‘Utazások’

Lassan több mint egy év elmúlt, hogy életemben először, ám nyilvánvalóan nem utoljára elvetődtem Lisszabonba. A mai napig furcsa érzések kerülgetnek, ám valahogy húz vissza a város. De kezdjük az elején.

 

A szállásom rendben volt, mivel a budapesti Corinthia munkatársai előre bejelentették érkezésemet, és kérték, legyenek figyelemmel mindenre. Ez egy idegen városban nem is olyan rossz gondolat. A TAP légitársaság nagyon komoly szolgáltatást nyújtott. Igaz, Prágán keresztül repültünk, mely jelentősen meghosszabbította az utat, ám nem kevéssé mulatságos volt, amikor a gép hasába egy kerek órán át pakoltak be papagájokat. A kényszerű megállót követően megkettőzött sebességgel repültünk tovább.

A fedélzeti koszttal elégedettek lehettünk, mert ízletes, ám könnyű, elégséges adagú menüt szolgáltak fel. A kínált bor pedig kifejezetten jó volt. Mondhatni, az összes repülőutam alatt ez volt a legjobb.

 

Amikor megérkeztünk Lisszabon fölé, tágra nyílt szemekkel néztük, mit is vacsoráznak a lakók, mert a gép olyan alacsonyan szállt le, hogy konkrétan be lehetett látni a modern emeletes házak ablakain. Elsőre felettébb félelmetes érzés volt, kicsit később már inkább érdekes.  Leszállást követően beültünk egy taxiba, és percek alatt a Corinthia Hotel Lisbon http://www.corinthia.com/en/Lisbon/home/ kapuja elé értünk. Meglepetésként hatott rám, hogy a taxióra által mutatott viteldíjat még meg kellett fejelni a csomagokra kirótt összeggel, mely tekintetében talán nem volt lehúzás. Talán, mert ezt követően soha nem tapasztaltam olyan visszaéléseket a taxiban, melytől Budapesten szinte minden utas retteg.

 

A szálloda egy nem is oly régen átalakított, egyébként igen randa, modern épület, melyet belsőépítészeti megoldásokkal egyértelműen felismerhető Corinthia Hotellé alakítottak át. A szálloda különlegessége, hogy a legfelső emeleten alakították ki az Executive szintet, ahová csak a külön szolgáltatásra befizetett vendégek léphetnek be. Az ajtó „kulcsa” (kártya) vezérli a liftet. A 23. szinten Clubot alakítottak ki. A reggelit is itt szolgálják fel, ám egész nap különböző harapnivalókat és italokat kínálnak, ám a legjobb szolgáltatás a személyzet volt maga, hiszen a kisasszonyok a reggeli után tökéletes napirendet alakítottak ki a látnivalók értékelésével, és egyéb turisztikai ajánlataikkal.

 

 

Az Executive Club ételkínálata természetesen nem a napi háromszori főétkezés igényével készült. A séf magyar, a konyha erősen nemzetközi, ám igen jelentős portugál beütéssel, és ez jó. A Club erősségei közé leginkább a sütemények, desszertek tartoznak, melyekkel nem lehetett betelni. A magyar gyomornak természetesen hiányzik a leves, melyből a budapesti Royal mindig tökéleteset nyújt, és érdekes módon, mindegyik külföldi előszeretettel fogyasztja is a leghagyományosabb, legprofánabb levelesek, mint a tarhonyás krumplileves, például.

 

A szobák vonatkozásában nem lehet panasz, különösen nekem, hiszen addig kavartak lányos zavarukban a recepción, míg kinyitottak valami hatalmas szobát, nem pont nem az volt, amit foglaltam, ám nem volt arcuk hozzá, hogy a látványt követően visszapasszírozzanak valami „lyukba”. Azt gondolom, ennek semmi jelentősége nincsen, mert az átlagos méretű szobák is tökéletesen megfelelnek az 5 csillag kívánalmainak.

 

A szálloda rendelkezik egy úszómedencével is, melyben egyszer megmerültem, ám a feszített menetrend miatt ezt nem nagyon tudtam kiélvezni.

 

Sajnos a hotel nem rendelkezik olyan miliővel, mint mondjuk a budapesti, vagy a szentpétervári, így a modernségből adódó ridegséget a személyzet megannyi kedvességgel kompenzálja. Legyen az ember akár átutazó, akár üzleti úton, vagy csak egy kellemes hétvégi városlátogató, tökéletes pihenést nyújt a szálloda. Azt gondolhatnánk, hogy ez természetes, ám nagyon nem az. Ugyanis, aki sokat utazik, és gyakran kényszerül szállodába, az ismeri a jellegzetes problémákat, mely adódhat a szoba technikai színvonalából, a személyzet hozzá nem értéséből, és bármi másból, mely igen bosszantóvá válhat. Itt minden tényleg flottul működik, panasz nem lehet rá.

 

Volt egy ismerősöm, aki elégedetlensége jeléül csillagokat szokott leverni a falról, és ez a rémisztő szokás szállóigévé válik nálunk, ám igazságtartalmát nehéz lenne tagadni.

 

A hotelből rendszerint gyalog indultunk el bármilyen irányba. Aki még nem járt Lisszabonban, az rendesen megütközik az utcák apró köves burkolatán, mely tökéletesen lehetetlenné teszi a hölgyek számára a magas sarkú cipő viselését. Ezt leszámítva minden nagyon közel van. Metró, vasút, taxi.

 

 

Mondjuk a szálloda környéke messze nem a legelső belváros, de talán nem is baj. Összességében tökéletes kiindulópont akár üzleti, akár szabadidős utazásokhoz egy olyan furcsa világban, amikor már nem elég az 5 csillagot a falra ragasztani, valamit illik is szolgáltatni.

 

Volt vagy 15 éve, amikor Kolozsváron jártam, és akkor megfogadtam, vagy 20 évig nem lépem át a magyar-román határt. Szombaton volt olyan ok, hogy fogadalmamat megszegjem. Az okról majd egy másik írásban, azonban előre kell hoznom egy-két felvetést, észrevételt.

Az első az lenne, hogy Szeged messze nem olyan rendezett és kulturált város, mint azt gondolnánk. Utóbbi időben viszonylag sűrűn megfordultam a városban, amely infrastruktúrája iszonyatos. Érthetetlen a város elhanyagoltsága, és ezen még az átadás előtti M43-as autópálya sem fog sokat lendíteni. Hacsak úgy nem, hogy a kamionok elhagyják a várost és kezdődhet az útépítés.

Szeged és a román határ között is siralmas állapotok uralkodnak, ám nem csak az utak állapotára, hanem az összképre is igaz. Mivel erre soha életemben nem jártam, nincsenek összehasonlítási alapjaim, de nagyon sajnálom az elhanyagoltságot.

Ám a határ átlépését követően minden átértékelődik. Ami eddig elhanyagoltnak tűnt, az hirtelen felértékelődik. Nem tudom, egyáltalán hogyan juthatott eszébe valakinek a schengeni határ gondolata is…

Most azonban nem szapulni szeretném a román oldalt, hanem néhány képet raknék be ízelítőnek a cigány paloták megdöbbentő élménye miatt. Utánanéztem a neten és a dzsipszizmus címszó alatt (http://dzsipszizmus.postr.hu/amit-a-cigodakbol-sose-latunk).

 

Első gondolatom az, hogy a felépítmények puszta nyersanyag szükséglete is meghaladja egy volt magyar olaj maffiózó lehetőségeit, és ha még be is rendezik a cigodát – melyre a hivatkozott oldal szép példákat is közöl – akkor minden az álomkategóriába sorolódik. És a legnagyobb döbbenet az, hogy egymást érik az épületek, egymással nagyságban, cirádákban versengve. Vajon hogyan jött össze a „kőcség”?

 

Ezen paloták nagysága, “cizelláltsága” azonban elbújhat a Nagyvárad felé találhatók árnyékában. Számomra megdöbbentő a jelenség, és kérdezem, az enyingi palotákról van egyáltalán véleményünk? Vagy csak a politika dobta fel a témát?

Nem tudom, hogy az EU mit tud kezdeni a román társadalmi berendezkedéssel, ám a látottakat figyelembe véve nem csodálom, hogy hozzávetőlegesen 3.000.000 állampolgáruk hagyta el az országot munka és jobb megélhetés reményében.

Don Marcello

Ha már a hivatalos ügyek az embert Liverpoolba szólítják, akkor két jó – avagy három – dolgot lehet mindjárt elmondani a városról. Van egy remek egyeteme, illetve van egy még remekebb futball csapata. És van ugye a Beatles.

 

De a munka, a sport, a kultúra helyett most hadd beszéljek inkább a szórakozásról, mely szembetűnő helyszíne a PUB. Sajnos nincsen nagy összehasonlítási alapom a brit kocsmák tekintetében, ám azt azonnal meg lehet állapítani, hogy a londoniaktól merőben különbözik az összes liverpooli. Vagy szakadtabb, vagy elegánsabb. És felettébb hangosabb a hétvégéken, mert az a valami, amit itt szombat és vasárnap esti bulizás címén folytatnak, az elég nehezen megszokható.

 

Kezdjük a kocsmák taglalását egy olyan műintézménynél, melyhez foghatót soha nem láttam, és soha nem is hallottam róla. Az Anfield Road, mely mentén maga a stadion áll, kísértetiesen emlékeztet engem gyermekkorom Angyalföldjére, de inkább Újpestére. Eléggé régi, kopott munkásnegyed, annak minden tradíciójával, hangulatával. A stadion mellett áll a THE ALBERT. Az a kocsma, melynek építményi szerkezetét nagy valószínűséggel a belső falakra és a plafonra kifeszített mezek és sálak tartják össze. Illetve a húgykő. Ezt nem tudom finomabban megfogalmazni. A kellemetlen szagú intézmény egymagában áll a placcon, már nincsen őt támogató szomszéd, és iszonyat rosszul néz ki, ám fogadni mernék, ha egyszer bontásra ítélik, akkor az összes téglája relikvia lesz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Meccsek előtt a pub tömve, a sört több tízezerezer pintben lehet csak kifejezni, és ezt valahol le is kell engedni. Nos, a toalett – ha már így tiszteljük meg a tisztiorvosi hivatal által hazánkban átvételre nem alkalmas alkalmatosságot – felettébb visszataszító, és szerintem maga a fal szívja fel a rettenetet. A végén ez kikristályosodik és „cementálja” az épületet. Másképpen ez nem lehetséges.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy kicsit lejjebb van a SANDON, melyben anno a club megalapításra került, ám ebbe csak bekukkantottam, később érdemes lenne egy hosszabb írást szánni a történelemnek. Pláne, ha már magyar fociról elég nehéz érdemben szólni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elhagyván a foci vonatkozású helyeket, jóval kellemesebbnek tűnnek a belvárosi pubok. Sajnos nem mindegyikben lehet elfogadható minőségű ételt kapni, már amennyiben ebbe a körbe sorolhatjuk a „fish & chips” kategóriát, és a többi, tradicionális kocsma étket. Ám azért lehet válogatni, így esett a választás a THE ABBEY elnevezésű, szokásosnál rendezettebb, újabb, modernebb helyre, melynek konyhája kifejezetten felfelé tűnt ki a többi közül. említésre azért méltó a hely, mert azon hölgyeknek is tudom ajánlani, akik el nem tudják képzelni, hogy valaki egyáltalán belépjen egy pub ajtaján. Nincsen dohányfüst, nincsen ódon szag, szellős, hangulatos, és még fény is vetül az asztalok fölé. Az árai igen korrektek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nos, a Britannia Adelphi Hotel közvetlen közelében megannyi pub található és az esti „kulturális társasági összejövetelekhez” mindegyik ajánlható. A Riley’s berendezése egyszerű, ám szellősebb, mint a mellette található The Beehive. Érdekes, hogy mindkét hely hangulata más és más. Az előbbiben öltönyös úriemberekkel találkozni, akik csöndesen kortyolgatják söreiket, az utóbbiban már elmélyült beszélgetéseket folytatnak a 6. kör után. Mindkét hely klasszikusnak mondható, és be kell térni legalább egy fél pint sörre, ám érdemes továbbállni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ugyanis az Adelphitől balra található közvetlenül a sarkon a The Vines. Nem elírás, és bor sem nagyon kapható. Ám roppant jó az esti karaoke! Érdekes, a több tucatnyi bátor fellépő közül bármelyi bekerülhetett volna a magyar X-Faktor döntőjébe. Lehet, csak a sör tette…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Legnagyobb hatást azonban a még lejjebb, a Lime str-en, a vasútállomás felé a THE CROWN gyakorolta rám. A hely belső kialakítása pompázatos. És csönd van! Egy kevésbé bulizós, idősebb korosztály látogatja. Ilyen gazdagon díszített mennyezetet eddig csak palotákban láttam, nem kocsmákban. De ilyen is van, és ez öröm, pláne, ha azt mutatom meg az asszonynak, hogy nem is kocsmáztam, hanem könyvtárbaj jártam…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy este gyakorlatilag a környék összes kocsmáját végig lehet szaladni. Beugrani egy nekünk tetsző helyre, rendelni egy pint sört, fizetni azonnal a pultnál, és elkortyolgatni, majd odébbállni, egy másik pintre, egy másik pub-ba. Jó tanács! Ha még nem fogyott el az ital, ám ki kell szaladni, könnyíteni magunkon, akkor simán lehet szólni egy vad idegen asztaltársnak, hogy vigyázzon az italra egy kicsit, mert senkinek eszébe sem jut meginni. Köszönetképpen jobb hüvelykujjunkat felfelé kell mutatni, hogy oké. Ez a mozdulat gyakorlatilag egész Liverpoolt jellemzi. Másik jó tanács pedig az, hogy ne rémüljön meg senki, ha azt gondolja, nem is angolul beszélnek. Mert talán nem is.

 

 

 

Don Marcello

 

Nos, ott hagytam abba a történetet, hogy lett volna igény a visszafordulásra, és reálisnak is éreztem azt, azonban szavazásra mégsem bocsátottam a kérdést. Ugyanis meccsjeggyel a zsebemben kettőt ér a szavazatom, mint gyerekes mamáké az új Alkotmányban. Illetve csak le kellett volna feküdni a sok száz km-rel a hátunk mögött. Konkrétan hullámzott velem az út, és ráadásul mindezt tette balra tarts módon…

 

Amikor kiderült, hogy nincsen szoba, azt hittem, hogy ezt nem lehet überelni, ám mégis lehetett. Ugyanis még Budapestről faxoltattam, hogy kocsival megyünk, biztosítsanak parkolóhelyet, ugyanis Liverpool belvárosi közismerten szűkös a parkolókban. Konkrétan nem lehet parkolni. A hotel parkolójában azonban már nem volt hely, és addig vonogatták a vállukat a recepción, hogy közöltem, akkor a Rover – a brit ipar legutolsó példánya – márpedig akkor ott fog éjszakázni a bejárat előtt. A Britannia Adelphi Hotel patinás épülete előtt, melyet minden Beatles és Liverpool rajongó ismer, vagy már hallott róla.

 

 

Ismerőseimtől kérdeztem előtte, hogy ki járt a szállodában, és aki jelentkezett, az csak annyit mondott, „old school hotel”. Többet senkiből sem lehetett kihúzni. Na, akkor kellett volna jobban erőlködnöm, vagy eleve lapozni a booking.com oldalon.

 

A fekete Rover megjelenése eleve viszolygással fogadta a helyieket, mivel a közeli Birmingham gyára 2005-ben olyan 6-8000 embert bocsátott el, miután a kormány nem volt hajlandó több pénzt pumpálni a BMW által magára hagyott márkába. Persze, 2006-ban már többe került a munkanélküli segély és az összes közkiadás, mintha megtartották volna a céget, a gyárat és a munkahelyeket. Az Opel cégbe mennyit is pumpált legutóbb a német állam?

 

Liverpool tehát fokozottan érzékeny a munkanélküliségre, így első látásra kifejezetten csóró a város, a lakosság, minden. Ám azért mégsem lehet ott hagyni a kocsit a bejárat előtt, így a doorman segített a hotel fala mellé állni úgy, hogy a rámpáról lehajtó autók még elférjenek mellettem. Ügyesen odanavigált tehát a tőlem balra eső fal mellé úgy, hogy a kilincsem hozzá ért a falhoz, majd magával megelégedve intett, hogy akkor kész, stop, ki lehet szállni. És tette ezt az intézményes jellel, hogy a jobb hüvelykujját felfelé mutatta. Én meg átmásztam az anyósülésen, a sebességváltón, a kéziféken, és kiszálltam a jobb oldali ajtón, amikor emberemnek leesett, hogy a magyar rendszámhoz bal oldali kormány dukál. Hja, a megszokás. Repkedett egy csokor sorry, majd feltettem neki a kérdés, akkor én most egy csendes helyen szeretném megvacsorázni.

 

Rosszkor, rossz helyen kérdeztem meg az eleve rossz kérdést. Ugyanis szombaton este az egész belváros üvölt, minden kocsma karaoke, így csak annyit mondtak, akkor inkább maradjak a hotelben.

 

A szállodai vacsorát most ellapoznám, mert ilyen koszt esetén bármelyik vidéki kocsmárost magukévá tennék a vendégek, ám csak került valami szoba, ahol álomra hajthattuk a fejünket.

 

 

Amikor szemügyre vettük a szobát, nem tudtuk, hogy sírjunk, vagy nevessünk, ám inkább sírtunk. Az egyébként ódon, klasszikus stílus mellé járt egy kontinentálisan egyszemélyes franciaágy. A szobában minden tükörrel borított, csak a plafon nem, habár az már azért valami lett volna. A fajban érdekes fülkék találhatóak, szintúgy tükör rengeteggel, és a legsutább laminált bútorlapokkal. Az egyik fülkében mosdókagyló, az elmaradhatatlan szingli csaptelepekkel. Vagy hideg, vagy forró, a kettő a szaniterben keveredik, ám azt nem lehet eldugaszolni. Egy másik fülke lazán értelmezett tea sarok, kétes tisztaságú és eredetű szervírozással. Ám a fürdőszoba még meglepőbb volt. Innen már képet sem merek feltenni. Egyébként tiszta kád, nem keverő csapteleppel. Egy csepeli panelből kidobott fésülködő asztalka – nem tudom, hogy kerülhetett idáig – és a szokásos csap, melyből kapsz hideget is és meleget is. Vagy ezt, vagy azt.

 

 

Amikor idehaza építkeztünk, akkor roppant anglománnak képzeltem magamat, és megpróbáltam tradicionális portékákat beszerezni a teás csészéktől a csapig mindent, ám álmomba sem jött elő, hogy a valódi cucc milyen. Ugyanis amikor az ember mondjuk Londonba utazik és megszáll, az valahogy egy kicsit kontinentális, legalábbis a vidéki Angliához képest.

 

Az éjszaka rosszul telt. Egy nagyobb levegővétel esetén valamelyikünk leesett az ágyról, amit úgy hidaltunk át, hogy ülve aludtunk, azaz néztük magunkat a tükrökben, mivel a szállodában is buli volt, lazán hajlani 4-ig…

 

Másnap megkaptuk a rendes szobánkat, mert kitalicskázták belőle a vendéget. Nagy, komoly ágyat kaptunk egy konkrétan röhejes fürdőszobával. Amikor belestünk, azt mondtuk, ez igen, márvány! Kicsit közelebbről azonban azt láttuk, hogy bútorlappal burkoltak mindent, melyre műanyag, márvány mintás fóliát ragasztottak. A földre pedig tisztíthatatlan szőnyegpadlót fektettek, mely alól nem távolították el az előző burkolatot, így olyan magas lett az egész, hogy az ajtót sem kinyitni, sem becsukni nem lehetett.

 

 

Az ablakokat nem lehetett kinyitni, mert az még a világháborús bombázásokban beragadhatott, vagy mifene, ám sikerült az ódon vasradiátorokkal olyan 30 fokos hőmérsékletet elérni. Nem fáztunk.

 

Egyébként a hotel építészetileg nagyon megragadó szépségű lenne – ha felújítanák és modernizálnák. A bálterme kifejezetten impozáns. Ám azt hiszem, soha többet nem foglalunk szobát ebben a hotelben. Pláne úgy, hogy más szurkolótársainknak is volt megragadó pillanata a személyzettel.

 

 

Mindegy, ami volt, az elmúlt, végül voltam katona is, és egy alkalommal Zalaegerszeg és Balaton között 3 napot, 2 éjszakát utaztunk egy marhavagonban hadgyakorlat címén. Akkor konkrétan egy lécen aludtam. Ehhez képest a Britannia Adelphi Hotel maga a mennyország.

 

Don Marcello

 

Jó az olasz foci, mert tele van élettel (és látszólagos halállal – köszönhetően a műeséseknek, fetrengéseknek) és örömmel, ám a hangulat, és közeg fel sem veheti a versenyt az angol (ír, skót, etc.) kisebb és nagyobb csapatok iránti rajongással. A britek vérében van a foci, ám szerintem maga sport nem jelentene semmit sem, hacsak nem lenne mellé maga a közösség.

 

Van néhány srác, aki idehaza is szurkolói klubot szervezett a Liverpool köré, mely a 2005-ös BL győzelmet követően egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Persze, koránt sem érheti el a sztárklubok felkapottságát, ám a Liverpoolnak szurkolni valami egészen más. Meghittebb.

 

Ezen az úton sodort engem is egy éve a sors Liverpoolba, és annak ellenére szorongattam büszkén a kezembe a KOP alsó soraiba szóló jegyemet, hogy az izlandi vulkán kitörése miatt a legnagyobb esztelenség volt elindulni Liverpoolba.  Ám „navigare necesse est”.  Beültünk a Roverbe, és nekiindultunk a lehetetlen vállalkozásnak.

 

Elméletileg volt foglalt szállásunk, ám már napok óta senki nem tudta elhagyni Anglia északi részeit, és Liverpoolban is tömegek rekedtek. Mi meg csak mentünk. Délután egykor indultunk a Duna partjáról, éjszaka 23 órakor értünk Kölnbe – üres tankkal – mivel addig nyomtam neki, amíg tartott a szufla. Ha nincsen benzin, akkor le kell kanyarodni a pályáról, tankolni kell, és vége, aludni is. Érdekes tanulság számomra, hogy a német autópályákon valahogy nem érnek egymás fenekébe a benzinkutak. Ráadásul a sebességkorlátozás nélküli száguldás az üzemanyagot is fogyasztja rendesen.

 

 

Reggeli után megtekintettük a dómot, majd újra nyomtunk egy kövér gázt, és percek alatt egy másik országba csöppentünk. A belgák olyan furcsa emberek számomra, nagyszerű a sörük, ám a pályán úgy vezetnek, mint a völgyben a parasztok a traktort. Görcsösen markolásszák a kormányt, hogy el ne hagyják a sávot. A lassú haladáshoz szokva mondjuk, Olaszországban szinte életveszélyes helyzeteket okoznak, és bevallom, ha egy belga rendszámot látok, azonnal lassítok, és a legkörültekintőbben előzök – nos, nem is előzök, kikerülök… De Belgiumban átlagon felüli módon sok a belga.

 

Franciaország rendezettebbnek tűnik a pályáról. Míg a belga „farmok” a pusztulattal mutatnak néha hasonlóságot, a franciáknál minden egy árnyalatnyit komolyabbnak tűnik, ám a táj annyira egyhangú, hogy az ember a visszafogott sebesség mellett alig várja Calais-t.

 

 

Átkompozni remek. Legalábbis néha. Másfél óra pihenő, elfogadható étel a kantinban, és mellette remek boltok. Engem mondjuk meglepett, hogy az utastársak zöme idehaza soha nem látott elhízásban szenved, és a minimális cukrozott kávé adagja a 3 deci. Ám a kisadag zsenánt, így jobb a literes cukrozott kávé, avagy a literes kóla, és persze, hozzá egy nagy zacskó chips.

 

Amíg az ember a jobb oldalon halad fel a kompra, a baloldalon hajt le, és ez elsőre nem is kicsit zavaró. Pláne egy bal kormányos autóval. Megfogadtam barátom tanácsát, és az elérhető legnagyobb sebesség mellett addig haladtam a belső sávban, amíg meg nem szoktam, hogy minden inverz. Londont elkerülve már belejöttem a bal oldali közlekedésbe, és visszavettem a tempót. Jól is tettem, mert idehaza olvastam az irracionálisnak tűnő bírságokról.

 

 

Este 21 órakor érkeztünk meg Liverpoolba. És mi fogadott? Kosz, mocsok, üvöltés, alkohol, és épp ésszel fel nem fogható küllemű lányok, asszonyok és matrónák. Hja, és nem volt szobánk, mert benne maradt valaki a vulkán miatt.

A párom szerényen közölte, forduljunk vissza…

 

Don Marcello