‘Utazások’

Nagyon sok embertől hallottam, hogy nekiindul Indiának hátizsákkal csak azért, mert már ismerősei jártak ott ilyen módon, és az milyen jó volt. Nem tudom, hogy ezt az ideológiát a pénzszűke, vagy valami más – számomra érthetetlen – világszemlélet okozza, de merészen bevallom, ha nekem konkrétan nincsen egy meghívásom és kötött programom, ellátásom, helyi segítségem, akkor sem hátizsákkal, sem luxus körülményeket biztosító szervezéssel nem indultam volna neki.

 

Ugyanis India számomra idegen. Habár az arab világ egy részét (természetesen a kényelmesen elérhetőt) bejártam, és volt merszem Tunézia nagy részét egyedül, bérelt autóval bejárni, Indiában erre nem vállalkoztam volna. Ha másért nem, pusztán azért, mert nem is vezethetnék odaát.

 

Nagyon régi, fiatalkori barátomat egy indiai cég élére vetette a sors, így a céges randevú mellett lehetőség nyílott egy komolyabb kulturális körutazásra is. Ez annyit jelentett, hogy megvettem a repülőjegyet a katari gépre, és vártam, hogy Delhiben leszedjenek róla. Onnan átengedtem magamat az élet sodrásának, ami csak annyiban jelentett később meglepetést, hogy a sodrás intenzitását előre el nem tudtam volna képzelni.

 

A Qatar Airways kényelmes repülést, ám a Emirates-nél szerényebb fedélzeti szolgáltatást nyújtott. A szórakoztató elektronika azonban megóvott attól, hogy felvágjam az ereimet, ugyanis aludni nem tudok repülőn, és a 3. órát követően kifejezetten nehezen bírom a bezártságot, magát a repülést. Mivel magamévá tettem Johnny English legújabb kalandjait, illetve a Válogatott gyilkosokat (The Killer Elit) csak elmúlattam az időt Doháig, ahol egy furcsa repülőtér fogadott.

 

A leszállópálya mellett parkoltak a gépek, az új létesítmények átadásáig egy sufni szintű barakk minősül terminálnak. A géptől a busz röpke 20-30 perc alatt – több megállóval – viszi el az utasokat a barakkig, és közben rövid fejszámolással eljuthatunk addig a felismerésig, ha csak a földön áll vagy 5-6 tucat Qatar Airways gép (ám lehet, hogy még több), akkor mennyi lehet a levegőben, és tulajdonképpen mekkora is a flotta…

 

Meglepő volt, hogy a Budapest – Doha járat magyar utasainak száma nem vallott a válságra, ugyanis idegenvezetővel tartottak Indonézia felé. Néhány arcot illetően titkon felsejlett bennem, hogy vajon az adóbevallás mennyiben támasztja alá a nyaralás árszínvonalának megfelelő lehetőségeket. Persze, nem kívánok más zsebében turkálni, csak megjegyzem, hogy amikor borul a magyar gazdaság és belpolitika, azonnal megjelennek bizonyos arcok, viselkedésmódok, típusok, melyek nem igazán illenek bele egy európai szocializálódási folyamatba. Vagy legalábbis nem abba, amiről én, a nagy nemzeti együttműködés rendszerébe nem tartozó átlagember álmodom.

Visszatérve a dohai repülőtérre, azért a világban még sincsen minden rendben. Szemmel láthatóan olyan emberek repülnek tömegével a világban, akiknek egy évtizeddel ezelőtt semmi keresnivalójuk nem volt a levegőben. Gyermekkoromban nagy élmény volt kimenni Ferihegyre, a fel- és leszálló gépeket nézni, kiküldetésre induló édesapánkat búcsúztatni, avagy fogadni, és egyáltalán beszívni a repülők hangját, szagát. A modernizálódó világban a repülés egyre kevésbé szolgálja a kiváltságos rétegek szórakozását, egyre inkább átlagossá váló közlekedési eszköznek tekinthető, és (habár nem ismerem a világ légi forgalmának adatait) tömegek emelkedtek a levegőbe. De nem tudom elhinni, hogy teljesen normális dolog az, ha cipőjük mellett járó emberek könnyebben emelkednek a levegőbe, mint ma egy magyar orvos. Persze, ez a honi jövedelmi viszonyok visszásságaiból fakadó keserűségem, és a dolgok végtelen leegyszerűsítése, de akkor sem találok magyarázatot bizonyos jelenségekre.

 

10-20 évvel ezelőtt a repülőtereket átlagosan jól öltözött utasok töltötték meg, konszolidált magatartással büszkélkedve, manapság bűzösen és koszosan utazó emberek tömege, akik közül a fiatalok a földön ülve, heverve múlatják az időt. A régi vágású kávézókat a Costa Coffee literes kiszerelésű zagyvaságai váltották fel eldobható vackokban. Anno jó volt repülni, utazni, manapság egy kínszenvedés.

 
Doha felé a repülő az Öböl menti országok partvonala mentén haladt, így a városok fényeit élvezhettük. Jellemző módon a part mellett fényárban úszott minden, egy tökéletes fényszennyezettség sztráda pedig beleveszett a sivatagba…

 

Doha – legalábbis a levegőből – meg egy nagy durranás. Jelen pillanatban eszem ágában sem lenne eltölteni ott néhány napot. Ám a repülőtér már most is multifunkcionális. Mecsetnek kell lennie! Ilyet még nem láttam.

 

Egy Boeing 777-es gép annyira nagy, hogy a felszállás és leszállás nem különösen élvezhető. A Doha – Delhi járaton felettébb sok az indiai, és bevallom, nem igazán volt szimpatikus tolakodásuk, másra oda nem figyelésük, agresszivitásuk. Más világ ez kérem, és mint kiderült később, nem is ez jellemző az indiaiakra általánosságban.

 

Barátom utasítása szerint mindaddig nem léptünk ki a repülőtér védelméből, míg meg nem érkezett a kocsi értünk, mely egyébként nem hajthatott be az érkezési oldalra. Amikor rajtot vehettünk, és kikerültünk a reggeli Delhi ege alá, bizony azon kaptam magam, hogy itt nincsen ég, és nincsen levegő. A szmog, a porszennyezettség olyan magas, hogy a városban eltöltött napok alatt nem láttam az eget, nem tapasztaltam kék színt, az összes fény furcsán szűrt volt, és gyakorlatilag lehetetlen szép képeket csinálni a műemlékekről. A por miatt állandóan köhögtem néhány nap elteltével, tegyük hozzá a Balaton partjának tökéletes klímája után szervezetemnek sima KO volt a 14 milliós város klímája.

 

Az autó azonnal belevetette magát a városi forgalomba, melyet úgy lehet jellemezni, bárki bármilyen járművel bárhol hajthat, mindeni villog és dudál, annak van elsőbbsége, akinek az orra egy centivel legalább előrébb van, és a legfőbb játékszabály az össznépi leszorítósdi. 5 perc alatt beláttam, hogy városi agresszív vezetési rutinom itt semmit sem érne, percek alatt halálra gázolnék egy tucat riksást. A lépésben haladó forgalom egy elzárt lakónegyedbe vitt, hiszen vendéglátónk egy olyan „elit” zónában lakott, ahol az épületek közötti utcákat óriási kerítésekkel, kapukkal zárnak le, biztonsági őrök védik, és oda csak az ott lakók léphetnek be.

 

Egyszóval megérkeztem Indiába, és azon gondolkodtam, hogy a hátizsákos turisták most mit tesznek. Felülnek egy riksára és keresnek egy 3 csillagos szállodát? Vagy egy éjszakai vonatot, ahol átaludhatnak a helyiek között egy éjszakát valahová zakatolván? A Delhiben található 5 csillagos szállodák árai a csillagos egekben. Egy Radisson SAS hotel, ahol megittunk egy ízben egy kávét, 2-300.-EUR összeget kóstál. A 100 eurós hotelek minősége – függetlenül azok vélt vagy valós csillagaitól – igen megkérdőjelezhető, de erről majd később. Azaz India nem Európa, ami önmagában nem baj, csak másként kell mindent megközelíteni, és európai ésszel ez az egész fel nem fogható.

 

 

 

 

Az alábbi írást még 2005 októbere és decembere között vetettem „papírra”, majd tettem közzé azóta megszűnt blogomban több részletben. Mivel karácsonyi ajándékként megkaptam Sting „A Winter’s Nigh” c. élő koncertfelvételét a durnhami katedrálisból, leküzdhetetlenül erős anglomán vágyakozás vett erőt rajtam, melyet csak egy kis saját készítésű bejglivel és belga gyümölcsös sörrel lehet enyhíteni…

Visszaolvasván a sorokat, nevetek saját magamon, nativitásomon, ám néha az döbbent meg, mennyire aktuális még majd minden észrevételem.

Liverpoolos szurkolótársaimnak tartalmaz még egy jó sztorit, ők érteni fognak mindent…

 

Lássuk tehát az emlékeket:

 

Még soha nem voltam Angliában. Valahogy féltem tőle. Az elérhetetlenségétől, a drágaságától, a legendáitól, meg egy képzeletbeli csalódástól. Az első utazásomra úgy került sor, egy barátom meghívott némi karácsonyi kocsmázásra és sétálásra a városban. Szerencsés ember vagyok, mondhatom. Egy feltétele volt, el kellett kísérnem egy kuriózumnak minősülő kabát beszerzését célzó sétára, amit itthon még nem lehet kapni. Nem egy kibírhatatlan feltétel…

Egyszóval barátom igazi angolszász vendéglátást varázsolt nekem, illetve nekünk, mivel a párommal mentem. Nem Malévvel repültünk, hanem a British Airways járatával. Az igazi ok talán az volt, hogy a Malév egy kicsit később indult, így időt nyertünk volna a BA szolgáltatásával, ha az nem lett volna speciális, és „Very British”.

 

Úgy kezdődött, hogy a BA járatára ugyanolyan volt felszállni, mint a magyar verzióra, ám soha nem nevettem még légi járművön annyit, mint itt. Ugyanis rendben kitoltak minket a betonra, hogy elkacsázzunk a kifutóig, de megálltunk és nem mozdultunk egy tapodtat se. Nem baj, itt tuti minden – gondoltuk – és olvastuk tovább újságjainkat. A dolog csak akkor lett furcsa, amikor olyan légkulcsok hangját hallottuk a fenekünk alatt, amivel a kocsikon a kerekeket cserélik. Mondtam is, hogy semmi baj, csak egy gyors felni-csere és máris száguldunk. Erre mondta a barátom, ilyen nincsen, de a csavarkulcs csak berregett, csattogott, szuszogott. Ennek fele se tréfa, de amikor a fedélzetre feljöttek a sárga trikós szerelők és kiterítettek a padlóra egy olyan szabásrajz-féleséget, akkor nem igazán tudtuk eldönteni, sírjunk, vagy nevessünk. Hál’ Istennek, alig voltak magyarok az utasok között, így a jajveszékelések elmaradtak, ellenben a késlekedés miatt megkaptuk potya italainkat. Még a betonon soha nem ittam whiskyt! A szabásrajz alapján arra jutottak a szerelők – vettük ki a beszédjükből – hogy a csomagtér záródása nem volt tökéletes, és ehhez kellett meghúzni a csavarokat. Na, mondtuk egyből, mint a totál pesszimista magyarok, mire a repülő több tízezer csavarját meghúzzák, elmegy egy kis idő…

 

A késlekedés óriási volt, de másfél óra alatt megoldották a problémát. Közben az utasok nagy részéről kiderült, hogy Londonban át kívántak szállni különböző tengerentúli járatokra, így a jelentős késés nekik egyenesen azt jelentette, minden csatlakozást lekéstek. A kapitány – egy olyan sármos James Bond fazon – kikacsázott a pilótafülkéből, és közölte: „evriszing ólrájt”, erre a feszültség feloldódott. Ezt a hanglejtést és beállást azóta próbálgatom itthon, tükör előtt, hátha nekem is bejön… Kevés sikerrel.

A röhejes az volt, hogy amikor megláttuk a Temzét, a később induló magyar gép már alattunk repült vissza Budapest felé. Ilyen az élet.

Repülni mindig jó, nagyon szeretem, habár izgalmat nem nagyon érzek. A felszálláskori gyorsulás rabul ejtett már az első alkalommal, ilyenkor bizsereg a gyönyörtől az összes porcikám. Végül a repülőút a szokásos nyugalommal telt el, csak rendkívül hosszasan kellett köröznünk London légterében, hogy leszállási engedélyt kapjunk. Időközben a kontinentális csatlakozásokat is megoldották valahogy, így mosolygós hangulatban került sor a landolásra.

 

Uniós állampolgárként hamar eljutottunk a vasútig (train), ami nem metró vagy földalatti (metro, underground) Londonban, de ezt csak később tudtam meg. Tehát elzötyögtünk a belvárosig, egészen pontosan a Kensington High Street egyik kellemes szállodájáig, a Royal Garden Hotelig. Belépésünk után azonnal éreztem, hogy ez valami más, ami eddig megszoktam, túl sok a csillag, meg érdekes volt az a réztábla is, amin valami olyat lehetett olvasni, hogy a Korona országainak 200 legjobb szállodájának tagja. Pfff.

(A Royal Garden azóta valamilyen furcsa szeszélyességből minimal art stílusú modernizáción esett át. Emeletről emeletre irtották ki a stílust és ezzel a régi vendégeket.)

Meglehetősen kényelmes szobát kaptunk, akkora, mint a lakásunk… Szerintem ez egy kicsit feleslegesnek is tűnhet, habár azóta sokat tűnődtem a barátom fejtegetésén, hogy Londonban valami vagy elég vacak, vagy nagyon jó. Köztes állapot ritkán akad. Azaz lehet menni 4 csillagos szállodába is, de azok annyi pénzért rendkívül nagy csalódást okoznak. Egyszóval ki sem nyitom a számat, egyik ámulatból a másikba estem. (Mondjuk azóta rájöttünk, hogy a Danubius lánchoz tartozó Hotel Regents Park  annak köszönheti felújítását, hogy idehaza jelentős megszorításokat kellett elviselni. Ettől eltekintve mindenkinek meleg szívvel ajánlom a felújított szobákat és a viszonylag kellemes árakat. A hotelben nagyon sok magyar dolgozik, így annak is remek választás, aki hadilábon áll az angollal.)

 

Letettük a cuccunkat, és azonnal falni kezdtük a várost. Ha leegyszerűsítem a dolgot, akkor azt mondhatom, ami kocsmába belebotlottam, abba bementünk. Még párom is benne volt a játékban, annak ellenére, hogy ő aztán tényleg nem rajong a sörért. Ezen kívül pláne szerencsém volt, mert az egyik pub vendégszeretetétől és söreitől övezve, a fish & chips mellé meccset is kaptam. Mint talán már kiderült, elég nagy Liverpool fan vagyok, így élvezhettem a kivetítő alatt, hogy az Everton 1:0-ra lealázza csapatomat. Persze amikor az Everton lőtte a gólt, akkor az egész pub örömtáncot lejtett, míg a ’Pool helyzeteinél én csak kis örömködéseket tanúsítottam. Hja, a magyar tapasztalat… (azóta persze rájöttem, hogy szó sincsen agresszióról, a szokásos heccelődés közepette bármilyen szurkolók megférnek egymás mellett egy-egy sör társaságában. )

 

Az egyszerű kocsmában az alábbi csapolt sörkínálat volt: Bombardier, London Pride, Adams Bitter, és valami IPA nevű, zöld táblás sör, amit valahogy elfelejtettem kipróbálni. A fish akkora volt, hogy lelógott a tányérról mindkét végén, míg a chips meg rengeteg. De nem is ez volt a lényeg, hanem azok a szuper mustárok, melyeket idehaza sajnos nem lehet megvásárolni. Nem is értem, miért?

(Az IPA egy India Pale Ale sör, melyről a közeljövőben amúgy is külön szerettem volna írni.)

Tehát rendesen kezdtünk belemerülni a karácsonyi hangulatra, felpattantunk tehát egy emeletes busz tetejére, irány a város…

 

Arra nem is gondoltam, hogy az utcán kavargó tömeg fölött a legegyszerűbb a mozgó emeletről áttekinteni, de barátom már gyakorlott London-járó. Iszonyatos zsúfoltság, színek, fények kavalkád. Ennél jobban nem is lehetne jellemezni a belvárost a karácsonyi bevásárlások idején.

Természetesen egy rövid kanyart követően oda mentünk, ahová szinte minden turista legelőször szeretne eljutni: a Piccadilly forgatagába. Piccadilly alatt a hagyomány is leginkább a Circus, azaz a körtér fogalmát érti, így kövessük mi is a hagyományt, ami oly fontos Angliában.

 

A Piccadilly építésére még a később IV. György néven megkoronázott régens adott megbízást John Nash építésznek. Tulajdonképpen egy nyári palota építése okán… A volt Primrose Hill lankáit addig formálták, amíg kialakult belőle a Regent Street és a Regent’s Park. Aztán a régensherceg is letett a nyári rezidencia megépítésének tervéről, így London és a világ polgárai „megörökölték” e csodát. És később megkapták mellé a Bicska Maxit a Soho-val együtt.

 

A bal oldali képen lévő kocsmának sajátos hangulata volt. Rendkívül elegáns volt, és rendkívül zsúfolt. Az ajtónálló „portás” útmutatása alapján pár lépés nekifutással kell indítani, és amikor kinyitja az ajtót, akkor ugorjunk be egyenként a tömegbe! Megérte az artistamutatvány, mert ahogyan a fenti kis képen is látszik, a pub igen antik és hangulatos hely volt. Gyakorlatilag mindenki üvöltött és böfögött, hiszen a nagy tömegben másképpen nem lehetett szót érteni egymással, másrészről a csapolt ale beindítja a sajátos önkifejezés eszközét. Hja, bennfentesek…

 

 

Az Old Bond Street – de különösen a New Bond Street – varázslatos hangulatot és gazdagságot áraszt. Itt nem meglepő, ha egy Maybach luxus limuzin megáll egy ékszerüzlet előtt, a sofőr ajtót nyit a hátsó ülésen utazó hölgynek vagy úrnak. Valahogy itt nem éreztem azt a görcsöt a gyomromban, amit Zürichben, hiszen Svájcban tudtam és láttam, hogy a hasonló autóból egy felkapaszkodott kábítószer kereskedő száll ki, de itt Londonban látszik az embereken, hogy honnan jött. Abramovicson is látszik, bármit is csinál…

A londoni Royal Garden Hotelben egész jók az ágyak. Mondhatni hatalmasak. Csak az a baj, hogy olyan klasszikus „összenőtt” paplanok vannak, ami alatt nincsen az a békés pár, akik békésen megférnének mozdulatlanul.

 

Ettől eltekintve kellemesen telt az éjszaka, csak az volt a furcsa, hogy amikor reggel 8-kor lementünk reggelizni, akkor még vak sötét volt. Majdnem visszafeküdtem aludni.

 

A reggeli hozzávetőlegesen 120 méter hosszú volt, azaz olyan mesés volt a kínálat, hogy ilyet még soha nem láttam. És itt aztán volt hús rendesen! Hús hússal, meg tojás, meg ezerféle péksütemény, óhhhh….

 

Falatoztunk szép komótosan. Én mindig úgy ülök le egy helyre, hogy szemben üljek a bejárattal és háttal a falnak, olyan maffiózós beidegződés biztos. Láttam négyszer-ötször a Keresztapa trilógiát. Érdekes, de az ügyvédek mindig mindent túlélnek…

 

Így a különböző mustárok kezelése közben legeltettem a szemem az embereken. Kellemes látvány volt a sok kifejezetten jólöltözött hölgy és úr a reggelinél. Egyszer csak azt veszem észre, hogy az egyik úriember olyan nagyon ismerős számomra, mintha már láttam volna. Ahogyan jött közelebb a tálalóasztalhoz, egyre inkább úgy tűnt, iszonyatosan hasonlít Gerard Houllier úrra, aki a Liverpool focisták korábbi menedzsere volt.

Most el lehet engem képzelni. Én, aki úgy rajongok a Liverpoolért, hogy csak na. És velem szemben jön egy olyan férfi, aki a csodált idolra hasonlít. Megvallom, én eddig lenézően mosolyogtam azon a lányokon, akik bedobálták a bugyijukat a rocksztárok közé a színpadra, vagy csak úgy simán elájultak, amikor meglátták a hősüket.

Az ember meg csak jött közelebb, és bennem simán tudatosult, hogy ez bizony Houllier, akárki, akármit is mond. Fej lemerevedve, szemeim kigúvadva. Mellettem ült az asztalnál a barátom, aki észrevette, hogy kit figyelekannyira intenzíven, és tulajdonképpen neki is ismerős volt az arc, mert sokat járt munka-ügyben Liverpoolban és Houllier tulajdonképpen mindenhová ki volt plakátozva, oly sok sikert aratott a csapattal. Én meg egyre csak vörösödtem, és egyre kényelmetlenebb helyzetben éreztem magam. Hja, 36 évesen….

És Gerard Houllier egészen odajött az asztalunkhoz, mivel mellettünk volt a gyümölcsös pult. Persze, észrevette, hogy nézem őt, így illően felálltam az asztaltól, és fejbiccentésemmel köszöntöttem őt. Erre az „Isten” visszaköszönt – fogadta a köszönésemet, az én köszönésemet, a senkiét, az egyszerű szurkolóét – és rám kacsintott egy olyan szemtelen mosollyal, hogy ha lány lettem volna, simán bedobálom a bugyim az ananászok közé. Így csak elfehéredtem és visszaültem a mustáros virslik közé. A lányok az asztalnál simán azt hitték, hogy lebuktam, mert állítólag olyan színem volt, hogy majdnem orvosért rohantak.

Egyszóval most már nem tudok megvetően mosolyogni a fanokon, mert én is az vagyok, ráadásul a leggyengébb elájulós fajtából. Persze azért egy Liverpool tréner mégsem Robbie Williams, legalábbis nekem nem. Az asztaltáraim kivárták a dolgot és magyarázatra vártak. A párom persze eddig is igen elnéző megértéssel fogadta gyerekes rajongásomat a Liverpool csapata iránt, így annyira nevetett az eseten, hogy potyogtak a könnyei. A barátom meg közölte velem főúri modorával, hogy menjek, feküdjek le aludni, mert velem már úgysem történhet semmi különleges ezek után.

A reggelit úgy fejeztem be ezek után, hogy 10 centivel levitáltam a föld felett. Kifelé menet még megkerestem a szememmel, hogy hol ül Houllier, és azon gondolkodtam, hogy illik-e egyáltalán odamenni hozzá vagy sem, azonban merő gyávaságból úgy véltem, hogy egy ilyen szállodában, Angliában a legnagyobb neveletlenség odamenni valakihez csak úgy hívatlanul a reggeliző asztalához. Aztán az is lehet, hogy hülyeséget csináltam. Ha odamegyek hozzá, akkor most legkevesebb lenne egy eredeti Gerard Houllier aláírásom, meg nem mostam volna kezet azóta, mert megérinthettem volna az illetőt.

Persze, hogy is zajlott volna ez – meditáltam reggeli után a klotyón – odamentem volna, és mint belügyminiszter asszonyunk, azt mondtam volna, Good morning sir! My name is laslo, mlaslo! És akkor mi van? I am a fan, great fan! I love you!!!! Francokat! Inkább úgy döntöttem, hogy reggel 9-kor megkezdem inkább az ivást Londonban, és addig iszom a söröket, amíg elszédülök. El is indultunk a terv szerint…

 

Elsőrendű vágyunk az volt, hogy elsétáljunk a Notting Hill-re, a Sztárom a párom c. film nyomán. Kénytelen voltam megnézni azt a környéket, oly beleszerettem a film nyomán. Végül is nem ez adta a fő látványosságot, hanem a Portobello Road, ahol végigjártuk a kirakodó vásárt, vettünk ezt, meg azt, illetve betértünk egy kávázóba, ami „csak” egy Starbucks franchise volt, ám a több tucat fajta ital kárpótol az egyedi hangulat hiányáért.

A Portobello Road remek. Nagy ívben forduló utcák, színes házak, hihetetlen kacatok elegáns tálalásban. Innen eltaxiztunk a Paddington pályaudvarra, hogy mély levegőt szívjunk a levegőből és megemlékezzünk Agatha Christie „Paddington 16.50” c. regényére, illetve az abból készült filmre.

 

Őrületes bolyongásunk következő célja egyértelműen a Tower volt, így felpattantunk egy emeletes buszra és keresztüldöcögtünk a városon. Maga a Tower elég furcsán néz ki, azaz mondhatnám semmilyen képet nem lehet róla készíteni, ellenben a Tower Bridge fotózására számtalan olyan szemszög is akad, mely nem nevezhető szokványosnak. Az idő rövidsége miatt nem mentünk be a citadellába, melyet talán még Julius Caesar kezdett építeni, legalábbis Shakespeare nyomán erre lehet következtetni. Így tehát elballagtunk a Tower mellett, és a híd helyett balra kanyarodtunk a St. Katherina dokkok felé. Végigsétáltunk a jachtok mellett, majd a hidegtől kipirosodott orrunkra tekintettel azonnal betértünk a Dickens Inn elnevezésű hangulatos kocsmába. (A Tower a későbbi években persze tüzetesebb vizsgálat alá került, miként a Dinckens-be is visszatértem megannyiszor. )

 

Itt meghitt barátságba keveredtem egy Caffrey’s sörrel, és elgondolkodtunk azon, merre is megyünk tovább a városban. Előbb felsétáltunk a hídra, ahonnan remek kilátás tárulkozott a Cardiff csatahajóra, majd vissza a metróba, ami tulajdonképpen vasút, legalábbis a londoniak nyelvhasználatában. A vasút remek dolog. Szórakoztató, legalábbis nekem az, és gyors.

 

A következő cél: egy újabb Pub! Előtte egy kis séta a Westminster katedrálisban, de erről majd később szólok, így váltakozva a különböző kultúrák között, késő délután egy hatalmas steak-re szavaztam, meg egy pint sörre. Szerencsére társaim sem éltek ellenszavazattal, így az utunkba kerülő Clarence Pub ablak melletti asztalát foglaltuk el. Remek, hangulatos két órát töltöttünk el egy kellemes vacsora keretén belül, majd esti sétával zártuk le a napot.

 

Az alábbi két régi-régi kedvencem, tulajdonképpen a számítógép háttérképének is használom. Valahogy pont ez a kép illusztrálja londoni emlékeimet a legszembetűnőbben.

Furcsa gondolkodásra vall, hogy három nap Londonban való tartózkodást 4 részben örökítem meg. Azaz fogalmam sincsen már, hogy mikor és hol voltam. Ha nem lett volna fényképező a kezemben, akkor így egy év elmúltával már bármit be lehetne nekem mesélni. Lehet, hogy a sok sör az oka…

Arra még emlékszem, hogy nem hagytuk ki a Harrod’s áruházat. Van olyan, aki egyáltalán kihagyta? Nem hiszem. Lehet a tulajdonost szeretni, nem szeretni, de két dolog tény. Mohammed al-Fayed két szemrevaló dolgot tart fent hosszú ideje. A Harrod’s áruházat és a londoni Fulham élvonalbeli focicsapatot. Az utóbbit talán kevesebben tudják, meg nem is annyira érdekli őket, hiszen csak az ilyen megátalkodott labdarúgó-őrülteket izgatja ez a dolog.

Nos, az áruház nyomasztóan nagyvonalú, habár el lehet benne azért lézengeni. Voltak felfogható áron kínált portékák, meg olyan is, hogy egy pár hótaposó csizma kicsit több mint fél millió forintért. Őrület! Minket a csillogásnál és a kivagyiságnál sokkalta jobban érdekelt az alsó szint, ahol a gasztronómia tárgyköreit vehettem ABC sorrendbe. Az még csak valahogy – ha nehezen is – de elfogadható dolog, hogy nem lehet fényképezni, de az azért döbbenet, hogy ilyen díszletek között halat, vagy kávét lehet kínálni. Még öt csillagos szálloda halljának is elmenne némelyik terem.

Vettünk egy csomó vásárfiát, meg vettünk két csatos küblit. Az egyik kolumbiai kávét (felejthető), míg a másik igazán remek ’english breakfast’ teát tartalmazott. Örök darab mind a kettő.

Mivel férfiember lévén egy áruház ennél jobban nem tud levenni a lábamról, inkább arról szólok, hogy a St. James’s Park gyepén egy olyan géppel takarítják a faleveleket, ami kifelé fújja a levegőt, így maga előtt tuszkolja a leveleket. Más már látott ilyesmit, én azonban – igazi városi gyerek lévén – még nem.

 

A park tele kacsákkal, libákkal, polgárok fején ugráló mókusokkal, meg minden mutatvánnyal. Kár, hogy Budapest nem rendelkezik ilyen parkkal, holott ahhoz minden lehetőség meglenne a Városligetben. De az jelenleg inkább a csavargók illem- és alvóhelye.

A Buckingham Palota előtti őrségváltáshoz nem volt kedvünk tülekedni, ám szerénységünket sikerrel jutalmazta a sors. Ugyanis a váltás pont mellettünk viharzott el, így lencsevégre kaphattam a csapatot. Olyan gyorsan meneteltek, hogy szerintem egy komoly sportoló is futva tudná tartani csak a lépést velük. Nekem ez a látvány bőven elegendő volt, így taxiba vágtuk magunkat és elindultunk egy sokadik kocsmába ebédelni, majd összepakolni a hotelbe.

Kivonatoztunk tehát a repülőtérre, és az esti fények egészen érdekes megvilágításában elhagytuk Londont. Remélem, hogy a következő évben egy kicsit hosszabb időtartamra is visszatérhetek Angliába, hiszen rengeteg sör vár még rám…

 

Idén tavasszal ismét volt szerencsém ellátogatni Liverpoolba, mely utamon elkísért édesapám is. Az ügy ott kezdődött, hogy péntek késő délután már Budapesten voltam, hiszen szombat hajnalban indult a repülő németországi átszállással Manchester városába, ahonnan egy könnyed buszozás csak Liverpool. Mivel az utóbbi időben a fapados járatok mindenütt otthagytak, és állandó pereskedést okoztak, úgy döntöttünk, hogy a Luftwaffe – bocsánat – Lufthansa járatával utazunk. A németek óramű pontossággal közlekednek, makulátlan a tisztaság és a rend, csak annyi a különbség, hogy itt nem „kérem, adja oda az üres poharát”, hanem „adja át az üres poharat” a felkérés, amikor az étkezés után leszednek. Ez elmegy…

 

Tehát Vida Péter borvacsoráját valamikor hajnali 2-kor fejeztük be, és 3-kor már kelni is kellett, mert kiállt értem az autó. A kifejezetten nyugodt utazást követően pont délben foglaltuk el a szállásunkat Liverpool belvárosában, és sorra bejártuk a jobbnál jobb, illetve szakadtabbnál szakadtabb kocsmákat. Először jött a Flanagan’s Apple Pub, majd a The Grapes, és így tovább. Bevallom, délután megpihentünk egy kicsit, hogy este még inkább elemünkben legyünk.

 

Kihagyok most vagy fél tucat kocsmát, melyekbe kötelező volt betérni, és csak egyről kívánok beszélni, a The Liffey-ről, melyben életem legjobb kocsmai koncertjét élvezhettem.

 

Az ír kocsma nem a legszebb, talán nem is a legjobb, de kétség kívül a legnagyszerűbb hangulatot árasztja koncert közben. Két jó 50-es srác tolta a zenét, a rock and rollt. A hely közönsége a 14 éves csitritől a 74 éves madámig igen vegyes. Úgy láttam, itt is van törzsközönség, és itt is igen nehezen értik meg, hogy miért fél pint sörökkel fordulok a pulttól. Csak idézni szeretném egy másik hely pultosának „félreértését”: ha ’half pint’ a kérés, akkor ő ’five pints’ értelmet bír, és úgy is adja ki, mert utóbbinak van valami értelme…

 

Mi a színpadhoz közel ültünk le, mert ott eleinte nyugalom honolt, és jó volt relatív „csöndben” beszélgetni egy kicsit. Amikor behangolt a duó, akkor a közönség is letelepedett, de még így is szellős volt a hely. A két srác rendkívül jól énekelt, és hangszereinek is mestere volt. A hangulat magával ragadó volt, így csakhamar tucatnyi hölgy, és lány táncolt a porondon hihetetlen kosztümökben és intenzitással. A platform tűsarkú cipők és kombiné-szerű kisestélyik már megszokottak a magyar szemnek, de azért az mégis sokkolta aput, amikor egy farmotoros Ikarusz méretű színes bőrű hölgy felkérte táncolni. ez volt az a pillanat, amikor udvarias visszautasítást követően mégis kért egy teljes pint Guinnesst.

Úgy másfél órát élveztük a söröket és a zenét, majd éjfél felé – 12 órás szilid kocsmázást követően – hazatértünk pihenni, hogy fittek legyünk a másnapi meccsen – nézőként…

 

Valahol ott hagytam abba egy korábbi beszámolómat, hogy Marmazemi éttermében kifizettem egy erszény aranyat a kajáért, majd továbbálltunk. Mivel bőven volt még időnk, hát Noto felé vettük az irányt.

 

Szicília ezen része mesés természeti adottságokkal rendelkezik, és annál rosszabb gazdaságiakkal. Sajnos az 1693-as földrengés gyakorlatilag letarolta az összes települést, így a régi Szicília nyomtalanul tűnt el. Az újjáépítés egységes, barokk arculatban valósult meg, mely egyszerre teszi csodássá a városokat és egyben iszonyat unalmassá is. Pláne azt figyelembe véve, hogy az építőanyagok kiválasztása nem sikerült a legjobban, nagyon gyorsan kopik a mállékony, puha építőkő. A mészkő lassan, de biztosan besárgult, mely a késő délutánban és a koraestében arannyá változik, a villanyfényben pedig valószínűtlenül sárgává. Néhol rá is játszanak a díszkivilágítással, és sárga fényekkel mennek rá az épületekre, közterekre.

 

A kocsit a Porta Royale előtt lehet letenni, elég sok szabad parkolót lehet találni, és indulhat a passeggiare, a séta, mely talán ebben a városkában volt a legjobb hangulatú. Aki nem siet, az nem kap padot, hiszen a férfiak egytől egyik mindet elfoglalják. Van, aki csak a botjára támaszkodva üldögél, van, aki heves, szicíliai gesztikulálással érvel, mesél, és a legtöbben csak nézik. Van egy sajátos ritmusa, hangulata a dolognak, nagyon kár, hogy egy szót sem értek abból, amit beszélnek.
A Porta Royale felől a Corso Vittorio Emanuele-n vezet végig nyílegyenesen az út a városi park, a Giardino Pubblico felé. Közben le kell ülni egy órácskára az egyik leghíresebb szicíliai „cukrászda” teraszán, ami egy fenét terasz, egyszerűen kirakták az asztalokat, székeket a flaszterre.

A szicíliai cassata nagyon ügyes találmány, édes, de nem túlságosan, marcipános, de nem túlzottan, és a pisztácia mindenek felett. A képen látható tétel – szerintem – egy igazán klasszikus darab, és ennek újraértelmezésével találkoztam sokkal később, érdekes módon, Ferrara egyik éttermében, ahol a séf mert hozzányúlni a tradícióhoz. De ez egy másik mese, amit nem mulasztok el.

 

A cukrászda pincérje is egy „klasszikus darab” volt. Magas, fekete, érdekes arcú srác, a helyiekre jellemző, túlgesztikulált, túláradó közvetlenséggel, humorral, mely számomra kifejezetten kedves szokás, és néha elgondolkodom rajta, mennyire hiányzik. Jellemző eset volt, hogy a pincék kihozta a számlát tartó tárcát – a számla nélkül. Amikor jeleztük az anomáliát, annyira nevetett, hogy percekig kacagtunk vele együtt. Nem volt megjátszott, nem volt bárgyú, őszinte volt teljes egészében. És erre oly sok példát említhetnénk.

 

A sütemények után tovasétáltunk a park irányába és közben megcsodáltuk az utat szegélyező pompás templomokat, palotákat. Noto katedrálisa érdekes történelemmel bír, mivel 1996-ban rendesen leomlott a tornya – a maffia kihagyhatta a cementet, vagy hasonló – így kiderült, az állandóan, jellegzetesen alkalmazott mészkő messze nem alkalmas arra, évezredekig álljanak az épületek. Nem úgy, mint Siracusa Athéné temploma…

Azt írják egyes források, hogy az épületeket belülről támasztják alá, és ezt el is hiszem, mert a színfalak mögé benézve cseppet sem vonzó a látvány.

 

A képen látható palota a Palazzo Ducezio, azaz a városháza. Nem voltam bent, le kellett sétálni a süteményt. Sajnos nem állt kellő idő a rendelkezésre, hogy Noto-t feltérképezzük, így kimaradtak azok a belsőépítészeti megoldások, melyek jellemzik a sziget meghatározó stílusát. Érdekes, hogy a Montalbano felügyelős sorozatban előszeretettel térnek vissza epizódról epizódra ugyanarra a belső térre, ám másképen filmezik, így csak nagyon alaposan szemügyre véve tűnik fel az azonosság.

 

Noto után következett Modica, majd Ragusa, de erről már szóltam. Modica-ban olyan nagy dugó volt, hogy képtelen voltam leparkolni, majd a hegy tetején találtam egy apró helyet, felgyalogoltunk az ezernyi templom egyikének lépcsőjén, ahol 5 másodperc alatt megkínált egy 14 éves forma srác hasissal. Így cukrászda után…

 

 

Ismeri valaki Montalbano felügyelő történeteit? Nem? Nagy hiba, ám néha még pótolható, hiszen a remek olasz sorozatot a királyi kettes képes hajnalban adni. Andrea Camilleri bűnügyi regényei zseniálisan árnyaltak. Némely részek lényege nem is a bűntény maga, hanem egy társadalmi kérdés, egy érzelem, egy konfliktus. Olvasván a regényt, és ugyanannak a megfilmesítését is élvezvén arra a megállapításra juthatunk, hogy az író nagyon ismerhette az évszázadok hagyományait, a gyökereket. Jó lenne sokkal többet megtudni a szicíliai viszonyokról, ám ehhez el is kellene utazni oda.

 

Nos, talán a fenti filmsorozat is késztetett minket arra, hogy meglátogassuk azon városkákat, melyek – elváltoztatván a helyiségneveket – helyszínei az egyes epizódoknak. Természetesen igen gyakori, hogy a történetben befordul egy autó Noto valamely utcájára, és Ragusa város főterén parkol le 2 másodperccel később, de ez számomra valódi rejtvényt jelent, és megpróbálom visszaidézni emlékeimet. De ennyire ne rohanjunk előre.

Siracusa városáról már írtam, de – felborítván logikát és időrendet – most Ragusa jöhet. Az a város, mely Don Marcello szülőhelye, vagy legalábbis a legenda szerint.

Ragusa ókori görög (kori) alapítású, pontosabban a görögök elől menekülő siculusok alapították Heraia néven. azt azonban senki nem tudja bemagyarázni nekem, hogy a görögök soha nem jártak ott, csak a partvidéken laktak és kereskedtek. Így tehát közelebb állhat az igazsághoz, hogy valamilyen szimbiózis terméke a város magja, melyből aztán semmi nem maradt, mert az 1693-as földrengés ezt a települést is porig rombolta, mint majdnem minden mást Szicíliában.

 

A mai nap sem teljesen képes szerves egységként létezni a két régi rész: Ragusa, és Ragusa Ibla, ugyanis a kettőt szédítő mélységű völgy (Valle dei Ponti) választja ketté, melyet – emlékezetem szerint – négy híd ível át. Arra sem emlékszem, hogy a városban, vagy a városon kívül van az a félelmetes völgyhíd, melyen autóval áthaladtunk, de a kormányból majd’ vizet csavartam közben.

 

Ragusára rá kell találni abban az értelemben, hogy kevés turista merészkedik be a sziget belsejébe. Mi Noto után vettük irányban és megkapó természeti tájon jutottunk be a városba, mely a környező dombokra épült. De mit dombokra? Konkrétan penge alakú sziklákra, melynek oldalain szinte függőleges helyzetben állnak a házak, szorosan egymást támasztva. A rendkívül szűk utcák hajtűkanyarokból még szűkebb kanyarokba váltanak, és egyszer csak felér a sofőr a tetőre, ahol a Duomo áll.

 

A Duomo a filmben számos epizódban előkerül. Csodálatos barokk épület, melynek nem csupán a tövében állni élmény, hanem a szomszédos meredekről visszatekinteni sem mindennapi élmény.

A Duomot romantikusan lepusztult utcák veszik körbe, a néma csendben araszolni a gyér, sárgás fényben pont olyan, mint a filmben. Ezért is oly megkapó a sorozat, hiszen azt újra és újra megnézve, előtörnek a fények, a színek, az illatok.

Nos, is úgy hajtottam felfelé, a Duomo felé, hogy egyszer csak majd átfordul az út „lefelébe”, és ott parkolunk. Szerencsés voltam, így azt követően indultunk a főtér felé, hogy lefényképeztem az utcatáblát, ahol álltunk, hogy visszafelé, ha eltévednénk, legalább egy képet mutassak a helyieknek, mit is keresek.

Sajnos, vagy inkább szerencsére, este érkeztünk, vacsora után voltunk, így tettünk egy nagyon nagy kört, majd leültünk egy ristorante teraszára, ahol rendeltünk valami helyi bort – mely szokás szerint csodás élményt nyújtott – és mellé egy pisztáciás süteményt kértünk. Az árak messze nem olyan borzalmasak, mint a parton, sőt! Kifejezetten testvériek – már csak úgy, olaszosan…

 

Kiderült, hogy a szuflé az eddigi legtökéletesebb alkotás, melyhez szerencsém volt. Ugyan Budapesten volt részem a frissen készített legjobb példányokhoz, ám egyik közepén sem pisztácia krém csorgadozott. A hozzávetőlegesen 20 perc alatt elkészülő sütemény akkor jó, ha villával kettévágva a tésztát, a belseje úgy folyik kifelé, mint a láva, lassan, gőzölögve. Ez ilyen volt!

A gasztronómiai élményeket követően még egy nagyot sétáltunk, majd minden kanyarban meg-megállva, fényképezve hagytuk magunk mögött e csodálatos várost, melyhez vissza kell térni.