Archive for november, 2011

Az év utolsó borvacsorájára került sor a Royal Corinthia Grand Hotelben. A borokat a villányi VYLYAN Pincészet szolgáltatta, míg a menüt Szegvári Károly séf és csapata, természetesen a hotel főszakácsának intelmei mellett.

 

A terítés kicsit rendhagyó volt, hiszen a szokásos nagy kerek asztalok helyett párosával szeparálódtak a vendégek, így a rendezvény erősen vesztett borklub jellegéből, habár az ilyen alkalmak a legjobbak a néha teljesen idegen asztaltársakkal folytatott kellemes beszélgetésekre, a civilizált, polgári viselkedésre, melyhez mi, magyarok, egyre kevésbé tudunk viszonyulni. Másfelől egy bort, egy falatot akkor a legjobb kitárgyalni, ha számunkra ismeretlen gondolatokkal találkozhatunk, így az érveket tengerén keresztül talán újszerű szempontokból is megítélhetünk egy kérdést.

Nekem szerencsére kellemes asztaltársaságom volt, ahol legalább annyira értett mindenki a borokhoz, és az ételekhez, mint én. Így személyes álláspontom sok ponton egyezik az asztal nézeteivel is.

 

Pirított tonhal, szezámmaggal és kapros pogácsával, piquillo paprika coulis-val tálalva

 

Kakas Rosé 2011

http://www.vylyan.hu/file/BOR%20INFOK/villanyivyyanrose2011.pdf

 Kezdjük ott, hogy kapros pogácsát még nem ettem soha, habár kertemben szép szüretet ad a kapor állandó jelleggel. Mindenbe kevertük már, de pogácsába nem, habár az ötlet kézenfekvő. A tonhal szezámmagos bundája rendkívül látványos, ám nem annyira különleges. Ami engem megfogott, az a képen látható piros és zöld „pöttyök” sorozata. A paprikát vélhetően sütőben sütötte meg a séf, azt pürésítette, fűszerezte, így képzett belőle igen intenzív ízű díszítőelemet, mely konkrét funkcióval rendelkezett a bor és a hal összevetésénél. A zöld „pötty” vélhetően zöld növényekből készített coulis lehetett, talán bazsalikom alapú – bevallom, erre nem voltam nagy figyelemmel, mert lekötött a paprika.

Az étel látványos, és viszonylag egyszerűen elkészíthető, úgy vélem, bárki otthonában is alkothat egy ilyen előételt.

A borról nagyon sokat nem lehet elmondani. Egy rendkívül friss, gyümölcsös jegyekkel bőven átitatott, nagyszerű Roséról van szó, mely esetében csak azt lehet negatívumként felsorolni, hogy egy árnyalatnyit drágább, mint más, hasonlóan szép tételek. Ez valahogy azonban a Vylyan összes borára igaz.

 

Árpa risottóval töltött kelkáposzta pirított borjúmáj és borjúnyelv raguval, erdei gombával tálalva

Pinot Noir 2008

http://www.vylyan.hu/file/BOR%20INFOK/vylyanvillanyipinotnoir2008.pdf

 

Számomra ez volt az egyik legremekebb fogás. Ugyanis olyan egyszerű, hagyományos „alkatrészekből” építkezik, melyek gyakran járnak a mindennapi házi-szakács konyhájában is. Árpát sajnos elég kevesen használnak, habár e klasszikus, kicsit lesajnált alapanyag változatosságot hoz életünkbe, nem beszélve arról, hogy egészségesebb, mint a rizs. A kelkáposzta kapcsán sokan mondják, hogy nem passzol a borokhoz, de ezt a nézetet nem osztom, pláne úgy, hogy kedvelem a jól elkészített kelkáposztát.

A „zöld gömböc” elkészítése némi macerával járhat, de magam is megpróbálom egyszer. A máj és a nyelv igen apró kockákra történő felszabdalása rendkívül elegáns volt, azonban nekem hiányzott a „rágás” öröme. A gomba nem volt túl hangsúlyos, a ragu nem volt tolakodó a borhoz képest.

 

A Pinot Noir nagyon ízlett. Talán az este legkellemesebb bora volt, ugyanis jó volt belőle meginni két pohárral is. Iható, szerethető bor, habár 3.600.-Ft-os ára – sajnos – nem teszi a magyar családok átlagos borává a tételt. Ahhoz képest, hogy hasonló minőségű burgundi borokat alacsonyabb áron is kapni „odaát”, ismételten a villányi borok jelentős túlárazottsága jut eszembe.

 

Roston sült libamell francia körtetortával és lilakáposzta pürével

Duennium Hordóválogatás 2006

http://www.vylyan.hu/file/BOR%20INFOK/VylyanDUENNIUM2006(1).pdf

 

Az este objektíven nézhető legnemesebb bora és húsa következett. Kezdjük a borral. A legszebb évjáratokból készített házasítás súlyos, robusztus villányi vörös, melyet nem nagyon lehet esti kvaterkázás tárgyává tenni. 2-3 korty után eltelik vele az ember, de ehhez a libamellhez ez kellett! Ennyire finom libát soha nem tettek az asztalomra, ráadásul a mell éppen nem volt véres, alig volt átsütve, mégis elomlott a kés pengéje alatt. Nem ismerem a pácolás menetét és a felhasznált fűszereket, csak ötletelni tudnék, nem is kezdek bele. A körtetorta a köznapi nyelvezetben nehezen állná meg a „torta” fogalmát, de köretnek nem volt mindennapi. A lilakáposzta püré pedig ismét egy otthon is könnyen megvalósítható tétel. Jellemzően minden háziasszony egy fazéknyi káposztát készít, de ebből elegendő lenne egy kevés is. A káposzta hétköznapiságát az újszerű megjelenés felettébb ünnepivé varázsolja.

 

 

Reblochon sajt variációk csöben sült rakott burgonyával

Cabernet Franc 2007

http://www.vylyan.hu/file/BOR%20INFOK/VillanyiCabernetFranc2007.pdf

 

Ez most nem kifejezetten jött be számomra. Nem is olyan régen találkoztam hasonló kis falatokkal egy rendezvényen, ahol a kis tálkában felszolgált lecsó meglepően jó ötlet volt, de a rakott burgonya egyetlen előnye sem érvényesült így felaprózva, lesütve, sajttal a tetején.

A sajt önmagában jó volt, de semmi több. A burgonya kicsit kényszeredett próbálkozásnak tűnt, ha mondjuk, nem egy kis tálkában szolgálják fel, hanem egy tortát készítettek volna, az látványosságban és ízben is verhette volna a mostanit. Másfelől a bor valahogy önálló életet élt a krumpli mellett.

 

Nekem a Cabernet Franc tetszett, de az utóbbi időben nem ez volt a legszebb Franc, amit ittam. Egy roppant becsületes bor, melyből lehet egy szép estén borozgatni, de van az étel vitte el az ízlelésemet, vagy más miatt láttam átlagosan szép bornak.

 

 Forró csokoládés ravioli csokoládé ganázzsal töltve, vanília mártással

Merlot 2007

http://www.vylyan.hu/file/BOR%20INFOK/VillanyiMerlot2007(1).pdf

 

A desszert nagy ötlet volt. Raviolit készíteni csokoládé hozzáadásával önmagában vad ötletnek tűnik, mely egyébként nem rossz. Egyetlen hátránya, hogy a csokoládé felkeményíti a tésztát. A ganache (ganázs) nekem kicsit kevés volt, mondjuk az nem egy gasztronómiai szempont, hogy én nagykanállal bírnám enni… A vanília mártás ellenben tökéletes volt így egy falap eperrel mennyei desszertet kaptunk.  Ötletes befejezése volt a vacsorának a fogás, mely után egy falatot sem tudtam volna lenyelni.

Ellenben a bor… A Merlot az egyik nagy kedvenc fajtám. Szeretem a bársonyos harmóniát, melegségét, eleganciáját, etc., de ez a 2007-es tétel nem győzött meg. Igen erős fűszeressége, némi chilis csípősség nem tetszett, mert harsánnyá tette a bort. Húzta a számat, nem siklott tova a korty, erős nyomokat hagyott a szájban. Nem tudom megítélni, hogy az idő előrehaladtával miképpen alakul ez a tétel, de nem tetszett.

 

Pláne azért, mert a Vylyan bora nagyon sok éven keresztül egy átlagosan magas színvonalat hoztak. Látatlanban ki lehetett nyitni egy palackjukat, bármelyik fajtából, és az örömöt okozott. A Rosétől kezdve a Francig most is így voltam vele, de a Merlot már kilógott a sorból.

 

Az estét éjfél körül fejeztük be, sem az ételek, sem a borok nem nyomtak el. Szerencsére szombaton sokáig pihenhettem, így az élmények ismét kellemesek maradnak!

 

A Royal Corinthia Grand Hotel lezár lassan egy újabb évet, de nem lehet tudni, hogy a válság már múlóban, vagy a java csak most jön. A forint szánalmas gyengülése a hotelnek, a hoteleknek extra forint felárat eredményez, melyből lehetséges a veszteségeket kompenzálni. Az éttermek pedig – meglátásom szerint – lassú, fájdalmas szenvedésbe kezdenek, mely az egész hazai borászatot magával fogja rántani. Nem tudom megjósolni, mi lesz a vége dalnak, de azt már látni, hogy az év utolsó negyede nagyon rossz eredményeket produkált. A 2010-es gyenge szüret minőségben egész jó borokat produkált, de a kevés mennyiség a legtöbb pincét kiürítette. A hitelekkel telepumpált borászatok számára a 2010-es év anyagi tragédiájának gyümölcse csak most fog igazán beérni, hiszen a költségek egyre magasabbak, a készletek fogynak, tavalyról egyáltalán kevés lesz az eladható bor, így törés következhet be hamarosan. Mivel a magyar export szintje – köszönhető remek állami vezetőink 20-22 éves ténykedésének – gyakorlatilag egyenlő a nullával, a belföldi piac vagy felveszi a tételeket, vagy nem. Inkább az utóbbi. Az ár érzékenység mellett pedig két irányban indulnak el majd a borászok. Egyesek egymás alá licitálnak, mások pedig túlárazzák a boraikat. Nem lepődnék meg, ha a kettő között alig lézengene valaki egy jó fél év múlva…

Előre le kell szögezzem, nem vagyok zeneértő ember, a zenét csak szeretem. Fiatalabb koromban megőrültem a színházért, és volt olyan hét, hogy 2-3 előadásra is volt jegyünk. Csakhogy nemzetünk nagy színészei már sírba vitték tudásukat és lassan alig-alig marad olyan darab, amit érdemes lenne megtekinteni, hiszen a korábbi és jelenlegi szereposztás között nagyon nehéz korrekt kifejezésekkel leírni a különbséget. De nem is érdemes, mert a mai színházi világban azon témák viszik a prímet, melyek kulturális értéke jóval kisebb, mint a csörgő forintok hangja. Persze, értem én, el kell tartani a színházakat, de a végeredmény tagadhatatlanul az, hogy prózai színészeink java már vidéki kis színházakban keresi a sikert.

 

A másik tényező, mely elfordított a színházaktól, az maga a közönség. Az emberek manapság nem tekintik ünnepnek, eseménynek az előadást, így öltözékük, viselkedésünk gyakran alig különbözik a villamosmegálló átlagától. És sajnos e körben maga az Operaház sem jelent kivételt, ahol a de facto büdös és szakadt, hátizsákos turisták ülnek az első sorokban, mert a „csomagajánlat” része volt az opera belépő is.

 

Tehát „maradt” a komolyzene, mely cseppet sem tekinthető rangsorban hátrébb állónak, sőt! De azt is el kell ismernem, hogy az a polgár, aki nem konkrétan a komolyzene világában nőtt fel, annak azért nem egyszerű a befogadása, megszeretése. Mert ugyan vannak olyan népszerű művek, melyek könnyedebb átdolgozásaik révén számos film kísérőzenéjeként szolgáltak, avagy színpadi előadók lebutítván a nagyközönség részére is befogadhatóvá tették a hallhatatlan műveket, de a valóság az, hogy adott esetben van egy zongora és egy zongorista: az előadás kezdetén bejön egy „frakkos” művész, aki meghajol, leül, majd olyan elevenséggel csap bele a billentyűkbe, hogy a kezdő hallgató szinte megrémül. Ezért tehát nem lehet tagadni, hogy a komolyzene nem a széles rétegek könnyed szórakozását jelenti.

 

Zenei faragatlanságomat felismerve, évekkel ezelőtt kutatni kezdtük  neveltetésünk reményében mindent, melyet remek eseményeknek tartottunk, így kerültünk Jakobi László védőszárnyai alá, akihez bizalommal fordulhattunk a legjobb eseményekre szóló jegyekért. És különösen nagy köszönettel tartozunk Vásáry Tamásnak, aki konkrétan „A Zongorán túl” c. koncertsorozatának egyes állomásaival évről évre közelebb hoz minket a zene megértéséhez, befogadásához. Jó, persze, engem – mint olyat, aki örökké vágyott a hangszer kezelésére, de soha nem adatott meg annak lehetősége – különösen érdekel maga a hangszer, annak felépítése, technikája és az összes hang, melye abból „kijön”. Így lehetek azon amatőrök egyike, aki az első sorból szereti nézni, hallgatni a koncertet, és nem az ikszedik, vájt fülűeknek fenntartott távolságból, ahol a hangok esszenciája tobzódik. Elismerem, engem érdekel a zongora billentyűjének koppanása, a húr hangja, és egy sor olyan „zaj”, mely önmagában a hangszer kezelésének sajátja. Mondjuk például a hárfa esetén számos olyan mellék-zaj hallható, mely bizonyára kerülendő, de mégis csak ott van. Nekem pedig ezzel együtt zene a zene.

A Festetics Palota hangversenyei pont ezért tökéletesek, mert a terem és így a közönség is kisebb, a hallgatóság szinte pontosan ott ül a hangszerek mellett, és ez a közvetlen fizikai kapcsolat teljesen lebontja azt a falat, melyet az „idegen szívű látogató” és a művész között egyébként egy nagy hangverseny teremben kiépül.

 

Vásáry Tamás egyébként is csodálatos előadó, aki a zongora mellett – állítom – legalább 30 évet fiatalodik, mindamellett azon ritka személyek egyike, aki a világ legegyszerűbb módján képes verbálisan megfogalmazni mindazt, amit a zenészek hallanak, éreznek, és nekik mindez a világ legtermészetesebb dolga.

 

Tehát fenti csekély előképzettség után érkeztünk meg a Mandel Quartet 30. jubileumi koncertjére, mely a szokásosnál is családibb hangulatban zajlott. Számomra is – bérletesként – egyre több az ismerős arc, „belakottabb” a helyszín, így minden adott volt egy nagyszerű élményhez. De azt azért mégsem gondoltam, hogy szinte dübörgő sikert, kolosszális élményt tud okozni a reneszánsz zene és a tekerőlant!

 

Számomra a reneszánsz művészet a megelőző és azt követő korokkal szerves egységben érdekes. Az építészet, festészet, szobrászat, etc. terén igyekeztem minél többet megtudni, megtapintani, élőben látni, de a zene terén jócskán lemaradásban voltam – és vagyok is egy jó darabig. Hallván a darabokat, visszatért a régi szokásos téma, tulajdonképpen az összeset ismerem, ám nem tudom személyhez, zeneszerzőhöz kötni a dallamot, arról pedig nem is beszélek, hogy Tielman Susato életéről még annyira sem tudtam eleget, hogy tegyem valahová. Most persze böngészem a könyveket…

Az általános műveltség manapság egyre nagyobb kihívás, és a porosz oktatási módszer mellőzése – bárki bármit mond – egy sor félművelt egyént hoz létre a legjobb esetben is. Anno a jogi kar felvételijén egyik alappillér volt azon kérdések köre, hogy a zenét – irodalmat – más művészeti ágakat hogyan lehet tárgyukat tekintve párosítani. Amikor megpróbáltam megfelelni a kihívásnak a felkészülés során, hogy szinte fabatkát sem ér a ’70-es, ’80-as évek oktatása, hiszen ez a tudásanyag már messze meghaladta az érettségi szintjét. És ahhoz képest most hol is tartunk?

 

Nem lehet szerepem, hogy a Mandel Quartet tagjainak művészetét értékeljem, mert ahhoz én senki vagyok, de outsider-ként leszögezhetem, emberként, zenészként olyan boldogságot árasztanak magukból, hogy innentől kezdve nem is lehet a harmóniát kétségbe vonni. A gondolat szárnyain simán visszarepültem bármelyik toszkán városkába, kastélyba, vagy ne szaladjunk messze, Ozorai Pipo várába – habár a nemes úr, Zsigmond király hadvezére kicsit megelőzte a reneszánsz korát. Mondhatni halálával beköszöntött a reneszánsz Itáliában – de ez így egy kicsit durva…

 

Legutóbb, Vígh Andrea hárfa-koncertjén éreztem azt, hogy a dallam, a zene átemelt a napi valóságon és arra a néhány elröppenő percre valahová máshová, másként kerültem. Ha a hárfa lágysága elérhette mindezt a katarzist, akkor a tekerőlant ugyanilyen hatása már-már csodaszámba ment. Ugyanis Mátyás királyunktól úgy jutottunk el későbbi évszázadokig, hogy az alkalmazott hangszerek folyamatosan adekvátak voltak, és egy pillanatra sem jutott eszembe az, hogy a tekerőlant valami idegen test lenne a zenében. Habár furcsa, hogy ennyire nélkülözni kell az eszközt a napi életben. Ennyi erővel a citerát is ki kellene dobni…

 

Márta István csembaló játéka kifejezetten játékos volt, és volt egy olyan tétel is, melyhez Mandel Róbert tájékoztatása szerint Kállay Gábor bele is írt néhány sort, én bizony felfedezni véltem a csembaló  ”feleselgetésében”, ám az is lehet, nagyon messze állok az igazságtól. A dobok, ütőhangszerek állandó feszes ritmust jelentettek, melyek között szép számmal akadt olyan ritmus is, mely a mai zenében tökéletesen idegen, de ez adta a dolog szépségét. Kállay Gábor konkrétan fél méterrel előttem fújta hangszereit, így úgy éreztem magam, mintha a zenészek között én lapoztam volna a kottát. A hegedűként megjelenő, tökszerű testtel rendelkező hangszer nevét nem ismertem, és ez talán nem szégyen, soha az életemben nem láttam ilyet. Most már tudom: rebec. Néha a hangereje beleolvadt a tekerőlantéba, így nagyon kellett figyelnem hangzására. Érdekes volt.

 

Jakobi Lászlót most láttam először játszani, mely szintén műveltségem hiányára utal. De igyekszem bepótolni mindent. Megtanultam közben a cselló, a rebek és a hegedű kialakulásának állomásait, de így utólag érdekes logikai játékot ad a rebek és a cselló együttes játéka. Szerintem volt ilyen a koncerten.

 

Végül, de nem utolsósorban Mandel Róbert és a tekerőlant. Na itt van végem. Egyszerűen el nem tudtam képzelni, hogy ebből a hangszerből ilyen dallamokat lehet kicsiholni. És ennyire virtuóz játékot enged meg! Ráadásul néha nyomasztónak ható monoton hangzása egyáltalán nem volt bántó még akkor sem, amikor csak más hangszerek alá dolgozott.

 

Sajnos a koncert kissé rövid volt belelendült igényeimhez képest, ám az a gesztus, hogy az esemény végén mindenki koccinthatott egy pohár buborékos itallal a Quartet egészségére, tökéletesen zárta le az estét.

 

Összességben tehát kijelenthetem, hogy a Mandel Quartet nyert magának egy új rajongót, aki megpróbálja tovább adni a sikert és az örömet, hátha eljuthatunk egyszer odáig, ne minden szökőévben legyen egy rangos koncert idehaza.

Pénteken elkísértem Kertész Zoli barátomat Sopronba, ahol második borvacsoráját tartotta borosgazdaként, habár az elmúlt hetekben, hónapokban azért sikerrel vett néhány szakmai akadályt, illetve az etyeki pincében azért túl van számos estén, hajnalon, de a vacsora azért mégis más. Izgalmasabb.

 

Sopronban nagyon-nagyon régen jártam, és akkor is csak a Tercia vendégszeretetét élveztem, így elmondhatom, hogy a város gasztronómiájáról tulajdonképpen semmit nem tudtam. Támpontként csak annyi szolgált, hogy a Szélmalom étterem sommelier-je, ifj. Lukács Szabolcs, a Bor és Más „Pezsgő Világ” rendezvényén tartott komoly előadást, melyen csak lélekben lehetettem jelen, habár létrehozásának tengernyi feladatába magam is csepegtettem. Ha tehát Szabolcs hírnevét nem is ismertem – habár illet volna – de legalább megtettem mindent azért, hogy hiányosságomat pótoljam.

 

Tehát végigszenvedtük magunkat az országot beborító ködön, és begurultunk Sopronba, ahol talán megállt az élet a rendszerváltást követően. Ugyanis nekem minden úgy tűnt, hogy a ’90-es évek elejéhez képest alig változott a város arculata. Biztosan a köd okozta a homályt felismerésemben…

 

A Szélmalom egy rendes belvárosi „vendéglátó ipari üzemegység”, legalábbis a hely múltját és körítését tekintve, és éttermet hátulról megközelítve olyan lépcsőkön kellett a magasba hágni, melyet még talán a NOSZF valamelyik ünnepére adtak át. No, nem mintha Veszprém vagy más vidéki város másként nézne ki. A kellemetlen felvezetőt követően egy olyan étterembe léptünk be, mely egyszerűen nem lehet divatos belterű, ugyanis az építészeti kialakítást lehetetlen nagyobb rombolás nélkül áthangolni. Tehát marad a gyermekkoromból visszamaradó térképzés és annak egy minden igényt kialakító, rendezett, tiszta felújítása. Az előteret követően egy nagyon tágas terembe léphetünk, mely letisztult berendezései tényleg alkalmassá teszik az elegáns terítésnek és felszolgálásnak, ugyanis sok modern, dizájner kialakítással szemben itt az asztalok körüljárhatóak, nem kell a vendégen felszolgálás közben átnyúlni, etc. Beljebb van még egy kisebb helyiség, ahol a fal mellé rendezett asztalok körében tartottuk meg a vacsorát visszafogott, ám igen érdeklődő „vendégsereg” mellett.

 

A „welcome drink” a 2009-es Királyleányka volt, mely számomra sokkal szebb volt, mint legutóbb. Lehet, hogy csak a környezet, a relatív fáradtság, a nehéz levegő, vagy bármi irreleváns befolyásoló dolog mondatja velem, de a bor sokkal szebb volt, mint legutóbb. Mondjuk, lehetséges, hogy a palackok behűtése nem volt túl gyors beavatkozás, vagy egyszerűen csak a néhány héttel tovább tartó palackérleltség miatt jobb formát mutatott.

 

Zoli elmesélte, hogy a Királyleányka feleségének kedvenc bora, mely kiváltotta azt a családi tervet, hogy szőlőt vásároljanak Etyeken, konkrétan azt a szőlőt, melynek borát annyira megkedvelték. El tudom képzelni azt a karácsonyt, amikor a fala alatt a fényes csomagolópapírban kapát és metszőollót helyeztek el, esetleg egy maréknyi földet szórtak szét…

 

A Királyleányka egy igazán kedves bor. Jó érzés belekortyolni, megforgatni a szájban, gyümölcsösségét, virágos illatát felfedezni. Kifejezetten rajongok a muskotályos beütésért, mely alapján tényleg jó volt bevezető bornak felszolgálni a tételt. A bor mellett ugyanis bele lehetett melegedni az estébe, meghallgatni a borász bevezetőjét, a sommelier köszöntőjét.

 

Az első fogás füstölt libamell volt, gyömbéres sütőtökpürével. El kell mondanom, hogy mindaddig kifejezetten nem szerettem a sütőtököt, míg saját kertemből nagy büszkén szüreteltem le az első három példányt. Ezt kötelező volt mosolyogva elfogyasztani, így hát átrágtam magamat az előítéletek vastag falán és rájöttem, hogy a jó sütőtök és a rossz sütőtök között igenis van különbség. Ugyanis nem mindegyik fajta igazán alkalmas a remek fogások készítéséhez. Nekem a tiszta sütőtök étek túl sok, ám amennyiben azt valamivel házasítják – hogy borászati szakkifejezést is használjak – azonnal izgalmassá válik. Jelen esetben a gyömbér jelentette azt a pluszt, mely fellazította a püré töménységét. A libamellet hajszálvékony szeletekre vágták és így a falatnyi sütőtök egy szál mellel tökéletes harmóniát alkotott a szájban.

 

A Kertész Pince Pinot Gris bora – jobb szeretem használni a Szürkebarát nevet – a kedvencem. Miért? Mert gyönyörűen megmutatja a fajtajelleget. Az etyeki nagy savak mellett a bor beltartalma, értékei válnak jellemzővé, ám valahogy állandó frissességet adnak az immáron 3 éves tételnek, amiről többen szerényen szóltak, ám én ismét leteszem a voksot amellett, hogy a pince egyik legjobb boráról van szó.

 

 

Borvacsorákon nem nagyon szokás levest felszolgálni, igaz olyan borvacsora is ritkán van, ahol csak fehérborokat mutatnak be. De Etyektől nehéz is lenne súlyos vörösöket elvárni, így a levest szívesen fogadtam. Pláne azért, mert jó volt. Blanc de Noir 2010-es verziója nekem erősen pezsgő alapanyagot mutat, hiszen itt a savak predesztinálják erre. Itt, a Tagyon-hegyen Hollósy Zsombor is „szőkít” vörös szőlőt, de az ő Blanc de Noir bora egészen más jelleget adott. Míg az utóbbi a mélyebb, nehezebb, szinte olajosabb karaktert hordozta, addig az etyeki változat pont az ellenkezőjét. A leves e körben kicsit hangsúlyosabb volt, így a bor frissített minden korty levest. A séf tökmagolajjal és tökmaggal élénkítette a levest, mely tényleg harmonizált a bor csipetnyi kesernyés felhangjával.

 

A következő fogás egy „egyszerű” roston fogas volt, melyet bazsalikomos gnocchival, mézes-mustáros zöldsalátával tálaltak, és hozzá a 2010-es Zöldveltelinit ajánlották.

 

A gnocci könnyed, légies volt, a bazsalikom megbolondította, mely a meglehetősen édes mártással és a zöldsaláta nyersességével ellentétpárt alkotott. Talán nem erre szokták azt mondani, hogy roppant harmonikus ízkombináció, de az ellentétek számomra úgy hatottak egymásra, hogy a váltakozó jellemzők frissen tartottak, nem nyomták el a hal és a bor kombinációját. Az étel egyébként az étlapon is megtalálható, így nagyon ajánlom a kipróbálását.

 

A Zöldveltelinit nehezen tudom leírni. Számomra minden korábban kóstolt osztrák példa a gyümölcs frissességét, savait jelentette, mely mellett egy utánozhatatlan, semmi máshoz nem hasonlítható gyümölcsös édesség uralja el. Ezeket a jegyeket a késői szüretű, nagyon idős borok is hűen visszaadják.  Ha jól belegondolok, akkor a borban visszaköszönő ízjegyeket a séf „lefordította” a szilárd ételek nyelvére, és úgy alkotta meg a fogást anno. Az etyeki bor a savakat tekintve meghazudtolja a származását, mert eszembe sem jutna savakról beszélni. Azok valahogy feloldódnak az egészben, és a végeredmény egy nagyon jól iható, közérthető bor, melyet önmagában, vagy akármihez is jó fogyasztani. Most persze saját magamon is mulatok, hiszen aki borról ír, annak szinte kötelessége kőbe vésni az ital-és ételpárosításokat, de itt meg kell állnom, ugyanis tényleg vannak olyan borok, melyek mindenhez remekül illenek.

 

A főfogást a sült kacsacomb jelentette, melyhez egy hagyományos savanyú káposztát és egy koránt sem hagyományos burgonyás, vargányás rétest körítettek. A konfitált kacsa kívánnivalót nem hagyott maga után, míg a káposzta számomra közelebb hozta a bort, addig a rétes egy olyan hátteret adott az egésznek, melyet nem is vártam. Mindig azt szoktam mondani, hogy krumplit borvacsorán ne tegyenek az asztalra, ám a rétes új megvilágításba helyezte nálam a zöldséget. Ezt itthon is megpróbálom!

 

A 2008-as Chardonnay egy igazi etyeki chardonnay, annak minden jellegzetességével. Miután a borvidékről egyéb tételeket is volt szerencsém kóstolni, a hasonló eljárással készített borok mindegyikén visszaéreztem a terroir jelleget. A kacsasült, a vargánya kívánta a jó bort!

 

A végére maradt Kertész Zoli talán legkedvencebb bora, a Carla, melyhez pompás gondolat volt az egyébként rém egyszerű mandarinos túrókrém. A réteslap ügyes gondolat, számomra a modern rétes variációkat idézi, de itt díszítő jelleget kapott. A bor édessége mellé a túró ügyes választás, míg a mandarin visszafogott alkalmazása jól utalt a bor jellegére.

 

 

A csaknem éjfélig tartó vacsorát követően megállapíthattam, hogy mind a vendéglátóink, mind maguk a vendégek kiváló társaságot jelentettek. Régen volt szerencsém ennyire figyelmes, érdeklődő emberekhez, akikkel akár hajnalig is mély beszélgetést folytathattunk volna, egy nap is csak 24 órából áll, így a végén még leöblítettük a vacsorát egy 1995-ös Disznókő 5 puttonyos Aszúval, majd hazasétáltunk a szállásra.

 

Nos, kérem, mi a benyomásom az étteremről? Az, hogy a séf egy hölgy, aki férfiakat megszégyenítő bátorsággal és nagyvonalúsággal kezelte a vacsorát. Régen ettem olyan fogásokat, melyeknél az egyszerűség dominált, nem próbálkoztak hókuszpókuszokkal, melynek szinte mindig az a vége, hogy elrontják az ételt. A fogások ünnepiek voltak, mégsem kifejezetten háziasak. Mindegyik elment volna Budapest legelegánsabb éttermében is, és megvallom, engem a vacsora közben nem is érdekelt az építészet, a külcsín, hiszen egy sámlin ülve is kivártam volna az ételeket. Nekem nagyon tetszett a Szélmalom étterem, és ha a sors Sopronba vet, mindenképpen betérek hozzájuk!

A végére marad még egy megjegyzés. Megtekintettem az étel- és itallapokat is. Az étlap igazán barátságos árakat tartalmaz, illetve látni lehetett, hogy a borvacsora fogásait az étlapon szereplő tételekből variálták össze, mely jelen esetben szerencsés gondolat, hiszen ezzel maga az étterem mutatkozott be, nem valami különleges, soha máskor vissza nem köszönő fogásokhoz volt szerencsénk. Az itallap, borlap pedig érdekes, nagyon jó ízléssel összeválogatott tételeket tartalmaz.

 

 

 

 

 

Ma úgy döntöttem, hogy megpróbálom tovább képezni magamat a szakácsművészetek terén, így autodidakta módon megkíséreltem egyben megsütni azt a szarvas combot, melyet korábban bepácoltam, majd jobb híján lefagyasztottam. A fagyasztást követően az olajos pácban engedett ki. A húst őrölt borsok kavalkádjában megforgattam, majd kérget sütöttem rá, majd baconba tekertem, és megsütöttem. Sajnos túl sokáig, így értelemszerűen elveszítette zaftosságát. Megjegyzem, hogy addig nem is fog sikerülni a tétel, ameddig saját káromon meg nem tanulom a fogást. Mondjuk ehető volt a tétel, csak vendégek elé nem tálaltam volna. Mindegy, jó ok volt arra, hogy előkeressek a pincéből egy 1998-as toszkán tételt, kibontsam, és szellőztetés jogcímén belekortyoljak…

 

A vadhoz almás vörös káposztát készítettem, és a dinsztelésnél pont e borral öntöttem fel kicsit. A káposzta jó lett, a vad kevésbé, a bor meg olyan, amilyen…

 

Általában külföldön sem szokásom áruházban bort vásárolni, inkább hagyatkozok kisebb szakboltokra, de ez a tétel – emlékezetem szerint – pont valami áruházból való. A Ruffino borai széles körben megtalálhatóak mindenütt Európában a polcokon, így nem minősülnek egzotikus tételnek. Amikor megvettem csak az járhatott az eszemben, hogy legyen otthon azért egy jó Chianti. Nos, lehet, hogy valamikor nagyon jó volt, de így 13 év elteltével már koránt sem az, pedig lehetne, mert a toszkán borvidék más pincészeteiből még öregebb tételeknél is találtam kifejezetten jót.

 

A palack felbontása után megjelent egy kicsit savanykás illat, mely lassan, de biztosan elszállt, ahogy kiszellőzött a bor. Ehhez keményen dekantálni kellett. A bor színe kicsit téglavörösbe hajlik, fáradékonynak tűnik, de nem kellemetlen, nem utal borhibára. Az illat a szellőzéssel egyre tisztábbá vált, egyre inkább beazonosíthatóvá válik a Sangiovese, mint a 80-90% mértékű gerinc. Mindazonáltal ez a Sangiovese alap nem a legszebb, amit arról a tájékról ittam. Ugyanis imádom a 100% tisztaságú, házasítás nélküli fajtát, mely számomra mindig is egy tüzes, tanninos, nagy savú bort jelent, mely az idő előrehaladtával egyre szebbé válik. A tanninok általában elviselhető mértékre szorulnak és a fejlődéssel egyre inkább előtérbe kerülnek a másodlagos gyümölcsös jegyek.  Egyes pincémben található tételek már messze túl voltak a 15 éven, és gyönyörű, csúcson lévő boroknak minősültek. Ez a Chianti Classico már talán nincsen a csúcson, vagy csak meg kell várnom a holnapot, akkor mit mutat.

 

Ugyanis a szőlő fajtajellegéből még megtalálható a nagy sav, a szilvás íz, de a tannin csak nem akar lecsendesedni benne. És a legnagyobb bajom vele pont az, hogy a furcsa nyersesség kicsit – nem is kicsit – a harmónia rovására megy. Lehet, hogy még érdemes lett volna fektetni? Nem tudom. Valahogy úgy érzem, ez már nem lesz jobb. De attól is nagyon messze áll, hogy szétesettnek, betegnek lehetne nevezni. Ez egy 13 éves bor. Ennyi.

 

Érdekes módon az alkohol nem vehető észre benne, csak úgy, hogy megérzi az ember fejében az erejét, de ízében nem lóg ki, nem bántó.

 

Találtam még idehaza saját készítésű gesztenyés süteményt, és a kettőt egymáshoz passzítva egyre jobb benyomást kelt bennem a bor. Az édes sütemény mellé kortyolva eltompulnak a bántó mellékzöngék, megtalálja a helyét az ital.

 

Ha összességében nézem a bort, akkor csak azért lehet negatív jelzőkkel illetni, mert a hozzá hasonló borok között kicsit lemarad, ám a világ más, hasonló korú boraihoz képest megállja a helyét. Persze, most “sír a szám széle”, mert nem volt valami tökéletes, de a tények makacs dolgok. Ha valami nem tökéletes, akkor azt el kell ismerni. Ez azonban messze nem becsmérlés, lekicsinylés, csak egy olyan tapasztalat, mely azt mondatja velem, hogy 10 éves kora előtt talán illik meginni egy ilyen Riserva Ducale tételt.

Holnap azért még visszakóstolom a Chiantit, és a változásokat feljegyzem.

 

 

Valamikor nagyon-nagyon régen megismertem Varga Györgyöt, aki a Kál-Vin Pincészet borászaként tulajdonképpen benne volt abban a maroknyi, hozzávetőlegesen egy tucatnyi vállalkozó szellemű borászt felölelő csapatban, mely a magyar bort igyekezett kiragadni az állami szektor egyen borai közül. A rendszerváltás után újra éledő magánpincék között főleg a villányiak vitték a prímet, lassan jöttek az egriek, a szekszárdiak, míg a Balaton vidékéről leginkább Szeremley Huba, Figula Mihály és Varga György. A Kál-Vin borokat szinte minden vinotéka tartotta, majd megjelentek az áruházak polcain is, végül valahogy nyomuk veszett.

 

Úgy 5 évvel ezelőtt találkoztam vele újra, amikor már a Nivegy-völgybe költöztem, habár találkozónk apropója messze nem a közeli lakóhely volt, hanem néhány sajátos természetvédelmi kérdés sajátos hatósági megítélése. Összenevettünk, hogy miért pont egy pesti helyen beszéljük meg a Csobánc dolgát, amikor ugyanezt megtehetnénk Révfülöpön is, ahonnan szinte haza gyalogolhatok. Így tehát elmondhatóm, megint találtam valami hivatalos indokot arra, hogy egy sor bort végigkóstoljak.

 

Úgy két éve folyamatosan ízlelgetem a Kál-Vin Pincészet borait, és a pontuszi fajták bizony néha nagy fejtörést okoznak nekem, főleg azért, mert korábban nem hallottam még a nevet sem. Lehet, hogy ez talán szégyen egy bort szerető embernek, nem tudom, de bevállalom tudatlanságomat.

 

A pincében sorra kóstolhattam a Vulcanus, a Rózsakő, Budai, Juhfark, vagy a Kéknyelű szőlők borait. Az utóbbi kettő természetesen ismert volt számomra, hiszen számos pincészet készít belőle remek borokat, azonban az első kettő meglepetés volt számomra.

 

Tegnap egy 2008-as Rózsakő akadt a kezembe, így az ebédhez felnyitottam. Elsőként a meglepően gyümölcsös illata ragad meg. Nem nagyon tudnám más gyümölcsökhöz hasonlítani az illatot, mint maga a szőlő illata. A bor igen magas savtartalma a elmúlt 3 évben jelentősen simult, ám a terroir komolyan rányomta a bélyegét az alapanyagra. Ugyanis a szentbékkállai ültetvényen található többi szőlőfajta is hasonló jegyeket hordoz. Ahogy telnek-múlnak az évek, fejlődik a bor, a fajtajelleget egyre jobban háttérbe szorítja a terroir, és öröm, hogy a savak tompulása mellett a gyümölcsösség megmarad.

 

A borszíne halvány sárgás-zöld, csodásan tükrös. Az első korty után a kissé édes jelleg (talán maradék cukor), a gyümölcsösség, és némi kesernyés utóíz jelenik meg. Érdekes módon a bornak hosszú lecsengése van, de nem a szájban hátul jelenik meg, hanem elől, kellemes marad a szájban minden csepp.  Illik azonban negatívumokról is beszélni. Nem hiszem, hogy sértő lenne a borra, a borászra nézve, de az idő előrehaladtával a borban elő fog tűnni az alkohol, és annak az édessége. Most kóstoltam nem is olyan régen ugyanennek a fajtának a 2011-es friss borát, mely megmutatta azt, hogy a 2008-as milyen lehetett gyerekkorában.

 

Azt gondolom, hogy a pincészet méltánytalanul került ki a „nagy boros körforgásból”, és talán vissza is kerülhet a gasztronómiába, ha többen keresik az ismeretlen ízeket, a különlegességeket. Erre a legszebb példa a Curia vendéglő, ahol Kovács Antal szebbnél szebb borokat tálal fel, nem mellesleg pont erről a borvidékről is.

 

Tehát úgy vélem, hogy azon borok, melyek a mindennapjaim részét képezik, és nem tudom őket megunni, mellőzni, mások számára is élvezetet jelenthetnek.