‘Jog/Társadalom’

 

A mai napon vettem kézhez a Fővárosi Törvényszék Gazdasági Kollégiumának 9.G.44.974/2015/16. sz. alatti, elsőfokú ítéletét. A határozat indokolása olyan kérdéseket vet fel, melyek mellett a józan ésszel el nem lehet menni.

 

A per 2012-ben indult, olyan időszakban, amikor még Gárdos ügyvéd úr sem tudta, hogy mi az a kirovó-lerovó pénznem, és az effektivitási kikötés. Azt majd csak 2013. őszén ismeri fel. A Kúria is csak 2013. novemberében kérdezi meg az MNB-t, hogy mit is kell deviza alapú hitelen érteni, majd decemberben jön rá a Kúria Polgári Kollégiuma, hogy 2005-ben, és 2008-ban a felperesi fogyasztó mit is gondolt, mit akar, de leginkább, milyen jognyilatkozatot tett.

 

Azaz, egy logikai időutazás részesei vagyunk, mely során a Kúria semmilyen jogerősen befejezett ügyet nem vet össze más üggyel, nem alakít jogelemző csoportot, így összefoglaló vélemény sincs, majd okszerűen nem alakítanak jogegységi tanácsot, csak megszületik valahogy a 6/2013. PJE határozat.

 

Az érintett ítéleti indokolás a 6/2013. PJE határozat szellemiségét követi úgy, hogy az eljáró bíró nem hivatkozik arra, hiszen önálló támadási felületet szolgáltat az, ha az Alaptörvény 25. cikkének (3) bekezdése alapján a bíróságokra úgy lesz kötelező a PJE határozat, hogy a jogegységi határozat megszületésének körülményi súlyosan jogsértőek, így az joghatás kiváltására nem is alkalmas.

 

Az ügyben eljáró bíró igen felkészült, igen magasan művelt jogász, akinek szakmai tapasztalatához kétség sem fér. Klasszikus jogtudása és érvelési képessége támadhatatlan. Ehhez képest megdöbbentő életszituációkat kreál az ítéleti indokolás.

 

A valóságban a fogyasztó bement a Raiffeisen Bankba, és afelől érdeklődött, hogyan kaphatna némi kölcsönt, mellyel szorult anyagi helyzetét rendbe tudná tenni. e körben teljesen indifferens, hogy likviditási problémát oldott meg, avagy jövedelmet pótolt. A banki ügyintéző elmondta, hogy adnának ilyen jövedelemigazolás mellett 410.000.-Ft összeget, fedezet nélkül, de valami szuper ötlete van a banknak és azért lesz „csak” 10,95% a kamat, mert a bank deviza alapon tart valamit nyilván. A sofőr munkakörben dolgozó fogyasztó csak nézett ki a fejében, és arra összpontosított, ha felveszi a kölcsönt, hány hónap alatt hány forintot kell visszafizetnie, és mivel eleve nem egy hazárdőr, vagy csaló, érdekelte, képes lesz-e egyáltalán teljesíteni kötelezettségét. Erre a banki ügyintéző kiszámolta a havi törlesztőrészlet összegét, és bólintott emberünk, „okés, ez menni fog”. Majd letettek elé egy rakás papírt, hogy „itt tessék, kérem aláírni, és már meg költheti is a pénzét.” A fogyasztó aláírta a „kölcsönszerződést”, egy rakás ászf-et, melyről semmit nem tudott, meg tájékoztatókat, az összes papírt beletették egy szép dossziéba, és lehetett távozni, mert jött a következő ügyfél.

A magyar társadalom jelentős része funkcionális analfabéta, de legalábbis komoly szövegértési problémákkal küzdenek az emberek. A bankban a pult két oldalán hasonló kaliberű emberek ülnek. Egyikük sem ért azon kívül semmihez, hogy a minimálbérhez közelítő fizetésért megpróbálják letudni a napi 8 órát, majd szaladni a gyerekért az oviba, bevásárolni, megszenvedni mindennel és túlélni a holnapot. Olyan emberek ezek, mint a bírók. Húsból-vérből valók, egyikük sem végzett jogi- vagy közgazdasági egyetemet, nemzetközi bankárképzőt, és nem tagjai azon banki elitnek, akik kitalálták a „deviza alapú hitel” fogalmát.

 

2005-ben talán még nem, de 2008-ban már jelentős közpénzből adott a PSZÁF olyan fogyasztói tájékoztatókat, melyet később a Kúria tisztességtelennek tartott, így semmisnek, majd a jogalkotó törvényi vélelembe foglalta a tisztességtelenséget. A bankok nem voltak képesek megdönteni e vélelmet, ami valahol szomorú, ám igen tanulságos. Ha egy ilyen kölcsönügyletben erőfölényben van a banki oldal, ráadásul kiderül, hogy eljárása (tájékoztatása) egészében semmis, akkor miként kellene vélekednünk a fogyasztó helyzetéről és lehetőségeiről?

 

Nézzük, hogyan érvelt a bíróság:

 

„A pénzintézet alperes a vele szerződő fél kölcsönigénylését elfogadva, azzal egyezően foglalta írásba a kölcsönszerződés létrejöttével is járó szerződéses ajánlatot.”

 

„A szerződéses jogok és kötelezettségek úgy voltak meghatározottak, ahogy a felperes kölcsönigénylése azokkal egyezően a szerződés létrehozását kérte.”

 

„A felek közötti szerződéses kötelem a szerződés aláírásával jött létre, azzal a tartalommal, amely megegyezett a szerződéses iratban és az általános szerződési feltételekben írtakkal.”

 

Sajnos így totális a logikai káosz. Ugyanis ez a valóságban azt jelenti, bemegy a fogyasztó a bankba, ahol egy ártatlan arcú banki tisztviselő ül a pultban. A gonosz fogyasztó húz egy sorszámot, majd rövid várakozást követően odaül a bankár elé…

https://www.youtube.com/watch?v=r9RTLKuUxCw

 

Ja, ez nem pont így volt, de lényeges, hogy mielőtt megszólalhatna a bankár, közli a sofőr, kérek 2.628,88.-CHF-et, amit tessenek nekem átváltani vételi árfolyamon 410.000.-Ft-ra, ugyanis arra van szükségem, nem a frankra. A megszeppent bankár remegő kezekkel papírra veti e sorokat, alkot egy kölcsönigénylést, melyet felterjeszt jóváhagyásra, majd kinyomtat egy papírt, és azt mondja, itt tessék aláírni.

 

Csakhogy a bíróság azt mondta, a szerződéses kötelem a szerződés aláírásával jön létre. A szerződés az egyetemen tanultak szerint úgy jön létre, hogy valaki tesz egy ajánlatot és a másik fél azt elfogadja, pontosabban, közli az elfogadást. Ezen nincsen mit aláírni, mégis létrejött a felek között a szerződés. A szerződés, mely maga a felek konszenzusa, egyetértése, váltja ki a kötelmet. A szerződés és a kötelem nem azonos fogalmak. A kötelmet nem lehet aláírni, egy okiratot igen. Egy szerződést lehet aláírni, ha az okiratban megfogalmazott, nem pedig szóban. Csakhogy, ha a sofőr, a fogyasztó tett egy ajánlatot a banknak, és a bank azt elfogadta, akkor a szerződés létrejött, aláírás nélkül is.

 

A bíróság gondolata az, hogy a fogyasztó, egy kemény, határozott ember: https://www.youtube.com/watch?v=SREDBbcXjww

 

Ezzel szemben a fogyasztó pont nem az a személy, aki meghatározza a banki ügymenetet. Pont ezért találtak ki nálunknál sokkal okosabb emberek olyan jogi normákat, melyek védik a bankokat a fogyasztóktól. Ja, bocsánat, nem, fordítva, a fogyasztót a bankoktól. Ilyen furcsa szabály az 1997. évi CLV. törvény, a fogyasztóvédelemről.

 

7. § (6) A hitelező köteles a fogyasztót a fogyasztási kölcsönszerződés megkötésekor minden olyan szerződési feltételről tájékoztatni, amely jogszabály alapján válik a szerződés részévé.

 

8. § A tájékoztatásnak alkalmasnak kell lennie arra, hogy a fogyasztó rendelkezzen

a) az áru- és szolgáltatásválasztás megkönnyítéséhez, továbbá az áru és a szolgáltatás használatához, az áru fenntartásához szükséges megfelelő ismeretekkel az áru és a szolgáltatás alapvető tulajdonságairól, jellegzetességeiről, az áru és a szolgáltatás minőségéről, áráról, díjáról, valamint az áru használatára vonatkozó utasításokról és használatával járó veszélyekről,

b) a jogai érvényesítéséhez szükséges alapvető ismeretekkel.

 

A jogszabály pedig valóban meghatározta a szükséges, lényeges szerződéses elemeket. Ilyen volt a Ptk. 523.§ (1) bekezdése alapján a meghatározott kölcsönösszeg, a (2) bekezdés szerint a kamat, a Hpt. 210.§ (2) bekezdése alapján pedig az összes költség, díj, egyéb teher. Ha a felek ezen feltételekben nem állapodtak meg, hiányzik a konszenzus, akkor szerződés sem jöhet létre e feltételek kapcsán. Ám mint a fogyasztóvédelmi törvény, mind a Hpt. ehhez un. szankciós semmisséget társít. A jogalkotó egyszerűen kinyilvánította azt, hogy ha ezen lényeges feltételek hiányoznak, akkor az a szerződés is semmis, ami  egyébként – maradék elven – létrejött volna a felek között.

 

A bíróság a kényelmetlenül életszerűtlen helyzetet tovább fokozta:

 

„Való tényként állapíthatta meg a bíróság, hogy a felek között egyrészt 2008. július 11-én, másrészt 2005. szeptember 14-én létrejött az a két külön kötelmet keletkeztető, a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 523. §-ával nevesített szerződés, amelynek tartalmát olyan szerződési feltételek töltötték ki, amelyek a Ptk. 205/A. §-ában írtak szerint általános szerződési feltételnek minősülnek.”

 

„Az általános szerződési feltételek kinyilvánították, hogy a kötelmet meghatározóan a felperesnek deviza alapú fogyasztási kölcsönre volt szüksége.”

 

A fenti érvelés a Kúria rosszhiszemű kifigurázását jelenti, ha ezt én követném el, azonnal azzal vádolnának, hogy a bíróság méltóságát megsértem.

 

Ugyanis a bíróság nem mást deklarált, hogy a kölcsönszerződés csak és kizárólag általános szerződéses feltételekből áll. Ehhez akkor idézzük fel, hogy a szerződés úgy jött létre, hogy a fogyasztó ajánlatot tett a banknak, amely szervezet képviselőjén keresztül a kapott ajánlatot elfogadta. Ergo, a fogyasztó általános szerződéses feltételeket alkalmazott a bankkal szemben. Na igen, hacsak úgy nem lehetett.

 

„A felperes szerződéses nyilatkozatával kinyilvánította, hogy az általános szerződési feltételeket, az Üzletszabályzatot, az általános üzleti feltételeket az alperestől átvette, az abban foglaltakat megismerte, magára nézve kötelező erejűnek tekintette.”

 

Ezt már nem értem. Ha a fogyasztó tett ajánlatot kölcsönigénylésével, és az egész szerződés ászf volt, akkor a fogyasztónak miért kellett átvennie a banki ászf-et, hiszen a fogyasztó azt maga határozta meg, nem? Nem úgy kellene érvelni, hogy a bank elismerte, hogy a fogyasztótól átvette annak ászf-jét?

 

Ha pedig mégsem a fogyasztó diktálta a feltételeket, hanem a bank, és az ászf a banké volt egészében, valamint az egész szerződés ászf volt, akkor hogyan határozhatta meg a szerződés tartalmát a fogyasztó, ha MINDEN EGYES FELTÉTELT a bank diktált. Ez az alábbi módon képzelhető el a gyakorlatban. Bemegy a fogyasztó a bankba:

 

-      Jó napot kívánok! Kovács János vagyok. – mondja a fogyasztó.

-      Jó napot kívánok! Itt tessék aláírni. – válaszol a banki ügyintéző.

-      Itt? Természetesen. – válaszol a fogyasztó, és aláírás után távozik is.

 

Ugyanis ha nincsen egyedileg megtárgyalt része a szerződésnek, akkor azt sem lehetett megtárgyalni, hogy a fogyasztó egyáltalán mit akart. Fatális félreértések esetében odáig fajulhat a dolog, hogy a fogyasztó megveszi egy elírás folytán a koronaékszereket fél áron.

 

Másfelől ezekkel az ászf-ekkel külön gond van. A törvényszékek vezetői ugyanis kérdéseket tettek fel egymásnak 2016-ban! Nem 2005-ben, vagy 2008-ban, hanem karácsony előtt! Ugyanis nem értették azon dolgokat, melyeket a fogyasztó evidensen tudott még akkor is, ha csak átlagos fogyasztó volt.

 

A DH. törvények hatálya alá tartozó szerződések érvénytelenségével kapcsolatos

perekkel foglalkozó konzultációs testület 2016. november 9. napján tartott üléséről szóló Emlékeztető emeli ki:

 

2.) Ki terhel a bizonyítás, ha az adós az általa aláírt okiratban elismeri, hogy az alá nem írt ÁSZF-et (hirdetményt, üzletszabályzatot, kondíciós listát stb.) átvette, megismerte vagy elfogadta? Van-e jelentősége annak, ha ezt a nyilatkozatot közjegyzői okirat tartalmazza? (a Fővárosi Törvényszék Polgári Kollégiumának felvetése)

 

„A régi Ptk. 205/A. §-ának (1) és (3) bekezdései értelmében általános szerződési feltételnek minősül az a szerződési feltétel, amelyet az egyik fél több szerződés megkötése céljából egyoldalúan, a másik fél közreműködése nélkül előre meghatároz, és amelyet a felek egyedileg nem tárgyaltak meg; az általános szerződési feltételnek minősítés szempontjából közömbös a szerződési feltételek terjedelme, formája, rögzítésének módja, és az a körülmény, hogy a feltételek a szerződési okiratba szerkesztve vagy attól elválasztva jelennek meg.”

 

Azaz a fogyasztó is meghatározhat ászf-et, ahogyan arra az ítéleti indokolás utal.

 

„A régi Ptk. 205/B. §-ának (1) bekezdése szerint egyrészt az ÁSZF alkalmazójának kell lehetővé tennie, hogy az ÁSZF tartalmát a másik fél annak tartalmát megismerje, másrészt az ő érdekében annak megállapítása, hogy az ÁSZF a szerződés részévé vált, így a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése alapján a perben alapvetően a pénzügyi intézményt terheli annak bizonyítása, hogy lehetővé tette az általa alkalmazott ÁSZF maradéktalan megismerését, továbbá hogy azt a fogyasztó kifejezetten vagy ráutaló magatartással elfogadta.”

 

Amikor a fogyasztó kialakította azon kölcsönigénylését, melynek elfogadásával a szerződés létrejött a felek között, akkor azon blanketta nyilván tartalmazta a fogyasztó által meghatározott áfsz-et, és az azért vált a szerződés részévé, mert a bank azt alaposan megszívlelte, és a külön erre szakosodott igazgatóság jól fizetett tisztviselői eldöntötték, elfogadják eme ászf-eket.

 

„Egyrészt, mivel a nyilatkozatok általában maguk is a blanketta részét képezik, azt a fogyasztó magára nézve nem külön aláírással, hanem az egyedi szerződés aláírásával fogadja el kötelezőnek, ezért sem a tartalmát nem tudja befolyásolni, sem arra nem képes, hogy a nyilatkozat megtételét külön megtagadja. Az a körülmény azonban, hogy a fogyasztó nyilatkozata e miatt esetleg nem felel meg a valóságnak, mert az ÁSZF megismerhetőségét a pénzügyi intézmény nem tette lehetővé, egyértelműen a blankettát kialakító pénzügyi intézménynek róható fel (egyrészt, mert nem tette lehetővé, hogy a nyilatkozatot a fogyasztó külön tegye meg, másrészt, mert az általa kialakított tartalmú nyilatkozattal szemben nem tette lehetővé az ÁSZF tartalmának megismerését), ezért a fogyasztó e körülményekre – mint a másik fél felróható magatartására – hivatkozva [v. ö. régi Ptk. 4. § (4) bekezdés] vitathatja az általa megtett nyilatkozat valóságnak megfelelőségét is, és számára lehetőséget kell biztosítani az ellenbizonyításra.

 

Másrészt, a nyilatkozat sok esetben az ilyen módon a szerződés részévé tett további ÁSZFeket tartalmazó okiratokat nem jelöli meg egyediesítve, ezért a fogyasztó nem tudja ellenőrizni, hogy valamennyi, a pénzügyi intézmény által a szerződés részévé tenni kívánt ÁSZF megismerését lehetővé tették-e számára. Ha a nyilatkozatból nem derül ki egyértelműen, hogy mely további ÁSZF-ekre vonatkozik, akkor a pénzügyi intézményt terheli annak bizonyítása, hogy konkrétan mely okiratokat tett megismerhetővé a fogyasztó számára; a fogyasztó ilyen általános jellegű nyilatkozata ugyanis – az okirat bizonyító erejének terjedelmére is tekintettel – nem alkalmas annak bizonyítására, hogy konkrétan mely ÁSZFek váltak a szerződés részévé.”

 

A contrario érvelve, ha a bankot terheli annak bizonyítási kötelezettsége, hogy az ászf a szerződés részévé vált, akkor jelenperben a fogyasztót terhelte az a kötelezettség, hogy bizonyítsa be, ő erőltette rá az ászf-jét a bankra. Ám ennek a fogyasztó valóban nem tett eleget, így okszerűen nem válhatott az ászf a szerződés részévé. Csakhogy akkor nincsen szerződés, nincsen kötelem.

 

„A felperes a szerződés aláírásával nyilvánította ki, hogy az árfolyam- és egyéb kockázatokról szóló tájékoztatót átvette, és az abban írtakat tudomásul vette.”

 

„A felperes az általános szerződési feltételek szerint is megkapta a kölcsönszerződéssel kapcsolatos azon tartalmú tájékoztatást, amely az ügylet esetleges kockázataival kapcsolatos volt, így különösen arról, hogy az adott deviza magyar forinttal szembeni árfolyamának alakulása a kölcsön forintban való visszafizetésének terheit egyaránt növelheti és csökkentheti. A szerződéses feltétel szerint az adós az esetleges árfolyamveszteséget is figyelembe véve képesnek mutatkozott a fizetési kötelezettségek maradéktalan és pontos teljesítésére. A felperes a szerződés aláírásával nyilvánította ki, hogy az árfolyam- és egyéb kockázatokról szóló tájékoztatót átvette, és az abban írtakat tudomásul vette.”

 

Ez újra érthetetlen, ugyanis, ha a fogyasztó tett ajánlatot, ő határozta meg az ászf-et, akkor miért őt kellett figyelmeztetni az árfolyamkockázatra. Hiszen a bíróság pont úgy indokolt, hogy a fogyasztó a CHF és egyben HUF összeg meghatározásával saját magát (önként és dalolva) kívánta megkárosítani. Pont ezért nem lesz a szerződés jóerkölcsbe ütköző, hiszen a társadalom értékítélete nem tartotta ezt a magatartást elfogadhatatlannak.

 

Sőt, a fogyasztó különösen méltánytalannak érzi a Kúria és a jogalkotó deklarálását a különnemű árfolyamok alkalmazása kapcsán, hiszen a semmisséggel kapcsolatos törvényi vélelem megfosztotta attól a lehetőségtől a fogyasztót, hogy pusztán számítási módjával tisztességtelenül juttathasson a banknak, önzetlenül és a visszterhesség szándéka nélkül, jelentős összeget.

 

Igaz, a perben felmerülő árfolyam-kockázati tájékoztató egy deviza ügyletre vonatkozott, nem a fogyasztó által penge módon kitalált deviza alapúságra, vagy deviza nyilvántartásra. Ugyanis a banknak mindaddig eszébe sem jutott, hogy egy forint kölcsönt úgy szolgáltasson, hogy azt egy matematikai művelettel átszámítsa devizára.

 

Ott ült a bankban a fogyasztó, és a következő párbeszéd hangzott el:

 

-      Értse meg kisasszony, az effektivitási kikötés nélkül az élet nem ér semmit! Ha nem tudunk kiróni és leróni dolgokat, akkor az értékállandósági elvárás nem értelmezhető!

-      Maga pimasz! Mit képzel magáról! Hogy jön ahhoz, hogy a várandósságomat a szájára veszi!

-      Grosschmid Béni is megmondta…

-      Nem ismerem az urat…

-      Nem az a lényeg, maguknak addig kellene alkalmazni a különnemű árfolyamokat, míg rá nem jön majd a Kúria, hogy az tisztességtelen…

-      Mindkettő lány lesz…

-      …és kötelezik arra magukat, hogy ismerjék el azt a tisztességtelenséget…

-      Kikérem magamnak, és tisztességes lány volnék!

-      …melyért valójában én lennék a felelős.

-      És akkor a nevére is veszi, és tartásdíjat is fizet?

 

Most persze kiderült a turpisság, hogy a 410.000.-Ft nem egyenlő 2.628,88.-CHF-fel, hiszen az MNB árfolyamon számítva az csak 410.000 /158,8 = 2.581,86.-CHF. A 47.-CHF különbség pusztán malőr. Ugyan ez csak a folyósításkor +1,82% terhet jelentett, de az a statisztikai hibahatár alatti rész, így nem kell figyelembe venni.

 

Ezért lehetett az, hogy a kamat 10,95%, a kezelési költség 3,6%, a téháem meg 20,31%, mert az nyilvánvalóan mindent elnyel.

 

Azzal meg nyilván nem kell egy ítéleti indokolásban foglalkozni, hogyan lehet a szerződésben meghatározott kölcsön összege 2.628,88.-CHF, amikor nyilvánvalóan nem az. A bíróság valószínűleg úgy értelmezte, hogy a fogyasztó titkos, rejtett fenntartása kívül esik a szerződésen, nem terhelhető ezzel a bank.

 

„A szerződéses rendelkezések alapján a kölcsön összegét egyértelműen meg lehetett határozni svájci frankban és forintban is, a szerződéses megállapodásban megjelölt árfolyammal számolva.”

 

No persze, csakhogy 3 összegünk van:

 

410.000.-HUF

2.628,88.-CHF

2.581,86.-CHF

 

Melyiket kellene szolgáltatnia a banknak, és melyik összeggel tartozik az adós?

 

„Mindkét kölcsönszerződés egyértelműen rögzítette, hogy a szerződések svájci frank összeggel nyilvántartottak. Ebben az esetben az elszámolás történhetett a szerződésben meghatározott devizában. A kölcsön összegének folyósítása, a törlesztő részletek megfizetése forintban fizetéssel volt előírt. Elkülönült egymástól a kölcsön összegének meghatározását jelentő megállapodás, illetve a törlesztés módjának és tartalmának meghatározása. Az adós is követhetőnek tartotta nyilvánvalóan az elszámolás rendjét, hiszen kölcsönszerződést teljesítve részben törlesztett. A kölcsön összegét mindkét kötelemben az adós felperes igényével egyezően határozták meg.”

 

Old school ügyvédek hivatkozásaként hallottam utoljára azt, hogy a szerződés azért jött létre, mert az adós átvette az összeget és megkezdte a törlesztést.

 

Csakhogy a bíróság a fenti kristálytiszta logikát az alábbi megállapításával agyonnyomja:

 

„A bíróság a per tárgyalása után való tényként állapíthatta meg, hogy a svájci frank összeggel kifejezett kölcsön forintban folyósítással előírt szolgáltatását szabályozó egyes szerződéses feltételeket az alperes egyoldalúan, a vele szerződő fél közreműködése nélkül, előre határozta meg úgy, ahogy a felperes kinyilváníthatta, elfogadja-e az ajánlott szerződéses tartalmat.”

 

Akkor most mégsem a fogyasztó határozta meg a feltételeket? Mégsem a bank fogadta el a fogyasztó ajánlatát? Ha fordítva volt, akkor hol van a bank ajánlata? Hol van annak a tartalma, az ahhoz fűzött lényeges szerződéses feltételeket meghatározó, elmagyarázó passzus? Hol van a fogyasztó ajánlatot elfogadó jognyilatkozata? Hol van a jognyilatkozatok értelmezése? Hol van a bíróság azon tevékenysége, hogy a fogyasztóra kedvezőbb értelmezést fogadja el? Hol van az ehhez köthető, Pp.8.§ és a Pp.3.§ (3) bekezdéséhez köthető kioktatási kötelezettség?

 

„A kockázatfeltáró nyilatkozatban kinyilvánítottakkal ellentétben álló bizonyítékot a felperes a per tárgyalásán nem jelölt meg, további bizonyítási eszközzel a bizonyítási érdekkel összhangban álló perbeli kötelezettséget nem teljesített.

A bíróság felek perbeli nyilatkozatával állított tények valókénti elfogadásánál az okiratok tartalmát, a kihallgatott tanúk vallomását, e bizonyítási eszközökből fakadó bizonyítékokat értékelhette és mérlegelhette a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 206. § (1) bekezdése szerint.”

 

Milyen szabály alapján terheli a fogyasztót bizonyítási teher a „kozkázatfeltáró nyilatkozat” kapcsán? Amikor az okirat tartalma nem a fogyasztó jognyilatkozata volt, hanem azon tény aláírása, hogy egy papírt átadtak az adós részére? Ha van 6/2013. PJE határozat, mely deklarálja azt, hogy anno, 2005-ben mi volt a fogyasztó akarata, miért volt az az akarata, illetve mit mondott, milyen jognyilatkozatokat tett, akkor a „kockázat-feltáró nyilatkozat” miért nem a 6/2013. PHE határozat szövegét tartalmazza?

 

Nézzük meg a tanúkat:

 

  1. Tanú:

A felek közötti vitáról annyiban van tudomásom, hogy előzetesen utánanéztem, milyen szerződéssel összefüggő a jogvita. Arra a bírói kérdésre, hogy vallomásommal mennyiben tudom felidézni a 2008. július 11-i ügyletkötés körülményeit illetve azt, hogy a felek a választottbírósági szerződésüket milyen tárgyalás eredményeként, milyen egyeztetés következményeként kötötték meg, a válaszom a következő:

 

Az úrra (a felperesre) és az ügyre konkrétan nem emlékszem. Nem tudom felidézni az arca alapján, hogy a felperessel találkoztam-e illetve mikor találkoztam. Általánosságban tudok a feltett kérdésre választ adni, így tudom elmondani, hogyan zajlott le az ilyen szerződések megkötése általában. A fiókba bejövő ügyfél tájékozódhatott e banki termékről. Abban a fiókban, ahol először megjelent, megkaphatta azt a tájékoztatást, amelynek alapján nyújthatta be hitel-kérelmét.

 

  1. Tanú:

 

A személyes tájékoztatás alkalmával lehetett a szükséges iratokat áttekinteni, ezzel együtt az általános szerződési feltételeket, az Üzletszabályzatot és a kondíciós listát is. A szerződéskötéshez tartozott ezen túl annak a kockázat-vállalási nyilatkozatnak a bemutatása és aláírása, amely a szerződés részét képezte. A tanú ugyanakkor nem tudott arra választ adni, hogy a felpereshez intézetten konkrétan milyen módon hangzott el a tájékoztatás, de tájékoztatás e vallomás szerint minden bizonnyal volt. A kihallgatott tanú vallomása is arra utalt, hogy szerződéskötéshez szükségesen bemutatott általános szerződési feltételek, Üzletszabályzat és kondíciós lista a kalkuláció elvégzésével kapcsolatosan is átadott volt az ügyfélnek.

 

Tipikus eset, hogy a tanúk nem emlékeznek semmire. Ez egyrészt okkal fordul elő, másfelől a bankok rájöttek, hogy nem érdekük az alkalmazottak emlékezőtehetségének felfrissülése. Ugyanis a bank okirattal bizonyít, a fogyasztó pedig az okirattal szemben, annak valótlanságát köteles bizonyítani. Ha a tanú emlékezetkiesésben szenved, akkor a fogyasztó elesik annak lehetőségétől, hogy tényállítását tanúk vallomásával támassza alá.

 

Azaz a vallomások általánossága, a tanúk emlékezetének kiesése olyan sikertelenség, mely a bíróság álláspontja szerint a fogyasztó terhére esik. Csakhogy ez így unfair. Ugyanis bejött így a banki remény, kell egy papír, vagy kettő. Végy egy közjegyzőt, aki nem emlékszik majd semmire, habár neki kellene azt igazolni, hogy a közjegyzői törvény előírásainak eleget tett, de majd azt mondja, az igazolja, hogy közjegyzőként eleget tett a kötelezettségének, hogy ő maga a közjegyző. Azaz a közjegyző de jure és de facto nem hibázhat, és minden úgy van, ahogyan azt mondja.

 

Végy a magánokirathoz két olyan okirati tanút, akik nem is voltak ott, de állítják a perben, hogy mindenki előttük írta alá, illetve nem emlékeznek semmire, és végy két banki vezetőt, akik soha nem találkoztak ugyan az adóssal, csak aláírók voltak, de határozottan emlékeznek, hogy minden körülmények között ott voltak az operában.

 

„A 2005-ben és a 2008-ban megkötött szerződések külön kötelmeket alapítottak, a felperes jogállításából fakadó jogkövetkezmények ezért egyébként is külön-külön lettek volna alkalmazandók az egyes szerződéses kötelmekben. A felperes perbeli állításával ellentétben az árfolyamkockázattal összefüggő tájékoztató nem lehetett „banki bűncselekmény elkövetési magatartásának egyik eszközcselekménye”. A felperes állításával ellentétben – a Hpt. 210. § (2) bekezdésében írtakkal egyezően – a fogyasztó felperesre mint adósra hárított költségeket a szerződés nevesítette. A szerződéses tartalom a Hpt. 210. § (2) bekezdésében írtaknak eleget tett.

 

A felperes állításával ellentétben a szerződéses kikötések nem tartalmaztak olyan rendelkezéseket, amelyek oly mértékben tisztességtelenek lettek volna, hogy azok már a felperes jogkövetkeztetését igazolva a nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközés szintjét is elérték volna. A két szerződés nem törvényi tiltással ellentétben jött létre, nem sértette a szerződéskötéskor irányadó és kialakult erkölcsi normákat. A felek kölcsönösen eleget tehettek a jóhiszeműség és tisztesség általános alapelvi követelményéhez igazodó kötelezettségeiknek, jogaikat ezzel összhangban gyakorolhatták. A szerződés a felek között mindkét alkalommal úgy jöhetett létre, ahogy a felperes igényelte az ajánlatával szerződések létrehozását. E perben bizonyítottan az alperes a szerződéses szabadsággal vissza nem élhetett. A felek akaratával egyezően jöttek létre a szerződéses kötelmek. A felek közötti jogügyletek társadalmilag nem voltak elítélendők, és utóbb sem váltak azzá. A szerződéses jogok és kötelezettségek meghatározása nem szolgálta a törvény által tiltott cél elérését. E perben bizonyítottan a felek szerződésével elérni kívánt cél, a vállalt kötelezettségek jellege, az ellenszolgáltatás meghatározása, a szerződés tárgya az általánosan elfogadott erkölcsi normákat nyilvánvalóan nem sértette. A két szerződést a megkötésekor a tartalma miatt az általános társadalmi megítélés egyértelműen tisztességtelennek nem minősítette. E perben bizonyítottan a szerződéses jogok szabályozása a társadalmi rendeltetésükkel nem volt ellentétes. A szerződéses tartalom nem azt a célt szolgálta, hogy a hitelező-vevő viszonyában a pénzintézet alperes a valódi követelését meghaladó vagyoni előnyhöz jusson. A szerződéssel e perben bizonyítottan az alperes nem jogalap nélküli vagyoni előnyhöz kívánt jutni.”

 

A végére csak visszaérkeztünk ahhoz, hogy az okirat szövegét, a konstrukciót és a banki terméket is maga a fogyasztó határozta meg. És pusztán azért, mert a fogyasztó igényelte saját maga tisztességtelen megkárosítását, ezért a perben bizonyítottan nem jóerkölcsbe ütköző a szerződés.

csungo_1Nagyon sokan nagyon sokféleséget mantráznak a “devizás” ügyekben. Ezek közül roppant kevés mantrának van értelme. De most nem is a dolgom, hogy igazságot tegyek, hanem utaljak néhány fontos dologra, majd mindenki kénye-kedve szerint alakítja tovább saját mantráját.

A jelzáloggal nem biztosított kölcsönökre irányadó a fogyaszvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény, mely elég pontosan nevesíti a tájékoztatás lényegét. A Ptk. a lényeges szerződéses feltételek körében alakította ki saját jogelveit.

Én eddig több száz tanút hallgattam ki a különböző perekben, és némelyik egészen megdöbbentő volt, banki részről.

Tapasztalatom az, hogy a bankok, pénzügyi vállalkozások gyakorlatilag semmilyen tájékoztatást nem adtak, de egyszer a bankfiókban, a kuka mellett találtam az alábbi brossúrát, melyet ide kattintva lehet letölteni:

PSZÁF tájékoztató

A tájékoztató önmagáért beszél. A fele nem igaz. Vagy az egész. Ami meg vagy-vagy, arról kiderült, hogy tisztességtelen és semmis.

Csakhogy miért van az, hogy a PSZÁF tisztességtelen tájékoztatót készít? És miért van ezek után az, hogy a Kúria pont a PSZÁF jogutódját, az MNB-t kéri fel a jogegységi döntése előtt véleményalkotásra?

Nem kívánok most semmire választ adni…

 

rtl-50904-02375600Kúria elnökének válaszlevele 2017_02_07

 

Megérkezett a Kúria elnökétől a 2016 decemberi levelemmel kapcsolatos válasz. Ezt a levelet még az ihlette, hogy a Budapest Környéki Törvényszék egy adott tanácsa fejébe vette, hogy útját állja mindazon fogyasztói próbálkozásoknak, melyek egy un. deviza alapú kölcsönügylettel kapcsolatos jogvita bírósági úton való rendezését kísérli meg.

 

A Kúria elnöke, dr. Darák Péter úr válasza több részében megnyugtató, ám még több helyen további aggodalomra ad okot.

 

Immáron „közismert” konzultációs testületi álláspont valóban szembe ment a Fővárosi Ítélőtábla eseti döntéseiben megfogalmazott jogi véleménnyel, és örülünk neki, ha a Bírósági Határozatok tárában is meg fog jelenni. A Fővárosi Ítélőtábla aggályos joggyakorlata azonban számos felperesnek, fogyasztónak joghátrányt okozott, melyet orvosolni kell, azonban azon jogerős határozatok elleni jogorvoslati lehetőségek már jószerivel kimerítettek. Arra kényszeríteni a fogyasztókat, hogy adott esetben az Alkotmánybírósághoz forduljanak, vagy már oda sem fordulhatnak nem elegáns megoldás.

 

Ugye, a bíróságok általános erkölcsi értékítélete – melyből szinte az összes ítélet kiindul – a fogyasztók miért nem tanúsították azt a gondosságot, hogy 10 perc alatt átlássanak minden nüansznyi feltételt, mely egy a magyar jogtörténetben soha nem látott konstrukciót megfejtéséhez vezethetett volna. Erre csak annyit tudok viszontkérdezni, hogyan lehetséges az, hogy a Fővárosi Ítélőtábla alapjogi kérdésekben sem képes eltalálni a helyes megoldásokat?

 

A mai posta számos olyan határozatot hozott, melyet áthat az ítélőtáblai helytelen gyakorlat. Az idézések kibocsátásának megtagadása miatt lehetséges a Kúriához fordulni, ám az azért mégsem járja, hogy a Kúria előtt majd ezrével álljanak végzések elleni felülvizsgálati kérelmek.

 

A szerződések létrejötte, semmissége tárgyával kapcsolatos elnöki tájékoztatás már erősen fals. Közismert, hogy a kölcsönszerződésekkel kapcsolatban a jogalkotó nevesít olyan lényeges szerződéses feltételeket, melyek hiánya nem fogyasztók esetén a szerződés létre nem jöttét, fogyasztók esetén azonban a szerződés szankciós semmisségét okozzák. Nyilván a jognyilatkozati elvet kell szem előtt tartani, azonban akarat nélkül jognyilatkozat sem lehetséges, és a régi Ptk. az akarati és nyilatkozati elvet nem egymást kizárva, hanem egymás mellett, vegyesen alkalmazta.

 

A perekben pont az szorul bizonyításra, hogy ki milyen jognyilatkozatot közölt a másik féllel. Amennyiben a bank egy okiratot használ fel bizonyítékként, úgy a fogyasztónak lehetősége van a reá háruló ellenbizonyítási kötelezettség kapcsán igazolni azt, hogy az okirat nem a közölt fogyasztói jognyilatkozatot tartalmazza, azaz az okirat tartalma nem valós. Ezt a bizonyítást értelemszerűen a polgári perben lehet csak lefolytatni, kivételes esetben lehet azon kívül gyakorolni ilyen jogot.

 

A lényeget megkerüli az az elnöki válasz annyiban, hogy a megtett jognyilatkozat az akaratot tükrözi-e vagy sem, mert ez érvénytelenségi kérdés. Ugyanis ez azt feltételezi, hogy valaki megtette a jognyilatkozatot. Fontos arra figyelemmel lenni, hogy a jognyilatkozatot a másik féllel közölni kell. Ezzel nem egyezik az a megoldás, hogy a bank saját jognyilatkozatát papírra veti, majd odadugja a fogyasztó elé, hogy írja alá sajátjaként azt. Ezért csúsztat a Kúria, de tudjuk be ezt annak, hogy a Kúria eleddig nem találkozott olyan ügyekkel, ahol a tényállításokat pontosan megtették volna a peres felek, és lett volna érdemi, értelmes bizonyítás e körben.

 

A Kúria elnöke helyesen mutat rá arra, hogy a DH törvények alkalmazásából azon jogi ténynek van jelentősége, a felek szerződésének részévé vált-e a két törvényben megjelölt feltétel, vagy sem.

 

A szerzős létre nem jöttének igazolása, bizonyítás un. nemleges bizonyítás logikai körébe esik. Alaptétel, hogy valaminek a hiánya nem bizonyítható. Azt lehet bizonyítani, hogy a felek milyen jognyilatkozatot közöltek egymással, és azok nem egymás irányába mutattak, nem volt egyezőség. A szerződés létre nem jötte egy logikai eredmény, egy jogi tény, annak deklarálása, hogy a felek nem állapodtak meg azon lényegesnek tartott, vagy lényegesként megkövetelt feltételekben, melyek hiányában akarati disszenzust kell figyelembe venni.

 

A perindításkor a felperes megjelöli keresetlevelében bizonyítékait:

 

Pp. 121. § (1) A pert keresetlevéllel kell megindítani; a keresetlevélben fel kell tüntetni:

c) az érvényesíteni kívánt jogot, az annak alapjául szolgáló tényeknek és azok bizonyítékainak előadásával;

 

A Pp-ben a jogalkotó azon előírását fogalmazza meg, hogy a felperes tegyen tényállításokat, melyek kapcsán majd a bíróság dönteni köteles, az állított tényeket valónak fogadja el, vagy sem. Miután az alperes tényvitatása, esetleges másodlagos tényállításaival kétségbe vonja a felperes által állított tények valóságát, logikus, hogy a vitában álló feleket bizonyítás terheli. Annak érdekében, hogy az alperes védekezhessen az állított tényekkel szemben, a felperes köteles előadni, milyen bizonyítékokra alapítja állításait.

 

Pp.126. § (3) A feleket az idézésben fel kell hívni, hogy az ügyre vonatkozó okiratokat a tárgyalásra hozzák magukkal, az alperest pedig arra is figyelmeztetni kell, hogy a kereseti kérelemre legkésőbb a tárgyaláson vagy a bíróság által megjelölt határidőn belül nyilatkoznia kell, s elő kell adnia a védekezésének alapjául szolgáló tényeket és ezek bizonyítékait, az ügyre vonatkozó okiratait pedig be is kell mutatnia. Az idézésben arra is utalni kell, hogy az alperes a nyilatkozatát már a kitűzött határnap előtt benyújthatja vagy jegyzőkönyvbe mondhatja [94. § (4) bekezdése]. Az írásbeli nyilatkozat másodpéldányát, illetőleg az arról készített jegyzőkönyv másolatát a bíróság a felperesnek haladéktalanul kézbesíti, ha pedig erre már nincs elegendő idő azt a tárgyaláson adja át.

Pp. 139. § A felperes nyilatkozata után az alperes terjeszti elő ellenkérelmét, amely vagy a per megszüntetésére (157. §) irányul, vagy érdemi védekezést, illetve ellenkövetelést (viszontkereset, beszámítás) tartalmaz a felperes kereseti kérelmével szemben. Az ellenkérelemben elő kell adni az annak alapjául szolgáló tényeket és ezek bizonyítékait.

 

ugyanis:

 

Pp. 3. § (3)A jogvita elbírálásához szükséges bizonyítékok rendelkezésre bocsátása – ha törvény eltérően nem rendelkezik – a feleket terheli. A bizonyítás indítványozása elmulasztásának, illetve a bizonyítási indítvány elkésett voltának jogkövetkezményei, valamint a bizonyítás esetleges sikertelensége törvény eltérő rendelkezése hiányában a bizonyításra kötelezett felet terheli. A bíróság köteles a jogvita eldöntése érdekében a bizonyításra szoruló tényekről, a bizonyítási teherről, illetve a bizonyítás sikertelenségének következményeiről a feleket előzetesen tájékoztatni.

 

Mi lehet bizonyíték, bizonyítási eszköz? (A bizonyítási eszköz az a valami, mely a tényállítás alátámasztásához szükséges bizonyítékot hordozza.)

 

Pp. 166. § (1) Bizonyítási eszközök különösen a tanúvallomások, a szakértői vélemények, az okiratok és egyéb tárgyi bizonyítékok.

 

Bármi más olyan dolog lehet bizonyíték, mely egy adott tény fennálltát, avagy hiányát igazolhatja. Vegyünk például egy digitális „fényképet”, mely kapcsán igazolható elektronikus úton, hogy hol, és mikor készült, illetve az utólagosan nem módosított. Ilyen elektronikus igazolás lehet pl. az időbélyegzés. A képpel azt az állítást kívánom igazolni, hogy a kocsma előtt nem volt letámasztva az adott időpillanatban egy piros Csepel márkájú kerékpár. A kép igazolja a nemleges tényállítást. De ez azzal válik bizonyítottá, hogy a képen minden van, csak kerékpár nincsen, tehát az állított valóstényekből következtetünk arra, hogy ott van egy hiány is. Ezért nem mond ellent annak a filozófiai alapelvnek, hogy nemleges bizonyításra lehetetlenség valakit kötelezni. Ugyanis olyat nem lehet elvárni valakitől, hogy az élet minden adott pillanatára vonatkozóan legyen egy teljes bizonyító erejű fényképe. (Jellemzően a parkolási ügyekben merülnek fel ilyen jogelméleti kérdések.)

 

A bírósági per egy un. eljárást megindító beadvánnyal kezdődik, ez a perfelvételi szakasz, ennek okirata a keresetlevél, mely azt célozza, hogy a bíróság idézze meg az alperest. A törvény azért tartalmaz kötelező kellékeket, hogy az alperes tudja, miért ráncigálják bíróság elé. Ha a keresetlevélből ez nem derül ki, akkor a bíróság nem hozza olyan helyzetbe az alperest, hogy ne tudjon érdemben védekezni, így megtagadja az idézés kibocsátását.

 

Ha azonban megküldte az idézést az alperesnek, akkor a polgári per lassan tárgyalási szakaszba lép. Ha kiderül a tárgyalási szakaszban, hogy már az idézést sem lehetett volna kibocsátani, és ott valami eljárási hiba volt, akkor a pert a bíróság megszünteti.

 

Pp. 141. § (1) Ha a bíróság a pert nem szünteti meg, az ügyet érdemben tárgyalja, s ha a tényállás már az első tárgyaláson kideríthető, nyomban érdemben határoz.

 (2) A bíróság – ha ez a tényállás megállapításához szükséges -, a feleket felhívja nyilatkozataik megtételére és lefolytatja a bizonyítási eljárást. A fél köteles a tényállításait, nyilatkozatait, bizonyítékait – a per állása szerint – a gondos és az eljárást elősegítő pervitelnek megfelelő időben előadni, illetve előterjeszteni. Ha a bizonyítás lefolytatása az első tárgyaláson ennek ellenére nem lehetséges, vagy csak részben lehetséges, a bíróság a tárgyalás elhalasztása mellett elrendelheti a per további előkészítését.

 

A bizonyítási eljárás azonban alapvetően a tárgyalási szakaszban valósul meg. A törvényhozó tesz ugyan néhány kivételt ebben az esetben, de a Kúria elnökének válaszát motiváló jogesetekben ilyenek gyakorlatilag soha nem valósulnak meg.

 

Ilyen például a bíróság által felvett előzetes bizonyítás, a Pp. 124.§ (4) bekezdésének c) pontja alapján, mely utal a Pp. 207-211.§-ra. De ilyen bizonyítást a közjegyző is lefolytathat, avagy ott van a Teljesítésigazolási Szakértői Szervezet (TSZSZ) eljárása is.

 

A bizonyítékokat a bíróság csak a polgári perben, annak tárgyalási szakaszában mérlegelhet. A Kúria elnöke is a mérlegelés szót használja – helyesen. A bíróság az ítélethozatalig vezető gondolati úton jár akkor, amikor a lefolytatott bizonyítás eredményét magában latolgatja. A mérlegelés eredményét nem közölheti, mert azzal prejudikál, de ez csak arra vonatkozik, ha a később meghozandó ítélet eredményére utal.

 

Én abban nem látok kivetnivalót, ha a bíró – némi angolszász módra – a per tárgyalásán, a Pp. 8.§ és Pp.3.§ (3) bekezdése szerint eljárva hangot ad annak, hogy valamely felet terhelő bizonyítás még nem meggyőző valamilyen oknál fogva. A „meggyőző” kifejezés alatt azt kell érteni, hogy az adott bizonyítási eszköz, mondjuk, tanú vallomása nem igazodik az állítandó tényhez. Azaz, a példánál maradva, a tanú mindenről beszél, csak arról nem, hogy a kocsma előtt volt-e piros kerékpár.

 

A Kúria elnökének levelében foglalt mérlegelés tehát az adott bíró belső gondolati folyamatának terméke, mely nem jelenhet meg külsőleg, csak a bizonyítási teher kiosztása és a felek eljárási jogainak helyes gyakorlásával kapcsolatos kioktatás körében. A bíró ítélet nélkül nem döntheti el, hogy egy adott szerződés részévé milyen feltételek váltak. De nevesítsük ezt:

 

A felperes azt állítja, hogy a szerződés részévé nem vált olyan kitétel, feltétel, mint a különnemű árfolyamok alkalmazása, avagy az egyoldalú szerződésmódosítás jogának kikötése. De a perben valaki becsatolja azt az okiratot (bizonyítási eszköz lehet), mely szöveg tartalmaz utalást arra nézve, hogy bizony a felperes aláírta azon feltételeket, hogy a különnemű árfolyamokat, etc. alkalmazni fogják.

 

A bíró még nem bocsátotta ki az idézést, de a Kúria elnöke szerint már mérlegelheti a bizonyítékokat. Arra a meggyőződésre akar jutni a bíró, hogy a csatolt okirat alapján kétség kívül megállapítható, hogy márpedig a DH törvények hatályát megalapozó feltételek a szerződés részévé válnak, és megfosztja a felperest annak bizonyítási lehetőségétől, hogy a DH törvényeket megalapozó feltételek – az okirat tartalmával ellentétben – mégsem váltak a szerződés részévé.

 

Megtehetné a felperes, hogy nem csatolja be az okiratokat. Csakhogy a bírói gyakorlat egységes ebben a helyzetben, és MINDIG idézés kibocsátása nélkül elutasítja a keresetlevelet.

 

A Kúria elnökének álláspontja áthatja az egész törvénykezést, mely a nyuszikás vicchez hasonlít: van rajta sapka, nincsen rajta sapka, vagy nem füstszűrős a cigi…

 

Van tehát egy okirat, melyek blanketták, és ismeri mindenki általánosságban ezeket. Ha a felperes nem csatolja be, akkor az idézés kibocsátását megtagadja a bíróság. Ha becsatolja, akkor a DH törvények hatálya alá rendeli a jogvitát a bíróság, és olyan tényállítások megtételére kötelezi a felperest, mely érdekei ellen hat, illetve eleve valótlan. Ezt követően kell olvasgatni a pécsi bírósági emlékeztető „kilövő” részét.

 

A Kúria elnöke olyan szakmai állításokat fogalmaz meg levelének utolsó bekezdésében, mely számomra megdöbbentő. Egy ilyen válasz alapján Németh János, vagy Kiss Daisy egyszerűen visszaadta volna kollokviumon, szigorlaton az indexet. Végzéssel nem lehet afelől dönteni, hogy a felperesi tényállítás való vagy nem való. És ezt a Kúria minden nem devizás ügyben helyesen alkalmazta eleddig.

 

A HÍR TV ominózus riportja:

http://hirtv.hu/magyarorszageloben/hivatali-visszaeles-1376531

 

 

 

 

KÚRIA

1055 Budapest, Markó u. 16.

 

Dr. Darák Péter

Elnök úr részére

Elnö[email protected]

  

Tisztelt Elnök Úr!

  

Emlékezetem szerint nem kaptam választ a mai napig Öntől, sem mástól, azon feltett kérdésemre, hogyan született meg a 6/2013. PJE határozat. A levelem kelte 2016. április 18., a Kúria főtitkára részére pedig másnap küldtem ismételt levelet. Ő sem válaszolt.

 

Annak szomorú ténye, hogy egy ügyvéd levelére a Kúria egyszerűen nem válaszol, megingathatja a bíróságokba vetett bizalom elvárt intézményét. Ugyancsak megingatja ezt a bizalmat az a tény, hogy a Kúria ugyancsak egy PJE határozat előkészítő szakvéleményeit nem adja ki jogerős bírósági ítélet ellenére.

 

Mivel a 2017-es év első hónapja azt a tapasztalatot hozta magával, hogy az egyes „devizás” kötelmi jogi jogvitákban a bankok semmilyen másodlagos tényállítás megtételére nem képesek, csak a 6/2013. PJE határozat tényállításait mantrázzák, felvetődött a kérdés, vajon ennek mi lehet az oka? Hogyan lehet egy perbeli tényállítást, tényvitatást kicserélni egy jogegységi határozattal? Szerintem csak úgy, ha a bankok teljesen magabiztosak abban, hogy a felperesi tényállításokat azért nem fogadhatja el a bíróság valónak, mert „a Kúria 6/2013. PJE határozata egyszer már kimondta, hogy ezek a kölcsönszerződések nem jóerkölcsbe ütközők, illetve hogy az volt a fogyasztók akarata, hogy…”

 

Valahogy nem stimmelnek a dolgok. Nem kívánok összeesküvés elméleteket gyártani, de jogállami mércével mérve a dolgokat, sokkal egyszerűbb lett volna a dolog, ha a Kúria kiad minden szakmai anyagot.

 

Ugyanis 2012. őszén megtisztelték a fogyasztókat képviselő ügyvédeket is azzal, hogy szakmai észrevételeket vártak tőlünk. Jómagam nagy elánnal vetettem bele magamat a munkába, mert azt hittem, érdekel valakit jogi álláspontom.

 

De ne szaladjunk ennyire előre. Tekintsük át röviden, mi is az a jogegységi eljárás, és az annak alapján megszülető határozat:

 

Jelen szakmai álláspontomat tükröző munka nem kíván kiterjedni annak bemutatására, a jogegységi eljárásokat milyen törvényhozói aktus teremtette meg, és milyen okból. Hiszen adott egy aktuális törvényi szabályozás – melyet ugyan kritika tárgyává lehet és kell is tenni – mely normát alkalmazni kell.

 

Van ugye egy gránitszilárdságú Alaptörvényünk, mely jogtudományi szemmel vizsgálva nem képes az alkotmányosság próbáját kiállni, ám normatív jelleggel bír. Márpedig a jogegységi határozatok bíróságokra kötelező erejét az Alaptörvény rögzíti. Nyilván feltételezi, hogy egy jogegységi határozat – akár megszületésének jogi körülményei, akár tartalma szerint – megfelel a jogalkotó akaratának, a jog társadalmi rendeltetésének és azon jogelméleti követelményeknek, melyet a régi, klasszikus Alkotmánybíróság kidolgozott a láthatatlan Alkotmány fogalma kapcsán.

 

Alaptörvény 25. cikk

 (3) A Kúria a (2) bekezdésben meghatározottak mellett biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét, a bíróságokra kötelező jogegységi határozatot hoz.

 

Tudomásul kell venni, a jelenlegi jogalkotói akarat nem minden esetben fedi le azon jogfilozófiai alapelveket, melyeket súlyozottan oktattak az ELTE jogi karán a rendszerváltást követően. El nem vitatható axióma az, hogy egy jogi norma megalkotása, ha az nem a jogállamisággal összeegyeztethető célból, okból valósul meg, nem fogja kiállni az alkotmányosság próbáját. A hatalmi elit ezzel kapcsolatos törekvései és tettei nem képezik írásom tárgyát, csak arra szeretnék utalni, a normatív gondolkodás mögé el lehet bújtatni bármilyen tisztességtelenséget, majd azt le lehet takarni a bírói talárral is.

 

A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény így rendelkezik:

 

24. § (1) A Kúria

a) elbírálja – törvényben meghatározott ügyekben – a törvényszék, továbbá az ítélőtábla határozata ellen előterjesztett jogorvoslatot,

b) elbírálja a felülvizsgálati kérelmet,

c) a bíróságokra kötelező jogegységi határozatot hoz,

 

25. § A Kúria az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdésében meghatározott feladatának ellátása körében jogegységi határozatokat hoz, joggyakorlat-elemzést folytat jogerősen befejezett ügyekben, valamint elvi bírósági határozatokat és elvi bírósági döntéseket tesz közzé.

 

30. § (1) A bírósági joggyakorlat-elemző csoport a vizsgálat eredményéről összefoglaló véleményt készít. Az elkészült összefoglaló véleményt a Kúria tárgykör szerint illetékes kollégiuma megvitatja, és egyetértése esetén annak megállapításait a csoport vezetője a Kúria honlapján közzéteszi. Ezzel egyidejűleg a teljes összefoglaló véleményt a csoport elnöke a bíróságok központi intranetes honlapján (a továbbiakban: intranet) is közzéteszi.

(2) Ha annak feltételei fennállnak, az (1) bekezdés szerinti összefoglaló vélemény alapján a Kúria kollégiumvezetője jogegységi eljárást indítványozhat, vagy jogalkotás kezdeményezése érdekében a Kúria elnökén keresztül az OBH elnökéhez fordulhat.

 

32. § (1)Jogegységi eljárásnak van helye, ha

a) a joggyakorlat továbbfejlesztése vagy az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elvi kérdésben jogegységi határozat meghozatala, korábban meghozott jogegységi határozat megváltoztatása vagy hatályon kívül helyezése szükséges, vagy

b) a Kúria valamely ítélkező tanácsa jogkérdésben el kíván térni a Kúria másik ítélkező tanácsának elvi bírósági határozatként közzétett határozatától vagy közzétett elvi bírósági döntéstől.

(2) Az (1) bekezdés b) pontjában említett esetben a Kúria tanácsa a jogegységi eljárás indítványozása mellett a jogegységi határozat meghozataláig az eljárását felfüggeszti.

 

33. § (2) A jogegységi határozat hozatalára irányuló indítványban az indítványozónak meg kell jelölnie, hogy milyen kérdésekben és mely okokból kéri a jogegységi tanács határozatának meghozatalát, és a 32. § (1) bekezdés b) pontjában említett esetben javaslatot kell tennie a jogkérdés mikénti eldöntésére. Az indítványhoz mellékelni kell az indítvánnyal érintett bírósági határozatok kiadmányát.

 

40. § (1) Az indítvány alapján – a 39. §-ban foglalt kivétellel – a jogegységi tanács jogegységi határozatot vagy a határozathozatalt mellőző végzést hoz. A határozatot vagy a végzést a jogegységi tanács elnöke a jogegységi tanács ülését követő 15 napon belül megküldi az indítvány előterjesztője és – ha az indítványozó nem a legfőbb ügyész volt – a legfőbb ügyész részére is.

(2) A jogegységi indítványnak helyt adó határozat rendelkező része tartalmazza a jogegységi eljárás tárgyául szolgáló, illetve azzal szorosan összefüggő elvi kérdésben adott iránymutatást.

(3) A jogegységi tanács az indítványnak nem ad helyt és a jogegységi határozat meghozatalát mellőzi, ha jogegységi határozat meghozatala nem szükséges.

(4) A jogegységi határozat és a határozathozatalt mellőző végzés indokolása tartalmazza, hogy a jogegységi indítványt ki terjesztette elő, az indítvány mire irányult, és mely bírósági határozatokat érint. Ismerteti az elbírálandó elvi kérdésben kialakult eltérő álláspontokat, szükség esetén az indítvánnyal érintett bírósági határozatokban megállapított tényállás lényegét, helyt adó határozat esetében számot ad a rendelkező részben adott iránymutatás indokairól, a határozathozatalt mellőző végzés indokolása esetében annak okáról.

 

A Kúria Polgári Kollégiuma a kollégiumvezető indítványa alapján, a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 34. § (4) bekezdés b) pontja alapján jogegységi tanácsként eljárva a deviza alapú kölcsönszerződésekkel kapcsolatos perekben felmerült egyes elvi kérdések tárgyában a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében meghozta a 6/2013. PJE határozatát. Mindez történt 2013. december 16. napján.

 

A lényeget kiemeltem a normák szövegében. A Kúria valóban felmerülő elvi kérdésekben alkothat jogegységi döntést. Ha ilyen elvi kérdések nem merülnek fel, avagy az ítélkezési gyakorlat nem mutat fel jelentős szórást, akkor nincsen helye jogállami mércével mérve jogegységi határozatoknak.

 

A Bszi. 25.§-a kifejezetten utal a jogelemző csoportok munkájára. „Jogelemezni” jogerősen befejezett ügyek alapján lehetséges. Minden más kizárt. Ha a jogelemző csoport befejezte a munkáját, akkor a Bszi. 30.§ alapján összefoglalja a véleményét, és a Kúria azt közzéteszi. A Kúria Polgári Kollégiumának vezető eme jogelemző munka alapján indítványozhatja a jogegységi eljárást.

 

Ön így nyilatkozott a sajtóban:

 

    „Budapest, 2012. április 9., hétfő (MTI) – A Kúria elsősorban magas színvonalú, meggyőző szakmai munkájával és nyitottságával biztosíthatja a jogegységet, nem pedig az alsóbb fokú bíróságra formálisan kötelező jogi aktusokkal. Ezt a célt szolgálják a legfelsőbb bírói fórumon létrejött jogelemző csoportok, amelyek egy-egy jogterület ítélkezési gyakorlatának legégetőbb problémáit igyekeznek tisztázni – mondta Darák Péter, a Kúria elnöke az MTI-nek.

   

A nemrég megalakult öt elemző csoport munkájában kúriai bírák mellett alsóbb fokú bíróságok bírái, más jogászi szakmák, illetve az egyetemi-tudományos szféra képviselői is részt vesznek. A közigazgatási bíráskodás területén a 2013. elején felálló közigazgatásimunkaügyi bíróságok eljárási rendje, a büntetőjogi szakágban a felsőbb bíróságok hatályon kívül helyezési gyakorlata, a polgári jog területén a banki hitelezéssel kapcsolatos általános szerződési feltételek, a munkajogban a rokkantnyugdíjazás feltételei és a szakértői bizonyítás áll a vizsgálatok központjában, az ötödik csoport a költségvetési támogatásokkal kapcsolatos közigazgatási és polgári jog határán álló perek sajátosságait tekinti át – fejtette ki Darák Péter.   

 

A témákat a Kúria kollégiumvezetői választották elsősorban az alapján, hogy hol vannak, vagy várhatóak a mindennapi ítélkezési munkában a társadalom nagyobb csoportjaira, vagy jelentős gazdasági érdekekre közvetlen hatást gyakorló jogviták, amelyeknél még kellően körül nem járt elméleti előkérdések várnak tisztázásra. A csoportok fél-egy évet kaptak feladatuk elvégzésére. Az alsóbb fokú bíróságokra az elemzések eredménye nem kötelező, nyilván csak akkor fogják beépíteni az ítéleteikbe, ha magas szakmai színvonalú, meggyőző és használható segítséget, támadhatatlan jogi érvkészleteket kapnak a konkrét ügyek eldöntéséhez – fejtette ki az elnök.”   

http://www.lb.hu/sites/default/files/sajto/mti_interju_dp.pdf

 

A Kúria honlapján közzétette 2012 óta a joggyakorlat elemző csoportok összefoglaló véleményeit. Ezekből az alábbi egy érintheti témámat:

 

2012. december 12.

„A fogyasztói kölcsönszerződésben pénzügyi intézmény által alkalmazott általános szerződési feltételekben szereplő egyoldalú szerződésmódosítás tisztességtelensége megítélése” tárgykörben felállított joggyakorlat-elemző csoport összefoglaló véleménye

http://www.kuria-birosag.hu/sites/default/files/joggyak/joggyakorlat_osszefoglalo_velemeny.pdf

 

Ugyanis a Kúria honlapján és sehol máshol az interneten nem elérhető összefoglaló vélemény, mely megalapozta volna a 6/2013. PJE határozatot.

 

Ismert a közvélemény előtt, hogy egy magánszemély kénytelen volt pert indítani a Kúriával szemben annak érdekében, hogy a Kúria adja ki a PJE határozatot megelőző szakmai anyagokat. A Kúria eldöntötte, nem adja ki az anyagot, és erre jogerős ítélet sem kötelezheti, ugyanis a pervesztes szervezet törvényes képviselője úgy döntött, saját maga szervezetéhez intéz felülvizsgálati kérelmet. Jogállamban ilyen igen nehezen fordulhatna elő.

 

Ám engem nem érdekel az, hogy esetlegesen a bankok mit írtak, vagy mit nem. Sokkal jobban érdekelne az a szakmai anyag, mely minden más esetben pedánsan megtalálható a Kúria honlapján, és a jogalkalmazókat bizony alappal segíti az értelmezésben.

 

Az azonban egyre inkább, hogy a jogegységi határozat valóban elvi kérdéseket, jogkérdéseket tisztáz, avagy szépen tényállításokat csomagol be tudatosan a PJE formájába, és teszi az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdése alapján kötelezővé az alsóbb fokú bíróságok számára. Ehhez meg kell nézni a PJE határozat szövegezését.

 

Induljunk ki abból, hogy amennyiben a Kúria nem tette közzé a jogelemző csoport összefoglaló véleményét, ilyen csoport nem is alakult meg, nem is készített semmilyen összefoglaló véleményt, és a Polgári Kollégium vezetője tudatosan megszegte a Bszi. 30.§ (2) bekezdését. Nem volt helye jogegységi döntésnek.

 

De nézzük az egyes tényállításokat, melyek sem nem jogkérdések, sem nem elvi kérdések. Hacsak a Kúria nem tekinti elvi kérdésnek azt, hogy igaza csak a bankoknak lehet, és ezért kell titkolni azokat a tanulmányokat…

 

1. A deviza alapú hitel-, kölcsön- és pénzügyi lízingszerződések (a továbbiakban: deviza alapú kölcsönszerződések) devizaszerződések. A felek a hitelezőnek és az adósnak a kölcsönszerződésből fakadó pénztartozását egyaránt devizában határozták meg (kirovó pénznem), és azt mindkét fél forintban volt köteles teljesíteni (lerovó pénznem). E szerződéstípusnál az adós az adott időszakban irányadó forintkölcsönnél kedvezőbb kamatmérték mellett devizában adósodott el, amiből következően ő viseli az árfolyamváltozás hatásait: a forint gyengülése az adós fizetési terhének növekedését, erősödése pedig a csökkenését eredményezi.

 

Ez még nem is az indokolás, hanem a „rendelkező rész”, mely konkrétan deklarálja azt, hogy a felek hogyan, milyen tartalommal határozták meg kötelmeiket. De ezt a Kúria honnan tudta, ha 2013. őszén nem voltak jogerős ítéletek, nem volt jogelemző csoport, nem volt semmi. Ugyanis 2013. őszén nem voltak olyan polgári perek, ahogy a felperesek tömegével tettek volna a keresetlevelek részeként tényállításokat. A blanketta keresetek ezrével indítottak úgy: „a felperes F/1. sz. alatt csatolja a felek között létrejött kölcsönszerződést…”

 

Minden peremben idézem dr. Haupt Egon tanácselnök úr alábbi indokolását, mely pontosan, jogtudományos igénnyel különíti el a szerződés és az okirat fogalmát:

 

 “A jogalap nélküli gazdagodás kisegítő (kötelemfakasztó) tényállás azon esetekre, melyeket a jogalkotó a valóság sokszínűsége folytán számba nem vehetett, s ezért a magánjog valamely tételes szabálya a magánjogi jogalap nélküli vagyonmozgás visszarendezésére, az ilyen vagyon elvonására megoldást nem ad. A jogalap nélküli gazdagodás leggyakoribb esete a tartozatlan fizetés abból származóan, hogy a felek között nem jött létre szerződés, avagy létrejött (és érvényes), de a szerződő fél a kikötöttnél többet szolgáltatott.

 

A szerződés léte körében nem a felek akarata, hanem akaratnyilatkozata (jogügylete) vizsgálandó, az, hogy a hatályosult ajánlat (egyoldalú, címzett jogügylet, mely a megkötendő szerződés legalább lényeges tartalmát magában foglalja) és hatályosult elfogadás (egyoldalú, az ajánlattevőhöz címzett jogügylet, mely az ajánlatban foglaltakkal való teljes egyetértést fejez ki) által szerződés létrejött-e (Ptk. 207.§ (1) bekezdés, 211-214.§, 205.§ (1) és (2) bekezdés). Szerződés, mint kétoldalú jogügylet léte consensust mutat, ezért az akarat valaminő hiánya vizsgálandó erre vonatkozó és alkalmas hivatkozás esetén (akarathibák, mint érvénytelenségi okcsoport).

 

A felperes szóbeli szerződést állít. Szerződés szóban akkor jön létre, ha az ahhoz szükséges nyilatkozatok szóban hangzottak el, a szóbeli elfogadó nyilatkozat hatályosulásával a szerződés létrejött. Szerződés írásbeli létrejöttéről van szó, ha az ajánlat és az elfogadás írásbeli jogügylet.

 

Érvénytelen csak létrejött szerződés lehet. Amennyiben a szerződés szóban létrejött, de a törvény írásbeli alakot rendel, úgy a szerződés semmis, amennyiben az alakiság betartásával szerződtek a felek, úgy az esetleges érvénytelenségének csak más oka lehet (Ptk.217., 218.§).

 

Az elsőfokú bíróságnak szükséges ezért vizsgálnia, illetve állást foglalnia abban, mely nyilatkozatok minősíthetőek ajánlatnak, elfogadásnak, azok szóban vagy írásban hoztak-e létre szerződést, alakiság megsértésre került-e, avagy nincsenek egybeeső jognyilatkozatok.

 

A polgári jogi szerződés absztrakt jogi fogalom, nem tárgy és nem okirat. Szóban már létrejött szerződés tartalma rögzíthető okiratban későbbi jogvita esetére bizonyítékként (tanúsító okirat), e tény azonban nem változtat azon, hogy a szerződés tartalma az, ami szóban létrejött, az attól eltérő okirat léte a bizonyításra tartozó kérdés. A szerződés tartalma akkor esik szükségszerűen egybe okirattal, ha a szerződés írásbeli, azaz az ajánlat, elfogadás jogügylete írásban jelent meg és hatályosult.

 

Az elsőfokú bíróságnak ezért egyidejűleg azt is vizsgálnia szükséges, hogy – amennyiben létrejött – a felek közötti szerződésnek és az okiratnak mi az egymáshoz való viszonya.”

 

Az a gond, hogy a Fővárosi Törvényszék másodfokú tanácsának ez evidencia, ám a Kúria elsiklik a dolgok felett és az okiratot azonosítja a szerződéssel. Ugyanis a Kúria egyetlen konkrét peradatot, a felek tényállításait, másodlagos tényállításait nem ismerte, nem is ismerhette jogerős ítéletek hiányában. Ha pedig olyan ügyeket vett volna górcső alá, melyekben hiányoztak a tényállítások, elemi szakmai hiányosság az, nem merült fel senkiben a kérdés, ugyan már, hogyan lehetett az, a fogyasztó bemegy a bankba, nem szól semmit, aláír egy papírt, majd kijön, és kötelmét majd a Kúria kitölti egy jogegységi határozattal?

 

A Kúria Polgári Kollégiumának kollégiumvezetője a deviza alapú kölcsönszerződésekkel kapcsolatos perekben felmerült következő elvi kérdések jogegységi határozattal történő eldöntését indítványozta a Bszi. 34. § (4) bekezdés b) pontja alapján, a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében:

 

1. Mi a deviza alapú kölcsön tartalma (a deviza alapú kölcsön deviza kölcsön vagy forint kölcsön-e)?

 

Egy ilyen kérdést fel sem lehetett volna tenni. Ugyanis a konkrét perbeli jogviták alapját a felepres rendelkezési joga határozza meg, nem a Kúria jogegységi határozata:

 

A polgári per célja, az, hogy a vitatkozó felek közötti jogvitát feloldja:

 

Pp. 1. § Ennek a törvénynek az a célja, hogy a természetes személyek és más személyek vagyoni és személyi jogaival kapcsolatban felmerült jogviták bíróság előtti eljárásban való pártatlan eldöntését az e fejezetben meghatározott alapelvek érvényesítésével biztosítsa.

 

2. § (1) A bíróságnak az a feladata, hogy – összhangban az 1. §-ban foglaltakkal – a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse.

 

3. § (1) A bíróság a polgári ügyek körében felmerült jogvitát erre irányuló kérelem esetén bírálja el. Ilyen kérelmet – ha törvény eltérően nem rendelkezik – csak a vitában érdekelt fél terjeszthet elő.

(2) A bíróság – törvény eltérő rendelkezése hiányában – a felek által előterjesztett kérelmekhez és jognyilatkozatokhoz kötve van. A bíróság a fél által előadott kérelmeket, nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe.

 

A bíróság kötelessége azon jogvita eldöntése, melyet a felek eltérő tény-, és jogállításukból fakadóan megjelölnek. Még határozottabban, a felperes egy meghatározott kérelmet intéz a bírósághoz, tényállítását és jogállítását fogadja el valónak.

 

A bíróság elé a felperes terjeszti azon jogi tények összességét, mely kapcsán elvárja, a bíróság vegye figyelembe előadását, érvelését. A bíróság a kereseti kérelem felől úgy köteles dönteni, hogy a tények kapcsán teret ad annak, a felperes bizonyíthassa tényállításait, illetve az alperes a felperesi tények vitatásának tényalapját. A bíróság a Pp.8.§ és a Pp.3.§ (3) bekezdése szerint köteles a bizonyítási terhet kiosztani, ám ezt nem sablonszerűen teheti meg, hanem kötelessége a per folyamán kioktatását a felek állításaihoz igazítani. A fair eljárás követelménye alapvetően kell áthassa a polgári per egészét.

 

A keresetlevél előterjesztésekor a felperest megilleti a rendelkezési jog gyakorlása.

A „bírósághoz fordulás joga” (Plósz Sándor) az ENSZ 1948. évi közgyűlésén elfogadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 10. cikkéből levezetett. A Római Egyezmény 6. cikke, a Polgári Jogok egyezségokmányának 14. cikke szintén ezt az alapjogot biztosítja.

 

A Pp. egészét hatja át a rendelkezési elv, mely szerint a felperes jogát jelenti az eljárás megindítása, az eljárás tárgyi és személyi kereteinek meghatározása, és – részben – az eljárás menetének meghatározása.

 

Az Alkotmánybíróság több esetben hozott határozatot a rendelkezési elv tárgyában:

 

A 8/1990. (IV.23.) AB határozat nem közvetlenül a perjogi rendelkezési elvet taglalja, hanem:

 

Az Alkotmánybíróság  döntése az  emberi méltósághoz  való
jog értelmezésén  alapul.  Ezt a jogot az Alkotmány 54. §
(1)  bekezdése  az alapvető  jogok és  kötelességek  című
fejezet  élén,   minden  ember   veleszületett   jogaként
deklarálja.   Az Alkotmánybíróság  az emberi  méltósághoz
való  jogot  az  ún.  általános  személyiségi  jog  egyik
megfogalmazásának tekinti.  A modern alkotmányok, illetve
alkotmánybírósági  gyakorlat  az  általános  személyiségi
jogot  különféle   aspektusaival  nevezik  meg  :  pl.  a
személyiség szabad  kibontakoztatásához való  jogként, az
önrendelkezés  szabadságához   való  jogként,   általános
cselekvési szabadságként,  avagy  a  magánszférához  való
jogként.   Az általános  személyiségi jog  anyajog,  azaz
olyan   szubszidiárius    alapjog,   amelyet    mind   az
Alkotmánybíróság,  mind   a  bíróságok   minden   esetben
felhívhatnak az  egyén autonómiájának  védelmére,  ha  az
adott tényállásra  a konkrét, nevesített alapjogok egyike
sem alkalmazható.

 

A 9/1992. (I. 30.) AB határozat ellenben igen konkrét megállapításokat tesz a törvényességi óvás alkotmányellenessége kapcsán:

 

A törvényességi óvás intézménye ellentétes a jogállamiság
elvének  (Alkotmány   2.  §  (1)  bekezdés)  tartalmát
alkotó    jogbiztonság    követelményével,    a    jogerő
intézményével, s  polgári ügyekben  a felek  rendelkezési
jogával is.

 

6. Polgári  ügyekben az  óvás sérti  a felek rendelkezési
jogát is,  mert az ügy jellegére tekintet nélkül, bármely
ügyben lehetséges  óvást emelni, s óvás folytán a jogerős
ítélet a  fél akaratától függetlenül, sőt annak ellenére,
a felekre  kihatóan megváltoztatható.  A polgári per ezen
alapelvének sérelme  egyben az  önrendelkezés alkotmányos
jogának  sérelme.   (Lásd  a   8/1990.  (IV.23.)   AB határozatot.)

Az   önrendelkezés   joga   az   állandó
alkotmánybírósági gyakorlat szerint az emberi méltósághoz
való jog  tartalmi eleme,  a törvényességi  óvás tehát az
Alkotmány   54. §   (1)  bekezdésébe  ütközik.  A   felek
rendelkezési jogának  elvonása sérti  az Alkotmány  57. §
(1)  bekezdését   is.   A    jogvitában   érdekelt    fél
alkotmányos joga  arra, hogy  ügyét bíróság  elé vigye  -
hasonlóan a  többi szabadságjoghoz  -,  magában  foglalja
ugyanis annak  szabadságát, hogy  e jogával ne éljen. Egy
olyan szabály,  amely mindkét  fél akaratától függetlenül
és minden ügyben lehetővé teszi az eljárás folytatását és
a határozat  felekre kiható  megváltoztatását, eleve  nem
lehet e jog sem szükségszerű, sem arányos korlátozása.

 

Az 1/1994. (I. 7.) AB határozat így érvel:

 

Az Alkotmánybíróság  megállapítja, hogy a polgári eljárásban
az ügyész  általános perindítási, fellépési, fellebbezési és
a  jogerős   ítélet  felülvizsgálatára   irányuló  általános
indítványozási    joga     alkotmányellenes.    Ezért     az
Alkotmánybíróság   az   e   jogok   gyakorlására   vonatkozó
jogszabályi rendelkezéseket megsemmisíti.

 

Az eljárásjogi  értelemben vett  fél  rendelkezési  joga  az
alkotmányos önrendelkezési  jog egyik aspektusa, eljárásjogi
vonatkozása, amely  az egyén  autonómiáját érinti, illetőleg
azzal kapcsolatos.  A  fél  rendelkezési  jogának  elvonása,
illetőleg “helyettesítése”  sérti az  Alkotmány  57.  §  (1)
bekezdését. A  jogvitában érdekelt  félnek alkotmányos  joga
van arra, hogy ügyét bíróság elé vigye. Ez a jog – hasonlóan
a többi szabadságjoghoz – magában foglalja annak szabadságát
is, hogy  e  jogával  ne  éljen.  Az  Alkotmány  57.  §  (1)
bekezdése mindenkinek  ahhoz  biztosít  jogosultságot,  hogy
saját jogát  a független  és pártatlan  bíróság  előtt  maga
érvényesítse.    Alkotmányosan     indokolt     kivételektől
eltekintve, senkinek  sincs tehát joga ahhoz, hogy más jogát
- a  jogosult akaratától függetlenül – bíróság elé vigye. Az
olyan  szabályozás,   amely  a   közvetlenül  érdekelt,  ún.
materiális fél akaratától függetlenül, sőt annak ellenére is
általában   teszi    lehetővé   más    számára   a   bíróság
“igénybevételét”, a  jogok és  kötelezettségek  bíróság  elé
vitelét, az  Alkotmány 57.  § (1)  bekezdésében  biztosított
alapjogot sérti, mert az alkotmányos indokok hiányában eleve
nem lehet e jog sem szükségszerű, sem arányos korlátozása.

 

Ha pozitív értelemben sem összeegyeztethető a rendelkezési joggal a „ráerőltetett igénybevétel”, akkor logikus, hogy a perindítás jogát sem lehet korlátozni.

 

A keresetlevél valójában idézési kérelem. Az alperest megilleti azon jog, tudja, milyen állított jogi tények alapján indult eljárásban kell védekeznie. A bíróság az idézést megtagadhatja, ám csak szorosan körülhatárolt esetekben. Példának okáért a Pp. 130.§ (1) bekezdésének i) pontját (nyilvánvalóan alaptalan kereset) alkotmányellenességét az 59/1993. (XI. 29.) AB határozat állapította meg.

 

1.
Az  Alkotmány  57.  §  (1)  bekezdése  értelmében  a  Magyar
Köztársaságban mindenkinek  alapvető joga  van  ahhoz,  hogy
valamely perben  a jogait  és kötelességeit  a törvény által
felállított független  és  pártatlan  bíróság  igazságos  és
nyilvános tárgyaláson bírálja el.


Az Alkotmánynak  ez a  rendelkezése, az eljárási garanciákon
túl,  
a  bírósághoz  fordulás  jogát  foglalja  magában.  Az
alapvető jogból  következően az  államra az  a kötelezettség
hárul, hogy  - egyebek  között –  a polgári  jogi  jogok  és
kötelezettségek ( a polgári  joginak tekintett  jogviták)
elbírálására  bírói   utat  biztosítson.  
Ez  a  rendelkezés
azonban –  az Alkotmány  8. §  (2) bekezdésére figyelemmel -
nem jelent korlátozhatatlan alanyi jogot a perindításra.


Az eleve  sikerre nem  vezető eljárások  ”kibontakozását”  a
polgári eljárásjogban  szabályozott un.  perakadályok (Pp
130. § (1) bekezdése) korlátozzák.
A jogszabályi korlátozás
azonban –  ugyancsak  az  Alkotmány  8.  §  (2)  bekezdésére
figyelemmel  -   nem  érintheti  az  alapvető  jog  lényeges
tartalmát; az  alkotmányosság követelménye  kielégítéséhez a
korlátozásnak elkerülhetetlenül  szükségesnek és  az  elérni
kívánt célhoz képest arányosnak kell lennie.


2.
A  bírósághoz   való  fordulás   alapvető  joga   nemcsak  a
beadványok előterjesztésének  jogára  szorítkozik,  hanem  a
bírósági  eljárásban   a   fél   pozícióját   biztosítja   a
személyeknek. A  személyek alanyai, alakítói és nem tárgyai,
“elszenvedői”   a    bírósági    eljárásnak.    
Alkotmányban
biztosított joguk van arra, hogy a bíróság az eljárásba vitt
jogaikat és  kötelességeiket elbírálja,   (s  ne  csak  az
ezeket tartalmazó  beadványról mondjon  véleményt)  és arra
is, hogy  lehetőséget kapjanak  a bírósági  döntés  alapjául
szolgáló  tényállással   és  jogi  kérdésekkel  kapcsolatban
nyilatkozataik megtételére.


A Pp 130. § (1) bekezdésében szabályozott esetekben – az i)
pont kivételével  - arról van szó, hogy meghatározott félnek
meghatározott bíróság  előtt a  konkrét  ügyben  hiányzik  a
keresetindítási joga  - akár  azért, mert ilyen nem is volt,
akár azért,  mert még nincs illetve  már elveszett  -, vagy
hiányzik   valamilyen   más,   szükségszerű   és   tételesen
meghatározott előfeltétel.  Az i) pont alkalmazása viszont
eleve azt  feltételezi, hogy  a félnek  van  keresetindítási
joga  és   az   általános   szabályok   szerinti   elbírálás
lehetőségéhez   szükséges    további    előfeltételek    sem
hiányoznak, keresetlevelét mégis elutasítják.


Amíg  tehát   a  többi   esetben   a   bíróság   a   kereset
teljesítésének   konkrét    eljárásjogi   és   anyagi   jogi
előfeltételeiről, az érvényesíthetőség elvi lehetősége felől
dönt, addig az i) pont esetében már magának a keresetnek az
érdeméről foglal állást és tagadja meg annak teljesítését.

Ezért – ha a keresetlevél az egyéb előfeltételeknek megfelel
- az i) pont alkalmazása ténylegesen megfosztja a felperest
az elvileg hiánytalan és teljes eljárási pozíciójától.

A bíróságok számos esetben más elutasítási ok helyett (vagy
amellett)   hivatkoznak  az   i)   pontra,  holott  ezek
bármelyikének fennállta  szükségszerűen  megelőzi  és  ezzel
kiszorítja az  i) pontban foglalt rendelkezés alkalmazását.
(Miként  ez az  egyik indítványra okot adó konkrét bírósági
ügyben is előfordult.)


Erre utal  a  Legfelsőbb  Bíróság  ítélkezési  gyakorlatából
meríthető több  jogeset indokolása:   eszerint az i) pont
alkalmazására csak  kivételesen, akkor  kerülhet sor,  ha az
anyagi  jogszabályok   alapján  tárgyalás   tartása   nélkül
mindenki által  felismerhető, hogy  a követelést  nem  lehet
teljesíteni (BH 1989/1. sz. 17., BH 1989/5. sz. 193., BH
1985/5.sz. 193.). Ebben  a kérdésben csak a hatáskörrel
rendelkező bíróság dönthet (BH 1974/12. sz. 478.).


A törvény  nem zárja  ki ilyen esetben a keresetlevél újbóli
beadását, illetőleg  ennek ismételt  elutasítása lehetőségét
sem.  Alkotmányossági   szempontból  azonban   nincs   döntő
jelentősége annak, hogy az alapvető jog lényeges tartalmának
ez a  megszorítása a  keresetindítási  jog  tekintetében  az
adott személyre  nézve az  eljárási  jog  tételes  szabályai
szerint nem végleges.


A  bírósághoz  fordulás  joga  -  az  Alkotmány  50.  §  (1)
bekezdéséből  is   következően  -   általános   eszköze   az
állampolgárok (és  más  személyek)  jogai  és  törvényes
érdekei  védelmének.  ”Gyakorlati  igények”  teljesítése  az
alkotmányosság szempontjából – nem lehet elfogadható indok a
Pp 130.  § (1) bekezdés i) pontja rendelkezései fenntartása
mellett.

 Miként arra az Alkotmánybíróság elvi éllel és a jogalkalmazók számára „illik ismerni” kötelezettséggel utal, a bírósághoz fordulás jogának korlátozását nem lehethet kiterjesztően értelmezni semmilyen olyan jogszabályból levezetve, mely ellenkezik az Alkotmánnyal (Alaptörvénnyel).

 

Azaz, a Kúria egyetlen jogegységi határozata sem csorbíthatja a rendelkezési elvet, a felperes eme jogát. Márpedig a szerződés tartalmát a fél hatályosult jognyilatkozata határozza meg, nem a Kúria. A közölt jognyilatkozatok tartalma, időpontja a perben bizonyítandó kérdés. Ahány eset, annyi eltérő eset. Ezt egységesíteni lehetetlenség.

 A Kúria azonban tudatosan, vagy gondatlanul a bankok ama védekezését erősítette, hogy a felek pont azt a jognyilatkozatot közölték egymással, ami az okiratban van. Ez ugyan teljesen életszerűtlen, de mégis így alakították a perek sorsát.

 

A jogegységi határozat kevesek által ismert része az alábbi:

 

2. A jogegységi határozat egyedi szerződések, szerződési rendelkezések érvényességének vizsgálatára nem alkalmas, hanem csak annak elemzésére, hogy a deviza alapú kölcsönszerződés 1. pontban ismertetett konstrukciója polgári jogi szempontból érvényes-e. Az egyes szerződések, egyes szerződéstípusok egyedi megvizsgálása, egyedi, illetve többlet tényállási elemek feltárása, értékelése csak a konkrét perekben lehetséges.

 Ennek ellenére mégis az alábbiakat deklarálta a PJE határozat:

 A deviza alapú kölcsönszerződés megkötésekor a kölcsönvevő szándéka arra irányult, hogy forintban jusson a kölcsönhöz és tartozását is forintban fizesse vissza, kamatfizetési kötelezettsége ugyanakkor a szerződéskötés idején jellemző forint kölcsönre irányadó kamatnál jelentősen alacsonyabb legyen. Ezen elvárásnak felelt meg a deviza alapú hitelezés konstrukciója, melynek alapjául a Ptk. 231.§-ának szabályai szolgáltak.

 Honnan tudta a Jogegységi Tanács, hogy a kölcsönvevő szándéka mire irányult? És pláne honnan tudta azt, hogy jognyilatkozata fedte-e szándékát?

 

b.) A deviza alapú kölcsönszerződés konstrukciója nem ütközik nyilvánvalóan a jóerkölcsbe. Annak megítélését, hogy egy szerződés mikor tekinthető nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek, a jogalkotó a bíróságokra bízta, e vonatkozásban jogszabályban rögzített támpontokat a Ptk. nem ad. A bírói gyakorlat szerint jóerkölcsbe ütközik az a szerződés, amelyet ugyan a jog nem tilt, de az azzal elérni kívánt cél, a vállalt kötelezettség jellege vagy azért ellenszolgáltatás felajánlása, illetve a szerződés tárgya, az általánosan elfogadott erkölcsi normákat, szokásokat nyilvánvalóan sérti, ezért azt az általános társadalmi megítélés egyértelműen tisztességtelennek minősíti (BH2000.260). A jóerkölcs tehát egy olyan absztrakt fogalom, amely a társadalom általános értékítéletét, általános erkölcsi felfogását fejezi ki.

 A deviza alapú kölcsönszerződések megkötésére azért került sor, mert az adós célja az volt, hogy a forint kölcsönszerződések esetén irányadó kamatnál alacsonyabb kamat mellett jusson kölcsönhöz. Erre csak úgy volt lehetőség, ha devizában adósodik el, ami egyben azt jelenti, hogy vállalja az árfolyamváltozás kockázatát, melynek iránya, mértéke előre nem látható, nem kiszámítható. Önmagában a múltbeli tendenciák nem alapoztak meg a jövőre vonatkozó várakozásokat, még akkor sem, ha abból esetleg az árfolyam gyengülésének tendenciájára lehetett következtetni, különös tekintettel arra, hogy az adott időszakban más tényezők, például az euró övezethez történő csatlakozás lehetősége, deklarált célja, ellentétes tendencia kialakulását is előrevetítette; ekkor úgy tűnt, hogy a kockázatot rövid ideig, az euró céldátumként már kitűzött bevezetéséig kell vállalni. A szerződéses konstrukcióból származó árfolyam kockázatot az adós szempontjából kiegyenlíthette az az előny, amely az alacsonyabb kamatban és törlesztőrészletben mutatkozott, tehát mindkét fél realizálhatott számára fontos előnyöket, az aktuális gazdasági, üzleti érdekeinek megfelelően. Így tehát az adóst terhelő árfolyamkockázat nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek nem tekinthető. A deviza alapú kölcsönszerződések megkötésekor ezeket a szerződéseket a társadalom nem ítélte el (BH2012/7/G4.). A szerződéskötést követően bekövetkezett, a fogyasztóra hátrányos változások pedig nem eredményezhetik a szerződés jóerkölcsbe ütközés miatti érvénytelenségét.

 Honnan tudta a Jogegységi Tanács, hogy a kölcsönvevő célja mi volt? Ráadásul milyen jogerős ítéletekkel lezárt jogvitákból merítette azt a tényállítást a Kúria, hogy csak úgy volt lehetőség „alacsonyabb kamatra”, ha devizában adósodik el? Nem lehetséges, hogy a felek megtárgyalták a kamatot? Avagy a kamat és a kölcsönösszeg is ászf volt?

 

3. A pénzügyi intézményt a jogszabály alapján terhelő tájékoztatási kötelezettségnek ki kellett terjednie az árfolyamváltozás lehetőségére, és arra, hogy annak milyen hatása van a törlesztőrészletekre. A tájékoztatási kötelezettség nem terjedhetett ki az árfolyamváltozás mértékére.

 

3. A Ptk. 205. § (3) bekezdése alapján a felek a szerződés megkötésénél együttműködni kötelesek és figyelemmel kell lenniük egymás jogos érdekeire. A szerződéskötést megelőzően is tájékoztatniuk kell egymást a megkötendő szerződést érintő minden lényeges körülményről. Az együttműködési és tájékoztatási kötelezettség a szerződés teljesítése során is terheli a feleket [Ptk. 277. § (4) és (5) bekezdések]. A deviza alapú fogyasztói kölcsönszerződések esetén a felek között információs egyensúlyhiány áll fenn. Ezt ellensúlyozandó a Hpt. – többször módosított – 203. §-a speciális többlet tájékoztatási kötelezettséget írt elő a pénzügyi intézmények számára. A Hpt. 203. § (1) bekezdés – a jogegységi határozat szempontjából releváns időszakban hatályos szövege – szerint a pénzügyi intézmény egyértelműen és közérthetően köteles ügyfeleit, illetve jövőbeni ügyfeleit a pénzügyi intézmény által nyújtott szolgáltatások igénybe vételének feltételeiről, valamint e feltételek módosulásáról tájékoztatni. A 2005. január 1. után lakossági ügyféllel megkötött devizahitel nyújtására irányuló, illetve ingatlanra kikötött vételi jogot tartalmazó szerződéseknél pedig a Hpt. 203. §-a már előírja, hogy a pénzügyi intézménynek fel kell tárnia a szerződéses ügyletben az ügyfelet érintő kockázatot, amelynek tudomásulvételét az ügyfél aláírásával igazolja. Ennek az ügyfél által aláírt kockázatfeltáró nyilatkozatnak tartalmaznia kell az árfolyamkockázat ismertetését, valamint annak hatását a törlesztőrészletre. A tájékoztatásnak tehát ki kellett terjednie az árfolyam változásának lehetőségére, és arra, hogy annak milyen hatása van a törlesztőrészletekre.

 

Nem lehetséges, hogy a felek az általuk lényeges feltételt voltak kötelesek meghatározni, illetve a törvény által megkövetelt feltételeket? Nem lehetséges, hogy ha valaki nem határozott meg egy ilyen feltételt, akkor az nem vált a szerződés részévé? Nem lehetséges, hogy az un. tájékoztatási kötelezettségnek mindarra ki kellett volna terjednie, melyet a 6/2013. PJE határozat megfogalmazott.

 Én ugyan az átlagosnál műveltebb jogásznak tartom magam, de nem lenne merszem ítélkezni. Ismertem a régi kereskedelmi törvényt, ismertem az értékállandósági kikötés jogi természetét, de soha nem gondoltam volna azt, hogy egy fogyasztónak is ismerni kellett volna. Ám az megdöbbent, hogy a Kúria a XXI. század legfontosabb magyar vonatkozású jogvitájában egy ügyvéd közzétett cikkét beollózza egy jogegységi határozatba úgy, hogy előtte nincsen jogelemzés, összefoglaló vélemény, semmi.

 Az is megdöbbent, hogy a polgári perekben a bíróságok döntő része Bibliaként alkalmazza a PJE szövegét, és az ítéleti tényállásba illeszti bele a Kúria tényállításait, ám arra nem ad indokot, miért nem fogadta el a felperes állításait valónak. Az is megdöbbent, hogy a perekben az banki alperesek nem kényszerülnek védekezésre, mert beadványaikba bemásolják a 6/2013. PJE szövegét.

 Ám leginkább az döbbent meg, hogy a Kúria észlelte a különnemű árfolyamok alkalmazásával, illetve az egyoldalú szerződésmódosítás jogának kikötésével kapcsolatos semmiségi okot, így a jogalkotó törvényi vélelmét kellett volna a bankoknak megdönteniük. Az egyes perekben tömegével csatolnak a bankok olyan okiratokat, tesznek ténybeismerést, hogy mekkora összeggel károsították meg a fogyasztókat.

  

Igen tisztelt Elnök Úr!

  

Mi a Kúria álláspontja abban a kérdésben, hány forinttal kell valakit megkárosítani ahhoz, hogy a szerződés jóerkölcsbe ütközőnek minősüljön? Egymillió elég? Vagy kell hozzá egymilliárd? Vagy elegendő akár egy forint is? Szerintem az utóbbi is elegendő. Ám Önök siettek leszögezni, hogy egy deviza alapú kölcsönszerződés nem lehet jóerkölcsbe ütköző. A bankok ezt megidézik, és készül is az ítélet, mely szerint a Kúria kimondta, hogy a felperesi kereset alaptalan. Így sikerült az Alaptörvény 25. cikkének (3) bekezdését felhasználni a fogyasztók jogfosztásához.

 

Kérem, hogy a Bszi. 32.§ (1) bekezdés a) pontja alapján kezdeményezzék jogegységi tanács összehívását a 6/2013. PJE határozat megváltoztatása, avagy hatályon kívül helyezése céljából. Kérem, hogy a Kúria a jogegységi határozataiból mellőzze az összes tényállítást. Ugyanis ezek az egyedi jogvitákban kerülhetnek csak elbírálásra.

 

Kérem, hogy a Kúria honlapjára helyezzék ki a 6/2013. PJE határozat előzményének tekintendő összefoglaló véleményt.

 Kérem, hogy a 2016. áprilisi levelemet válaszolják meg.

  

Tagyon, 2017. február 1.

 

Tisztelettel:                                                                                                                         

Dr. Marczingós László

 

 

new york mélyvízTöbb remek cikk jelent meg a hazai kávéházi kultúra kapcsán, sőt, egy még remekebb könyv is foglalkozik e témával. Így nálam sokkal inkább felkészült írók gondolatait – egyetemes értékkel – nem tudom meghaladni, de teljesen szubjektív élményeim alapján megközelíthetem a kérdést.

 

A rendszerváltás előtt azon emberek, akiknek gondolatait polgári értékek mentén rendezték el, egy álomvilágban élhették túl a mindennapokat. Irodalom, képzőművészet, a valóságba becsempészett pillanatok, érzések, etc. 1989-et váltásnak éreztük, és olyan volt, mintha kinyitották volna az addig bezárt kapukat. Jómagam is örömmel vetettem bele magamat a mélyvízbe, és bizony egyetemi évek alatt külön munkával összekeresett „jövedelmemet” bizony gyakran feláldoztam a Vörös Postakocsi étteremben egy nyírségi menüsoron, Krúdy kedvencein. És bizony egy remek ebéd után illett lassan átsétálni a Ráday utcából a New York kávéházba. A Mélyvíz pedig a New York éttermi része volt, ahová egy lépcsősor vezetett le.

 

A kávéház – általam értelmezett – rendeltetése nem a folyadék bevitele volt, hanem egy kultúrkörhöz való tartozás kimutatása, avagy pont e kultúrkör meghatározása volt. Hiszen voltak olyanok, akik ott írták műveiket, ott vitatkoztak valóban értelmes dolgokról, és voltak olyanok, aki kibickedtek mindehhez. Ám mégis jobb egy író, költő asztala mellett álldogálni, mint a pártközpontba fényesre nyalni valaki sejhaját.

 

Ergo, egyetemista létemkor a hangulat magamba szívása volt a lényeg, leülni egy fekete mellé, élvezni a kiszolgálást, elgondolkodni a régmúlt értelmén, fontosságán, avagy pont lényegtelenségén, majd fizetni, borravalót hagyni, és mindeközben rendesen felöltözni, viselkedni, szabatosan, kerek mondatokban beszélni.

 

A mostani világ megváltozott. Ez a mondat bármely évszázad bármely napján elhangozhatott a múltba merengvén, de valahogy mostanság valóban úgy peregnek az események, hogy az újdonság varázsa arcul csap.

 

A kávéházakat háttérbe szorítják az olyan típusú gazdasági vállalkozások, mint a Costa, a Starbucks, etc. Én nagyon sokáig ügyet sem vetettem ezekre, mert ha bementem Bécsben a Demelbe, akkor minek nézzem meg a szomszédos, tömegturizmust ellátó gyárat. Ám egy ízben úgy adódott, hogy az La Manche csatornán hajózó komp csak ilyen műintézményt üzemeltetett. A helyi erők minimum fél literes kávékat ittak, abban elhelyezvén 30 dkg cukrot, minimum. Én kértem egy presszót, majd kaptam vagy 3 deci löttyöt, mellyel a tengervizet sem illik szennyezni. Ezt követően kezdtem odafigyelni a valóságra.

 

A budai pláza fogalommá válik manapság. Olyan társadalmi képet mutat, mely alapjaiban hamis. Olyan, mintha jólét lebegné körbe a mindennapokat, hiszen a mélygarázsában egy 15 milliós autó lassan vér ciki. A budai butikosok kasztját kiszorítja a Fidesz-közeli vállalkozók csoportja, zizegnek a számlatömbök, a barátnők kilóra vásárolják a teljesen értelmetlen, ám baromira drága „brand”-eket, és néha azt érzem, csak a reklámtáska a lényeg. Persze, 1984-ben, ha valakinek volt egy Fanta literes pet palackja, csavaros kupakzárral, az a gimi sztárja lehetett.

 

Ebben a közegben már nincsen olyan hely – kivéve a Frei, mely megküzdött a nyelvórák asztalfoglalásaival – ahol egy rendes kávét lehetne inni. A Costa alkalmatlan minden értelmes kávéházi mértékre. A legkisebb capuccino is orbitális, az átlagos méret pedig még inkább értelmetlen. Azaz, a fogyasztó nem kávézik, hanem nagy mennyiségű folyadékot visz be, melyet csak a „coffee to go” megoldással lehet még mélyebbre vinni a mocsárban. De kinek a pap, kinek a paplan…

 

Az én érzéseim azt mondatják, hogy az az ember, aki képes fél liter kávés szart magába önteni, az a kávéháztól és a vendéglátástól oly messze áll, mint én  migráncsoktól való rettegéstől. De azt is konstatálni kell, hogy e híg lötty értéke nem számottevő európai mércével számítottan. Ha elfogyaszt hozzá valaki egy liszttel leöltött cukros bödönt, az sem kerül a gasztronómia csúcsára, de anyagi romlásba sem.

 

Ilyen körülmények között láttam meg az angolul beszélő hölgyet, aki szambát járt a pult előtt, mire megrendelte a cukros bödönt és a literes kávét. Az egész borzadály ellenértéke lehetett vagy egy ezres, de a hölgy villantott. Egy olyan fekete, érintőképernyős paypass rendszerre alkalmas órát, mellyel vagy egy percig buzerált, mire odaérinthette a leolvasóhoz. És kifizette a kb. 978.-Ft összeget.

 

Nos, ez a modern világ, melyre azért annyira én nem vagyok kíváncsi. Ugyanis nekem az óra az időt mutatja, és adott esetben – ha van rá anyagi lehetőségem – némiképpen legyen szép is. Ha egy kis összeget fizetek, akkor mindig van nálam annyi apró, hogy a kávémat, újságomat, parkolásomat ki tudjam fizetni, és ne kelljen kártyával bohóckodnom. Ha kávét szeretnék inni, akkor keresek egy kávézót.

 

A hölgy – bárki is legyen az – az összes dolgot egybemossa, összekeveri, majd kihányja a földre, ugyanis a több értékből (kávé – gasztronómia, kultúra, óra – pontosság, banki rendszerek – technológiai forradalom) teremt egy totális értéktelent. A kávé szar, a sütemény szar, az óra bár mutatja az időt, de a célja nem az, a fizetési módszere indokolatlan, felesleges, vér ciki. A pult előtti szambázástól a fizetés befejeztéig lezajló mozdulatsor számomra csak az idegbajt, a kivagyiságot jelenti. Egy barátom azt vetette fel, hogy a paypass fizetéssel megspórolta a borravalót. Én erre azt mondom, ha nem veszi meg az órát, a kávét, a cukros szart, sokkal többet spórolhatott volna. És e hölgy soha, sehol nem lesz vendég. És e hölgy soha, sehol nem fogja eljátszani azt a „játékot”, amikor valaki borravalót hagy, melynek nem anyagi vonzereje a lényeg, hanem egy gesztus.

 

A világ nem az értelem felé hajt, és nem az értelmes emberek igényének felel meg. Lehet megsértődni azon, hogy a plebs szót egyre többször használom, de mit mondjunk helyette? Ha valakinek van jobb ötlete, szóljon.

 

Egy ember – legyen akárki is – viselkedhet normálisan és hülyén is. Kinek mire van igénye. Én nem fogom azt mondani, hogy aki egy liter kávét megiszik, az nem ember. De azt érzem, hogy a lényegest a lényegtelentől megkülönböztetni ugyanúgy nem képest, mint a fontost a nem fontostól. Csakhogy a régi, metróaluljárókban volt, létezett automaták világa a Costa rendszerétől így alig különbözik. És arra jó a paypass óra is. Ám egy kávéházat, szerényebb kávézót nem kell automataként üzemeltetni. Ha pedig erre van igény, akkor hajrá! Csakhogy az nem az én világom és értékrendem.