értelmezni {28/2013. (X. 9.) AB határozat, Indokolás [36]}. A norma megszövegezéséből fakadó nehézségek „csak ott vetik fel a jogbiztonság sérelmét, és válik elkerülhetetlenné a norma megsemmisítése, ahol a jogszabály eleve értelmezhetetlen, és ez alkalmazását kiszámíthatatlanná, a norma címzettjei számára előreláthatatlanná teszi {3106/2013. (V. 17.) AB határozat, Indokolás [10]}.

Azaz a jogalkotót terhelő felelősség, hogy csapodár módon dobálta egymásra úgy a fogalmakat, hogy azt soha nem kodifikációs munka, hanem napi politikai-, gazdasági-, vagy magánérdek határozta meg

 

De térjünk vissza a határozat elejére:

A nemzetközi kereskedelmi gyakorlatban ismert az ún. „elnehezedési klauzula” (Hardship clause), amely arra kötelezi a feleket, hogy tárgyalják újra a szerződést, ha az említett klauzulában meghatározott körülmények (pl. a jelentős árfolyamváltozás) bekövetkeznek. Ez a klauzula a felek közötti érdek- és értékegyensúly és ezáltal az ügylet fenntartását segíti elő, különösen a hosszú távú, nagy kockázatú szerződések esetén. Deviza alapú kölcsönzés – a kirovó pénznemtől eltérő lerovó pénznemben történő teljesítéssel – a bankok egymás közötti gyakorlatában nem volt ismeretlen, ezeket azonban csak nagyon rövid (napokban, hetekben, kivételesen hónapokban meghatározott) időszakra kötötték, az árfolyamváltozás felső limitjét (mint megszüntető feltételt) is kikötve. Ilyen vagy ezekhez hasonló, a gyengébb feleket (a termék „fogyasztóit”, az adósokat) védő garanciális feltételeket ezek a szerződések általában nem tartalmaztak.

Fenti érvelés ugyancsak pontatlan. A deviza alapú kölcsönszerződés nem értékállósági kikötés, a deviza alapú szerződésre nem vonatkozik a clausula rebus sic stantibus elve. A deviza alapú szerződés egy gyűjtőfogalom, de mögötte a feltételeket alkalmazó fél szándékát kell megvizsgálni. Álláspontom szerint a szándék megvalósítása, elvi megvalósíthatósága a jogalkotó szándékával ellentétes, az jóerkölcsbe ütköző. Márpedig ha az ilyen ügylet érvénytelen, akkor arra nem lehet egyéb jogelvet vonatkoztatni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Amiről az AB beszél, az a számviteli illesztést megvalósító pénzügyi mögöttes ügyletek jellemzése. A swap ügyletek kapcsán figyelt devizacserék ugyan kölcsönügyletek, de azok nem deviza alapúak, hanem deviza ügyletek. Ez olyan csúsztatás, mely mindenképpen kirívó.

 Köztudomású, hogy a 2008–2009-es globális pénzügyi válságot követően az ilyen szerződések több százezres nagyságrendben tartósan és súlyosan elnehezültek. Háztartások tömege került nehéz élethelyzetbe, családok tízezreit fenyegette a kilakoltatás stb. A probléma negatív következményeit a társadalom, a nemzetgazdaság egésze viseli, ezek kezelése, orvoslása bírói úton (az individuális jogvédelem keretében) nem volt lehetséges. A Kúria 6/2013-as PJE határozatában nyíltan így foglalt állást és a jogalkotói beavatkozást sürgette. Kifejtette, hogy a bírói szerződésmódosítás nem alkalmas jogi eszköz arra, hogy„társadalmi méretű gazdasági változásoknak azonos típusú szerződések nagy tömegét hasonlóan – csak az egyik fél számára hátrányosan – érintő következményeit orvosolja. Ha ezeket a hátrányos következményeket a jogalkotó bizonyos körben jogszabállyal rendezte, a jogalkotói beavatkozás e körben az egyedi bírói mérlegelést kizárja.” A probléma kezelése mindhárom hatalmi ágnak, a pénzügyi intézményrendszernek, az adósoknak és az egész társadalomnak is egyre sürgetőbb elemi érdeke. A kormány kérésére a szerződések módosítása révén megvalósítható, törvényhozó általi beavatkozás alkotmányos kereteit az Alkotmánybíróság – fenntartva és megerősítve a 32/1991. (VI. 6.) AB határozatban kimunkált elveket – a 8/2014. (III. 20.) AB határozatában jelölte ki.

 

Az érvényesen létre nem jött szerződések nem tudnak elnehezülni. A problémát kezelni ugyan lehet a jó gazda gondosságával vezetett államháztartási, és jogállami keretek között, de egy szerződés semmissége, érvénytelensége a törvény szava szerint valósul meg. Az érvénytelenséget kezelni nem lehet. Az fogalmilag kizárt. A bíróság az érvénytelen szerződések kapcsán a felpereseknek jogvédelmet ad, nem a problémát kezeli.

Azaz a Kúria jogosan sürgette a jogalkotói beavatkozást. Ám senki nem gondolta azt, hogy a jogalkotó belenyúl egyes szerződésekbe, a törvénykezés kívánalma az volt, hogy a peres tapasztalatok alapján megkövetelt bizonyítást egyszerűsítse le a törvényhozó egy vélelemmel. Más kérdés, hogy a vélelem olyan tisztességtelenségre vonatkozott, mely nem feltétlenül jelenhetett meg általános szerződéses feltételként a szerződés részévé váltan. A vélelem valóban a perbeli bizonyítást egyszerűsíti le.

Az én jogászi igényem arra vonatkozhatna, hogy a jogalkotó ismerje fel a banki magatartás turpis voltát, és az asztalról lesöpört korábbi AB határozatok szellemiségének fényében ítélje meg a jóerkölcsbe ütközést. Ám az AB munkája, szellemisége pont nem a jogállamiság irányába hat, így elvárásom pusztán formai. Ám az is igaz, hogy a 12/2013. (V.24.) AB határozat alapján a 801/B/2002. AB határozat indokolásában foglalt teljes jogelméleti levezetés helyálló, és alkalmazható. És ezt az AB mostani érvelése legalább megerősíti.

 

1.2. Mind a jogalkotó, mind a jogalkalmazás felismerte a fogyasztói kölcsönszerződésekkel – elsősorban a deviza alapú szerződésekkel – kapcsolatban az elmúlt egy évtizedben felmerült problémákat, és a saját eszközeivel megpróbálta kezelni azokat. A jogalkotó értelemszerűen jogszabály-módosítás útján (ld. pl. a régi Hpt. 210–210/A. §§-ainak módosításai), illetve új jogszabályok alkotásával (pl. végtörlesztés, árfolyamgát bevezetése) avatkozott be, és kívánta az adósok pénzügyi helyzetére kedvezőtlen hatásokat ellensúlyozni, illetve a jövőre nézve kikerülni.

 

A végtörlesztés „intézménye” a legklasszikusabb olyan jogalkotói intézkedés, melynek nincsen hatása a kötelmekre. Ugyanis ha egy kötelem nem jött létre, akkor a jogalkotó nem határozhatja meg egyik fél jogát és kötelezettségét, hiszen érvénytelenség esetén nem lehet szó jogkövetkezményről. A törvényalkotó pedig a felek szándéka ellenére nem hozhat létre jogokat és kötelezettségeket.

A Ptk. ugyan ismeri a szerződéskötési kötelezettséget, melyet törvény ír elő, azonban a fogyasztói kölcsönszerződések körében ez értelmezhetetlen. Azaz a törvényalkotó szimplán politikai indítékból, barbár módon alkotott jogszabályokat, melyek joghatása erősen megkérdőjelezhető.

A szerződő felek konkrét jogvitáinak eldöntése a bíróságokra hárult, a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében végül több, a bíróságokra kötelező jogegységi határozat is született (6/2013. Polgári jogegységi határozat, 2/2014. Polgári jogegységi határozat). Ennek a folyamatnak a végén került sor arra, hogy a törvényhozó – a végrehajtó hatalmi ág kezdeményezésére – a bíróságok ítélkezési gyakorlatának és a jogegységi határozatokban kialakult álláspontnak a figyelemmel kísérése és elemzése után a Tv. megalkotása mellett döntött, jogszabályi (törvényi) szintre emelve a bíróságok joggyakorlatát. Az alkotmányos kereteken belül a vizsgált Tv. célja nem a szerződések módosítása, hanem a PJE határozatokból származó egyes követelmények általános érvényre juttatása, továbbá a fogyasztói kölcsönszerződésekkel összefüggő további kormányzati intézkedések előkészítése.

Az AB határozata a politikai elitnek történő megfelelési kényszert követően – mintegy önmagát cáfolva tért vissza a konkrét jogvitákhoz. Ám az már megint nem igaz, hogy a bíróságok joggyakorlatát emelte törvényi szintre. A praesumptio iuris et de iure nem a törvénykezési gyakorlat törvényi szintre emelése.

Azaz jelen AB határozatnak majdnem pont úgy nincsen semmi értelme, mint a Kúria alapul szolgáló jogegységi döntésének.

 [66] A Tv. alapján a keresetindításról a címzettek maguk dönthettek (a korábban már ismert PK vélemény és a PJE határozat tartalmának ismeretében is), azonban az is kétségtelen, hogy a perindítás elmaradásának következményei – arra figyelemmel, hogy nemcsak konkrét perekben vitássá tett, hanem általánosan valamennyi szerződést érintenek – azonnaliak és viszonylag súlyosak voltak az érintettekre. Jogi helyzetüket jelentős mértékben befolyásoló döntésük meghozatalára a pénzügyi intézményeknek a jogalkotó viszonylag rövid felkészülési időt biztosított. A Tv. ugyanis vitathatatlanul jelentős változást idézett elő a fogyasztói kölcsönszerződések alanyainak a helyzetében: a felállított törvényi vélelem lényegében megfordította a szerződések alanyainak a pozícióját, hiszen ettől kezdve a pénzügyi intézményeknek kell – rövid, jogvesztő határidőn belül – pert indítva arra hivatkozniuk, s azt bizonyítaniuk, hogy a vitatott szerződési kikötések megfeleltek a Tv.-be átírt elveknek, s ezáltal nem voltak tisztességtelenek. Ezt egy viszonylag hosszú időszak alatt – 2004. május 1. és 2014. július 19. napja között bármely időpontban – alkalmazott általános szerződési feltételeik vonatkozásában kellett megtenniük. Ugyanakkor a törvényi vélelem kizárólag az egyoldalú kamat-, díj-, illetve költségemelést lehetővé tevő szerződéses kikötéseket érintette, mely az általános szerződési feltételeken belül egy kisebb, pontosan körülhatárolt rész. Ezeknek az elemeknek a beazonosítása még egy hozzávetőlegesen 10 éves szerződéses időtartamot tekintve sem okozhat olyan problémát, amely a keresetindítási határidő megtartását ellehetetleníti. Továbbá a Tv. pontosan meghatározta, hogy mely – a PK vélemény és a jogegységi határozat alapjául szolgáló konkrét perekben az egyes szerződésekre már általánosan érvényesített – elveknek kell megfelelniük az érintett kikötéseknek [4. § (1) bekezdés a)–f) pont]. A kritériumok egy része nem enged mérlegelést (pl. b) pont: van-e ok-lista, s ha igen, taxatív vagy példálózó jellegű felsorolást tartalmaz), míg más kérdések megítélése a bíróság mérlegelésére van bízva (pl. a) pont: a fogyasztó számára világos, érthető-e az általános szerződési feltétel megfogalmazása). A bíróság meggyőzésére irányuló érvelést – a szerződési kikötések részletesebb elemzését – lényegében csak ezen utóbbi elemek vonatkozásában kellett előterjeszteni.

Nos, ez az érvelés megint abból indul ki, hogy a perekben és az AB határozatban érintett általános szerződéses feltételek a szerződés részévé váltak. Ha ugyanis azok nem épültek be a felek konszenzuál szerződésébe, akkor egy elméleti feltevés – rejtett fenntartás – vizsgálata lehetetlen, azt egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni. Más kérdés, hogy a jogalkotó a tisztességes piaci magatartás és a fogyasztóvédelem kapcsán idejében felismerhette volna a tilalmazott magatartást, de mind a mai napig erre nem volt hajlandó.

Másfelől a jogszabályok eddig is pontosan tiltották a konkrét magatartásokat, nem kellett ezért az AB elé rohanni. Gondoljunk csak bele, 12.000 per került felfüggesztésre. Januárban folytathatunk mindent tovább. Ám a perek nagy kérdése kötelmi jogi alapú, nem fogyasztóvédelmi. Azaz sikerült a perek időtartamát fél évvel kitolni, mely miatt az államot súlyos felelősség terheli. Ettől eltekintve a következmény adott, a problémát csak elodázzák.

Ezt maga a jogalkotó is pontosan tudja:

 [130] Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy az igazságügyi miniszter tájékoztatása szerint mintegy 1,8 millió polgári peres eljárás megindításával kellett volna számolnia a jogalkalmazónak (és a jogalkotónak), ami – az évente átlagosan 160.000 megindult polgári alkotmanybirosag.hu peres eljáráshoz viszonyítva – olyan ügyteher növekedést eredményezett volna, mely hosszú időre megbénította volna az igazságszolgáltatást. Az a törvényhozói beavatkozás tehát, mellyel igen nagy számú egyedi per néhány sui generis eljárás lefolytatásával kiváltható, úgy hogy a pénzügyi intézményeknek is lehetőségük van a vélelem megdöntésére és ezzel párhuzamosan a bíróságok működése sem lehetetlenül el, nem tekinthető a jogbiztonság követelményét sértő állami beavatkozásnak.

 

Térjünk vissza a sorrendiséghez:

 [76] A konkrét esetben a kérdés tehát az, hogy a fogyasztói kölcsönszerződések egyes kikötéseinek a tisztességessége, illetve tisztességtelensége a Tv. hatályba lépése előtt létrejött jogviszonyokat illetően másként volt-e megítélhető, mint a Tv. hatályba lépését követően.

 [80] Az európai civilizáció egyik pilléreként is számon tartott római magánjogból kétezer év óta ismert és bevett a contra bonos mores elve, mely szerint a jóerkölcsbe ütköző jogügylet semmis, ahhoz joghatás nem fűződhet. Az elvet a mintaként is szolgáló francia, osztrák, német magánjogi kódexek törvényi rangra emelték (Code civil Art. 1131. és 1132.; Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch § 878.; Bürgerliches Gesetzbuch § 138.), Magyarországon az első versenytörvény (1923. évi V. törvénycikk 1. §), majd Magyarország Magánjogi Törvényjavaslata (Mtj.) 956. §-a iktatta be (1928-ban). Következtetésként ebből levonható, hogy az erkölcstelen ügylet tilalma az európai közös alkotmányos hagyománynak és a magyar történeti alkotmánynak is szerves része, alapvető értéke.

 [81] Ezzel a fejlődési folyamattal összhangban a régi Ptk. 4. § (1) bekezdése a magánjog egészének alapelveként monda ki, hogy a polgári jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során a felek a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megfelelően, kölcsönösen együttműködve kötelesek eljárni. A régi Ptk. 5. § (1) tiltotta a joggal való visszaélést. Ilyennek minősült a jog gyakorlása, ha az a jog társadalmi rendeltetésével össze nem férő célra irányul, különösen ha a nemzetgazdaság megkárosítására, a személyek zaklatására, jogaik és törvényes érdekeik csorbítására vagy illetéktelen előnyök szerzésére vezetne. A contra bonos mores elv a régi Ptk. 200. § (2) bekezdés 2. mondataként így szólt: „Semmis a szerződés akkor is, ha nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközik”. A régi Ptk. 209. § (1) bekezdése kimondta, hogy tisztességtelen az általános szerződési feltétel, illetve a fogyasztói szerződésben egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel, ha a feleknek a szerződésből eredő jogait és kötelezettségeit a jóhiszeműség és tisztesség követelményének megsértésével egyoldalúan és indokolatlanul a szerződési feltétel támasztójával szerződést kötő fél hátrányára állapítja meg. Ugyanennek a szakasznak a (2) bekezdése megállapította, hogy a feltétel tisztességtelen voltának megállapításakor vizsgálni kell a szerződéskötéskor fennálló minden olyan körülményt, amely a szerződés megkötésére vezetett, továbbá a kikötött szolgáltatás természetét, az érintett feltételnek a szerződés más feltételeivel vagy más szerződésekkel való kapcsolatát.

 [82] Tartalmilag a régi Ptk-val megegyező szabályozást tartalmaz az új Ptk. 1:3. § (1) bekezdése, az 1:5. § (1) bekezdése, a 6:96. §-a, valamint a 6:102. § (1) bekezdése.

 [83] Ezt az egyértelmű és töretlen jogfejlődést tartalmazza immár alkotmányos értékként az Alaptörvény M) cikk (2) bekezdése: „Magyarország biztosítja a tisztességes gazdasági verseny feltételeit. Magyarország fellép az erőfölénnyel való visszaéléssel szemben, és védi a fogyasztók jogait.”alkotmanybirosag.hu

 [84] A tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Tptv.) 2. §-a kimondja, hogy tilos gazdasági tevékenységet tisztességtelenül – különösen a megrendelők, vevők, igénybevevők és felhasználók (a továbbiakban együtt: üzletfelek), illetve a versenytársak törvényes érdekeit sértő vagy veszélyeztető módon vagy az üzleti tisztesség követelményeibe ütközően – folytatni. A Tptv. 21. § a) pontja értelmében tilos a gazdasági erőfölénnyel visszaélni, így különösen: az üzleti kapcsolatokban – ideértve az általános szerződési feltételek alkalmazásának esetét is – tisztességtelenül vételi vagy eladási árakat megállapítani, vagy más módon indokolatlan előnyt kikötni, vagy hátrányos feltételek elfogadását kikényszeríteni.

 [85] A fogyasztókkal szembeni tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat tilalmáról szóló 2008. évi XLVII. törvény 3. § (1) bekezdése szerint tilos a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat. A 3. § (2) bekezdés a) pontja szerint tisztességtelen az a kereskedelmi gyakorlat, amelynek alkalmazása során a kereskedelmi gyakorlat megvalósítója nem az ésszerűen elvárható szintű szakismerettel, illetve nem a jóhiszeműség és tisztesség alapelvének megfelelően elvárható gondossággal jár el.

 [86] A fenti történeti jogfejlődésből, alkotmányos és jogszabályi környezetből az a következtetés vonható le, hogy a Ptk.-nak mint lex generalisnak a tisztességességre vonatkozó generálklauzuláját konkretizálják a lex specialisnak minősülő ágazati törvények. Az ágazati törvényekben megjelenő speciális előírások mögöttes jogaként a régi és az új Ptk. szerződési feltételek tisztességtelenségét tiltó általános rendelkezése mindvégig alkalmazandó maradt. A Tv. tehát új jogszabályi környezetet – visszaható hatállyal – nem teremtett. Ez alól kivételt az az eset jelenthetne, ha megállapítható lenne, hogy a Tv. valamely más jogszabály által korábban előírt szerződési feltétel tisztességtelenségének a vélelmét állítaná fel. A régi Ptk. 209. § (5) [2009. július 1-t követően (6)] bekezdése kimondta ugyanis, hogy nem minősülhet tisztességtelennek a szerződési feltétel, ha azt jogszabály állapítja meg, vagy jogszabály előírásának megfelelően határozzák meg. A bírói kezdeményezésben a pénzügyi intézmények éppen arra hivatkoztak, hogy a régi Hpt. 210. § (3) bekezdése felhatalmazást adott az egyoldalú szerződésmódosításra azzal, hogy „a kamatot, díjat vagy egyéb szerződési feltételt csak akkor lehet egyoldalúan, az ügyfél számára kedvezőtlenül módosítani, ha szerződés ezt – külön pontban – a pénzügyi intézmény számára meghatározott feltételek, illetve körülmények esetére egyértelműen lehetővé teszi”.

Érdekességként kell megállapítani, hogy a fenti érvelést 2009 óta minden esetben tartalmazza Dr. Marczingós László ügyvéd érvelése, azonban eddig egyetlen bíróság sem vállalta a szakmai felelősséget azért, hogy helyesen alkalmazza a régi joganyagot.

Az AB határozatának indokolásával pont az a baj, hogy maga sem hajlandó észlelni a jóerkölcsbe ütközést, hanem elkendőzi a problémát. Annak ellenére, hogy az alábbiakban megjeleníti a helyes érvelést:

 [98] Mindezek mellett további érvként az Alkotmánybíróság utal még néhány határozatára. Egy nyitott, az absztrakció magas szintjén megfogalmazott generálklauzula – mint jelen esetben a tisztességesség követelménye – minden esetben értelmezésre szoruló jogfogalmat jelent. A generálklauzulák jogrendünk integráns részét képezik, ugyanúgy, mint a részletező, alkotmanybirosag.hu kazuisztikus normák (801/B/2002. AB határozat, ABH 2008, 1899, 1904.). A 847/B/1996. AB határozatában az Alkotmánybíróság megállapította, hogy „[a] jogalkotóknak a normavilágosság követelményeinek megfelelő jogszabályszöveget kell kibocsátaniuk. A jogalkotó feladata az, hogy a jogi szabályozás körébe vont életviszonyokat megfelelő rendelkezésekkel szabályozza. Az már egyfelől az életviszonyok, másfelől a szabályozás jellegétől függ, hogy a rendelkezés ad-e mérlegelési vagy értelmezési jogkört a jogalkalmazó szerveknek vagy sem. Esetenként a jogi szabályozás zárt, tételes felsorolást tartalmaz, amelyet a jogalkalmazó szervek nem bővíthetnek. Előfordulhat azonban, hogy a szabályozni kívánt társadalmi viszonyok annyira sokrétűek és változatosak, hogy az említett szabályozási mód alkalmazása szóba sem jöhet. Ilyenkor a jogszabály vagy tartalmi ismérvek alapján határozza meg a személyek, tárgyak, szolgáltatások ama körét, amelyre valamely rendelkezés irányadó, vagy példálózó felsorolást foglal magában.” (ABH 1996, 644, 645.) Az 55/2001 (XI. 29.) AB határozatában az Alkotmánybíróság hangsúlyozta továbbá, hogy bizonyos esetekben éppen nem a részletező, hanem az általános, keretjellegű szabályozás segíti elő a jogbiztonságot. „A [...] jogszabályok világossága, áttekinthetősége érdekében célszerű, ha a törvényhozó kerüli azoknak a helyzeteknek a teljes körű felsorolását, melyekre a jogszabály adott rendelkezését alkalmazni kell; az életviszonyok folytonos alakulása, változásai következtében e helyzetek kimerítő felsorolása reménytelen vállalkozás volna. Ha pedig újból és újból kiderülne, hogy a törvény hatályát ki kell terjeszteni olyan helyzetekre is, melyekre a törvényhozó eredetileg nem gondolt vagy nem gondolhatott, ez a sorozatos törvénymódosítások kényszere folytán az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság egyik elemére, a jogbiztonságra nézve jelentene veszélyt.” (ABH 2001, 442, 461.)

avagy

 [101] Ezeket a rendelkezéseket is alapul véve mondta ki az Európai Bíróság a C-26/13. számú ügyben (Kásler-ügy), hogy „a szerződési feltételek átláthatóságának a 93/13 irányelvben alkotmanybirosag.hu foglalt követelménye nem korlátozható kizárólag azok alaki és nyelvtani szempontból érthető jellegére. Éppen ellenkezőleg [...] mivel a 93/13 irányelv által létrehozott védelmi rendszer azon az elven alapszik, hogy a fogyasztó az eladóhoz vagy szolgáltatóhoz képest hátrányos helyzetben van többek között az információs szintje tekintetében, az átláthatóság e követelményét kiterjesztő módon kell érteni.” (Indokolás 69, 70. bekezdések)

 [102] A fogyasztót tehát a szerződéskötés során olyan helyzetbe kell hozni, hogy megfelelően fel tudja mérni az általa vállalt kötelezettségeket, az szerződéskötést követően esetlegesen bekövetkező körülményváltozásból eredő többletkötelezettségeket, azok keletkezésének indokait, a kötelezettségváltozás várható mechanizmusát és annak lehetséges mértékét.

 

Összességében elmondható, hogy az AB döntése jogelméleti érvelésemet megerősíti.

Mivel zenei alapképzésem teljes hiánya miatt összesen egy trombitát tudtam úgy megszólaltatni, hogy artikulálatlan üvöltése miatt a költöző madarak hamarabb indultak meg délre, soha nem veszem a merészséget, hogy kritikát mondjak egy zenei produkció felett. Ám ez nem tart attól vissza, hogy rácsodálkozásomat, őszinte örömömet ne osszam meg olvasóimmal.

 

Tegnap este A Festetics Palota Tükörtermében Jakobi László úr szervezésében, az MVM Koncertek részeként került sor A Hegedű sorozat újabb állomására. Jávorkai Sándor és testvére, Jávorkai Ádám neve számomra teljesen ismeretlenül hangzott. Ám abban biztos voltam, amennyiben Jakobi úr valakit meghív a sorozatba, az csak maximális élményt jelenthet. Nos, ebben az esetben az elvárt élmény sokszorosát vettük kézhez.

 

A Festetics Palota eleve egy kuriózum. A hófehér terem barokkos cizelláltsága, az aranyozott keretű tükrök egymásban való reflexiója bemutathatatlan. Ez valami más világ, mint mindennapjaink szürke valósága. Itt visszalépünk az időben néhány évszázadot, magunkra csukjuk az időgépet, kirekesztünk minden zavaró tényezőt. Megjegyzem, a hallgatóság itt legalább tudja, illik kiöltözni az alkalomra!

 

A Jávorkai testvérek – ahogyan tájékozódtam eddig – régi, jelentős roma zenész dinasztia ifjú tagja. Pont olyan mesteri vérvonalat visznek tovább, mely hazánk kiemelkedő zenei és társadalmi kincsét jelentik. Azt az alázatos, a művészetnek mindent alárendelő életutat, mely nem csupán a zenész, hanem a megszólaltatott szerzőt is hallhatatlanná teszik.

 

Volt szerencsém korábban számos roma jazz zenészt személyesen ismerni, egy társaságba járni, számos koncertet belülről, a színpad mögül is végigélvezni, így ismertem humorukat, szófordulataikat, örömüket. Amikor a testvérek megjelentek, azonnal láttam, itt valami nagyon más fog történni, mint megszokhattuk. A legtöbb szólista bizonyos távolságtartással viseltetik a publikum felé. A legkönnyebb talán úgy megfogalmazni, hogy bejön a színpadra a zongoraművész, meghajol, hátracsapja a frakkot, leül, és belecsap a zongorába egy heves szólóval kezdve. A mesterek nagyon ritkán beszélnek, alig van kontaktus a hallgatósággal.

 

Ha tehát hegedű, akkor azonnal ide illik egyik legkedvencebb anekdotám, mely szerint a cigányprímás Yehudi Menuhin játékát hallgatva elmerenget, és lassan, elgondolkodva fogalmazta meg véleményét a feltett kérdés hallatán: hogyan tetszik a mester játéka. „Szép, szép, de asztalnál meghalna.” Ezt a fordulatot azóta is szívesen alkalmazom megannyi mesterséggel, előadással, mutatvánnyal kapcsolatban. Ugyanis az előadóművészet számomra legfontosabb eleme nem más, minthogy én vagyok a publikum, én figyelek, nekem szól a darab.

 

Nos, a testvérek bejöttek a terembe, Ádám leült egy rém egyszerű irodai székre, beállította a gordonkát, míg Sándor megállt jobbján, és csodák csodájára, megszólították a publikumot. Mosolyogva, kedvesen, azon pillanatban barátságos, közvetlen légkört kialakítván.

 

Persze, Jakobi úr a felvezetőjén bemutatta a fivéreket, rövid életútjukat, nemzetközi sikereiket, ám figyelmemet a korábbi Törley Szalonban aratott sikerük bemutatása eltette fel. A szalonok hangulata ugyanis csodás. A Zeneakadémia, pláne a MÜPA, messze elbújhatnak hangzásban, intimitásban mögöttük. Soha, semmi nem ér fel azzal az érzéssel, amikor a parketta közvetíti a hangszer rezdüléseit a talpamon keresztül az agyamig. Szerintem a hangszereket is így lehet megismerni, megérteni.

 

Az első mű Haydn D-dúr duója volt, (https://www.youtube.com/watch?v=jRSWcsB9qRY) igazi bemelegítés könnyen befogadható harmóniákkal. Nekem az tűnt fel, a gordonka volt inkább domináns, és a hegedű szinte csak kísérte. Jávorkai Ádám hangszere nagyon szól. Jobb kifejezést amatőrként nem tudok használni a hang minden tartományában erőteljes, kristálytiszta hangszerre. Ráadásul az tűnt fel, hogy az ifjú mestert „nem zavarja” hangszere. A játék eszköze és nem feladata a gordonka, nem megoldani igyekszik a hibátlan játék kihívását, hanem oly magától értetődően csalja elő a hangokat, mintha elve így született volna. Megjegyzem, valószínűleg így is született, ugyanis tanulni lehet, de ez a tanulási folyamaton túli adottság lehet. Na persze, a mesterkurzusok sora sem árt.

 

A művek előtt inkább Ádám tartotta szóval a közönséget. Aranyos volt, amikor kedvenceikről beszéltek – egymás szavába vágva – előre vetítetve a ráadás darab még nagyobb kedvenc jellegét, habár még csupán a koncert legelején tartottunk. Széles mosollyal, gyakorlatilag a nézők szemkontaktusát keresve kommentálta a bemutatandó művet. Az egész olyan érzést keltet, mintha csak nekem játszottak volna, és ezt bizonyára minden hallgató hasonlóan érezhette. Ez az a többlet, mely a számomra a bevallottan nehéz Kodály darab (Duó hegedűre és gordonkára op.7.) befogadását, élvezetété is megkönnyítette. (https://www.youtube.com/watch?v=rzNMtH1PYG0)

 

A szünetben Sándor úgy sétált fel, s alá, mintha nem is a pokolian nehéz második részre készülne, könnyeden beszélgetett ismerősivel a nézők között. Ez azért engem meglepett, de azért annyira nem is csodálkoztam rajta. Ez olyan megalapozott magabiztosság, rutin jele, mely csak azt jellemezheti, aki már régen mindent megtett annak érdekében, hogy a kisujjának utolsó percében legyen a zeneirodalom összes jelentős darabra.

 

A szünet utáni első mű lehetett volna akár a csúcspont is. Kodály gordonka szólószonátájáról volt szó, melyet a művész úgy mutatott be, Bartók véleménye szerint Bach után az első igazán jelentős mestermű e műfajban. Starker Jánost volt az egyik legfontosabb előadója e szonátának, akire megint csak úgy lehetünk büszkék, hogy 1948-ban elhagyta Magyarországot – mint lassan mindenki. (https://www.youtube.com/watch?v=4MEUIGjfHNw)

 

Sorban olyan rövid darabok következtek, melyet a művészek mesteri hangszerkezelését mutatták be. Wieniawski darabjai (https://www.youtube.com/watch?v=fCm5lJpPZJ4), és „néhány Paganini”. Itt már Sándor vitte a prímet, szóban is. Itt érte el számomra a következő csúcspontot az este. Felajánlani a közönségnek, mondjon egy számot, és azt a Paganini Caprice szólal meg. Előbb Ádám játszott el egy művet, majd következett Sándor. Ám valaki a közönségből pont azt a számot mondta be, melynek megfelelő művet a gordonka szólaltatta meg előbb. Sándor közölte, azt már hallottuk, és a több bekiabált szám egyértelműsítésére röpkén bejátszotta a gordonkán hallottak részletét, majd átváltott azonnal a kiválasztott 24-esre. Nos, ezek a kis nüanszok hozták le „asztalhoz” az egész estét úgy, hogy annak felettébb magas művészi színvonala egy szemernyit sem csorbult. Ugyanis a hozzám hasonló bátortalanul járatlan zenerajongó is úgy érezhette, benne van az egész közepében, vele lüktet a zene. Ez nem kis boldogság, olyan, amikor a mosoly odaragad az ember arcára, és azt nem lehet lemosni semmivel.

 

A 24-es darab tehát lefutott. Szerintem közismert tétel. (https://www.youtube.com/watch?v=PZ307sM0t-0) Ám, a művész karnyújtásnyira játszotta el előttem, és a vonó száguldásai a húrokon szinte elszédítettek. Ádám meg is jegyezte, hogy érdekes módon Kodály alkalmazta a technikát darabjaiban, amikor a kéz nem csupán a hangokat fogja le, hanem penget is, és emellett a vonóval is játszik. A mellékelt felvételen mindez jól látszik Paganini darabját illetően.

 

Jávorkai Sándor ezt követően emelte a tétet egy Ernst darabbal (A nyár utolsó rózsája – https://www.youtube.com/watch?v=RydWCy6YtRI), mely szerinte gyerekjáték a később következő Paganini tételhez képest. (Egyébként pont Baráti Kristóf lesz a következő eladás művésze)

 

Ezt követően következett Bartók Román népi táncok műve – melyet politikai elitünk Székesfehérváron csonkított címmel vezetett fel anno. (Ezt nem tudtam szó nélkül hagyni most sem.) Ezt a művet nagyon szeretem. És jelen esetben nem volt zongora, még különlegesebb volt az előadás. Eszembe jutott a dolog apropóján, mennyire böszmeség a magyar-román csinált konfliktus kiélezése, a tűz szítása. Buta emberek szintjén szított nacionalizmus, habár az embereknek semmi, de semmi bajuk nem lenne egymással. Érthetetlen.

 

A következő darab az este legnehezebb előadása. Jávorkai Sándor csak annyi tájékoztatást adott Paganini „God Save the King” darabjához, hogy nem sokan képesek eljátszani rendesen. (https://www.youtube.com/watch?v=YGmIlMS60c0&spfreload=1) Bevallom, ilyen technikát még soha nem láttam, ám tegyük hozzá, én még hallgatónak is amatőr vagyok. Ez már nem igazán a zenéről szól, hanem a technikai bravúrról, de annak lenyűgöző!

 

Hogy Paganininél maradjunk, jöhetett a Velencei karnevál op.10., mely nagyon kedves darab, pláne úgy, hogy Ádám a mű közepén kiszólt a közönséghez, felvetvén, vajon mire gondolhatott, mit érezhetett Paganini anno ott Velencében… közben Sándor pengetéssel vitte tovább a darabot… (https://www.youtube.com/watch?v=RHWKl85kgK8)

 

A felfokozott érzelmeket Handel – Halvorsen g-moll passacaglia műve (https://www.youtube.com/watch?v=qNsxXued784) vitte vissza a „normálisra”, de csak azért, hogy utána a fivérek világcsúcsot döntsenek Rimszkij-Korszakov Dongójával. 53 másodperc alatt futott le a darab. Végül egy Bach darab zárta le az estét, mely keretbe foglalta az élményeket.

 

Azt gondolom, a fivérek tökéletes technikai tudása, remek előadás összeállítása mellett a közönséggel való kapcsolatuk miatt marad felejthetetlen számomra. Még azt is elfelejtettem, hogy a székek borzalmatlanul kényelmetlenek.

 

A slusszpoén, hogy december 7-én a szomszédomban fognak játszani, Gyulakeszin, a malomban. Már be is rendeltem a jegyeket!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Chenonceau1Az utazási irodák kedvenc célpontja Párizs, majd a Loire menti kastélyok láncolata. Sok magyar megfordult arrafelé, és nyilván kialakult mindenkiben egy kép. A kép, mely a képeslapokon jelenik meg és egy másik kép, mely a valóság. Az előbbi tétel minden esetben gyönyörűségesen gyönyörű, álomszép, mesebeli, etc.

Don Marcello csak úgy beesett, hiszen arra járt, és vétek lett volna kihagyni a második leginkább ismert kastélyt. Bevallom, nekem is örök ábrándom volt, élőben megcsodálni helyet. De nézzünk előbb egy kis történelmet, mert abban elhelyezvén lehet komolyan értékelni.

 

A jelenleg látható Chateau ősi elődjének történelme számomra a ködbe vész. A Cher folyón állt egy erődítés, melyből csak az un,. donjon, a kerek, bástyaszerű épületrész maradt meg. A többit elbontották a XVI. század elején. Chenonceau történelmét mindenki az azt birtokló hölgyekhez köti, ám az első dáma – Catherine Briconnet, nagy valószínűség szerint még a bontáshoz sem kezdhetett volna hozzá, ha férje, Thomas Bohier tábornok (lieutenant general) – ki XI. Lajos, VIII. Károly, XII. Lajos, és I. Ferenc szolgálata folytán jelentős vagyont szerzett, illetve gyarapított, nem vásárolta volna meg a régi erődítést. Említett úr nem is igazán katonai karrierjével tette lehetővé a beruházást, hanem pénzügyi vonalon tett uralkodói szolgálataival. Nem mellesleg 1497-től Tours polgármestere volt.

1512-ben a feleség nekilátott az építkezésnek, míg a férj elment egy kicsit háborúzni Itáliába, ahol 1523-ban el is hunyt.

 

Chenonceau2XI. Lajos 1461-1483 között, VIII. Károly, a Nyájas, 1483-1498 között, XII. Lajos 1498-1515, míg I. Ferenc 1515-1547 között uralkodott. XI. Lajos a Valois-ház hatodik királya volt, és anyja, Anjou Mária nápolyi királyi hercegnő volt. Lajos – nem királyként, apja oldalán – még részt vehetett a százéves háborúban, mely egyébként 116 évig tartott. (1337-1453)

A fenti időszak alatti magyar történelemről keveset tud a közember, pontosabban szólva, nem tudja párhuzamba állítani a nyugati történelemmel. Nos, 1308-ban Károly Róbert került a magyar trónra, hiszen az Árpád-ház férfiágon nem öröklődött. III. András halálát követően egy sor vitatott legitimitású kiskirály uralkodott. Az eltelt hét év alatt vagy kilenc uralkodó zilálta szét országunkat.

Károly Róbert leányágon V. István dédunokája volt. Magyar királynak nevelték, az Anjou-ház európai jelentőségéről majd máskor teszek említést, de az is lehet, még ebben az írásban. Nos, utódja Nagy Lajos lett (1342-1382), kit leánya, Mária követett a trónon 1395-ig. 1385 és 1386 között II. Károly, nápolyi Anjou király került a magyar trónra. Ez egy igen érdekes történet, de maradjunk annyiban, hogy őt gyorsan követte Mária férje, Luxemburgi Zsigmond, aki 1387 és 1437 között, ötven évig volt magyar király. Nem mellesleg német-római császár. szerintem valahol ez lehetett a magyar királyság fénykora. Őt Habsburg és Jagelló királyok váltották, mire megérkezünk XI. Lajos francia király kortársához, Mátyás királyhoz (1440-1457). Őt hozzávetőlegesen ismeri majd mindenki. A mohácsi csatáig, azaz 1526-ig II. Ulászló és II. Lajos Jagelló királyok „uralkodtak.”

 

Chenonceau5Azaz az angol-francia százéves háború az Anjou-ház magyar uralkodásától eltartott Mátyás királyig. Ez volt az az időszak, amikor a magyarra nem rontott rá a török. Luxemburgi Zsigmond ugyan jelentősebb hadjáratokat vezetett a török ellen, és kapott is irtózatos nagy pofont tőlük, de elmondható, hogy a magyar történelem a külső támadásoktól mentes volt a fenti időszakban.

Franciaországot a háború alatt pestisjárvány és a hadjáratok tizedelték. Jeanne d’Arc máglyahalála 1431-re esik, a százéves háborút csak az 1453-as béke zárta le. De magát a háborút csak az fordította meg a francia uralkodók javára, hogy az Arrasi egyezménnyel (1435) Burgundia a franciák oldalára állt, Párizst „visszaadta” a francia királynak. Ennek „csupán” azért van jelentősége, mert kevesen tudják, a francia királyoknak e korban legkevésbé sem Párizs volt a székhelye. A királyok a háború miatt állandóan mozogtak udvartartásukkal, mely igen másképpen nézhetett ki, mint ahogyan általában elképzelhetnénk.

XI. Lajos a százéves háború végén még őt támogató burgundiaiakkal remek csatákat vívott, és Merész Károly burgundiai herceg jelentősen megkeserítette az életét. A király és a herceg csatáiban a királyt svájci, míg a herceget itáliai zsoldosok támogatták. A taljánok azonban elhagyták Merész Károlyt, aki nem csak a csatát veszítette el, hanem életét is 1477-ben.

 

Lajos fia, a 13 éves (Nyájas) Károly nem volt valami jelentős király, azonban 1495-ben Nápoly királya lett. Az Anjou-ház 1481-ben kihalt, így jelentős európai kavalkád keletkezett Anjou, Maine és Provance birtoklásáért. A lotharingiai herceg, II. René, bejelentkezett a birtokokra, aki csak évekkel később mondott le utódlási akaratáról. Amikor e kérdés úgymond rendeződött, VIII. Károly itáliai hadjáratot szervezett, hiszen a Velencei Köztársaság, vagy Firenze, avagy Milano a kor legjelentősebb gazdaságai voltak.

Milano ura ekkor Lodovico Sforza, Firenzében Savonarola osztotta lapokat, és mindenki arra próbált játszani, hogy a franciák segedelmével bukik majd a pápa, avagy a Mediciek. Gondoljunk bele, ez a kor volt Michelangelo és Leonardo da Vinci nagy kora!

Érdekes, hogy a százéves háborút követően a francia királyok rend beszedték az országot, a királyság területét jelentősen növelték, de félreértés ne essék, az akkori határok messze nem egyeztek meg a maiakkal.

 

Chenonceau31491-ben előbb az orléans-i herceg, majd maga a király is megtámadta Itáliát. Őket a milanói herceg támogatta, így elfoglalták Firenzét is. Emlékeim szerint ekkor önthettek ágyút Michelangelo remek lovas szobrából, talán. A francia király, Károly nem foglalta el Rómát, csak megállt a kapuban, így a pápa kinevezte Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királyává. Ez persze nem tetszett Velencének, így a milanói Sforza herceg átállt, létrehozták a Velencei Ligát.

VIII. Károly, a Nyájas, tehát formálisan sikeres itáliai hadjáratot vitt végbe, azonban semmit nem tudott megtartani, rossz poénként még a fejét is beverte Amboise kastélyában, és meghalt. De erről talán egy másik írásban kell beszámolni, főleg Leonardo da Vinci kapcsán.

 

Gondoljunk bele, amikor Károly beverte a fejét, nálunk már szétesett a királyság és minden magyar nagyúr a törökkel egyezkedett, hogyan kaparinthatná meg a koronát. II. Ulászló kormányzása talán nem volt a legsikeresebb történelmi kor.

Károly, a Nyájas, utódja XII. Lajos volt. De nem Károly fia, ugyanis a régi király minden gyermeke korán meghalt. Lajos orléans-is herceg volt, és természetesen Valois. Itáliai igényei zseniális történelmi szövevényekben keletkeztek. Milanóban korábban Sforza megbuktatta a Viscontiakat. Sforza egyszer ide állt, egyszer oda. A korábbi francia király tehát szembe került a Velencei Ligával, de Lajos maga mellé állította VI. Sándor pápa törvénytelen fiát, Cesare Borgiát és magát a pápát. Mivel Milánó elleni támadás volt a cél és a hercegség területi feldarabolása, Velence is hamar a francia uralkodó mellé állt.

 

Milano városát a szövetségesek elfoglalták, majd Lodovico Sforza visszafoglalta, de hamar elveszítette ismét. A Loire-menti kastélyok történelmébe tartozik majd, hogy ma is áll egy középkori vár, Loches, melynek rabja lehetett 1500 és 1508 között, haláláig Lodovico. Loches ma nagyon olyan, mint anno.

Már nem is kellene említeni, de Velence összeállt a pápai állammal és 1510-re kiszorították a franciákat Itáliából. 1513-ban elhunyt II. Gyula pápa, aki innentől nem tudta tovább finanszírozni Michelangelot. A pápa halála egy jelentős kor végét jelentette kulturális, művészeti szempontból.

XII Lajost 1515-ben érte utol a halál, utódja I. Ferenc lett, az igazi francia reneszánsz király. Érdekes, mennyit csúszott Itáliához képest a reneszánsz…

 

Chenonceau4Itt kell tehát visszatérni Chenanceau építésére. Thomas Bohier végigszolgálta a királyokat, akár katonaként, akár pénzügyérként, és tette a dolgát. Felesége pedig 1513-ban, XII. Lajos halála előtt két évvel kezdte meg az átépítést. A Loire vidéke ekkor a királyi udvar legfőbb célpontjává vált, hiszen nyugalom és gazdagság uralta. Az arisztokraták folyamatosan egyesítették birtokaikat és hihetetlen építkezési lázba kezdtek. De egyelőre maradjunk csak ennél a Chateau-nál.

Thomas Bohier és Katherine Briconnet 1523-ban haltak meg. A király, azaz I. Ferenc valamilyen tartozás fejében megszerezte Chenanceau-t. A későbbi király, azaz II. Henrik, azt kegyencnőjének, Diane de Poitiersnek adta. Közben megtörtént a Mohácsi-csata. Itt meg építgették a kastélyt. de ebből nem azt a következtetést vonnám le, hogy bezzeg a franciák, hanem mit csináltunk mi, magyarok mintegy 100 évig? Ugyanis a francia király nem gyarmataiból gazdagodott meg. Azok a spanyolok voltak…

Diane de Poitiers építette a híd pillérjeit, és magát a hidat, melyre később Medici Katalin, II. Henrik özvegye építette a kétszintes épületszárnyat, mely a Chateau jellegzetességét adta. Diane de Poitiers ugyanis kegyvesztett lett és Chenonceau helyett Chaumont kastélyával kellett beérnie. Nos, az sem csúcsa.

 

Amikor Medici Katalin 1589-ben meghalt a közeli Blois-ban, nálunk a Rudolf király uralkodott. Ő volt az a magyar király, aki ellen Bocskai István az Oszmán Birodalom támogatásával vezetett felkelést. 1611-ben kezdődött a Habsburg-ház elleni harmincéves háború, melyet vallási köntösbe csavartak. De ezt előzte meg a tizenötéves háború (1591-1606), mely török részről Bécs megszerzéséért, míg keresztény részről a törökök kiszorításáért folyt. A Habsburgok oldalán harcolt az erdélyi, a havasalföldi és a moldvai fejedelem, a Német-római Birodalom és a pápai állam. Igaz, Buda még 1541-ben került oszmán kézre.

No, a kastély többi nagyasszonyát nem kívánom végigvenni, de úgy vélem, ez a Chateau valahogy a női szeszélyeknek kitett épület minden ízében, ahol még a kertek is az egymás elleni gyűlöletből fakadtak.

Franciaország európai nagyhatalommá vált, egyben „rátört” a reneszánsz, melyet kőbe kellett vésni, így a Loire mentén sorra nőttek ki a földből a kisebb és nagyobb paloták.

 

Nekem ugyan Chenonceau nem igazán tetszik, de azt elismerem, van benne valami igazi nagyvonalúság. A kastély használhatósága számomra igen kérdéses. Nagy valószínűség szerint minden napi munkálat külső épületekben mehetett végbe, ugyanis ez a kastély olyan, mint egy rendkívül exkluzív hotel, melyben csak elnöki lakosztályok vannak.

Sajnos Don Marcello ottjártakor igen rossz idő volt, és későre is járt, így a képek nem mutatnak valami jót, de az internet amúgy is tele van remekművekkel. Csak azt akartam bemutatni, hogyan, milyen közegben épülhetett meg egy ilyen l’art pour l’art kastély. Nem mellesleg mi, magyarok akkortájban mivel voltunk elfoglalva. Én azt gondolom, a Nyugat nagyon messze volt tőlünk.