Archive for március, 2011

Néhány hete Bécsben jártam. Telis tele van oroszokkal. Meglepő. Évtizedekkel ezelőtt azon lepődtem meg, hogy tökéletes eleganciával bíró bécsiek korzóznak a Grabenen, ám ma ez közel nincsen így. Azt hiszem, a internacionalizmus a bécsi kereteket is áttörte…

 

Ahogy az szokás, a Demel kávéház felé vettem az irányt, hogy magamba szívjam a hely légkörét, hagyományát, kávéjának és süteményeinek illatát. Sajnos a hely nagyon megkopott. Évek, évtizedek óta érintetlen a berendezés, ám az idő vasfoga Bécset sem kíméli. Az árak elszálltak, és lehet, nem is tévedek nagyot, a Demelt csak turisták látogatják.

 

Mivel újról nem tudok beszámolni, inkább a régi emlékeimet idézem fel. Az is képekben:

Bécs és a Karácsony mindaddig szent számomra, amíg itthon nem lesz rend és nyugalom. Vagy nem beszél mindenki olyan nyelven, amit nem értek. Bécs mindig is alkalmas volt arra, hogy az embert lenyugtassa, már puszta megjelenésével is.

 

A fenti két kép a nagy kedvenceim közé tartozik. Persze egy profi fotós ezernyi hibát talál bennük, ám én nem vagyok profi. És arra sem vagyok hajlandó, hogy az éhes holland csoport órákon keresztül arra várjon hogy vacakolok a géppel. Megjegyzem, régebben nem volt zsúfolt a Demel. Volt méltósága.

Végül a sütemények. Az ember 40 felett átértékeli a cukrászati termékeket és más dolgok iránt is rajong, ám meg kell hagyni, a tökéletes küllemű sütemények hozzátartoznak a polgári élethez. Nem szabad feladni a vágyat, hogy egy krém tökéletes legyen, egy piskóta omlós, a Dobos torta teteje reccsenős, és a krémes alja villával elvágható. Vannak ugyanis elvek!

Drága Paola néném!

 

Persze Nálatok is vetítik a Boardwalk Empire (idehaza Gengszterkorzó) c. filmet. Mi csodálattal nézünk fel a gengszterekre, Ti meg nyilvánvalóan jelentős megosztottsággal. Valaki a társadalmi megbecsültséget, mások az aljas bűnt látják a nagy történelmi alakokban. Én azonban nem is csodálkozom, hogy a filmben látott gyilkosságokra akár több száz évet is ki lehet szabni. Nálunk ilyen fogalmilag kizárt.

 

Amikor még valutázhattunk a régi rendszerben, volt itt is halálbüntetés, ámbátor nem volt valami gyakori büntetés, sőt! Szinte a nevekre is emlékszünk. 1989-et követően óriási vita bontakozott ki a halálbüntetést pártolók és ellenzők között. Ha jól emlékszem, az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád volt az, aki „megígérte” a franciáknak, hogy nem ítéljük halálra azt a gyilkost, akit ott fogtak el, de mi folytathattuk le a büntetőeljárást ellene. A felfokozott érzelmeket végül az Alkotmánybíróság hűtötte le, mely határozatával gyakorlatilag eltörölte a halálbüntetést.

 

Emlékszem, az egyik legkiválóbb magyar büntetőbíró, Dr. Pálinkás György, teljesen megrökönyödött a döntésen, ő maga nem is titkolta, hogy a halálbüntetést pártolja. Talán kicsit több mint egy tucat főben járó ítéletet mondott ki életében, és meglátása szerint azok az ügyek annyira egyértelműek voltak, hogy maguk a vádlottak sem vitatták a büntetés súlyát, indokoltságát (pl. Soós és társai ügy) Sokat beszélgettem vele a büntetések természetéről, és érvelése komolyan elgondolkodtatott. Persze, ez volt már vagy 15-20 éve. Gyorsan rohan az idő…

 

Emlékszem, hogy Magda Jánost (néhai Orosz Balázs ügyvéd nagy ügye volt) a Legfelsőbb Bíróság megóvta a halálbüntetéstől, majd az illető később brutálisan meggyilkolta az élettársát. Lehet sorolni a példákat pro és kontra, ám én nem tudok különbséget tenni a tényleges életfogytiglan és a közvetlen halálbüntetés között. Az utóbbi végrehajtása kizár minden perújítást, és sajnos van rá példa, hogy nagyot bakizik a bíróság. Most Dr. Varga Zoltán bíró nevét fogja majd harsogni a sajtó a móri ügy kapcsán. Vele szemben nálam nem nagyon merülnek fel kételyek, ám az igazságszolgáltatás egészét illetőem már igen. Nem csupán a társadalom egyes részei rohannak a szakadék felé, hanem a jogászi szakma is, és a bírókat sem kerüli el az egyre alacsonyabb színvonal – nagyon sokszor jogos – vádja. Ha ellenezzük a halálbüntetést, akkor vajon most csak saját lelkiismeretünket mentjük, vagy tényleg olyan fasza csávók vagyunk, hogy képesek vagyunk adott esetben valakit 50 évre siralomházba tenni? Ez gyávaság, vagy bátorság? Hosszú a vita, melyet az Alkotmánybíróság lezárt.

 

De most mi is lesz? Ha a kormányzat kukába dobja az eddigi Alkotmányt és az összes azon alapuló alkotmánybírósági döntést, akkor megnyílik az út a halálbüntetés visszaállítása előtt? És ehhez a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés alaptörvényben való megjelenítése az első lépcső?

 

És vajon mit lehet várni attól, hogy egy büntetési módot beemelünk az alaptörvénybe? Ha ennek helye van, akkor a végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztés, avagy a pénzbüntetést miért nem nevesítjük? Vagy a megrovást? És ha ezeknek helye van benne, akkor miért nem folytatjuk a sor mindaddig, amíg a Corpus Iuris Hungarici és az 1848-at követő összes jogszabály miért nem kerül bele? Mondjuk, lenne néhány százezer oldal, de lehetne róla beszélni.

 

Azt gondolom a büntetésekkel kapcsolatban, hogy valahol teljesen mindegy, hogy valakitől fizikailag elvesszük az életét, vagy csak bezárjuk, és hagyjuk kimúlni. Még esetleg tápláljuk és gyógykezeljük is, minél tovább éljen. Az utóbbit Pálinkás nem tartotta humánusnak, de egyáltalán lehet humánus megoldásról beszélni?

 

Egyszóval idehaza még mindig ott tartunk, hogy a kormány remek csontokat dobál a kutyáknak, plebsnek cirkuszt és kenyeret ígér, ám közben Magyarország jogi megítélése egyre csökken, és talán egy soha nem látott válságba sodorja az országot.

 

Miközben máshol azon törik a fejeket, hogyan lehet a sárba ragadt szekeret együttes erővel kiszabadítani, itt egyeseknek legnagyobb baja az, hogy legyenek vármegyék, vagy ne legyenek. Én azt mondom, hogy legyenek, de akkor igény lenne Döbrögikre és Ludas Matyikra is.

 

Nem is csoda, hogy a magyarok a mesékben és a rajzfilmekben kimagaslóak, mert ilyen csak a mesékben létezik, és itt…

 

Ölel szeretető unokaöcséd,

 

Marcello

 

Nem szeretnék tökéletesnek feltűnni az oldalon, mert messze nem is vagyok az. Nálam a sütőben nem napocskáznak a husik, meg nem vigyorognak a tészták, hanem merő izgalomban próbálom ehetővé tenni azt a húst, melyet egy közepes szakács is séróból elkészít. Na, azt azért nem merem állítani, hogy kezdő vagyok, mert láttam már konyhát és ételt, ám azt vallom, hogy a középszert én is elérhetem, és ha csak egy kicsit is átlépek az átlagon, akkor már nincs is baj.

 

Persze, anyáinkra illik odafigyelni, hiszen az évtizedes gyakorlat nem smafu, ha nem is szándékozok minden ugyanúgy csinálni, legalább azt tudom, hogy miért nem. Miért szeretnék mást. Egyébként meg a családi kedvenc ételek az ember szerves részévé váltak, és hiszem, bizonyos fogások több emberöltőn keresztül ugyanúgy készülnek.

 

A hétvégi versenyszám a falusi kacsa elkészítése volt. Én arra adtam le nevezésemet, hogy egyben megsütöm. Előre kell bocsátanom, a siker fél siker volt, és a legnagyobb örömöt az jelentette, tudom, legközelebb – a másik fél kacsával – mit teszek teljesen másképpen.

 

Nos, a megtisztított kacsa bőrét (háját) bemetszettem, és a másik oldalát fűszereztem, fokhagymával megtűzdeltem. Állni hagytam a hűtőben egy fél napot, majd jénaiba tettem, lefedtem, megsóztam és hosszasan sütöttem. Közben cikkekre vágott almát és jó fajta portóit is tettem hozzá.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Amint a képen is látszik, a bőre szép piros lett, ám a tálalásnál szomorúan tapasztaltam, hogy a bőre alatt bizony felesleges háj maradt, mellyel nem tudtam mit kezdeni, levágtam a húsról, és a hájat kisütöttem, így egy kisebb tálnyi tökéletes kacsazsírom maradt. A hús kicsit sótlan lett, melyet még lehetett ellensúlyozni, és nekem az íz is megfelelő volt, ám messze elmaradt a késztermék a várakozásomtól. Nem lett zamatos a kacsa, így döntöttem: legközelebb kivágom a mellét és a combját, és külön-külön sütöm meg őket. Tervezem, a melle szép rozé lesz, míg a comb porhanyós, ízletes.

 

Ez volt életem második próbálkozása a kacsákkal, így nem adom fel, végül minden elfogyott és éltet a remény, még lehet belőle jó dolog is.

 

 

 

Az étel mellé megnyitott borról azonban csak jókat mondhatok. A szekszárdi házasítás nem több, és nem kevesebb, mint amit a Merlot, a Cabernet Franc és a Cabernet Sauvignon nyújtani tud. Nem kell benne erdőket, mezőket, és nyergeket keresni, tökéletesen felismerni benne a fajtákat.

 

Színében és illatában is a legelegánsabb jegyeket hordozza, ám van egy sejtésem, a ez a bor nem az a bor, melyet évtizedekre el kell fektetni. Így 3-4 évesen már ereje teljében van, nem vagyok benne biztos, hogy sokkal többet ki tud hozni magából, de ez cseppet sem von le az értékeiből. Persze, vannak borok, amiket fektetni érdemes, de ha mindegyik ilyen lenne, akkor mit innánk a mindennapokban?

 

Egy kifejezettem elegáns, ám közérthető, iható bor került így az asztalra. A 2007-es évjáratú Ferenczi Cuvée-t bátran ajánlom mindenkinek.

 

Don Marcello

 

http://www.ferencziszolobirtok.hu/

Ha már a hivatalos ügyek az embert Liverpoolba szólítják, akkor két jó – avagy három – dolgot lehet mindjárt elmondani a városról. Van egy remek egyeteme, illetve van egy még remekebb futball csapata. És van ugye a Beatles.

 

De a munka, a sport, a kultúra helyett most hadd beszéljek inkább a szórakozásról, mely szembetűnő helyszíne a PUB. Sajnos nincsen nagy összehasonlítási alapom a brit kocsmák tekintetében, ám azt azonnal meg lehet állapítani, hogy a londoniaktól merőben különbözik az összes liverpooli. Vagy szakadtabb, vagy elegánsabb. És felettébb hangosabb a hétvégéken, mert az a valami, amit itt szombat és vasárnap esti bulizás címén folytatnak, az elég nehezen megszokható.

 

Kezdjük a kocsmák taglalását egy olyan műintézménynél, melyhez foghatót soha nem láttam, és soha nem is hallottam róla. Az Anfield Road, mely mentén maga a stadion áll, kísértetiesen emlékeztet engem gyermekkorom Angyalföldjére, de inkább Újpestére. Eléggé régi, kopott munkásnegyed, annak minden tradíciójával, hangulatával. A stadion mellett áll a THE ALBERT. Az a kocsma, melynek építményi szerkezetét nagy valószínűséggel a belső falakra és a plafonra kifeszített mezek és sálak tartják össze. Illetve a húgykő. Ezt nem tudom finomabban megfogalmazni. A kellemetlen szagú intézmény egymagában áll a placcon, már nincsen őt támogató szomszéd, és iszonyat rosszul néz ki, ám fogadni mernék, ha egyszer bontásra ítélik, akkor az összes téglája relikvia lesz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Meccsek előtt a pub tömve, a sört több tízezerezer pintben lehet csak kifejezni, és ezt valahol le is kell engedni. Nos, a toalett – ha már így tiszteljük meg a tisztiorvosi hivatal által hazánkban átvételre nem alkalmas alkalmatosságot – felettébb visszataszító, és szerintem maga a fal szívja fel a rettenetet. A végén ez kikristályosodik és „cementálja” az épületet. Másképpen ez nem lehetséges.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy kicsit lejjebb van a SANDON, melyben anno a club megalapításra került, ám ebbe csak bekukkantottam, később érdemes lenne egy hosszabb írást szánni a történelemnek. Pláne, ha már magyar fociról elég nehéz érdemben szólni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elhagyván a foci vonatkozású helyeket, jóval kellemesebbnek tűnnek a belvárosi pubok. Sajnos nem mindegyikben lehet elfogadható minőségű ételt kapni, már amennyiben ebbe a körbe sorolhatjuk a „fish & chips” kategóriát, és a többi, tradicionális kocsma étket. Ám azért lehet válogatni, így esett a választás a THE ABBEY elnevezésű, szokásosnál rendezettebb, újabb, modernebb helyre, melynek konyhája kifejezetten felfelé tűnt ki a többi közül. említésre azért méltó a hely, mert azon hölgyeknek is tudom ajánlani, akik el nem tudják képzelni, hogy valaki egyáltalán belépjen egy pub ajtaján. Nincsen dohányfüst, nincsen ódon szag, szellős, hangulatos, és még fény is vetül az asztalok fölé. Az árai igen korrektek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nos, a Britannia Adelphi Hotel közvetlen közelében megannyi pub található és az esti „kulturális társasági összejövetelekhez” mindegyik ajánlható. A Riley’s berendezése egyszerű, ám szellősebb, mint a mellette található The Beehive. Érdekes, hogy mindkét hely hangulata más és más. Az előbbiben öltönyös úriemberekkel találkozni, akik csöndesen kortyolgatják söreiket, az utóbbiban már elmélyült beszélgetéseket folytatnak a 6. kör után. Mindkét hely klasszikusnak mondható, és be kell térni legalább egy fél pint sörre, ám érdemes továbbállni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ugyanis az Adelphitől balra található közvetlenül a sarkon a The Vines. Nem elírás, és bor sem nagyon kapható. Ám roppant jó az esti karaoke! Érdekes, a több tucatnyi bátor fellépő közül bármelyi bekerülhetett volna a magyar X-Faktor döntőjébe. Lehet, csak a sör tette…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Legnagyobb hatást azonban a még lejjebb, a Lime str-en, a vasútállomás felé a THE CROWN gyakorolta rám. A hely belső kialakítása pompázatos. És csönd van! Egy kevésbé bulizós, idősebb korosztály látogatja. Ilyen gazdagon díszített mennyezetet eddig csak palotákban láttam, nem kocsmákban. De ilyen is van, és ez öröm, pláne, ha azt mutatom meg az asszonynak, hogy nem is kocsmáztam, hanem könyvtárbaj jártam…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Egy este gyakorlatilag a környék összes kocsmáját végig lehet szaladni. Beugrani egy nekünk tetsző helyre, rendelni egy pint sört, fizetni azonnal a pultnál, és elkortyolgatni, majd odébbállni, egy másik pintre, egy másik pub-ba. Jó tanács! Ha még nem fogyott el az ital, ám ki kell szaladni, könnyíteni magunkon, akkor simán lehet szólni egy vad idegen asztaltársnak, hogy vigyázzon az italra egy kicsit, mert senkinek eszébe sem jut meginni. Köszönetképpen jobb hüvelykujjunkat felfelé kell mutatni, hogy oké. Ez a mozdulat gyakorlatilag egész Liverpoolt jellemzi. Másik jó tanács pedig az, hogy ne rémüljön meg senki, ha azt gondolja, nem is angolul beszélnek. Mert talán nem is.

 

 

 

Don Marcello

 

Az mindenképpen megnyugtató, ha az embernek van némi báránycombja a hűtőben. Ez városban némileg nehezebb, falun némileg könnyebb eset. A friss vágás fejében elviselem a legyeket is, melyek a telep közelsége miatt elkerülhetetlen, pláne úgy, hogy a rózsák alá betermelem azt, amit az állatok kitermeltek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tehát, a báránycombot jó alaposan bekentem mindkét oldalán berber harisszával, mely mellé adagoltam egy kis fahéjat, borsot és arab fűszerkeveréket. A fóliára egy kis olajat csepegtettem, arra tettem a bacon szalonnát, majd a hagymát és a húst. És ismét jött a hagyma, bacon és kis olíva olaj. A húst 120 fokos sütőben sütöttem olyan 4 órán keresztül, ám az utolsó fél órára azért felvettem 150 fokra a hőmérsékletet. A köret fóliában párolt broccoli és szintén fóliába csomagolt héjas burgonya volt, de itt nem is a köret volt a lényeg, hanem a hús, ami leomlott a csontjáról. Azt hiszem, jó időben is így fogom elindítani a sütést, és a sikerült parazsat előállítanom egy szélcsendes időben, akkor az elkerülhetetlen, ám alappal remélt füstös íz hatás kedvéért az utolsó egy órát a parázsban fogja befejezni a comb.

 

Véleményem az, hogy a bárány húsnál nem nagyon találni jobb ízű ételt, legyen az valami puccos steak, vagy bármilyen vad. Mivel nem vagyok mesterszakács, sem gasztro blogger, csak műkedvelő haspók. Én csupán kísérletezem, a kockázatot a minimálisra csökkentve.  Ha kisül belőle valami kellemes dolog, akkor szívesen megosztom mindenkivel, mert azt gondolom, hogy igaza van mindazoknak, akik azt vallják, békésebb lenne a világ, ha nyugalmasabban tudnánk nagy asztaltársaságban ebédelni, vacsorázni, és órákig beszélgetni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fenti recept azonban egy logikai átkötés lesz egy közelebbi írásomnak, mely Tunézia berberek lakta részére kalauzol majd el minket. Érdekfeszítőnek azonban egy képet ide lopok…

 

Don Marcello