‘Utazások’

Amikor nem is olyan régen néztem az F1 Adu Dhabi nagydíjat, eszembe jutott, hogy csaknem 8 éve annak, hogy megfordultam én is az Emirátusokban. Hja, akkor még nem létezett formula pálya, a felhőkarcolók még csupán épültek, ám az az arab világ akkor és ott óriási hatást gyakorolt rám.

 

Remélem, hogy hosszabban meg tudom majd írni egyszer, ám bevezetőnek kicsit szeretnék betekintést adni egy olyan sivatagi élményben, mely Afrikában nem érheti az utazót.

 

A Közel-Keleten minden teljesen más. Valahogy maradt még valami presztízs a gyarmati rendszerből, csúnyán és félreérthető módon, a fehér ember még fehér ember. A vendég még vendég, és így tovább. Én, mint európai ember, fogom a pénztárcámat és igénybe veszek egy szolgáltatást, melyet becsülettel kifizetek. A másik oldalon nincsen – van akkor még nem volt – mögöttes szándék, és az arab vendéglátás tényleg elsőrangú volt. Az emirátusok még azzal is kicsit több más arab államoknál, hogy a rengeteg bevándorló vendégmunkás nagyon színesíti a kapcsolatokat. Találkoztam, hosszasan beszélhettem itt indiai „hajóskapitánnyal”, pakisztáni kísérővel, iráni idegenvezetővel, etc. Mind és mind kiváló társaság volt, és még akkor sem kellett meglepődni, ha az ember adott esetben pont a Korán értelmezéséről nyitott vitát valamelyikükkel, már amennyiben az muszlim volt. (Az indiai esetében ez nem kézenfekvő dolog.)

 

A sivatagi eset úgy történt, hogy szerettünk volna megtenni egy kisebb túrát az igazi sivatagban, a homokdűnék között. Az utasítás annyi volt, hogy hívjak fel egy telefonszámot, ahol egy cseh lány jelentkezik, mondjam el az óhajomat, majd az 15 perc múlva megvalósul. Kb. ez így is történt, így a reggeli telefonhívást követően a korai ebéd után már várt is egy iráni fiatalember a recepción azzal a kérdéssel, hogy nem zavar-e, ha két kicsi japánt felveszünk egy másik szállodában. Ismervén a NISSAN terepjáró hatalmasságát, az a két kicsi japán nem is tűnt zavarónak, így a V8-as motor felbőgött, és a két kicsi japánnal a hátsó üléssorban neki is lódultunk olyan 200 km/h sebességgel az autópályának, az omani határ felé.

Amikor megérkeztünk a sivatag széléhez, már több jármű várt minket. A sofőrök leengedték a légnyomást a kerekekből, majd sűrűn elnézést kérve, és széles vigyorral az arcukon nekiestek a dűnéknek. Fel, s le, majd fel és ismét le. Az érzés leírhatatlan, valamit talán visszaad a legendás Paris-Dakar érzésből, már ami a dűnéket illeti.

 

Amikor a gyomrunk már végképp felfordult, akkor áttérhettünk a quadok élvezetére. A vendégek automata váltós, gyengébb gépeket kaptak, ám és kisírtam magamnak egy normál váltós, erősebbet, mellyel olyan 40-50 percet köröztem a dombok között. Volt olyan eset, amikor úgy elkanyarogtam, alig találtam vissza a táborhoz. Ilyen élményben azóta sem volt részem.

(a képen természetesen nem én vagyok, hanem egy HMCS, helyi menő csávó, aki tényleg értett a motorokhoz.)

 

 

A lábaim remegtek a fáradtságtól, leültettek, a kezembe nyomtak egy jéghideg Coca-Cola-t, majd közölték, hogy mindjárt készen van a vacsora. Semmilyen cirkuszt nem csináltak, mint Egyiptomban. Habár volt hastáncos, a zene nem üvöltött, nem volt kötelező tapsolni, nem volt izgő-mozgó animátor. Lassan elcsöndesedett minden, maradt az étel, a sivatag, a tűz és a csillagos ég.

 

A naplemente érdekes volt, mert a fény eltűnésével a homok, a sivatag nem ragyogott, hanem lassan hamuszürkévé vált, és a végén a fekete sötétségbe borult minden.

 

Az ételek nagyszerűek voltak. Az előre elkészített, ám frissen, faszénparázson megsütött arab fogások mindegyikére nem emlékszem, pláne azért, mert ez volt az első olyan utam arab országban, ahol nem az uniformizált szállodai kosztot kellett elfogyasztani.

Nem tudom, manapság mennyire modernizálódott át a gondolkodásmód arrafelé, és kicsit sejtem, nem jó irányba fejlődik az ország, de talán még egyszer visszatérek abba a sivatagba. Talán Oman felől…

Amennyiben valaki arra szánja az idejét Szicílián, hogy szinte céltalanul barangoljon, annak érdemes Siracusa városától dél felé, a sziget dél-keleti csücske felé autóznia, lehetőség szerint a borzalmas állapotban lévő tengerparti utakon. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Szicília parti útviszonyainál Tunézia hasonszőrű hálózata még egy fokkal jobb is. Tehát csak lassan, és biztosan. A gyorsabban haladóknak inkább ajánlatos az “autópálya” Noto felé, majd onnan kell letérni Marzamemi és Pacino felé. Mi is az utóbbi városka miatt haladtunk arra, mivel csak kíváncsi az ember, hogy egy ilyen nevű településen vajon mi is lehet. Megnyugtatok mindenkit: semmi.

 

 

Ám Marzamemi érdekes téma. Ha azt leszámítjuk, hogy a falunak “látképe” nincsen, és semmi, de semmi nem utal arra, hogy a halászbárkák kikötője és attól nem messze eső terecske milyen festői látványt nyújt, akkor talán mindenki tovább is áll. Mi is így voltunk vele, ám már délután 3 óra felé járt, és roppant éhesek voltunk. Tudni kell, hogy pont ez az időpont a megfelelő pillanat arra, hogy az olaszok bezárják az éttermeket és este 6-ig pihengessenek. Próba szerencse…

A parti út egyáltalán nem festői házsora mellett eltekintve láthatóvá vált, hogy a halászbárkák mellett néhány “nem odaillő” jármű parkol, így mi is lekanyarodtunk a csónakok felé, majd leparkoltunk. Az első furcsa jármű egy Bentley volt, majd egy Mercedes CLS. Gondoltam, ha a nem a halászat ilyen jövedelmező, akkor a járművek tulajdonosai vagy esznek, vagy bűnöznek. Az utóbbit erősítette kicsit a televízióban futó krimisorozat egyik epizódja, ahol Salvo Montalbano felügyelő egy homlokon lőtt bűnözőt talált a főtér bejáratát jelentő utcácskában. Konkrétan a hely az alábbi:

 

 

Nos, a terecske erősen emlékeztetett Torcello vagy Burano egyes helyszíneire. Az épületek réges-régi raktárépületek lehettek, illetve néhány módosabb ház, melynek csak a kőfal kerítését láthattuk, ám a kapun benézve elénk tárulhat egy árnyékosabb, ám igen virágos belső udvar.

 

A téren 2-3 étterem található, melyek közül csak a Taverna La Cialoma volt nyitva, mivel érezhetően azon úriemberek és hölgyek ültek az asztalnál, akikhez illettek a hátrahagyott járművek. Erre tekintettel kissé félve foglaltunk helyet.

 

A taverna érdekes hely. Egyrészről borzalmasan drága, ám erre csak akkor döbben rá az ember, amikor fizet. In medias res közzéteszem, hogy egy paradicsomsaláta (apró koktél-, avagy szilva paradicsomból) 5.-EUR, a friss tonhal van vagy 25.-EUR, csak úgy pőrén. Mondjuk, nekem ízlett, de akkor is mellbevágó kicsit a tétel. Ezzel szemben kifejezetten ízlett a citrusokkal ízesített ricotta. Az általunk választott bor ára viszonylag korrekt volt, és el kell gondolkodni azon, hogy a csaknem 2 deci tökéletes fehérbor árát (3-4.-EUR) vajon miért éri el egy magyar étterem középkategóriás fehérbora. A honi ételárak mellett a borok kifejezetten drágák, míg külföldön nem nyílik ennyire az olló, és érthetően magasabb a borfogyasztás volumene, magasabb a kultúrája.

 

 

A rekkenő hőséget (szeptember közepe) csak kalapban és napszemüvegben lehetett elviselni, így legalább nem látták a szememen, hogy a 85.-EUR összegű számla láttán nem a napsütéstől lábadt könnybe. Tegyük hozzá, hogy az étlapon -mely kézzel írott, romantikus merített papír volt – minden ár feltüntetésre került. Nem csaptak be, csak a hely volt kissé túlárazott, annak ellenére, hogy a Michelin Giude 2010-es ajánlásában szerepelt. (ezt csak utólag vettük észre)

A tálalás több, mint érdekes, a színes poharak, a tányérok látványosak, a helyhez illőek. Külön meg kell említenem a helyben sütött olívás kenyeret, melyet egyszerűen nem lehet elfelejteni, ám azt is hozzá kell tenni, Szicílián szinte mindenhol tökéletesen a házi sütésű péksütemények, kenyerek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Itália manapság roppant drága lett, és az árak a realitásoktól és a zsebektől teljesen elszakadni látszik. A csökkenő turizmust áremelésekkel – mintegy magyar módszerrel – próbálják kompenzálni. Tegyük hozzá, hogy a kiszolgáló személyzet java román származású, modern kori rabszolga, minden képzettség és affinitás nélkül. Ahogy azonban a turisták által látogatott részeket a hátunk mögött hagyjuk, minden visszatér a normál kerékcsapásba, és szerethető, élvezhető marad minden. Erre is lesz példa még utazási beszámolóim során.

 

A meleg illusztrálására egy helyi polgár viselkedését kívánom tanulmányként megidézni. Azt gondolom, csak az úri jólneveltség tartott vissza, hogy én is leheveredjek…

Immáron vagy 22 éve járunk a zánkai strandra. A korábbi OV-kormány alatt beesett valami Széchenyi-terves mászókaépítés, ám arról is az volt a meglátása a zembereknek, hogy a fele került csak felhasználásra, a másik felének a sorsa kusza.

 

Nem tudom, mi történhetett, ám az tény, hogy a helyi önkormányzat furcsán gazdálkodik az állami vagyonnal. Ugyanis a Balaton partja nem a település vagyona, azt csak kezeli. De hogy? Júniustól augusztus végéig belépőt szednek, ám a strand területére semmit nem költenek. A gyepet – már amennyiben a kopott fű, és a gyom gyepnek nevezhető – nem locsolják, nem gondozzák. A vaslépcsőket időnként beteszik, időnként kiveszik. A belépőjegyez szedésére felállított személyzet összes költsége nagy valószínűleg nagyobb, mint az összes árbevétel.

 

A strandon található néhány büfé. A standot látogatók zöme – szerintem – a büfék miatt jár le a partra. Az állandó lakosok és nyaralók jobban fizető vendégek, mint a nyaralók zöme, akik megállnak a kisfröccs-lángos kapcsolatnál. A büfébe azonban csak úgy lehet étkezni, ha a zemberek megváltják a strandbelépőt is. Ami jelenleg 450 forint. Érthető, ha feszültség keletkezik az érintettek oldalán.

 

Az önkormányzat eddig is elgondolkodhatott volna, hogy a belépőjegyek rendszere megéri-e valójában, vagy csak konkrét személyek szociális foglalkoztatására irányul? Ugyanis a jegyekért cserébe szolgáltatást nem nyújt az polgármester. A szociális létesítmények tisztán tartását a büfések végzik, hiszen az ő érdekük. Más meg nincs is, amiről beszélni lehetne. A helyi lakosok és nyaralótulajdonosok egyáltalán nem fizetnek, vagy csak gombokat. A fizető vendégek pedig egyre inkább elkerülik Zánkát, mert máshol szebb, jobb, gondozottabb a strand, maga a part.

 

Így a legendásan szeretett zánkai part egyre jobban züllik, és az érdekelt felek nem képesek meghallgatni egymást. Tipikusan magyar történet.

Nagyon régen történt. Még komoly elismerést és feltűnést keltett az amatőr tükörreflexes digitális fényképezőm, melyet még nem koptattam el, habár az utolsókat rúgja. Az úticél Jordánia volt, és némi pihenés. Ahogy szokott lenni, pihenéás nem lett a dologból, ám a sivatag szeretete tovább mélyünk.

 

 

Ha visszagondolok az átélt élményekre, a tájra, akkor az egyik legszebb természeti alkotás a Wadi Rum. És milyen lehet, ha az embert nem tuszkolják fel tucatnyi társával lerobbant pick-up utánérzésekre. Természetesen a németek, angolok, franciák járgánya megfelelő volt, nekünk, magyaroknak tartogatták a szétrohadt világháborús csotrogányokat. Nekünk, magyaroknak, akik önnön dicsőségünket zengtünk, hogy a mi pénzünkön épült fel Aqaba. Persze…

 

Ha jól emlékszem, a Jordan Tours utolsó szervezett útja volt, amikor párom, és barátom felesége 160 decibellel üvöltötte le az iroda tulajdonosa testvérének a haját, hogy a mit képzelnek, hogy a Holt tengerhez transzportáló buszunkba konkrétan beesett az eső, és miért közlekedett slick gumikon a jármű a szakadó esőben.

 

De most nem is erről van szó, csak azért tettem kitérőt, mert első egyiptomi utunkat leszámítva itt szembesültem konkrétan azzal a ténnyel, hogy a a nyugati turista ugyanazért a pénzért minőségi szolgáltatást kap, míg a magyar a még éppen elégségeset.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Térjünk vissza a Wadi Rum csodáihoz. Aqabától északra található az a vörös homokkal leterített kősivatag, mely jelentős természetvédelem alatt áll. Csak szervezett túrán lehet benne csatangolni, így az összkerékhajtásos   Toyoták vagy 20 percen keresztül vittek bennünket a sivatag belsejébe, távol minden civilizált műépítménytől.

 

Nehezen tudok szabadulni a sivatag illatától, a szél arcomba vágó erejéről, a napsütés melegétől, és a végtelenbe futó égi párhuzamos felhővonulatoktól. Soha nem láttam ekkor eget, mint itt. A végtelen szinte kézzel foghatóvá válik, és az ember rádöbben, hogy a természet nagysága egyáltalán nem közhely, hanem a legegyszerűbb konkrétum, és egyben varázslat.

 

 

A lenyugvó nap csodás árnyékokat varázsol a homokdombokra, melyek itt nem klasszikus dűnék, mint a Szaharában, avagy az Oman – Egyesült Arab Emirátusok határvidékén. Itt a szél vájta sziklarajzolatok bársonyos alapzataként jelennek meg a maguk vörösségében, felerősödvén a napnyugta árnyalataiban.

 

A temérdek látogatónak bemutatják a méltán csodás sziklarajzokat, melyek kézzel fogható közelségben találhatóak Afrikához képest. Sajnos keletkezésük körülményiről jómagam keveset tudok, érdekes lenne egy részletes geológiai történeti kalauzt végigolvasni a témában. Sajnos az idegenvezetők előadása roppant gyenge, még az egyszerűbb útikönyvek szintjét sem üti meg, ám ez valahogy már mindig így van.

 

Sokkal érdekesebbek számomra az emberek, akik egy jóval modernebb, közvetlenebb, természetesen szabadabb országban élhetnek, mint az egyiptomiak. A 2010. év végi arab (éhség)lázadások alatt Jordániában az uralkodó percek alatt oldotta meg azt a problémát, melyet Egyiptomban kezelni sem bírnak. Ez a különbség állandóan tetten érhető.

 

Ám a sivatag bölcsessége nem társadalmi bölcsesség, hanem a magány.

 

Nagyon szeretném, ha egyszer – mindentől távol – néhány órát igazán egymagamban lehetnék a kietlennek látszó sivatagban, ahol végre kizárhatok minden ártó gondolatot, körülményt. Csak hallgatnék, figyelném a csöndet…

 

Jordániában gyönyörű naplementéket láttam. A legszebbeket. Létezik a Wadi Rum peremén egy sátortábor, melyben lehet sátrakat foglalni az interneten keresztül is. Elgondolkodtató alternatíva, habár elsőnek igen merész ötletnek tűnik.

 

Nem tudom, ki emlékszik még a régi budapesti villamosokra, melyeknek nem volt önműködően záródó ajtaja, sőt, konkrétan ajtaja sem. Szerény emlékeimet apró kisgyerekként merítem az Alkotás utcán járó gépekből, melyeken öröm volt utazni. Engem ki sem lehetett robbantani a vezető széke mögül, ahonnan éreztem a szagokat, a mozdulatokat, a relék kattanását, a megannyi felejthetetlen technikai csodát. A főnyeremény az volt, amikor a villamos másik végén lévő irányítói állásba, székbe ülhettem föl, ugyanis az a ’70-es évek elején még nyitva volt, nem képeztek ki kabint.

Európában ilyen öreg villamosok talán csak Lisszabonban közlekednek, melyekről érdekes olvasni, ám még annyira élmény utazni.

 

A hálózat nagyon komoly, a menetrend pontos, ám a villamosok azért nem a Nagykörút ritmusával közlekednek. Ki kell várni a lehetőséget..

 

A rengeteg turista közül van egy réteg, mely kifejezetten a tujázásra szakosodik, és egy vonalon – velünk együtt – több kört is képes megtenni. Ehhez egy kora márciusi időpont tökéletes. Nem kell mást tenni, mint keresni egy olyan járatot, mely bemegy Alfamába, majd onnan a másik irányba fordulva a fél várost bejárja.

 

Emlékezetem szerint a 26-os járat erre tökéletesen alkalmas. A Chiado megálló közel esik a méltán neves Brasileira kávéházhoz, lekanyarog a partra, majd meseszerű arab díszéletek között kanyarog a végállomásáig.

 

 

 

 

 

 

Ezen a ponton kell visszatérni gyermekkoromhoz. Örökké kitörölhetetlen mozzanat az, mikor a végállomáson a vezető leszereli a kart (bal oldali képen), majd a csonkot hátrahagyva átsétál komótosan a villamos másik végére, és ott felszereli. A lisszaboni villamosok ezt még majdnem tudják, ám az emlékekbe “belerondítanak” a modern jegykezelő készülékek. Egyebekben azonban a járművek tökéletesen korhűek.

 

A famunkát máig csodálom, az illat magával ragadó, a relék kattognak, a jármű ráz. Csodálatos!

A villamos egyébként igen rövid tengelytávval rendelkezik. Nem is lehet másképpen, mert a dombokra fel, a dombokról le másként sem lehet. Olyan szűk utcákon vergődi át magát, hogy a járókelők – minden járda hiányában – a falhoz lapulva imádkoznak, hogy sörhasukat ne sodorja el a gép.

 

Nem hinném, hogy idehaza bármilyen hasonlónak még csak a marginális ötletét is engedélyeznék, ám nagy veszteség, hogy mondjuk a budai hegyvidéken legalább egy-egy vonalon nem hagytak meg néhány nosztalgia kocsit. Simán beleférne a városképbe.